[10/25] Stalker with love [2.évad] [+18]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Yoongi

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Újabb rész! Jó olvasást! ^^

 

Az sms-ben írt helyszínen állva toporgok, várva, hogy megérkezzen az idősebb férfi, akivel ebédelnem kell. Kicsit izgulok, mert tartok tőle, mi lesz ezúttal, és már nincs is túlzottan sok kedvem itt lenni. Folyamatosan az jár a fejemben, hogy mi van, ha átvert, nem jön el, és még sorolhatnám, de minden ilyen vészjósló gondolat után megrázom fejem, hogy elűzzem a rossz ómeneket. Hamar ideértem, ennyi az egész, de mivel ez a városnak egy olyan része, ahol nem igazán szoktam járni, nem tudom, hogyan lehetne egyik pontból a másikba jutni, kénytelen voltam taxit hívni. Sokba került, amiért fáj is a szívem, talán ezért vagyok zaklatott, hogy át lettem verve.

            Egy kéz ragadja meg vállam, mire reflexből fordulok lendülettel száznyolcvan fokot, karjaim is emelve, automatikusan felkészülve az ütésre, viszont ekkor Yoongival találom szembe magam, aki azonnal el is enged, amint konstatálja, nem vagyok éppen barátságos kedvemben. Elnézést kérve hajolok meg picit, hogy majdnem leütöttem, majd végül be is ülünk a mellettünk lévő gyorsétterembe. Kikérjük a pultnál az ételt, ami nem is olyan drága, így legalább emiatt megnyugszik a szívem. Leülünk egy asztalhoz, s ott várjuk meg, míg kihozzák nekünk a rendelést.

            -          Szóval tanár – köszörülöm meg torkom, hogy ne álljon be ismételten kínos csönd. – Külön tanárként is funkcionál vagy csak iskolában?

            -          Mindkettő – feleli ugyanolyan érzelemmentesen, mint tegnap. – Régebben egy elit iskolában tanítottam, de onnan később eljöttem, hogy belelássak más helyzetekbe is. Ott mindenki gazdag volt, valami különlegesség miatt került az iskolába, ezért probléma sem ütötte fel úgy a fejét.

            -          De ha ott jó volt, akkor mi értelme volt váltani? – ráncolom szemöldököm.

            -          Nem az én világom volt, hogy olyan helyen tanítsak, és mint említettem, bele akartam látni más helyzetekbe is, a hétköznapi emberekébe.

            Bólintok válaszul, hogy megértettem, és többet nem is tudok szólni, elvégre kimerítettem a kérdéseim. Fogalmam sincs, miről beszélhetnénk, de kényelmetlenül sem szeretném érezni magam, ezért ki kell találnom valamit, mert biztos vagyok benne, hogy nem a velem szemben ülőnek fog megeredni a nyelve.

            -          Én nem lennék tanár – mosolyodom el. – Nem bírnék a gyerekekkel, mindegy, milyen korosztályról beszélünk. Tényleg, milyen időseket tanít?

            -          Tinédzsereket, de külön tanárként vannak idősebbek és fiatalabbak is, akik járnak néha hozzám, hogy segítséget kapjanak. Alapvetően szeretnek, de félnek is tőlem, de nem jobban a szükségesnél, ez pedig fontos egy tanárnál, hogy megkapja a megfelelő tiszteletet.

            Újabb bólintás és csend. Ajkam beharapva vezetem le feszültségem, mely fokozatosan gyülemlik, amilyen kényelmetlenül érzem magam, habár annyira még nem is vészes, mint mondjuk tegnap. Egyelőre.

            Az ebédünket kihozzák idő közben, így nekiállunk az evésnek, eközben pedig egyébként sem illik beszélni, ezért viszonylag szó nélkül étkezünk. Jó étvágyat kívánunk egymásnak, az ételt dicsérjük, ami valóban nagyon ízletes, s már nem is bánom annyira, hogy eljöttem ide enni. Nem tudtam volna jobb helyet kitalálni, étterembe meg nem megyek, mert az drága, olyat meg szintén nem játszunk el, hogy ő fizetne, ha nagyon erőszakoskodni akarna, hogy márpedig együnk egy olyan helyen. Biztosan jól keres, ha nem csak iskolában tanít, így bizonyára bőven van pénze, hogy néhanapján megengedje magának az éttermi luxust, de nem szólok érte. Egyértelmű, hogy jól él – habár közel sem olyan jól, mint Jungkook, azért van összehasonlítási alap. Ha valaki kényelmesen el tud élni a fizetéséből, az már jól él a szememben. Nekem nem jut túl sok, többre vágyom, de már nem panaszkodom, hiszen komolynak érzem a kapcsolatomat Kookkal, és ha valóban együtt maradunk, akkor gond nem lehet abból, hogy mennyit keresek. Nem mintha rajta akarnék élni, de mégis nyugtat a tudat, hogy neki van miből fizetni.

