[1/25] Stalker with love

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Hoseok

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm
Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Azt hiszem, ez lesz az a fici, amit írni fogok. Már többe is belekezdtem, rengeteg ötlet van feljegyezve, mit is írjak pontosan, de rájöttem, hogy az lesz a tökéletes, ami csak úgy jön. Nézegettem FMV-ket és… egyszerűen csak elkezdtem írni. Fogalmam sincs, merre fog haladni a történet, hogy mi lesz a végkimenetele, hogy egyáltalán hány részes lesz! Egy valami biztos csak. Ezt fogom írni a vámpíros mellett. Remélem, hogy tetszeni fog sokaknak! Jó olvasást hozzá! ^^

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

 

Fogok egy tálcát és arra helyezem a kis jegyzettömböm, mikor is egy újabb vendég lép be a kávézó ajtaján. Várok egy kicsit, míg kiválasztja a neki megfelelőnek tűnő helyet, majd az itallapot tanulmányozza, hogy eldöntse, mit is szeretne inni. A pultnál állva kíváncsian fürkészem, ugyanis ez a férfi rendkívül szép – már amennyit látni belőle ekkora távolságból. Fekete csőfarmert visel egy hozzá passzoló fehér inggel, melyre egy térdig érő hosszú fekete kabátot vett, amit nem úgy tűnik, mintha le akarna venni, pedig kellemesen meleg van idebent. Biztosan még a kinti hűvösebb levegő után átmelegszik, s csak aztán dobja maga mellé a ruhadarabot. Haja tökéletesen oldalra van zselézve, s már-már irigységtől csöpög a nyálam, de tartom magam, hiszen pincér vagyok.

            Pár perc múlva úgy tűnik, már csak unalmában nézegeti ajánlatainkat, így fogok egy tollat is a jobb kezembe és egyenest hozzá indulok. Minél közelebb lépek hozzá, annál tisztábban látom, hogyan is néz ki. A ruhái márkásnak tűnnek, valószínűleg a legdrágább darabok egyikei, ha nem limitált kiadás. Szép lassan az arca is kirajzolódik nekem, ami tökéletesen ápolt, ajkai is szép puhának tűnnek, s még az orra is édesen mutat arcformájához. Fülében úgy tűnik, aranyfülbevaló lóg, a haja pedig sokkal fényesebb, mint gondoltam. A szemei pedig…

            Haloványan rezzenek össze, amint összefonódik tekintetünk, majd már alig kell megtennem két-három lépést, mikor meg is állok előtte az asztalnál. Hirtelen már nem is érzem magam annyira magabiztosnak és rutinosnak, mint eddig a munkám során. Mintha minden bátorságom inába szállt volna egyetlen pillantástól egy vadidegen fickó miatt. Azok a szép, gesztenyebarna szemei olyanok, mintha a lelkemig látna, úgy néz fel rám kissé lehajtott fejjel, így sokkal ijesztőbbnek hat, de mikor már megállok, hátradől, s keresztbe rakja lábát, kabátját is hátracsapja, és emelt fővel néz vissza rám.

            -          Jó napot kívánok, mit hozhatok? – köszöntöm a szokásos, berögzült szöveggel, amivel mindenki mást is fogadok, mire újból az itallapra néz.

            -          Egy Espresso Macchiatot kérnék.

            Felírom a kis cetlire rendelését, majd kérdőn pislogok vissza rá, hogy szeretne-e még valamit, de nem válaszol. Lassan végigméri alakom, majd mikor újból találkozik pillantásunk, alsó ajkát alig észrevehetően harapja be, majd újból előveszi fölényes nézését, s megrázza fejét.

            -          Nem, nem kérek mást… egyelőre. – Azzal elfordítja tekintetét tőlem, s előkapja telefonját kabátja zsebéből.

            Én sem állok ott tovább, azonnal hátat fordítok neki, hogy elkészíthessem italát, de valamiért furcsa érzésem támad. Valami szokatlant sugároz magából ez a férfi, bár fogalmam sincs, mi lehet az, mindenesetre kényelmetlenül éreztem magam mellette. Értem én, hogy mindent a vendégért, de ő tipikusan egy olyan vendég, akitől az aprócska szőr is feláll a hátamon, akivel nem szeretnék többet beszélni a kelleténél. Mára sajnos nincs is más beosztva mellém a pultba, így egyedül kell intéznem mindent, de ezzel nincs is probléma. Megvagyok vele, csupán az ilyen vendégektől mindig kellemetlenebb lesz a légkör – legalábbis számomra.

