[11/?] A vámpírok legnagyobbja - A gyönyör kapuin belül (+18)

Írta: Ayu

Jungkook POV

            Napokig egyedül éltem egy viszonylag sötét szobában egy kastélynak az alagsorában, ahonnan még ki se tudok lesni, mert két félelmetesnek tűnő személy őrként áll az ajtóban. Néha-néha Jimin lenéz hozzám, de egyáltalán nem nyugtat meg vele. Azóta az eset óta, hogy felhívtam Taehyungot, nem ért hozzám olyan módon. A szívem a torkomba ugrik, és nagy hévvel kezd dobogni, akárhányszor meglátogat. Mintha egy beteg lennék a kórházban, akinek egyetlen egy ismerőse van, aki meglátogatja őt a betegágyánál. Ráadásul, mikor bejelentette, hogy egy szobában fogunk éjszakázni, azt hittem, ott helyben ájultan esek össze a sokktól. Most ez úgy hangzik, mintha a múltkorit nem élveztem volna, mikor igenis mindent tökéletesen csinált azon kívül, hogy nem hagyott elmenni. És tudom, hogy ez nem minden, hogy sok technikát rejteget még, amiket mással már valószínűleg kipróbált az elmúlt nagyjából kétszáz évében. Igazából hajt a kíváncsiság, tudni szeretném, milyen érzés lehet az ő keze által élvezni, milyen lehet, ha nem fogja vissza magát, ha igazán kiereszti a gőzt, és olyan igazán istenfeletti érzésben részesít. Kinézem belőle, hogy erre képes, és hiába próbálnám tagadni, testileg igenis vonzódom hozzá, kívánom őt azóta. Előtte meg se fordult volna a fejemben, hogy egy férfival enyelegjek. De közben félek is tőle, hiszen tudom, ha akarna, egy pillanat alatt végezhetne velem. Egyszer már majdnem megtette. Még mindig megvan a nyoma a csuklómon.

            A szoba másik végébe sétál, egyetlen szót sem szól, csak hallgatja a vonal túlsó végén, nagy valószínűséggel hevesen panaszkodónak a hangját. Meredten bámul maga elé, ahogy nekidől egy kisebb asztalnak, arcán semmilyen érzelem nem tükröződik.

            Vajon miről lehet szó? Megfogom tudni valaha is? De mielőtt kérdéseimre választ találnék, szemeimbe néz, cseppet sem zavartatva magát végigmér tetőtől talpig éhes tekintettel, mibe beleborzongok. Szabályosan feláll a szőr a hátamon a pillantásaitól, és ha így folytatja, nem csak az fog.

            Felperzsel belülről, égeti a bőröm, túl könnyen felhevít. Nyelvét kidugva benedvesíti alsó ajkát, majd lassan egyre szélesebb mosoly terül szét arcán. Tudom, hogy vöröslök, mint a pipacs és ennek láttán váltom ki belőle ezt a reakciót. Zavaromban kényelmesen bentebb mászom az ágyra, térdeim mellkasomhoz húzom és arcom takarásába helyezem előtte, csak szemeim látszanak ki. Karjaimmal körbeölelem lábam és próbálok egyenletes, normál tempóban levegőt venni.

-        Reggel még nem ezt mondtad. – Szólal meg hosszú, kínos percek után először.

Szemöldökeim összeszaladnak a válasz hallatán. Mit mondott TaeTae reggel? És miért is voltak együtt hétvégén? Nem dolgoznia kell?

-        Arról már nem én tehetek, ha szenilis vagy. Nem kényszerítettelek semmire. A döntés teljes mértékben a te kezedben volt. – Magyaráz tovább, miközben szemeivel már rég levetkőztetett. Érzem és látom is benne. Lehet, mégis meggondolom magam és nem félek tőle. Szívesen alszom mellette. Határozottan alszom! – Féltékeny vagy? – Kuncog.

Hirtelen ledermedek. Olyan, mintha a kérdést nekem szánná, pedig a társalgást nem velem folytatja, hanem Taehyunggal, mégis egész idő alatt engem bámul és tudom, hogy nem úszom meg egy jó éjt puszival, miután befejezik a hívást. Talán nekem is üzente a féltékenységet. Talán választ is talált rá az arckifejezésem láttán.

-        Akkor hétfőn látjuk egymást. – Mondja lezárásképp. – Szép álmokat velem továbbra is! – Vigyorog, majd nevetni kezd, valószínűleg a kapott reakció miatt.

Elveszi fülétől a készüléket és befejezi a hívást, majd letéve az asztalra, aminek dőlve állt egészen idáig, ismét rám szegezi tekintetét. Egy halk, apró, magas hangú nyögés szalad ki a számon, ahogy figyelemmel kísérem minden mozdulatát, amint felém veszi az irányt. Idáig még valamennyire biztonságban éreztem magam, de most kezdek rettegni. Félek, hogy nem fog vigyázni rám, hogy durva lesz, mint múltkor, pedig az volt életem legelsője. Még lánnyal se voltam azelőtt soha, nemhogy egy férfival, ráadásul passzív tagként! Nagyot nyelek, ahogy feltérdel az ágyra és ajkába harapva méreget. Nem tagadom, nagyon is feltüzel az egész látvány, és a tudat, hogy én váltom ki belőle már csak a puszta jelenlétemmel is, de közben eluralkodik rajtam a rettegés.

            Felsóhajt.

-        Jungkookie, Jungkookie, Jungkookie… - mondogatja nevem, miközben közelebb araszol hozzám és leül mellém egyik kezével megtámaszkodva, másikkal az enyémekre fogva és simogatva azokat, amikkel a lábam húzom szorosan magamhoz, mintha ezzel bármit is elérnék. – Ha te tudnád, milyen jó helyen vagy itt. – Vigyorog. – Mindig megkönnyíted a dolgom.

-        Nem ez a célom. – Morgom, pedig tudom, hogy nem vár választ, de már megszokta tőlem ezt a viselkedést.

-        Imádom, ahogy hadakozol velem. Nagyon szórakoztató. – Kuncog.

Kezét átvezeti arcomra, kényszerítve arra, hogy bújjak elő a takarásból. Kézfejemen bizsereg a bőr, ahol hozzám ért. Miért vált ki belőlem ilyen kémiai reakciót? Mindenkire ilyen hatással van? Pont úgy néz ki, mint aki bárkit térdre tud kényszeríteni és a hatalmába keríteni, ha úgy tartaná a kedve. De miért pont engem szemelt ki magának a sors? Ha aznap nem látom meg a szárnyait, akkor most nem lennék itt. Bár egy énem legbelül igenis örül, hogy itt lehetek, és csak szófogadónak kell lennem, cserébe nincs semmi más dolgom csak élvezni, amit velem tesz. Kissé betegesen hangzik, főleg, hogy egyneműekről van szó.

Arcomba hajol félig lehunyt pillákkal nézve hol ajkaim, hol szemem igézve. Mint valami rossz boszorkány férfi kiadásban. Érzem a leheletét, szinte már teljesen felkészültem arra, aminek következnie kell. Be kell vallanom, oda vagyok a csókjáért. Vörös, dús és puha ajkai folyton csak hívogatnak, hogy kóstolj meg! De nem merek lépni. És ő se teszi. Lassan és óvatosan a hátamra fektet az ágyon, fejem pont egy párnára érkezik, miközben kezét hátravezeti tarkómra és hajamba vezeti ujjait lágyan cirógatva bőröm, a tincseimmel játszadozva. Szám sarkába hint egy csókot, finoman érintve, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék alatta.           Jól esik ez a bánásmód. Egészen eltérő a legutóbbi akciójától. Ehhez hozzá tudnék szokni.

Állam vonalát lepi el ugyanolyan csókokkal, majd ajkai közé veszi a fülcimpám, nyelvével rásegítve, majd áttér mögé, a kis érzékeny bőrfelületre, amit érintve az eddig magamba tartott sóhajok együttesen törnek fel. Érzem, ahogy mosolyt csalok arcára, úgy halad tovább nyakamra, gyöngéden végezve minden mozdulatot. Váratlanul ér, mikor erősen megszívja, majd rá is harap, mire egy kéjes nyögés szalad ki belőlem. A legutóbbinak a nyomai is alig akartak elmúlni, hát most sem úszom meg épp bőrrel. Úgy tűnik, szeret színesre festeni.

Egyik karjával továbbra is támaszkodik, másikkal mindeközben az oldalam simogatja, majd tenyerét felvezeti mellkasomra, le egészen az alhasamig, majd vissza fel. Minden egyes érintése helyén bizseregni kezd a bőröm, kívánva, hogy folytassa, hogy még többet adjon. A pólóból kilátszó kulcscsontomra halad tovább és kényezteti puha, isteni ajkaival. Kezemmel váratlanul megragadom vállánál és pólójába markolva jelzem, hogy többet akarok. Vágytól elsötétült szemekkel néz fel enyéimbe, mire megemelkedik rólam, karjaim tehetetlenül terülnek el mellettem, míg ő száját nyalogatva bámul. Egyik pillanatról a másikra, ahogy valami ötlet felcsillan benne, egyik karját a hátam mögé csúsztatja, a másikkal pedig a térdhajlatomnál ragad meg.