            -          És egyébként – töri meg a csendet végre ő, mitől felcsillannak szemeim – hogy értette azt, hogy a párja nem tartózkodik elérhető közelségben? Mondta, hogy nincsen, aki lefoglalja így. Miért? Olyan parancsolgató, hogy nem engedi el? – húzódnak halovány mosolyra ajkai, ami még jobban meglep, s félre is nyelve köhögöm vissza a kis darabka ételt, hogy aztán válaszolhassak. – Ne értsen félre, nem zaklatni szeretném ezekkel a kérdéseimmel, puszta kíváncsiság, ha már említette.

            -          Hát ő… - pislogok jobbra, balra. – Hogyan is mondjam… vállalkozó. Sűrűk a napjai, mindig van valami dolga, most meg elutazott, úgyhogy… - emelem vállaim. – És igen, nos, vállalkozó létére elég parancsolgató, de nem vészes, engem nem kell irányítani.

            -          Nem szokott ebből vita lenni?

            -          Egy kapcsolatban elkerülhetetlen, hogy néhanapján ne zörrenjenek össze a párok – mosolyodom el haloványan, már csak piszkálgatva a maradék ételt. – Magam is egy nehéz személyiség vagyok és ő is az, ezért vannak nézeteltérések, de mindig meg tudjuk beszélni, nem adódik belőle komolyabb probléma.

            -          Jungkook?

            Szívem a torkomba ugrik, arcomból kifut a vér, szemeim tágra nyílnak, ahogy övéibe nézek, viszont továbbra sem tudok semmiféle érzelmet kiolvasni belőle. Nagyot nyelek, legyűrve a gombócot, mely a hirtelen ért feszültségtől képződött.

            -          Tessék? – pislogok nagyokat.

            -          Múltkor ezt a nevet mondta – dönti oldalra fejét érdeklődően, arckifejezése mégsem árul el semmit. – Amikor először voltam bent a kávézóban. A másik felszolgálónak ezt a nevet mondta, hogy vele lesz meg ilyesmik. Nem nagyon emlékszem már a részletekre, de úgy jött le, mintha ő lenne… a barátja.

            -          Ó… - motyogom fülig pirulva, elvégre nem számítottam rá, hogy ilyen könnyen lebuktatom magam. Nem szokásom világgá kürtölni, hogy meleg vagyok. – Hát… az…

            -          Nem kell magyarázkodni, semmi problémám ezzel, nem is adom tovább senkinek. Nincsenek ilyesfajta előítéleteim másokkal szemben, tekintve, hogy jómagam is ebbe a kategóriába tartozom, mint ön. Mindössze hallottam, hogy férfinevet mondott, és gondoltam, rákérdezek, ha nem probléma, természetesen.

            Gondolataim ezerfele cikáznak, ahogy végigpörögnek bennem a napok eseményei, hogy valójában hogyan is történt pontosan az a nap, mikor Jungkook bejött hozzám a kávézóba. Valóban nem fogtam vissza a hangom, meg alig voltak, ráadásul a pult közelében ült Yoongi, így egyértelmű, hogy hallotta minden szavam, amikor azt ecseteltem barátomnak, hogy milyen szép időt is fogunk együtt tölteni a fiatalabbal. A fenébe is! Hiszen olyan boldog voltam, hogy úgy megeredt a nyelvem, Hoseoknak kellett leállítania, hogy nem kíváncsi a szaftosabb részletekre! Miért nem bírom befogni a számat?!

            Váratlanul jut el tudatomig, mit is mondott a velem szemben ülő, s mintha csak lámpát kapcsoltak volna a fejemben, legszívesebben homlokon csapnám magam, amiért eddig ez nem jutott eszembe hamarabb.

            -          Maga meleg? – csúszik ki számon a kérdés. – Elnézést, nem így akartam. – Leteszem a kezemből az evőeszközt, s karjaim ölembe ejtve piszkálgatom ujjaim idegesen.

            -          Igen.