            A kávéfőző géphez lépek, majd berakva alá a megfelelő csészét, benyomom annak a gombját, ami a kért kávét önti bele. Lassan lefő a kért ital, s közben előkészítem a kistányért a csésze alá, melyre rápakolom a kávéskanalat és a többi apróságot, hogy magának ízesítse be, majd végül maga a rendelés is rákerül. Egy tálcára rakom az egészet, majd azt bal kezemben tartva indulok vissza a férfi asztalához, akit szeretnék minél hamarabb letudni, de valamiért úgy érzem, még itt lesz egy darabig, ugyanis azt mondta, egyelőre nem kér semmit, tehát egyértelműen dolgoztatni fog még. Remek, már alig várom, hogy ennyi mindent megtehessek érte! Nem bánom, hogy itt van, valójában pont olyan személy, akit a pult mögül szívesen néznék egész áldott nap, de tudom, hogy vissza kell még jönnöm hozzá párszor, amit nem szívesen teszek meg. Nehéz lenne megmondani, miért, de az emberben mindig van egy ilyen érzés másik iránt. Van egy bizonyos első benyomás, számomra meg ez már meg is történt. Úgy érzem, mintha egy elkényeztetett, gazdag ficsúr lenne, aki csak üzletekben, éttermekben vagy egyéb más helyeken tengeti a napját, csak, mert megteheti, nincs más dolga. Na, az ilyeneket jobb elkerülni!

Leteszem elé rendelését, majd a tálcával a kezemben indulnék vissza helyemre, ha nem szólna utánam. Megtorpanok hangját hallva, s kíváncsian pislogva nézek rá, majd elém tartja a kis süteményes lapunkat, de nem mutat rá egyikre sem, így még értetlenebbül állok előtte.

-          Nem sikerült választanom – támaszkodik meg az asztalon. – Úgy gondoltam, önre bíznám a döntést. Mi ajánl a ház?

Nem mintha ez lenne az első alkalom, hogy tőlem segítséget kér egy vendég, de ez kivételesen sokkal zavarba ejtőbbnek tűnik, mint eddig bármelyik másik, ugyanis ennek a csávónak van egy bizonyos kisugárzása, amitől úgy érzem magam, mintha egy kislány lennék, holott férfi volnék. Ahogyan kiejti a szavakat a száján, egészen másképp hat rám, mint eddig bármelyik vendégem.

-          A legtöbben ezt az epreset dicsérik – mutatok a képre, de ő rá se hederít, csak az én arcomat fürkészi.

-          És ön szerint?

-          Tessék?

Megilletődök kérdését hallván, ugyanis erre végképp nem számítottam. Miért éppen az a fontos neki, hogy nekem melyik ízlik a legjobban? És, ha még soha nem ettem egyikből sem? Jó, ez hülyeség, de attól még letaglóz. Nem is tudok hirtelenjében választani, így csak random rábökök az egyikre, amire rávágja, hogy akkor abból kérne egyet, így el is megyek, hogy a hűtőből kiszedhessek neki egy tányérral az apró süteményből, amiről nagyon remélem, hogy ízleni fog neki. Valójában nem is ez a kedvencem, sőt talán ez áll a legtávolabb tőlem, de hátha neki pont tökéletes lesz.

Felszolgálom neki a süteményt is, majd másik asztalhoz lépek, hogy intézzem a rendeléseket, majd fizessenek mások, ha esetleg már végeztek. Letakarítom a megüresedett asztalokat, majd visszasétálok a pult mögé, ahol úgy gondolom, végre tarthatok egy kis pihenőt, viszont amint elkényelmesednék, pillantásom újból összefonódik az idegen férfiéval, aki jóízűen falatozza a sütit.

Miért néz ennyire? Vajon szeretne még valamit? Egy kávézóban nem szoktak egyedül ennyiszer megjáratni egy pincért, akkor ő miért? Miért néz így?

Kérdésemre választ már nem kapok, ugyanis újabb vendégek érkeznek, akiket ki kell szolgálnom, s el is végzem a feladatom, majd ez így megy tovább az elkövetkezendő fél órában. A furcsa alak nem hív oda magához, de többször is elcsípem, amint engem bámul, cseppet sem palástolva, amivel egy idő után eléggé zavarba hoz.

Talán a fogkrém száradt az arcomra reggel? Esetleg rosszul csinálok valamit? Titokban valami ellenőr és ezért követi árgus szemekkel minden mozdulatom? Akkor nem szabad hibáznom! Még a végén feljegyzi, mennyire rémesen végzem a munkám, majd kirúgat innen… és ez még nem is képtelenség! Mi van akkor, hogy ha ő egy nagyfejes, aki több üzletet birtokol? A ruházatából ítélve simán kinézem belőle, és mindjárt összeáll a kép is, hogy miért bámul ennyire. A munkámat figyeli, ezért kérdezett rá a süteményre is, hogy vajon hogyan reagálok az ilyen helyzetekre! Bingó!

