[OS] Sodródj az árral ~TaeJin

Cím: Sodródj az árral [OS]
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Taehyung, SeokJin, NamJoon, Jimin
Páros: TaeJin
Figyelmeztetés: shounen ai
Műfaj: romantika
Megjegyzés: Egy kis gyors szösszenettel érkeztem most hozzátok, mivel megcsapott egy jó pár párossal az írhatnék, így egynek neki is álltam - pedig ott van még jó pár másik is, amit írhatnék, és már beléjük is kezdtem jó régen. Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást hozzá! ^^
U.i.: A gportalos oldalon vannak fent régebbi OS-ek is!

Taehyung POV

Karjaim a magasba emelve nyújtózkodom a plafonig, fejemmel is körözve egyet, majd egy mélyet ásítok ökölbeszorított kezekkel dörzsölgetve szemeim, miközben átlépem a konyha küszöbét. Első dolgom a hűtő megcélozása, hogy kivegyek onnan valami harapnivalót így reggelre, na, meg persze tejet is, hogy forró csokit készíthessek magamnak. Sokszor iszom ilyet, hiszen energiával tölt fel, s sokkal nagyobb hatással van rám, mintha meginnék egy csésze kávét, esetleg egy pohár teát. Mikor már végre kész vagyok a reggelimmel, lepakolok az étkezőasztalra, hogy kényelmesen, egyáltalán nem sürgetve az időt fogyasszam el a magam elé tálalt finomságokat.
- Jó reggelt, TaeTae! – lép a konyhába Jin, kire nyomban felkapom fejem egy halovány mosoly kíséretében.
- Jó reggelt!
- Jó étvágyat! Mit eszel? – kérdezi a konyhapulthoz lépve, hogy öntsön magának a már tegnap lefőzött kávéból.
- Köszönöm. Csak egy kis egyszerű szendvics, és kakaó.
Egy bólintás kíséretében folytatja teendőit a pultnál, majd, amint készen is van a saját reggeli ébresztőjével, leül a jobb oldalamra, hogy a társaságomban fogyaszthassa azt el. Álmoskásan pislogok oldalra sandítva rá, miközben egy újabb falatot harapok le a készített szendvicsemből. Szinte csillogó szemekkel követem minden mozdulatát, amint két keze közé fogja a csészéjét, majd dús ajkaihoz emeli, hogy kortyolhasson egyet a forró nedűből, mely végigfolyva torkán melegséggel tölti el. Nem telik el úgy nap, hogy ne becsülném nagyra csapattársam, hiszen annak ellenére, hogy ő a legidősebb, nagyon jól megtudja találni a közös hangot még Jungkookkal is, és persze, tudom, hogy néha talán fáj neki a tiszteletlenség, de szeret minket, mindannyiunkat, hiszen gondoskodik rólunk, kedves, és minden rosszat képes lenyelni. Nagyon szeretem őt, szeretek a társaságában lenni, szeretem, hogy gondoskodik rólam is, hogy mindig megkapom tőle a kellő figyelmet, hogy mindig meghallgat. A többiekkel is hasonlóan viselkedik, és pont ezt szeretem benne, az empátiát, hogy ennyire proaktív.
- Valami baj van? – pillant rám, amint leteszi a már kiüresedett csészéjét. – Nagyon csendben vagy.
Fejem rázom kérdésére egy halovány mosoly kíséretében, majd egy újabbat harapok a szendvicsemből.
- Csak elkalandoztak a gondolataim.
- Merre? – fordul felém székestül, mire mosolyom kiszélesedik.
- Feléd – vágom rá gondolkodás nélkül. – Azon gondolkoztam, hogy mennyi terhet kell elviselned mellettünk, és mégis milyen kitartó vagy és erős. Nem sokan lennének erre képesek, főleg, ha belegondolsz, hogy például Yoongi hyung is milyen könnyen elveszti a fejét, viszont te nem.
Választ nem kapva ülünk tovább csendben, ő felém fordulva, könyökén megtámaszkodva, ujjaival alátámasztva állát, úgy figyelve engem, amint elfogyasztom az utolsó falatokat is. Kissé zavarba ejtő, ahogy szuggerál, de nem szólom meg érte, hiszen bizonyára sikerült elgondolkodtatnom őt magát is szavaimmal. Nem, nem várok semmiféle reakciót, hiszen ez nem olyasvalami, amit meglehetne köszönni.
- Köszönöm. – Visszaszívom, mégis megtette. Tágra nyílt szemekkel nézek fel rá, lenyelve az utolsó morzsadarabkákat is, úgy nézve egyenesen barátságosan csillogó, sötétbarna szemeibe. – Örülök, hogy így gondolod, és hidd el, nagyon jól esik, hogy ezt elmondtad.