            Tömör, de határozott válaszától nem érzem jobban magam. Lehetséges volna, hogy valóban azért hívott el, mert tetszem neki? De miért? Tudja, hogy van valakim, az elejétől fogva tudja, ha hallotta, hogy miről beszélek Hoseoknak, akkor semmi értelme elhívnia. Jungkook küldte volna rám? Nem, az nem lehetséges, hiszen akkor nem lett volna olyan féltékeny az éjjel, mikor meséltem, mi volt és mi lesz ma. Biztos vagyok benne, hogy valamennyire más reakciója lett volna, ha ő tervelte volna ki ezt az egészet, viszont akkor továbbra sem értem, mit akarhat tőlem ez a férfi. Az csak egy dolog, hogy mindkettőnk a férfiakhoz vonzódik, ez nem jelenti azt, hogy egymásra kellene hajtanunk, főleg úgy, hogy az egyik fél foglalt.

            -          És van valakije? – kérdezek rá, hátha igent mond, de csak fejét rázza, ettől pedig jobban összeszorul mellkasom. – Ó, hát… biztosan lesz.

            Kijelentésemre először látok őszinte mosolyt arcán, ami egyszerre lep meg és nyugtat is, hogy nem olyan vészes a helyzet, mint gondolom. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, míg ő eszik egy újabb falatot, végül leteszi az evőeszközt, s eltolja magától a tálcát jelezve, hogy befejezte.

            -          Azt mondom, tegeződjünk. Úgy kényelmesebb lesz mindkettőnknek – könyököl fel az asztalra, én pedig bólintok egy halovány mosollyal arcomon. – Mintha feszült lennél. Ezt már tegnap is megfigyeltem rajtad. Gátlásos vagy?

            -          Mit? – kapom fel fejem. – Nem, nem, dehogy! Mármint nem mintha az ellentétje lenne igaz rám, csupán elővigyázatos vagyok az idegenekkel, főleg, hogy a mi első találkozásunk nem sikerült valami fényesen. Nem gondoltam, hogy itt fogunk tartani, hogy együtt ebédeljünk.

            -          Én sem gondoltam elsőre – hümmögi. – Érdekes, de mondhatni egy belső hang súgta, hogy hívjalak el, pedig a tegnapi után nem hittem volna, hogy bármi lehet közöttünk.

            -          Ezt meg hogy érted? – rémülök meg egy pillanat alatt.

            -          Nyugodj meg, nem fogok rád hajtani! – mosolyodik el újból, ezzel pedig végre sikerül megnyugtatnia. – Van barátod, ez nálam alapkizárás. Már az első szavaidnál közölted velem, hogy foglalt vagy, mintha tudat alatt próbáltad volna közölni, hogy meg se próbáljak közeledni feléd, de szerintem gátlásos vagy. Nem szabadna mindenkiről azt gondolnod, hogy komolyabb szándékai vannak, mivel sokan csak ismerkednek, barátkoznak, tudod, az élet ilyen, nem csak a szerelemből és a szexből áll.

            Hümmögve adok választ, miközben kinézek az ablakon. Igaza van, túl sokat gondoltam bele a kettőnk közötti kapcsolatba. Egyszerűen csak ismerkedni szeretne, mert biztosan sok ideje van most, vagy bármi, lehet, tényleg szimpatikus vagyok neki, és attól, hogy ő is a férfiakhoz vonzódik, nem jelenti azt, hogy akarna is tőlem bármit. Milyen paranoiás lettem! Ez is Jungkook hibája, ő ültetett bogarat a fülembe, hogy vigyázzak, meg mindent meséljek el, holott felnőtt vagyok, oda tudok figyelni magamra, nem egy újabb szülőre, hanem egy párra van szükségem, aki támogat a nehéz időkben is. Egyelőre még nekem kell támogatnom őt, hiszen ki kell gyógyítanom abból a szenvedésből, amiben eddig élt az exe miatt. Mindenesetre túlzásokba esik a féltésével, ezzel engem is megváltoztatva valamilyen szinten. Egy idióta vagyok, amiért azt hittem, hogy kellenék ennek a férfinek is. Nem vagyok annyira kapós, mint amennyire azt Hoseok és Minjae beállítják.

            Telefonom rezegni kezd zsebemben, mire először én magam rezzenek össze ijedten, amit a velem szemben ülő ugyanolyan komor tekintettel figyel, mint eddig. Előveszem a mobilt, hogy megnézzem, ki zaklat már ilyenkor, a kijelzőn pedig látom, hogy Jungkook az, így szemeim égnek emelve fogadom a hívást, fülemhez téve a készüléket. Persze, hogy éppen ebédidőben hív fel! Ki gondolta volna? Biztosan a véletlen műve!

            -          Szia – köszönök bele feszülten, kinézve az ablakon. – Éppen ráérsz?

