[10/?] A vámpírok legnagyobbja - Szomjúság

Írta: Ayu

Jimin POV

            Rég volt már, hogy megadtam magam valakinek azt a lehetőséget, hogy domináljon felettem. Hosszú-hosszú évek teltek el azóta, s míg ő a többi puhány emberhez hasonlóan távozott az élők sorából, én még mindig ugyanolyan huszonévesnek tűnök, mint akkor. Neki egészen más okból engedtem meg, hogy ezt a pozíciót betöltse. Ő már alapjáraton megadta magát nemes személyemnek, és mikor arra került a sor, reszketett a félelemtől. Elsápadt, félt a fájdalomtól, a kegyetlen fájdalomtól, ezért megsajnáltam. Mindössze a szánalom vezetett rá erre a döntésre, semmiféle érzelem nem.

Ez Taehyungnál másképp működik. Mit kellett volna megsajnálnom rajta? Simán megdughattam volna, bármiféle lelkiismeret nélkül, akárcsak Kookiet. De valami mégis kiváltotta belőlem ezt. Egy ismeretlen érzés vagy talán csak régen érzett, ami most készül újból feltörni, hogy nehogy elfelejthessem. De nem tudnám mihez hasonlítani. Kellemes, de egyben frusztráló is. Tae mellett akarok lenni, de közben távol, hogy ne érezzem így magam. Összezavar, rendesen megfájdítja a fejem a töprengés.

A gondolataimból kizökkenve arra leszek figyelmes, hogy TaeTae mellkasa lassan emelkedik, majd süpped, ajkai résnyire nyitva állnak, lehelete a bőröm csiklandozza. Pár hajtincse a szemébe lóg, ahogy halkan szuszog lehunyt pillákkal, amik meglepően hosszúak férfi létére. Állkapocs vonala tökéletes, és ahogy a hosszú nyaka kezdődik… annyira harapnivaló.

Ajkamba harapok a váratlanul magával ragadó érzésre. Most alszik, nem venné észre, ha csak egy picikét megkóstolnám a vérét. Olyan hívogató az illata, mintha csak azt suttogná a fülembe, igyál meg! Körbenyalom szám, lélekben már teljesen felkészítve magam a cselekvésre. Kicsit megemelkedem, óvatosan helyezem át a párnára fejét. Egy pillanatra megdermedek, mert nyámmogásba kezd, duzzadt ajkait hol szét, hol összébb húzva, majd picit mocorog, összébb húzza magát. Megnyugodva fújom ki a levegőt, de mielőtt bármit tennék, szemem végigsiklik egész teste vonalán. Milyen gyönyörű bőre van, az alakjáról nem is beszélve. Bizonyára sokaknak tetszik, de mennyire sajnálom, senki másé nem lehet rajtam kívül. Meg persze Jungkookon, de ő még egy másik téma. Először is össze kell boronálnom őket, hogy simán menjenek a dolgok, ne pedig váratlanul essek nekik a hírekkel, miszerint mindkettejükkel akarom egyszerre. Az már kissé nehézkesebb lenne, mivel kettővel egyszerre nem olyan egyszerű, mint eggyel. Ha egyikük sem akarná, és nagyon ellenkeznének, amit kétlek a történtek után, akkor én se tudnám kellőképp élvezni.

Hüvelykujjammal arcán simítok végig, majd haladok le a nyakán, kicsit hosszabb ideig elidőzve azon a ponton, ahol az a vastag vérben gazdag ér lapul. Csak úgy vonzza a testem, szinte nem is én irányítom magam. Mozgásom tudat alatti, szemeim tudom, hogy vörös színükben csillognak, hiszen mikor ennyire megkívánom a vért, mindig átváltozik. Egyszer már ő is észrevette, akkor is a vérének illata váltotta ki belőlem. Talán ezért érzem azt a különös vonzást felé. Nem bírnék meglenni az íze nélkül, hogy fogaim mélyen bőrébe vezethessem, átszúrva azt a fő forrást, ami élteti, ami miatt életét is vesztheti. Viszont ezt jobb lenne elkerülni. Mégis oly nehéz. Ahogy a levegő bejut a szervezetembe, egyre erősebb a késztetés, hogy tegyem meg. Szemeim lassan félig lehunyom, mikor már kellő közelségbe kerülök. Ajkaim majdnem érik őt, de mégse. Nyelvem dugom ki a számon és húzom végig nyakán, immár teljesen összezárt szemhéjakkal.

Milyen meleg!

Érzem, ahogy összerezzen egy kicsit, majd libabőrös lesz.

-        Jimin… - nyöszörgi rekedtes, búgó, mély hangon. – Mit csinálsz? – Fészkelődik.

