Annyeong! Máris érkeztem egy első résszel a kedvenc írásommal. :D Remélem nektek is tetszeni fog. Ha hibákat találtok benne, előre elnézést, nem olvastam át rendesen, de remélem ennek ellenére tetszeni fog nektek. Nem is szaporítanám a szót, jó szórakozást hozzá! ^^
Taehyung POV
Egy nem túl sűrűn lakott városban élek. Falunak is elmondható. Az emberek teszik a dolgukat, de közben cseppet sem hétköznapi dolgok történnek itt. Ha valaki fentről nézné ezt a helyet, mást se látna, csak ezt a pár utcányi házat és az erdőt, talán valamerre egy-egy pusztával. A legközelebbi város nagyon messze van innen. Ami még látókörben van az egy kastély. Egy kastély, amiről senki nem beszél, ahol még senki nem járt. Azt rebesgetik, kísértetek tanyáznak ott. Vannak akik azt állítják, már jártak arra és igenis élnek benne. Márpedig azok nem kísértetek. De mi más lehetne? Ember nem élné túl egyedül. A városlakókat mindenki ismeri, hiszen nem vagyunk annyian, hogy ne ismerné mindenki a másikat, így kizárt, hogy bárki éljen ott. Honnan szerezne élelmet? Hogyan is tarthatna fent bárki egy akkora helyet külső segítség nélkül?
Egyetlen iskola van, ami általános és középiskola is. Ha valaki tovább szeretne tanulni, az búcsút inthet a szüleinek valószínűleg egy egész tanévre. Hacsak nem gazdag és bevállalós valaki, aki minden hétvégén hazautazna. Azokat a sötét utcákat én se szívesen járnám végig. Pedig már tizennyolc éves vagyok és lassan itt az ideje a pályaválasztásomnak. Szeretnék tovább menni, de ehhez dolgoznom kell elsősorban. A házunk mellett van egy kis üzlet, ahová átjárok árufeltöltőnek és takarítónak. Nem sokat keresek vele, tekintve, hogy az iskola mellett csak hétvégente van időm oda menni, de jobb mint a semmi. Mi nem tartozunk a pénzesek közé.
Az ég haragosan dörög. Villámok szórják az eget ezen az őszi sötét reggelen. Sötét van. Alig látni ki az ablakon. Mindössze az utcalámpa fényei adnak egy kis világítást, nem sokat segítve ezzel, hiszen a köd miatt végkép nem látni semmit, így csak az esőcseppek elnyújtott formáját tették láthatóvá azokban a körökben. Hallani lehet egy-két autó fékjének felcsikordulását, amik nem vették észre, hogy közelednek egymáshoz, így szinte összeütköztek, de mindketten megúszták.
Nem bírok aludni. Nyugtalanít a vihar. A csend. A sötét.
Felülök és az íróasztalomhoz lépek. Az egyik fiókom kihúzva előveszek egy gyufásdobozt és az éjszaka rég kialudt gyertyámat újra lángra lobbantom. Az aprócska fény megnyugtat. Leülök a székemre és onnan nézek kifelé az ablakon. Még hat óra sincs, de már nem bírok aludni. Máskor is zavart a vihar, de most valamiért még nyugtalanítóbb érzés fog el. Mintha a a tudatalattim próbálna üzenni valamit, valami rosszat. Talán valami rossz fog történni?
A fejem rázom a gondolatra.
Nem, nem történhet semmi. Minden rendben lesz.
Mégse tudok megnyugodni. Várok és meredten bámulom az ablak párás üvegét, amin végigfolynak az újonnan érkező esőcseppek.
Az ébresztőórám csörgése riaszt fel. Abban a pillanatban megugrom és nagyokat pislogva kapcsolom ki az ébresztőt. Képes voltam erre a rövidke időre visszaaludni. Nem tudom, hogyan csinálhattam, mikor álmos aligha voltam. Talán a merengés. Túlságosan elkalandozhattak a gondolataim.
