[9/25] Stalker with love [2.évad]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Na, itt a folytatás. Remélem, tetszeni fog! Jó olvasást! ^^

 

Értetlenül s egyben a boldogságtól kicsattanva megyek a kávézóba, pedig nem is kell dolgoznom ma. Tegnap délután kénytelen voltam elbúcsúzni Jungkooktól, viszont a mai napra egyébként sem voltam beírva, bár most sem éppen azért megyek, hogy felszolgáljak. Igazság szerint Hoseok hívott fel, hogy van egy vendég, akit sehogy sem tud lerázni, és elméletileg az adósa vagyok valamivel, ezért megkért, hogy fáradjak be, mert neki erre nincsen ideje, ugyanis egyedül van bent ma, nem akar balhét. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a múltkori férfi lehet az, akit leöntöttem a kávéval, de annak mondtam, hogy nem dolgozom ma, úgyhogy nem értem, miért ment el. Mi értelme egy ilyen kis félrelépésből ekkora ügyet csinálni?

            Boldognak nem azért vagyok boldog, mert be kell mennem, s azért sem, mert Jungkook elment, hanem szimplán azért, mert állandóan a telefonon lógok, ahogy sms-ekkel bombázzuk egymást a fiatalabbal, az üzenetei pedig, hogyan is fogalmazzak… szabadosak. Nem kertel, egy az egyben leírja, amire gondol, és elég zavarba ejtő szöveget is továbbít számomra. Még szerencse, hogy egyedül élek! Más mellett nem lenne kényelmes szűkös nadrágban egy ekkora kis lakásban, mint amiben én élek.

            Erőt véve magamon lépek be a kávézóba, ahol Hoseok éppen az egyik asztalnál lévő vendégeket szolgálja ki, viszont amint észrevesz engem, szemei felcsillannak. Haloványan rázom fejem, kimutatva számára, hogy egyáltalán nincsen ehhez kedvem. Mutatóujjával már hív is maga után, ahogy elindul egy irányba, majd megállva az egyik asztalnál látom, hogy ott ül az a mogorva vendég, akit leöntöttem. Tudtam én, hogy ő lesz az a telhetetlen! Hogy nem bír magával! Hoseok közli vele, hogy itt vagyok, így kénytelen vagyok leülni az idegennel szemben, majd már magunkra is maradunk.

            -          Mondtam, hogy nem dolgozom ma – kezdek bele köszönés helyett, viszont az ő arca meg se rezdül.

            -          Tudom, ezért jöttem el – vágja rá, mire értetlenül húzom össze szemöldököm. – Így tudunk beszélni nyugodtabban, nem kell sietni sehova. Történetesen ma nekem se kell sietnem, úgyhogy örülök, hogy befáradt.

            -          Már elnézést kértem a múltkoriért, a ruhát meg már nem tudom kimosni, akkor mi kell még? – fonom keresztbe karjaim mellkasom előtt. – Nem mondtam, hogy ráérek. Attól függetlenül, hogy szabadnapom van, nem jelenti azt, hogy nincsen programom.

            -          Talán megy valamerre? – látok először kíváncsiságot szemeiben.

            -          Ha megyek is, az nem tartozik magára. – Úgy tűnik, ezzel sikerül megfognom, ugyanis elhallgat, viszont számomra túl kínos a csend, így lábaim is keresztbe téve folytatom tovább a társalgást. – Csak azért jöttem be, mert hallottam, hogy nem hajlandó elmenni. Mi volt olyan fontos, amiért ennyire látni akart?

            Hosszas másodpercekig nézünk egymással farkasszemet, majd kérdésemre egy szimpla vállvonással válaszol, nekem pedig hitetlenül nyílnak tágra szemeim. Még csak egy kis hazugságot sem tud kibökni, miért keres, nem dehogy is! Az túl megterhelő lenne, helyette letud egy vállrándítással. Nem értem, miért kellett ezért bejönnöm, hogy egyáltalán mire fel volt az egész zaklatása, hogy jöjjek el, mert ő annyira, de nagyon beszélni szeretne velem. Nem bírok jó pofát vágni hozzá, pedig elég sokféle emberrel találkoztam már életemben, és vendéglátós révén mindenkire mosolyognom kell, rá mégsem tudok. Gyanús az egész lénye úgy, ahogy van. Csak borravalót ne hagyjon, mert akkor helyből kirúgom az épületből, hogy soha többet ne találjon rám.