            -          Ami azt illeti, igen. Ebédidő van, eljöttem enni, aztán gondoltam felhívlak, mi újság van feléd. – Szemeim forgatom átlátszó dumájára, de nem szólok még be érte.

            -          Tudod, én is éppen ebédelni vagyok, mint említettem – próbálom úgy mondani, hogy ne kerekedjen belőle veszekedés remélhetőleg. – Neked jó étvágyat akkor, én már befejeztem.

            -          Köszönöm – feleli mogorván. – Akkor most nem kérdezek semmit, de tudd, hogy amint eljöttél, beszámolót követelek. Ha nem érsz el, akkor írj sms-t, nem érdekel.

            -          Nem gondolod, hogy kicsit túlzásba esel?

            -          Csak elővigyázatos vagyok, azzal mi a probléma? Nem tetszik, hogy egy idegen férfival találkozgatsz, amint eljövök onnan.

            -          Jungkook… - sóhajtom. – Hát ilyen embernek nézel te engem? – emelem meg hangom, s sokkal határozottabban cseng, mint eddig bármikor, mikor Yoongi társaságában voltam, szemem sarkából pedig látom, hogy a másik is meglepődik hirtelen váltásomon. – Hányszor kell ezt még lejátszanunk, hogy felfogd, nem kell minden percben figyelned? – Azzal felállok, s elindulok ki az étteremből, hogy az utcán folytassam a beszélgetést. – Komolyan ennyire nem bízol bennem? Bennem?! Ne bosszants fel, mert egy napot nem megyek át hozzád, nem hogy egy hetet!

            -          Taehyung! – emeli meg ő is hangját. – Már erre adtam választ tegnap este! Abban az idegenben nem bízom, nem pedig benned! Szeretném, ha most hazamennél, úgyis befejezted az evést, azt mondtad. Kérlek! Most én kérlek erre!

            -          De hát azt sem tudod, kiről van szó! Nem is mondtam semmi olyat róla, hogy ennyire féltened kelljen! Nem kellene mindenkire féltékenynek lenned, aki csak szembejön az utcán, akkor sem, ha a múltad miatt félsz, hogy elveszítesz. Nem fogsz, oké? Veled maradok, veled leszek, segítelek, és… jól van, átmegyek hozzád – fújom ki a levegőt, ahogy átgondolom a dolgokat. – Ha hazajössz, első dolgod legyen, hogy küldesz valakit értem, rendben? Átmegyek.

            -          Komolyan? – Szinte látom magam előtt, ahogy felcsillannak szemei. – Az nagyszerű, mert úgy néz ki, sikerült lerendezni mindent időben, ezért holnap délután indulunk haza. Út közben beugrom érted.

            -          Majd hívj előtte, nem tudom még, merre leszek. Lehet, beugrom Minjaehez az üzletbe, mivel még nem beszéltem a másik főnökömmel a beosztásomról. Ó, várj, lehet, dolgozni leszek! – húzódnak pimasz mosolyra ajkaim.

            -          Szándékosan szívod a vérem, igaz? Szeretsz kötekedni, de úgysem fogsz dolgozni, nyugodj meg, hogy velem leszel.

Újból csak szemeim forgatom, de a mosoly letörölhetetlen arcomról. Bármennyire is viselkedik ennyire birtoklóan, aki nem képes elengedni, mégis csak szeretem, hogy ennyire odafigyel rám. Ez is csak azt mutatja, mennyit jelentek számára, de azért a túlzott féltéséből visszavehetne. Idősebb vagyok.

Még váltunk néhány szót, mielőtt bontjuk a vonalat, a mosoly pedig egy pillanat alatt eltűnik arcomról, mikor ijedten rezzenek össze megfordulva tengelyem körül, ugyanis a tőlem alacsonyabb, de annál idősebb férfi, Yoongi áll előttem. Végigpörög bennem, hogy mégis mióta állhat ott mögöttem, mennyit hallhatott a beszélgetésünkből, de édes mindegy, elvégre nem akar tőlem semmit, olyan sok mindenről meg nem beszéltünk. Nem hoztam szóba őt, azt majd otthon a négy fal között.

-          A barátod? – kérdezi egyhangúan, mire bólintok. – Idegesnek tűntél. Összekaptatok valamin?

-          Nem lényeges, csak a légytől is óv – rázom fejem, a végére pedig el is mosolyodom.

-          Az nem hangzik túl jól.