Száznyolcvan fokos fordulatot veszek, de a levegőt vissza is szívom magamba az ijedtségtől, amitől köhögnöm kell. Az a férfi alig fél méterre áll tőlem, aki tesztel! Szuper, most még ezzel is lejáratom magam, hogy minél rosszabb fényben legyek feltűntetve! Miért nem tudok normálisan viselkedni, mikor ilyen fontos tétre megy az egész? Nekem szükségem van erre az állásra, hiszen meg kell valamiből élnem. Nem vennének fel bárhova, a legtöbb helyen meg már nincs is szükség pincérre, olyan helyre meg nem szeretnék menni, ahol a napi kenyérre valót sem keresem meg. Mennyivel egyszerűbb az élet azoknak, akik aranykanállal a szájukban születtek, akárcsak ez a férfi előttem!

-          Elnézést, nem állt szándékomban megijeszteni – biccenti oldalra fejét, s figyeli kezem, melyet torkomhoz kaptam.

Egy vendég kér elnézést a pincértől! Elásom magam a föld alá! Egy, kettő! Holnap már be se jövök dolgozni, jobb, ha bevésem egy kőbe a nevem.

-          Fizetni szeretne? – veszek erőt magamon, mire bólint, s már nyújtja is a papírpénzt, miközben én a gépbe beütöm a szükséges dolgokat, majd közölve vele az árat, el is veszem tőle az összeget, de feltűnik, hogy sokkalta többet ad a kelleténél, így már adnám is vissza a felét, de ekkor váratlanul teszi kezét enyémre.

-          Tartsa meg! – mosolyodik el haloványan, mire tágra nyílnak a szemeim. Tudom, nem szabad visszautasítani egy ilyet ajánlást, ha a vendég borravalót ad, de most valamiért képtelen vagyok elfogadni, ugyanis nem pár forintokról beszélünk.

-          Ugyan, kérem, ez rengeteg pénz, én nem…

-          Nagyon szép, otthonos az étterem. Holnap is ön fog dolgozni? – vált témát, de nem fogom hagyni, hogy a pénzt megtarthassam.

-          Igen, én is fogok, de nem leszek egyedül. Köszönöm a vezetőség nevében is a dicséretet – mosolyodom el, majd újból nyújtom neki a pénzt, de erre csak eltolja magától azt, amivel zavarba hoz, ugyanis a vendég és a pincér fizikálisan nem szokott érintkezni egymással. Zavarba ejtő. Vagy csak tőle? – Nem fogadhatom el!

-          Ez az ön döntése. Senki nem fogja megszólni érte, engem pedig megsért. Fogadja el!

-          Ennyit nem fogadhatok! – vágok vissza. – Köszönöm szépen, tényleg nagyon nagylelkű, de ez rengeteg pénz.

-          Ez semmi.

Most komolyan fölényeskedik azzal, hogy neki mennyi pénze van? Valószínűleg ő egy nap alatt megkeresi az én havi fizetésemet, de pont az ilyenekkel nem szabad foglalkozni. Csak felbosszant a dolog, pedig nem mondanám magam szegénynek. Inkább a középtársadalom aljához lehetnék beosztható, de ez csupán az én nézetem. Mindenesetre az ő pénzét nem fogadhatom el, de senkiét sem fogadnám, ha ennyire magas összeget akarna rám sózni. A borravaló nem ennyiről szól, hanem apróról, de ez már annyi, hogy rendesen kellemetlenül érzem magam tőle. Pofátlanságnak tartom elfogadni, de még adni sem hiszem, hogy illendő ennyit.

-          Nekem ez meg se kottyan – folytatja meggyőzésem. – Menjen, vegyen magának ruhát, amit csak akar, de ne adja vissza! Köszönöm a vendéglátást – mosolyodik el újból végére, majd hátat is fordít, hogy elhagyja az üzletet.

Gyorsan elrakom a megfelelő mennyiségű összeget a pénztárgépbe, majd a visszajárót is előkészítem, s sietek is utána, hogy valahogyan visszacsempésszem zsebébe, de mire utolérném, már a bejárati ajtó záródik, én pedig nem mehetek ennyire a végletekig emiatt. Dolgoznom kell.