            Hoseok töri meg a feszült légkört, ahogy letesz elénk egy-egy csésze kávét, majd aggódva pislog rám, viszont gyilkos pillantásom láttán, inkább távozik. Miatta vagyok most ilyen helyzetben, hogy nem tudom, mit akar tőlem ez a férfi, azt meg nem hiszem el, hogy hirtelenjében mágnesként vonzanám magamhoz a melegeket.

            -          Könnyed társalgást szerettem volna, hogy megismerjük egymást – veszi kezébe a csészét, s le se véve rólam apró szemeit, úgy kortyol a forró nedűből. – Nem ellenségeskedés céljából hívtam be. A múltkoritól el is tekinthetünk, nem érdekel különösebben, ami történt.

            Szemöldököm ráncolva méregetem egy ideig, majd leengedve vállaim fújom ki a levegőt, elvégre nem tett semmi rosszat. Mindössze azért, mert berángatott a szabadnapomon és múltkor történt egy kis baleset, ami ráadásul az én hibámból adódott, felhúztam magam, és most adnám itt a bunkót, mikor nem vagyok ilyen. Ha csak beszélgetni szeretne, abból gond nem lehet. Biztosan fátylat szeretne teríteni a történtekre, de így nehezére esik, én meg még meg is nehezítem a dolgát. Az sem kizárt, hogy emögött a zord külső mögött rejtegeti az érzékenyebb oldalát, de ezt persze soha nem mondaná ki. A helyében én se tenném.

            -          Rendben van, akkor… ráérek egyébként – dőlök előre, s két kezem közé fogom a forró csészét, hogy felmelegítsen.

            -          Gondoltam – érkezik is az egyhangú válasz, mire unottan nézek fel rá a kávéról, de nem szólok be érte. – Mesélhetne magáról, csak úgy nagyvonalakban, hogy valahol megindítsuk.

            Szívesen odavágnám neki, hogy miért éppen én kezdjem, ha ő akart annyira beszélgetni, de biztos vagyok benne, hogy végül így is-úgyis ugyanott kötnénk ki, mégpedig ott, hogy én nyíljak először. Reménytelen eset vagyok, Jungkookkal szemben sem szoktam győzni a vitákban, akkor miért éppen ez a mogorva idegen engedne kérésemnek? Jobbnak látom nem vitatkozni, így gyorsan végigpörgetem fejben, mit mondhatnék magamról, s csak egy korty kávé után nyitom szóra szám.

            -          Kim Taehyung vagyok, már öt éve itt dolgozom és élek a városban - remélhetőleg már nem túl sokáig - egyedül. Értelemszerűen vendéglátást tanultam, ezért most itt dolgozom, de szeretem a munkám attól függetlenül, hogy fárasztó, és sokat kell bent lenni. Eredetileg nem innen származom, messziről érkeztem, de szeretek itt élni. Ja, és huszonhét éves vagyok – teszem hozzá a végére gyorsan, amivel kezdhettem volna.

            -          Milyen fiatal – vágja rá ugyanolyan komoran, s szívesen odavágnám neki, hogy ő se tűnik sokkal idősebbnek, de inkább magamban tartom kitörésem. – Azt mondta, remélhetőleg nem él már sokáig egyedül. Ezt hogy érti?

            -          Maga hogyan értelmezi?

            -          Kapcsolatban van. – Mindent tudó mosollyal dőlök hátra és iszom újból a kávéból, de nem adok konkrét választ, mégis tudom, hogy lejön neki az igazság. – Ha már költözésről van szó, az komoly lehet. – Válaszként ezúttal már bólintok, így tovább folytathatja. – Régóta tart a kapcsolat?

            -          Hát öhm… - bizonytalanodom el egy pillanat alatt, elvégre erre a válasz az lenne, hogy csak egy hete, de ha számításba vesszük az előtte lévő időszakot is, akkor mindjárt másképp hangzik, viszont az furcsának tűnhet, hogy egy hetes kapcsolat az komoly. – Ez egy kissé bonyolult, nem is tudom, honnan kellene számolni valójában – vakargatom tarkóm, szám is elhúzva.

            -          Mindegy, nem fontos válaszolnia, csak kérdeztem – ránt vállat.