Mély levegőt veszek, és egy gyöngéd csókot nyomok oda, ahová pár pillanattal ezelőtt még a fogaim szerettem volna helyezni. Alkaromon megtámaszkodva felé emelem magam és álmosságtól karikás szemeibe nézek. Aprókat pislog, szemei néhány fordulatot tesznek, mire sikerül összeszednie magát. Tenyerével eltakarva előlem arcát megdörzsöli az egész felületet, megrázza a fejét, és ekkor teljes figyelmet szentel nekem. Ezer örömmel nézném ezt egész nap, de kérdő tekintete meggátol az ábrándozásban.

-        Mindössze nem tudtam elaludni. – Felelem.

Ajkai résnyire elválnak és egy halk nyögésszerű hangot ad megértésének jeleként. Nem bírom ki mosolygás nélkül. Amilyen édesen és álmoskásan fekszik teljesen kiszolgáltatva nekem, boldogsággal áraszt el.

Ekkor mintha felkapcsolták volna benne a villanyt, szemei teljesen kipattannak, felugrik az ágyról és hihetetlen gyorsasággal kezd öltözni a szekrényajtajának takarásában. Idegesnek tűnik.

-        Olyan vagy, mint akibe villám csapott! – Mondom, hasra fekve és a tenyeremmel támasztva az állam.

Idegesen vág a földre egy nadrágot, majd hallom, ahogy egy másikat kikap és felhúzza magára.

-        Tudod te, hogy milyen nap van ma?! – Emeli meg a hangját és pillant ki a szekrény mögül.

Ártatlan boci szemekkel nézek fel rá.

-        Hogyne tudnám? Természetesen szombat. – Jelentem ki a nyilvánvalót.

Ekkor nagy erővel csapja be a szekrényajtót és idegesen trappol felém, majd leül az ágyra, én pedig felülök hozzá a tenyeremen támaszkodva. Kíváncsian figyelem minden egyes rezdülését. Nagyon felhúzta magát, pedig egy perccel ezelőtt még valószínűleg képes lett volna álomra hajtani a fejét.

-        Neked köszönhetően még a szüleim is elfelejtették, hogy munkám van ma! Ők se szóltak semmit! Annyira lesokkolódtak, hogy mit keresel itt! – Akad ki.

-        Hé-hé-hé! – Helyezkedem törökülésbe és megálljt parancsolva tartom magam előtt kezeim. – Már miért lenne az én hibám ez? – Értetlenkedem.

-        Nem is tudom, ki az, aki az éjszaka közepén bepofátlankodott a szobám ablakán és befeküdt mellém az ágyba! – Folytatja résnyire szűkített szemekkel.

-        Te másztál rám! – Vágok vissza.

-        Azt hittem, hogy álmodom!

-        Velem álmodsz? – Vigyorgok szemtelenül, ahogy eljut a tudatomig a dolog jelentősége.

Arcán megindul a pír és a füléig terjed. Egyértelmű, hogy valamit titkol, amit a történtek után bármi aggály nélkül megoszthatna velem. Kis szégyenlős.

Nagyot nyel, és félre pillantva pislog, miközben feláll.

-        Nem szoktam. – Hazudja.

Nem nehéz a testbeszédből olvasni, könnyen kiolvasható belőle, hogy a válasz ellentétes azzal, amit mond. Az, hogy már nem a szemembe néz, sőt, váratlanul neki indul az ajtó irányába, és arca olyan vörös, mint a paradicsom többet mond, mint kéne. Kíváncsivá tett.

-        Most miért mondod ezt? – Nézek utána.

Megdermed, ahogy keze a kilincshez ér és mielőtt lenyomná, arcával visszafordul hozzám. Gyorsan végigmér szemeivel, miközben mély levegőt vesz.

-        Öltözz fel, majd jövök! – Parancsol rám, majd távozik is a szobából.

*

Nem vártam meg, visszajöttem a kastélyba, hiszen még épp elég rendezetlen dolgom van. Van egy pár újdonsült vámpírom is, akiket ki kell képezni, hiszen tapasztalatlanok és kiéheztetettek. Emberi vérre lenne szükségük, de nem adom meg egyiknek se ezt az örömet. Parancsba adtam, hogy hetente egyetlen egyszer kaphassanak állati eredetű vért, aminek van egy külön raktára, ahová megfelelő őrséget állítattam, mint sok másik helyre is. Szükségem van sok emberre, hiszen ha eljön az idő, nem hagyhatom, hogy a kastély romlásnak induljon, hogy eltűnjenek a legféltettebben őrzött dolgaim, amiket olyan hosszú évek óta őrizetben tartok. Az elődeim elkezdett munkáját folytatom, akik szintén szép kort éltek meg, de mégis elvesztek. Olyanokról hallottam kisebb koromban, hogy voltak olyanok, akik azért haltak meg, mert ellenük fordultak a fajtársaik, de olyan is volt, akit észrevettek, ahogy az eget szeli és meglőtték, elfogták és a megfelelő módszerekkel elintézték.