-        Te mit… - Kérdezném, de mire befejezhetném, felránt az ágyról és lemászik onnan végig a karjaiban tartva, én pedig erősen kapaszkodva vállába, majd gyorsan nyaka köré tekerem karjaim.

Nagy boci szemekkel nézek az övéibe, mire mindent tudó mosollyal dob rajtam egyet, hogy kényelmesen tartson, amivel csak azt éri el, hogy sokkal inkább bújok hozzá és erősebben kapaszkodom, mint eddig. Egy ajtóhoz veszi az irányt, mit sem törődve azzal, hogy beavasson a piszkos gondolataiba. Viszont az feltűnik, hogy nem a folyosóra vezetőhöz tartunk, hanem egy egészen másikhoz. Hátat fordít a falapnak és ahelyett, hogy letenne, hogy könnyebb legyen neki, kicsit lábujjhegyre áll és hátsó felével profi módon nyomja le a kilincset és tárja fel előttünk a helyiség rejtelmeit. Gyertyafény világítja meg a falakat, pont annyira, hogy tökéletes rálátásunk nyíljon mindenre. Azt hiszem, még egy kis erotikus hangulatot is adnak az egésznek.

Egy fürdőszobába hozott.

-        Igazad van, nem lett volna egyszerűbb, ha leteszel. – Jelentem ki megrökönyödve az előbbi mutatványáért.

-        Kihagyni azt az arcot, amit akkor vágtál? Nem ér annyit. – Neveti el magát, miközben lábával becsapja az ajtót.

Szemem forgatom, de közben mégis biztonságban érzem magam, mikor végre szilárd talaj van a talpam alatt. Kicsit talán azért, mert felmerül bennem a menekülés gondolata, de megnyugszom, hogy nem tart olyan fogságban, mint az iménti percekben. Ahogy ismét ránézek, azonnal körbenyalja száját, mire ajkamba harapok, ezzel elvonva a figyelmét másról.

-        Mint említettem, velem fogod tölteni az éjszakát, de ha fáradt lennél se hagynálak aludni. – Jelenti ki szárazon, mire ismét végigfut a hideg a hátamon.

-        Nem értelek. – Nyögöm ki. – Mármint nem akarom érteni. Úgy gondoltad, hogy egész éjjel…

-        Nagyon jól vág az eszed. – Borzolja össze hajam.

-        De az lehetetlen! – Vágok vissza valami mentőövet keresve. – Az lehet, hogy te bírnád, de én nem! Ember vagyok! – Teszek egy lépést hátra.

Egy hosszú másodperc erejéig lehunyja szemeit mosolyogva, majd pajzán tekintettel néz vissza rám.

-        Megoldjuk. – Kacsint, mire ismét ajkamba harapok, hátha ezzel magamba tudom fojtani a feltörekvő érzéseket, amiket kivált belőlem. – Én akarom harapni. – Lép hozzám és elkapva a derekam és a tarkóm, magához húz, és csókba hív.

Heves ellenkezésbe kezdek, el akarom tolni magamtól, hiszen előre látom, hogy mennyire kimerült leszek, de nem enged. Erőszakosan feszíti szét szám, hogy nyelvével közéjük férhessen. Hiába hátrálok, jön utánam, míg végül a hideg falnak nem ütközik a hátam, így teljesen hozzám préselődik. Ajkai folyamatos mozgása, nyelve simogatása végül eléri a célját és megadóan ernyednek el izmaim. Óvatosan nyaka köré fonom karjaim, míg ő a csípőmnél ragad meg és ránt magához, éreztetve velem, mennyire kíván. Ahogy férfiasságunk egymásénak simul, még anyagon keresztül is érzékenyen érint, így mindkettőnkből egy sóhaj tör fel. Ajkaim marását félbehagyja, a nyakamat szívogatja és harapdálja, gondosan ügyelve arra, hogy mindenhova jusson folt. Halkan sóhajtozva és visszafojtott nyögésekkel élvezem a kényeztetést, amit nyújt, miközben kezeit felvezeti vállamhoz és megragadva a pulóverem, lerántja rólam. Hangunktól alig lehet hallani, ahogy a földön landol a kötött anyag. Rögtön utána hideg kezét bevezeti pólóm alá, mire felszisszenek. Megtalálja mellbimbóm és két ujja közé csípi, mire ajkamba harapva, összeszorított szemekkel tartom magam.

-        Hallani akarlak! – Parancsol rám, miközben hüvelyujjával is dörzsölni kezdi az érzékeny területet.

A fejem rázom és már olyan szinten harapom szám, hogy érzem, ahogy kisercen a vér belőle. Egy pillanat alatt megáll az ütő bennem. Jimin mély levegőt vesz és megbabonázva bámulja a sérült felületet. Nem kellett volna ezt csinálnom! A fenébe is, hiszen vámpír! Érzem mellkasomon, ahogy meg-megrándulnak az ujjai. Az utolsó pillanatban nyalom le a vért, mire végre szemeimbe néz.

-        Kell! – Szinte hörgi.

Újra csókban forrunk össze, majd alsó ajkamba harap és elhúzza azt. Folyamatosan harapdálja, és nyaldossa, amint sikerül egy kis vért kiszednie belőle. Szenvedve, többért könyörögve csókol, de nekem már túlságosan fáj, így minden bátorságomat és erőmet összeszedve fordítom el arcom tőle, hogy levegőhöz jussak. Felpillantva rá, továbbra is éhes vagy talán szomjas szemekkel bámul, egy pillanatra sem véve le rólam a tekintetét.

-        Kérlek! – Nézek rá félve, attól tartva, elvesztette az eszét, és mint legelső alkalommal, mikor idehozott, fogait belém mélyesztve fog inni véremből.

Lehunyja szemeit, nagyot nyel, szinte hallom a szíve dobbanását, majd lökve rajtam egyet, jobban a falnak préselve, hátrál néhány lépést, mire azonnal összerogyok. Karjával megtörli száját és hátat fordít nekem. Kíváncsi lennék, mit érezhet ilyenkor. Hogy miért esik olyan nehezére, hogy ne bántson. De mégis képes rá, csak kérnem kellett. Ezért feltétlenül egy piros pont jár neki, hiszen látszik rajta a küszködés. Mégse csak egy bábu lennék számára, akit kedvére használ a saját kielégítésének céljából?

Keresztbe teszi maga előtt karjait és megragadja felsőjének az alját, majd felhúzza, félre dobva valahova, ahol nem lesz útban. Istenem, az a hát! Mennyire izmos! Egyszerűen lenyűgöző teste van. Egész nap eltudnám bámulni. Hogyan képes valaki ilyen jó kondiban tartani magát? És vajon a denevérszárnyainak miért nincsen nyoma? Milyen ez a vámpír élet? Hogyan működnek?

Legközelebb már csak arra eszmélek fel, hogy egy szál alsónadrágban guggol előttem a szokásos levakarhatatlan vigyorával.

-        Csukd be a szád! – Szól rám. – Már mióta tátva van.

Nem kell többször szólnia, rögtön összezárom, és rosszalló pillantásokat lövellek felé, mire elneveti magát.

-        Most pedig mossuk le rólad ezt a szagot! – Fogja meg kezeim és segít fel.

-        Milyen szagot? Nem is vagyok büdös! Volt fürdési lehetőségem az alagsorban is! – Húzom fel az orrom sértetten.

Jól szórakoztatom, miközben felállunk és felsőmtől is megszabadít. Végig jártatom a szám arról, hogy mennyire nincs igaza, és milyen szörnyű szaglósejtjei lehetnek, aztán átgondolva az egészet, hibáztatni kezdem azért, mert szagom van.

-        A vérre értettem, te ostoba! – Vigyorogja, majd visszhangot verve érkezik a nadrágom a földre, amiből kilépek, egyszerre a cipőmmel is, majd zoknim is leszenvedem magamról.

-        Akkor mond azt! Nem mindegy, hogyan fogalmazol meg egy mondatot! Többértelmű is lehet, mint most. És ezzel vérig sértesz. De tudod, mit? Most az egyszer elnézem neked. – Jártatom a szám folyamatosan, mikor már egy hatalmas kád széléhez érünk. – Ha lehet kérni, jó meleg víz legyen. Már most is fázom. – Kérem, mikor egy felakasztott zuhanyrózsából folyni nem kezd a víz. – Nem fürdünk? Akkor sok habot is kértem volna. – Biggyesztem le ajkaim.

Szemeit forgatja, majd hideg ujjaival derekamra szorít és magához rántva rabul ejti ajkaim. Azonnal végigjárja testem a forróság, hiába a kihűlt test, ami az enyémhez simul, hiába a hűvös levegő, ami libabőrössé tesz. Kezeivel bokszerem alá nyúl és lassan húzza le. Végül én rángatom le magamról és rúgom félre a felesleges darabot, míg ő tovább simogat. Őt is meg akarom szabadítani az utolsó kis zavaró tényezőtől, de megelőz, csakúgy, mint a többi ruhájának levételével is. Nem akarná, hogy hozzá érjek? Vagy ki kell érdemelnem? Milyen hülyeség! Mintha ő lenne a világmindenség! Túl sokat képzel magáról!