A férfi már pár méterről fordul vissza, majd meglátva alakomat, megemeli kezét vállmagasságba, s úgy int nekem szélesen mosolyogva, amitől pont úgy fest, mint egy kisgyerek. Mennyire meg tud változni! Mikor belépett, még olyan volt, mint egy elkényeztetett ficsúr – ami igaz, most se változott -, de nem láttam ennyire gyermekinek arcát.

A pénzt végül elrakom magamnak, de nem tervezem elkölteni. Félreteszem, hogy holnap visszaadhassam neki, hiszen nem véletlenül kérdezett rá, hogy dolgozni fogok-e. Bizonyára eljön újból, s bármennyire is szeretném inkább Hoseokot küldeni, hogy ő szolgálja ki, ha vissza akarom csempészni a pénzt, akkor kénytelen leszek én intézkedni.

Másnap valóban eljön, ahogyan gondoltam. Arra a helyre ül, ahol előző nap is, de nem támadom le rögtön. Várok pár percet, hadd válogasson nyugodtan, s a pénz is bekészítettem zsebembe, hogy majd a megfelelőnek ígérkező pillanatkor átnyújtsam számára. Hoseok, a munkahelyen megismert barátom éppen másik asztalnál beszélget a vendégekkel, széles mosollyal arcán, amit megirigylek tőle. Mindig olyan pozitív, bezzeg engem egy túl gazdagnak tűnő férfi könnyedén billentett ki az egyensúlyomból.

            -          Na, mész vagy menjek? – lép mellém társam, mire megrázom fejem.

            -          Majd én megyek, csak várok egy kicsit, hadd válogasson.

            -          Tudod, ha adhatok egy tanácsot, egyik vendég sem szereti, ha a pincérek bámulják őket. – Érzem, amint elsápadok szavai hatására és máris felé kapom tekintetem. Ennyire feltűnő, amit csinálok? Pedig esküszöm, nem azért néztem, mert annyira érdekelne, csak várom, mikor mehetek. – De nyugodj meg! Nem úgy tűnik, mintha ő különösebben észrevette volna, de azért ezzel vigyázz. Neked is kellemetlen lenne.

            -          Megvan az oka, hogy miért nézem – sóhajtom leengedve vállaim, majd a pultra könyökölök.

            Hoseok kérdőn néz vissza rám.

            -          Tegnap is itt volt, aztán kicsit… hogy is mondjam? Érdekesen viselkedett – harapom be alsó ajkam, mikor újból a beszéd témájára vezetem pillantásom. – Megfordult a fejemben, hogy valami ellenőrféleség is lehet, vagy egy vezető, akihez tartozik ez a kávézó is sok más hellyel együtt, aztán így leteszteli a dolgozók munkáját.

            -          Mégis miből jutottál erre a következtetésre? – húzza fel értetlenül szemöldökeit. – Kétlem, hogy bármi közünk lenne hozzá, különben minek jött volna el ma is? Meg miért ő? Az ellenőröket be szokták előre jelenteni.

            -          Nem tudom, csak… furcsa volt a viselkedése. Még borravalót is hagyott, de nagyon sokat!

            -          Ó, te mázlista! Bár én dolgoztam volna tegnap! – nevet fel, mire én csak összefonom karjaim mellkasom előtt és sötéten nézek szemeibe. – Jól van, jól van! De mi a baj ezzel? Örülj neki!

            -          Te se fogadtad volna el szó nélkül!  Ha egy kevéske összegről volna szó, akkor azt mondom, oké, de nagyon sokat adott! – magyarázom bőszen. – Még azt is mondta, hogy neki ez semmi. Nem szeretem, ha valaki fölényeskedik a pénzével… - dünnyögöm.

            -          TaeTae, ezen ne húzd fel magad! Tök felesleges, csak magadat bosszantod vele, ő meg tök nyugodt lesz, hogy jót cselekedett. Ha neki az az összeg semmi, akkor ne erőltesd vissza rá. A vendégeket ezzel is megsértheted, úgyhogy örülj, hogy egyáltalán ma is itt ül. Én a helyében nem jöttem volna vissza, ha a pincér nem fogadja el a jótettem. Egyébként azt hiszem, mehetsz. Már egy ideje minket néz – vigyorogja.

            Nyomban a célszemély irányába fordítom fejem és rendesen végigfut egy bizonyos borzongás a hátamon tőle. Az, ahogyan méreget azokkal a szemekkel, olyan hatással vannak rám, amit nem tudok hova tenni, de bizonyára csak azért érzem így, mert nem fordul meg mindennap itt gazdag fickó.

