[11/25] Stalker with love [2.évad]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Seoyun

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Mivel elkezdődött a suli, ezért lassabban jövök a részekkel, de igyekszem!:) Remélem, tetszeni fog! Jó olvasást! ^^

 

Fogalmam sincs, mennyi ideig lehetek bent az ablakok nélküli szobában, teljesen egyedül, a gondolataim mély bugyraiba merülve. Magamra kapom ruháim, melyeket ledobáltam magamról a nagy sietségben, amikor még nem sejtettem, hogy mi lesz ennek a kimenetele. Ha belegondolok, annyira nem is volt vészes a helyzet, nem esett át túlzottan a ló túloldalára, lehetett volna sokkal kegyetlenebb is, de ettől függetlenül szárazon, ráadásul nem kímélve, az időre nem figyelve nyomta belém ujjait egymás után, mikor még el sem lazultam igazán. Fáj, még mindig sajog fenekem, ülni nem kényelmes, ettől pedig rosszul érzem magam.

            Elhiszem, hogy dühös volt rám, elvégre a háta mögött találkozgattam egy meleg férfival, akiről semmit nem tud, mert tulajdonképpen nem mondtam el semmit. Azt, hogy találkoztunk, tudattam vele, azt is, hogy kikhez vonzódik, de mást nem tud. Biztosan ideges, mert utána sem tud nézni, kivel találkozgatok, mikor már az elején tudatta velem, hogy nem tetszik neki ez az egész. De ha egyszer nem akar tőlem semmit az a fickó! Ő maga jelentette ki, hogy felfogta, hogy van párom, és egyébként sem csak ebből áll az élet, barátkozni is lehet. Naiv volnék?

            Én vagyok a hülye, amiért nem szóltam hamarabb és bíztam abban, hogy más lesz ez az este. Még a telefonom sincs nálam, hogy megnézzem, mennyi az idő, azt a szobájában hagytam, mondván, úgyis együtt alszunk. Nem, nem szeretnék mellé feküdni, nem merek. Félek, hogy újra nekem esik, hogy nem fogja vissza magát, kegyetlenül maga alá teper, megmutatva, ki is a domináns kettőnk közül.

            Fejem rázom a gondolatra. Idióta vagyok, ha azt hiszem, merne bántani. Elvesztette az eszét, a düh elvakította, nem tehet róla, hogy a múltja miatt ilyen. Nekem kellene vigyáznom rá, gondoskodni róla, ápolgatni a sérült lelkét, hogy begyógyuljanak a mély sebek, mégis úgy érzem, képtelen vagyok engedni neki jelen pillanatban. Ha arra gondolok, hogy hozzám ér, automatikusan összehúznám magam, attól tartva, fájni fog, pedig tud gyengéd is lenni.

            Lehet, az én hibám. Én találkozgattam azzal a férfival, én nem mondok el róla mindent, én szegülök ellen, én szítom a tüzet! Megérdemeltem, észhez is kell térnem, hiszen engem is ugyanúgy el tud vakítani a düh, mint őt, hiszen elhívtam bulizni egy idegen férfit! Mekkora egy istenverte ostoba vagyok!

            Szétnézek a szobában, ha már megadatott az alkalom, hogy egyedül tengődjek benne. Az összes fiókot, minden szekrényt és zugot átkutatok, hogy alapos belátásom legyen a helyre, miket rejteget még, amit nem láttam. Belegondolva, ahogy látom, mik vannak itt, valóban nagyon kegyes hozzám, elvégre csúnyán meg tudna büntetni, ha valóban fenyíteni akarna, de nem teszi, nem vesz elő olyasmit, amiről tudja, hogy komolyabb károkat is okozhat mind lelkileg, mind testileg, mint a többi tárgy. Hiszen szeret engem, tudom, hogy így van, érzem! Miért is bántana?

            Még, hogy én vagyok a hibás! Ő rontotta el! Elrontott mindent! Nem kellett volna nekem esnie ilyen módon, egyszerűbb lett volna, ha megbeszéljük!

            Várjunk csak! Hiszen meg tudjuk beszélni!

