[12/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Hoseok, kitalált szereplők
Páros: VMin
Figyelmeztetés: későbbiekben yaoi
Műfaj: humor
Megjegyzés: Végre kezdenek izgalmasabbá válni a dolgok. Kissé hosszabb rész lett, mint lenni szokott, de nem tudtam hamarabb abbahagyni. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! ^^

Jimin POV

Őszintén meglepődtem, mikor megláttam, hogy Taehyung hív telefonon, hiszen egyrészt nem is számítottam rá, másrészt, ötletem se volt, mit akarhat tőlem ezekben a kései órákban, ráadásul karácsonykor. Én teljesen egyedül töltöttem a napom, mivel ilyenkor mindenki otthon van a szeretteivel, nem pedig egy barátot látogat, de Hoseokkal azért lebeszéltem, hogyha jönnek a szüleim, akkor mindenképp látogasson meg, mert egyedül biztosan nem fogom bírni. Legyen, aki lefog, ha túlságosan felfújom magam, és esetleg testi sértést okoznék.
Karácsony másnapja se telik sokkal különbül, annyi kivétellel, hogy egy-két rokonnal felveszem a kapcsolatot, de semmi több. Nem nagyon erőltetem meg magam hívások terén, s valójában folyamatosan egy személy hívását várom csupán, de az nem érkezik. Vele szívesen elbeszélgetnék, szívesen hallgatnám a hangját, míg álomba nem merülök az éj sötét leple alatt. Viszont ez a hívás nem érkezik, én pedig kissé csalódottan vetem magam újból ágyamba, hogy újabb hasonlóan unalmas napra ébredjek. Milyen szép ünnep is ez a karácsony! Ha pedig már a szépségénél járunk, a szüleim is bátorkodtak a nap folyamán felhíni, hogy karácsony utolsó napján este fele tesznek látogatást hozzám, így Hoseokot egy órával hamarabbra meg is invitáltam magamhoz. Fel kell készülnünk mindenre.




Bebújva ágyamba, oldalamra fordulok a kényelmes póz érdekében, amit hamar meg is találok, csak éppen álom nem jön a szememre. Néhány perce még képes lettem volna napokat is átaludni, úgy éreztem magam, most viszont feltöltődve érzem magam, mintha kicseréltek volna. Miközben beszélgettünk Taehyunggal, éreztem, amint egyre élénkebb leszek, és nem is szerettem volna megszakítani a vonalat, de már ideje volt. Igazából még magamnak is röstellem bevallani, de szívesen elhallgattam volna minden badarságát, amit mond, mindent, amit csak mesél, mivel benne van az az élet, az a kisugárzás, ami engem is feltölt, akárcsak az első találkozásunkkor. Akkor se gondoltam volna, hogy ezt fogja kiváltani belőlem, arra gondoltam, hogy valami béna, kis két ballábas srác lesz, akit könnyen leseprek a versenypályáról, erre megmutatta magát, hogy mit tud, és lenyűgözött. Még mostanáig se bírom teljesen felfogni, hogy mi rejlik benne, mely ennyire felkeltette a figyelmem, de úgy érzem, talán, ha több időt töltök vele, ha kiismerem, ha közel kerülök hozzá valamilyen módon, akkor megtudhatom. Nem, nem kihasználni szeretnék, csak kíváncsi vagyok, és minél jobb szeretnék lenni, hiszen mégis csak egy versenyről van szó. Már egyáltalán nem érzem iránta azt a haragot, ellenszenvet, mint az elején, ennek oka lehet a baleset, hiszen azóta változott meg a véleményem több nézőpontból is. Rádöbbentem, hogy hibát követtem el, márpedig azt nem szeretném, hogy valaki ugyanolyan életet éljen, mint amilyet én is éltem régen, s most is tartana, ha nem szöktem volna el.
Halovány mosollyal arcomon hunyom le szemeim, miközben visszapörgetem beszélgetésünk minden másodpercét. Élveztem hallgatni, amit mond. Valamiért feldobta a napomat, ez pedig roppant mód jól esett a lelkemnek, s a szívemnek is. Gondolt rám, felköszöntött, pedig nem számítottam rá, nem is várnám el, hogy így tegyen, elvégre is semmit nem tettem irányába, amivel kiérdemelném a figyelmét. Sokkal inkább utálnia kellene, de ő mégis úgy gondolta, hogy meglep, ami sikerült is neki. Aranyos volt tőle.