Belép a kádba kezem fogva, így engem is magával húzva. A víz hangja töri meg a csendet mi mögötte folyik. A gyertyalángok fénye tükröződik arcán. Olyan, mint egy álom, egy csodálatos álom, amiben egy ilyen szexisten áll előttem és fogja a kezem, arra készülve, hogy magáévá tesz.

A zuhany alá húz, így hajam is teljesen eláztatja a víz, de nem érdekel. Sokkal inkább lefoglal az, ahogy az ő tincsei a homlokára simulnak, onnan a kis cseppek a bőrére folynak, le az álláig, lecsöppenve közénk, vagy végigfutnak nyakán, a széles vállán, az izmos karjain és mellkasán, elidőzve minden kis kockán, ami díszíti.

Ó, Istenem! Még a lábai is csodálatra méltóak!

Már csak azon kapom magam, hogy a forró víz után a hideg falnak ütközik hátam, egy nyögést kicsikarva belőlem. Nem tétlenkedik tovább, nyakamra tapadnak ajkai, egyik kezével pedig váratlanul fog merevedésemre, minek hatására nagyra nyílnak szemeim a meglepettségtől és összeszorítom fogaim. Tenyerem a falnak szorítom, próbálok nem adni hangot az elégedettségemnek. Olyan rutinnal mozgatja kezét rajtam, hogy menten képes lennék elmenni, de még erre is különösen ügyel. A kis bőrrel szórakozik, hátrahúzza, majd vissza. Másik kezével belső combom simogatja, egyre csak fentebb haladva, végül megállapodva zacskóimnál, gyengéden, de mégis teljes odaadással masszírozva. Erre már nem bírok magammal, hátravetem fejem, majd előre dőlök, megkapaszkodom vállában és rajta támasztom homlokom. Szidtam azért, mert sokat képzel magáról? Most határozottan kimerem jelenteni, hogy jogosan gondolja így!

-        Ne tartsd magadban! Add ki a hangod! Légy hangos! Nyögj, amennyit csak bírsz az én kedvemért! – Morogja fülembe, majd gyengéden beleharap, mire egy félig nyögés, félig sóhajszerű hangot sikerül kiszednie belőlem. – Ezt már szeretem. – Vigyorog, apró csókokkal ellepve.

Keze közben folyamatosan dolgozik rajtam, egyre csak keményebbé és vastagabbá téve a kínzással. Érzem, hogy már nem fogom sokáig bírni, ha így folytatja, mire megáll, elveszi kezeit, amiket vállamra tesz és átgondolni sincs időm a helyzetet, már térdelésbe kényszerít. Rémült szemekkel nézek fel rá, ő pedig sötéten pillant vissza rám.

-        Tudod a dolgod! Csináld! – Markol hajamba és ránt egyet fejemen, megadva a kezdő löketet.

Összeszorított ajkakkal próbálok tenni ellene. Én ezt nem akarom megtenni! Ezt mindig is egy lánnyal képzeltem el, ha már nyalásról van szó. De hogy pont neki? Park Jiminnek, egy vámpírnak, aki legutóbb nem hagyott a gyönyör határain belülre lépni? Milyen kegyetlen módszerek ezek a büntetéshez? De az is lehetséges, ha most nem teszek semmit, akkor megint ugyanaz lesz a végkimenetel, amit nem bírnék feldolgozni. Olyan lenne, mintha nimfomániás lennék.

Kétségbeesetten nézek, hátha sikerül meghatnom, de csak kemény, utasító tekintettel találkozom, mire megadóan fújom ki a levegőt és teszem, egyik kezem combjára, másikkal férfiasságára fogok. Tagjaim remegnek, félek, hogy valamit rosszul fogok csinálni, és ezért kikapok majd, de amint megteszem az első mozdulatot a kezemmel, lehunyja szemeit és a fallal tartja magát. Ennek hatására felbátorodom és ütemesen kezdek dolgozni rajta. Tudván, hogy ez minden bizonnyal nem lesz elég, nyelve egy nagyot kinyitom a szám, szemeim csakis felfele meresztem, hogy az arcát láthassam és ne azt, amit művelek. Nyelvem kidugva a tövétől a makkjáig haladok végig rajta, miközben combját szorongatom. Sűrű sóhajtozások közepette élvezi, amit teszek. Ezt a mozdulatsort ismételgetve különböző szögekből kényeztetem egy ideig, majd hirtelen ötlettől vezérelve ajkaimmal rászorítok. Ajkai szétnyílnak, szemhéját összeszorítja és egy hangosabb, kéjes sóhaj tör fel mélyen belülről. Büszkén folytatom munkám, nyelvemmel körözgetve rajta, majd fejem is egy bizonyos tempóra állítva be. Ezt megunva úgy döntök, hogy én is eljátszadozom heréivel és nem is habozok, gyömöszölöm, masszírozom, minden módon kényeztetem, ami épp eszembe jut. Közben természetesen fejemmel és nyelvemmel se állva meg, úgy forgatom körülötte, mintha a kedvenc nyalókám lenne, ami sose fogy el és kisebb főleg nem lesz! Ajkaimmal megint rászorítok, mire nagyra nyílnak szemei és még mindig hajam markolva elhúz magától.

-        Elég! – Zihál. – Ez túl… sok…

Elégedett mosollyal arcomon emelem számhoz karom és törlöm meg vele azt végig tartva a szemkontaktust. Sok pajzán ötlet ugrik be, de egyikre se visz rá a lélek, hogy megcsináljam. Megragadva csuklóim, felránt ültemből.

-        Nagyon pimasz vagy. – Jelenti ki arcomba hajolva. – Ez tetszik. – Vigyorog, majd egy gyors csókot lop. – Fordulj meg!

Meglep a kérése, de eleget teszek neki. Hátulról ölel magához és egyik kezével rám szorít, másikat ajkaimnak nyomja.

-        Lássuk, jól csinálod-e az ujjaimmal is.

Értve a célzást kinyitom szám, ő pedig azonnal bedugja rajta két ujját. Megfogva karját, hogy ne mozoghasson, amíg dolgozok rajta, elkezdem ugyanúgy nyalogatni körbe-körbe, előre-hátra, csiklandozva, mint pár másodperccel ezelőtt is. Nehezen veszem a levegőt, hiszen ugyanolyan ütemben mozogatja kezét, mint ahogy én szopogatom ráncosra bőrét.

-        Tökéletes lesz – jelenti ki, majd kihúzza kezét a számból. Lassan hiányom lesz, ha nem lehet semmi benne. – Tedd a tenyered a falra és hajolj előre! – Adja ki az utasítást.

Bármily szó nélkül teszem, amit mond. Lapockámra ad csókokat, felhaladva a tarkómra, majd vissza le, közben két ujját bejáratomhoz igazítja és körözni kezd egyre bentebb haladva velük. Másik kezével fenekembe markol, szándékosan, hogy felnyögjek.

-        Mint említettem, hallani akarlak! – Cirógat.

Nem vár tovább, amennyire csak tudja, belém vezeti első ujját, minek hangot is adok. Körözget bennem, minél nagyobb felületet bejárva. Össze is húzza ujját, hogy tágasabb legyek és úgy húzza ki, majd tolja vissza be. Már egyáltalán nem bírok csendben maradni. Fáj, mint legutóbb is. És egyáltalán nem könyörül rajtam, már a második általam benedvesített ujját is társítja az elsőhöz. Először ismét csak körkörös mozdulatokat végezve, végül ollózásba váltva át. Szerencsére hamar megszokom az érzést, ezért követi a harmadik is, erőteljesen feszítve szét belülről, hogy minél könnyebben belém férhessen majd.

-        Annyira forró vagy! – Lihegi az izgalomtól.

Lehajtom a fejem, kezeim ökölbe szorítom. Ki kell bírnom, hiszen ő sokkal nagyobb! Ha ő következik végre, szét fogok szakadni. De éppen eleget dolgozik rajtam, már eléggé megszokom az ujjai mozgását, mire azokat kihúzza, és helyette tövig nyomja bennem férfiasságát egy pillanatig sem habozva.

-        Jimiiinh! – Nyögöm hosszan nevét, miközben ő is velem egy időben hördül fel.

-        Nem hiszem el! – Nyögi. – Hogy lehetsz ennyire szűk?

-        Mintha tehetnék róla! – Vágok vissza sértetten. Mi az, hogy még neki áll feljebb?

-        Tehetsz! – Vágja fejemhez a szavakat. – Lazulj el! – Sóhajt fel hosszan.

Félig kihúzódik belőlem és vár. Képes tartani magát és vár rám, hogy megszokjam méretét. Csókokkal lepi el vállam, hogy elvonja a figyelmem a fájdalomról, mi miatt annyira zihálok. Lentebb ismét kényeztetni kezd, így végre nem csak a fájdalomtól, hanem a gyönyörtől is felnyögök. Így folytatja még egy rövid ideig, amíg nem lökök egyet csípőmmel, hogy mozoghat. Veszi az adást, de nem hagyja abba a merev tagom kényeztetését sem. Már szinte lüktetek a kezében, de nem zavartatja magát. Óvatosan mozogni kezd bennem, majd váltva egyre gyorsabb tempóra. A víz csöpögése zavarja meg a kettőnk élvezetének hangját. Szórakozik velem, mikor lassan, mikor gyorsan mozog, kezével ugyanezt a tempót követve. Hangosan nyögdécselek számomra is idegen magas hangon. Szinte szégyellem, hogy erre képes vagyok, de túlságosan élvezem az egészet ahhoz, hogy ezen gondolkodni legyen erőm.