            A felismeréstől, és hogy mekkora hülye vagyok, homlokon csapva magam indulok ki a szobából, melynek kulcsa nálam maradt, így be is zárom, s zsebre vágom a kis fémet. Meg kell keresnem Jungkookot és tisztázni vele a történteket. Tartozik egy kibaszott nagy bocsánatkéréssel, de én is jövök neki eggyel. Remélem, nem roskadt nagyon magába, nem szeretném összetörve látni, mint aki azt hiszi, elveszített engem, mert ez nem igaz. Mérges vagyok, de ettől függetlenül szeretem.

            Magabiztos léptekkel indulok le a lépcsőkön, hogy aztán a földszintre érve nézzek majd szét, merre lehet, s menet közben konstatálom, hogy már besötétedett. Olyan sok időt tengődtem abban a szobában, hogy már az éjszaka is ránk telepedett, viszont így biztos vagyok benne, hogy neki is volt ideje átgondolni a történteket – remélhetőleg jól.

            Elhaladok a konyha bejárata előtt, csak egy gyors pillantást vetek abba az irányba, viszont rögtön utána meg is torpanok és visszafele lépegetve lesek be oda, ahol a fiatalabb ül az étkezőasztalnál, maga előtt tartva egy papírt, néhány másik társaságában, amik szanaszét hevernek körülötte. Két oldalt támaszkodom az ajtófélfába kapaszkodva, úgy nézek rá sötéten, sugározva magamból a negatív energiát, melyet mintha csak megérezne, félve vezeti fel rám pillantását, végigmérve tetőtől talpig. Nem szól semmit, viszont az iratot leteszi a kezéből, figyelmét nekem szenteli, mintha csak arra várna, mondjak valamit, viszont én is ezt szeretném fordítva.

            Mély levegőt veszek, s ellépek az ajtóból, hogy a hűtőhöz vegyem az irányt, mivel éhes vagyok, még nem vacsoráztam. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy sajnáltassam magam a játszószobában.

            Előveszek szendvicsnek való alapanyagokat, majd egy szelet kenyeret elővéve vajazom meg, majd pakolom rá, amit kivettem, végül azokat vissza is teszem helyükre, hogy a külső pultnál állva, végig az örökösön tartva szemem, fogyasszam el az ennivalóm. Továbbra is sötéten nézek rá, ő pedig nem is fordul másfele, végig rajtam tartja szemét. Nem tudom eldönteni, hogy ez vagy az lenne-e a zavaróbb, ha nem figyelne rám. Az utóbbi biztosan jobban kiakasztana, elvégre azzal azt mutatná ki, hogy egyáltalán nem érdekli, ami történt, így viszont határozottan őrlődik belülről.

            -          Nem fogsz mondani semmit? – töri meg a csendet, én viszont semmiféle módon nem reagálok kérdésére, ugyanúgy nézek rá, mint előtte.

            Gyerünk, Jungkook! Itt az alkalom, hogy bocsánatot kérj! Volt időd gondolkodni, nyögj ki valamit! Mondj bármit, nem fogok úgysem megszólalni neked, legyen ez a büntetésed.

            -          Jobban… vagy? – ráncolja homlokát, mintha magában sem lenne biztos. – Nem akarsz hazamenni?

            A szendvics utolsó falatjait is lenyelem, majd kezemmel megtörölve számat fordítok neki hátat, hogy kezet mossak. Amennyire elhatároztam magam, hogy beszélnünk kell, olyannyira változott meg a hozzáállásom, amint megláttam. Nem mintha nem akarnám tisztázni vele a történteket, de egyszerűen képtelen vagyok megszólalni. Neki kellene bocsánatot kérnie!

            Megtörölve kezem indulok az ajtó irányába, hogy elhagyjam a helyiséget, mivel képtelen vagyok egyelőre megbeszélni ezt. Egyetlen szó sem jön ki számon, így jobbnak látom távozni, viszont amint elérem a küszöböt, hallom, amint a szék tolódik a csempén, de már a folyosót járom, mikor utolér. Elkapja csuklóm, amit azonnal kirántok kezéből, viszont eléri, hogy szembeforduljak vele és újból csak álljak és nézzek rá üres tekintettel.

