Cím:
A vámpírok legnagyobbja – A türelmetlen családtag
Író:
Ayu
Besorolás:
+12
Szereplők:
Jimin, Jungkook, Taehyung, Jihu
Páros:
VKookMin
Figyelmeztetés:
yaoi
Műfaj:
fantasy
Megjegyzés:
Na, itt vagyok még egy résszel. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! ^^
U.i.:
Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!
Taehyung POV
Jungkook
szavai nyugtató hatással vannak rám, s tudom, hogy igaza van, meg kell
próbálnunk Jimin fejét annyira elcsavarni, hogy meg se forduljon a fejében egy
kis nőnek a gondolata. Ha valóban szeret minket, akkor nem habozik, nem filózik
azon, hogy vajon mit kellene tennie; engednie a csábításnak vagy maradjon
hűséges. Ez az, ami bosszantó, nem az, hogy megnézte. Bár végül is úgysem tett
semmit, de azért elgondolkodtató, hányadán is állunk egymással. Ha már itt kell
leélnünk az életünket, akkor ne viselkedjen így. Vajon meddig tart ki
egyáltalán a hármunk kapcsolata? Még ki sem bontakozott igazán, mégis félek,
hogy rossz irányba fordulnak a dolgok, hogy képtelenek leszünk örökké egymás
mellett maradni, hiszen van szemünk, beleszerethetünk másba, aki jön. Ha én is
vámpír leszek, ki tudja, hány évig fogok élni! Jimin is már elég idős, a
nagybátyja pedig a nyolcszázadik születésnapját ünnepelte a napokban, azt pedig
kétlem, hogy ennyi évig kitartana a szerelem. Vagy létezne?
Jihu megjelenése pont a
legrosszabbkor történik, főleg, hogy észreveszi, sírtam, így gyorsan törlöm meg
arcom, hogy valamennyire helyrepofozzam magam, de tudom, hogy ez a próbálkozás
felesleges. Úgyis vörös az arcom, a szemeim épségéről ne is beszéljünk.
Kíváncsian fordulunk felé, hogy mit akarhat, de nem úgy tűnik, mintha minket
keresett volna, de ha már így egymásba futottunk, akkor beszélgetünk egy
kicsit.
- Taehyung,
igaz? – kérdez, mire bólintok. – Mit ne mondjak, igazán érdekes véred van.
Igazából a bálon történtek óta szeretnék beszélni veled. Azért nem változtat át
az unokaöcsém, mert ennyire különleges vagy? Ugyebár ez nagy veszteség lenne
számára, ha már nem tudna erőt gyűjteni belőled.
- Ő
nem gyűjt belőlem erőt – vágom rá sértetten, s hirtelen már nem is emlékszem
arra, mennyire haragszom Jiminre, ugyanis nem hagyhatom, hogy Jihu rosszat
gondoljon róla. Ő egyáltalán nem ilyen. Nem használ ki, bármennyire is tudja,
hogy sokat érek emberként.
- Nem?
Azóta biztosan nem, hogy én ittam belőled, mivel elég gyönge lehetsz, habár nem
tűnsz annak. Segített rajtad? Vámpírvért ittál?
- A
lényeg, hogy jobban vagyok – sütöm le szemeim, majd alig észrevehetően közelebb
lépek Jungkookhoz, mintha csak meg tudna védeni attól, hogy bajom essen. Ez
igaz is, tényleg ő az egyetlen jelen pillanatban, aki tenni tudna bármit az
érdekemben, de Jihu bizonyára túl erős, hiszen rengeteget ivott a véremből. Nem
szabadott volna hagynom, hogy ez történjen. Mikor leállt nekem beszélni, ott
kellett volna hagynom a fenébe! Miért nem bírom megvédeni magam? Hihetetlen!
Csak csinálom itt a plusz munkát mindenkinek.