A kérdés valószínűleg mindenkiben felmerül ilyenkor, hogy miért nem tudnak az itt élők a vámpírok létezéséről? Mindenféle históriát kitalálnak, de a teljes igazságot senki nem ismeri. A rendőrség miért nem adott fel eddig? Nem ők kapták el az elődeim? Vagy egy titkos társaság volt, akik teszteket akarnak végrehajtani? Talán még most is élnek, még most is keresnek vámpírokat… legfőképp engem. De ők miért nem mondták be a hírekbe? Miért nem terjesztették el a hírt? Hogyan képesek ekkora titkot tartani? Félnek az emberek reakciójától? Saját öncélú dolgokra kellünk? Nem akarják, hogy a többi fajtárs megtudja? Félnének, hogy megtalálják őket és vérontást rendeznek? Én éppen ezért szeretnék mindenkit a bizalmamba férkőztetni, hogy ne hagyjanak cserben, ha bajba kerülnék a múltbéli esetekből tanulva. Az is lehet, hogy tudják hol lakom, ki vagyok és minden egyéb dolgot csak a megfelelő pillanatot várják, hogy lecsaphassanak. Ha Taehyung valóban feladna, valószínűleg az egy végpont lenne. Ha már valaki más árul el, nem pedig ők jönnek rá a dolgokra és keresnek fel engem személyesen, akkor elég nagy valószínűséggel egy háború is kitörhet. Mindenekelőtt őt és a barátját teljes mértékben az én oldalamra kell állítanom. El kell érkeznie annak a napnak, mikor én csak hátradőlve figyelem majd minden lépésüket, ahogy megoldják helyettem is a piszkos munkát, amibe az évek során már belefáradtam.

Végezve a leltározásokkal, amiket bizonyos időközönként kénytelen vagyok felügyelni én magam is, Jungkookie szobájába veszem az irányt. Ahogy belépek, abban a pillanatban fordul ijedten felém és lábát beüti az asztal sarkába, ahol épp áll. Felkiált a szúrós fájdalomtól és a padlóra ül a sérült felületet szorongatva.

-        Mikor szoksz végre hozzá a társaságomhoz? – Kérdezem unottan, miközben felé lépdelek.

-        Egy denevér társaságához nem lehet hozzászokni! – Undokoskodik.

Szemem forgatom a kijelentésre és halvány mosollyal nyugtázom.

-        Milyen hízelgő. – Felelem.

-        Nem bóknak szántam. – Áll fel a földről és kihúzva magát bátran néz szembe velem.

A póló, amit rajta van olyan, mint egy hálóing, ráhúzott még egy pulcsit is, aminek ujja hosszabb, mint az ő karja, így olyannak tűnik, mintha egy elveszett kisgyerek lenne magasabb kiadásban.

Édesen fest.

-        Ma este velem leszel. – Jelentem ki, mire meglepetten nyílnak tágra szemei.

-        Hogyan? – Kérdez vissza.

-        Jól hallottad.

Válaszra nyitja száját, de megragadom csuklóját és magam után húzva indulok ki vele a szobából. Ígéretéhez hűen, nem ellenkezik, ezért csak a biztonság kedvéért fogom. Megtanultam már, hogy nem szabad bíznom senkiben száz százalékban, akármilyen régóta is ismerem. Kacskaringós utakon vezetem fel emeletről emeletre, hogy véletlenül se jegyezhesse meg a járást, hacsak nem annyira jó a memóriája, amit kétlek. Legközelebb bekötöm a szemét, hogy biztosra menjek.

A saját szobám ajtaja előtt megállva elengedem és előkotorászom zsebemből a kulcsokat. Pillanatok alatt kinyitom és bejutunk a négy fal közé, ahol senki nem zavarhat minket. A helyiség nagyon tágas, egy kész luxuslakosztálynak sorolható azt leszámítva, hogy a kastély része és nem kiadó. Jungkook lenyűgözve áll az ajtóban még mindig, ezért úgy döntök, addig kényelembe helyezem magam a hatalmas baldachinos franciaágyamon. Bátortalan lépésekkel férkőzik bentebb és vizsgálja meg a szoba minden centiméterét. Szája is tátva marad a csodálkozásban.

-        Most komolyan itt fogok aludni? – Mutat maga elé a földre.

Aprót bólintok válasz gyanánt, mire halovány pír jelenik meg arcán.

-        Veled? Ott? – Mutat az ágyra.