            Kínos csend borul közénk, amit nem tudom, hogyan szakíthatnék félbe, de egyértelmű, hogy most neki kellene beszélnie magáról, az italát mégis olyan nyugodtan szürcsölgeti, mintha nem éppen egy idegen ülne vele szemben. Én elmondtam magamról, amit lehetett, ő meg ki sem bírja nyitni a száját, hogy legalább a nevét elárulja, ha már eddig eljutottunk. Feszült vagyok, nem tudom, merre nézzek, így inkább én is csak kortyolgatom a kávét, ami nem sokat segít azon, hogy ellazuljak. Jelenleg úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki csak el akar futni, biztonságban szeretne lenni ettől a fojtogató találkozótól. Jungkookot akarom! Miért ilyenkor van távol?

            A velem szemben ülő váratlanul köszörüli meg torkát, mire haloványan összerezzenek. Azt hiszem, nem tiszta a lelkiismeretem, viszont eléri, hogy tekintetem rávezessem, így végre újból egymást figyeljük, s kérdőn fel is húzom szemöldököm, hátha valamit ki tudok belőle csikarni, de semmi. Kénytelen vagyok én kinyitni szám és felkérni rá, hogy akkor ő is mondjon magáról valamit, ha már magától nem teszi, s el is érem célom, ugyanis ugyanolyan merev tekintettel, de az asztalra felkönyökölve szóra nyitja száját.

            -          Min Yoongi vagyok, harminchat éves. – Akkor ezért nem tűnt olyan idősnek! Bár úgy jelentette ki a fiatalt, mintha hozzá képest annyira kis kicsi lennék, pedig azért nem vészes a korkülönbség ilyen idősként. – Én a környéken nőttem fel, itt is dolgozom, és nekem nem ilyen rohangálós a munkám, mint önnek, de megterhelő. A gyerekek lelkileg lefárasztanak, nem egyszerű bánni velük.

            -          Gyerekek?

            -          Igen, nekem tanári szakmám van, egyetemet végeztem. Huszonöt körül voltam, mikor kikerültem az életbe, hogy tanítsak, úgyhogy már tizenegy éve bírom, bár néha megfordult a fejemben a váltás.

            Egy bólintással letudom, elvégre nem tudok mit hozzáfűzni, annyira meg nem is érdekel az élete, úgyhogy nem feszegetek tovább semmilyen témát. Ha ennyit óhajtott elmondani, akkor ezzel meg is elégszem. Én se mondtam sokkal többet a kapcsolatot kivéve, amire ennyi erővel rákérdezhetnék, de nem szükséges tudnom. Nem mozgat, egyébként is foglalt vagyok, a szívem is, a lelkem is, mindenem.

            Kíváncsi vagyok, merre járhat ezekben a percekben a fiatalabb. Lehet, hogy tárgyal, esetleg éppen pihen, vagy egyszerűen csak intézi a papírokat, amiket szükséges, nem is tudom, nem értek hozzá. Annyi biztos, hogy fontos volt elutazni, de országon belül van, ami nyugtat. Ha külföldre utazott volna, akkor aggódnék érte, pedig felnőtt, biztosan már sokszor megtette ezeket az utakat, amikről én magam csak álmodni merek. Egyszer elmehetnénk kettesben is valamerre, egy kiruccanás szempontjából. Egyébként is itt a nyár, ideje szervezni nyaralást. Biztosan neki is jól esne a pihenés, mikor végre nem kell a vállalkozással foglalkoznia, ami lelkileg leterheli. Igen, az ő munkája is megterhelő.

            Jobban belegondolva, alig ismerem. Azt, hogy mit eszik meg és mit nem, kezdem egyre inkább kiismerni, elvégre együtt étkezünk, látom, mit szeret jobban, hogyan eszik, milyen sorba veszi a szájába az ételt és még sorolhatnám a különböző szokásokat. A szerelmi életéről is ismerem a múltját, a családjáról már semmit nem tudok, habár az édesanyjával találkoztam már kétszer is. Mindezek ellenére nem tudom elmondani, mi a kedvenc filmje, színe, hobbija, pedig ezek is ugyanolyan lényeges apróságok. Végül is, nem is ismerem olyan régóta, idővel mindent meg fogok tudni róla, de ez még egy indok, miért nem költözhetek még át hozzá. Hiszen nem is ismerem igazán.