            Odalépek hozzá, s a szokásos köszöntőmmel üdvözlöm, mire ahelyett, hogy megmondaná, mit szeretne, megtámaszkodik az asztalon, majd félig felém fordítja az itallapot. Kérdőn pillantok rá, majd a lapra, ugyanis nem hiszem el, hogy még ebben is az én véleményemet szeretné kérni, de úgy tűnik, tévedek. Valóban arra kíváncsi, mit ajánlanék, így szimplán a tegnapi rendelésére mutatok, amire elgondolkozik egy néhány másodpercre, de végül rábólint. A kiszolgálást ugyanúgy végzem el, mint tegnap, ő pedig ugyanazt játssza el velem újból, azzal a különbséggel, hogy másik süteményt szolgálok fel neki. Mikor újból érkezik, hogy fizessen, már szinte érzem, hogy borravalót fog adni, viszont meglepődök, mikor kevesebb összeget nyújt át, mint előző nap.

            -          Köszönöm, de még a tegnapit sem adtam vissza – mosolygok rá kényszeredetten.

            -          Én szeretném, ha elfogadná.

            Mélyet sóhajtok és végül elveszem tőle az összeget, a gépbe beütöm a megfelelő dolgokat, majd visszafordulok hozzá, ugyanis nem távozott. A számlát felé csúsztatom, de nem veszi el. Tegnap is anélkül ment el, ezek szerint számára ez lényegtelen, bár sokan szokták a pultnál hagyni, én mégis mindig elveszem, bárhol vásárolok. Muszáj számon tartanom, mikor mennyit költök.

            -          Szabad megkérdeznem, hogy hívják? – Kérdésével meglep, de pont emiatt csúszik ki számon a válasz.

            -          Taehyung – pislogok nagyokat. – Kim Taehyung.

            -          Kim Taehyung – ismétli utánam, elmerülve arcom fürkészésében. – Meddig dolgozik?

            -          Tessék? – ráncolom szemöldököm.

            -          Mikor van záróra?

            -          Este tízkor.

            -          Értem, akkor köszönöm a vendéglátást – mosolyogja, majd hátat fordítva hagyja el a kávézót.

            Értetlenül pislogok utána. Annyira rejtélyes, olyan szépen hangzik a nevem a szájából, annyira szép férfi, hogy megmozgatja a fantáziám. Látni akarom. Most nem mondta, hogy holnap visszajönne, így kétlem, hogy újból láthatom, pedig érdekelne, mit tenne legközelebb. Még csak tegnap láttam először, de már sikerült elérnie, hogy érdeklődjek felőle. Vagyis, érdekel, hogy mi ő, ki ő, de valószínűleg nem fogok rájönni. Nem vagyok egy nyomozó, visszakérdezni egy vendégnél, hogy őt hogyan is hívják, illetlenség. Milyen jogon is tennék én így? Szeretnék kicsit többet tudni róla, mert akárki akármit mond, eléggé kíváncsivá tett, hogy vajon mit dolgozik, hány éves. Vajon mennyi idős lehet? Egészen fiatalnak tűnik, hiszen az arca is elég gyermekies. Képes lennék egész nap elbámulni, s azt hiszem, Hoseoknak igaza is van. Talán kicsit túl feltűnően és túl hosszú ideig bámulom, de szinte vonzza a tekinteteket.

            Az újabb vendégeket a szokásos rutinnal szolgálom ki, míg nem végre elérkezik a záróra. Lassacskán az utolsó rendelő is fizet, majd Hoseok már meg is fordítja az ajtóban a táblát, miszerint zárva vagyunk, míg én a pultnál tevékenykedek. Elmosom a maradék csészéket és kanalakat, mikor is munkatársam meglepetten fordul felém az ajtóból.

            -          Tae – szólít, mire csak hümmögve adom tudtára, hogy figyelek rá, míg én mosogatok. – Tudod, volt az a férfi, aki ma itt volt, a borravalós! – Újabbat hümmögök. – Azt hiszem, itt van egy fekete BMW-vel.

            A csésze kicsúszik a kezemből, de szerencsére nem törik össze, viszont zajt csap azzal, ahogy a többire ráesik.

            -          Mi? – nézek fel.

            Elzárom a csapot, majd gyorsan megtörölve kezem, már sietek is a másik mellé az ajtóhoz, hogy kilessek onnan. Meglepetten nyílnak tágra szemeim, amint látom, hogy ő a telefonját bújja a drága kocsijának dőlve. Már bezártunk, akkor mit keres itt? Várna valakit? Miért jött ide? Miért épp ide?