Késő délután, lassan estefele járva megszólal a telefonom csengőhangja, melynek kijelzőjén legjobb barátom neve díszeleg. Gyorsan összekapva magam, és néhány fontosabb cuccot bedobva kabátzsebembe hagyom el a hotelszobát, hogy lesiessek hozzá az épület elé, hogy onnan vegyük utunkat abba az étterembe, melybe szüleim hívtak el.
- Csak nem lesz gond, ha én is ott leszek – próbál nyugtatni, mire erőltetetten nevetek fel.
- Őket semmi sem gátolja meg abban, hogy keresztbe tegyenek nekem. Már így se örültek annak, hogy eljöttem. Ha láttad volna az arcukat, s, hogy mekkora raplit csaptak utána, nem gondolnád így. Szerintem simán kikelnek melletted, és pontosan azért, mert téged már ismernek. Tudják, hogy te közel állsz hozzám, és ők is elég jól ismernek már, mivel sok időt töltöttél el nálunk is, így biztos vagyok benne, úgy fognak kezelni, mintha ott se lennél. Simán kinézem belőlük – horkantok fel.
- Karácsony van, a szeretet ünnepe – bokszol vállamba, majd amint felé kapom fejem ennek hatására, egy szívecskét formáz mutató- és középsőujjával.
- Ők ezt a szót nem ismerik – nyúlok kezéhez, hogy levezessem kettőnk közé.
- Lehet, neked se így kéne hozzájuk állnod, és akkor minden másabb lenne, így viszont sugárzik belőled az ellenszenv. – Nem reagálok szavaira, csak meredten bámulok magam elé, véletlenül se pillantva oldalra rá, mire felsóhajt. – Figyelj, talán ők is másképp állnának…
- Ejtsük a témát, rendben? – vágok szavába, mire egy pisszenést se mer hallatni tovább. – Nem fognak megváltozni bármennyire is szeretnéd. Nem te éltél velük, nem te tudod, milyenek voltak, így nagyon szépen megkérlek, hogy ne próbáld az ő pártjukat fogni. Közülünk nekik kellene változtatniuk, de ők erre képtelenek, ha pedig ennyire semmibe vesznek, akkor le is mondhatnak akár rólam. Nem is értem, miért nem dobtak még el maguktól.
- Jimin!
- Nem érdekel! Nem érdekel, mit akarnak mondani, csak le akarom tudni ezt az egész találkozót. Szeretnék teljesen független lenni tőlük, hogy élhessem a saját kis életem, de ők minden egyes számításom keresztbe húzzák. Mindig megtalálnak, mindig tesznek róla, hogy nekem rossz legyen, ez pedig egyáltalán nem fekszik nekem. Köszönöm szépen, Hoseok, de nem kell a szent beszéd! – parancsolok rá, mire egy mélyről jövő sóhajt hallat.
- Itt vagyunk – torpan meg, ezzel engem is megállásra késztetve.
Megnézve az éttermet, konstatálom, hogy valóban célhoz értünk, majd elég erőt véve magamon nekiindulok, hogy bent rákérdezhessek a foglalásra, mely elméletileg van, s belépve, a pincér azonnal helyünkre is kísér, egy négyfős asztalhoz, ahol már gondosan meg van terítve számunkra. Kikérünk egy-egy italt, hogy amíg a szüleim nem érkeznek meg, azért legyen előttünk valami, ne csak üljünk az üres asztal előtt, viszont pechemre nem sokkal az ital kihozása után ők is megérkeznek, s kiszúrva minket a távolból, már közelítenek is hozzánk. Amint az asztalhoz érnek, Hoseokkal szinte egyszerre állunk fel, hogy megvárjuk, míg anyám helyet foglal, majd mellette apám is, s csak ezután helyezzük újból kényelembe magunkat.
- Hosszú ideje nem láttunk már – köszönt anyám, aki velem szemben foglalt helyet. Nem felelek, mindössze aprót rándulnak arcizmaim, egy mosoly kierőltetésének reményében, de nem jön össze. Nem tudok hazudni az érzéseimről nekik. Sajnos – vagy nem sajnos -, a pincér ekkor érkezik vissza hozzánk, hogy felvegye a szüleimtől is az italrendelést, majd mindannyiunk kezébe ad egy étlapot is, végül pedig távozik. – Hogy állsz a koreográfiával? Jól megy? Amilyen szorgalmasnak ismerünk, biztos vagyok benne, hogy már most fel tudnál lépni vele – mosolyog rám negédesen, mire próbálom viszonozni gesztusát, ami elég érdekes grimaszba megy át.