- Mindegy
is, ha nem beszélsz, akkor nem – ránt vállat. – Nem gondoltam, hogy itt
összefutunk, mivel éppen Jiminhez tartok, de ti is megteszitek. Átadhatnátok
neki egy üzenetet – mosolyodik el, mire értetlenül ráncoljuk szemöldökünket. –
Hála neked, Taehyung, igazán erősnek érzem magam. Ez bizonyára ki fog tartani
még egy ideig, ha pedig tovább várunk, akkor az emberek rájöhetnek, hogy
létezünk, kitalálhatják, mi a gyengepontunk, így én azt javaslom, minél
hamarabb lépjünk. Most, míg mindenki ereje teljében van, le kell csapni, hogy ne
tudjanak védekezni! Váratlannak kell lennünk s erősnek.
- Mi?
– hüledezik Jungkook. – De hát… Ezt nem tehetjük meg egyelőre. Jimin azt
mondta… azt mondta, hogy Taet is át akarja változtatni, majd csak aztán
támadni.
- Mennyire
ostoba! És erre fogunk várni? Az egész vámpírsereg az ő szavára vár hónapok
óta, aztán kiderül, hogy egy kis senki miatt kell várakoznunk? – emeli meg
hangját.
- Ő
nem egy senki! Ha emberként ilyen különleges, akkor vámpírként sokra viheti, de
egyelőre még nem lesz átváltoztatva.
- Mire
vár? Nem meri megtenni? – A következő pillanatban már előttem áll és elhúz a
fiatalabbtól, hogy a hideg falnak döntse testem, majd már hajol is arcomba,
hogy mélyet szippantson illatomból.
- Hé,
mit csinál? – lép mellénk és próbál befurakodni közénk, de nem jár sikerrel.
Jihu egy könnyed mozdulattal taszítja el magától, így ő a földön köt ki egy
kisebb nyekkenés kíséretében. – Hé! Meg ne merje harapni! – Hiába a szavak, ha
egyik fülén be, a másik ki. Nem enged el, én meg rémülten nyitom tágra szemeim,
ugyanis Jimint a lehető legjobbkor zártuk be, s hiába tudom, hogy simán
kijuthatna onnan, főleg, hogy még az erkélyről is ki tud repülni, most mégis
úgy érzem, pont ez lesz az az alkalom, mikor megvár minket, hogy lehiggadjunk.
- Valóban
különleges a véred, én emiatt nem változtatnálak át, arról fogalmam sincs, hogy
Jimin miért nem tesz így. A háború elkerülhetetlen…
- Tudjuk!
– lép újból mellénk a fiatalabb, akit végre figyelemre méltat. – Tudjuk, hogy
elkerülhetetlen, de csak azért, mert önnek most túlteng az ereje, nem kellene
veszélybe sodorni a kastélyban élők életét. Jimin… Jimin még nem áll készen egy
háborúra. Szerintem még tervez valamit, bár arról meg nekem nincs fogalmam,
hogy mit forralhat abban a lökött fejében, de ha nem így lenne, akkor már
biztosan rég leigáztunk volna pár várost. Megvan az oka rá, hogy még miért ne
legyen harc.
- Van
egy szer – szállok be én is a játékba, hogy rávegyük Jihut; ne tegyen
meggondolatlan lépést -, amiről nem tudjuk, mi lehet, de a vámpírokat napokra
lebénítja. Az én vérem volt az, ami Jungkookon segített.
- Szer?
– ráncolja szemöldökét értetlenül. – Miről beszéltek?
- Fél
évvel ezelőtt voltam Jiminnel vadászni – kezd bele a mesélésbe. – Összefutottunk
egy emberrel, aki egy tőrrel leszúrt, aminek nem szabadott volna komolyabb
gondot okoznia, de én nem bírtam utána megmozdulni. Képtelen voltam bárminemű
mozgásra, és ebből Tae vére segített ki. Az a férfi most is itt van elméletileg
az alagsorban, de nem tudom, pontosan hol. Jimin azt mondta, képtelenség
kiszedni belőle, hogy mi volt a tőrre kenve, de megölni sem akarja, mert ő az
egyetlen esélyünk egyelőre, hogy bármit is megtudjunk.
- Erről
nem is tudtam – tesz egy lépést távolabb tőlem, mire megkönnyebbülten fújom ki
a levegőt.