- Ugyan már, ez nem nagy dolog, én csak tényleg úgy gondolom, hogy te nagyon szeretetre méltó, kedves ember vagy.
- Számomra az. – Egyik pillanatban még mosolyogva néz szemeimbe, majd azok lejjebb vándorolnak, mire alig észrevehetően húzom fel szemöldökeim meglepetten, ahogy közelebb csusszan, majd az eddig támaszkodó kezével felém nyúl, s hüvelykujjával végigsimít szám sarkánál, majd, amint ezzel megvan, szájához vezeti azt, és ajkai közé veszi, lenyalva róla valamit, majd elmosolyodva néz ismét szemeimbe. – Édes vagy, mikor összemaszatolod magad evés közben, mint egy kisgyerek – kuncogja.
Automatikusan az érintett felülethez nyúlok, de már nincsen ott semmi, így továbbra is hatalmas, boci szemekkel nézek övéibe. Sikerült egy pillanat alatt összezavarnia ezzel az aprócska, ártatlan cselekedetével, pedig valószínűleg semmi komolyabb szándék nem volt mögötte.
- Csak vajas voltál, ne ijedj meg ennyire!
Nagyot nyelek és mély levegőt veszek, hátha sikerül helyreállítanom heves szívverésem, mely ezekben a percekben rendkívül felgyorsult, csak tudnám, miért! Zavarban érzem magam, nem is kicsit, mivel tudom, hogy milyen velünk Jin, ez mégis annyira túl közvetlenre sikeredett tőle, hogy összezavar teljesen. Talán csak többet képzelek a dolgokba, mint kellene, de számomra ez akkor is egy túl… azt hiszem, túl intim megnyilvánulás volt, pedig semmi ilyesmit nem tett, még csak azt se lehet mondani, hogy ő többet gondolna a dolgokba, hiszen mindig ilyen, de engem képes az ilyenekkel szörnyen zavarba hozni. Nem tudom, mi van velem, hiszen, amikor a többiek csinálnak ilyesmiket, azzal semmi bajom, egyáltalán nem érzem ugyanezt, viszont, ha Jin, akkor már az egekbe szökik a vérnyomásom, a szívem ki akar törni a helyéről, s hangom is elmegy, szinte ki se tudok préselni magamból egyetlen értelmes mondatot se.
- Jól érzed magad? Nagyon piros az arcod. Ugye nem leszel beteg? – emeli a kezét homlokomhoz, hogy megnézze testhőmérsékletem, de, amint hozzám ér, felpattanok ültemből.
- Jól vagyok, nem lesz semmi bajom. Visszamegyek a szobába, majd szóljatok indulás előtt.
Nem várva választ sietek ki a konyhából, hogy a szobámba zárkózva, ledobva magam ágyamra bújtassam arcom a párnámba, amit természetesen a szobatársam, Namjoon se tud figyelmen kívül hagyni.
- Veled meg mi van? Az előbb még olyan vidámnak tűntél, mikor kimentél – pillant fel rám laptopja mögül, ami előtt ül az asztalnál. Csak a párnába nyüszögök felelet gyanánt, amivel úgy tűnik, jobban felhívom a figyelmét magamra. – Eltörtél valamit a konyhában vagy mit csináltál, hogy ennyire őrlődsz magadban? – Egy újabb nyüszítéssel reagálok, mire idegesen fújtat egyet. – Taehyung!
Kopogás zavarja meg a vallatásomat, aminek még sosem örültem ennyire, mint most. Hiába kérdezősködik Nam, ha úgyse tudok rá megfelelő választ adni. Még én magam sem tudom, hogy mi volna a megfelelő, hogy mi is a problémám forrása, hiszen annyira piti, semmilyen dologról van szó, hogy még ki is nevetne érte, ha elmondanám.
- Gyere be! – Az ajtó nyomban nyitódik is, majd pont annak a személynek a hangja üti meg a fülem, akiét most a legszívesebben kizárnám magam körül. – Mondd, hogy te tudod, mi baja van! Amióta visszajött, folyamatosan csak nyüszít.
- Azért jöttem, hogy erre a kérdésre én is megtudjam a választ – sóhajtja, majd érzem, amint az ágy besüpped mellettem, vagyis leült mellém. – Hé, Tae! – helyezi tenyerét hátamra gyengéden, de csak egy újabbat nyüszítek kissé megfeszülve érintésétől. Most sokkal inkább zavarban érzem magam, mint eddig, és fogalmam sincs, miért. Egyszerűen csak azt kívánom, bár ne érne hozzám, de közben mégis szeretném, ha az ölelő karjai közt lehetnék. Utálom ezt a kettősséget! – Mi a baj? Bánt valami? Tényleg nem vagy rosszul? Hozzak neked teát? – Fejem rázom. – Taehyung, így nem fogunk előrébb jutni, ha nem mondasz semmit. Ezzel arra késztetsz, hogy aggódjak.
Egy pillanat alatt ülök fel, félig felé fordulva, lábaimra ülve. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy beteg vagyok, vagy, hogy esetleg vele van bajom, na, meg azt se, hogy aggódjon értem. Nem szeretnék púp lenni a hátán, meg aztán, ha elmondom neki nagyjából, hogy mi is zajlik le bennem, akkor talán együtt megtalálhatjuk rá a választ, a megoldást, és minden olyan lesz, mint régen. Ez a folyamat mondjuk, már hosszas ideje zajlik bennem, és minden egyes alkalommal egyre rosszabb, egyre kevésbé bírom ki mellette nyugton, és fogalmam sincs, miért, pedig nagyon szeretem.
- Nem kell aggódnod értem, rendben vagyok.
- Akkor miért viselkedsz ilyen furcsán? Mostanában sokszor viselkedsz furcsán, még múltkor a „Spring day” forgatásán is kerültél. Valami rosszat tettem ellened, amiért nem kértem bocsánatot? Mondd el, ha ilyesmi volt!
- Nem, nincs veled semmi gond, hyung – sóhajtom előrebicsakló fejjel.
- Na, jó, amíg te kiszeded belőle, mi a gondja, addig én is kimegyek harapni valamit – áll fel ültéből Nam, majd ahogy említette is, bezárva maga mögött az ajtót, hagyta el a szobát.
Ketten maradtunk, ami megint csak szorongással tölt el, és ez már engem is nagyon zavar, hogy így érzek a közelében. Muszáj tisztáznunk a dolgokat, különben nem lesz egyetlen nyugodt percem se mellette. Szeretnék ugyanúgy viszonyulni hozzá, mint a többiekhez, de ez egyszerűen képtelenségnek tűnik a jelenlegi helyzetben.
- Tehát, mi a probléma forrása? – húzza fel egyik lábát az ágyra, hogy így jobban felém fordulhasson.
- Én… én csak… én csak nem szeretném, hogy… nem is tudom, hogyan fogalmazzam.
- Ne görcsölj ennyire! Bármi baj is van, én meghallgatlak és megértelek. Nem kell aggódnod afelől, hogy mi lesz, ha megtudom. Szeretlek, TaeTae, nem fogok rád másképp tekinteni akkor sem, ha valami nagy galibát csináltál.
- Szeretsz? – pislogok rá ártatlanul, mire egy kedves mosoly kíséretében bólint egyet. – Igazából én nem tudom, mi van velem. Tényleg, én nagyon szeretném elmondani, hogy miért vagyok ilyen, de képtelen vagyok rá, hogy ezt bárhogyan is megfogalmazzam, hogy az érthető legyen bárki számára is, mivel még én magam se értem, hiszen teljesen össze vagyok zavarodva. Nem értem, miért, mivel a többiekkel ugyanúgy elvagyok, mint mindig, veled viszont teljesen más minden. Másképp érzem magam, és ez nem rossz dolog, nehogy azt hidd, egyszerűen csak furcsán érzem magam, amit nem tudok hogyan szavakba önteni, ezért remélem, nem kövezel meg. Nem szeretném azt se, hogy azt hidd, haragszom rád, mert nem, erről szó sincs, és arról se, hogy nem kedvelnélek, hogy ne érezném jól magam a társaságodban, mert azt hiszem, talán túl jól is érzem magam melletted, és fogalmam sincs, miért van ez így. Ne haragudj rám, hyung, hogy így viselkedtem veled. Tudom, hogy szörnyen cselekszem, hogy sokat kerüllek, de nem azért van, mert veled lenne a baj, éppen ellenkezőleg! Túl jó vagy hozzám, túl kedves, ártatlan, segítőkész, vicces is, megértő, szép, de mégis férfias és… - Hirtelen gombóc nő a torkomban, ahogy megcsap a felismerés, mik szöktek ki a számon. Annyira belemerültem a magyarázkodásba, hogy fel se tűnt, hogy lassan áttértem a külsőségekre, ő pedig egyáltalán nem gátolt meg abban, hogy ezt végigmondjam, pedig meg kellett volna! – Mármint, ne érts félre, én nem…
- Én is nagyon aranyosnak talállak, főleg most – mosolyogja közelebb csúszva hozzám, egyik kezével hajamba túrva.
- D-de én…
- Megengeded, hogy kipróbáljak valamit?
Azt se tudom, mit felelhetnék kérdésére, hiszen egyáltalán nem számítottam ilyesmi reakcióra. Sokkal inkább hittem, hogy értetlenül fog ő is állni a helyzet előtt, viszont csak mosolyog, és arra kér, hogy engedjek meg neki valamit? Sokkal idősebb tőlem, így, hát, ki vagyok én, hogy meggátoljam bármiben? Fogalmam sincs, mit akarhat, de örülök neki, hogy nem harapja le a fejem a sok sületlenségtől, amit összehordtam neki, ezért csak aprót bólintok jelzésképpen, hogy tudassam vele, tegyem, amit akar, ha szerinte attól világosabb lesz minden.
- Hunyd be a szemed – kér meg gyengéden, mire át se gondolva, mi lehet a célja ezzel, teljesítem kérését.
Szívem már a torkomban dobog, hiszen félek, bár erről sincs gőzöm, mitől, s miért. Viszont félelmem alaptalannak bizonyul, amint megérzem néhány másodperc múlva légvételét arcomon, majd már csak annyit érzékelek, ahogy puha, dús, mézédes ajkai az enyémeket érik, s lassan tapasztja össze őket. Kezével, mellyel hajamba túrt, tarkómra vezeti azt, s úgy tart erősen, s mégis gyengéden, jobban magához húzva. Szemeim nyomban tányér méretűre nőnek, s érzem, amint elönti a pír az arcomat, a hirtelen sokk miatt pedig mozdulni sem bírok. Ő az, aki megteszi ezt az első lépést, hogy mozgatni kezdi ajkait enyéimen, én pedig hosszas másodpercekig csak meg-megremegő testtel próbálom felfogni, mi is történik éppen, de, amint másik kezével is közrefog, arcomat simogatva hüvelykujjával, lassacskán lehunyom szemeim, és átadom magam az érzések tömkelegének. Hagyom, hogy sodorjon az ár, nem foglalkozva a következményekkel, és viszonzom csókját, először igaz, félénken, de végül egészen belejövök, és karjaim nyaka köré tekerve húzom magamhoz még közelebb. Csak a késztetést érzem, hogy minél közelebb lehessek hozzá, így a csókunkat egy pillanatra sem szakítva meg emelkedem meg, hogy az ölébe másszak, s lábaimat mögötte összefonva húzom magamhoz a lehető legközelebb, hogy levegő se nagyon férjen kettőnk közé.
Az ajtó nyitódásának hangja hasít a szobába, melyben eddig csak csókunk halk cuppanásai törték meg a csendet.
- TaeTae! Nam azt mondta, hogy itt...
Jinnel rögvest szétrebbenünk, én pedig ijedtemben ajkára harapok, de nem érünk rá ezzel foglalkozni, az az első dolgom, hogy kimásszak öléből, és ő is eltolt magától, az ajtó irányába fordulva, nekem háttal.
- Mi járatban itt, Jimin? – köszörüli meg torkát a legidősebb.
- Én… csak… Taehyungot… azt mondta, hogy itt… találom… ti mégis mi a fenét műveltetek? – emeli meg hangját, mire rögtön összébb húzom magam.
- Figyelj, Jimin! Taehyungnak voltak bizonyos problémái, amiket meg akart beszélni valakivel, én pedig itt voltam, hogy kiönthesse a szívét.
- Én azt értem, de… de miért…
- Mert szeretem őt. – Szemeim tágra nyílnak, arcom még inkább elönti a pír, amint lassan felé fordítom tekintetem. Azt mondta, hogy szeret. Kim SeokJin szeret engem! – Elhiszem, hogy téged ez most váratlanul ért, de nagyon kérlek, hogy maradjon csukva a szád. Ez nem olyasmi, amit bárkinek kikotyoghatsz. Még a bandán belül se! Ígérd meg!
- Én… - Látni, hogy az ő arca is egyre jobban elvörösödik, hiszen elég kínos helyzetbe sikerült hoznunk, ami persze kölcsönös, de végül leereszti vállait egy gondterhelt sóhaj kíséretében. – Megígérem, de nem tarthatjátok titokban sokáig, különben én fogom elmondani a többieknek!
- Majd mindent a maga idejében, Jimin. Egyelőre nagyon rosszkor tudtál időzíteni. Előbb Taehyungnak kell elmondanom. – Felém fordul egy szerelmes mosoly kíséretében, mire nagyot nyelek és viszonzom mosolyát.