            A kávé idő közben elfogy, mi pedig csendben ülünk tovább. Továbbra sem értem, mi volt ennek a találkozónak a célja, de nem láthatok bele egy ilyen zárkózottnak látszó ember fejébe. Esküszöm, Jungkookból hamarabb kiolvasok bármit, hiszen az ő tekintete könnyedén vált gyermekiesen boldogba, mikor valami kedvére való történik, avagy mondok olyat, amitől jobb lesz a kedve. Természetesen az érdeklődését sem tudta leplezni. Folyamatosan sokat mondó pillantásokkal illetett az elején, s ez mostanáig meg is maradt, mindössze nyíltabb lett, de ezzel ellentétben a velem szemben ülő olyan, akár egy darab kő. Meg se rezdülnek az arcizmai. Nem látok benne érdeklődést, kíváncsiságot, unottságot, semmit. Csak úgy van, ez pedig kicsit félelmetessé teszi.

            -          Mit is mondjak – töröm meg a csendet, ahogy konstatálom, mindkettőnk csészéje kiürült -, örülök, hogy tudtunk beszélni. Akkor remélem, a múltkoriért nincs harag.

            -          Azért nincs – feleli tömören, mély hangján.

            -          Akkor, ha megbocsát… - állnék fel, de ekkor velem együtt ő is így tesz, így ledermedek.

            -          Találkozhatnánk holnap?

            Arcomból a vér is kifut, úgy ledöbbent kérdésével, s hirtelen komolyan nem tudom hova rakni. Ez úgy hangzik, mintha randira hívna, de mondtam, hogy kapcsolatban vagyok, akkor mit akar tőlem? Valószínűleg én gondolom túl, miért lenne itt szó randiról, elvégre pasi vagy mi a szösz. Nála semmire nem tudok rájönni, Jungkoknál egyértelmű volt, hogy meleg. Ez a férfi nem tűnik annak, de azt se tudnám megmondani róla, hogy ne lenne az, mindazonáltal, nem szabadna rosszra gondolnom. Biztosan a nőkhöz vonzódik, csak én ijedezem. Eddig sem találtak rám a melegek, akkor most sem fognak hirtelenjében megszaporodni a környezetemben. Szimplán ilyen a személyisége, biztosan szimpatikus lettem számára, és még szeretne nyíltabban is beszélgetni ezt követően. Akkor hát…

            -          Miért ne? – fejezem be gondolatmenetem. – Ráérek, nem dolgozom, és jelenleg… a párom sem tartózkodik elérhető közelségben – engedek el egy erőltetett mosolyt -, úgyhogy nincsen, aki lefoglaljon.

            -          Ennek örülök. – Ekkor Hoseok lép mellénk, s a számlát letéve az asztalra távozik is. – Nocsak, kedvezmény! – nézi meg a papírlapot. – Lehet, mégis jó idejárni, de azért holnap elnézhetnénk másfelé, mondjuk ebédre valamerre. Amerre én lakom, a közelben van egy jó kis kajálda, oda elmehetnénk. Biztosan van máshol is, de arról biztosan tudom, hogy jó.

            -          Jó – felelem tömören. – De honnan fogom tudni, mikor és hova menjek?

            -          Add a telefonod! – nyújtja kezét.

            Először nem mozdulok, gyanúsan méregetem minden porcikáját, de továbbra sem látok rajta változást, így előhúzom zsebemből a készüléket, hogy aztán azt feloldva, megnyitva a híváslistát, a kezébe nyomjam. A képernyőre vezetve pillantását, tekerget, pötyög, elnézegeti egy darabig a telefont, mikor végre visszaadja. Teljes névvel írta be magát, hogy biztosan tudjam, kiről van szó, így meg is csörgetem, s sikerül számot cserélnünk, végül ő hagyja el csak a helyet, miután az asztalon hagyja a fizetendőt, én pedig Hoseokhoz lépek a pénztárgépnél, mivel jelenleg úgy tűnik, neki sincsen dolga.

            Kíváncsian néz szemeimbe, én pedig vegyes érzelmektől túlcsordulva azt se tudom, mit mondjak. Egyszerre szidnám barátom és közben panaszkodnék erre a Yoongi nevezetű férfira, mégis normálisnak tűnik, ezért nincs szívem rosszat mondani róla. Egyébként is tanárként dolgozik, bizonyára ezt az álarcot öltötte magára, hogy hallgassanak rá a kicsik. Annyi biztos, hogy az iskolában nincsen könnyű dolga, de nem is érdekel különösebben, az ő dolga, mindössze nem tudom, mit gondolhatnék róla. Az egész lénye olyan érdekes. Még sosem találkoztam ilyennel.

            -          Mi volt? – kérdez rá végül. – Sikerült lenyugtatnod? Elég feszültnek tűntél, az az a fickó meg… nem is tudom, furcsa. Mit akart?

            -          Hát… holnap is találkozunk – húzom össze szemöldököm, s kimondva sokkal nagyobb őrültségnek tűnik, mint amilyennek gondoltam. Barátomat is sikerül meglepnem, így gyorsan folytatom is. – Mármint nem magamtól mentem bele! Vagyis de, magamtól, de nem úgy, ahogyan azt te gondolnád. Nem akartam, mármint igazából elsőre igent mondtam, de nem azért, mert akartam…

            -          Tae, szerintem ne próbálkozz – mosolyodik el fejét rázva. – Szimpatikus volt? Ezek szerint igen, de mit akart?

            -          Nem volt az! Semmit nem tudok róla, olyan… semmilyen – tárom szét karjaim. – Olyan, mintha egy maszkot viselne, hogy senki se láthassa az érzéseit, ami egyébként idegesítő volt, de úgy voltam vele, hogy biztosan én voltam szimpatikus neki, aztán miért mondjak nemet? Mi lesz abból, ha beszélgetünk? Lehet, új barátokra teszek szert – simogatom állam mutató- és hüvelykujjammal. – Jobbakat, mint te.

            -          Ohó! Álljon csak meg a menet, Tae! Azt hiszed, van nálam jobb? Nálam? – teszi mellkasára kezét. – Kinek is köszönheted, hogy most van kapcsolatod? – Már nyitnám is a szám, hogy erre megadjam a választ, miszerint én magam tettem érte, de hamarabb folytatja. – Ha én nem lennék, lehet, most nem tartanátok itt. Sokat segítettem az elejétől kezdve, úgyhogy engem csak ne fenyegessél ilyenekkel. Ilyet senki más nem fog tenni!

            -          Sokat képzelsz magadról! – halkítom le hangom közelebb hajolva hozzá, természetesen mosollyal arcomon. – Egyébként meg lényegtelen, Jungkook elutazott, úgyhogy magányos lennék.

            -          Engem is elhívhatnál valamerre.

            -          De te dolgozol! – mutatok rá a lényegre. – De legyen, akkor utána mehetünk valamerre. Minjaet is elhívhatnánk, hogy menjünk valahova, csak azt nem tudom, hova, de közösen kitaláljuk majd, viszont ezúttal nincs nálam buli. Nem élvezet összetakarítani utánatok – célzok a múltkorira. – Most viszont megyek, mert nincs kedvem a szabadnapomat is itt tengetni.

            Miután elköszönünk egymástól, én is elhagyom a kávézót, hogy végre hazamehessek, ahol megebédelve tengődöm tovább. Újabb sms-eket nem kapok, elvégre dolgozik az örökös, de el tudom foglalni magam. Nekiállok a lakás kitakarításának, miközben a szüleimmel telefonálok kihangosítva. Kérdezgetnek az állapotomról, hogyan érzem magam, mi újság van Jungkookkal, jó-e a kapcsolatunk, anyám pedig már-már túlbuzgóvá válik, amit nem bírok szemforgatás nélkül hagyni. Szerencse, hogy nem látja.

            Minjaet is sikerül elérnem, és lebeszélnünk, hogy Hoseokkal rendezze le, merre és hogyan menjünk, ha nagyon akarnak, én meg majd csatlakozom, de ezúttal nem szólok bele. Egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy el kellene hívnunk Kookot is, hogy bulizzon egyet velünk, de abból semmi jó nem sülne ki. Ha egyetlen felest is sikerülne leküzdenünk a torkán, már életveszélyes lenne, amennyire nem bírja az italt. Múltkor is alig ivott valamit, és úgy kiütötte magát, hogy rendesen olyan másnapos lett, mintha több üveggel elfogyasztott volna az alkoholból.

            Hiányzik, hogy nincsen mellettem, hogy megmondja, mit csináljak, pedig tegnap délelőtt még együtt voltunk. Szét sem lehetett volna szedni bennünket, s már az emléktől is fülig pirulok, ahogy eszembe jut, milyen hosszú időt töltöttünk a vörös szobában. Amennyire félelmetes, annyira élvezetes odabent, akkor is, ha használja rajtam a fenyítőeszközeit is. Nem bánik velem kegyetlenül, de nem is dédelget, ha ott vagyunk, ezt viszont szeretem, mert olyankor előjön belőle a vadállat, amit ugyanannyira szeretek, mint a gyengédebb oldalát. Nekem komolyan valami problémám van a fejemben, hogy ezt élvezem.