-        Ha ennyire félsz tőlem, nem kötelező aludnunk. – Vigyorgok szélesen, mire szorosan összepréseli ajkait és résnyire szűkített szemekkel néz rám.

-        Épp ettől tartok. – Préseli ki magából a szavakat.

-        Emlékeztetnélek az ígéretedre.

Szenvedő tekintettel szalad ki belőle egy nyögés, ahogy visszaemlékszik, mit is mondott nekem még az elején. Nem bírom ki kuncogás nélkül, amit ő nem néz jó szemmel.

-        Na, mi van? Szöget ütöttek a lábadba, hogy nem jössz közelebb? Vagy félsz tőlem? – Húzom fel fél szemöldököm.

Nagyot nyel, végigkövetem szemeimmel, ahogy torka vonalán az ádámcsutkája emelkedik és süllyed. Már épp megszólalna, mikor zsebében valami rezegni kezd. Mindketten odakapjuk tekintetünk, ő pedig előkapja belőle a telefonját, amit szerencséje, hogy nem koboztam el. Pár másodpercig meredten bámulja a képernyőt, majd félve rám sandít. Kérdőn nézek vissza rá.

-        Felvehetem? – Kérdezi.

-        Attól függ, ki az.

Mély levegőt vesz.

-        Taehyung – Feleli.

Kíváncsivá tett. Eddig felfogta, hogy nem hívhatja fel Jungkookot, de most mégis megteszi. Mi lehet olyan fontos, ami nem halasztható el?

-        Várd meg, hogy befejezze a hívást. Ha megint felhív, akkor felveheted. – Parancsolok rá szokásomhoz híven.

Látszik rajta, hogy nem szívesen engedelmeskedik, de mivel nem szeretne bajba keveredni, zsebre vágja a telefont. Félénken az ágy felé veszi az irányt és a másik sarkában helyet foglal. A mobil rezgése elnémul, és ekkor ijedten néz szemeimbe, hogy most vajon mit fogok tenni. De inkább várok egy kicsit, kíváncsi vagyok.

-        Miért döntöttél úgy ilyen hirtelen, hogy legyek veled éjszaka? – Kérdezi megtörve a csendet.

-        Társaság nélkül be fogsz dilizni. – Mosolygok. – Az enyém pedig tökéletes számodra, ha már úgyis oly készségesen nekem adtad magad.

-        Nem adtam neked magam! Azt mondtam, hogy engedem, hogy… - ajkába harap, nem bírja befejezni a mondatot.

-        Ilyen szavakkal nem dobálózunk csak úgy, Jungkook. – Nevét finoman ízlelgetem, ahogy kiejtem és ő is beleborzong. – Van valami, amit bizonyára nem tudsz. Az életben minden a szexről szól. Kivéve a szex. Az a hatalomról. – Arca szinte ég, miközben teljes nyugodtsággal közlöm vele a tényeket. – Én a helyedben igazán átgondoltam volna, hogy azt mondjam neked, hagyom, hogy megdugj-e vagy sem.

Tenyerébe temeti arcát és halkan nyögve egyet lehajtja a fejét. Ekkor megint elkezd rezegni a mobilja, így szerencsésen megússza, hogy magamévá tegyem azonnal. Rám emeli azokat a gyönyörű nagy barna szemeit és elhúzza hüvelykujját a képernyőn, majd füléhez emeli a készüléket és összeszedve magát beleszól.

-        Igen?

Hála annak, hogy vámpír vagyok és tökéletes a hallásom, nem kell közelebb férkőznöm ahhoz, hogy halljam, mi történik a vonal túlsó végén. Taehyung mérgesnek tűnik és engem okol azért, mert levonták a fizetéséből a kimaradását. Még azt is megkérdezi, hogy tudna-e velem beszélni most.

-        Ami azt illeti, épp itt ül velem szembe, de miért akarsz vele beszélni? – Remeg meg a hangja, mert közben ragadozó tekintettel méregetem.

-        Add csak ide, nem kell magyarázkodnia neked, majd én beszélek vele! – Nyújtom kezem felé és dőlök kicsit előre, hogy elérjem.

TaeTae határozottan meghallotta a hangom, mert elcsendesül, szinte ide látom, ahogy megfeszül ültében, majd végre megmondja ő is, hogy adja át a mobilt. A tulajdonosa lassan veszi el fejétől és teszi tenyerembe, de mielőtt végleg elengedné, még egy szúrós tekintettel figyelmeztet.

-        Ne merd bántani! – Sziszegi, mire csak széles vigyor terül szét arcomon és felállva, hogy ne hallja mi folyik a túlsó végen, én pedig tudok burkoltan fogalmazni, odébb állok.

-        Szép estét, hiszti király.