Egyszer csak eltalálja bennem prosztatám, minek hatására ismét a nevét sikítom, és könyörgök neki a folytatásért, hogy többször találjon el ott, azon az érzékeny területen. Eleget tesz kérésemnek, folyamatosan eltalálja gyönyörközpontomat, így nem kell sok az élvezet első hullámai átmennek rajtam és egyre apróbb darabokra hullok karjaiban. Kezébe élvezek és számomra is meglepő módon nem kevés jön ki belőlem, amin ő is meglepődik, de ahogy farka köré szűkülök, ő is átrepül ennek a mámorító érzésnek a kapuin.

Nem bírom tartani magam, elernyednek az izmaim, Jimin pedig hamar kapcsol, kihúzódik belőlem és karjaival magához szorítva ül le a kádban a zubogó, forró víz alá pont olyan pózban, hogy halljam szívverését, ami egy ütemben ver enyémmel.

[OS] Amerikába jöttem ~JiKook

Író: Ayu

Jó estét mindenkinek! :D Mint, ahogy a cím is adja ennek a OS-nak az ötletét az Eddie Murphy-s film ihlette. Annak egy jelenete nagyon megfogott, igen a metrós, ezért nem bírtam ki, hogy ne írjam meg valakikkel. Végül őket választottam kiszemelt célpontnak, ne kérdezzétek, miért. Jungkook alapból valahogy úgy éreztem beleillő, szóval az egyik szereplő már adott volt, csak a másikon törtem a fejem nagyon. Semmi 18+ nincs benne, nyugodtan elolvashatja bárki :D

Jó szórakozást! ;D

Jimin POV

            A nevem Park Jimin. Mindenem megvan, ami csak kell, sőt még jóval több is. Ha szeretnék valamit, akkor elég csettintenem egyet és már tálcán kínálják fel a kérésem. Saját lakosztályom van egy hatalmas házban Szöulnak a gazdag negyedében. És hogy miért is élek pénzben úszkálva? Mert Dél-Korea elnökének első és utolsó számú trónörökös gyermeke vagyok. Ha lejár az ideje, akkor én kerülök a helyére, ami elég csábítóan hangozhat egy közönséges embernek, aki csak éli a mindennapjait. Nekem viszont egyáltalán nincs ínyemre a hatalom témája. Nem is lenne különösebb bajom vele, ha nem az lenne a tétje, hogy érdekházasságba kell köteleznem magam. Nem tudok hozzámenni olyasvalakihez, akit nem szeretek teljes szívemből. A szüleim ennek ellenére, hogy ezt napi szinten többször is elhangoztatom nekik, mintha egyik fülükön be a másikon ki mennének a hallottak. Nem mondom, hogy a lány, akit kinéztek számomra, nem lenne szép és aranyos, de eddig akárhányszor beszéltem vele rá kellett döbbennem, hogy egyáltalán nem illünk össze. Amennyi féle dologban egyezhetne egy picikét is a véleményünk, annyiban különbözik is. Semmiben sem értünk egyet, teljesen más a világmeglátása, mint nekem. Elkényeztetett kis ribancként viselkedik, amit bármennyire is próbálok nem figyelembe venni, egyszerűen rühellem.

            Éppen ezért döntöttem úgy, hogy mielőtt még elérkezne az eljegyzés napja, kiutazom Amerikába, azon belül is inkább egy kisvárosba, már ha az ott lévő városokat lehet annak nevezni. Mondjuk úgy, nem épp a legszebb és legdekoratívabb hely a Földön. De nem is ezért jöttem ide, hanem, hogy megtaláljam az igazit, a számomra megfelelő párt, akivel minden nehézségen túlszárnyalunk, együtt boldogan élhetünk és halhatunk. Elég nyálas szöveg, de én mindig is úgy gondoltam, hogy a jövendőbelim hasonlítani fog rám, sok segítséget tud nyújtani, támaszkodhatok rá a nehéz időkben és egyéb más dolgok.

            Mikor idejöttem, még nem gondoltam volna, hogy egy férfi fogja megfogni a szívem. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, máris rabul ejtett. És ő akkor még csak nem is tudott róla. A helyi McDonald’sban dolgozik pultosként, így egyre többször térve be oda, hogy biztos legyek benne, valóban azt érzem iránta amit, naphosszakat figyeltem, tőle kértem a menüket vagy akármi más kis apróságot, csak azért, hogy leszólíthassam, hogy hallhassam a hangját, ami szintén gyönyörű. Egy idő után kipróbáltam, mit szól ahhoz, ha valaki mástól kérek enni. Aznap végig engem vizslatott kíváncsian és talán kissé sértetten fürkésző szemekkel. Én pedig direkt olyan helyre ültem, hogy szembe legyek vele és végig tudjam tartani vele a kontaktust. Legközelebb már hozzá mentem és azt hiszem, kissé talán bunkóbb módon szólított meg, mint kellene. Aznap beszéltem vele először úgy igazán. Míg leadtam neki a rendelést, megkérdeztem a teljes nevét, mivel a keresztneve ott állt a mellkasánál egy névtáblán, miért itt dolgozik, hogy mióta él itt és egyéb dolgokat. Persze mindezt angolul, de miután megtudtam, hogy Koreából származik, majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Ekkora szerencsém sem lehet mindig! Vagyis ami azt illeti, lehet, de a szerelem nem játék, és ez valóban hatalmas szerencse. Már nem mintha baj lett volna, ha esetleg más ázsiai országból származik, mert amíg ázsiaival van dolgom, addig nincs gond. Addig nem haraphatják le a fejem annyira a szüleim. Bár ami azt illeti, mivel férfi, de mégis megeshet.

            És minden a terveim szerint is ment. Munka után megvártam őt, hazakísértem, és ez így ment hosszú napokig, amíg el nem határoztam, hogy felviszem a kis gyatra házamba, amit béreltem, de mielőtt beléptünk volna, szerencsére időben észrevettem, hogy ég a villany a lakásom ablakában, ami azt jelezte, vannak bent. És ki más lehetne ott, ki más tud arról, hogy hol lakom, ha nem a családom. Így visszakísértem haza azzal az indokkal, hogy szégyellem a helyet, ahol lakom, ezért inkább menjünk valahova máshova. Ő megmutatta a saját lakhelyét, amire tellett a fizetéséből, ami jobban néz ki, mint amit én béreltem, de látszik rajta, hogy mennyire szűkösen van meg. És hogy miért béreltem ennyire szegényes lakást? Azt szerettem volna, ha az a valaki önmagamért és nem a pénzemért, a hatalomért szeret meg. És úgy éreztem, a kémia tökéletesen működik közöttünk, még akkor is, ha nem volt alkalmam megfogni a kezét, megízlelni az ajkait és magamhoz ölelni, hiszen az utcán bárki láthat minket. De ő is bevallotta már, hogy érez valamit, ami számomra mérhetetlen boldogságot jelent.

            De a szüleim megtalálták. Valamilyen módon rátaláltak és beszéltek vele és fogalmam sincs, mit mondhattak neki, de csak menekül és menekül tőlem. Fut, minél messzebbre, én pedig nem találom sehol. Ő az életem értelme, nem veszíthetem el ilyen könnyen, mert abba belepusztulnék. Az egyik utca sarkánál befordulva megpillantom őt. Mintha csak a belsője súgná neki, hogy itt vagyok mögötte nem is olyan messze, megfordul és összenéz velem. Azt hiszem, ennyivel vége is lesz a keresgélésnek, de egy váratlan mozdulattal fogja magát és az ellenkező irányba kezd el futni.

-         JUNGKOOK! – Kiabálom utána, de nem áll meg. Olyan sebességgel fut, amilyet nem mindennap látni, így én se lassítok. – JEON JUNGKOOK! ÁLLJ MEG! – Szinte már ordítom a szavakat, az emberek utánunk fordulnak, de nem érdekel. Az egyetlen, ami most számít az az, hogy utolérjem a szerelmem.

Jungkook POV

            Szemeim könnyek mardossák, amint meghallom, ahogy a nevem kiáltja. Nem szabadna így éreznem. Férfi vagyok, nem sírhatok! Erősnek kell lennem, nem eshetek össze, apró darabokra, mint a törött üveg szilánkjai. Mintha csak kést döfnének a hasamba és forgatnák benne teli élvezettel, mit sem törődve azzal, mennyire fáj ez nekem. Csak egyedül szeretnék lenni. Társaság nélkül, de hogy is gondolhattam, hogy nem talál rám? Miért kellett hazudnia? Miért mondta azt, hogy szegény és nem telik neki többre? Miért mondta, hogy azért jött ide, hogy valakit megkeressen, de azt is csak nagy spórolásokkal, mert nincs pénze? Én hülye, gondolkodhattam volna! Elég volt ránézni, hogy senki ne gondolja szegénynek. Az öltözéke nem épp szegényes, én mégis elhittem neki minden szavát. Olyan naiv vagyok és ostoba! Így bármikor ki tudnak használni az emberek! De a tekintete őszinte érzelmekről árulkodott és még mindig úgy érzem, ha valamit nem hazudtolt meg, akkor ez az. Máskülönben miért jött volna utánam? Hazamehetne a drága elnöki családjával és élhetné tovább a dúsgazdagok életét, akik a seggüket is kitörölhetik a pénzzel, annyi van nekik, hogy egy millió se számítana, ha elveszlene!