            -          Nem volt ennyire vészes a helyzet, hogy ezt csináld – komorodik el, de közben szomorúnak is tűnik, én pedig nem bírom palástolni érzéseim. Szemöldökeim homlokom közepére futnak, majd észbe kapva újból visszaveszem sötét pillantásom. – Figyelj – fújja ki idegesen a levegőt. – Ez nem megoldás, amit csinálsz.

            Felhorkantva fordítok neki ismét hátat, hogy faképnél hagyjam, így a nappaliba veszem az irányt, ott pedig levetem magam a kanapéra, természetesen hanyatt fekve, ugyanis fenekemmel nem kockáztatom meg az ülést. A fiatalabb utánam jön, amin meg sem lepődök, s a földre ül mellettem, végig fogva tartva tekintetem övével, viszont bármilyen szépen is néz, nem tud meghatni. Látva rajtam érdektelenségem, nem is próbálkozik tovább beszéddel, mindössze állja pillantásom hosszú-hosszú másodpercekig, percekig, ki tudja meddig. Nem figyelem az időt, nem érdekel más, csak ő, én és mi. Látom benne, hogy haragszik még, de közben fél is, ami meglep. Nem szeretném ilyennek látni, de akkor sem engedek, amíg nem kér bocsánatot. Azt nem játszhatjuk el minden alkalommal, hogy én békítek, mert annak semmi értelme. Ha hibázott, akkor ismerje be, utána áttérhetünk az én ügyemre is Yoongival.

            -          Nagyon fáj? – mér végig újból, mire még sötétebb pillantással illetem, mint eddig, ezzel megadva számára a választ. – Jó, értettem, felfogtam! – sóhajt mélyet, majd ezúttal bűnbánóan néz vissza szemeimbe. – Sajnálom. Nem akartam ilyen szintű fájdalmat okozni, csak… igazából még mindig dühös vagyok. Tudni szeretném, ki az a férfi. – Nem felelek, így idegesen szusszant egyet, majd felém nyújtva kezét először nyitom szólásra szám.

            -          Ne merj hozzám érni! – dörmögöm orrom alatt, de tökéletesen érti, mit mondok, így le is dermed egy pillanatra, s csak aztán ejti vissza ölébe karját.

            -          Legalább mondtál valamit – néz el oldalra. – Mit vársz, mit mondjak? Mit tegyek, hogy elfelejtsük a történteket? Már mondtam, hogy sajnálom, de szerintem akkor sem volt olyan vészes, mint amilyennek beállítod a viselkedéseddel.

            -          Téged hogyan bántott? – kapok az alkalmon, hogy többet kiszedjek belőle, de kérdésemre rémülten nyílnak tágra szemei.

            -          Nem így, mármint… ez összetettebb ennél, nem tudom egy rövid mondatban összefoglalni és nem is akarom. Nem akarok emlékezni rá.

            Egy pillanat alatt változnak meg érzéseim. A harag elszáll belőlem, helyét átveszi a sajnálat, az, hogy gondoskodni szeretnék róla, meggyógyítani a sebeit, hogy ne kelljen többé arra a rosszra gondolnia, viszont ahhoz tudnom kell, hogyan bánt vele az a férfi. Nagy segítség lehet, hogy megmutassam számára, amit ő tett, lehet jó is, nem csak rossz. Így kellene tennem, megmutatni neki ugyanazt, vagyis hasonlót, hogy a jó emlék átvegye a rossz helyét. Ez lenne a tökéletes megoldás, de amíg nem mond róla semmit, addig nem fogok tudni lépni, addig abban sem vagyok biztos, hogy megengedné, én domináljak. Az egy dolog, hogy kijelentette, nekem átadná magát, de amíg ő sincs erre lelkiekben felkészülve, nem tehetem meg, hogy bepróbálkozom, hiszen nem is hagyná. Ha az első percekben sikerülne is nekem irányítani, utána fordulna a kocka, mert megijedne. Szinte látom magam előtt az egész szituációt.