A szekrényemből kiveszem az iskolai egyenruhát és magamra öltöm. A nyakkendőt is rutinosan kötöm meg. Ujjaimmal gyorsan átfésülöm hajam, majd leszaladok a földszintre, hogy megreggelizzem. Egyszerű müzlit készítek, amit hamar el is fogyasztok. Egyedül vagyok a házban ilyenkor, hiszen a szüleim korábban már elmennek dolgozni. Két állásuk is van, hogy rendesen megtudjunk élni, így nem sokat látom őket.
Hamar magamra kapom a kabátom, sapkát húzok a fejemre és a táskám hátamra kapva, jobb kezembe az esernyőm szorongatva, kilépek a friss levegőre. Alig lehet ellátni egy-két méter messzire a ködben. A kulcs zárba dugásával is képes vagyok elbajlódni hosszadalmasabb ideig. Idegesen ejtem ki ujjaim közül a csomót.
- Ilyen nincs! - Kiáltok fel és homlokom a faajtónak ütöm.
Pár másodpercig várok, míg teljesen meg nem nyugszom. Fáradt sóhaj hagyja el ajkaim, lehajolok a kulcsokért és miután sikeresen végzek, nekiindulok a ködös utcának. Pár járókelő mellett megyek el, egynek majdnem nekimegyek, de apróbb szitkozódásokkal megúszom.
Pár perc múlva már az iskola padlóját taposom. Itt sokkal több élet van, mint az utcán, mivel az alsóbb éves diákok is a folyosón szaladgálnak, nevetgélnek, mesélik, mi történt velük előző nap, mit néztek a TV-ben, milyen új játékokat kaptak. Ilyenkor legszívesebben összemennék, hogy olyan önfeledten ugrándozhassak, mint ők. Hogy ne kelljen az anyagi helyzetekkel törődnöm, mindössze azért siránkozzak, hogy leckeírás után tovább játszhassak a barátaimmal a focipályán.
Belépve a terembe konstatálom, hogy nem vagyok egyedül. A padtársam, Jungkook, is hamar jár be, így mindig van időnk a csengő megszólalása előtt beszélgetni.
Behúzom magam után az ajtót és gyors léptekkel indulok meg felé.
- Reggelt! - Üdvözlöm mosolyogva, miközben levágom a földre a táskám, lekapom magamról a kabátot és sapkát, majd leülök mellé.
- Neked is! - Motyogja. - Végünk! Írunk első órában a denevérekből. Tanultál rá?
- Üm, valamennyit. - Támasztom meg állam tenyeremmel a padra könyökölve. Furcsállom, hogy kiemelte a denevéres dolgozatot, de nem tulajdonítok neki különösebb figyelmet.
Jungkook ijedten néz szemeimbe. Szinte látni, ahogy reszket belül.
- Veled meg mi történt? - Ráncolom szemöldököm. - Történt valami otthon?
A fejét rázza felelet helyett.
- Te nem tartod furcsának? - A tábla felé fordul és mereven bámulja azt.
- Ha tudnám, miről zagyválsz...
- Jiminről - motyogja.
- Aha - felelem. - És téged mióta is foglalkoztat ő? - Értetlenkedem tovább, de felkelti kíváncsiságom. Mi lehet az a furcsa dolog, amit észre kellett volna eddig vennem rajta?
- Jobb lenne, ha nem is beszélnénk inkább róla. - Szinte már alig lehet érteni szavait, úgy suttog.
- Ne szórakozz már! - Szólok rá az asztalra csapva. - Ha már belekezdtél, fejezd is be! Kíváncsivá tettél! - Hajolok közelebb hozzá, hogy szemébe nézhessek, de továbbra is csak meredten bámul maga elé.
- Nem beszélhetek róla. - Végre rám emeli tekintetét. - Figyeld őt egész nap! Bizonyára neked is feltűnik majd... így neki is, hogy te... inkább ne! - Rémülten ugrik meg ültében és kezeit vállamra teszi. - Ne hallgass rám! Hagyd figyelmen kívül! Csak írd meg jól a denevéreket, jó?!