Egy percig biztos voltam benne, hogy meg
fog harapni, amitől rettenetesen félek azóta, mióta éppen ő megtette ezt a
bálon. Félek, de nem csak tőle, hanem magától az egész harapástól, attól, hogy
Jimin is meg akarja tenni, hogy én is vámpír legyek. Nekem ez nem megy,
meggondoltam magam. Mégsem szeretnék átváltozni, ember szeretnék maradni, aki
tud segíteni így a sebesülteken a háborúban, de ha átváltozom, akkor nem fogok
tudni tenni semmit. Ki tudja, mi lesz velem, hogy milyen erő birtokában leszek,
hogy egyáltalán mennyire fogom könnyen megszokni, ráadásul Jungkookból
kiindulva nehéz lesz ellenállnom a vérnek, ha pedig véletlenül a szüleimmel
futnék össze, megszakadna a szívem, hogy nem bírom békén hagyni őket. Ellen
lesznek, és legbelül, a szívem mélyén reménykedem benne, hogy kegyesek lesznek
velem is, de visszagondolva, hogy mit tettek velem, hogy engedélyt adtak rá,
hogy itt legyek, kiábrándító. És én még azt hittem, hogy azért vannak késő
estig oda, mert annyit dolgoznak! Hogy ez mekkora…!
- Szóval
kidolgoztak egy szert, ami ennyire lebénítja a vámpírokat – gondolkozik el,
majd váratlanul villannak fel vörösen szemei. – És ezt nem árulta el?! Fél éve
egy ekkora titkot őrizget, beleértve titeket is?
- Mivel
még fogalmunk sincsen róla, hogy mi ez – próbál magyarázatot adni Jungkook, de
csak jobban felbőszíti vele a másikat.
- Ennyire
ostobának nem néztem volna, de titeket sem! Habár, ti úgy táncoltok, ahogyan ő
fütyül, nem sok beleszólásotok van a dolgokba, azért igazán észhez
téríthettétek volna, ha már ilyen kiváltságos helyzetben vagytok!
- Mit
kellett volna tennünk? – ráncolom én is szemöldököm. – Makacs, úgysem hallgatna
ilyen téren ránk.
- Nem
így kell hozzáállni. Mindig is nehéz személyiség volt, de, hogy ennyire idióta
legyen! Ezt nem szabadott volna elhallgatni előlünk, mivel nagyobb galibát okoz
vele, mint gondolná. Az a fél év túl hosszú idő, hogy az emberek kényelmesen
fejlesztgessék tovább az eszközeiket, amelyekkel ellenünk jöhetnek. Arra nem is
gondolt egyikkőtök sem, hogy ha már akkor volt valaki, aki ezt kipróbálta,
akkor valószínűleg sokan vannak, akik tudják, hogy létezünk? – A kérdés inkább
költőinek hangzik, így egyikünk sem felel. – Azóta csak tovább fejlődhettek, ha
pedig még nagyon sokáig várunk, akkor persze, hogy nem leszünk képesek
kellőképpen megfékezni őket. Egy vámpírnak is vannak gyengepontjai, ha pedig
már annyira elgyengülünk, hogy nem leszünk képesek harcolni, akkor mi értelme
az egésznek?
Ekkor váratlanul ugranak be lelki
szemeim elé a szüleim. Mi van akkor, ha ők azok, akik kitalálták ezt az
egészet? Talán meg kellene látogatnom őket, hogy kiderítsek pár dolgot, de
utána valószínűleg nem engednének már vissza, mert veszélyt jelentenék
számukra. Ők maguk mondták, hogy fordítsak hátat Jiminnek, hogy csak ezért
engedték meg, hogy maradjak, viszont én képtelen vagyok ezt megtenni. Már volt
belőle balhé is, ráadásul olyan szinten csalódott bennem elrablónk, hogy fél évig
hozzám sem ért, még csak nem is csókolt meg, így mikor a bálon ez megtörtént,
olyan szinten elvarázsolódtam, hogy eldöntöttem; soha nem fogok neki hátat
fordítani. Az, hogy még ki is jelentette a mámor hatása alatt, hogy szeret, az
csak hab a tortán. Én is szeretem őt.