            Alkarjaimon megtámaszkodom, úgy nézek tovább le rá, ahogyan a földön ül, s ezúttal nem tudok semmilyen érzelmet kiolvasni szemeiből. Látom rajta, hogy próbálja eltakarni a valódi érzéseit, de már egészen jól kezdem kiismerni, így tudom, hogy legbelül csak úgy kavarognak benne a különböző gondolatok a rossz ómenekkel együtt.

            -          Nem haragszom – jelentem ki váratlanul, mire alig észrevehetően, de meglepett arcot vág. Igen, biztosan őrültnek néz, elvégre kizavartam a szobából, nem engedem, hogy hozzám érjen, de így, hogy itt ül előttem, egészen másképp látom a helyzetet, főleg, hogy volt időm gondolkodni. – Mármint de, haragszom, de nem annyira, mint lehetne. Tudom, hogy miért vagy dühös, és azt hiszem, túlzottan féltékeny vagy, de felesleges. Nem haragszom, mert tudom, hogy milyen vagy, mi történt veled, erről pedig neked még beszélned kell, másképp nem tudok segíteni és szeretnék. Másrészről pedig haragszom, mert bármi is történt a múltban, nem jogosít fel arra, hogy így bánj velem! Velem! Ismétlem, nem vagyok az alávetetted, nem vagyok semmiféle próbaidős vagy egy gyors kaland, akivel így bánhatsz! Nem mondom, hogy visszaadom, mert van szívem, de megfordult a fejemben, hogy agyoncsaplak emiatt.

            -          Mit? – vág közbe hitetlenül.

            -          Jól hallottad! Nem megyek haza, mert nem akarok, itt szeretnék lenni, mivel már megígértem, és egyébként sem… hagynálak magadra – nézek el ezúttal én másfele, csak ne rá. – Mindenesetre, ha őszintén megbántad…

            -          Igen, igen, igen és igen! Megbántam, oké? – vált egyre kétségbeesettebbe. – Ne taszíts el emiatt, kérlek! Te ne!

            Szívem nagyot dobban, ahogy könyörög nekem, s ekkor meglátok benne valamit, amit még eddig egyszer sem. Egy elveszett kisfiút, aki össze van törve, segítségért kiált, de senki nem hallja meg, senki nem veszi észre néma kérlelését. Szívem megesik rajta, legszívesebben magamhoz ölelném, de még mindig haragszom valamilyen szinten. Megértem, hogy miért ilyen, hogy miért tette azt, amit, de még túl friss az élmény, ezért képtelen vagyok közelebb húzódni hozzá, hogy bármilyen testi kontaktusban részünk legyen.

            -          Nem foglak eltaszítani magamtól, de… erre aludnom kell – fújom ki feszülten a levegőt. – Ha nem beszélsz, akkor… nincs értelme folytatnunk a társalgást. Felmegyek a harmadikra – ülök fel, s így indulok neki a nappaliban, hogy valóban fogjam a cuccaim és átköltözzem az éjszakára.

            -          Mi? – pattan fel ő is azonnal utánam, így hamar utamat is állja, de teszek egy lépést az ellenkező irányba, hogy meglegyen a tisztes távolság, így éreztetve vele, hogy rosszat tett, és továbbra sem szeretném, ha hozzám érne. Még mindig fáj a fenekem. – Ne csináld ezt! Miért akarnál máshol aludni? Ha kell, akkor alszom a földön, de ne menj oda fel! Te magad mondtad az előbb, hogy nem vagy az alávetettem, nem? Még a játszószobát is fel akarod újítani, akkor miért mennél fel oda, ahol tudod jól, hogy mások is voltak előtted?

            -          Beszélsz?

            -          Ne zsarolj ilyennel! – vált át komorba, amivel megijeszt, de tudom, hogy milyen. – Te se mondasz semmit arról a férfiról, akivel találkozgatsz! Akkor nekem miért kellene mondanom bármit? Ha én megnyíltam, elvárom, hogy te se titkolózz, hanem mondj el mindent, márpedig mostanában én beszélek többet, te pedig síri csendben vagy a saját dolgaidról.