            Estefele fáradtan dőlök az ágyba, viszont egyelőre még nem alszom, csak a tévét bekapcsolva váltogatok a csatornák között. Ekkor egyszerre két sms-em is érkezik, két különböző féltől, mire meglepetten húzom fel szemöldököm. Az egyik a kávézós férfi, Yoongi, a másik meg szívdobogtató módon Jungkook. Szinte el is halványodik szemeim előtt a másik üzenet, azonnal pároméra nyomok, hogy meglessem, mit írt ezúttal. Gyors választ dobok is neki, majd izgatottan várom, hogy újból megrezdüljön a telefonom, ami nem sokkal később meg is történik, viszont ez hosszabb, mivel hív. Elszámolok magamban háromig, mielőtt felveszem, amit meg is kapok utána, hogy tudja nagyon jól, hogy a kezemben volt a telefon, én viszont nem fogom neki azonnal fogadni a hívását. Még elbízza magát.

            -          Szóval fárasztó napod volt – felelek, mikor nagyvonalakban elecseteli, milyen sok megbeszélnivalójuk volt más vállalatokkal, hangjából ítélve pedig valóban fáradt lehet, hiszen olyankor mélyebb, s kissé rekedtes, ami tetszik. – Meddig fog tartani? Mikor jösztök vissza?

            -          Még kitolódhat egy-két nappal, ezért nem tudom, de utána nálam kell lenned minimum egy hétig – próbálkozik be, amit nem bírok nevetés nélkül hagyni.

            -          Nem fogok nálad zavarkodni olyan hosszú ideig, akkor sem, ha nem számít annak, mert dolgozom. Biztos lehetsz benne, hogy dolgozni fogok, mert tegnap se, ma se, ráadásul holnap se megyek be! Utána már bevállalok két napot, aztán meglátjuk.

            -          Többet nem mehetsz! Ki foglak rúgni, akkor kénytelen leszel velem lenni – nevet fel ezúttal ő diadalittasan.

            -          Akkor neked kell dolgoznom, és állandóan a nyakadon leszek, hogy segítsek valamiben, emiatt meg nem fogsz haladni sehova, és mérgesek lesznek a szüleid, tönkremegy a vállalkozás…

            -          Pillanatok alatt rendbe teszlek – szól közbe elmélyítve hangját, amitől bennem reked a levegő, s egy másodpercig el is felejtek lélegezni. – Ha pedig már ilyen szépen szóbahoztad a szüleimet, anya kikotyogta apámnak, hogy… azt mondta, hogy van… úgy fogalmazott, hogy van barátom.

            -          Milyen sokáig tartott ezt kimondanod – meredek a tévé képernyőjére, de nem azt figyelem, ami benne megy, helyette jól szórakozom a másik szerencsétlenkedésén, viszont feszülté is válok, hiszen most már az apja is tudja, hogy képbe vagyok. – És mit szólt?

            Nem felel, viszont hallom, amint kifújja a levegőt, és cseppet sem tűnik nyugodtnak, ezzel pedig engem is felzaklat. Szívem a torkomban dobog, ahogy azon kattogok, mi történhetett arrafele, de biztos vagyok benne, hogy semmi komoly. Az anyja elfogad, akkor az apjának se lehetek annyira ellenére.

            -          Tudod, apám válogatós – nyögi ki végül, de ezzel nem nyugtat meg. – Arra nem igazán reagált, hogy van valakim, inkább csak kérdezősködött, hogy… mit dolgozol, meg ilyenek. Anya minden jót mondott rólad, tényleg nem értem, mivel nyerted meg magadnak ennyire, de hihetetlen, mennyire oda van érted, viszont apa… neki már annyira nem tetszik, hogy…

            -          Hogy egy senki vagyok, mondd ki! Mondd csak ki, Jungkook! – felelem komoran. – Gondoltam, hogy nem fog tetszeni neki, hogy csak egy átlagos pincér vagyok.