Miért van ennyire megáldva a denevérekkel?
- Hé-hé, Kook! - Próbálnám megnyugtatni. - Mély levegő! Beszív, kifúj! - Tartom karjaim a magasba, majd lassan lefelé mozdítom, jelezvén neki, amit mondok.
Ekkor érkezik meg még két osztálytársunk. Innentől csak szaporodni kezdenek, így nem feszegetem a témát egy ideig, de megmarad bennem a rossz érzés, amit Jungkooknak köszönhetek. Feszülten várok és az ajtóra pillantgatok hébe-hóba, akárhányszor nyílik az. Felkészítem magam az érkezésére. Mi furcsa lehet benne? A jegyei kitűnőek, néha mondjuk meglepően sokat tud, de hát léteznek géniuszok. Nem kizárt, hogy nagyon szeret a könyvek felett bújni és akár még többet is megtanulni a kelleténél. Bár elég kicsi a valószínűsége, hogy egy ilyen személy épp ezen a kis senkiföldjén legyen. De semmi sem lehetetlen.
Az óra kezdete előtt 10 perccel lép a terembe. Szinte érzem, ahogy mellettem Jungkookban megáll az ütő. Nem véletlenül. Jimin azonnal a bal oldalamra tekint vérfagyasztó szemekkel. Mi történhetett kettejük között? Miért nem tudok semmiről? Jungkook miért nem avat be a dolgaiba? Belekeveredtek volna valami illegális kereskedésbe?
Drog?
Azonnal elvetem a gondolatot. A fejem rázom. Nem. Lehetetlen. Nem nézném ki belőlük.
Jimin magabiztosan lép helyére és hátracsapva hosszú fekete kabátját, ami elterül mögötte, helyet foglal. Keresztbe teszi lábait, a széknek dönti hátát, ujjait összekulcsolja maga előtt és az ölébe teszi. Jól fésült, zselézett vörös haja vonzotta a tekinteteket. Talpig feketében érkezett, mégse gyászos, inkább elegáns. Ha jobban belegondol az ember, nem feltétlenül hinné róla bárki azt, hogy velünk egyidős. Sokkal műveltebbnek is látszik.
Óvatosan megbököm padtársam vállát. Mérgesen néz rám.
- Mi van? - Veti nekem a kérdést.
Át kell gondolnom, mit mondjak neki. Nem mindegy, hiszen lehet magamat is bajba sodornám vele. Mégis furdallta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mégis mi történt köztük. Nem is tudtam, hogy vannak olyan közeli kapcsolatban egymással, hogy egyáltalán beszélgetésbe elegyedjenek. Márpedig az iménti reakciókból ítélve ez az állításom cáfolandó.
- Mi volt ez az előbb? - Suttogóra fogom, nehogy még inkább megrémüljön, de közben szemem sarkából figyelem a másik fiút is.
- Nem értelek. - Nyújtózkodik székén és hirtelen már nem is tűnik annyira feszültnek. Sőt! - Szerintem nézzük át a legutóbbi leckét, mert írunk. - Veszi ölébe táskáját és kihalássza belőle a füzetét.
- Akkor magyarázd meg, miért olyan fontos, hogy jó dolgozatot írjak a denevérekből. Másból talán nem ugyanolyan fontos? - Ragadom meg a lehetőséget.
- M-mert... - egy pillanat erejéig, de a fekete démonunkra néz. Ha nem koncentrálnék kivételesen minden vonására, észre se vettem volna. - Szerintem ez egy érdekes anyag. - Köszörüli meg a torkát.
- Nagyon furcsa vagy ma nekem. - Hajolok le én is táskámért és kipakolom belőle a szükséges kellékeket.
- Miért lennék furcsa? - Fordul végre felém.
- Nem is tudom. - Játszom az elgondolkodót és ujjaimmal államat simogatom. - Talán mert nem szoktál ennyire beszari lenni? - Vigyorgok. - Állandóan hülyéskedsz! Most meg mint akit kicseréltek! Történt valami? Esetleg köztetek történt? - Erre a kérdésemre teljesen elsápadt. - Ugye nem ütötted el bringával, vagy verekedtél össze vele?!