-          De én így szeretem – vágom rá gondolkodás nélkül, ezzel lezártnak tekintve a témát, mire veszi az adást, és nem fitogtatja tovább a témát. – Köszönöm az ebédet, tényleg finom volt, csak kár, hogy ilyen messze van tőlem. Én a város másik végében lakom, nem tudnék erre járni minden nap, de egyszer megérte.

-          Legközelebb ehetünk valamit feléd – húzza fel vállát. – Ne vedd tolakodásnak, ha pedig… Jungkook, a barátod, nem engedi, hogy el gyere, megértem. Nem fogom erőltetni, csak szimpatikusnak tűntél, barátságosnak.

-          Menjünk! Nem vagyok börtönbe zárva, menjünk csak! Sőt, tudod, mit? Majd eljöhetnél valamikor szórakozni velünk, mert más barátaimmal fogunk menni, csak még nem tudjuk, mikor. Még egyeztetünk, hogy mi lenne a legjobb időpont mindhármunknak, mikor ráérünk, de úgyis este mennénk. Lehet, még odébb lesz, addig természetesen találkozhatunk – hadarom el gyorsan, ami éppen eszembe jut, s még ő is meglepettnek tűnik, de elegem van. Jungkook miatt azt hiszi, hogy papucs vagyok, aki a gazdája minden szavára ugrik, és úgy tesz, ahogyan ő mondja? Na, még mit nem! Akkor fogok találkozni akárkivel, amikor csak akarok! Nekem csak ne mondja meg senki, mit csináljak, akkor sem, ha történetesen a pasim az! Nem egy báb vagyok, akit lehet irányítani, hanem érző lény!

-          Jól van, akkor… holnap nem fogok ráérni, de még beszélünk, hogy összefuthatnánk valamikor. Haza tudsz jutni?

-          Megoldom, persze, majd hívok taxit.

-          Itt vársz rá? Tudod, említettem, hogy itt lakom, esetleg megvárhatod ott, míg ideér.

-          Nem szükséges, de köszönöm – mosolyodom el, így el is búcsúzunk egymástól.

Mint kiderült, én gondoltam túl az egészet. Nem akar tőlem semmit, viszont a megérzés jó volt, hogy akarhatna, mivel ő is meleg. Ez persze nem jogosítja fel arra, hogy rám mozduljon, ahogyan ő maga is mondta, de azért biztosan kellemetlenül érte, hogy én ezt gondolom róla. Mégis csak egy tanárról van szó, értelmes, okos, mindössze szimpatikus voltam neki. Valamiért könnyen megkedvelnek elsőre az emberek. Belegondolva Jungkooknak is azonnal megtetszettem, viszont azon nem is töprengtem, hogy vonzódik-e a saját neméhez vagy sem. Olyan magától értetődő volt, ahogy hozzám viszonyult, és én sem állítottam le úgy, hogy álljon le ezzel a viselkedéssel, mert buzis. Egy ilyen elszóláson biztosan megsértődött volna, mivel nem viselkedik semmivel se másképpen, mint egy hétköznapi férfi, sőt, még dominánsabb is a kiállása a vállalkozás miatt. Bár, később ugyebár azt is megtudtam, hogy ő már az elejétől tudta, hogy kihez fordul, elvégre Jimin telefonjában turkálva talált rám, amit nem tudok hova tenni. Miért volt annyi év után még mindig közös képe rólunk? Miért nem törölte ki? Ennyire nehezen szakad el az emlékektől? Lehet, véletlenül maradt rajta, bár más kétlem, hogy volt, és az az egy kép meg nem olyan árulkodó, hogy lett volna közöttünk bármi. Biztosan kedves emlék számára, nem róhatom fel neki, hiszen békében váltunk el. A vihar csak öt évvel később tört ki.

Este állítok haza, mivel út közben úgy döntöttem, hogy Minjaehez ma nézek be, így a taxisofőrt erre is kértem, hogy a megfelelő címre vigyen. Elbeszélgettük az időt, mikor pedig nem volt bent nála senki, még igazítgatta is a frizurám, és mutogatta a tükörben, hogyan néznék ki különböző stílusokban. Egyszer hátranyalta, amivel még engem is meglepett, milyen másképp nézek ki. Mint valami macsó férfi, ezt pedig persze ki is nevettük, hogy egyáltalán nem illik hozzám, így legközelebb a zselével felállította, punkosra váltva, de ha lehet, ez még rémesebb volt, mint az előtte lévő. Ezután kivasalta, hogy szép egyenes legyen, amilyen akkor is volt, mikor befestett sötétebbre, viszont én nem fordítok időt arra, hogy ápoljam, nézzek ki valahogy, mint mondjuk Jungkook, hanem szimplán hagyom, hogy kis borzos legyen, amilyen mindig, természetesen.