            -          Nekem nincs mit mondanom! – csattanok fel. – Sajnálom, hogy nincsen olyan életem, amiről annyira sokat tudnék ecsetelni, mert ez a férfi sem jelent semmit, egyáltalán nem lényeges, hogy ki ő, mert nem számít! Nem tettem semmi rosszat, amiért így kellene velem bánnod, és ne érj hozzám, már mondtam! – csapom félre karját enyémmel, mikor idő közben felém nyújtja, ő pedig egyszerre tűnik meglepettnek tettemtől és haragosnak. – Nem arról van szó, hogy nem kellene figyelned rám, de a túlzott féltékenykedés se jó! Nem tudod, hol a határ?

            -          Annyira hisztis vagy! – emeli égnek ezúttal ő szemeit, nekem pedig tátva marad szám kijelentésétől.

            -          Igen? Azt mondod? Hisztis vagyok, amiért kiállok az igazamért? Hisztis, mert azt hiszed, csak az a jó, amit te látsz, és nem vagy képes túllépni a múlton, amiben én segíteni akarnék? – Ekkor egy pillanat alatt hallgatok el, ahogy látom tekintetét megváltozni, s üvegessé válnak szemei, ami ijesztően hat, de jól tudom, hogy megbántottam, és azt is tudom, hogy mivel. Elhamarkodott kijelentés volt tőlem a fejéhez vágni ilyen mérgesen, hogy nem tud túllépni a múlton, mikor azt sem tudom, pontosan mi történt vele. Nem várhatom el, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozzon, éppen erről papolok magamnak nap, mint nap, erre észre se veszem, de némán mégis ezt követelem tőle. – Sajnálom, nem úgy gondoltam, én…

            -          Menj csak fel abba a szobába – szól közbe monoton hangon, amitől keserűen facsarodik össze szívem. – Pakolj át, vigyél át mindent, van rá tíz perced, úgyhogy siess!

            -          Jungkook…

            -          Nem indulsz? Telik az idő. Tudtommal át akartál menni nemrég, vagy már mást mondasz? Úgyis olyan barbár módon bánok veled, nem is értem, minek vagy itt – mosolyodik el, viszont ebből előbb sugárzik a megbántottság, így nem is veszem magamra egyetlen szavát sem, elvégre a sértéseket nem gondolja komolyan ilyenkor az ember. – Elmegyek, simán elrandizgatsz mással, aztán még én vagyok a kegyetlen és szívtelen, ha ezért dühösen neked állok! Még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem voltam durva, ha pedig mégis annyira nagyon fáj a feneked, akkor az el fog múlni egészen hamar. Most pedig menj!

            -          Nem! – vágom rá magasabb hangon. – Igen, fáj, de…

            -          Fáj, de? De? Nem érdekel, még csak hozzád sem érhetek, pedig… menj fel! Menj már fel! – hunyja le szemeit, kezeit pedig ökölbe szorítja.

            -          De nem akarok!

            -          Menj fel, mielőtt olyat mondok vagy teszek, amit mindketten egy életre megbánunk – vált suttogásra, s szemeit vészjóslóan nyitja résnyire, nekem pedig összeszorul a torkom.

            Sikeresen eléri szavaival a kellő hatást, ugyanis néhány másodperces habozás után magamtól kerülöm ki és sietek fel a lépcsőn, hogy mihamarabb fogjam a cuccaim és felköltözzem régebbi szobámba.

            Megbántottam. A lelki fájdalom kegyetlen, belülről emészt fel, én pedig a fejéhez vágtam azt, amit nem szabadott volna. Kimondta, őszintén kimondta, hogy sajnálja, én mégis tovább makacskodtam, és mindez miért? Yoongi, a tanár miatt, akit leöntöttem a kávézóban. Ha ő nem jön a képbe, akkor most nem lesz ez a féltékenykedés, nem gurul be egyikünk sem annyira, hogy összekapjunk, főleg nem, hogy a legrosszabb dolgot vágjuk a másik fejéhez.

