[15/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Namjoon
Páros: VMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: humor
Megjegyzés: Ééééés végre elérkeztünk egy fordulóponthoz. Nem mondanék semmi többet. ;) Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! ^^

Jimin POV

El se hiszem, hogy képes lesz eljönni olyankor, mikor nyitva sincs a pálya! Gondolhattam volna, hogy erre a lehetőségre vár, hiszen már valóban jó ideje nem korcsolyázott, viszont én nem fogom hagyni, hogy így tegyen, szóval beszélnem kell Nammal, hogy ezt ne hagyja. Amint hátat fordítok Taehyungnak, célba veszem oktatónkat, hogy a lelkére beszéljek, mert azt a kis lükét ismerve, biztosan rávenné valahogyan, ezt pedig nem fogom tétlenül végignézni. Még mindig mardos néha a bűntudat, hogy a múltkor miattam esett baja, és az, hogy ismételten miattam kezdjen neki makacs módon a gyakorlásba, nem hagyhatom. Ilyenkor minden alkalommal magamat látom benne, ez pedig egyáltalán nem tetszik. Semmi baj nincs azzal, hogy ennyire elszánt, és nagyon is becsülni való, hogy ennyire szorgalmas, de mindennek van határa, így ennek is. Az orvosok azt mondták, hogy idén már ne nagyon korcsolyázzon, amit valószínűleg nem hülyeségből mondtak. Igaz, erre megfelelő válasz, lenne, hogy 1-2 nap ide vagy oda, már nem számít, igenis sokat számít egy sérülésnél! Az is lehet, hogy túlzásba esem, de ezt egyszerűen képtelen vagyok hagyni neki. Nem akarom, hogy olyat tegyen, amit esetleg később megbán, elvégre is, ha ismét csak egy kicsit is félrelép, akkor súlyosbodhat is a helyzet, aztán ki tudja, hogy hova fajulnának a dolgok! Lehetséges, többé nem léphetne a hőn áhított jegére! Nem szeretném, hogy miattam történjen baj, így mindent elfogok követni annak érdekében, hogy minél tovább pihenjen, de mégis elkészüljünk az időpontra. Tehetséges, ez vitathatatlan, így nem lesz gond azzal, hogy hamar megtanulja a mozdulatokat, a lépéseket. Bízom benne, s az lenne a legjobb, ha ő is megbízna bennem, de ez nem úgy tűnik, hogy kölcsönös. A fenébe is, hogy ennyire a szívemen viselem a sorsát! Az lenne a legegyszerűbb, ha hagynám az egészet a fenébe, had csináljon, amit csak akar, aztán, ha baja esik, az onnantól nem az én felelősségem, de… képtelen vagyok erre. Valamiért fontos számomra az épsége, valamiért nem szeretném, hogy olyan hibákba essen, mint én. Meg kell tanítnom rá, hogyan különbözzön tőlem, hogy hogyan ne legyen olyan, mint én. Meg kell védenem a rossztól, hiszen túl ártatlan.
- Nam! – kiáltok fel, amint észreveszem a távolban, az automatáknál, mire felkapja rám a fejét és mosolyogva üdvözöl.
- Mi újság, Jimin? – hajol le, hogy kivegye a pohár kávéját.
- Csak kérdezni szerettem volna valamit. Ugyebár igaz az, hogy neked megvan az engedélyed ahhoz, hogy ide akármikor bejöhess?
- Mármint mit értesz „itt” alatt? – ráncolja szemöldökét.
- A csarnokot. Ha azt akarnád, bejöhetnél ide akkor is, ha zárva van, nem?
- De, ez így van, de miért érdekel ez ennyire? Csak nem be szeretnél jönni ide a szünetidő alatt? – Mélyet sóhajtok, mielőtt válaszolnék neki. Hatásosnak kell lennem, nagyon jó indokokkal, hogy megértse, tényleg nem szabad engednie a kis sérültünknek, márpedig ez elég nehézkes lesz, mert jól tudom, hogy közel állnak egymáshoz, és éppen Nam íratta őt be erre a versenyre, és tudja, hogy nem gyakorolt már egy jó ideje, szóval nem nekem fog engedni. Azért a remény hal meg utoljára.