- Már egész jól áll, én tudom. Már a szettje is úgy ahogy, de megvan – adja meg a választ helyettem a mellettem ülő.
- Ezt örömmel hallom. Remélem, a verseny után végre óhajtasz hazajönni – vet rám jelentőségteljes pillantást.
- Eszemben sincs! – Nem próbálom palástolni ellenszenvem, felnevetve vágom rá a választ.
- Moderáld magad, fiam! – veszi szárnyai alá anyámat apám, mire keresztbe font karokkal, hátradőlve székemen dőlök hátra.
- Hoseok, drágám – fordul a szólítotthoz mosolyogva, kis mértékben játszva a szomorú, elhagyott anyát, akit elárult a saját fia. Istenem, de letörölném az arcáról ezt a képet. Az anyám, a szüleim, értem én, de ők se gondoskodtak rólam megfelelően, akkor én miért viszonyuljak hozzájuk jobban? Embertelenül bántak velem, s, ha rajtuk múlna, szerintem már jó párszor megjárhattam volna a kórházat éhezés miatt, de szerencsére mindig sikerült csennem valamit, ha már végponton voltam. – Kérlek, próbálj meg beszélni a fejével, mert mi nem vagyunk rá kellő hatással. Nem tudom, hol rontottam el a nevelését, amiért ezt érdemeljük, de szeretném, ha visszajönne hozzánk. – Apám nyomban átkarolja, simogatva oldalát, hogy megnyugtassa.
- Drágám, te nem rontottál el semmit – nyugtatgatja. – Mi mindent megadtunk, amit csak lehetett. – Ekkor felém fordul. – Támogattunk a korcsolyázásban, és te is nagyon jól tudod, hogy mennyibe fájt a te oktatásod számunkra havi szinten. Mi mégis kifizettük, mindig ott voltunk melletted, te pedig így bánsz édesanyáddal, aki csak aggódik érted? Húsz éves vagy, Jimin! Ideje volna felnőnöd! – Szemem forgatom kijelentésére, ugyanis cseppet sem tud meghatni ez a színjáték. Még, hogy aggódnak!
Érzem Hoseok pillantását mellőlem, így szemem sarkából pillantok rá, mire látom, őszinte aggódó szemekkel vizslat. Szeretném, ha nem kellene ezt a terhet neki is cipelnie magával, de ő az egyetlen, aki tudja, mi folyik körülöttem, így az egyetlen is, aki megért. Egyedül rá támaszkodhatok, senki másra.
Lassan az ételt is kihozzák nekünk, mire fogva az evőpálcikákat, neki is látunk az elfogyasztásuknak viszonylag csendben. Néha barátomtól kérdezgetnek egy-két dolgot, de azon kívül nyugisan telik a vacsora további része, viszont érzem, hogy valami nincs rendben. Túl nagy a csend, ez pedig valamilyen viharnak az előszelét jelenti.
Már mikor végre majdnem jóllakottan dőlnék hátra, anyám természetesen ezt a pillanatot választja arra, hogy a lelkembe taposson újra.
- Remélem, nem gondolod, hogy majd az utcán fogsz koldulni, mert nincs tető a fejed felett, és makacs vagy hazajönni velünk. – Sötét pillantással illet, mire én is hasonlóképp teszek.
- Nem fogok koldulni.
- Mégis miből fogsz magadnak fizetni lakbért? – próbál keresztbe húzni számításaimon, de nem lep meg kérdésével.
- Elmegyek dolgozni – mosolyodom el gúnyosan.
- Azt hiszed, olyan könnyű valami elfogadható állást találni a mai világban? Főleg egy huszonévesnek? Na, ne viccelj már, fiam! Mi mindenünket odaadtuk azért, hogy belőled ilyen tehetséged ifjút kovácsoljunk, és ez a hála? Ez a hála azért a sokévnyi szenvedésért és… - Nem hagyom, hogy tovább mondja. Itt telt be a pohár. Felpattanok ültemből, a széket kivágva hátam mögött, amit Hoseok kap el az utolsó pillanatban, hogy ne boruljon fel.