- Szóval
azt mondjátok, nem tudtok tenni semmit Jiminnel? Nem bírtok beszélni a fejével?
– húzódnak gunyoros mosolyra ajkai. – Akkor majd én szóra bírom. – Azzal
megragadja karom, majd Jungkookra vigyorog, így elérve, hogy ő is kövesse.
Hát persze, mert én ember vagyok, velem
egyszerű játszadozni, míg Jungkook alapból könnyedén ki tudna szabadulni a
fogságban tartó kezekből, míg én nem, de ha én el vagyok kapva, akkor ő úgyis
jön utánunk. Hihetetlen, hogy csak erre vagyok jó, hogy kihaszáljon!
Elindulunk vissza a folyosón, egyenest a
hálószoba felé, viszont nekem eszembe jut, hogy mi sikeresen bezártuk a
másikat, így ajkam harapdálom, ahogy egyre közelebb érünk a célhoz. Talán
kicsit elvetettük a sulykot. Ha tudom, hogy Jihu látogatást tervez tenni
Jiminnél, akkor nem csapok ekkora hisztit Jungkookkal együtt. Ez mekkora ciki!
Próbálom kirántani csuklóm ujjainak
szorításából, de nem járok sikerrel. Zavaró, hogy fogva vagyok tartva, és ez
semmi jót nem jelent, egyenesen rettegek tőle, hogy mi fog történni, ha most
nem enged el. Ugye nem fog megharapni? Nem akarom, nem, nem, nem! Bármit, csak
azt ne! Nem bírnám elviselni azt a fájdalmat még egyszer! Nem akarok vámpírvért
inni, hogy jobban legyek, én csak olyan akarok maradni, amilyen most vagyok! Ne
változtassanak meg!
Az ajtó elé érünk, mikor is bekopog
rajta a legidősebb, majd már nyitna is be, de meglepetten nyílnak tágra szemei,
ahogy konstatálja, az be van zárva. Felénk fordul kérdő pillantással, mire
zavarunkban azt sem tudjuk, hova nézzünk.
- Nincs
bent? – kérdezi, mire Jungkook kelletlenül nyúl zsebébe.
- Itt
van a kulcs – nyújtja át az egyiket, ami valószínűleg jó ehhez a zárhoz, de a
másik hiába fogadja el, nem tesz semmit, mindössze továbbra is kérdőn áll
előttünk. – Csak nyissa ki, nem lesz semmi. Jimin valószínűleg bent van.
- Mi?
Hogy érted azt, hogy valószínűleg? Miért ne lenne bent, ha be van zárva? Vagy
mindig bezárja? De ti nem innen jöttetek? És miért van nálatok a kulcs?
- Csak…
csak volt egy kis összezörrenésünk… nyissa csak ki nyugodtan. Fontosabb az,
amiről beszélni akar.
- Ezért
sírtál? – fordul felém végül, mire abban a pillanatban elfordítom fejem
irányából.
Belátván, hogy ezzel semmire sem fog
menni, hogy minket próbál faggatni, a kulcsot a zárba dugja, majd könnyedén
fordítja el benne, hogy kinyíljon az ajtó, melyet belökve tágra nyit, hogy
tökéletesen belássunk rajta. Jungkook az ajtófélfánál áll, abba kapaszkodik,
amint benéz, én pedig csak Jihu mellett állok, ugyanis még mindig fogságban
tart.
Jimin az ágyon ül, majd amint jobban
szemügyre vesz minket, már fel is ugrik onnan, s Jihu is belép, maga után húzva
engem, engem meg Jungkook követ. Az eddig bezárt értetlenül méreget minket,
szemöldökét is összehúzza, majd az ő szeme is vörösen villan fel, amint
tekintete csuklómra téved, melyet nagybátyja még most sem képes elengedni, pedig
elég kényelmetlen és zavarba ejtő.
- Engedd
el! – parancsolja köszönése nélkül, mire a szólított csak elmosolyodik, végül
egy határozott mozdulattal ránt magához, hogy csuklóm helyett már derekamnál
fogjon magához, de nem tetszik nekem ez az egész helyzet. Magasabb nálam, így
még rosszabbul érzem magam, de hiába próbálkozom a szabadulással, felesleges.