- Nem én, csak… őszinte leszek – nézek elszántan szemeibe, mire kissé meglepetten néz vissza rám. – Taehyung holnap be akar jönni gyakorolni, és igaz, azt állítja, már semmi baja a lábának, de az orvosok azt mondták, hogy idén ne korcsolyázzon, hanem inkább pihentesse, és most ez a néhány nap már igazán mindegy, így azt tölthetné még pihenéssel. Ha véletlenül, tényleg nem szeretném, hogy így legyen, de lenne egy rossz lépése vagy akármi, akkor kezdődhetne minden elölről, és lőttek az egész versenynek számára. Szerintem te se szeretnéd, hogy így végezze, mikor te írattad őt be rá, így be kell látnod, hogy szüksége van még erre a kevéske időre. Arra szeretnélek kérni, hogyha idejön megkérni téged, hogy holnap engedd őt be, mondj nemet!
Remélem, hogy elég hatást sikerül rá gyakorolnom, és nem kell ezzel tovább törődnöm, viszont választ nem kapok hosszas másodpercek után se. Mindössze a kávéját szürcsölgeti engem méregetve, elmerengve gondolatai között, én pedig feszülten várom, hogy megtudjam, mire is jutottam ezzel a kérésemmel. Szemeiből se tudok semmit kiolvasni, ugyanis elég jól palástolja érzéseit, végül egy halovány mosolyra húzódnak ajkai, amit nem tudok hova tenni, így csak pislogok párat értetlenül.
- Igazán kedves, ahogy aggódsz érte, de én úgy látom, hogy az aggodalmad felesleges, ugyanis nem történt szerencsére komolyabb baja, és elég ideje pihenteti már ahhoz, hogy újra gyakorolhasson.
- De…
- Megértettem, mit akarsz mondani, de, ha be akar jönni, akkor nem fogok az útjába állni. Hidd el, magára sem fogom hagyni, ugyanis, ha alapjáraton zárva vagyunk, és úgy jövök be, akkor vigyáznom kell a helyre, így itt leszek Taehyunggal, ha történne valami. Nem kell aggódnod érte ennyire, hacsak nem bennem sem bízol meg.
Utolsó mondatával sikeresen megfog, így idegesen fújtatok egyet, ugyanis nem tudok mit felhozni a javamra. Úgy tűnik, itt mindenki meg van őrülve, és egy sérülést elég könnyelműen vesznek. Ha nem hat a szavam, akkor nem! Akkor se fogom hagyni, hogy túlzásba essen, így biztos lehet benne, hogy nem fogom magára hagyni, mikor ilyenre készül.

Taehyung POV

Később sikerül beszélnem Nammal, és szinte fel se kell hoznom magamtól a témát, mintha csak egymásra lennénk hangolódva, úgy beszéljük meg a holnapot, hogy hányra jöjjünk, hogy hogyan legyenek a dolgok, ő mit fog csinálni, én mire figyeljek majd oda, majd, amint mindent sikerül megbeszélnünk kettéválnak útjaink, s hazamegyünk. Jimin még a pályán van, mikor én távozom, és mikor ezt észreveszi, én már az ajtóban állok, de széles mosollyal integetek neki, mire ő is megemeli kezét búcsúzásképpen, nekem pedig már ennyi is melengeti a szívem.
Másnap a megbeszéltek szerint érkezem a csarnokhoz, ahol már vár rám Nam, majd így, hogy nincs ott rajtunk kívül senki, vígan sétálok a kölcsönző pult mögé, hogy elvegyek onnan egy párat, majd felkapva magamra végre, hosszadalmas idő után újra pályára léphessek.
- Köszönöm, Nam! – kiáltok neki, mikor már távolra vonult tőlem.
- Ha bármire szükséges van, csak szólj! Én itt leszek bent az irodában, mivel van egy kis papírmunka, így nem várok vele jövő évig, addig elkezdem. Viszont, ha úgy érzed, fáj valamid, inkább tényleg fejezd be és pihenj!
- Jó-jó, meglesz! – kuncogom legyintgetve neki, mire rám mosolyog és eltűnik az iroda ajtaja mögött.
Előző este Jimin meglepő módon felhívott. Tényleg nem számítottam rá, hogy így fog tenni, ezért nagyon meglepett, hiszen, mikor részeg volt akkor is azt mondta, hogy az én hívásomra várt, tehát gyáva kezdeményezni. Ezért is esett jól, hogy ő hívott, és érdeklődött felőlem, hogy hogyan érzem magam, mit csinálok, de persze sejthettem volna, hogy hátsó szándéka is van. Megpróbálta kiszedni belőlem, hány óra körül jövünk ide, én pedig egy pillanatra megfeledkeztem mindenről, és majdnem elmondtam neki, de végül időben kapcsoltam, hogy jobb, ha nem tud róla, különben fuccs az egésznek.
Leeresztve vállaim egy sóhaj kíséretében, belépek a hűvös pályára, bezárva magam mögött az ajtót. A jégre lépve elönt a nosztalgikus érzés, mikor még nem történt baj és tudtam gyakorolni, vagy csak simán hobbiból űzni ezt a sportot. Kiskorom óta korcsolyázom, és annyira a szívemhez nőtt ez az ág, hogy már nem tudnék meglenni nélküle, s az, hogy éppen télen kellett lesérülnöm, az egyetlen alkalommal, mikor lehetséges a hobbimnak élnem, lesérülök. Szerencsére már tényleg nagyon jól érzem magam, ez pedig nem csak fizikálisan értendő, hanem lelkileg is, hiszen nagyon boldognak érzem magam az utóbbi napokban. Holnap szilveszter, így akkor biztosan nem tudok majd jönni, akkor már mindenki készülődik az esti ünneplésre, viszont a mai napot még kihasználom. Bemelegítésnek viszont nem csinálok semmi nagy dolgot, szimplán tartani szeretném a szintem, és majd jövőre ráérek a koreográfiám nehezebb elemeit újrapróbálni.

Jimin POV

Már délelőtt el akartam indulni a csarnokba, de mégse tettem. Bennem van, hogy lehet, direkt korán kezdik, de, ha meg mégse, akkor fagyoskodhatnék kint a csarnok előtt egész nap, arra várva, mikor érkeznek meg. Tegnap este se sikerült semmit kiszednem Taehyungból, pedig reménykedtem benne, hogy egészen véletlenül kicsusszan a száján az időpont, de nem. Kis makacs, még távol akar tartani magától, viszont abban is biztos vagyok, hogy akármikor is megy oda, nem fog egyhamar eljönni, mert rég gyakorolt már, és szüksége van az időre, főleg, hogy egyedül lehet. Biztos vagyok benne, hogy hosszú órákat tervez ott tölteni, én pedig minden egyes perccel elvesztegetem az időm, hogy megóvjam őt. Felfoghatatlan számomra, miért akarom ennyire távol tartani a hobbijától, főleg, hogy 1-2 nap tényleg nem a világvége, de akkor se bírok tűkön ülni.
Néhány óra elteltével viszont képtelen vagyok már tovább várni, így téve arra magasról, hogy lehet, még messze nincsenek a helyszínen, felöltözök és útnak indulok. Képtelen vagyok tovább várni a tudattal, hogy Taehyungnak baja eshet, és zavar is a tudat, hogy én tényleg aggódom érte. Fogalmam sincs, miért cselekszem ilyen meggondolatlanul, mi ösztökél ilyen tettekre, de már meg se próbálom inkább megtalálni a választ ezekre a kérdésekre.
Egészen hamar célba érek, és látom, hogy bent fel van kapcsolva a világítás, viszont az ajtóra ki van írva, hogy zárva. Tudván, hogy már bent vannak, a kilincsre helyezem tenyerem, s lenyomva azt bejutok az előtérbe, majd megpróbálok minél csendesebben közlekedni, úgy indulok a pályának ajtaja felé, ahol óvatosan lesve ki az ajtó üvegén át veszem szemügyre Taehyungot, aki már javában gyakorol, s mozdulataiban egyáltalán nem csalódom. Most is lenyűgöz, mint máskor, és valóban olyan hatást kelt, mintha nem lenne semmi baja, bár nem is tesz nagyobb ugrásokat, csak egyszerűbb mozdulatokat hajt végre.
- Hát, te? – hallom meg valahonnan az előtér másik végéből oktatónk hangját, mire nyomban ellépek az üvegtől, hogy a másik oldalán lévőnek ne legyek látható. – Nem gondoltam, hogy eljössz.
- Azt mondtad, figyelni fogsz rá – vágok vissza, mire elmosolyodik. – Nekem nem úgy tűnik, hogy odabent lennél vele, és tudtam, hogy ez lesz, ezért gondoltam, eljövök, hogy én megtegyem helyetted is ezt a feladatot.
- Nagyon a szívén viseled a sorsát. – Lassan a korcsolyákhoz lépdel, majd nézelődve közöttük folytatja hozzám mondanivalóját. – Ahhoz képest, hogy mennyire nem bírtad szegényt az elején, most úgy viselkedsz, mintha a gondviselője lennél. Ennek persze örülök. – Ekkor megfog egy párat, s azt letéve a pultra néz fel rám. – Tessék, ez a te méreted. Ha ennyire óvni szeretnéd őt, inkább segíts neki fejlődni, tanulni, hogy összhangba kerüljetek. Ez a legfontosabb most, egy hónappal a nagy nap előtt.
Meglepődve lépek oda hozzá, hogy átvegyem a korcsolyákat, majd megköszönve azt ülök az egyik padra, hogy gyorsan felvehessem azokat lábamra. Több se kell, a kezdő löketet már megkaptam, Nam pedig visszavonult az irodának kinevezett ajtó mögötti helyiségbe, így már sokkal bátrabban lépem át a pálya küszöbét, az ajtó nyikorgásának hangjára viszont már Taehyung is felkapja a fejét, és megilletődve áll meg mindennemű mozgásában.
- Te mit… komolyan képes voltál eljönni? – hitetlenkedik.
- Szerinted vicceltem azzal, hogy pihenned kellene? – fogok a korlátra idegesen. – Megmondtam, hogy maradj otthon, de soha nem hallgatsz rám! Állandóan mész a saját fejed után, azt gondolván, az a helyes, amit te gondolsz, holott ez egyáltalán nem így van! Jobban tennéd, ha vigyáznál magadra, nem pedig állandóan lázadnál! Olyan nagy kérés ez a néhány nap, hogy bírd még ki?
- Fogadjunk, hogy csak magadra gondolsz. Azért akarod, hogy ne gyakoroljak, mert, ha ismét sérülést szerzek azért, mert szerinted meggondolatlan voltam, akkor lőttek a közös bemutatónknak, ami elég nagy szó.
Nem bírva hidegvérrel lépek a jégre, hogy lassan odacsússzak hozzá. Nem szeretnék folyamatosan átkiabálni az egész csarnokon, hogy megértsük egymást. A végén még az is meghallja, aki csak elsétál az épület mellett.
- Eszemben sincs ilyesmire gondolni! Az lehetséges, hogy te így vélekedsz rólam, de én tényleg azt szeretném, hogy pihenj, függetlenül attól, hogy mi lesz, ha!
- Ha nem érdekel a verseny, akkor miért akarsz mindenáron megállítani? Egyszerűen nem lehet rajtad kiigazodni! Semmi értelme annak, amit mondasz. – Keresztbe fonja karjait maga előtt, jelezve számomra, hogy egyáltalán nincs kedve ehhez a beszélgetéshez. Na, nem mintha nekem annyira sok lenne.
- Nehéz lenne egyszerűen csak megfogadni a tanácsom és pihenned?
- Mert mit fogsz tenni, ha nem fogadok szót? Majd elfenekelsz, mintha az apám lennél? – Fogaim összeszorítom szavai hatására, amikkel sikerül tudat alatt célba találnia. Apám pontosan ezt tette, ha valami olyasmivel hozakodtam elő, ami neki nem volt ínyére. Nem, én nem fogok úgy viselkedni, mint ő. – Lekiabálod a fejem? Megszidsz? Elvonsz tőlem valamit? Megfenyegetsz? Mit fogsz tenni? Nincs semmi hatalmad felettem, mert ez az én életem, és sajnálom, hogy így gondolom, de nem szeretnék felsülni életem első versenyén. Én nem te vagyok! – Az biztos, hogy nem, viszont ezzel ismét úgy viselkedsz, mint én, mikor elszöktem otthonról.
Idő közben eléggé közel kerülök hozzá, így látom szemeiben csillogni a meggyötörtséget, hogy nem hagyok neki szabad utat, ez pedig fáj, hogy így érez miattam. Én nem akarok fájdalmat okozni neki, éppen az ellenkezője a célom, de képtelen vagyok bármi jót cselekedni.
- Nem bírod felfogni, hogy én nem rosszat akarok, hanem… - Képtelen vagyok befejezni mondatom, ugyanis majdnem olyan dolgok csúsztak ki a számon, amiknek még a gondolatán én magam is meglepődök.
- Hanem? Ha ez nem rossz, hogy gátolsz engem, akkor mi? – Egy határozott mozdulattal csúszok egészen az intimszférájába, mire ő nyomban hátrafele veszi az irányt, de beleütközik a pálya szélébe, a korlátba, így ott támaszkodik meg. – Nem lesz semmi bajom, nem kell így viselkedned velem. Inkább hanyagolj, mert ez a túlzott mértékű vigyázás se jó! Megtalálhatnád az aranyközéputat, de úgy tűnik, te erre képtelen vagy! Csak azt szeretném, hogy hagyj békén! Inkább hagyj, ne törődj velem, csak ne gátolj meg abban, hogy a számomra legkedvesebb hobbimat űzzem!
- Nem foglak békén hagyni, ilyet ne is kérj! – csúszok újból hozzá, de már nem tud hova távolodni, én pedig két oldalán megtámaszkodom a korlátban. – Nem foglak magadra hagyni, nem érdekel, hány álmatlan éjszakád lesz miatta, mert számomra fontos, hogy épségben legyél, bármilyen hihetetlen!
- Miért fontos? Miért nem tudsz egyszerűen úgy kezelni ilyen téren, mint a legelején? Csak ilyen téren, kérlek!
- Mert nem vagyok képes rá!
- De miért nem?! – kiált fel olyan idegesen és hangosan, hogy az egész csarnokban az ő hangja visszhangzik, bennem pedig mintha elszakítottak volna egy cérnát, mintha eltört volna a mécses, valamit teljesen megváltozott belül. Szívem heves kalapálásba kezd egyszerre az idegességtől, s egy olyan fellángolástól, amilyet még nem éreztem ezelőtt soha.
A következő pillanatban már csak azon kapom magam, hogy az eddig támaszkodó kezeimmel arcát két oldalról fogom közre, majd hevesen marok ajkaira enyéimmel, egyáltalán nem kímélve. Tépem, harapom, felnyársalom, levezetve minden dühömet rajta, s ebben az sem gátol meg, hogy ő kezeit mellkasomra téve próbál eltolni magától, ami végül gyenge ütögetésbe fullad, s ajkait is összepréseli, hogy ne tudjak ilyen durván bánni vele. Viszont én hajába markolok, meghúzva azt, így hátrabicsaklik kissé feje, ajkai pedig elnyílnak egymástól, s ezt a pillanatot választom arra, hogy nyelvemmel is befurakodjak szájába, és meglepő módon, néhány erőtlen ütés után elernyednek izmai és viszonozza csókom, ugyanolyan hevességgel, mint ahogyan azt én is teszem, karjait pedig nyakam köré fonja, úgy húzva közelebb magához.