- Szenvedés? Te beszélsz szenvedésről? – szorítom ökölbe kezeim, mire már apám is nagy szemeket mereszt rám.
- Igen, mert rengeteg dologról le kellett mondanunk a javadra, hogy…
- Miről kellett lemondanotok? – emelem meg a hangom, mire az étteremben többen is felénk kapják tekintetüket, de nem zavartatom magam.
- Jimin, ülj le! Ne hozz szégyenbe minket! Híres vagy, mi van, ha felismernek? – vált át a „b” tervbe, de már egyáltalán nem tud érdekelni.
- Nem érdekel!
- A verseny…
- Az se! – azzal fogom magam, felkapom a kabátom, és hosszú léptekkel hagyom ott az asztalt, nem foglalkozva a következményekkel, csak ki onnan, hogy jó messziről elkerülhessem őket.
Tudom, jól tudom, hogy nem juthatok messzire, hiszen, ha már képesek voltak idáig eljönni értem, akkor azt valamilyen célból tették, ez a cél pedig az, hogy hazavigyenek magukkal. Na, még mit nem! Ne is álmodjanak róla, hogy én abba a terrorházba visszatérjek! Embertelen, amit művelnek. Mégis hogyan várhatják el, hogy a múltban történtek után én majd vigyorogva visszatérjek hozzájuk, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk? Nem, nem fogok még egyszer úgy szenvedni, mint azokban az években!
- Park Jimin, azonnal állj meg! – hallom meg apám hangját nem sokkal mögülem, de nem figyelek rá, csak tovább haladok, minél gyorsabban, hogy messzebb kerülhessek tőlük, de akaratom ellenére utolér, belekap vállamba és maga felé fordít egy határozott, erős rántással, ezzel megállásra bírva. – Hogy viselkedhetsz így egy étteremben? Még kulturálni sem tudod magad, akkor hogyan engedhetnénk el, hogy a saját lábadon megállva élj?
- Nincs szükségem arra, hogy megmondjátok, mit kell tennem – felelem bunkó módon köpve a szavakat hozzá.
- Álljon meg a menet! Velem te így nem beszélsz! – szorít meg vállamnál fogva, mire kissé ijedten húzom összébb magam, ugyanis félek, hogy netán kapok egy pár pofont a modoromért. – Miattad szegény édesanyádnak most ott kellett maradnia és rendeznie a számlát, közben megmagyarázva, hogy mi is történt. Hogy gondoltad, hogy csak így kicsörtetsz onnan, felrúgva a széket is? Ennyire neveletlen vagy?
- Engedj el, ez fáj! – szólok rá, hátha valamilyen hatást elérek vele, de pechemre semmit, mindössze szúrósabb pillantásokkal illet, mint eddig.
- Haza fogsz jönni velünk, megértetted? Nem hozol szégyent a fejünkre! – hajol arcomba, szinte már suttogva a szavakat vészjóslóan, mire nagyot nyelek ajkaimat is összepréselve a dühtől és a félelemtől egyaránt.
- Mr. Park! Végeztünk! – szakít félbe barátom hangja, mire apám nyomban elenged, hogy a látszat azért megmaradjon, ők igenis aggódó szülők. Persze, rajtam akarnak élni.
Megkönnyebbülten fújom ki magam, amint odaérnek hozzánk, s beszélgetésbe elegyednek az étteremben történtekről, hogy hogyan sikerült kimagyarázni magunkat, én pedig hirtelen hatalmas késztetés érzek arra, hogy a lehető legmesszebbre meneküljek innen. Nem is várakozom sokáig, pillanatokon belül erednek futásnak lábaim, és a legközelebbi sarkon már fordulva is be, hogy ne lássanak, csak megyek előre, de fogalmam sincs, merre. Nevetséges, hogy a saját szüleim elől kell menekülnöm.
- Jimin! – visszhangzik az utcán Hoseok hangja, de nem nézek hátra, csak futok tovább. – Jimin, állj már meg! – Ekkor egy újabb sarkon fordulok be, de mielőtt eltűnnék a falak mögött, hátrapillantok oda, ahonnan érkeztem, és konstatálom, hogy csak egyedül iramodott utánam, ami kisebb megkönnyebbüléssel tölt el.
A legközelebbi, ami kiszúrja a szemem, egy kocsma a következő sarkon, mire azt választom ki célpontnak. Ha valahol biztosan nem keresnének engem az szüleim, akkor az az a hely. Biztos vagyok benne, hogy be nem tennék a lábukat egy ilyen „mocskos” helyre.
- Jimin! – kiabált újból, mire belassítok és megállok a bejárati ajtó előtt. – Maradj ott! – parancsol rám, majd másodperceken belül ér be, lihegve, akárcsak én, de ő térdein is megtámaszkodik. – Azt hittem, már sosem… - kezdene beszélgetésbe, én viszont fittyet hányva mondanivalójára lépek megbabonázott tekintettel a kocsmába. – Te mit…?
Bent kellemes meleg uralkodik, ami átbizsergeti bőröm. Na, nem mintha annyira le lennék hűlve, ugyanis ennyi izgalom és futás mellett, nem volt időm fázni, de mégis bódítóan hat rám a környezet. Gondolkodás nélkül lépek a pulthoz, hogy előtte egy bárszékre leülve kérjek valamit az eladótól.
- A lehető legerősebb italukat kérem. – Végig sem gondolom, mit beszélek, csak úgy érzem, szükségem van arra, hogy valami legyen bennem, hogy legyen, ami belülről szétmar, eloszlatva ezt a sok fájdalmat és szenvedést, melyet a szüleim okoztak az évek során. Életemben még soha nem ittam le magam a sárga földig, nem is nagyon jutottam alkoholhoz, de most semmi sem állíthat meg. Szeretném a lehető legjobban érezni magam. Ki akarok adni mindent magamból.
- Mit művelsz? – pattan mellém Hoseok, mikor a pult mögött álló nő leteszi elém a kért italt egy kisebb pohárban, amit habozás nélkül kapok fel, és húzok le, s arcom grimaszba torzul a kegyetlenül maró érzésre. – Jimin! – sziszegi.
- Még eggyel.
- Nem! Nem fogod ezt csinálni! Gondolkodj józanésszel, haver! Mit gondolsz, az ital, majd bármit megold?
Vigyorogva tekintek Hoseokra, ahogy az újabb adagomat húzom le, ugyanolyan reakcióval, mint az imént.
- Te esküszöm, nem vagy normális – sóhajt, leeresztve vállait. – Aztán támogassalak haza? A hotelban mit fognak szólni, hm? Erre nem gondolsz?
Szavai megfognak, azonnal gondolkodóba esem, miközben újabb adagot kérek. Ha részegen állítanék be a hotelba, fel se engednének a szobámig, azonnal megállítanának, hogy ki vagyok, és mit akarok ott ilyen állapotban. Hoseokhoz nem mehetek, a szüleim megint tabu téma, lányokat szintén nem látogatok csak úgy, viszont… Taehyung.
Már nem is tudom számolni, hanyadik adag pohár ital után homlokomat a pultra ejtem, és úgy kezdek halk nevetésbe, rázkódó vállakkal. Fogalmam sincs, min nevetek, csak mámorban érzem magam, és ez a melegség, mely átjárja mindenem, annyira bódító, annyira kellemes, hogy nem is szeretnék elszakadni tőle, így egy újabb pohárral kérnék, de Hoseok közbeszól, lemondja, majd kifizeti az eddig elivott adagomat, amiért hálás vagyok neki, ugyanis nekem fogalmam sincs, hova tehettem a pénzem, de mégis vigyorgok, mint a tejbe tök.
- Menjünk innen, Jimin! – adja ki a feladatot, mire csak dülöngélve a széken bokszolom gyengén hasba.
- Annyira jó itt – fújom fel arcom, akárcsak Taehyung szokta, a gondolatára pedig újabb vigyor terül szét arcomon. – Láttad ezt? – célzok az előbbi arckifejezésemre, mely egy bizonyos személyre emlékeztet.
- Mit kellett volna azon látni? Azt, hogy teljesen kifordultál önmagadból?
- Annyira szép – emelem kezem arcához, oldalra biccentve fejem, testsúlyom is abba az irányba helyezve, mindeközben végigsimítva arcán, pedig nem is őt látom magam előtt. Folyamatosan Taehyung lebeg szemeim előtt, ami furcsa mód boldogsággal tölt el.