Későn hívom fel Kookot, és kénytelen vagyok beszámolni neki mindenről, ami történt, így nagyvonalakban azt is közlöm vele, hogy a férfi, akivel találkoztam, meleg, de nem akar tőlem semmit, tudja, hogy van valakim, aki ráadásul éppen akkor hívott fel, mikor együtt voltunk. Egyértelművé vált számára, hogy nem tehet semmit, azt viszont kihagyom, hogy elhívtam magunkkal bulizni, amivel végül nem tudom, hogy élni fog-e, de egyelőre csak az számít, hogy hisztis hangulatomban meghívtam, amiről jobb, ha a másik nem tud. Még nagyobb féltékenységi jelenetet rendezne, mint eddig, viszont azt sikerül kiszednie belőlem, hogy tervezünk-e még egyszer találkozni, aminek még örülök, hogy nem személyesen történik, mert érzem hangjában az élt, a dühöt. Nos, nem tetszik neki, hogy meleg a fickó. Állítása szerint, mondani bármit lehet, az meg nem válasz, hogy szimplán szimpatikus vagyok.

Másnap késő délután valóban eljön értem, még fel is hív előtte pár perccel, hogy induljak meg, mert nem akar sokáig itt lenni, haza akar menni, így gyorsan összedobva egy táskába a fontosabb cuccaim, lemegyek a ház elé, hogy ott várjam meg. Bepattanok az autóba mellé, s már készségesen hajolok, ahogyan ő is, hogy egy gyors csókkal üdvözöljük egymást, ami ezúttal sem sikeredik túl rövidre. Elkap tarkómnál fogva és nem ereszt, úgy csókol már-már erőszakosan, mikor pedig elválunk, kipirulva dőlök hátra az ülésben, miközben szemeim le sem veszem róla. Ő csak visszafordul a kormány felé, majd megkeményedett tekintettel vezet otthonáig.

Határozottan ideges, ettől pedig tudat alatt húzom össze magam, mintha csak láthatatlanná tudnék válni mellette. Hamar hazavezet, amikor pedig kiszállunk az autóból, továbbra sem tűnik jobbkedvűnek. Az ajtót kinyitva előreenged, viszont megtorpanok egy másodperc erejéig, miközben próbálok bármit kiolvasni tekintetéből, viszont azon kívül, hogy ideges, más nem jön le.

Belépve már indulnék is fel az emeletre, ha nem kapna utánam, s csókolna ajkaimra ugyanazzal a hevességgel, mint az autóban. Automatikusan viszonzom, viszont alig bírom követni, mégis felpezsdít. Lehetséges, hogy valami történt ma, ami nem sült el jól, és emiatt ideges, ezért fordul hozzám így, mintha csak le akarná vezetni a feszültségét.

Váratlanul nyom kezembe valami fémes anyagot, mire elválunk egymástól, én pedig értetlenül ráncolom szemöldököm, ahogy lenézek a tenyeremben fekvő kulcsra, ami történetesen a játszószobájába vezet.

-          Te ezt magadnál tartod? – húzom fel kérdőn szemöldököm.

-          Van pót, az nálam van – feleli, de továbbra is dühösnek tűnik, ami megrémít, mégis ugyanolyan izgatott maradok a csók után. Elképesztő, milyen könnyen fel tudja ébreszteni bennem a vágyat! – Menj fel a szobába és várj meg ott! Vetkőzz le, elég, ha csak az alsónemű marad rajtad, utána pedig várj!

-          De… - Mutatóujját számhoz nyomja.

-          Térdelj le, a kezeid tedd a combjaidra, fordulj az ajtó felé, de ne nézz fel, értve vagyok? – Alig észrevehetően bólintok, ugyanis megszólalni továbbra sem tudok ujjának fogságától, amit csak ekkor vesz el tőlem, viszont rögtön utána ugyanolyan heves és erőszakos csókba von, mint nemrég. – Nem sokára megyek utánad. Nem foglak megváratni.