            -          Nem érdekel, hogy pincér vagy, vagy sem! Felőlem akár mosogathatnál is, akkor is ugyanolyan fontos lennél, mert nem a munkád fogja meghatározni, ki vagy! Ezt már itt is lejátszottam az ősökkel, úgyhogy éppen erről szerettem volna veled beszélni. – Hallom, amint mély levegőt vesz, csak aztán folytatja. – Egy kicsit összekaptunk, de végül arra jutottunk, hogy be kell mutatnom téged az egész família előtt. Hivatalos vagy egy családi vacsorára, amin apám figyelni fog téged, ebben biztos lehetsz, de el kell jönnöd. Csak… csak légy önmagad!

            Fészkelődni kezdek az ágyban, s a tévét is kikapcsolom, majd bebújok a takaró alá, s a plafonra meredek tágra nyílt szemekkel. Szívem őrült gyorsasággal verdes mellkasomban, mivel erre nem számítottam. Ettől még a holnapi ebédem is stressz mentesebb lesz! Legyek önmagam, aha, könnyű azt mondani. Olyan feszült leszek, hogy még mosolyogni se fogok bírni. Azt se tudom, hogyan kell felöltözni egy ilyen eseményre, bár ettől nem is kell tartanom, Jungkook biztosan vásárolt már nekem olyat, ami jó ilyen esetre, ha pedig mégsem, akkor majd fog. Hirtelenjében azt is elfelejtettem, mit jelent az illem! Mi lesz velem?!

            -          Ez… ez egy kicsit gyors nekem – túrok hajamba idegesen. – Nekem ez nem fog menni.

            -          Berezeltél az apámtól? – Hangja ezúttal jókedvről árulkodik.

            -          Ha olyan, mint te, akkor van félnivalóm! – vágom rá gondolkodás nélkül. – Te is elég félelmetes tudsz lenni, akkor ő milyen? Mármint nem úgy értem, hogy rossz lenne, mert biztosan egy nagyon jó ember, és jól is nézhet ki, mert valakitől örökölnöd kellett, hogy ilyen tökéletesnek születtél, de… - Félbeszakítja hadarásom nevető hangja, mire felfújom arcom. – Most meg mi olyan nevetséges?!

            -          Szóval félelmetesen jól nézek ki?

            -          Nem éppen így fogalmaztam, de mondhatjuk – forgatom szemeim, s végre sikerül kicsit lenyugodnom a kezdeti izgalomból. – Azért el ne szállj magadtól, még mindig fiatalabb vagy, függetlenül attól, hogy aranykanállal a szádban születtél.

            -          Imádom, amikor ilyeneket mondasz. – Hangján hallani, hogy mosolyog, mely rám is átragad. – És neked milyen napod volt? Még nem is mondtál semmit.

            Oldalamra fordulok, s kényelmesen helyezkedve, továbbra is a fülemnél tartva a készüléket meredek magam elé. Nem gondoltam még végig, neki milyen reakciója lehet arra, hogy egy idegen férfival találkozgatok, de járunk, meg kell bíznia bennem, akkor is, ha túl hasonlóan indul azzal a férfival a kapcsolatom, mint vele.

            -          Még nem meséltem, hogy múltkor, mikor bejöttél a kávézóba, akkor volt ott valaki – kezdek bele az elején, mire csak figyelmesen hallgat. – Nem tudom, láttad-e, igazából elsétáltál az asztala mellett, és nem is voltak sokan, úgyhogy…

            -          Nem figyeltem, mert beszélni akartam veled. Nem érdekelt, ki van bent.

            -          Az feltűnt – vágom rá elkomorodva. – Mindegy, szóval előtte ugye beszéltünk telefonon, de felbosszantottál, ezért nem figyeltem oda, és az egyik érkező vendéget… hát leborítottam kávéval. – Halkan kuncogó hangját hallom, mire csak fújtatok egyet. – Ez a te hibád! Miattad történt! Oda kellett adnom neki a ruhám, amit azóta se kaptam vissza! Olyan mogorva volt, meg… nem is tudom, undoknak tűnt, aztán ma felhívott Hoseok, hogy menjek be, mert ott van ez a fickó, és beszélni akar velem, addig meg nem tágít, amíg nem ér el, úgyhogy le kellett mennem, de semmi értelme nem volt. Fátylat szeretett volna teríteni a történtekre, ezért úgy gondolta, hogy beszélgetnünk kellene. Nem igazán nyitotta ki a száját, nem mintha én sokkal többet mondtam volna neki, de aztán azt mondta, hogy holnap is találkozzunk, csak akkor már menjünk el ebédelni.