- Azt hiszem, éppen itt az ideje, hogy távozzunk! – Feláll a szélről, én pedig kétségbeesetten kapok utána, miszerint én még maradni szeretnék, viszont testsúlyom helytelen áthelyezése miatt egyenes ívben dőlök le a székről, de Hoseok még időben kap utánam.
- Keressük meg a boldogságot! – nevetem karjai között, mire csak dob rajtam egyet rám szólva, hogy próbáljak meg megállni a lábamon. – Ha ő a boldogságom, akkor nagyon szép… a boldogság nagyon szép… - motyogom összevissza.
- Kiről beszélsz? – dobja át egyik karom válla fölött, hogy támogatva engem kisétáljunk a kocsmából.
- Közel… közel van? Nincs messze… - gondolkozom el egy pillanatra, hogy merre is lakik. – Arra menjünk! Arra van szükségem! – mutatok egy random irányba, mire nekivágunk az útnak. – A végzet… a végzet kell nekem… a végzet a boldogság… a végzet és a boldogság egy és ugyanaz, Hoseok. Az én boldogságom a végzetem. Ő az én végzetem – dőlök rá jobban, majd váratlanul erőt veszek magamon és eltolom magam tőle, hogy saját lábaimon mehessek. – Lehet, mégse kellene oda mennem – bicsaklik hátra a fejem, és hangosan nyögök fel az utca csendjében, így visszhangot verve a falak között. – Nem érdemlem meg, hogy lássam, hogy vele legyek. Szörnyű ember vagyok… - nevetek fel újból, mire Hoseok felém kapja a kezét, szükség esetére. – Hoseok.
- Igen?
- Pisilnem kell – pislogok rá ártatlanul, mire gondterhelten sóhajtva néz körül.
- Nézd csak! Az utca túloldalán ott van néhány bokor, menj oda! Segítek.
- No-no-no! – emelem mutatóujjam a levegőbe. – Egyedül megyek oda, te várj meg itt! Máskülönben nem fogok!
- Aztán nézzem végig, ahogy majd összeesel? Még mit nem! – aggodalmaskodik, de mindkét kezem mellkasára támasztva tolom el, fejem rázva közben.
- Maradsz vagy te leszel a bokrom – fenyítem be, mire magától is tesz néhány lépést az ellenkező iránya.
- Jó-jó, menj! De siess!
Vigyorogva, dülöngélve szelem át az utat viszonylag gyorsan, majd bemászva a bokrok sűrűjébe pillantok hátra barátomra, aki árgus szemekkel figyeli minden mozdulatomat, mire csak kezemmel legyezve neki jelzem, hogy nem okés, amit csinál, forduljon el, mire kénytelenül tesz eleget kérésemnek. Azonnal kihasználom az alkalmat, és kissé a hideg levegőtől is józanodva, de mégse eléggé a normalitáshoz indulok neki kerülőutakon a végzetem házához. Folyamatosan hátra-hátra pillantgatok, hogy vajon figyel-e Hoseok, de nem tesz így, így sietős léptekkel tűnik el az utcából, hogy ne találhasson rám. Amint eltűnök, a távolból hallom a nevem tompa kiáltásának hangját, de mit se törődve vele haladok tovább, hogy elérjem a célom. Szerencsére jártam már párszor náluk, így még ilyen kótyagos állapotban is, de eltalálok oda.
Amint sikerül elérnem a célpontom, megállok az ajtó előtt és nekidőlve kezdek gyenge kopogásba, remélve, hogy valaki meghallja. Végre megérkeztem a célomhoz, a végzetemhez, a boldogsághoz. Itt végre olyan személyre találok, aki nem akar kihasználni, sőt, még megfelelni akarna a nem létező elvárásaimnak. Ó, ha tudná!
Az ajtó váratlanul nyílik, és egyébként se ép elmémmel nem tudok időben reagálni, így azonnal dőlök be, de mielőtt összeismerkedhetnék a padlóval, karok ragadnak meg, melye segítenek megállni a lábamon, de én azokat túl gyengének érzem, így nekidőlök az ajtófélfának, s onnan nézek fel egyenesen szemeibe.
- Jimin? – pislog rám nagy szemeivel, mire elmosolyodom, amit képzelni se merek, milyen bugyután nézhet ki. – Te mit keresel itt?
- A végzetem – kuncogom.