            Gondolatmenetemnek az vet véget, hogy megemeli pillantását a készülékéről, majd egyenest az én szemeimbe fúrja azt. Levegőt is elfelejtek venni, érzem, hogy gombóc nő a torkomban. Rendesen rabul ejt, s elfordulni sem vagyok képes, tágra nyílt szemekkel meredek rá, mire hosszas másodpercek után mosolyra húzódnak ajkai, amitől nagyot kell nyelnem, s értetlenül ráncolom szemöldököm is.

            Hoseok oldalba bök, ezzel elvonva figyelmem a kint állóról.

            -          Szerintem egy pszichopata, úgyhogy vigyázz vele! – néz rémülten, majd kitör belőle a nevetés. – Csak viccelek! Biztosan nem az, de azért ez érdekes volt. Szerintem rád vár, mivel nem véletlenül kérdezte meg tőled, meddig vagyunk nyitva. Nem emlékszel?

            És tényleg! Azonnal beugrik, mikor rákérdezett, amit nem tudtam akkor még hova tenni, de mindjárt világos lesz az egész helyzet. Vagyis annyira nem, mert ha valami ellenőr, vagy vezető, akkor miért jön el zárórakor ide? Ilyenkor már felesleges, vagy talán… tényleg pszichopata lenne?

            -          Figyelj, én majd befejezem a maradék tennivalót. Te menj, öltözz át, aztán beszélj vele, mert biztosan oka van rá, ha ilyenkor eljött ide, és biztos vagyok benne, hogy nem hozzám érkezett.

            -          Bolond vagy? Nem hagylak egyedül a munkával! – rázom fejem hevesen és már sietek is vissza a pult mögé, mire félúton megragad könyökömnél fogva és maga felé fordít.

            -          Nem fogok belerokkanni. Annyira nem sok az elvégezni való, úgyhogy menjél. Tényleg megleszek. Tegnap te voltál egyedül, te is megvoltál, én meg ebbe a néhány percbe már nem fogok belehalni, rád meg vár egy vendég. Én a helyedben már rég kint lennék.

            Szavaival sikerül meggyőznie, ugyanis mégis csak az egyik vendégünkről van szó, aki még kedves is, úgyhogy kénytelen vagyok eleget tenni Hoseok kérésének, és elvonulok az öltözőbe, hogy átvegyem a kényelmes utcai ruhámat, majd táskámat vállamra kapva induljak ki az üzletből. Az ajtó hangosan zárul be mögöttem, mire a kocsinak dőlve álló férfi nyomban felkapja fejét, majd újból végigméri alakom. Nem vagyok éppen a legdivatosabb, mivel a kényelem híve vagyok, így csak egy kényelmes nadrágot viselek, ami egyáltalán nem emeli ki az alakom, egy laza felsőt, egy hosszú pulcsival, rajta egy szintén hosszú kabáttal, amit nem húztam össze magamon. Egy véknyabb sálat is nyakam köré tekertem, hogy mégis védjen valami az éjszaka hűvöse ellen. Nem lepődnék meg, ha fintorogva fordulna el látványomtól ez a férfi, akinek még mindig nem tudom a nevét.

            Ellöki magát az autótól, de nem lép közelebb hozzám. Szinte sugallja magából, hogy menjek én oda hozzá, amit csak egy mély sóhajtás után teszek meg. Minden egyes lépéssel idegesebb leszek, mivel fogalmam sincs, mit akarhat, de ő csillogó szemekkel követi minden lépésem, ami egyszerre hátborzongató, de közben izgató is. Miért is gondolok én ilyeneket?

            Elé érve kíváncsian húzom fel szemöldököm, ezzel próbálva szóra bírni, mire barátságosan mosolyodik el.

            -          Csak miattam jött ki? – kérdezi, mire érzem, hogy elpirulok zavaromban. A francba is veled, Hoseok! Te zavartál ki!

            -          É-én… - dadogom. – Csak végeztem.

            -          Egyébként nagyjából egyidősek vagyunk. Tegeződhetnénk? – teszi fel a kérdést, mire értetlenül húzom össze szemöldököm.

            -          Honnan tudod a korom?

            -          Ezt egy igennek veszem – mosolyodik el, mivel azonnal letegeztem, ezzel megadva számára a választ, de ő ügyesen kikerüli az én kérdésemre a feleletet. – Igazán szép kis helyen dolgozol. Szeretem azt a kávét, amit te adsz, és úgy gondolom, szépen dolgozol. Többre is vihetnéd. Miért vagy itt?

            -          Ez elég személyes kérdés – húzom el szám. – Miért érdekel ennyire, mit miért csinálok?

            -          Haza szeretnélek vinni.

