[OS] Amerikába jöttem ~JiKook

Író: Ayu

Jó estét mindenkinek! :D Mint, ahogy a cím is adja ennek a OS-nak az ötletét az Eddie Murphy-s film ihlette. Annak egy jelenete nagyon megfogott, igen a metrós, ezért nem bírtam ki, hogy ne írjam meg valakikkel. Végül őket választottam kiszemelt célpontnak, ne kérdezzétek, miért. Jungkook alapból valahogy úgy éreztem beleillő, szóval az egyik szereplő már adott volt, csak a másikon törtem a fejem nagyon. Semmi 18+ nincs benne, nyugodtan elolvashatja bárki :D

Jó szórakozást! ;D

Jimin POV

            A nevem Park Jimin. Mindenem megvan, ami csak kell, sőt még jóval több is. Ha szeretnék valamit, akkor elég csettintenem egyet és már tálcán kínálják fel a kérésem. Saját lakosztályom van egy hatalmas házban Szöulnak a gazdag negyedében. És hogy miért is élek pénzben úszkálva? Mert Dél-Korea elnökének első és utolsó számú trónörökös gyermeke vagyok. Ha lejár az ideje, akkor én kerülök a helyére, ami elég csábítóan hangozhat egy közönséges embernek, aki csak éli a mindennapjait. Nekem viszont egyáltalán nincs ínyemre a hatalom témája. Nem is lenne különösebb bajom vele, ha nem az lenne a tétje, hogy érdekházasságba kell köteleznem magam. Nem tudok hozzámenni olyasvalakihez, akit nem szeretek teljes szívemből. A szüleim ennek ellenére, hogy ezt napi szinten többször is elhangoztatom nekik, mintha egyik fülükön be a másikon ki mennének a hallottak. Nem mondom, hogy a lány, akit kinéztek számomra, nem lenne szép és aranyos, de eddig akárhányszor beszéltem vele rá kellett döbbennem, hogy egyáltalán nem illünk össze. Amennyi féle dologban egyezhetne egy picikét is a véleményünk, annyiban különbözik is. Semmiben sem értünk egyet, teljesen más a világmeglátása, mint nekem. Elkényeztetett kis ribancként viselkedik, amit bármennyire is próbálok nem figyelembe venni, egyszerűen rühellem.

            Éppen ezért döntöttem úgy, hogy mielőtt még elérkezne az eljegyzés napja, kiutazom Amerikába, azon belül is inkább egy kisvárosba, már ha az ott lévő városokat lehet annak nevezni. Mondjuk úgy, nem épp a legszebb és legdekoratívabb hely a Földön. De nem is ezért jöttem ide, hanem, hogy megtaláljam az igazit, a számomra megfelelő párt, akivel minden nehézségen túlszárnyalunk, együtt boldogan élhetünk és halhatunk. Elég nyálas szöveg, de én mindig is úgy gondoltam, hogy a jövendőbelim hasonlítani fog rám, sok segítséget tud nyújtani, támaszkodhatok rá a nehéz időkben és egyéb más dolgok.

            Mikor idejöttem, még nem gondoltam volna, hogy egy férfi fogja megfogni a szívem. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, máris rabul ejtett. És ő akkor még csak nem is tudott róla. A helyi McDonald’sban dolgozik pultosként, így egyre többször térve be oda, hogy biztos legyek benne, valóban azt érzem iránta amit, naphosszakat figyeltem, tőle kértem a menüket vagy akármi más kis apróságot, csak azért, hogy leszólíthassam, hogy hallhassam a hangját, ami szintén gyönyörű. Egy idő után kipróbáltam, mit szól ahhoz, ha valaki mástól kérek enni. Aznap végig engem vizslatott kíváncsian és talán kissé sértetten fürkésző szemekkel. Én pedig direkt olyan helyre ültem, hogy szembe legyek vele és végig tudjam tartani vele a kontaktust. Legközelebb már hozzá mentem és azt hiszem, kissé talán bunkóbb módon szólított meg, mint kellene. Aznap beszéltem vele először úgy igazán. Míg leadtam neki a rendelést, megkérdeztem a teljes nevét, mivel a keresztneve ott állt a mellkasánál egy névtáblán, miért itt dolgozik, hogy mióta él itt és egyéb dolgokat. Persze mindezt angolul, de miután megtudtam, hogy Koreából származik, majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Ekkora szerencsém sem lehet mindig! Vagyis ami azt illeti, lehet, de a szerelem nem játék, és ez valóban hatalmas szerencse. Már nem mintha baj lett volna, ha esetleg más ázsiai országból származik, mert amíg ázsiaival van dolgom, addig nincs gond. Addig nem haraphatják le a fejem annyira a szüleim. Bár ami azt illeti, mivel férfi, de mégis megeshet.

            És minden a terveim szerint is ment. Munka után megvártam őt, hazakísértem, és ez így ment hosszú napokig, amíg el nem határoztam, hogy felviszem a kis gyatra házamba, amit béreltem, de mielőtt beléptünk volna, szerencsére időben észrevettem, hogy ég a villany a lakásom ablakában, ami azt jelezte, vannak bent. És ki más lehetne ott, ki más tud arról, hogy hol lakom, ha nem a családom. Így visszakísértem haza azzal az indokkal, hogy szégyellem a helyet, ahol lakom, ezért inkább menjünk valahova máshova. Ő megmutatta a saját lakhelyét, amire tellett a fizetéséből, ami jobban néz ki, mint amit én béreltem, de látszik rajta, hogy mennyire szűkösen van meg. És hogy miért béreltem ennyire szegényes lakást? Azt szerettem volna, ha az a valaki önmagamért és nem a pénzemért, a hatalomért szeret meg. És úgy éreztem, a kémia tökéletesen működik közöttünk, még akkor is, ha nem volt alkalmam megfogni a kezét, megízlelni az ajkait és magamhoz ölelni, hiszen az utcán bárki láthat minket. De ő is bevallotta már, hogy érez valamit, ami számomra mérhetetlen boldogságot jelent.

            De a szüleim megtalálták. Valamilyen módon rátaláltak és beszéltek vele és fogalmam sincs, mit mondhattak neki, de csak menekül és menekül tőlem. Fut, minél messzebbre, én pedig nem találom sehol. Ő az életem értelme, nem veszíthetem el ilyen könnyen, mert abba belepusztulnék. Az egyik utca sarkánál befordulva megpillantom őt. Mintha csak a belsője súgná neki, hogy itt vagyok mögötte nem is olyan messze, megfordul és összenéz velem. Azt hiszem, ennyivel vége is lesz a keresgélésnek, de egy váratlan mozdulattal fogja magát és az ellenkező irányba kezd el futni.

-         JUNGKOOK! – Kiabálom utána, de nem áll meg. Olyan sebességgel fut, amilyet nem mindennap látni, így én se lassítok. – JEON JUNGKOOK! ÁLLJ MEG! – Szinte már ordítom a szavakat, az emberek utánunk fordulnak, de nem érdekel. Az egyetlen, ami most számít az az, hogy utolérjem a szerelmem.

Jungkook POV

            Szemeim könnyek mardossák, amint meghallom, ahogy a nevem kiáltja. Nem szabadna így éreznem. Férfi vagyok, nem sírhatok! Erősnek kell lennem, nem eshetek össze, apró darabokra, mint a törött üveg szilánkjai. Mintha csak kést döfnének a hasamba és forgatnák benne teli élvezettel, mit sem törődve azzal, mennyire fáj ez nekem. Csak egyedül szeretnék lenni. Társaság nélkül, de hogy is gondolhattam, hogy nem talál rám? Miért kellett hazudnia? Miért mondta azt, hogy szegény és nem telik neki többre? Miért mondta, hogy azért jött ide, hogy valakit megkeressen, de azt is csak nagy spórolásokkal, mert nincs pénze? Én hülye, gondolkodhattam volna! Elég volt ránézni, hogy senki ne gondolja szegénynek. Az öltözéke nem épp szegényes, én mégis elhittem neki minden szavát. Olyan naiv vagyok és ostoba! Így bármikor ki tudnak használni az emberek! De a tekintete őszinte érzelmekről árulkodott és még mindig úgy érzem, ha valamit nem hazudtolt meg, akkor ez az. Máskülönben miért jött volna utánam? Hazamehetne a drága elnöki családjával és élhetné tovább a dúsgazdagok életét, akik a seggüket is kitörölhetik a pénzzel, annyi van nekik, hogy egy millió se számítana, ha elveszlene!

            Megpillantok egy aluljárót, a felé veszem az irányt. Minden erőmet beleadva rohanok, átgázolva az úttesten a sok autó között, kiknek sofőrje mérgesen dudál rám, hogy mégis mi a fészkes fenét csinálok. Fékek nyikordulása tölti be a város zaját, ahogy cikkcakkozva jutok át közöttük. Ahogy elérkezem az aluljáró lépcsőjéhez, egy gyors pillantást teszek az utca irányába, amerről jöttem. A kocsisor már megindult és Jimin a túloldalán áll és néz rám kétségbeesett, kérlelő, nagy szemekkel, hogy várjam meg, és ne menjek sehova. De nem tehetem. Így még sose bántottak meg. Tudom, miért van itt, mi a célja és mire használna. Az apja mindent elmondott és ennyi elég is hozzá, hogy elegem legyen belőle. Csak kihasznál és szórakozik velem! Márpedig engem senki nem fog kénye kedvére szex játéknak használni. És én még képes voltam bevallani neki, hogy érzéseket táplálok felé! Milyen idióta vagyok! Gondolhattam volna, hogy egy perverz alak!

            Alig észrevehetően megrázom a fejem, de tudom, hogy ő látja. A következő pillanatban már a lépcsőfokokat szelem. Amint leérek a hűvösebb levegőre, éppen akkor érkezik egy metró és fékez le a megállóban, hogy újabb utasokat szállítson. Nincs más megoldás, felszállok rá és elmegyek messzire, hogy ne találjon rám ez az önző személy!

            Félve, az izgatottságtól hevesen verő szívvel nézek fel a lépcsőre, ahonnan érkeztem. Nem látom Jimint, így pici megnyugvásra találok. A jármű megáll a helyén, én pedig felsietek rá. Nekiindulok hátrafelé, vezetnek az ösztöneim és az érzések. Nem bírnék most megállni egy helyben. Ahogy kipillantok az ablakon, észreveszem, ahogy nagy lihegve érkezik oda Jimin, így az ütő is megáll bennem az pillanatra. Érzem, ahogy elsápadok, majd mikor észreveszi a metró szerelvényt, összekapcsolódik a tekintetünk. Ekkor már vörös színbe vált az arcom a dühtől és az ajtóra meredek, ami még mindig tárva nyitva áll. Ismételten az engem üldöző férfira meredek, aki gondolkodás nélkül iramodik neki a nyitott ajtó irányába, mire én összerezzenve folytatom utam az eggyel hátrébb lévő utasszállító kabin ajtajához. Felrántva, egy kis térbe érkezem, ahol sötét van, és ekkor már érzem, ahogy megindul a járgány, mert elvesztem egyensúlyom és meg kell kapaszkodnom valamiben. Gyorsan kinyitom a következő ajtót, ami már a másik úgymond vagonba nyílik. Gyorsan megyek tovább, de hallom, ahogy megint nyílik és hátra se pillantva már tudom, ki lesz az, aki átlépte a küszöböt.

Jimin POV

            Az utolsó pillanatban érek fel a metróra. Éppen csak egy hajszálon múlott, hogy ne záródjon rám az ajtó, így belekapaszkodom gyorsan a legközelebbi vascsőbe és kifújom a levegőt, amit eddig az adrenalin miatt bent tartottam. Gyorsan szétnézek és konstatálom, hogy a másik vagonba ment át Jungkook. Még hallani lehetett, mikor felugrottam a szerelvényre, hogy csapódik az ajtó. Mintha csak azon akarná levezetni a feszültségét. Az emberek egy pillanatra rám néznek, majd folytatják a bambulást, amit eddig is műveltek, így én bátran veszem az irányt arra, amerre szerelmem ment. Felrántom az ajtókat és megpillantom őt a túlsó végben. Megtorpan, valószínűleg tudja, hogy itt vagyok. Most már nem menekülhet el!

-         Jungkook! – Szólalok meg, mire pár utas rám emeli tekintetét.

Az említett személy egy kisebb habozás után felém fordul, megkapaszkodik egy rúdban és mérgesen összevont szemöldökökkel néz rám. Szinte érezni a levegőben, ahogy szikrázik a levegő, amint negatív hullámokat bocsájt ki magából. Kissé félelmetes, és elriaszt, de tartom magam. Érte meg kell küzdenem. Nem hagyhatom elszaladni ezt a lehetőséget. Ha most nem sikerül megbocsájtásra lelnem, akkor veszett ügy az egész életem. Nem lesz semmi értelme. Számomra ő jelent mindent.

-         Miért menekülsz? – Teszem fel az első kérdést, mert valóban nem értem. Az, hogy nem árultam el neki, gazdag vagyok, nem hinném, hogy ekkora probléma lenne.

Arca egyre pirosabbá válik, és úgy lövell szikrákat rám szemével.

-         Hagyj békén! Ne kövess állandóan! – Vágja hozzám a szavakat, mire az utasok felé fordulnak.

-         Nem követtem el akkora bűnt, hogy így beszélj velem! – Teszem mellkasomra szabad tenyerem, amelyikkel nem kapaszkodok.

Szemét forgatja és kinyitja a következő vagonhoz vezető ajtót és átsétál rajta.

-         Hagyj békén! – Kiabálja vissza és eltűnik.

Fáradtan sóhajtok és hüvelyk- és középső ujjammal halántékom masszírozom mindkét oldalról, miközben mély levegőt véve veszek magamon erőt. Átsétálok a vagon másik végébe. Érzem az emberek tekintetét a hátamba fúródni, és talán egy süket megnevezésű megjegyzést is kapok, de nem foglalkozom ezekkel az apróságokkal. Sokkal fontosabb, hogy kiengeszteljem Jungkookot. Amint átérek oda, ahol ő van, megnyugodva veszem tudomásul, hogy szerencsére nincs több menekülési lehetősége, ugyanis ez a leghátsó vagon. A leghátsó csőben kapaszkodik meg, és amint észrevesz, lesüti szemeit és sóhajt. Fejét is nekidönti a rúdnak és már látom rajta, hogy megadta magát. Odasétálok hozzá és megkapaszkodva a feje felett, várom, hogy rám nézzen. Ahogy lassan megemeli arcát és egyenesen a szemeimbe néz, de már egyáltalán nem gyilkos szemekkel, a szívem nagyot dobban.

Túl szép. Ez az első gondolatom.

-         Miért riaszt el a gondolat, hogy gazdag vagyok? Változtat ez bármit is a dolgokon? – Kérdezem, mire ismét dühösen néz rám.

-         Azért nagyon nem mindegy, hogy szegény vagy gazdag vagy-e!

-         Ez akkor sem ok arra, hogy ennyire megharagudj érte, amiért nem mondtam el! – Vágok vissza azonnal.

Látom rajta, hogy nagyon szívesen visszaszólna valamit, de megelőzöm. Nem hagyhatom, hogy tévhitben éljen. Tisztában kell lennie az érzéseimmel.

-         Azért nem mondtam el, mert azt akartam, hogy önmagamért szeress! Ha úgy ismersz meg, hogy tudod, egy pénzeszsák vagyok, akkor szerinted ugyanúgy állnának a dolgok, mint most?

Egy pillanatra összeszorítja szemhéjait, majd kisebb gondolkodás után ismét felnéz rám és apró sóhaj kíséretében adja meg a választ.

-         Valószínűleg másképp tekintettem volna rád. De nem ez számít! Nem érdekel a pénz! Engem nem lehet felvásárolni, érted? Tudom, hogy miért vagy itt! Apád elmondta nekem! Sokkal őszintébb volt, mint egyesek! – Mér végig szinte undorodva, mivel sikerül szíven ütnie.

-         Mi az, hogy egyesek? – Dühödöm be már én is. – És mit tudsz? Mit mondott apám?

-         Tudom, hogy el vagy jegyezve! – Vágja hozzám kicsit hangosabban, mint kellene, ezért minden utas figyelmét magunkra hivva.

-         Az az eljegyzés nem számít! Nem én akarom, hanem a szüleim! Ők erőltetik! Egyébként se történt még meg, mert nem kértem meg a kezét. – Magyarázom, de mintha meg se hallaná.

-         Azt is tudom, hogy azért jöttél Amerikába, hogy kitombold magad előtte! Én nem egy tárgy vagyok, amit csak úgy kihasználhatsz!

Micsoda? Miket hord össze? Apám ilyenekkel tömte a fejét? Ekkora hazugságokkal? Még hogy el vagyok jegyezve, mikor csak tervbe hozták és megismertették velem a lányt, ráadásul mi az, hogy kitombolni jöttem magam ide? Szándékosan akarja tönkretenni az életem, hogy romokban heverjen? Miért nem bírja elviselni, ha boldog vagyok, még ha egy fiúval is? Nem kell arról senkinek sem tudnia, hogy ő a párom! A népnek elég azt tudnia, hogy szingliként halok meg, feleség és minden nélkül. De közben ott lenne nekem Jungkook, ez a velejéig gyönyörű férfi, akivel boldogan tölteném a napjaim. De nem! Mindig keresztbe kell, hogy tegyen! Az eljegyzés elől menekültem!

-         Tessék? Hogyan? – Rázom a fejem résnyire szűkített szemekkel. – És te ezt mind el is hitted? Nem vagyok eljegyezve, nem is leszek! Vele biztos nem! És egyáltalán nem tartalak tárgynak! Fontos vagy számomra. Azért jöttem éppen ebbe a városba, hogy egy olyan személyt találjak, akivel le tudom élni az életem, akit tiszta szívemből tudok szeretni, aki nem a pénzem miatt van mellettem, hanem azt szereti bennem, ami én vagyok! Amilyennek megismertél! Az, hogy most tudod, az elnök fia vagyok, változtat bármit is azon, amilyen voltam veled, vagy te voltál velem? Az érzéseid talán megváltoztak a hír hallatán? Már nem érzed ugyanazt, amit akkor, mikor nem tudtál minderről?

Látni a szemeiben, hogy megértette, valóban felfogta a dolgokat, hogy apám érdekházasságot akar, ami érthető, így lesüti szemeit és szomorúan sóhajt. Körülöttünk feszült csendben figyel mindenki, mintha csak a moziban ülnének. Egyáltalán nem zavartatják magukat.

-         De – feleli. – Még mindig ugyanúgy érzek, ha rád nézek. – Néz fel szemeimbe őszinte tekintettel, amivel mindig képes meglágyítani a szívem.

-         Jungkook – ejtem ki lassan és lágyan ízlelgetve minden betűjét, mire pupillái kitágulnak. – Ha kell, én lemondok az egész trónról! Engem egyáltalán nem érdekel a pénz és a hatalom. Ha úgy szeretnéd, akkor ide költözöm hozzád végleg, csak maradj velem. Nélküled nem maradna teljes az életem.

Szemeit forgatja a hallottakra, de látom rajta a meghatottságot.

Jungkook POV

Ostobaságokat beszél. Én egy kis utcai suhanc vagyok Amerika egy elrejtett zugában. Miért kellenék neki ennyire? Képtelenség, hogy feladja miattam a vezetőséget, de nagyon komolynak tűnik.

-         Nem kell, hogy ide költözz. – Mosolyodom el.

A nézőink közül valaki elkezd köhögni, mire odakapom a fejem. Egy idős bácsi néz vissza rám és széles mosollyal arcán bólogat, mintha csak azt akarná mondani, jó ember, aki itt áll előttem, fogadjam el. Visszafordítom tekintetem Jiminre és nagyot nyelek, majd ajkamba harapok izgatottságomban.

-         Teljes és tiszta szívvel szeretlek téged, Jungkook. – Jelenti ki váratlanul, mire fülig pirulok, mert szemem sarkából látom, ahogy többen is kíváncsian hajolnak közelebb hozzánk, hogy valóban jól hallották-e. – És nem érdekel más véleménye a ferdehajlamról! Én így érzek és felvállalom! Ha kell, kikiabálom egy magas ház tetejéről is, hogy el hidd, számomra te vagy a legfontosabb!

-         Jaj, Jimin… - sóhajtom, mert többre nem telik tőlem.

Szívem szeretné átszakítani a mellkasom, az izmaim meg-megfeszülnek, szemeim könnybe lábadnak, de nem tudok mit tenni. Nem lehetünk együtt.

-         Szeretlek, és ezt ezerszer el fogom mondani még! Nem tudnék nélküled élni. Amióta csak megismertelek elloptad a szívem, anélkül, hogy tudtál volna róla. – Ecseteli, felhívva a részletekre is az utasok figyelmét. – Veled szeretném leélni az életem. Jeon Jungkook, hajlandó lennél elfogadni engem magad mellett életed hátralévő részében?

Jól hallottam? Most tulajdonképpen mondhatjuk, hogy megkérte a kezem, csak mivel egyneműek házassági nem legális, ezért burkoltam megfogalmazta, hogy házasság nélkül is az ő „felesége” leszek. Zavaromban azt se tudom, hova nézzek, mire megállapodik a mellettem ülő idősebb hölgyön a tekintetem, aki mosolyogva néz fel rám.

-         Én elfogadnám a helyedben. – Kuncog, majd körbenézek és látom, hogy jó páran bólogatnak a megjegyzésére.

Lenyelem a torkomba nőtt gombócot és Jimin szemeibe nézek, aki kíváncsian várja a válaszom. A metró ekkor lassítani kezd. Csak nézünk egymásra hosszú másodpercekig, majd mielőtt végleg megállna a jármű, szólásra nyitom a szám.

-         Sajnálom. – Nyögöm ki rekedt hangon fejrázva.

Ebben a pillanatban nyílik mögöttem az ajtó és meg sem várva a reakcióját, elhagyom a terepet, de már nem futok. Elfáradtam.

Jimin POV

      Megrökönyödve állok ott ahol hagyott. A nő, aki segíteni próbált megköszörüli a torkát, mire rápillantok. Semmi kedvem most az ő véleményét hallgatni arról, mennyire elcsesztem az egészet, de nem leszek bunkó, rá nézek.

-         Ha szabad a pálya, akkor én szívesen magához megyek. – Kuncogja, mire tágra nyílnak a szemeim.

-         Köszönöm ezt a rendkívüli ajánlatot. – Vigyorgok rá remegő ajkakkal, majd gyorsan, mielőtt bezáródnának az ajtók, leszállok én is.

Körbenézek és látom, hogy Jungkook lassan sétál a feljáró irányába, így utána iramodom. Nem érdekel, milyen szag van, ami a hajléktalanokból ered. Valószínűleg olyan terepen szálltunk le, ami még inkább egy nyomornegyed, mint ahol eddig éltünk. Mindezzel nem törődve, elkapom Jungkook csuklóját, aki erre ijedten fordul felém, de nem hagyom, hogy bármit is mondhasson, nem érdekel semmi és senki ebben a pillanatban. Másik kezemmel derekához kapok és magamhoz rántom, majd ajkainkat egymáséinak nyomom erőteljesen, nehogy esélye legyen reagálni. Nem mer megmozdulni, érzem, ahogy remeg minden porcikájában. Nem is csókol vissza, de nem is húzódik el, ami meglep, de mégse tudok örülni. Nem engedem el, próbálom belevinni a dologba, de nem vagyok rá hatással. Egészen addig, amíg hangos fütyörészést és tapsot nem kapunk a körülöttünk fetrengő hajléktalanoktól.  Résnyire nyitom szemeim, hogy lássam, mi folyik itt körülöttünk. Mindenki ujjong engem is teljesen mértékben meglepve ezzel. Ráadásul az lep meg még jobban, hogy Jungkook kezeit vállamra teszi és visszacsókol. Percekig csak állunk ott és faljuk egymást, mikor végül nagy lihegve elválunk egymástól. Vállamra hajtja fejét, úgy ölelem magamhoz.

-         Igen. – Mondja, mire értetlenkedve húzom össze szemöldököm. – Én is veled szeretném leélni az életem. – Mosolyogja, belőlem is kicsalva egy széles letörölhetetlen vigyort.

Négy hónappal később

            Finom illatok áradnak a hatalmas fürdőszobában. Kellemesen forró vízben fekszünk, miközben élvezzük az élet adta örömöket. Jelen esetben a mellénk rakott alkoholos italt és a két masszőrnőt, akiket hívattunk egy negyed órás munkára a kádhoz, ami szintén hatalmas. A víz bugyborékol, ahogy alulról egy gép dolgozik.

            Visszajöttünk Szöulba, miután ez a csodálatos férfi, aki épp itt fekszik előttem, a kád másik végében, lehunyt szemekkel élvezve a kényeztetést, igent mondott. Elfogad úgy, ahogy vagyok és én is őt. Ragaszkodik hozzá, hogy dolgozhasson, pedig nem akartam neki engedni, hiszen van elég pénzünk. Természetesen vele is megosztom, ha már magamhoz költöztettem, az apám nagy haragjára, de édesanyám elfogadta a döntésem és boldogan fogadott. Nagyon hálás vagyok neki ezért. Remélem idővel apámnak is sikerül megbékélnie a dologgal.

            Elégedett sóhaj-nyögés keverékű hanggal nyitja fel szemeit, és néz csillogó szemekkel rám édes mosollyal arcán.

-         Komolyan képes lettél volna minderről lemondani értem? – Kérdezi. Hangját kissé elnyomja a bugyborékolás zaja, de tisztán értem minden szavát.

Elvigyorodom, ahogy végigmérem, már amennyi látszik belőle, amit a habok nem takarnak. Habra mindig szükség van, mert nem engedhetem meg, hogy más is lássa azt a gyönyörű testét rajtam kívül.

-         Igen – felelem. – Akár most is megtehetem. Szeretnéd? – Húzom fel szemöldököm halál komolyan gondolva, amit mondtam.

Rémülten nyílnak tágra szemei és kezeit feltartja megadóan.

-         Isten ments! Neeem! – Vágja rá.

Egy pillanatig csak nézünk egymás szemébe, majd mindkettőnkből egyszerre tör ki a nevetés, miközben visszadőlünk elkényelmesedve.