            Megijesztett azzal, ahogyan megfogalmazta utolsó mondatát. Attól tartott, hogy olyat mondana vagy tenne, amit mindketten megbánnánk. Ezek szerint képes lenne fájdalmat okozni, ha elveszíti a fejét, mert még nem változott, nem gyógyult meg, én meg tudat alatt mégis ezt várom el tőle, holott segíteni szerettem volna. Annyira érzéketlen, hülye vagyok!

            Hanyatt vágom magam az ágyban, majd a párnába nyomva fejem ordítok bele, mely tompítja hangom, de legalább ki tudom adni magamból a feszültség egy részét. Egy boksz zsákra lenne szükségem, az segítene abban, hogy jobban érezzem magam. Felszabadultabb lennék, másképp állnék a fiatalabb elé, akit megsértettem, de ha úgy vesszük, egálban vagyunk, elvégre én is rosszul érzem magam amiatt, amit tett, de igaza van. Az közel sem volt annyira vészes, mint lehetett volna. Megmondta, hogy abban a szobában élnek a szabályok, ő mindenről előre tájékoztatott, én vagyok az idióta, amiért ezt nem fogtam fel. Mivel már járunk, simán mondhattam volna, hogy nem megyek fel a szobába. Higgadtan is megbeszélhettük volna, de nem, nekem mindenképp ugranom kellett minden szavára. Végül is, amint kimondtam a biztonsági szavakat, elengedett, szó nélkül, az pedig, hogy dühös volt, az én hibám, ahogyan az is, hogyha tudtam, mennyire fáj, nem szóltam hamarabb.

            Mellette akarok lenni. Most már nem érdekel, mit tett, csak vele szeretnék lenni, hozzá bújni. Nem gondoltam, hogy ennyire fogom érezni a hiányát, ha külön szobába kerülök. Most, hogy végre együtt vagyunk, fáj a szívemnek, hogy még a házon belül is külön kell aludnunk, mindössze azért, mert nem bírom befogni a számat. Mindenről én tehetek. Én vagyok az egyedüli hibás.

Reggel nyúzottan kelek olyan pozícióban, ahogyan voltam, mikor bevágtam magam az ágyba. Be se takartam magam, még arra sem vettem a fáradságot, hogy levegyem a ruháim. Amint bejöttem ide a cuccaimmal együtt, azokat is saját magam társaságában vágtam le, csak azokat a földre, én pedig az ágyon kötöttem ki. Lassan felülök, s csak ekkor fordulok az ablak irányába, ahonnan a reggeli fény beszűrődik a szobába. Fejem oldalra döntöm, úgy nézek ki, s figyelek arra, mennyire érzékelhető még a fájdalmam, ami tegnap szörnyűnek tűnt, viszont boldogan veszem észre, hogy annyira nem is vészes. Tudok ülni!

            Úgy, ahogy vagyok, nem mosakodva, elindulok a folyosón, hogy a konyhába menjek és reggelizzek. Az örököst nem tudom, hol kereshetném, nem is szeretném zaklatni egyelőre, lehet, még alszik, hiszen az időt se tudom pontosan, mivel nem néztem meg.

            -          De rég láttalak! – kiált fel boldogan Seoyun, én pedig összerezzenve nézek fel rá, ahogy konstatálom, ő áll a konyhában s van nagy munkában valami étellel. Viszonzom mosolyát, úgy lépek mellé, hogy a hűtőben keressek valami reggelinek valót. – Ó, majd én készítek reggelit, te szerintem menj és tedd rendbe magad, mert… hogy is mondjam… - húzza el száját végigmérve, de nem folytatja, én pedig automatikusan emelem karom, hogy megszagoljam magam.

            -          Igaza van! Megyek és… lefürdöm. Előre is köszönöm a reggelit – mosolygom hálásan, majd már el is hagyom a konyhát.

            Kínosan érzem magam, nem számítottam rá, hogy más is fog a házban tartózkodni kettőnkön kívül, de mire is számítottam? Most nem dobta el a munkáját miattam, hiszen most értek vissza egy utazásból, ami a munka miatt volt, a vállalat érdekében. Nem szólhatok bele, nem is tehetem, nem is értek hozzá. Lehetséges, már az irodájában van és dolgozik, de szerintem neki is készül az étel, hogy megreggelizzen, mivel még viszonylag korán lehet.