Most még egyébként is sokkal erősebb bárkinél, hiszen ivott a véremből.
- Ők
zártak be? Így összekaptatok valamin? Ugyan már, Jimin, tőled nem vártam volna
ezt. Emlékezz csak vissza, hányszor történt hasonló az elmúlt kétszáz évben –
kuncogja. – Ugye, hogy egyszer sem? Most meg hagyod magad két kisfiúnak?
Jungkookkal egyszerre nézünk össze, és
egyszerre vagyunk sértettek, de közben kíváncsiak is, hogy mire akar
kilyukadni. Mi az, hogy kisfiúk? Nem vagyunk kisfiúk! Oké, hozzájuk képest de,
de minden csak viszonyítás kérdése. Nem vagyunk azok.
- Azt
hallottam, hogy fontosak neked, sőt, azt is, hogy őket akarod a háborúban a két
oldaladra, de akkor nem képezned kellene őket? – kérdezgeti tovább, de Jimin
csak sötéten néz vissza rá.
- Engedd
el! – ismétli önmagát.
- Ugyan
már, Jiminie! – becézgeti, majd szorosabban von magához. – Régen mindig olyan jól
elvoltál velem. Most miért vagy ilyen ellenséges? Tudod, a zsákmányt illik
megosztani a rokonaiddal – vagyis velem.
- Tudod,
ez amolyan, aki kapja marja. Én hamarabb találtam rájuk, úgyhogy az enyémek,
nem osztozom – mosolyodik el gunyorosan, mire legszívesebben lekiabálnál a
haját a fejéről, hogy mit képzel, milyen tárgyként kezel minket, de nem merek
megszólalni, ahogyan a fiatalabb sem. Mindketten érezzük a helyzet súlyosságát,
így inkább csendben maradunk, nehogy rontsunk a helyzeten.
- Nekem
nagyon úgy tűnik, hogy ők kaptak el téged és nem fordítva. - Jimin felhorkant. –
Te hoztad ide őket, de akkor miért voltál a saját szobádba zárva? Miért volt
náluk a kulcs? Jimin… mi van veled? – mélyül el hangja és úgy néz rokonára,
mintha a lelkébe próbálna látni, viszont az meg se rezzen.
- Emlékezz,
mire tanítottunk apáddal együtt – vált át sokkal komolyabba, mintha csak meg
akarná dorgálni azért, ahogyan viselkedik. Jimin lesüti szemeit és hirtelen egy
bűnbánó kisgyereknek tűnik. Már nem is tudja annyira leplezni az érzéseit.
Látszik, hogy nem tetszik neki a helyzet. – Mindig tartsd szem előtt a célt!
Nem szabad elpuhulni, különben a vesztedbe fogsz rohanni. Emlékezz csak, hogy
miért nem tudott odafigyelni apád! Ugyanarra a sorsa akarsz jutni, mint ő? Te
sokkal fiatalabb vagy, mint amennyi ő volt akkor. Én nem akarok neked keresztbe
tenni, tudom, hogy a te kezedben van az irányítás, de úgy tűnik, szükséged van
egy kis támaszra részemről.
- Hogy
érted azt, hogy nem tudott odafigyelni? – kapja fel fejét. – Miért jutnék arra
a sorsra, mint ő?
- Jelenlegi
helyzetben nem hiszem, hogy alkalmas, hogy elmondjam neked, hogyan is történt
pontosan.
Csak úgy kapkodom a fejem kettejük
között. Jimin nem tudja, mi történt pontosan az apjával? Nem mondták el neki?
Annyi biztos, hogy meghalt, hiszen nem véletlenül Jihu az utolsó élő rokona.
Vajon mi történhetett, hogy vámpír létükre ilyen kevesen maradtak? Belső
viszályok? Ahogyan Jimin is sokszor mondta már, ők a legősibb, a legerősebb
vérvonal, így nem kizárt, hogy az irigység hajtotta őket, ezért, hogy ne
jelentsenek veszélyt, hogy ne kelljen a hátuk mögött koslatniuk, kivégezték
egymást. Még belegondolni is borzalmas.