            A levegő bennem reked, s érzem, hogy a pír újból elönti az arcom. Mi az, hogy haza akar vinni? Mármint magához? Hozzá? Fel? Valószínűleg egy hatalmas birtoka van, különben nem lenne ennyire merész. Mit képzel, majd két napos még ismertségnek sem nevezhető kapcsolat után átmegyek hozzá?

            Elkuncogja magát, mire meglepetten nyílnak tágra szemeim.

            -          Úgy értem, hogy hozzád. Szeretnélek téged a saját otthonodba vinni. Ne érts félre, nincsen semmi rossz szándékom. Szeretnélek kicsit jobban megismerni és út közben beszélgethetnénk.

            Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, de továbbra sem tetszik az ajánlat.

            -          Köszönöm, de egyedül is hazatalálok. Majd várok egy buszt.

            -          Akkor kénytelen leszek én is busszal menni… - sóhajtja.

            -          Mi? Nem! Nem kell! Miért akarnál velem jönni?

            -          Kérlek! Már a borravalót is olyan nehezen fogadtad el! Csak haza szeretnélek vinni.

            -          Nem ismerlek.

            -          Taehyung – szólít nevemen, mire újból végigfut a borzongás hátamon. – Én Jeon Jungkook vagyok, huszonöt éves, vállalatörökös a Jeon’s-nál. – Szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől.

Az a vállalat hatalmas. A birtoka… a TV-ben már láttam, de az hatalmas hely. Mintha csak egy kastély lenne, gyönyörű. Azt hiszem, az apját már láttam a hírekben, és jobban belegondolva eléggé hasonlítanak is, így kétségtelen, hogy ő valóban a fia lenne. Ezért hord ilyen ruhákat és ezért áll a kávézó előtt egy kibaszott BMW-vel! Jézusom! Az a vállalat a legnagyobbak közé tartozik! Annyi cég tartozik a hatalmuk alá, hogy nekik csak egy csettintés, és rengeteg ember életét tönkre tudnák tenni, de akár fel is javítani. Miért épp engem szemelt ki magának egy ilyen fiú?

-          Fiatalabb vagy nálam – jelentem ki, ahogy tudatosul bennem lassan minden.

-          Tudom, de annyira nem nagy a korkülönbség, és szerintem mindkettőnknek kényelmesebb lenne, ha tegeződnénk. Nem igaz? – mosolyog kedvesen, de nekem furcsa ez az egész. Tegnap még annyira felsőbbrendűen nézett, habár láttam benne a gyermeki oldalát is, de mégis… ez a kettőség… gyanús nekem. Miért viselkedik ennyire aranyosan, mint egy ártatlan kölyök, aki törődésre vágyik, mikor tudom, sugárzik róla, hogy legbelül van egy olyan oldala, amitől rettegnem kellene.

-          Legyen, tegeződjünk – engedem meg, mire diadalittas mosollyal reagál, ezzel az én arcomra is mosolyt csalva. – Attól még busszal megyek haza.

-          Kocsival gyorsabb, komfortosabb, ráadásul közelebbről is megismerhetnénk egymást. Már nem mondhatod azt, hogy nem tudod, ki vagyok. Nem foglak elrabolni, nem teszek semmi rosszat. Szerinted egy örökösnek nem rontana a hírnevén, ha ilyeneket tenne? – Az ezt követő mosoly, melyre húzódnak ajkai, sokkal gyanúsabbak már. Ez nem az a tipikus, amit eddig is mutatott. Ez olyan, mintha valamit rejtegetne, mintha nem is mondana igazán igazat, ugyanis szeme úgy szűkül résnyire, hogy azokból sugárzik valami csintalanság, valami sötétség. Mégsem tudok nemet mondani ajánlatára, különben nem értené a helyzetet, aztán meg a kávézónak a jövőjére is gondolnom kell. Simán beköphet az apjánál, aztán ennek az üzletnek annyi. Inkább beszállok mellé az anyósülésre, mintsem ez megtörténjen. Szükségem van erre az állásra.

-          Legyen, de csak most az egyszer – emelem mutatóujjam a magasba.

Az anyósülés felőli oldalhoz lép és kinyitja az ajtót, majd karjával már mutatja is, hogy szálljak be, ami kissé zavarba ejtő, hiszen férfi volnék, de teszem, amire kér. Bezárja az ajtót, majd megkerülve az autót az orránál, beül a vezetőülés felőli oldalra, majd becsatolva az övet, máris beindítja a járművet. Elmondom neki a címet, merre lakom, mire már arra is veszi az irányt, viszont hosszas percekig néma csendben ülünk egymás mellett. Kínos a csend, ráadásul az is feszélyez, hogy ez az autó valami isteni csoda. Még soha nem ültem ilyenben, és attól tartok, hogy egy rossz mozdulat és tönkreteszek benne valamit.

-          Ne érezd magad feszengve – pillant rám oldalra.

-          Könnyű azt mondani. Tudod, én nem olyan körülmények között élek, mint te. Nekem ez az autó legalább egy évi fizetésem – sóhajtok fel álmodozva, ahogy elképzelem, milyen jó is lenne, ha én vezethetném ezt a járművet.

-          Ha szeretnéd, vezetheted ezt.

-          Nem! Felejtsd el inkább, amit mondtam! – Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, de tartom magam, bármennyire is hívogató az ülés, amelybe belepasszírozhatnám magam.

-          Szeretnél inkább egy sajátot? – húzza fel kíváncsian szemöldökét, mire mélyet sóhajtok.

-          Persze, mindenki szeretne ilyen autót a segge alá – mélyül el hangom, majd amint konstatálom, hogyan is fejeztem ki magam, nyomban magam elé emelem kezeim mentegetőzően. – Mármint nem úgy értettem! Mármint de, de nem pont így akartam kifejezni magam.

-          Édes vagy – mosolyogja, viszont ez újból egy olyan mosoly, ami azt sugározza magából, hogy ő igenis sokkal felsőrendűbb, mint én valaha leszek. Eléri, hogy újból elpiruljak, amit szintén elcsíp, de nem szól semmit, viszont én tökéletesen látom rajta, hogy ez is tetszik neki. Vajon ki ő pontosan? Mi ő? – Szeretnél kényelmesebben élni?

-          Mindenki szeretne.

-          Elgondolkodtál már azon, milyen lehet úgy élni, hogy nem dolgozol körülbelül semmit, de mégis mindened megvan? Egy álom, nem?

-          Ezzel szerintem szintén mindenki eljátszott már, hogy milyen is lenne, ha olyan kényelmes élete lehetne, ami nem létezik. A pénzért meg kell dolgozni, én meg pont olyan helyzetben vagyok, hogy minden fillérre szükségem van. Ne érts félre, nem sajnáltatni akarom magam, mindössze tudom, hogy hogyan mennek a dolgok. Nekem ez örökre csak álom marad, de te ezt el se tudod képzelni. Miért érdekel ennyire? Nem szép dolog a te helyzetedben ilyeneket kérdezni – mérem végig alakját, mire újból titokzatos mosolyra húzódnak ajkai.

-          Csak szeretnélek jobban megismerni. Sajnálom, nem szerettem volna a lelkedbe gázolni. Tudom, hogy hogyan megy másoknak, és való igaz, hogy nekem könnyebb pénzügyileg, de nekem is dolgoznom kell. A vállalat nem megy nélkülem. Az én kezem alatt is több cég sorsa áll – magyarázza.

Az út további része viszonylag csendben telik el. Nem igen szólunk egymáshoz, de nem is szükséges. Kényelmetlenül érzem magam, mivel ő egy örökös, a tudat pedig, hogy valóban sok céget irányít, megrémít. Fiatalabb nálam, de úgy érzem, sokkal magasabban áll a ranglétrán. Nem csak érzem, tudom.

Mikor végre megérkezünk a lakóházhoz, lassan parkol le, én pedig már csatolom is ki az övem, hogy kiszálljak, de mielőtt ez megtörténne, karom után kap. Meglepetten fordulok felé, mire megköszörüli torkát.

-          Szeretném, hogy tudd, nyitva áll előtted egy lehetőség a jobb élethez – néz mélyen szemeimbe. – Csak egy szavadba kerül, és nem kell többé itt élned.

-          Fogalmam sincs, miről beszélsz – ráncolom szemöldököm -, de köszönöm a fuvart. Majd valahogyan… meghálálom. – Szavaim hatására pajzánul mosolyodik el, amit nem tudok hova tenni, így már nyitom is zavaromban az ajtót és kirántom karom kezéből, hogy kiszállhassak.

-          Holnap találkozunk – szól még gyorsan utánam, mielőtt bezárom az ajtót, majd én meg is kerülöm, hogy a lépcsőházba vegyem az irányt.

Miféle munkáról beszél? Milyen kapu áll előttem nyitva? Ez képtelenség. Senkinek nem változik meg az élete egyik pillanatról a másikra, nekem meg nincs olyan végzettségem, hogy annyira előléptessenek, hogy kényelmesebb életem lehessen.

Még utoljára visszafordulok, hogy megnézzem, még itt áll-e, s újból végigfut az a bizonyos borzongás a hátamon. Igen, még mindig ott áll, ahol hagytam, s az ablak sötét üvegén át tart szemmel, míg be nem lépek a házba.