            Megpillantok egy aluljárót, a felé veszem az irányt. Minden erőmet beleadva rohanok, átgázolva az úttesten a sok autó között, kiknek sofőrje mérgesen dudál rám, hogy mégis mi a fészkes fenét csinálok. Fékek nyikordulása tölti be a város zaját, ahogy cikkcakkozva jutok át közöttük. Ahogy elérkezem az aluljáró lépcsőjéhez, egy gyors pillantást teszek az utca irányába, amerről jöttem. A kocsisor már megindult és Jimin a túloldalán áll és néz rám kétségbeesett, kérlelő, nagy szemekkel, hogy várjam meg, és ne menjek sehova. De nem tehetem. Így még sose bántottak meg. Tudom, miért van itt, mi a célja és mire használna. Az apja mindent elmondott és ennyi elég is hozzá, hogy elegem legyen belőle. Csak kihasznál és szórakozik velem! Márpedig engem senki nem fog kénye kedvére szex játéknak használni. És én még képes voltam bevallani neki, hogy érzéseket táplálok felé! Milyen idióta vagyok! Gondolhattam volna, hogy egy perverz alak!

            Alig észrevehetően megrázom a fejem, de tudom, hogy ő látja. A következő pillanatban már a lépcsőfokokat szelem. Amint leérek a hűvösebb levegőre, éppen akkor érkezik egy metró és fékez le a megállóban, hogy újabb utasokat szállítson. Nincs más megoldás, felszállok rá és elmegyek messzire, hogy ne találjon rám ez az önző személy!

            Félve, az izgatottságtól hevesen verő szívvel nézek fel a lépcsőre, ahonnan érkeztem. Nem látom Jimint, így pici megnyugvásra találok. A jármű megáll a helyén, én pedig felsietek rá. Nekiindulok hátrafelé, vezetnek az ösztöneim és az érzések. Nem bírnék most megállni egy helyben. Ahogy kipillantok az ablakon, észreveszem, ahogy nagy lihegve érkezik oda Jimin, így az ütő is megáll bennem az pillanatra. Érzem, ahogy elsápadok, majd mikor észreveszi a metró szerelvényt, összekapcsolódik a tekintetünk. Ekkor már vörös színbe vált az arcom a dühtől és az ajtóra meredek, ami még mindig tárva nyitva áll. Ismételten az engem üldöző férfira meredek, aki gondolkodás nélkül iramodik neki a nyitott ajtó irányába, mire én összerezzenve folytatom utam az eggyel hátrébb lévő utasszállító kabin ajtajához. Felrántva, egy kis térbe érkezem, ahol sötét van, és ekkor már érzem, ahogy megindul a járgány, mert elvesztem egyensúlyom és meg kell kapaszkodnom valamiben. Gyorsan kinyitom a következő ajtót, ami már a másik úgymond vagonba nyílik. Gyorsan megyek tovább, de hallom, ahogy megint nyílik és hátra se pillantva már tudom, ki lesz az, aki átlépte a küszöböt.

Jimin POV

            Az utolsó pillanatban érek fel a metróra. Éppen csak egy hajszálon múlott, hogy ne záródjon rám az ajtó, így belekapaszkodom gyorsan a legközelebbi vascsőbe és kifújom a levegőt, amit eddig az adrenalin miatt bent tartottam. Gyorsan szétnézek és konstatálom, hogy a másik vagonba ment át Jungkook. Még hallani lehetett, mikor felugrottam a szerelvényre, hogy csapódik az ajtó. Mintha csak azon akarná levezetni a feszültségét. Az emberek egy pillanatra rám néznek, majd folytatják a bambulást, amit eddig is műveltek, így én bátran veszem az irányt arra, amerre szerelmem ment. Felrántom az ajtókat és megpillantom őt a túlsó végben. Megtorpan, valószínűleg tudja, hogy itt vagyok. Most már nem menekülhet el!

-         Jungkook! – Szólalok meg, mire pár utas rám emeli tekintetét.

Az említett személy egy kisebb habozás után felém fordul, megkapaszkodik egy rúdban és mérgesen összevont szemöldökökkel néz rám. Szinte érezni a levegőben, ahogy szikrázik a levegő, amint negatív hullámokat bocsájt ki magából. Kissé félelmetes, és elriaszt, de tartom magam. Érte meg kell küzdenem. Nem hagyhatom elszaladni ezt a lehetőséget. Ha most nem sikerül megbocsájtásra lelnem, akkor veszett ügy az egész életem. Nem lesz semmi értelme. Számomra ő jelent mindent.

-         Miért menekülsz? – Teszem fel az első kérdést, mert valóban nem értem. Az, hogy nem árultam el neki, gazdag vagyok, nem hinném, hogy ekkora probléma lenne.

Arca egyre pirosabbá válik, és úgy lövell szikrákat rám szemével.

-         Hagyj békén! Ne kövess állandóan! – Vágja hozzám a szavakat, mire az utasok felé fordulnak.

-         Nem követtem el akkora bűnt, hogy így beszélj velem! – Teszem mellkasomra szabad tenyerem, amelyikkel nem kapaszkodok.

Szemét forgatja és kinyitja a következő vagonhoz vezető ajtót és átsétál rajta.

-         Hagyj békén! – Kiabálja vissza és eltűnik.

Fáradtan sóhajtok és hüvelyk- és középső ujjammal halántékom masszírozom mindkét oldalról, miközben mély levegőt véve veszek magamon erőt. Átsétálok a vagon másik végébe. Érzem az emberek tekintetét a hátamba fúródni, és talán egy süket megnevezésű megjegyzést is kapok, de nem foglalkozom ezekkel az apróságokkal. Sokkal fontosabb, hogy kiengeszteljem Jungkookot. Amint átérek oda, ahol ő van, megnyugodva veszem tudomásul, hogy szerencsére nincs több menekülési lehetősége, ugyanis ez a leghátsó vagon. A leghátsó csőben kapaszkodik meg, és amint észrevesz, lesüti szemeit és sóhajt. Fejét is nekidönti a rúdnak és már látom rajta, hogy megadta magát. Odasétálok hozzá és megkapaszkodva a feje felett, várom, hogy rám nézzen. Ahogy lassan megemeli arcát és egyenesen a szemeimbe néz, de már egyáltalán nem gyilkos szemekkel, a szívem nagyot dobban.

Túl szép. Ez az első gondolatom.

-         Miért riaszt el a gondolat, hogy gazdag vagyok? Változtat ez bármit is a dolgokon? – Kérdezem, mire ismét dühösen néz rám.

-         Azért nagyon nem mindegy, hogy szegény vagy gazdag vagy-e!

-         Ez akkor sem ok arra, hogy ennyire megharagudj érte, amiért nem mondtam el! – Vágok vissza azonnal.

Látom rajta, hogy nagyon szívesen visszaszólna valamit, de megelőzöm. Nem hagyhatom, hogy tévhitben éljen. Tisztában kell lennie az érzéseimmel.

-         Azért nem mondtam el, mert azt akartam, hogy önmagamért szeress! Ha úgy ismersz meg, hogy tudod, egy pénzeszsák vagyok, akkor szerinted ugyanúgy állnának a dolgok, mint most?

Egy pillanatra összeszorítja szemhéjait, majd kisebb gondolkodás után ismét felnéz rám és apró sóhaj kíséretében adja meg a választ.

-         Valószínűleg másképp tekintettem volna rád. De nem ez számít! Nem érdekel a pénz! Engem nem lehet felvásárolni, érted? Tudom, hogy miért vagy itt! Apád elmondta nekem! Sokkal őszintébb volt, mint egyesek! – Mér végig szinte undorodva, mivel sikerül szíven ütnie.

-         Mi az, hogy egyesek? – Dühödöm be már én is. – És mit tudsz? Mit mondott apám?

-         Tudom, hogy el vagy jegyezve! – Vágja hozzám kicsit hangosabban, mint kellene, ezért minden utas figyelmét magunkra hivva.

-         Az az eljegyzés nem számít! Nem én akarom, hanem a szüleim! Ők erőltetik! Egyébként se történt még meg, mert nem kértem meg a kezét. – Magyarázom, de mintha meg se hallaná.

-         Azt is tudom, hogy azért jöttél Amerikába, hogy kitombold magad előtte! Én nem egy tárgy vagyok, amit csak úgy kihasználhatsz!

Micsoda? Miket hord össze? Apám ilyenekkel tömte a fejét? Ekkora hazugságokkal? Még hogy el vagyok jegyezve, mikor csak tervbe hozták és megismertették velem a lányt, ráadásul mi az, hogy kitombolni jöttem magam ide? Szándékosan akarja tönkretenni az életem, hogy romokban heverjen? Miért nem bírja elviselni, ha boldog vagyok, még ha egy fiúval is? Nem kell arról senkinek sem tudnia, hogy ő a párom! A népnek elég azt tudnia, hogy szingliként halok meg, feleség és minden nélkül. De közben ott lenne nekem Jungkook, ez a velejéig gyönyörű férfi, akivel boldogan tölteném a napjaim. De nem! Mindig keresztbe kell, hogy tegyen! Az eljegyzés elől menekültem!