            -          És el fogsz menni vele?

            -          Nem szeretném, hogy még egyszer a kávézóban csapjon balhét, na meg aztán nem is volt olyan vészes az a beszélgetés, talán holnap jobban felenged, és kiderül, hogy jó fej, de egyelőre még bunkónak tűnik.

            Válasz nem érkezik hosszú másodpercekig, mindössze néma csend uralkodik a szobán, ahogyan a túloldalon is. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Még vonalon keresztül is érzem, hogy felhúzta magát, pedig tényleg nem történt semmi és nem is fog. Habár való igaz, ez a férfi elég gyanúsan viselkedik, de nem róhatom fel senkinek, ha ismerkedni szeretne, mindössze azért, mert történetesen én magam meleg vagyok, és mivel van barátom, mindenki veszélyt jelent körülöttem. Ez akkora badarság!

            -          Miért hallgattál el? Nem bízol bennem? – töröm meg a csendet.

            -          De, benned megbízom – sóhajt mélyet. – Abban az idegen férfiban nem. Miért mondasz igent egy találkára egy ilyen alaknak? Még nekem is nehezebb volt a közeledbe kerülnöm.

            -          Te zaklattál, az nem ugyanaz, őt meg én sértettem meg, és nem egy gazdag ficsúr, aki osztogatja a pénzét, és erőszakoskodik, hogy fogadjam el, aztán ha meghallja, hogy szeretnék valamit, akkor az másnap már a ház előtt vár.

            -          Mintha nem örülnél neki, hogy ilyen vagyok! Akkor most nem tudnám felújítani a szobát!

            -          Miért? Már újítás alatt áll?

            -          Nem, még nem, de fog! De nem ez a lényeg. Nem tetszik, hogy egy másik, idegen férfival találkozgatsz. Honnan tudod, hogy nincsenek hátsó szándékai?

            -          Mondtam már, hogy ott volt a kávézóban, amikor bejöttél, és utána Hoseokkal is beszéltem, szerintem lejött neki, hogy meleg vagyok, és mondtam is neki, hogy van kapcsolatom, a továbbiakat nem kötöttem az orrára. El is fogadta, nem volt rá semmilyen reakciója, csakúgy, mint semmi másra se. Higgadj le, mert ezzel nem azt fogod elérni, hogy azt higgyem, megbízol bennem, hanem pont ellenkezőleg! Ne félts ennyire a széltől is, oké? Felnőtt vagyok, és ismétlem, idősebb, mint te, mert úgy tűnik, nem fogod fel, hogy nem vagyok már gyerek, akire vigyázni kell. Nem érdekel a korkülönbség közöttünk, de ne próbálj meg irányítani! Ha találkozom azzal a férfival, akkor találkozok, nem te fogod megszabni, mit csináljak. Ja, és egyébként Hoseokkal és Minjaevel is fogok elmenni valamelyik nap, bár azt még nem tudom, mikor, lehet, már itt leszel, ezért se lehetek nálad egy hétig. Fontosak a barátaim is.

            Újabb csend, végül hosszas másodpercek múltán szólal fel.

            -          Rendben van, akkor menj csak el arra az ebédre, de mindenről be kell számolnod. – Már nyitom is szám, hogy rávágjam, nem az apám, de meggátol benne. – Ez a minimum! Tudnom kell, értve vagyok? Különben visszamegyek, nem érdekel.

            -          Ez már beteges – masszírozom meg fejbőröm. – Jól van, akkor majd mindent elmondok, de nekem ne féltékenykedj. Ha kell, ezerszer elmondom neked, hogy téged szeretlek, szóval engem senki más nem érdekel.

            -          Én is téged – feleli elhaló hangon, szinte alig hallom meg válaszát, de ettől csak nagyot dobban szívem. – Ezért féltelek… - folytatja továbbra is csendesen, amivel eléri, hogy mellette akarjak lenni, hogy hozzábújhassak.

            -          Most már jó éjszakát, Jungkook. Holnap neked még fárasztó napod lesz – szólok én is nyugodtabban már. – Álmodj szépeket!

            -          Az csak akkor szép, ha benne vagy – feleli jókedvűen, mire elpirulok. Még jó, hogy nem látja. – Neked is jó éjszakát, Tae! – Azzal bontjuk a vonalat.