            Gyors zuhanyt veszek és öltözöm át az itt lévő ruhák egyikébe, melyek még az ideiglenes szobámból nem is lettek elpakolva, amiről szintén beszélnünk kell később Jungkookkal, mivel mellette szeretnék lenni. Úgy gondolom, mindketten komolyan gondoljuk a kapcsolatunkat, úgyhogy ha úgyis mindig mellette leszek, ez a minimum, hogy átpakolunk hozzá.

            Rosszul érzem magam a tegnap történtek miatt. Meg szeretném beszélni vele, hogy rám mindig számíthat, felejtse el, mennyire akadtam ki rá, mert csak le kell ülnünk, nyugodtan megbeszélni a problémánkat és utána minden szép és jó lesz. – Álmodozom én.

            Miután felfrissülök, bekopogok a szobájába, bár válasz nem érkezik onnan. Csendesen nyitok be, s először csak fejemet dugom be, hogy megnézzem, bent tartózkodik-e, így meg is hallom a zuhany hangját, ebből pedig egyből lejön, hogy itt tartózkodik. Veszem a bátorságot, hogy bezárva magam mögött az ajtót, belépjek teljes testtel a helyiségbe, viszont amint ez megtörténik, máris elönt a félelem. Nem szeretnék még egyszer veszekedni, de tartok tőle, hogy nem fog meghallgatni. Hogyan érhetném el, hogy meghallgasson? Egy belső hang már mondja is a választ, miszerint engedjem közel magamhoz, ne taszítsam el úgy, mint múlt éjjel.

            Váratlan ötlettől vezérelve indulok a fürdő irányába, miközben ledobálom magamról az újonnan felvett ruhákat. Őrült, de remélem, hatásos ötlet. Egy szál bokszerben nyitok be bármiféle előjel nélkül a fürdőszobába, majd azt elég hangosan zárom vissza ahhoz, hogy hallja érkezésem. Látom alakját a zuhanyzóban, így azt is észreveszem, hogy felém fordul, viszont nem sokáig tesz így, hamar visszafordul eredeti helyére, én pedig ledobom magamról az utolsó ruhadarabot is, hogy aztán benyitva hozzá a fülkébe, csatlakozhassak hozzá. Nem érdekel, hogy most voltam zuhanyozni, csak egyetlen cél lebeg lelki szemeim előtt; békülni.

            Nem szólok egy szót se, ahogyan ő sem, így lépek mögé, hogy hátulról öleljem magamhoz, mire először megfeszülnek izmai, végül mégis elengedi magát, mikor állam vállán támasztom meg.  Kezeit enyéimre teszi, hüvelykujjával lágyan simogat, mire nyakára, majd vállára hintek egy csókot.

            -          Bocsánatot szeretnék kérni – szólok csendesen, ő pedig ekkor fordul velem szembe, végig tartva magát ölelő karjaim között, s nyakamra fogva, ujjával végigsimítva arcomon tapad ajkaimra, amitől először megijedek, de hamar realizálom a helyzetet, így viszonzom is.

            -          Ma már… ma már haza akarsz menni? – támasztja össze homlokunk. – Nem így terveztem az ittléted.

            -          Hát ideköltözni nem fogok egy jó darabig – vágom hozzá, mire látom rajta a keserűséget, így halovány mosolyra húzom ajkaim. – Ettől függetlenül nem fogok hazamenni. Nem addig, amíg nem beszéltünk meg mindent, amit kell, lehetőleg veszekedés nélkül.

            -          Akkor ne hisztizz – húzódik el, így én is elengedem. – Csak úgy bejöttél vagy mosakodni is szeretnél? Esetleg tegyek róla, hogy kelljen? – jelenik meg jellegzetes pajzán vigyora arcán, mire szemeim forgatom. – Ha ezt csinálod, nem lesz kérdés a válasz.