Szívem hevesen dübörög mellkasomban, arcom kipirul, a levegőt máris szaporábban veszem, ahogy nézek utána, amint a dolgozószobája felé veszi az irányt. Ekkor tudatosul bennem, hogy milyen gyorsan fel kell érnem az emeletre és úgy tennem, ahogy kérte, hiszen nem várat meg, tehát amint lepakolt, bizonyára jön is utánam. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, s a táskám út közben gyorsan be is dobom az ő szobájába, elvégre nem gondolhatja, hogy nélküle fogok aludni. Így folytatom utam a titkos szobácska felé, melyet remegő kezekkel nyitok ki, így szerencsétlenkedve egy sort. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnik, amíg szenvedek vele, végül mikor bejutok, csak úgy dobom le magamról a ruhákat, hogy végül csak egy szál bokszerben térdeljek le nem messze az ajtótól. A megfelelő pozíciót fel is veszem, izgatottságom mégsem hagy alább. Ha ebbe a szobába küldött, akkor nem lesz túl kegyes velem, de ezt élvezem egy bizonyos szintig. Idebent élnek a szabályok, itt minden más, mint kint, vagy bárhol máshol.

Idegesen harapdálom ajkam, s túl meztelennek is érzem magam így, hogy csak egyedül ülök és várok rá. Nincsen, aki betakarjon, törődjön velem, hogy egyáltalán hozzám érjen, ettől pedig feszélyezve érzem magam, holott ide nem juthat be más rajtunk kívül.

Az ajtó nyílik, így le is hajtom fejem, szemeim lesütve, viszont azt tökéletesen látom, hogy rajta sincs több egy nadrágnál. Elsősorban a szobájába mehetett, hogy aztán ott ledobálva magáról a felesleges ruhákat, már siethessen is hozzám, ugyanis nem maradt el túl sokáig.

-          Tudod, hogy miért vagyunk itt? – lép el mellettem, hogy a fiókokhoz lépve vegyen elő valamit, ami után nincs merszem jelenleg leskelődni.

-          Nem.

-          Mert szemtelen vagy – zárja vissza hangosan csapva be az egyik kis szekrényt, s úgy veszi újból az irányt felém. – Nem tudod, hol a határ, mikor mit mondhatsz. – Mögém érve egy nyakkendőt helyez szemeim elé, amit erősen húz meg hátulról, ettől pedig fel is szisszenek. – Azt sem, hogy kivel találkozhatsz – húz egy újabbat az anyagon, mire ajkaim összepréselve tűröm a szoros fájdalmat, ez mégsem szegi kedvem.

Egyértelművé teszi, hogy haragszik rám, amiért Yoongival találkozgattam az elmúlt napokban, azzal meg csak jobban felbőszítettem, mikor közöltem vele, annak ellenére, hogy a fickó meleg, így is hajlandó vagyok még ütközni vele. Felfogom, megértem hamar, miért vagyunk itt, de szeretem ezt a szobát, ami beteges, mégis így érzek. Ha akar, akkor büntessen meg, nem bánom.

Végigsimít vállamon keresztül mellkasomra a hátam mögött állva, így veszi ujjai közé mindkét mellbimbóm, hogy megcsipkedje őket, mitől akaratlanul szökik ki nyögés számon. Nyelvem kidugva nedvesítem be ajkaim, majd harapom is be az alsót, ahogy tovább morzsolgatja érzékeny kavicsaim, majd váratlanul enged el és csap alhasamra, melytől megugrom.

-          Állj fel! – szólít fel, mire így is teszek.

Megragadja csuklóim, úgy vezet valamerre, majd megállva újabb parancsba kiadja, hogy emeljem karjaim, így könnyedén köti ki két külön oldalra őket. Azt hiszem, ugyanott lehetünk, ahol a legelső alkalommal is, mikor idebent jártam. Akkor is kikötött, mintha egy céltábla lennék, viszont most lábaimmal nem tesz így, ami nyugtat.

Nyakamhoz hajol, majd miután végignyal erem vonalán, erősen harap belém, mintha egy kis vérszívó lenne, ettől pedig fájdalmasan nyögök fel, s próbálok is elhúzódni, hogy ne bántson, de nem enged el, csak akkor, amikor nyugton maradok. Kapkodva veszem a levegőt, mikor is fenekembe markolva húz magához, így nadrágján keresztül is tökéletesen érzem, hogy mennyire fel van izgulva. Mindeközben egyik kezét bevezeti utolsó ruhadarabom alá, így kertelés nélkül, szárazon nyomva belém első ujját, mely feszít, de szerencsére nem fáj annyira, mint lehetne, így egyelőre tudom türtőztetni hangom.

Hamar csatlakoztatja második ujját is, ami azt hiszem, talán túl hamar is történik meg, így folyamatosan a karjaiba hullámzok, próbálva valahogy úgy mozdulni, hogy az nekem kényelmesebb legyen, de feszít. Eközben ajkai közé veszi egyik bimbóm, melytől végre a kéj érzése is átjár, fejem pedig hátravetem ezektől a kettős érzésektől. Mikor már a harmadik ujjával is tágít, kénytelenül válok meg tőle, ugyanis ellép tőlem, legközelebb pedig már megszabadít alsónadrágomtól, s rezgő hang üti meg fülem, amit hamar meg is érzek fenekemnél, mikor is belém vezeti, egyértelműen, az egyik vibrátorát, ami nem is kicsi. Fájdalomtól szenvedve nyögök fel, s szorítom ökölbe kezeim, hiába fog férfiasságomra, hogy valamelyest élvezzem is, ez nem jön össze. Kegyetlenül, nem kímélve vezeti mélyen belém játékszerét, én pedig tehetetlenül vonaglok álló helyemben, de mindegy, hogyan mozdulok, nem vesz vissza a tempóból. Úgy mozgatja bennem az eszközét, mintha nem szenvednék tőle, pedig pattanásig feszülnek az idegeim, az izmaim is biztosan láthatóak, ahogy folyamatosan megfeszülnek, s a veríték is kiver.

-          Jungkook…

-          Nincs – nyomja még mélyebben belém, melytől szám tátva marad – Jungkook. Ebben a szobában nincs.

-          Ez… nem jó! – nyüszítek, s könnyeim is összegyűlnek szemem sarkában. – Fáj!

            Nem szól semmit szenvedésemre, akárhogyan rángatózom, s hiába masszírozgatja legérzékenyebb pontom, ha egyszer olyan, mintha éppen ketté akarnék szakadni belülről.

            -          Kérlek, ez nem jó! – próbálkozom tovább, de nem mintha nem fogná fel szavaim jelentőségét. Ennyire elködösítette volna a düh? – Jungkook, elég már! – vergődöm, de csak jobban magához húz. – Engedj el! – De nem enged. – Sárga vagy mi, vörös! – emelem meg hangom idegesen, ebben a pillanatban pedig kihúzza belőlem a vibrátort, a csuklóim eloldozza, nekem pedig több se kell, hogy hátrafele lépegetve letépjem magamról minél hamarabb a nyakkendőt. Egészen az ágyig hátrálok, melyre leülve, magamra húzom a takarót, mintha reflexből jönne. Össze vagyok zavarodva, nem vagyok képes a másikra nézni, aki néhány másodperces csendszünet után elindul felém. – Ne gyere közelebb! Nem engedtem meg! – emelem tekintetem fel, hogy végre szemeibe tudjak nézni, melyek kétségbeesetten csillognak.

            -          Taehyung – szól sokkal félénkebben, mint mielőtt kimondtam volna a biztonsági szavakat.

            -          Elfelejtettem… elfelejtettem, melyik szó, mit jelent – köszörülöm meg torkom, sötéten nézve fel rá. – A fájdalomnak is van határa, amit elbírok viselni, mondjuk, ha kellően fel vagyok készítve, vagy egyáltalán felizgulva eléggé ahhoz, hogy bármi ilyesmit bírjak. Nem bírod látni, ahogy szenvedek, mi? – húzódnak gunyoros mosolyra ajkaim, mire újabb lépést tesz felém, de olyan gyilkosan nézek rá, mint még talán soha, ettől pedig ijedt tekintettel torpan meg. – És mindezt azért, mert találkoztam valakivel?! – emelem meg hangom, már kiabálva rá, s nem gondolkodva nyúlok a hátam mögé, hogy az egyik keményebb párnát hozzávágjam izomból, amit természetesen elkap. – Hagyj magamra! – folytatom csendesen, de nem mozdul. – Nem akarlak látni, nem fogod fel?! – kiabálom újból, de hangom elcsuklik a végére, hiszen fenekem még mindig rettentően sajog, a könnyeim pedig ott ülnek szememen.

            -          De Tae…

            -          Hagyj békén! Menj ki! Menj már ki! – szorítom meg a takarót, hogy azt magamhoz húzva változtassak elhelyezkedésemen.

            Jungkook nem szól egy szót se, mindössze bűnbánó szemekkel néz végig rajtam, s mintha ő maga is könnyes lenne, de ebben nem vagyok biztos. Viszont megteszi, amire kérem, s úgy, ahogy van, elhagyja a szobát, egyedül hagyva a gondolataimmal és a lüktető hátsó felemmel. Hátravetem magam az ágyban, s utat engedek könnyeimnek, ahogy oldalamra fordulva nyúlok le magamhoz, de kénytelenül veszem is el onnan kezem, annyira fáj jelenleg.