A fejét rázza válasz gyanánt, majd a füzetébe temetkezik. Követem példáját, mert valóban nem ártana legalább egyszer átnézni a dolgokat, de nem bírok figyelni. Folyamatosan fel-fel pillantgatok hol Jungkookra, hol Jiminre nézve. Utóbbi előtt semmi sincs. Az ablaknak háttal ül és nekidől a falnak. Szemei lehunyva, mintha aludna.
Elmerülök benne. Lassan végigmérem, minden kis négyzetcentiméterét alaposabban megvizsgálom. Szemöldöke szépen ívelt, orra pont tökéletes formájú, ajkai teltek. Mindig jól felöltözik, akárcsak most is, így alakjáról többet nem lehet megállapítani, mindössze annyit, hogy jó. Látszik rajta, hogy nem hanyagolja el magát. Stílusosan öltözködik. Ahogy ellenkező irányba ismételten végigmérem, tekintetem összeakad az övével.
Szívemhez kapok, tágra nyitom szemeim a rémülettől. Azt hittem, alszik. Gyorsan a füzetem felé fordulok, de pár másodperc elmúlásával elég bátorságot veszek magamon, hogy a szemem sarkából ismét meglessem.
- Mi a... - motyogom, nem is mozdítva szinte ajkaim.
Továbbra is mereven néz szemeimbe. Mintha el se fordult volna. Mintha azóta se pislogott volna. Mintha úgy maradt volna. Megfagyott volna. Talán szoborrá vált, de félelmetes. A hideg futkos tőle a hátamon, mikor megemeli fejét és felsőbbrendűen bámul tovább, de szemeiben vöröses fény csillan.
Ekkor lép be a tanár is a terembe nagy szerencsémre. Nem bírnám tovább állni a tekintetét.
Óra végén boldogan dőlök hátra székemben. Minden kérdésre tudtam a választ szerencsére. Nem kérdezett nehezeket. Jungkook arcán nem játszott mosoly. Az ő dolgozata nem sikerült túl fényesen. Miután sikeresen megnyugtattam, hogy biztosan kitudja a későbbiekben javítani, együtt mentünk el a büféhez, szendvicset venni, aminek oka az is, hogy el akarom kerülni az osztálytársunkat, Jimint. Akárhányszor visszagondolok a pillantásaira, borsódzik a hátam.
A következő két óra is így telik el. Néha-néha vetek rá egy óvatos pillantást, de mindig félbehagyok vele, mikor pont akkor nézek szemeibe, mikor ő is nem túl feltűnően, de szeme sarkából engem vizslat. Jogosan merül fel bennem a kérdés, hogy mi baja van velem? Piszkos az arcom, csak senki nem mondja meg? A reggeli fogkrém száradt valahova? Mindenesetre pár óra múlva, a tanári előtt várakozunk Jungkookkal. Megkértem, hogy kísérjen el, mert pár dolgot meg kell kérdeznem az osztályfőnökünktől.
- TaeTae! - Szorongva áll a falnak dőlve az ajtó mellett.
- Bírd ki még egy kicsit! - Kérlelem összetett kezekkel, mivel jól tudom, mi a baja. Sürgősen a mosdóba kéne rohannia.
- De összecsinálom magam, ha nem siet! Márpedig nem úgy tűnik, mint aki sietni próbálna! - Biccent az ajtó felé és már térdén támaszkodik összeszorított combokkal.
- Nem hiszem el, hogy nem bírod ki azt a kis időt! - Mérgelődök.
- Már nagyon fáj!
- Jól van, menjél, de siess vissza! Ne hagyj magamra!
- Szabadság! Jövök már! - És ezzel el is rohan a mosdók irányába.
Fejrázva nézek utána.