            -          Már elmentem egyszer, mert Seoyun beszólt. Tudod, múlt éjjel nem aludtam valami jól, nem mentem el… úgy igazából semmit se csinálni. Miután elküldtél, felmentem, bevágtam magam az ágyba, dühöngtem, aztán úgy, ahogy voltam, aludtam – rántok vállat, ő pedig meglepetten pislog nagyokat.

            -          Ennyire… rosszul érezted magad?

            -          Te is sok ostobaságot csinálsz, mikor dühös vagy, nekem meg csak egyszer csúszik ki a számon valami rossz, aminek nem kéne, ráadásul rögtön kapcsolok is, hogy ezt nem kellett volna, de te persze, hogy elzavarsz! Szerinted hogyan aludtam ezek után?

            -          Fáj még? – mér végig, én pedig határozottan bólintok.

            Nem beszélünk tovább, ez úgysem az erősségünk, ha bocsánatról vagy békülésről van szó. Nálunk a tettek beszélnek, így újból magához húz, hogy megcsókoljon, viszont ezúttal nem húzódik el azonnal. Szenvedélyesen csókol, nyelvét is átvezeti hozzám, hogy táncra hívja enyémet, így jobban oldalra biccentem fejem, hogy kényelmesebben egymáshoz férjünk. Hosszas percekig csak állunk a folyó víz alatt, öleljük és csókoljuk egymást, mintha nem lenne holnap, vagy bárki közénk állhatna, de ezt erősen kétlem. Ha ő szeret engem, ráadásul a tegnap este után is így áll hozzám, akkor nem lehet baj. Én is szeretem, ezért történjék bármi, ki fogok állni mellette. Többé nem szólok be a múltja miatt, mert jól tudom, hogy mennyire fájdalmas emlék ez számára, így most már az új célom az lesz, hogy a lehető legtöbbet, finoman kiszedjem belőle, majd megmutassam, igenis létezik még az a szerelem, amit ő is tapasztalt fiatalabb korában. Nem kell mindig dominálnia ahhoz, hogy jó kapcsolatban legyen, mert mellettem ugyanaz maradhat, aki.

            -          Egyébként – szólalok meg, mikor elhúzódunk egymástól. – Nem kell nekem tanítani semmit a vacsorával kapcsolatban… a családoddal. Tudod, vendéglátást tanultam, képben vagyok mindennel.

            -          Igazán? Gyakorlatban is? Tudtommal egy kávézóban dolgozol, ott meg nincsenek olyan dolgokra szükségeid, mint ami nálunk kelleni fog majd. Viszont – húzza el száját, amivel megijeszt – vigyázz, mit mondasz majd, mert ők nem… nem tudnak mindent, tehát ne szólj semmi félreérthetőt, ha célozgatni próbálnának bármire.

            -          Hogy érted azt, hogy nem tudnak mindent? – ráncolom szemöldököm.

            -          Nem mondtam el nekik mindent, csak… nagyvonalakban vázoltam a helyzetet, de szerintem átláttak rajtam. Gyerek voltam még, nem hazudtam olyan jól, mint most. Azóta beletanultam a szakmámba, ahol hazudni tudni kell, úgyhogy nem tudnak belőlem semmit kiszedni, ha nem akarom.

            -          Nekem is hazudsz?

            -          Már nem – simít végig arcomon. – Amíg alávetettként voltál jelen az életemben, addig eszemben sem volt, hogy elmondjak neked bármit az életemmel kapcsolatban. Elég volt, hogy annyit tudsz, ki vagyok, hogy mennyire vagyok befolyásos, mivel akkor nem lehet kérdéses számodra, hogyan állj hozzám. Persze, te ezt is megdöntötted. Már a próbaidő alatt olyanokba vittél bele, amit soha senkinek nem engedtem előtte. Még azt is tudod, hogy félek a víztől!

            -          Mernél nem beszélni! – húzom magamhoz egy újabb csókra, ezzel lezártnak tekintve a témát, ő pedig veszi az adást, máris szorosan ölel magához, nem foglalkozva azzal, hogy a víz még mindig folyik.