-         Tessék? Hogyan? – Rázom a fejem résnyire szűkített szemekkel. – És te ezt mind el is hitted? Nem vagyok eljegyezve, nem is leszek! Vele biztos nem! És egyáltalán nem tartalak tárgynak! Fontos vagy számomra. Azért jöttem éppen ebbe a városba, hogy egy olyan személyt találjak, akivel le tudom élni az életem, akit tiszta szívemből tudok szeretni, aki nem a pénzem miatt van mellettem, hanem azt szereti bennem, ami én vagyok! Amilyennek megismertél! Az, hogy most tudod, az elnök fia vagyok, változtat bármit is azon, amilyen voltam veled, vagy te voltál velem? Az érzéseid talán megváltoztak a hír hallatán? Már nem érzed ugyanazt, amit akkor, mikor nem tudtál minderről?

Látni a szemeiben, hogy megértette, valóban felfogta a dolgokat, hogy apám érdekházasságot akar, ami érthető, így lesüti szemeit és szomorúan sóhajt. Körülöttünk feszült csendben figyel mindenki, mintha csak a moziban ülnének. Egyáltalán nem zavartatják magukat.

-         De – feleli. – Még mindig ugyanúgy érzek, ha rád nézek. – Néz fel szemeimbe őszinte tekintettel, amivel mindig képes meglágyítani a szívem.

-         Jungkook – ejtem ki lassan és lágyan ízlelgetve minden betűjét, mire pupillái kitágulnak. – Ha kell, én lemondok az egész trónról! Engem egyáltalán nem érdekel a pénz és a hatalom. Ha úgy szeretnéd, akkor ide költözöm hozzád végleg, csak maradj velem. Nélküled nem maradna teljes az életem.

Szemeit forgatja a hallottakra, de látom rajta a meghatottságot.

Jungkook POV

Ostobaságokat beszél. Én egy kis utcai suhanc vagyok Amerika egy elrejtett zugában. Miért kellenék neki ennyire? Képtelenség, hogy feladja miattam a vezetőséget, de nagyon komolynak tűnik.

-         Nem kell, hogy ide költözz. – Mosolyodom el.

A nézőink közül valaki elkezd köhögni, mire odakapom a fejem. Egy idős bácsi néz vissza rám és széles mosollyal arcán bólogat, mintha csak azt akarná mondani, jó ember, aki itt áll előttem, fogadjam el. Visszafordítom tekintetem Jiminre és nagyot nyelek, majd ajkamba harapok izgatottságomban.

-         Teljes és tiszta szívvel szeretlek téged, Jungkook. – Jelenti ki váratlanul, mire fülig pirulok, mert szemem sarkából látom, ahogy többen is kíváncsian hajolnak közelebb hozzánk, hogy valóban jól hallották-e. – És nem érdekel más véleménye a ferdehajlamról! Én így érzek és felvállalom! Ha kell, kikiabálom egy magas ház tetejéről is, hogy el hidd, számomra te vagy a legfontosabb!

-         Jaj, Jimin… - sóhajtom, mert többre nem telik tőlem.

Szívem szeretné átszakítani a mellkasom, az izmaim meg-megfeszülnek, szemeim könnybe lábadnak, de nem tudok mit tenni. Nem lehetünk együtt.

-         Szeretlek, és ezt ezerszer el fogom mondani még! Nem tudnék nélküled élni. Amióta csak megismertelek elloptad a szívem, anélkül, hogy tudtál volna róla. – Ecseteli, felhívva a részletekre is az utasok figyelmét. – Veled szeretném leélni az életem. Jeon Jungkook, hajlandó lennél elfogadni engem magad mellett életed hátralévő részében?

Jól hallottam? Most tulajdonképpen mondhatjuk, hogy megkérte a kezem, csak mivel egyneműek házassági nem legális, ezért burkoltam megfogalmazta, hogy házasság nélkül is az ő „felesége” leszek. Zavaromban azt se tudom, hova nézzek, mire megállapodik a mellettem ülő idősebb hölgyön a tekintetem, aki mosolyogva néz fel rám.

-         Én elfogadnám a helyedben. – Kuncog, majd körbenézek és látom, hogy jó páran bólogatnak a megjegyzésére.

Lenyelem a torkomba nőtt gombócot és Jimin szemeibe nézek, aki kíváncsian várja a válaszom. A metró ekkor lassítani kezd. Csak nézünk egymásra hosszú másodpercekig, majd mielőtt végleg megállna a jármű, szólásra nyitom a szám.

-         Sajnálom. – Nyögöm ki rekedt hangon fejrázva.

Ebben a pillanatban nyílik mögöttem az ajtó és meg sem várva a reakcióját, elhagyom a terepet, de már nem futok. Elfáradtam.

Jimin POV

      Megrökönyödve állok ott ahol hagyott. A nő, aki segíteni próbált megköszörüli a torkát, mire rápillantok. Semmi kedvem most az ő véleményét hallgatni arról, mennyire elcsesztem az egészet, de nem leszek bunkó, rá nézek.

-         Ha szabad a pálya, akkor én szívesen magához megyek. – Kuncogja, mire tágra nyílnak a szemeim.

-         Köszönöm ezt a rendkívüli ajánlatot. – Vigyorgok rá remegő ajkakkal, majd gyorsan, mielőtt bezáródnának az ajtók, leszállok én is.

Körbenézek és látom, hogy Jungkook lassan sétál a feljáró irányába, így utána iramodom. Nem érdekel, milyen szag van, ami a hajléktalanokból ered. Valószínűleg olyan terepen szálltunk le, ami még inkább egy nyomornegyed, mint ahol eddig éltünk. Mindezzel nem törődve, elkapom Jungkook csuklóját, aki erre ijedten fordul felém, de nem hagyom, hogy bármit is mondhasson, nem érdekel semmi és senki ebben a pillanatban. Másik kezemmel derekához kapok és magamhoz rántom, majd ajkainkat egymáséinak nyomom erőteljesen, nehogy esélye legyen reagálni. Nem mer megmozdulni, érzem, ahogy remeg minden porcikájában. Nem is csókol vissza, de nem is húzódik el, ami meglep, de mégse tudok örülni. Nem engedem el, próbálom belevinni a dologba, de nem vagyok rá hatással. Egészen addig, amíg hangos fütyörészést és tapsot nem kapunk a körülöttünk fetrengő hajléktalanoktól.  Résnyire nyitom szemeim, hogy lássam, mi folyik itt körülöttünk. Mindenki ujjong engem is teljesen mértékben meglepve ezzel. Ráadásul az lep meg még jobban, hogy Jungkook kezeit vállamra teszi és visszacsókol. Percekig csak állunk ott és faljuk egymást, mikor végül nagy lihegve elválunk egymástól. Vállamra hajtja fejét, úgy ölelem magamhoz.

-         Igen. – Mondja, mire értetlenkedve húzom össze szemöldököm. – Én is veled szeretném leélni az életem. – Mosolyogja, belőlem is kicsalva egy széles letörölhetetlen vigyort.

Négy hónappal később

            Finom illatok áradnak a hatalmas fürdőszobában. Kellemesen forró vízben fekszünk, miközben élvezzük az élet adta örömöket. Jelen esetben a mellénk rakott alkoholos italt és a két masszőrnőt, akiket hívattunk egy negyed órás munkára a kádhoz, ami szintén hatalmas. A víz bugyborékol, ahogy alulról egy gép dolgozik.

            Visszajöttünk Szöulba, miután ez a csodálatos férfi, aki épp itt fekszik előttem, a kád másik végében, lehunyt szemekkel élvezve a kényeztetést, igent mondott. Elfogad úgy, ahogy vagyok és én is őt. Ragaszkodik hozzá, hogy dolgozhasson, pedig nem akartam neki engedni, hiszen van elég pénzünk. Természetesen vele is megosztom, ha már magamhoz költöztettem, az apám nagy haragjára, de édesanyám elfogadta a döntésem és boldogan fogadott. Nagyon hálás vagyok neki ezért. Remélem idővel apámnak is sikerül megbékélnie a dologgal.

            Elégedett sóhaj-nyögés keverékű hanggal nyitja fel szemeit, és néz csillogó szemekkel rám édes mosollyal arcán.

-         Komolyan képes lettél volna minderről lemondani értem? – Kérdezi. Hangját kissé elnyomja a bugyborékolás zaja, de tisztán értem minden szavát.

Elvigyorodom, ahogy végigmérem, már amennyi látszik belőle, amit a habok nem takarnak. Habra mindig szükség van, mert nem engedhetem meg, hogy más is lássa azt a gyönyörű testét rajtam kívül.

-         Igen – felelem. – Akár most is megtehetem. Szeretnéd? – Húzom fel szemöldököm halál komolyan gondolva, amit mondtam.

Rémülten nyílnak tágra szemei és kezeit feltartja megadóan.

-         Isten ments! Neeem! – Vágja rá.

Egy pillanatig csak nézünk egymás szemébe, majd mindkettőnkből egyszerre tör ki a nevetés, miközben visszadőlünk elkényelmesedve.

