[3/25] Stalker with love

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Hoseok, Minjae

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Khm, végül mégsem a vámpírosból hoztak folytatást, mert ez… ez nagyon bennem van most, úgyhogy… jó olvasást! XD <3

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jungkook a lakásom minden szegletét alaposan megnézi magának, s nem is hagyja szó nélkül, hogy milyen rémes helyen élek, de ha egyszer ez ellen nem tudok mit tenni, akkor ne szóljon bele! Lehet, hogy ő aranykanállal a szájában született, de az emberek többsége megdolgozik azért a kevésért is, ami kijut neki. Persze, neki biztosan mindent a segge alá toltak, úgy könnyű beszélni. Majd egyszer én is szépen elhordom mindennek az ő házát, bárhol is él, legyen bármilyen fényűző! Bár miket is beszélek? Hol fogok én hozzá menni? Már megint rossz irányba fordulnak a gondolataim.

            -           Figyelj, nem tudom, mi céllal szándékoztál meglátogatni – kezdek bele elküldésébe -, de szeretnék lezuhanyozni, reggelizni valamit, és nem hiszem, hogy bármivel is meg tudnám kínálni őfelségedet – teszem csípőre kezeim.

            -           Nem kell megkínálnod semmivel, az majd fordítva az én dolgom – mosolyodik el, de ez ismét nem tetszik nekem. – Zuhanyozni is teljesen nyugodtan elmehetsz, én elleszek.

            Az ablakomhoz sétál, melyiken tegnap este én is kileskelődtem, majd úgy néz körbe a környéken, s mintha egy halovány mosoly is megjelenne szája sarkában, amit nem tudok hova tenni. Látott valamit?

            -           Egyébként a helyedben nem vetkőznék csak úgy félmeztelenre – ül le ágyamra, mire megadóan sóhajtok fel. Ennek már semmi se szent! – Nem szép dolog, ha bárki láthat.

            -           Látod? Bárki, te is bárki vagy, úgyhogy nem megyek el zuhanyozni a jelenlétedben.

            -           Zárd magadra az ajtót, vagy talán azt szeretnéd, ha bemennék hozzád? – vigyorogja, mire a kép azonnal megjelenik lelki szemeim előtt, amint a zuhany alá ő is beáll, és végre láthatom izmos testének minden porcikáját, mikor a forró víz zubogása alatt csókolgatja a bőröm. Megrázom a fejem, kiábrándítva magam.

            -           Nem!

            Telefonja hangos csörgésbe kezd, mire tekintete átvált komolyba, s a kijelzőn megnézve a számot, megköszörüli torkát és feláll az ágyról, úgy indul útnak lassú, kimért léptekkel a lakásban. Amint felveszi, hangja megváltozik, sokkal mélyebb és parancsolóbb lesz, mint amit eddig hallottam tőle. Fogalmam sincs, miről beszél, mivel gondolom a munkájával kapcsolatos, amihez nem értek, de azt rendesen kiszúrom, hogy mennyivel másabb így, hogy valami hivatalosról beszél valakivel, mint mikor velem. Szabad kezét zsebre is vágja, úgy néz ki egy másik ablakon, miközben lerendezi az ügyet, én meg le sem bírom venni róla a szemem. Az a kiállása, a magabiztos, határozott, parancsoló hangja egyszerre kelt bennem félelmet, de izgalmat is. Milyen lehet, ha hozzám beszél így?

            Jézusom! Komoly problémák lehetnek a fejemben! Hány éve is nem voltam senkivel? Nagyjából öt éve? Az rohadt sok idő, már nem is emlékszem, milyen érzés lefeküdni valakivel. Ez így kigondolva még rémesebb, mint amúgy.

            Jungkook bontja a hívást, majd ugyanazzal a felsőbbrendű nézésével fordul vissza hozzám. Megszeppenten nézek vissza rá, de nem mondok semmit. Újból végigméri egész alakom, ami elég zavarba ejtő, nekem pedig pont most kell eszembe jutnia, hogy megvan az adottságom ahhoz a munkához, amit ő ajánl nekem. Testi adottság?

            -           Több időt szerettem volna veled tölteni, de most muszáj elmennem – sóhajtja megadóan, tekintete meg kissé meglágyul, de nem eléggé ahhoz, hogy ne tartsak tőle.

            -           Tudod, mondanám, hogy egyébként sem lettél meghívva, ugyanis beengedted saját magadat, úgyhogy nem tudom sajnálni, hogy elmész. – Szavaim hatására pajzán mosoly jelenik meg arcán, és mintha kuncogna is, de lehet, csak én hallom rosszul ekkora távolságból.

            -           Igazán szórakoztató, ahogy próbálsz ellenállni – indul meg felém, de félúton megáll és a bejárati ajtó irányába néz. – Hova mész ma? Mik a terveid?

            -           Nem veled fogom megosztani – fonom keresztbe karjaim.

            Újból elmosolyodik, majd már megy is, hogy elhagyja a lakást, de még az ajtóban állva hátranéz rám, hogy egy kacsintás kíséretében távozzon. Abban a pillanatban pirulok fülig. Életemben nem kacsintottak még rám ilyen szexin!

            Fejem rázom, végül inkább dühöngök, amint záródik az ajtó. Még csak ki sem kellett kísérnem! Úgy mászkál itt, mintha már régóta ismerné a helyet, mintha nem is vendég lenne, hanem valami úr, a ház ura. Nevetséges, komolyan mondom! Hogy képzelte, hogy csak úgy beállít hozzám korán reggel, éppen azon a napon, amikor végre lett volna időm sokáig aludni, hogy kipihenjem az elmúlt négy nap fáradalmait? Persze, neki ebben is meg kellett gátolnia.

            Fej rázva, mélyet sóhajtva indulok a fürdőszobába, hogy végre valahára tényleg lezuhanyozhassak. Jungkook még elvárta volna, hogy a jelenlétében tisztálkodjak meg. Na, még mit nem! Tényleg nem tudom, mit képzel magáról. Csak azért, mert ő gazdag, mert vállalatörökös, nem tehet meg bármit! Az lehet, hogy más emberek munkájába beleszólhat, de a magánéletébe senkinek sem avatkozhat bele. Ah, hihetetlen!

            Összeszedve magam megyek le a közeli kisboltba, hogy vegyek pár apróságot, hiszen már kávém sem maradt, na meg valamit ebédre is kellene készítenem. Valami egyszerűbb kellene, azzal hamar megvagyok és nem is kerül sokba. Veszek néhány zöldséget, talán egy kis hús is jöhet, most úgyis van pénzem a sok borravalónak köszönhetően, de azért azt még tartogatom a bulira. Ki szeretnék kapcsolódni, elfelejteni ezt a szexuális frusztráltságot, hogy lehetőleg ne egy gazdag pasi körül forogjanak a gondolataim. Biztos vagyok benne, ha találok valakit, akkor el is fogom felejteni az ajánlatot is a jobb életről, már csak az a kérdés, hogy a BMW-vel mit kezdek. Úgysem fogja elfogadni, hogy visszautasítom, hiszen visszaküldte sunyi módon a kulcsot is, az meg megint nem járja, hogy csak álljon a ház előtt. Valamit tennem kellene vele, de ha nem érti meg, hogy nekem ilyeneket ne adjon, akkor mit is tehetnék? Tartsam meg? Végül is, nem járnék rosszul vele, legalább ennyi jó lehetne az életemben, viszont fent tartani megint drága, mert a benzin sokba kerül, én meg örülök, hogy tető van a fejem felett. Ha ezt megemlíteném neki, még a végén azt is kifizetné, viszont meg kellene értenie, hogy az embereket nem lehet pénzzel megvenni – habár vannak kivételek.

            A lakásba visszaérve kipakolok mindent a helyére, majd mobilomat előkapva először Hoseokot hívom fel az estével kapcsolatosan. Tudom, hogy ma ő dolgozik, de hátha mégis lenne kedve kimozdulni kicsit. Ő az egyetlen, akivel el tudnék menni, egyedül meg eszem ágában sincs szórakozóhelyre betoppanni. Ennyire elvetemült azért nem vagyok, viszont, ha mégsem lesz jó az időpont, akkor majd máskor, ha mindkettőnknek szabadnapja van. Akkor csak a mai napot kell átvészelnem. Majd pihenek.

            -           Szia, zavarhatlak? – vágok bele, mikor végre felveszi.

            -           Most pont igen, de legyél gyors. Miért hívsz ilyenkor?

            -           Azt szerettem volna kérdezni, hogy nincs-e kedved kicsit kikapcsolódni munka után – harapok ajkamba, várva, hogy beleegyezzen.

            -           Este tízig vagyunk nyitva, utána még takarítás, azzal leghamarabb félkor lennék kész, aztán irány haza, az már tizenegy óra, és még készüljek, hogy máshová menjünk? Leghamarabb éjfélkor toppannánk be bárhová, de nekem még holnap is menni kell – sóhajtja nagy szomorúságomra, mire csalódottan biggyesztem le ajkaim.

            -           Mindegy, végül is, éreztem, hogy ez a mai nap nem lesz a legmegfelelőbb, de azért gondoltam megkérdezlek.

            -           Mi ez a hirtelen bulizni vágyás? – Szinte hallom a hangjában, hogy mosolyog. – Vagy nem bulira gondoltál a kikapcsolódás alatt az éjszaka közepén? Maximum valami szórakozóhelyre tudnánk elmenni, de a ma este tényleg nem jó nekem.

            -           Ó, de erre gondoltam, hogy elmehetnénk valamelyik helyre, de akkor nem. Majd kipihenem az elmúlt négy nap fáradalmát, aztán csak lesz valami – mosolygom, bár tudom, hogy úgysem láthatja.

            -           Mit szólnál, ha majd hétvégén mennénk? Akkor egyikünk sincs beírva – ajánlja fel.

            -           De az még olyan messze van. – Addig még nagyon sok minden történhet, tekintve, hogy negyedik napja, hogy ismerem Jungkookot, aki máris meghívta magát hozzám. – De legyen! Benne vagyok! Hétvégén kirúgunk a hámból!

            -           Hű, micsoda lelkesedés! – neveti. – Akkor hétvégén, most viszont le kell tennem, bocsi. Majd még beszélünk! – Azzal bontja a vonalat.

            Ma se szeretnék eme sivár falak között tengődni, így el kellene mennem valahová. Elkészítem az ebédet, aztán szétnézhetnék a városban, esetleg beugorhatnék a fodrászszalonba beszélgetni Minjaevel. Régen találkoztunk már a még gimiben megismert barátommal. Lehet, hogy el kellene hívni őt is hétvégére, vagy ma este vele elmenni valamerre. Remélem, hogy dolgozik ma, különben felesleges kört futnék az üzletben, de azért egy próbát megér. Addig sem a négy fal között ülök.

            Az ebéd egy órán belül már készen is áll, hiszen valóban nem egy bonyolult ételről van szó, még ha el is tudnék készíteni bármit. Mivel egyedül élek, meg kellett tanulnom magamra főzni, mosni, takarítani, így már kész háziasszonynak érzem magam, és néha belegondolok, hogy valóban mennyivel kényelmesebb lenne az élet, ha ezeket mind megcsinálná helyettem valaki. Többet pihenhetnék, de ebben is benne van az élvezet. Egyedül vagyok, úgysem tudnék sok mindent csinálni. Esetleg egy könyvet olvasni, a neten tengődni, talán valami filmet megnéznék, de nem szeretném ilyenekkel elvesztegetni az értékes óráimat. A tévét így is mindig nézem esténként.

            Végül a városban sétálgatok egy sállal a nyakam körül, hiszen a levegő eléggé lehűlt, de azért nincsen olyan rossz idő így tavasszal. Éppen annyira, hogy az még tűrhető, ha rendesen felöltözöm. Néhány ruhabolt kirakatánál megállok, hátha látok valami olcsóbbat, amit meg tudnék venni, de ami tetszene az túl drága. Valamiért mindig a drága cuccok állnak jól, ez meg annyira nem járja így. Nekem nincs pénzem ilyenekre, így nem is öltözöm valami változatosan, mert olcsót meg nem veszek meg csak azért, hogy legyen mit hordani. Ha nem áll jól, nem fogom megvenni.

            Fényképezőgép kattanásának a hangja, egészen közelről.

            Felkapom a fejem, mikor megállok egy zebránál. Körbenézek az emberek sokasága között, egy gyanús alakot keresve, de senki nem hederít rám. Vagy a mellette állóval beszélget vígan, vagy a telefonjába van bújva, esetleg ugyanúgy áll, mint én, nézve ki a fejéből. Lehet, csak beképzelem?

            Fogaim összeszorítom, ahogy folyamatosan keresek egy alakot. Valami nincs rendben, ez pedig már nem paranoia. Nem beképzelem, én tisztán hallottam ugyanazt a hangot, amit tegnap este is. Ez pontosan ugyanaz volt, de ilyen hangja a nagyobb fényképezőgépeknek van, akkor mégis miért nem látok senkinél semmit? Nem nézek eléggé szét? Elrejtette volna gyorsan? Nem kizárt, elég lassú vagyok, és inkább nem mennék el ügyésznek soha az életben, mert minden bűnöző meglógna előlem, de hogy még egy ilyet se vagyok képes kiszúrni!

            A lámpa zöldre vált, úgy megyek át a másik oldalba, ahonnan már csak néhány lépésnyire van Minjae fodrászszalonja. Nagyon remélem, hogy bent van, mert ha nincs, akkor folyamatosan a fényképező körül fog forogni az agyam. Lehet, jobban tettem volna, ha előtte szólok neki, de már ugyan mindegy, ha idáig eljöttem.

            Belépek a kis helyre, ahol azonnal kiszúrom a másik végében éppen hajat nyíró barátomat. Ő is felém pillant és egyszerre húzódnak mosolyra ajkaink. Vendégünktől nem lép el, viszont félbehagyja a munkát, ahogy közelebb megyek hozzá. Jobb kezében az ollóval nyitja ölelésre karjait, melyek közé széles vigyorral mászom. Hiányzott már, hogy láthassam, egyáltalán az egész lénye hiányzik nekem, az együtt töltött idő. Vele mindig jól érzem magam, ő is mindig meghallgatott, ő adott tanácsot még anno az exemmel kapcsolatban is, hogy hogyan is szedhetném fel, pedig nem tudok róla, hogy meleg lenne, mégis készséggel segített. Hálás vagyok neki, hogy mindig kiállt mellettem, hiszen még a szakítás alkalmával is ő volt az, aki mellettem volt szinte minden nap, hogy megnyugodjak, olyan szinten összetörtem. A négy év mégis csak négy év, és én tiszta szívemből szerettem azt a fiút.

            -           Rég láttalak – üdvözöl. – Mi járatban erre?

            -           Gondoltam benézek hozzád, ha már a környéken járkálok. Mi újság veled? – lépek a legközelebbi székhez, hogy leülhessek rá, így ő is tudja folytatni munkáját, amit meg is tesz.

            -           Nem sok újdonság, hogy őszinte legyek – mosolyogja az előtte lévő hajat vágva. – Megy a meló, de te is tudod, hogy imádom ezt csinálni. Egyébként, most, hogy jobban megnézlek, rád is rád férne már egy vágás – méregeti hajam, majd újból vendégére fókuszál.

            -           Az meglehet, régen voltam már fodrásznál – simítok tincseim közé.

            -           Ha gondolod, én megcsinálhatom. Ezután lesz egy óra pihenőm, amíg nem jön senki, veled meg amúgy is olyan régen találkoztam, jó lenne beszélgetni.

            -           Hagyjad csak, drágán dolgozol – nézek a falra kiragasztott papírra, melyre fel vannak írva az árak, hogy mit mennyiért vállal, mire csak felnevet.

            -           Neked ingyen, Tae – mosolyogja, majd leteszi az asztalra az ollót és a hajszárítót veszi kezébe, hogy az utolsó simításokat is elvégezze.

            Mivel a szárító hangjától úgysem hallanánk semmit, így nem is szólunk egymáshoz, viszont kihasználom azt a kis időt, hogy jobban körülnézzek idebent. Kicsit rumlis, hiszen nap közben több minden felhalmozódik, de ez természetes egy ilyen üzletben. A levegőben az a tipikus festékszag leng körbe mindent, de nem kellemetlen, ez még éppen jó, nem fojtogató. Talán el kellene hívnom a hétvégére őt is, hogy bulizzunk. A fodrászüzlet hamarabb bezár, mint egy kávézó, sokkal, úgyhogy neki bőven lenne ideje akkor is, ha dolgozik, de ki tudja. Lehet, már van más programja, azért remélem, hogy jó lesz neki is. Jó lenne, ha ki tudnánk együtt ruccanni.

            A vendég fizet, majd megköszönve Minjae munkáját távozik az üzletből. Barátom szinte azonnal mutatja nekem karjával, hogy foglaljak helyet a másik széken, mire teszem is, amire kér, levéve kabátom és sálam, melyeket arra a székre fektetek, amin eddig helyezkedtem el. A tükörben jobban megnézve magam, rá kell döbbennem, hogy valóban rám fér már egy kis igazítás, elég kócos vagyok és ápolatlan, de mikor kilépek innen, végre megújulva fogom érezni magam.

            -           Mit szólnál, ha körülbelül idáig levágnám a frufrudat? – mutat éppen a szemöldökömig, ugyanis látványosan lógnak már szemembe tincseim. – A többi részen csak egy kis igazítást csinálok. Festeni nem szeretnél? – túr hajamba, ami mintha csak szakmai ártalom lenne. Minden fodrász ezt csinálja.

            -           Ó, nem, akkor folyton jöhetnék vissza, ha már lenőtt. Nincs nekem szükségem erre a plusz feszkóra – legyintek. – Elég lesz a vágás.

            -           Na, de mégis! Mi lenne, ha ilyen nagyon sötétbarnára varázsolnálak? – húzogatja szemöldökét. – Van hozzá alapanyagom, nem kell aggódnod. Úgy gondolom, nagyon jól állna neked.

            -           Minjae! – szólok rá, de csak csalódottan biggyeszti le ajkait. – Tervben sem volt, hogy én egyáltalán vágatni fogok, ne próbálj rávenni ilyenekre!

            -           Élj a lehetőséggel, Tae! – próbálkozik tovább. – Ha sötétebbre festjük, akkor nem szükséges jönnöd a lenövés miatt. Nem fog az feltűnni senkinek, de ha mégis nagyon zavarna, én bármikor szívesen elvállallak.

            -           Nagyon aranyos vagy, köszönöm az ajánlatot, de nem! – jelentem ki határozottan.

            -           Pedig mindig is kíváncsi voltam rád olyan hajszínnel. Na, kérlek! Én élvezem ezt csinálni, a gyakorlás meg sosem árt!

            -           Neked hol van szükséged gyakorlásra? – nevetek rá a tükörben nézve szemeibe, viszont tekintete olyan esdeklő, hogy végül megadóan sóhajtok fel. – Jól van, csináld, de ha nem fog tetszeni, kicsinállak!

            Széles vigyorral ültet készíti elő a festéshez szükséges dolgokat, majd keveri ki a megfelelő színt is, ami engem nem köt le igazán, viszont a hétvégi buli még mindig bennem van. El kellene hívnom, de nem tudom, mennyire jönne szívesen. Egy próbát mindenképp megér, főleg, ha valóban szebbé varázsol. Meghívhatnám ezúttal én, hiszen van pénzem rá.

            -           Hé, figyelj! – szólok, megtörve a hosszas percek óta tartó csendet. – Hétvégén is dolgozol?

            -           Nem, miért?

            -           Arra gondoltam, hogy eljöhetnél velem és Hoseokkal egy szórakozóhelyre. Régen kapcsolódtam már ki, és azt hiszem, most igazán szükségem van rá. – Íriszeit abban a pillanatban rám emeli a tükrön keresztül, ugyanis ekkor lép mögém, hogy rám terítve a kis köpenyt lásson neki hajam befestésének. – Igazából ma szerettem volna menni, mert szabadnapom van, de hétvégén sem dolgozom, bár az még odébb van. Azért gondoltam, szólok előre, hogy tudj róla, szívesen látunk.

            -           Régen voltunk már, nem igaz? – mosolyogja, majd neki is lát az első tincseknek. – Hogyhogy most ilyen hirtelen menni akarsz? Ennyire betett a munka, vagy… most nincs senkid azóta se, jól tudom? – Bólintok. – Annyi év után senkivel nem voltál még mindig együtt? Még egy rövidke időre sem?

            -           Erre te is nagyon jól tudod a választ – sóhajtom.

            -           Jó, de régen beszéltünk már. Nem tudhatom, hogy azóta miket csináltál. Nincs senki, aki tetszene, akivel úgy érzed, hogy szívesen együtt lennél? Tudod, aki megdobogtatja a szíved, akire sokat gondolsz.

            -           Tudom, milyen érzés szerelmesnek lenni, de nem, hidd el, hogy senkibe nem vagyok belehabarodva.

            -           Nem hiszem el! Nem is próbálkozik senki, vagy csak szimplán ennyire elutasító vagy?

            -           Nem pró… - Elakadok szavamban, mielőtt még a hazugság elhagyhatná a számat.

Mi az, hogy nem próbálkozik senki? Dehogynem, éppenséggel ma reggel tört be hozzám egy idegen alak, akiről nagyjából semmit nem tudok, de félek, hogy ez fordítva nem igaz. Biztos vagyok benne, hogy többet tud, mint azt mondja, de ötletem sincs, honnan szerezhet meg ennyi információt rólam. Ha ezt most így kitálalnám Minjaenek, akkor biztos vagyok benne, hogy hazáig kísérne minden áldott nap. Olyan, mintha lenne egy zaklatóm.

Ekkor akaratlanul is oldalra pillantok, hogy kinézhessek az ablakon. Vajon ki lehet az, aki fotóz? Engem kapna lencsevégre? Mi értelme ennek? Ki ilyen elvetemült és miért pont engem? Ha ezt is elmondanám, akkor dupla őrséget is kapnék, nehogy bajom essen.

-           Hogy mondod? – szakít ki gondolataimból. – Most akkor van valaki vagy nincs?

-           Nem tudom – motyogom, viszont ő tökéletesen érti, majd tekintetem láttán inkább nem fitogtatja tovább a témát. Azt hiszem, mindketten jobban járunk, ha valóban hanyagoljuk, mert úgysem tudnék normális választ adni.

A következő egy órát hétköznapi témákról beszélgetjük el. Sikerül elvonatkoztatnom mindentől, ráadásul még a hétvégére is rábólint, ami még inkább feldobja a kedvem. Sűrűbben kellene bejárnom hozzá, vagy alapjáraton összejárni. Akkor nem unatkoznék ennyire, lefoglalná a gondolataim, hogy ne váljak paranoiássá, erre pedig mindennél jobban szükségem van most. Szükségem van rá, hogy egy ilyen pozitív kisugárzású személy álljon az oldalamon, annak meg végképp örülök, hogy Hoseok is ilyen természetű. Mindketten aranyosak és viccesek, néha nem is értem, miért éppen velem barátkoznak, de örülök, hogy így rájuk találtam. Jó barátok.

A hajam kimosása után, levágja azt a részt, amelyiket mutatta, majd megszárítja és készen is vagyunk. Meglepetten nyílnak tágra szemeim, ugyanis nagyszerű munkát végzett. Nem véletlenül vállal el ő olyan drágán vendégeket, hiszen egy ilyen remekművet meg kell fizetni. Én se kérnék el érte kevesebbet. A sötét tincsek valóban illenek hozzám – nem mintha eddig olyan világos hajam lett volna. Mindenesetre örülök, hogy végül beleegyeztem. Megújulva érzem magam, felszabadultnak, mint már régen.

Az üzletből kikísér, majd az ajtóban állva öleljük meg egymást szorosan, úgy búcsúzva egymástól, hogy majd hétvégén találkozunk, majd el is indulok a legközelebbi zebra felé, hogy hazamenjek. Végül jobban alakult a napom, mint gondoltam, úgyhogy már csak azon van a hangsúly, hogy mit csináljak később. Majd megnézek valami filmet, aztán még kitalálom. Nem olyan jó egyedül élni, mással legalább lenne mit csinálni, de így? Lehet, valakit vendégül kéne fogadnom, akit tényleg én hívok meg és várok is.

A telefonom pityegő hangja adja tudtomra, hogy sms-em érkezett, így zsebemből elő is kapom a kis készüléket, hogy megnézzem, ki lehet az, de a szám ismeretlen. Telefonszámot sem ír ki, így értetlenül ráncolom szemöldököm, miközben megnyitom az üzenetet.

„Jól áll az új frizurád. Igazán édesen festesz.”

Abban a szent minutumban, ahogy az utolsó szótagot is elolvasom, felkapom a fejem és körbenézek az utcán, megtorpanva a zebránál. Senki ismerőset nem látok a környéken, de valamiért van egy olyan érzésem, hogy ennek köze lehet a fotós alakhoz, aki titkon mindig fényképeket készít rólam. Ha ez igaz, akkor bebizonyosodik, hogy tényleg engem fotóznak, ami egyáltalán nem tetszik nekem. Miért engem zaklatnak? Mit tettem? Ki lehet az?

Újból pityeg a telefon, s most meg sem nézem, inkább még gyorsabban nézek körbe, hiszen, ha sikerülne elcsípnem, hogy valaki engem néz, az mindent elmondana, de nem látok semmi furcsát, így megnyitom az üzenetet.

„Ne nézz ilyen riadtan, még a végén valaki megsajnál melletted!”

Mi az isten?! Nem érdekel, kié lehet a szám, pötyögni kezdem a választ, azzal sem foglalkozva, hogy a lámpa éppen zöldre vált. Majd átmegyek a következőn, most ez sokkal fontosabb. Gondolkodás nélkül nyomok a küldés gombra: „Ki vagy te és mit akarsz tőlem?”

Újból körbenézek az utcákon, de senki nem látok, aki gyanús lenne. Egy újabb ötlet ugrik be. Talán az egyik ház ablakából néz valaki, esetleg egy kocsi ablakából, így annak megfelelően nézek szét, de persze, hogy az ablakokban éppen senki nem áll a kocsikba meg nem látok be. Valamiért úgy érzem, ez lesz a kulcsa mindennek. Valószínű, hogy azért írogat ez a személy nekem ilyen nyugodtan, mert biztonságos helyen van elrejtőzve előlem.

A válasz viszonylag hamar érkezik: „Egyelőre ezt nem kell tudnod, édesem.”

Döbbenten állok az sms előtt. Mi… mi az, hogy édesem? Kit nevez ő az édesének, nem vagyok én senkinek sem az édese! Ki ez, hogy csak így mer beszélni rólam? Egyáltalán miért figyel meg?

Válaszolok: „Nem vagyok az édesed! A kérdésemre válaszolj, ne titokzatoskodj! Honnan tudod a számomat?”

Ajkamba harapva nézek újra és újra körbe, de válasz nem érkezik. Ki lehet az, aki ír nekem? Ez a kérdés jelenleg mindennél jobban foglalkoztat, így már a következő három zöldet is végigállom, arra várva, hogy egyszer csak megjelenjen zaklatóm, ugyanis ez már annak számít. Biztos vagyok benne, hogy ő készít rólam képeket, aki az sms-eket is küldi, mivel azt erősen kétlem, hogy többen is egyszerre rám kattantak volna.

Hosszú percek múltán sem érkezik válasz. Az autók jönnek és mennek, az emberek be és kimennek az üzletekből, ahogyan az ablakokból sem néz ki egyetlen gyanús alak sem. Túl nagy lett a csend. Az élet zajlik körülöttem, nappal van, világos, viszonylag jó idő a tavaszi hűvös ellenére, az emberek pedig a megszokott monotonitással járják az utcákat, én mégis úgy érzem, hogy valami nincs rendben. Valami elkerüli a figyelmem, valami fontos, ami mindennek a kulcsa lehet, amellyel végre leránthatnám a leplet zaklatómról. Szinte érzem, hogy a válasz az orrom előtt van, én mégis vakon kapkodok érte. Valami, ami elkerüli a figyelmem… valami fontos.

Újabb nap, újabb teltházzal. A forgalmasabb napok a gyengéim, főleg most, hogy a gondolataim lekötik minden figyelmem, így el is rontom néhányszor a kávét, amit készítek, hiszen nem mindegy, milyet rendelnek. Hoseok az, aki odajön hozzám az egyik ilyen alkalomnál és inkább átveszi tőlem a rendelést, minthogy elrontsam. Soha nem éreztem még így magam. Folyamatosan úgy érzem, mintha valaki figyelne engem a hátam mögül, de akárhányszor nézek ki az ablakon, senkit sem látok. Félek. Félek, hogy valaki akármelyik pillanatban nekem ugorhat az egyik bokorból, ami mellett elhaladok az utcán, vagy amint felnézek az internetre, már a rólam készült képeket látom mindenhol posztolva.

            Eladnák a szerveim?

            Furcsán érzem magam.

            Segítsen rajtam valaki!

            Az ajtó nyílik és a már lassan törzsvendégünké váló személy lép be rajta. Megnyugvással tölt el, hogy csak ő az, pedig őt sem látom szívesebben, ugyanis tőle váratlanul izzik fel a levegő, a bőröm alatt pezsegni kezd a vér arra ösztönözve, vessem rá magam. Nem vagyok normális, hogy ilyeneket gondolok, tudom jól, de majd a hétvégi buli úgyis segít rajtam. Milyen nap is van? Szerda, igen szerda, a hét közepe. Annyira már nincs is messze az a szombat este.

            Jobban belegondolva, elég fárasztó a vendéglátásban dolgozni. Lehet, meg kellene fontolnom az ajánlatát arról a munkáról, aminél mellette kell lennem. Úgyis megvan hozzá az állítólagos adottságom, úgyhogy veszíteni nem veszítenék semmit, de legalább kényelmesebb életem lehetne, ahogyan ő mondta. Bizonyára mellette nem kell több mint 12 órát lehúznom egy nap, beleértve a hétvégeket is. Kényelem, vidámság, rózsaszirmok, szivárvány, pihe-puha ágyikó, élettel teli színes falak. Ó, biztosan csak főznöm kell rá és takarítani! Ezért kell mellette lennem, így értette! Ó, hogy ez eddig, hogy nem jutott eszembe? Annyira ostoba vagyok, pedig tök egyértelmű! Mellette kell lennem, kényelmes, de fizut nem kapok. Azért, mert mellette kellene élnem, hogy 0-24-ben a rendelkezésére álljak. Reggeli, ebéd, vacsora, közben kitakarítani a szobákat.

            Várjunk csak! Miért lenne szüksége egy ilyenre? Ha egy hatalmas birtokuk van, akkor minek neki én, hogy ezeket a feladatokat ellássam? Bizonyára van bejárónője, habár lehet, hogy kifinomult az ízlése és újat keres. Mindent megadna nekem, amire csak szükségem van.

            Már a megszokott rutinnal, üres kézzel lépek újból elé, hogy felvegyem rendelését, mire a tipikus titokzatos mosolyával néz rám. Ez a mosoly sokat sejtet, de közben, ha végigmérem az egész lényét, akkor úgy érzem, mellette talán biztonságban lehetnék a zaklatómtól is. Mit kellene tennem? Nagy hülyeség lenne, ha igent mondanék az ajánlatára. Nyugalom, a szombat este után minden meg fog változni.

            -           Ugyanazt hozhatom? – pislogok nagyokat, mire bólint, így fordulok is el, hogy elmenjek, de ismételten utánam szól, így meggátolva ebben. – Szeretnél valami mást is?

            -           Csak kérdezni szeretnék valamit. Leülnél ide egy percre? – mutat a mellette lévő helyre, mire szemöldököm ráncolom.

            -           Nem ülhetek le munkaidőben vendégek közé.

            -           Csak egy perc az egész, kérlek! – mereszt rám nagy szemeket, amivel ismét gyermekies hatást kelt.

Olyan, mintha csak tudná, mikor kell bevetnie az aranyos oldalát, ugyanis ezzel sikeresen megnyer magának. Helyet foglalok a mellette lévő széken és kérdőn húzom fel fél szemöldököm, mire megkönnyebbülten húzza elő telefonját zsebéből, amin már meg sem lepődök, hogy a legújabbak egyike. Nem leskelődöm, nem vagyok kíváncsi rá, hogy mik vannak rajta, ráadásul nem is illik belenézni máséba, viszont ekkor felém fordítja a képernyőt, melyen egy fénykép áll. Egy fénykép… az exemről, amint egy ágyban fekszik, és oldalára fordulva mosolyog édesen egy szál ingben.

Szemeim tágra nyílnak, szívem nagyot dobban, ahogy rájövök, hogy ez nem lehet régi kép róla, hiszen sokkal érettebb már, sokkal férfiasabbak a vonásai, mint amikor még velem volt.

-           Ismered? – teszi fel a kérdését, mire szemeibe nézek megrökönyödve, majd gyorsan észbe kapva rázom fejem.

-           Nem – felelem, habár kissé kérdésnek hat, mintsem egy határozott válasznak. Semmi kedvem az orrára kötni.

-           Akkor… - lapoz egyet a képtárában, a következő kép pedig teljesen lesokkol. Rendesen érzem, amint a vér kifut az arcomból. Azon a fényképen én vagyok és… és Ő, amint fejünket egymáséhoz döntve vigyorgunk a kamerába – …ez a kép micsoda? Miért hazudsz? – dönti oldalra fejét, én meg már nem is próbálom leplezni meglepettségem.

-           Miért… honnan van ez meg neked? – nézek újból szemeibe.

-           Ez nem válasz a kérdésemre. Honnan ismered?

-           Miért akarod tudni? – ráncolom szemöldököm. – Nem kötelességem válaszolni a kérdéseidre, azt meg főképp nem preferálom, hogy a magánéletemben kutakodsz! – állok fel idegesen és lépnék is tovább, de ekkor ismét megtorpanok, mikor megszólal.

-           Jiminnél kellene érdeklődnöm? Tudod, ő igazán édes, bármit megosztana velem.

Totál lesokkolnak szavai, de nem foglalkozom vele, inkább erőt veszek magamon, hogy a pult mögé visszatérjek.

Honnan ismeri az exem? A volt szerelmem, aki összetörte a szívem… Park Jimin.