- Tudom,
hogy átment a szomszéd városba és ott… ott történt – ejti ki nehezen a
szavakat, mintha még nem dolgozta volna fel azóta sem. Bár egy ilyen esetet nem
is lehet igazán.
- És
szerinted miért? Ha olyan erős volt, akkor hogyan halt meg?
- Nem
figyelt eléggé? – húzza fel szemöldökét, de megremeg hangja.
- Ezt
te sem gondoltad komolyan – mosolyodik el. – Túlságosan is figyelt, csak éppen
azon fáradozott, hogy a drága szerelmét megvédje a karótól, ami így sajnálatos
módon az ő szívébe fúródott. Ilyen ostobaságot elkövetni! Az életét adta egy
olyanért, aki nem érdemelte meg, hiszen utána nem, hogy megbecsülte volna az
életét, még ment utána! Hagyta, hogy megöljék.
- Honnan…
honnan tudták, mi kell ahhoz, hogy megöljenek egy vámpírt?
- Ezt
én sem tudom, mivel ott voltam, mikor ez történt, a düh és a gyász meg ellepte
az agyam minden kis zugát, és végeztem azzal, aki ezt tette velük.
Jimin nem felel, szomorúnak tűnik, amint
fogja magát és leül az ágy szélére, majd a szélén álló fának dől, és mélyet
sóhajt. Gondolom, nem fekszik neki ez a téma, gyengepont számára, de ez
bárkinek az lenne, de akkor mégsem értem, hogy hogyan bánhat így a mi
szüleinkkel, ha tudja, mennyire fájdalmas, ha elveszítjük őket? Igaz, nem ölte
meg a miénket, de éppen elég szörnyű, hogy elszakított tőlük, és jól tudjuk,
hogy Jungkookéival mit tett.
A szorítás gyengül derekam körül, de
továbbra sem vagyok szabadon engedve, mikor legszívesebben odaszaladnék
Jiminhez, hogy megöleljem, annyira szomorúnak tűnik. Már rég nem is érdekel,
min veszekedtünk nem is olyan rég. Mintha csak megérezné Jihu, mit szeretnék
tenni, rám vezeti pillantását, amitől én behúzom nyakam.
- Mit
szeretnél tenni? Oda akarsz menni? – kérdezi, mintha csak a gondolataimban
olvasna. – Miért tennél ilyet? Ennyire szereted? – mosolyodik el, de ez koránt
sem kedves, sokkal inkább ördögi, viszont úgy döntök, felveszem a harcot vele.
Mit veszíthetek?
- Igen,
és nem értek egyet a véleményével! – szorítom ökölbe kezeim. – Ha valaki teljes
szívéből szereti a másikat, akkor az nem gyengít el. Az annyit jelent, hogy
fontosabb a másik fél saját magunknál. Talán bűn volna? Még sosem volt
szerelmes? – Jimin is felkapja a fejét szavaimra, ugyanis nem is olyan rég, még
elhordtam a sárgaföldig, most meg a nagybátyja előtt védelmezem. Tudom, érdekes
a hangulatingadozásom.
- Ostobaság!
Semmi értelme az egésznek. Miért szeretnéd, ha elvett a családodtól? Tudok
róla, hogy fogva voltatok tartva, akkor miért vagytok ilyen hűségesek hozzá?
Mit tett, hogy így érzel? Bármi kedves megnyilvánulása volt feléd?
- Ez
csak ránk tartozik – vágom rá bátran, mire megrándulnak arcizmai. – Tudom, hogy
mit érzek, nem kell róla kioktatás. Egy családtagnak az volna a dolga, hogy
támogassa a szeretteit, de maga mit csinál? Ezzel csak hátráltatja Jimint,
ahelyett, hogy erőt öntene belé! Egyébként is, ezzel nem fogja elérni, hogy a
háború hamarabb kezdődjön el, mert nem alkalmas az időpont rá. Én is küzdeni
akarok, segíteni. Lehet, hogy ember vagyok, hogy nem éltem meg annyi mindent,
mint a legtöbb vámpír, de ez nem jelenti azt, hogy hülye lennék! Van szemem,
értem, mi folyik körülöttem, és segíteni fogok! Ebben senki nem tud meggátolni,
mert szeretem Jimint, ahogyan Jungkookot is. Együtt fogunk mindent megtenni
annak érdekében, hogy neki ne essen bántódása, nem érdekel, hogy ki mit gondol
erről. Nem hiszem, hogy nyálas lenne, egyszerűen csak ez a dolgunk. Nem azért
fogjuk ezt tenni, mert Jimin erre kért, hanem azért, mert így is akarjuk.
- Milyen
nagy a szád annak ellenére, hogy mit tettem veled legutóbb – hajol arcomba,
mire automatikusan húzódom el. – Szereted? És te is? – fordul Kook felé, aki a
kérdéstől nyomban fülig pirul, ezzel megadva a választ. – Ez gyengeség.
- Nem
az! – húzom ki magam magabiztosan.
Enyhül szorítása, így könnyedén
kiszabadulok végre karmai közül, s amint tudatosul bennem, hogy nem fog utánam
kapni, már sietek is Jiminhez, aki előtt térdre vágva magam vonom szoros
ölelésbe. Karjaim nyaka köré fonom, úgy vonom magamhoz, lábai között
helyezkedve el, amit először meglepetten követ figyelemmel, majd lassan ő is
hátamra vezeti kezeit.
- Ostoba
vagy, Jimin, ha ezt elfogadod! Csak nem te is szereted őket? – horkant fel,
mire Jimin szorosabban húz magához, egyik kezével fejem fogva, nehogy el tudja
fordulni, hogy bármit lássak abból, ami történik. – Így már nincs is túl sok
értelme neked bált rendezni.
- Bál?
– kérdez vissza Jungkook, és én is hegyezni kezdem füleim.
- A
kerek évszámoknál szokás. Jiminnek a héten lesz a születésnapja. Szép is az a
kétszáz, nem? – Szinte hallom a hangjában, ahogy mosolyog. – Nem furcsa, hogy
ilyen idős létedre kisfiúkkal kezdesz ki?
- Ne
foglalkozz azzal, hogy én kikkel mit csinálok. A háborúval meg várunk. Nem
tudom, Taehyung mire mondta, de még nem fogunk lépni. Várunk egy kicsit.
- Még
ünnepelni szeretnél? – kuncogja. – Legyen, de ne húzd túl sokáig. Én még pont
erőm teljében vagyok, hála a fiúnak. Igazán ízletes vére van. Azt ajánlom,
nagyon figyelj majd oda, mert nehéz ellenállni, hogy ne szívd ki az utolsó
cseppig a vérét.
- Ennyit
akartál? A szememre vetni, hogy gyenge vagyok? – remeg meg szinte
észrevehetetlenül, de ahogyan ölel magához, én tökéletesen érzékelem. – Nem kell
féltened, Jihu. Te itt vagy mellettem, nem? Ha ostobaságot csinálnék,
megállítanál, igaz?
Beáll a csend, s szinte kitapintható a
feszültség. Jihu nem válaszol azonnal, amivel megijeszt, hiszen nem várnám el
tőle, hogy hátat fordítson az unokaöccsének, aki éppen most kéri meg rá, hogy
maradjon mellette a legrosszabb időben is. Fáj a szívem Jiminért, így még
szorosabban ölelem – már ha lehet -, és arcom is nyakába fúrom.
- Ne
csinálj semmi ostobaságot! – És ezek az utolsó figyelmeztető szavai, mielőtt
elhagyja a szobát.
Hu vegig izgultam de szerencsere valamenyire normalsi Jihu ha lehet annak nevezni. Tae aranyos h ugy kiql Kookit sajnalom h megint kb jelentektelen de hat kezdunk hozza szokni. Kivancsi vagyok mi lesz a szulinapon meg tae el ha atvaltozik gyogyito ereje lesz milyen kiraly lenne
VálaszTörlésIgen, Jihu mégis csak családtag. Nem akarna Jiminnek rosszat. :) A szülinap is ki fog derülni, ahogyan Tae képessége is, ha egyszer valahára át lesz változtatva. xD Köszi <3
Törlés