[10/?] A vámpírok legnagyobbja - Szomjúság

Írta: Ayu

Jimin POV

            Rég volt már, hogy megadtam magam valakinek azt a lehetőséget, hogy domináljon felettem. Hosszú-hosszú évek teltek el azóta, s míg ő a többi puhány emberhez hasonlóan távozott az élők sorából, én még mindig ugyanolyan huszonévesnek tűnök, mint akkor. Neki egészen más okból engedtem meg, hogy ezt a pozíciót betöltse. Ő már alapjáraton megadta magát nemes személyemnek, és mikor arra került a sor, reszketett a félelemtől. Elsápadt, félt a fájdalomtól, a kegyetlen fájdalomtól, ezért megsajnáltam. Mindössze a szánalom vezetett rá erre a döntésre, semmiféle érzelem nem.

Ez Taehyungnál másképp működik. Mit kellett volna megsajnálnom rajta? Simán megdughattam volna, bármiféle lelkiismeret nélkül, akárcsak Kookiet. De valami mégis kiváltotta belőlem ezt. Egy ismeretlen érzés vagy talán csak régen érzett, ami most készül újból feltörni, hogy nehogy elfelejthessem. De nem tudnám mihez hasonlítani. Kellemes, de egyben frusztráló is. Tae mellett akarok lenni, de közben távol, hogy ne érezzem így magam. Összezavar, rendesen megfájdítja a fejem a töprengés.

A gondolataimból kizökkenve arra leszek figyelmes, hogy TaeTae mellkasa lassan emelkedik, majd süpped, ajkai résnyire nyitva állnak, lehelete a bőröm csiklandozza. Pár hajtincse a szemébe lóg, ahogy halkan szuszog lehunyt pillákkal, amik meglepően hosszúak férfi létére. Állkapocs vonala tökéletes, és ahogy a hosszú nyaka kezdődik… annyira harapnivaló.

Ajkamba harapok a váratlanul magával ragadó érzésre. Most alszik, nem venné észre, ha csak egy picikét megkóstolnám a vérét. Olyan hívogató az illata, mintha csak azt suttogná a fülembe, igyál meg! Körbenyalom szám, lélekben már teljesen felkészítve magam a cselekvésre. Kicsit megemelkedem, óvatosan helyezem át a párnára fejét. Egy pillanatra megdermedek, mert nyámmogásba kezd, duzzadt ajkait hol szét, hol összébb húzva, majd picit mocorog, összébb húzza magát. Megnyugodva fújom ki a levegőt, de mielőtt bármit tennék, szemem végigsiklik egész teste vonalán. Milyen gyönyörű bőre van, az alakjáról nem is beszélve. Bizonyára sokaknak tetszik, de mennyire sajnálom, senki másé nem lehet rajtam kívül. Meg persze Jungkookon, de ő még egy másik téma. Először is össze kell boronálnom őket, hogy simán menjenek a dolgok, ne pedig váratlanul essek nekik a hírekkel, miszerint mindkettejükkel akarom egyszerre. Az már kissé nehézkesebb lenne, mivel kettővel egyszerre nem olyan egyszerű, mint eggyel. Ha egyikük sem akarná, és nagyon ellenkeznének, amit kétlek a történtek után, akkor én se tudnám kellőképp élvezni.

Hüvelykujjammal arcán simítok végig, majd haladok le a nyakán, kicsit hosszabb ideig elidőzve azon a ponton, ahol az a vastag vérben gazdag ér lapul. Csak úgy vonzza a testem, szinte nem is én irányítom magam. Mozgásom tudat alatti, szemeim tudom, hogy vörös színükben csillognak, hiszen mikor ennyire megkívánom a vért, mindig átváltozik. Egyszer már ő is észrevette, akkor is a vérének illata váltotta ki belőlem. Talán ezért érzem azt a különös vonzást felé. Nem bírnék meglenni az íze nélkül, hogy fogaim mélyen bőrébe vezethessem, átszúrva azt a fő forrást, ami élteti, ami miatt életét is vesztheti. Viszont ezt jobb lenne elkerülni. Mégis oly nehéz. Ahogy a levegő bejut a szervezetembe, egyre erősebb a késztetés, hogy tegyem meg. Szemeim lassan félig lehunyom, mikor már kellő közelségbe kerülök. Ajkaim majdnem érik őt, de mégse. Nyelvem dugom ki a számon és húzom végig nyakán, immár teljesen összezárt szemhéjakkal.

Milyen meleg!

Érzem, ahogy összerezzen egy kicsit, majd libabőrös lesz.

-        Jimin… - nyöszörgi rekedtes, búgó, mély hangon. – Mit csinálsz? – Fészkelődik.

Mély levegőt veszek, és egy gyöngéd csókot nyomok oda, ahová pár pillanattal ezelőtt még a fogaim szerettem volna helyezni. Alkaromon megtámaszkodva felé emelem magam és álmosságtól karikás szemeibe nézek. Aprókat pislog, szemei néhány fordulatot tesznek, mire sikerül összeszednie magát. Tenyerével eltakarva előlem arcát megdörzsöli az egész felületet, megrázza a fejét, és ekkor teljes figyelmet szentel nekem. Ezer örömmel nézném ezt egész nap, de kérdő tekintete meggátol az ábrándozásban.

-        Mindössze nem tudtam elaludni. – Felelem.

Ajkai résnyire elválnak és egy halk nyögésszerű hangot ad megértésének jeleként. Nem bírom ki mosolygás nélkül. Amilyen édesen és álmoskásan fekszik teljesen kiszolgáltatva nekem, boldogsággal áraszt el.

Ekkor mintha felkapcsolták volna benne a villanyt, szemei teljesen kipattannak, felugrik az ágyról és hihetetlen gyorsasággal kezd öltözni a szekrényajtajának takarásában. Idegesnek tűnik.

-        Olyan vagy, mint akibe villám csapott! – Mondom, hasra fekve és a tenyeremmel támasztva az állam.

Idegesen vág a földre egy nadrágot, majd hallom, ahogy egy másikat kikap és felhúzza magára.

-        Tudod te, hogy milyen nap van ma?! – Emeli meg a hangját és pillant ki a szekrény mögül.

Ártatlan boci szemekkel nézek fel rá.

-        Hogyne tudnám? Természetesen szombat. – Jelentem ki a nyilvánvalót.

Ekkor nagy erővel csapja be a szekrényajtót és idegesen trappol felém, majd leül az ágyra, én pedig felülök hozzá a tenyeremen támaszkodva. Kíváncsian figyelem minden egyes rezdülését. Nagyon felhúzta magát, pedig egy perccel ezelőtt még valószínűleg képes lett volna álomra hajtani a fejét.

-        Neked köszönhetően még a szüleim is elfelejtették, hogy munkám van ma! Ők se szóltak semmit! Annyira lesokkolódtak, hogy mit keresel itt! – Akad ki.

-        Hé-hé-hé! – Helyezkedem törökülésbe és megálljt parancsolva tartom magam előtt kezeim. – Már miért lenne az én hibám ez? – Értetlenkedem.

-        Nem is tudom, ki az, aki az éjszaka közepén bepofátlankodott a szobám ablakán és befeküdt mellém az ágyba! – Folytatja résnyire szűkített szemekkel.

-        Te másztál rám! – Vágok vissza.

-        Azt hittem, hogy álmodom!

-        Velem álmodsz? – Vigyorgok szemtelenül, ahogy eljut a tudatomig a dolog jelentősége.

Arcán megindul a pír és a füléig terjed. Egyértelmű, hogy valamit titkol, amit a történtek után bármi aggály nélkül megoszthatna velem. Kis szégyenlős.

Nagyot nyel, és félre pillantva pislog, miközben feláll.

-        Nem szoktam. – Hazudja.

Nem nehéz a testbeszédből olvasni, könnyen kiolvasható belőle, hogy a válasz ellentétes azzal, amit mond. Az, hogy már nem a szemembe néz, sőt, váratlanul neki indul az ajtó irányába, és arca olyan vörös, mint a paradicsom többet mond, mint kéne. Kíváncsivá tett.

-        Most miért mondod ezt? – Nézek utána.

Megdermed, ahogy keze a kilincshez ér és mielőtt lenyomná, arcával visszafordul hozzám. Gyorsan végigmér szemeivel, miközben mély levegőt vesz.

-        Öltözz fel, majd jövök! – Parancsol rám, majd távozik is a szobából.

*

Nem vártam meg, visszajöttem a kastélyba, hiszen még épp elég rendezetlen dolgom van. Van egy pár újdonsült vámpírom is, akiket ki kell képezni, hiszen tapasztalatlanok és kiéheztetettek. Emberi vérre lenne szükségük, de nem adom meg egyiknek se ezt az örömet. Parancsba adtam, hogy hetente egyetlen egyszer kaphassanak állati eredetű vért, aminek van egy külön raktára, ahová megfelelő őrséget állítattam, mint sok másik helyre is. Szükségem van sok emberre, hiszen ha eljön az idő, nem hagyhatom, hogy a kastély romlásnak induljon, hogy eltűnjenek a legféltettebben őrzött dolgaim, amiket olyan hosszú évek óta őrizetben tartok. Az elődeim elkezdett munkáját folytatom, akik szintén szép kort éltek meg, de mégis elvesztek. Olyanokról hallottam kisebb koromban, hogy voltak olyanok, akik azért haltak meg, mert ellenük fordultak a fajtársaik, de olyan is volt, akit észrevettek, ahogy az eget szeli és meglőtték, elfogták és a megfelelő módszerekkel elintézték.

A kérdés valószínűleg mindenkiben felmerül ilyenkor, hogy miért nem tudnak az itt élők a vámpírok létezéséről? Mindenféle históriát kitalálnak, de a teljes igazságot senki nem ismeri. A rendőrség miért nem adott fel eddig? Nem ők kapták el az elődeim? Vagy egy titkos társaság volt, akik teszteket akarnak végrehajtani? Talán még most is élnek, még most is keresnek vámpírokat… legfőképp engem. De ők miért nem mondták be a hírekbe? Miért nem terjesztették el a hírt? Hogyan képesek ekkora titkot tartani? Félnek az emberek reakciójától? Saját öncélú dolgokra kellünk? Nem akarják, hogy a többi fajtárs megtudja? Félnének, hogy megtalálják őket és vérontást rendeznek? Én éppen ezért szeretnék mindenkit a bizalmamba férkőztetni, hogy ne hagyjanak cserben, ha bajba kerülnék a múltbéli esetekből tanulva. Az is lehet, hogy tudják hol lakom, ki vagyok és minden egyéb dolgot csak a megfelelő pillanatot várják, hogy lecsaphassanak. Ha Taehyung valóban feladna, valószínűleg az egy végpont lenne. Ha már valaki más árul el, nem pedig ők jönnek rá a dolgokra és keresnek fel engem személyesen, akkor elég nagy valószínűséggel egy háború is kitörhet. Mindenekelőtt őt és a barátját teljes mértékben az én oldalamra kell állítanom. El kell érkeznie annak a napnak, mikor én csak hátradőlve figyelem majd minden lépésüket, ahogy megoldják helyettem is a piszkos munkát, amibe az évek során már belefáradtam.

Végezve a leltározásokkal, amiket bizonyos időközönként kénytelen vagyok felügyelni én magam is, Jungkookie szobájába veszem az irányt. Ahogy belépek, abban a pillanatban fordul ijedten felém és lábát beüti az asztal sarkába, ahol épp áll. Felkiált a szúrós fájdalomtól és a padlóra ül a sérült felületet szorongatva.

-        Mikor szoksz végre hozzá a társaságomhoz? – Kérdezem unottan, miközben felé lépdelek.

-        Egy denevér társaságához nem lehet hozzászokni! – Undokoskodik.

Szemem forgatom a kijelentésre és halvány mosollyal nyugtázom.

-        Milyen hízelgő. – Felelem.

-        Nem bóknak szántam. – Áll fel a földről és kihúzva magát bátran néz szembe velem.

A póló, amit rajta van olyan, mint egy hálóing, ráhúzott még egy pulcsit is, aminek ujja hosszabb, mint az ő karja, így olyannak tűnik, mintha egy elveszett kisgyerek lenne magasabb kiadásban.

Édesen fest.

-        Ma este velem leszel. – Jelentem ki, mire meglepetten nyílnak tágra szemei.

-        Hogyan? – Kérdez vissza.

-        Jól hallottad.

Válaszra nyitja száját, de megragadom csuklóját és magam után húzva indulok ki vele a szobából. Ígéretéhez hűen, nem ellenkezik, ezért csak a biztonság kedvéért fogom. Megtanultam már, hogy nem szabad bíznom senkiben száz százalékban, akármilyen régóta is ismerem. Kacskaringós utakon vezetem fel emeletről emeletre, hogy véletlenül se jegyezhesse meg a járást, hacsak nem annyira jó a memóriája, amit kétlek. Legközelebb bekötöm a szemét, hogy biztosra menjek.

A saját szobám ajtaja előtt megállva elengedem és előkotorászom zsebemből a kulcsokat. Pillanatok alatt kinyitom és bejutunk a négy fal közé, ahol senki nem zavarhat minket. A helyiség nagyon tágas, egy kész luxuslakosztálynak sorolható azt leszámítva, hogy a kastély része és nem kiadó. Jungkook lenyűgözve áll az ajtóban még mindig, ezért úgy döntök, addig kényelembe helyezem magam a hatalmas baldachinos franciaágyamon. Bátortalan lépésekkel férkőzik bentebb és vizsgálja meg a szoba minden centiméterét. Szája is tátva marad a csodálkozásban.

-        Most komolyan itt fogok aludni? – Mutat maga elé a földre.

Aprót bólintok válasz gyanánt, mire halovány pír jelenik meg arcán.

-        Veled? Ott? – Mutat az ágyra.

-        Ha ennyire félsz tőlem, nem kötelező aludnunk. – Vigyorgok szélesen, mire szorosan összepréseli ajkait és résnyire szűkített szemekkel néz rám.

-        Épp ettől tartok. – Préseli ki magából a szavakat.

-        Emlékeztetnélek az ígéretedre.

Szenvedő tekintettel szalad ki belőle egy nyögés, ahogy visszaemlékszik, mit is mondott nekem még az elején. Nem bírom ki kuncogás nélkül, amit ő nem néz jó szemmel.

-        Na, mi van? Szöget ütöttek a lábadba, hogy nem jössz közelebb? Vagy félsz tőlem? – Húzom fel fél szemöldököm.

Nagyot nyel, végigkövetem szemeimmel, ahogy torka vonalán az ádámcsutkája emelkedik és süllyed. Már épp megszólalna, mikor zsebében valami rezegni kezd. Mindketten odakapjuk tekintetünk, ő pedig előkapja belőle a telefonját, amit szerencséje, hogy nem koboztam el. Pár másodpercig meredten bámulja a képernyőt, majd félve rám sandít. Kérdőn nézek vissza rá.

-        Felvehetem? – Kérdezi.

-        Attól függ, ki az.

Mély levegőt vesz.

-        Taehyung – Feleli.

Kíváncsivá tett. Eddig felfogta, hogy nem hívhatja fel Jungkookot, de most mégis megteszi. Mi lehet olyan fontos, ami nem halasztható el?

-        Várd meg, hogy befejezze a hívást. Ha megint felhív, akkor felveheted. – Parancsolok rá szokásomhoz híven.

Látszik rajta, hogy nem szívesen engedelmeskedik, de mivel nem szeretne bajba keveredni, zsebre vágja a telefont. Félénken az ágy felé veszi az irányt és a másik sarkában helyet foglal. A mobil rezgése elnémul, és ekkor ijedten néz szemeimbe, hogy most vajon mit fogok tenni. De inkább várok egy kicsit, kíváncsi vagyok.

-        Miért döntöttél úgy ilyen hirtelen, hogy legyek veled éjszaka? – Kérdezi megtörve a csendet.

-        Társaság nélkül be fogsz dilizni. – Mosolygok. – Az enyém pedig tökéletes számodra, ha már úgyis oly készségesen nekem adtad magad.

-        Nem adtam neked magam! Azt mondtam, hogy engedem, hogy… - ajkába harap, nem bírja befejezni a mondatot.

-        Ilyen szavakkal nem dobálózunk csak úgy, Jungkook. – Nevét finoman ízlelgetem, ahogy kiejtem és ő is beleborzong. – Van valami, amit bizonyára nem tudsz. Az életben minden a szexről szól. Kivéve a szex. Az a hatalomról. – Arca szinte ég, miközben teljes nyugodtsággal közlöm vele a tényeket. – Én a helyedben igazán átgondoltam volna, hogy azt mondjam neked, hagyom, hogy megdugj-e vagy sem.

Tenyerébe temeti arcát és halkan nyögve egyet lehajtja a fejét. Ekkor megint elkezd rezegni a mobilja, így szerencsésen megússza, hogy magamévá tegyem azonnal. Rám emeli azokat a gyönyörű nagy barna szemeit és elhúzza hüvelykujját a képernyőn, majd füléhez emeli a készüléket és összeszedve magát beleszól.

-        Igen?

Hála annak, hogy vámpír vagyok és tökéletes a hallásom, nem kell közelebb férkőznöm ahhoz, hogy halljam, mi történik a vonal túlsó végén. Taehyung mérgesnek tűnik és engem okol azért, mert levonták a fizetéséből a kimaradását. Még azt is megkérdezi, hogy tudna-e velem beszélni most.

-        Ami azt illeti, épp itt ül velem szembe, de miért akarsz vele beszélni? – Remeg meg a hangja, mert közben ragadozó tekintettel méregetem.

-        Add csak ide, nem kell magyarázkodnia neked, majd én beszélek vele! – Nyújtom kezem felé és dőlök kicsit előre, hogy elérjem.

TaeTae határozottan meghallotta a hangom, mert elcsendesül, szinte ide látom, ahogy megfeszül ültében, majd végre megmondja ő is, hogy adja át a mobilt. A tulajdonosa lassan veszi el fejétől és teszi tenyerembe, de mielőtt végleg elengedné, még egy szúrós tekintettel figyelmeztet.

-        Ne merd bántani! – Sziszegi, mire csak széles vigyor terül szét arcomon és felállva, hogy ne hallja mi folyik a túlsó végen, én pedig tudok burkoltan fogalmazni, odébb állok.

-        Szép estét, hiszti király.