A tanár rögtön utána ki is jön és hamar sikerül megbeszélnünk azt a pár kis dolgot, amit szerettem volna. Egy kis ideig még várok, hátha Jungkook oda jön vissza, de nem látom a tömegben sehol, így megindulok a mosdók irányába. Csak nem tart ilyen sokáig! Vagy lehet már menet közben elengedte magát és elment átöltözni? Nem lehet ilyen szerencsétlen szegény. Elvigyorodom a gondolatra. Szemét dolog, de nagyon viccesen festett a képzeletemben.
Benézek a mosdóba, de nincs ott. A büfénél folytatom utam, de sehol sem találom. Utolsó lehetőségként a termünk jut eszembe. Valószínűleg oda ment vissza. De mikor benézek oda, sehol sincs. Leülök a helyemre és várom a becsengetést, de ő továbbra sem érkezik meg. Aggódva nézem meg az időt telefonomon. Már csak egy perc maradt. Lábam mozgatom az őrült várakozásban. Éppen ahogy a csengő első rezdülései hallatszanak, belép a terembe Jimin. Ahogy kimérten lép helyére, megigazítva magán a ruháját, fáradtnak látom. Tökéletesen palástolja, ez nem kifejezés, de mégis feltűnik. Talán azért, mert egész nap őt bámultam. Akárcsak most, de ezuttal nem bánom, hogy elkapja pillantásom. Nem is próbálom meggyőzni még magamat se az ellenkezőjéről. Gyanakodva mérem végig és egészen addig tartjuk a szemkontaktust, amíg a tanár is megérkezik és elkezdi az órát. A maradék óráink is így telnek el. Jungkook sehol, Jiminnel pedig sűrűn összepillantva. Minden szünetben padtársam keresem, de mint akit elnyelt a föld. Úgy döntök elmegyek és megkérdezem az osztályfőnököt, de mire ez eszembe jut, ő elhagyja az iskola területét. Fáradtan sóhajtok. Utolsó óránk után már alig vannak az épületben, de én még továbbra sem adom fel a keresést. Egy oszlopnál megállok és lesek ki mögüle, miközben előveszem telefonom, hogy tárcsázzam barátom. Próbálok nem feltűnő lenni. Valójában már láttam szinte mindenkit elmenni az osztályomból, kivéve egy személyt. Őt viszont szerettem volna elkerülni, ha lehet, még akkor is, ha nincs a környéken, mert nem vettem észre, mikor elmegy.
- Vedd már fel! - Suttogom kipréselve összeszorított fogaim közül a szavakat.
Ekkor váratlanul felfelé kicsúszik ujjaim közül a mobilom. Ledermedek.
Mi a fene történt? Hogyan?
- Csak nem keresel valakit? - Hallom jellegzetes hangját mögülem, nem messze fülemtől, mitől feláll a szőr a hátamon. - Nem veszi fel a telefont? - Megfogja kezem és belenyomja az említett tárgyat. Keze hideg, így azonnal el is rántom.
- Mit akarsz? - Veszek elég bátorságot és szembefordulok vele, de azonnal be is húzom nyakam és lépnék egyet hátra, de csak nekipréselem magam jobban az oszlopnak. A közelsége megrémít.
- Még kérdezed? - Húzza fel szemöldökét.
Nem bírom állni pillantását, így a csempét kezdem vizsgálni válasz helyett, de ezzel csak még inkább tudatom magammal, mennyire is közel áll hozzám.
- Nem szeretnél hátrább menni? - Teszem fel a kérdést torokköszörülve.
Széles mosolyba húzódnak telt ajkai, amin megakadnak szemeim. Mennyire szép, csókolnivaló...
Istenem, miket beszélek! Ez nem én vagyok!
- Zavarok? - Kérésemet figyelmen kívül hagyva még inkább az arcomba hajol, mire oldalra fordítom fejem. - Mit mondott neked? - Tér át rideg komolyságba hangja.
Nagyot nyelek.
- Nem értem, mire gondolsz.
- Ne mond azt, hogy azt hitted, nem fog feltűnni nekem, hogy egész átkozott nap engem bámultál?! - Érzem lehelletét arcomon, így még inkább nem merek szembefordulni vele.
