Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook, Hoseok
Páros: VMin
Figyelmeztetés: későbbiekben yaoi
Műfaj: humor
Megjegyzés: Itt is volnék a következő résszel, egészen hamar. Remélem, tetszeni fog. Jó olvasást! ^^
Jimin POV
Teljesen megfeledkeztem arról, hogy megbeszéltük Hoseokkal, hogy elmegyünk és közösen szétnézünk, miben lehetnék a fellépésen, esetleg benézünk még pár helyre, hogy biztos elképzelés legyen, hogy aztán a sminkesnek is elmondhassam, milyen külsőre gondolok. Egyelőre még fogalmam sincs, bár a tánc már nagyjából kész van, lassan el kell ezeket is döntenem, az pedig, hogy Taehyungékat is magunkkal hívtuk, csak jó, hiszen kétlem, hogy ők bármit rendezkedtek volna már, márpedig neki is haladnia kell, ha mással nem, akkor ezzel, ha már gyakorolni nem tud egy ideig.
Első körben a ruhaboltokat célozzuk meg, majd a sportboltokat, de semmi ízlésemnek megfelelőt nem találunk. Taehyung és Jungkook többször is leszakadnak tőlünk, mivel mindig találnak valamit, ami jobban leköti a figyelmüket. Olyanok, mint a rossz gyerekek, esküszöm, főleg, ahogy az idősebbik viselkedik, hiszen mindent olyan nagy, csillogó szemekkel nézeget, mintha még sosem látott volna hasonlót. Olyasmi érzést kelt bennem, mintha vigyáznom kellene rá, pedig egyidős velem, de mégis a viselkedése alapján ezt váltja ki belőlem. Ha pedig már a viselkedését vesszük alapul, az utóbbi napokban elég furcsán viselkedik, leginkább akkor, mikor Soo is mellettem van, amit nem tudok hova tenni. Állandóan odajön hozzánk amellett, hogy korcsolyázni szeretne, amit természetesen tiltok számára, hiszen bolond ne legyen, még nem gyógyult meg teljesen! Na, meg, amikor közénk furakodott a padon, mikor Soo hellyel kínálta őt, az is egy érdekes megmozdulása volt, de, ha ez nem lenne elég, miközben többször is korholom valamiért, ő mintha egy másik világba csöppenne, elkezd mosolyogni, és elég félreérthetően pislog rám. Mintha csak szerelmes lenne, de, ha erre gondolok, senki nem jut eszembe, akibe lehetne, hacsak nem… Sooba? Nem kizárt, hiszen lehetséges, ezért zavar meg minden egyes adandó alkalommal minket, ami magyarázná minden megmozdulását. Nem azért, mert tetszene nekem a lány, mivel tényleg csak úgy tekintek rá, mintha egy régi ismerős lenne, de fúrja az oldalam, ha arra gondolok, esetleg tényleg bejön neki, mivel akkor simán lenne esélye is összejönni vele. Túl szép arcú, de még alkatra is szemrevaló fiú, így biztos vagyok benne, ha jobban próbálkozna, simán elcsavarhatná régi ismerősöm fejét. Valamiért mégse tetszik ez a gondolat. Talán azért, mert túl régóta ismerem Soot? Mert jobbat érdemelne, egy normálisabbat? Ugyan, Taehyunggal minden rendben, simán beleszeretne akármelyik lány. Mégis azt hiszem, talán félek egy kissé, hogyha összejönne vele, akkor már kevésbé járkálna körülöttem, és már egészen hozzászoktam a társaságához. Furcsa lenne nélküle.
- Mit szólnál egy ilyen fajta rúzshoz? Nem is túl élénk, de felhívná a figyelmet a szádra, és illene is az előadásmódodhoz. – Hoseok egy halovány pirosas árnyalatú rúzst tart felém, amit elvéve tőle azonnal megnézem közelebbről is, mire helyeslően hümmögni kezdek. – Ezt oda is adhatod a sminkesnek majd, hogy ezzel csinálja, vagy előre szólsz neki, hogy szerezzen be egyet, ha nem akarod te megvenni. Végül is, érdekesen nézne ki, ha egy férfi szobájában lenne egy ilyen található – kuncogja el magát.
- Nem tudom, lehet, megveszem – teszem vissza a kupakját, majd bedobva a kezemben tartott kosárba lépek tovább Hoseokkal, aki befordul az egyik soron, viszont én nem tudok tovább menni, ugyanis egy mély hang késztet megállásra.
- Jimin-ah, nézd! – Kérésére nyomban megfordulok, hogy szemügyre tudjam venni, mit szeretne ilyen gyermeki izgatottsággal. – Ez annyira menőn néz ki! Lehetnénk ilyenek a versenyen, nem? – vigyorogja.
Szemeim a pillanat hevében nyílnak tágra, ahogy konstatálom, ő is éppen rúzsokat nézeget, de velem ellentétben ki is próbálta az egyiket. Egy eléggé sötétlila színűvel kente ki magát, arca pedig sápadtabbnak tűnik tőle, ami elég ijesztően fest összességébe véve.
- Mi az isten?! – hőkölök hátra, amint közelebb lép hozzám.
- Ez a szín inspirál engem!
- Úgy nézel ki, mint, akit megcsókolt a halál! – teszek még két lépést hátra, mire ajkait szomorúan biggyeszti le.
- Nem is igaz! Honnan tudod, hogyan néz ki az, akit megcsókolt a… a halál? – szorítja ökölbe kezeit, fújtatva egyet.
- Jobban tetszene a transzvesztita megnevezés? – húzom fel szemöldökeim, mire állát is leejti döbbenetében. – Csak szed már le! – lépek el mellette, hogy egy kitett nedves törlőkendővel leszedjem róla ezt a rémes festéket. Meg se várom véleményét e felé, egyik kezembe fogva arcát fordítom magam felé, hogy a másik kezemben tartott kendővel megtisztítsam.
- Na, hé, ne! – mormogja egy-egy törlés között, mikor épp ajkai vonalának végéhez érek.
- Maradj nyugton, mert így szétkenve még rémesebben festesz – lépek közelebb hozzá, eléggé az intimszférájába hatolva már, mire egy pillanat alatt dermed le, és csak hatalmas, boci szemekkel mered enyéimbe, én viszont a tisztogatására koncentrálok. – Mindjárt jobb lesz! – végzem el az utolsó simításokat is. Az ajkai nagyon puhának tűnnek ez alapján, és ahogy néz is közben, nagyon aranyos. Olyan, mint egy kiskutya, már tényleg nem tudom minek nevezni, de édesnek tartom. Sosem gondoltam a külsejéről semmi rosszat, inkább a személyisége zavart, de most, hogy egyre jobban megismerem, már nem is tűnik olyan rossznak. Lehet, megártott ez a városi levegő. – Kész! – nézek végre én is szemeibe, mire akaratlanul is elmosolyodom és kuncogni kezdek a látványon.
- Most miért nevetsz? – húzza fel magát egy pillanat alatt, de mielőtt bármi választ adhatnék, abból a sorból, amelybe Hoseok ment nemrég, ekkor kilép onnan és csípőre tett kezekkel mered ránk.
- Meddig szeretnétek még itt enyelegni? Jöhetnétek is akár, hogy haladjunk, mert még nem igen jutottunk dűlőre, vagy talán ez egy részlete lesz a táncotoknak? Akkor elég romantikus lesz – mosolyodik el a végére, mire egy pillanat alatt rebbenünk szét. Háta mögött megjelenik Jungkook is, aki kíváncsian leskelődik ki válla fölött, hogy mi folyik itt.
Miután kidobom a kis törlőkendőt, tovább haladunk, szétnézünk még pár boltban, mire sikerül legalább az enyémhez nagyjából összeszedni dolgokat, és több elképzeléssel, ötlettel gazdagodni, viszont Taehyung ezt csak szórakozásként fogja fel, elhülyéskedi az egészet, de a végére már nem is bosszantom magam inkább ezzel, hanem jól szórakozom a bolondságain. Jungkook többször is elhúzza magával Hoseokot, vagy esetleg megtörténik ugyanez fordítva, így táncpartneremmel nem egyszer vagyunk kettesben, ami furcsa olyan tekintetben, hogy még sosem töltöttem ilyen jól el az időt mellette.
Estefele járva lassan szétszéledünk és elköszönünk egymástól, így fel is megyek a hotelszobába, hogy egy forró zuhanyt véve lefeküdhessek aludni, kipihenve a nap fáradalmait. Határozottan egy egészen jó napnak könyvelhetem el a mait. Alig két hete még a legmerészebb álmaimban se gondoltam volna, hogy én így elleszek Taehyunggal egyszer, hogy közösen vásárolunk, járjuk a várost, és közben végig sugározza magából a pozitivitást, amire azt hiszem, szükségem van. Szükségem van rá, hogy mellettem legyen.
Lekapva magamról a ruhadarabokat, leteszem őket egy kis székre, hogy végül beállhassak a zuhanyzóba, a jó meleg víz alá, de mozdulatsoromat félbeszakítja a telefonom rezgése, melyet szintén a székre tettem.
Ki keres ilyenkor?
Kíváncsian lépek telefonomhoz, hogy kihalászva azt a ruhakupac alól, meglessem kinek támadt kedve ezekben az órákban zaklatni engem, de amint megpillantom a nevet a kijelzőn, a vér is meghűl ereimben.
Anya.
Görcsösen fogva a készüléket, húzom el a képernyőn az ujjam, majd fülemhez emelve azt nézek szembe a sorsommal.
- Tessék?
- Rég beszéltünk, Jimin – szól bele, mire mélyet sóhajtok. – Mi újság van veled? Megkaptad az ajándékot, amit küldtünk neked apáddal? Hoseok barátod volt olyan kedves és elvitte neked.
- Ha a macskára gondolsz, igen, megkaptam.
- Jól bánsz vele? Tudom, nem nagyon vagy oda a macskákért, de szerettük volna ezt jelképesen küldeni neked, hogy sok sikert kívánjunk a versenyedhez. Láttunk egy hirdetést, és az állt rajta, hogy te és egy másik fiú fogjátok megnyitni a rendezvényt, ezért pedig roppant büszkék vagyunk rád apáddal. – Szemem forgatom az áldumájára. Semmi kedvem hallgatni, amiről beszélni szeretne.
- Szeretnél még valamit mondani, vagy letehetem? – vágom hozzá bunkón, mire ciccegni kezd.
- Látom, nem lettél neveltebb. Ne beszélj így velem, a napokban úgyis teszünk egy látogatást hozzád. – Hirtelen érzem, ahogy elsápadok. Ide jönnek? – Jönnek az ünnepek, a karácsony pedig a szeretet ünnepe, a családé, így együtt kell lennünk. Az egyik nap mindenképp elnézünk hozzád és beülünk valahová. Mit szólsz? – tette fel a mindent eldöntő kérdést, amire édes mindegy, mi lesz a válaszom, úgyis eljönnek, és úgyis elráncigálnak magukkal.
- Jó, leteszem – vágom rá, majd meg se várva az újabb szidást nyomom ki a hívást és dobom le a telefont a ruháimra. Csodás ünnepnek nézek elébe.
Taehyung POV
Szenteste előtt, mikor még minden nyitva van, a szüleimmel nagybevásárlást tartunk, hogy otthon legyen bőségesen mindenből a többi három napon, és ne keljen máshoz rohangálni dolgokért, amik esetleg elfogytak, kimaradtak, vagy akármi, így ilyenkor mindent megveszünk, majd azokat félretesszük. A csarnokba se tudok így elmenni, hiszen az egész napomat erre áldozom rá, de nem bánom, úgyse mehetek még jégre, ha pedig be is próbálkoznék vele, Jimin úgyis megállítana.
A karácsonyfát is feldíszítjük, majd, amint ezzel végzünk, a szobámba zárkózva vetem magam az ágyamba, hogy telefonomat előkapva írjak szokás szerint Jungkooknak. Bennem van az is, hogy talán felhívhatnám Jimint is, elvégre is megvan a száma, de mégse merek erre elvetemülni egyetlen alkalommal se, mikor eljátszok a gondolattal. Tegnap egész jól elvoltunk, viszont az furcsa volt számomra, hogy Jungkook és Hoseok elég feltűnően sokszor vonultak hátra az utcán, vagy a plázában, hogy kicsit lemaradva jöjjenek mögöttünk. Nem is ismerik egymást, akkor minek vonultak félre? Nem mond egyik se semmit ezzel kapcsolatban, pedig kíváncsi lennék, mi az, amiről esetleg nem tudok.
Végül nem hívom fel Jimint, és ez tovább fúrja az oldalam, hogy meg kellett volna tennem, de mégis milyen indokkal tehetnék? Foghatnám a táncunkra, de mit lehetne róla beszélni ilyen távlatból? Nem is értem, miért szeretnék ennyire beszélni vele, de úgy érzem, szeretném közelebbről megismerni, hiszen tulajdonképpen alig ismerem. Azt hiszem, kezdem megkedvelni, a kezdeti ellenszenvnek pedig már lassan nyoma sincs, bár talán csak azért bízom így el magam, mert sikerült egy jó napot eltöltenünk együtt. Az a nap is érdekes volt, főleg, mikor a rúzst mutattam neki. Az felkavart, azt se tudtam, hova nézzek, hogy mit tegyek, mikor egészen közel lépett hozzám, egyik kezével maga felé fordította arcom, és szinte anyai gondoskodással törölgette le rólam a festéket, amit nem tudok hova tenni. Őszintén szólva, zavarba hozott ezzel a tettével, teljesen letaglózott, ezért se bírtam megmoccanni, így szeretnék rákérdezni, miért tette. Hagyhatta volna, hogy lejáratva magam, így vonuljak végig az utcán, ami sokkal jobban illene hozzá, ki is nézném belőle, hogy hagyja, mégse tett így.
Másnap meglátogatva a rokonokat töltjük el a napot, a szentestét, végül otthon tartjuk az ajándékozást, ami már nem szól a játékokról, mint régen, mikor még gyerek voltam. Minekután eliszogatunk egy forró italt egy film társaságában a nap zárásaképp, visszavonulok újból a szobámba, majd ismét elfog az az érzés, hogy nekem fel kell hívnom őt. Miért vagyok ilyen?
Pillanatokkal később már ugyanúgy az ágyamon hasalva, mint előző nap, kezemben a telefonnal, tárcsázom is a számát, amit ajak harapdálva várok, hogy vegyen fel. Miért is hívom?
- Halló, Taehyung? – szól bele az ismerős hang, mire gombóc nő a torkomban. Mit is akarok?
- Szia.
- Miért hívtál? – kíváncsiskodik, mivel eddig még nem volt rá példa, hogy így tett volna bármelyikünk.
- Én… én csak… - motyogom nagy nehezen, a válaszon tanakodva, de semmi érdemleges nem jut eszembe, ajkam pedig már lassan véresre harapdálom. – Én csak boldog karácsonyt szerettem volna kívánni – köszörülöm meg a torkom. – Remélem, nem zavarok, csak eszembe jutottál, és gondoltam felköszöntelek, még, ha csak szenteste is van, szóval… nem is zavarok tovább, gondolom a szüleiddel vagy. – Összevissza hebegek, amivel saját magamat is zavarba hozom. Remek, ügyes vagy, Taehyung! Tudod te, hogyan kell lejáratni saját magad! Tehetséged van hozzá.
A vonal túloldalán kisebb csend honol, amitől csak jobban felmegy bennem az adrenalin, így már lassan nyomnám is ki inkább, megszakítva a vonalat, de mielőtt ez megtörténne, végre megszólal.
- Egyedül vagyok, nincsenek velem a szüleim – feleli, mire minden feszültség távozik belőlem, helyét pedig az őszinte kíváncsiság veszi át. Miért nincsenek vele a szülei? Miért kell egyedül töltenie ezt a napot? Rákérdezni persze, nem merek. – De köszönöm. Neked is boldog karácsonyt. – Hangjában hallom, hogy mosolyog, amivel engem is erre késztet.
- Köszönöm.
- Tudod, most épp arra gondoltam, hogy milyen régen voltál már itt nálam. – Hallani, ahogy elhúz egy széket, majd leül rá.
- Gondolom, sokkal nyugodtabb is vagy. Legalább nem okozok annyi galibát – fekszem hanyatt.
- Hiányzol – sóhajtja, mire tágra nyílnak a szemeim, a szívem kihagy egy ütemet, s hirtelenjében rengeteg gondolat kezd megfogalmazódni bennem. Hiányzom neki? – A macskának. Velem nem olyan, mint veled. Sokszor menekül el, és a kaját sem fogadja olyan barátságosan, mint tőled. Te szelídítetted meg, engem meg szerintem utál, mióta felrúgtam szegényt – kuncogja a végére. Szóval csak a macskának hiányzom. Köszönöm szépen, Park Jimin ezt a pár másodpercnyi sokkot! Öröm volt megtapasztalni.
- Ó! – Csak ennyit tudok kinyögni, mire felnevet. – Ne nevess! Ha ennyire hiányzom annak a macskának, akkor add oda neki azt a telefont, had beszélgessek vele egy kicsit. Talán, ha hallja a hangom, és ráparancsolok, hogy fogadjon szót neked, akkor barátságosabb lesz. – Erre még inkább nevetni kezd.
- Hallottad, cicus? Taehyung rád parancsolt! – dumál a macskának, amit mosolyogva hallgatok. – Most elég undokul néz. Szerintem nem tetszik neki, hogy parancsolgatni akarsz neki, vagy szimplán nem hisz nekem. Azt hiszi, átverem.
- Nem gondoltam volna, hogy megélem a napot, hogy te így beszélj egy macskához – kuncogom.
- Jézusom, lealacsonyodtam a szintedre – horkant fel. – Azt hiszem, túl sok időt töltünk együtt, rossz hatással vagy rám.
- Ez csak jó – vigyorgok.
Néhány percig még elbeszélgetünk, végül elköszönve, mosolyogva bújok be takaróm alá, hogy elnyomjon az álom. Amilyen nehezen indult, olyan jól végződött a beszélgetés. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól feloldódunk majd, de így ez is egy újabb lépés a kapcsolatunkban. Szeretném, ha többé nem lennénk olyanok, mint a legelején. Végül lehunyva szemeimet, apró görbülettel ajkaimon nyom el az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése