[7/?] A vámpírok legnagyobbja - Valóságos álom

Írta: Ayu

Taehyung POV

            Ahogy Jungkook mögém bújik és Jimin perverz vigyorral méreget minket, végigfut a fejemben, mégis mi a célja azzal, hogy idehozott, előhozta a barátom, akit nagy valószínűséggel nem fog elengedni ennek ellenére. De akkor miért csinálta ezt? Mert, hogy valami természetfeletti mesét nem fogok bevenni az is biztos.

            Kookkal szembefordulok és próbálok kiolvasni valamit a tekintetéből, de az csak kisebb félelmet sugároz. A fejem rázom értetlenül, majd előkapom a zsebemből a mobilom és megnézem az időt. Már elég későre jár.

-        Jimin, nekem mennem kell. – Fordulok vissza hozzá. – Holnap dolgoznom kell és tuti van fél óra legalább, míg visszasétálunk egyáltalán a városba.

Elgondolkozik a hallottakon és feláll megragadva a legfiatalabb csuklóját, aki ránt párat karján, de végül feladja a küzdelmet.

-        Egy pillanat és jövök. Addig a szabályok ugyanazok maradnak. Maradj itt! – Parancsol rám.

Ahogy az alagsor ajtajához húzza maga után Jungkookot, ő visszanéz rám és segélykérő pillantásokkal illet, de nem tudok mit tenni. Ha csak úgy lerohannám Jimint, azért, hogy megmenekítsem Kookiet, akkor bizonyára én veszítenék. Főleg, ha valóban itt él, csak nagyon jó titokban tartja. Viszont akkor nincs egyedül, hiszen egy ekkora épületben nem élhet egymaga. Ahhoz, hogy kihozzak innen bárkit is, egy rendkívül alapos tervre lesz szükségem.

Kényelmesen felöltözöm és nekidőlök a nagy bejárati ajtónak, avagy kapunak úgy várom Jimint. Hosszú percekig elmarad. Rosszabb, akár egy lány. Mikor előzőleg ment le, akkor is legalább negyed órát biztosan elvolt. De valószínűleg volt az több is. Unalmamban előkapom a telefonom és a kamerára kattintva lefotózom körbe a helyet. Még jól jöhet, ha tervet szeretnék szőni. Az emeletre is jó lenne felmenni és meg is tenném, ha nem ebben a pillanatban nyitódna az ajtó.

-        Hova-hova? – Hallom meg mögülem hangját, mire összerezzenek.

Gyorsan zsebre vágom a telefont úgy téve, mintha csak a kezem tenném bele, és felé fordulok.

-        Csak könnyes búcsút veszek a lépcsőtől. – Vágom rá, mire elmosolyodik, de látszik rajta, hogy átlát rajtam. – Indulhatunk? – Állok meg az ajtóban rá várva.

Bólint, és kimért léptekkel sétál felém. Kinyitja az ajtót és szabad karjával mutatja, hogy menjek ki előtte. Rajta tartva szemem sietek a szabadba és szippantok mélyet a friss levegőből. Bent az a tipikus régies szag terjengett, ami természetesen nem rossz, és meg is szoktam egy idő után, de nem szívesen élném ott a napjaim. Lehunyom a szemem és élvezem a hideg levegő simogatását arcomon.

-        Elálldogálsz még ott egy ideig vagy haza szeretnél menni? – Zavar meg lelki nyugalmamban.

-        Megyek már, megyek!

Az egész út azzal telik el, hogy parancsba adom neki, hogyan is viselkedjen Jungkookkal, milyen módon bánjon vele, milyen ételt adjon neki, mit szeret a legjobban csinálni, tegye meg vele azt, vigye ki a szabadba, és lehetőleg ne esős időben, ahogy azt emlegették. Röviden, vigyázzon rá. Tudom, hogy nem fogja betartani, de én mindent megpróbálok.

Mikor megállunk végre az én házam előtt, mielőtt bemennék, megállunk egymással szemben. El kéne köszönnünk, de nem tudom, hogyan. Olyan közvetlennek, s mégis oly távolinak érzem magamtól. Pedig a szívem felé húz, mégse merek lépni semmit. Még egy nyamvadt „Bocs, most be kell mennem, szia!”-t se tudok kinyögni neki! Zavarban vagyok, pedig nem kéne. Tudom, hogy ő is férfi, akárcsak én, ezért nem kéne így éreznem, de nem tudok mit tenni ellene. A napokban teljesen megváltoztam. És fogalmam sincs, mitől, miért. Ahogy a szemeibe nézek furcsa érzés melengeti a testem, miközben haragudnom kellene rá. De mégse tudok. Állandóan szidalmaztam az elején, amiért Jungkookkal ezt tette, most pedig mintha mi sem történt volna, epekedem utána. Ostoba szív!

Behúzom a nyakam és megemelem a vállam hogy kevésbé érjen a hideg, de nem sokat érek vele.

-        Egész úton be nem állt a szád, most pedig meg se szólalsz? – Kérdezi elmosolyodva.

-        Mit ne mondjak, sikerült kifogynom a szavakból. – Morgom a választ.

-        Esetleg egy végszó? – Húzza fel szemöldökeit kíváncsian.

Fáradtan sóhajtok és megnézve telefonomon az időt tágra nyílt szemekkel azonnal kihúzom magam és hirtelen mély levegőt veszek szájon át, mire köhögni kezdek.

-        Hogy veled mindig történik valami! – Forgatja szemeit, de a hangsúly ellenére bemászik intimszférámba és a hátam kezdi paskolgatni, nehogy megfulladjak a nyálamtól.

Mellkasához teszem kezem és heves köszöngetések közepette tolom el magamtól tisztes távolságba. Kicsit meglepődik, de nem teszi szóvá szerencsére.

-        Most már ideje lenne bemennem. – Kotorászom a zsebeimben a kulcsom után. – Anyáék valószínűleg már itthon vannak. Az is lehet, hogy még ébren, szóval köszönöm.

-        Tessék? – Értetlenkedik. – Mit köszönsz? – Nevet fel kényszeredetten.

A zárba dugom a kulcsot és elfordítom.

-        Valószínűleg ilyenkor már réges-rég az ágyat melegíteném, így viszont még megeshet, hogy tudok beszélni a szüleimmel, amit annak köszönhetek, hogy rávettél, menjek veled.

Halovány, de őszinte mosoly jelenik meg arcán.

-        Akkor menj! Nem tartalak fel. – Hesseget befelé.

Nyomban be is nyitok a házba és fél lábbal már bent állva visszafordulok hozzá. Pár másodperc erejéig csak nézünk egymásra, majd mosolyogva intek neki és köszönök el tőle. Ő is lazán megemeli egyik kezét, majd az ajtó takarásába vész.

Másnap megkapom a fizetésem, aminek a felét el is költöm mindenfélére. Az éjszaka a szüleimmel is sikerült beszélnem, amiért nagyon hálás vagyok Jiminnek. De persze kaptam egy kis fejmosást arról, hogy nem szabadna olyan későn a szabadban mászkálni akárkivel. De mindennek ellenére jó volt. Sikerült megtanulnom mindent és hétfőn a szokásos rutinnal mentem a suliba. Egyetlen gond volt csak. Jungkook nem tért vissza. A legérdekesebb az volt, hogy a tanár meg se kérdezte, mi van vele. A hiányzók felsorolásánál senki nem említette őt. Vöröskével többször is összeakadt tekintetünk. Tudtam, hogy tudja, mire gondolok. Valamiért mindig olyan érzésem van mellette, mintha az agyam legrejtettebb zugaiba is belelátna. És így teltek el a következő napok is.

Péntek este fáradtan dőlök be az ágyamba egy frissítő zuhany után. Mivel elég hideg van, ezért magamra kapok egy pulcsit, majd jól bebugyolálva és összehúzva magam mély álomba szenderülök. Fel se szeretnék kelni, pedig tudom, hogy dolgoznom kell menni. De megéri. Szeretek is ott dolgozni, a főnököm is kedves, nem kevés pénzt keresek, így egy szavam nem lehet.

Egy kisebb idő után hideget érzek arcomon, így megfordulok az ellenkező irányba. Havas tájakat látok, vízesést. Később megint átjár a hűvös érzés, mire hanyatt fekszem, de hamar vissza is telepszik a meleg. A havas tájat a sivatag veszi át. Szomjasnak érzem magam. Talán csak egy kis tavat kellene találnom a semmi közepén. De homokvihar jön. Köhögni kezdek. Érzem, ahogy fordítok testhelyzetemen, de beleütközök valamibe. Már értem, miért éreztem a hideget. Lerúgtam álmomban magamról a takarót. De ez mégsem olyan puha és érzem is magamon az anyagot, ennek ellenére bátran vetem át felette lábam és karom. Melegít kívülről és belülről is. Mintha egy másik személyt ölelnék. De tudom, hogy ez csak álom, így a képzeletbeli személy mellkasára hajtom fejem. Talán csak rosszul érzem, de mintha a vállamnál magához húzna, nem hagyva, hogy elmenjek.

Lassan kinyitom szemeim, ahogy felfelé fordítom fejem. Aprókat pislogok, hogy kitisztuljon a sötétben a látásom. Egy másik szempárral találkozom. Szemöldök összehúzva próbálom felfogni a helyzetet. Olyan kellemes illata van. Olyan ismerős.

Jimin.

Gyorsan visszazárom szemeim és szorosabban ölelem magamhoz. Nincs is hideg. Hiszen a takaró rajtam. És ő miért feküdne mellettem? Nem is érdekes. Ez egy elég kellemes álom. Kár, hogy csak az. Bár sose kelnék fel belőle. Olyan nyugtató, békés légkört teremtő.

Igazán ritkán érzem így, de kipihenten nyújtózkodom egyet, ahogy az ébresztőm csengeni kezd, majd leáll, de valami nincs rendben. Határozottan fekszik mellettem valaki. Azonnal felpattannak szemeim és nézek ijedten arra a személyre, akin szó szerint félig el fekve aludtam. Felkiáltok, és arrébb rugdosva ülök fel.

-        Mit keresel itt? Jesszusom! Mond, hogy nem voltam részeg! Mégis mikor kerültél ide be? – Nyitja a száját, hogy válaszoljon, de mutatóujjam ajkaira szorítom. – Ne válaszolj! Inkább nem is szeretném tudni! Mit tettem! – Fogom fejem és összeborzolom nyöszörögve a hajam.

-        Nem tettél semmi rosszat! – Ül fel ő is.

Szoborrá dermedve nézek szemébe és egy váratlan mozdulattal a vállaira teszem kezeim és visszateperem az ágyra, felette tornyosulva.

-        Ne hazudj! Nem emlékszem semmire! Vagyis vannak rémképeim… - hadarom. – De az biztos, hogy nem minden!

-        Mit csinálsz? – Ragadja meg csuklóim és lökne félre, de ezúttal erősebbnek bizonyulok és arcába hajolok.

-        Ébren voltál! Határozottan ébren voltál! – Lehelem ajkaira, mire szemei lentebb vándorolnak arcomon. – Tudatában voltál annak, hogy mit csinálsz! Miért nem engedtél el?

Erre felnevetve változtat pozíciónkon, így pillanatok alatt én kerülök alulra és átveti lábát felettem. Ez a felállás már sokkal bizarrabb, mint eddig éreztem. De nem rossz, mindössze szokatlan és furcsa érzés.

-        Ha jól emlékszem, te másztál rám. – Mosolyog. – Teljesen önszántadból tetted. Én nem köteleztelek rá. Még csak a közeledbe se másztam.

Érzem, ahogy pír önti el az arcom. Az emlékek sorba árasztanak el és ajkamba harapva töröm magam valami olyan után, amibe belekapaszkodva ellene tudok szólni, de igaza van. Én is tisztán emlékszem, ahogy felé fordulva átölelem és szorosan húzódom hozzá el nem engedve őt.

-        Hogy jutottál be a házba? – Teszem fel a kérdést.

-        Nyitva hagytad az ablakot. De mivel láttam rajtad, hogy fázol, nem szeretném, ha beteg lennél, ezért bezártam magam után.

-        Csak ezért? – Mocorgok alatta kényelmetlenül, de nem tudok kiszabadulni fogságából.

-        Csak mert olyan jó szívem van.

Az ajtó csapódik, hideg szelet csapva maga után, léptek dübögnek be a szobába. Felkapom a fejem, ahogy a felettem támaszkodó Jimin is teszi. A szüleim állnak az ajtóban és ledöbbenve pillantanak hol rám, hol a számukra idegen fiúra. Anya arca teljesen elsápad, és csak dadogni bír, míg apám a dühös, értetlen és szomorú közötti érzésekkel kavarog.

-        Szabad megkérdeznem, mi folyik itt? – Szedi össze magát apa. – Te ki vagy és mit csinálsz a fiammal? – Emeli meg a hangját, mire a szólított azonnal oldalra löki magát és az ágy mellett állva meghajol az idősebbek előtt.

-        Jó reggelt! – Köszön tisztelettudóan. Mintha kicserélték volna.

Én is felülök és egyik karomon megtámaszkodva figyelem a helyzetet.

-        Park Jimin vagyok és Taehyung osztálytársa. – Mutatkozik be, majd felém biccent.

Apa megvakarja halántékánál fejét és elgondolkozik a hallottakon.

-        Értem. Üdv. – Köszönti ő is végül és anya is biccent egyet. – De ezzel nem magyaráztad meg, hogy mit csináltál az imént TaeTaevel. – Magyarázza.

Azonnal kezembe veszem az ügyet, mielőtt még valami marhaságot kitalálhatna, amit beetet a szüleimmel. Valamiért nem bízom benne per pillanat.

-        Nem csinált semmit! Én kezdtem! – Hárítom magamra a gondokat.

-        Ne szólj bele, ha nem téged kérdeztelek. – Vágja hozzám. – Öltözz fel gyorsan és gyere le a nappaliba. Ez nem maradhat ennyiben. – Mondja nekem, majd Jiminhez fordul. – Te pedig gyere utánunk.

Percekkel később feszült csendben ülünk a nappaliban szemben a szüleimmel, akik gyanús szemekkel méregetnek minket. Pár perccel ezelőtt gyorsan magamra kaptam valami elfogadható ruhát és már szaladtam is utánuk, mikor már javába beszélgetésbe folytak, de amint észrevettek elhallgattak.

Jimin megköszörüli a torkát és szólásra nyitja ajkait.

-        Őszintén szólva, én még nem igazán beszéltem mások szüleivel. Soha.

Az utolsó szót úgy ejti ki, mintha nagyon sok évre gondolna vissza, pedig velem egyidős.

-        Ne aggódj, én se álltam még túl sokszor mások szülei előtt. – Mondom. – Egyedül Jungkookéit ismerem.

-        Nem lepődtem meg. – Mosolyog rám.

-        Téged semmivel nem lehet. – Rándul fintorba arcom.

Kuncog, de közben próbál normálisan viselkedni a szüleim jelenlétében. Legalábbis így gondolom, de a számításaimnak ellenvetve a fülemhez hajol, kezével takarja száját és suttogva szólal meg, amit minden bizonnyal csak én hallok.

-        Pár órája igazán sikerült meglepned.

Nagy szemekkel nézek anyára majd apára is, végül Jiminre fordítom tekintetem, elhúzódva tőle és kissé pirosra festett arccal.

-        Taehyung – szólal meg apa, mialatt itt tartózkodom, először. Azonnal rákapom tekintetem. – Meleg vagy?

Érzem, ahogy elsápadok. Egy szó nem jön ki számon, pedig ellenkezni szeretnék. Komolyan gondolja? Miért? Miért tesz fel ilyen kérdést? Mert még nem látott lányokkal beszélgetni? Pedig szoktam! Nem túl sokat, de szánok rájuk is időt, csak éppen egyik sem nyeri el a tetszésem. Jimin pedig mindig megtalál a suliban. Mióta elrabolta Jungkookot, folyton velem lóg, nem hagy unatkozni sem. Azért gondolja így, mert voltam már nála? De Kooknál is voltam már. Ez miért különbözne attól? Mert a hangoskodásunkat meghallották és amint ránk nyitottak, elég félreérthető pozícióban feküdtünk? De akkor miért tőlem kérdezi? Jimin mászott rám. Ami persze annak is köszönhető, hogy előtte én tepertem le, ráadásul még az éjszaka sem engedtem el, csak szorosan bújtam hozzá, mintha megvédene a gonosz démonoktól. Milyen nevetséges. Minden furcsa viselkedésének ellenére biztonságban érzem magam mellette. De csak ennyit éreznék? Nem. Egyáltalán nem. A válasz már meg is van apa kérdésére, de nem tudom kimondani. Nem akarom. Elítélne, és a célszemély is itt ül mellettem. Hogy hozhat ilyen kínos helyzetbe?

-        M-miért kérdezel ilyet? – Dadogom.

Halántékát masszírozva hunyja le szemeit, mire anya a hátát simogatva veszi át tőle a szót.

-        Szerintem sem normális, ha ilyet csinál két egynemű. – Adja alá a lovat.

-        Neked meg kéne védened engem. – Kezdek kikelni magamból.

Gondterhelten sóhajt.

-        Meg se kérdeztél minket arról, hogy jöhet-e ide barátod. Ha tudjuk, hogy van nálad valaki, bizonyára nem fogunk rátok nyitni, akkor sem, ha visítasz, mint egy őrült. – Mosolyodik el. – És mindezt azért, mert akkor tudjuk, hogy egy haveroddal vagy és szórakoztok. Viszont mi most abban a tudatban voltunk, hogy egyedül vagy. Mikor este hazaértél, nem volt veled senki.

Nagyot nyelek. Igaza van. Tegnap suli után szinte rögtön kezdtem is a munkát a boltban, és mikor hazajöttem, akkor anyáék még ébren voltak és látták, hogy egyedül vagyok, ráadásul én se mondtam nekik, hogy vendégünk fog érkezni.

-        Nagyon korán érkeztem. Még talán hajnalnak lehet nevezni. – Vág közbe Jimin. – Csak gondoltam, meglátogatom. Nem gondoltam volna, hogy gond lesz belőle.

Ahogy arcát vizsgálom bármi árulkodó jel után kutatva, arra jutok, hogy végülis a fele lehet igaz. Nem korán érkezett, hanem egyenesen az éjszaka közepén, de az nem kizárt, hogy el szerette volna kerülni a szüleim haragját.

-        A kérdésem neked is szól innentől. – Néz fel apa és szúrós szemekkel méregeti a vörös hajút.

-        Nem vagyok meleg. – Vágja rá azonnal, ami kissé rosszul esik, amit nem is igazán tudok hova tenni, de közben megkönnyebbülés is, hogy nem kell magyarázkodni tovább apának, de ezzel nem fejezi be. – A nőkhöz is ugyanúgy vonzódom.

A nappaliban azt is hallani lehetne, ahogy a tű leesik a szőnyegre. Ismétlem, a szőnyegre is! Jimin szavai még engem is ledöbbentenek, pedig számíthattam volna erre. Vajon Jungkook azért kell neki, mert rajta éli ki a férfiak iránt érzett vágyait? De akkor miért jött volna el hozzám és bújt volna be az ágyamba, ha ez így van? Akkor talán velem szeretne valamit? Vagy valószínűleg én képzelek a dolgokba többet, mert már jó pár napja izzom belülről tőle. Nem rossz, de bizarr, hogy az ő irányába érzek így.

Apa megköszörüli a torkát.

-        Köszönöm az őszinteséged. – Biccent és a karórájára néz. – De nekem most idő van, ma is mennem kell dolgozni. – Áll fel, de mielőtt készülődni indulna, még mély levegőt véve felteszi az utolsó kérdését. – Taehyunggal van valami célod?

-        Erre a kérdésre nem vagyok köteles válaszolni. – Húzza ki magát a válasz elől, amivel sokkal többet mondott, mint kellene.

-        Ha bármi baja lesz, téged foglak először elővenni. – Fenyegeti meg, majd indul is a szobájába.

Miközben távolodik el tőlünk, Jimin lassan felém fordul. Tekintetéből semmit nem tudok kiolvasni. Szívem egyre hevesebben ver. Átkozom magam, hogy nem tudom irányítani az ilyet.

-        Fiúk – szakítja meg a kialakult számomra ismeretlen légkört anya. – Én bízom benne, hogy tudtok magatokra vigyázni. Ha már így alakult a helyzet, akkor maradj itt mára, de ne csináljatok rendetlenséget. Én két utcával arrébb leszek egy ismerősünknél – néz rám, mire bólintok. – De erről még feltétlenül beszélni fogunk. – Áll fel és hagy ő is ott minket.

Percekkel később, mikor apa elhagyja a ház területét, elindulunk vissza az én szobámba. Egész végig egy szót sem szólunk egymáshoz. Én személy szerint azért, mert zavarban érzem magam, kínos volt az a beszélgetés, akármennyire volt rövid. Résnyire nyitva hagyom az ajtót, azon lesek ki, hogy anya mikor óhajtja elhagyni a környéket. Nem sokáig kell várnom, visszakiabál még nekünk búcsúképen, majd követi férje példáját és eltűnik az ajtó mögött. Abban a pillanatban eluralkodnak rajtam a heves érzelmek, nem tudok magamon uralkodni, parancsolni a testemnek, ami magától mozdul. Gondosan bezárom az ajtót és Jiminhez fordulok, aki az ágyamon ülve nézegeti a matek füzetem, amit még valamikor hagytam az asztalomon. Pár pillanatig habozok, majd odalépek hozzá. Gyanútlanul foglalok helyet mellette. Csak kettesben vagyunk, és ki szeretném használni ezt az időt. Ajkam harapdálva figyelem, ahogy lapoz egyet majd kettőt az oldalak között. Észreveszi, hogy szuggerálom, így bezárja a füzetet és először maga elé mered, majd felém fordul felhúzott szemöldökkel.

-        Szeretnél valamit? – Kérdezi.

Nem látok más lehetőséget. Ez a legmegfelelőbb pillanat. Ajkai szép dúsak és hívogatóak. Nem tudok ellenállni nekik. Ahogy ismét szemeibe nézek, tudom, hogy már feltűnt neki, valami nincs rendben velem, de mielőtt magától is rájöhetne tervemre, előre hajolok és ajkainak nyomom enyémeket. Meglepődik és el akarna húzódni a váratlan tettem miatt, de nem hagyom. Azzal a lendülettel, amivel hozzá hajoltam, fogom magam és mellkasára teszem tenyerem, hanyatt fekvésbe lököm és fölé magasodom. Nem tudom meglepődjek-e vagy vegyem normális reakciónak, hogy hagyja magát, viszonozza a csókot, kezeit hátamra vezeti, és lejjebb húz magához annyira, hogy az alkaromon kell megtámaszkodnom. Simogat és kezdem elveszteni épp eszem tőle. Végül kénytelen vagyok elválni tőle pár centire, hogy levegőhöz jussunk.

-        Olyan hideg a bőröd. – Jelentem ki suttogva a vágytól elsötétült szemeibe nézve.

-        Tudom – húz vissza még egy gyors csókra, de elvesztem egyensúlyom és teljesen elterülök rajta.

Érzem a férfiasságát, ami nagyjából olyan állapotban van, mint az enyém lehet. Aprócska nyögéssel szakítom félbe nyelveink harcát az érzéstől.

-        Nem vagyok ember TaeTae – kuncog. – Tetszik ez a becenév.

-        Tessék? – Lihegem.

Pillanatok alatt változtat helyzetünkön és ő kerül fölém.

-        Vámpír vagyok. – Lepi el csókokkal arcom, állam, lejjebb haladva a nyakamig. – Még így is szeretnéd? – Néz szemeimbe, mire végigfut a hideg a hátamon.

Komolyan gondolta?