- Nem mondott semmi olyat, amiről neked tudnod kéne. - Hunyom le szemeim.
- Valóban? - Hatásszünetet tartott. - Akkor most halvány fogalmad sincs róla, hol lehet, jól mondom?
Azonnal szembe fordulok vele és a közelségnek ellenére ellököm magam az oszloptól, így összeütközve egy pillanatra vele, de tesz egy lépést hátra, éppen annyit, hogy normálisan tudjunk egymásra nézni. Idegesen húzom össze szemöldököm és nagyra nyitom szemeim.
- Tudsz róla valamit? - Szegezem neki a kérdést. - Ezért vetted el a telefonom! Ezért néztél rá úgy, mintha ki akarnád nyírni!
- Mikor néztem én úgy? - Vigyorodik el.
- Reggel! Láttam! - Tör ki belőlem minden. - Mit csináltál vele?!
Már nem tudom irányítani magam. Mindkét kezemmel elkapom nyakánál felsőjét és magamhoz rántom fenyegetően, de ő csak nevetni kezd gyönge próbálkozásomon.
- Miattad nincs itt, igaz? - Kérdezem fogcsikorgatva.
- Nyughass! - Teszi kezeit enyéimre. - Nem bántottam. Jól van, jó helyen. - Vigyorog tovább, mint a tejbe tök.
- Utoljára kérdezem! Mit csináltál vele?!
Rántok még egyet felsőjén, de ő egy egyszerű mozdulattal változtat a pozíción és nekinyom az oszlopnak,ahol másodpercekkel ezelőtt álltam. Kezeim fejem mellé szorítja és beleszimatol a levegőbe lehunyt szemekkel, közel hajolva arcomhoz. Megremegek.
- Mit csinálsz? Engedj el! - Rángatózom, de mindhiába. Sokkal erősebbnek bizonyul nálam. Meg se kottyan neki, hogy épp szabadulni próbálok.
- Téged se lenne jó dolog így hagyni. - Jelenti ki, miközben körbenyalja ajkait, majd kinyitja szemeit. Pupillái tágak és éhesen méreget. - Hallottam, miről beszéltetek reggel. Jungkook megkapta a maga büntetését érte. - Hajol nyakamhoz és ismét mélyet szippant az illatomból.
- M-miről beszélsz? - Próbálom összehúzni magam, hogy ne szagolgasson, mert ettől a hideg futkos a hátamon, de mit sem
érek vele.
- A denevérekről. - Feleli és fülemhez érve végighúzza ajkait rajta.
- H-hé! Fejezd be! Engedj már el! - Nyöszörgök fogságában.
- Ne félj, nincs senki a közelben.
- Nem nyugszom! Honnan tudnád, ha lassan elélvezel a szagolgatásomtól?
Erre csak egy újabb nevetés tört fel belőle és éppen annyira eltávolodott tőlem, hogy szemeimbe nézhessen.
- Eljön még a nap, hogy könyörögni fogsz azért, hogy megérintselek. - Suttogja.
A lehető legnagyobbra nyílnak szemeim.
- Neked más sorsot gondoltam, mint a kis barátodnak. - Súgja fülembe, majd fogai közé veszi a kis bőrt, mire belém szorul a levegő. - De igazad van, nem túl biztonságos itt. - Kuncogja és elenged. - Holnap találkozunk. - Mosolyog szélesen és pillanatokon belül el is tűnik a szemem elől.
Hosszú másodpercekig állok ott, ahol hagyott. Teljesen lesokkolt, amit tett és amiket mondott. Egyszerűen nem áll össze a fejemben a kép. Miért baj az, ha a denevérekről beszélt nekem? Mi az, amit Jungkook elmondhatott volna nekem, amit nem szabadna? Miért viselkedett ilyen furcsán? Az egésztől lefagytam. Nem bírok épp ésszel gondolkodni és csak reményedni tudok, hogy másnap, ha felkelek, kiderül, hogy az egész csak egy rossz álom volt.
De Jungkook nem érkezik meg az iskolába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése