[12/25] Stalker with love [2.évad] [+18]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Taehyung, Jungkook

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Tudom, most sokára hozom a részt, de nagyon el vagyok most foglalva, a suli, meg minden… sajnálom. :( Megpróbálom összeszedni magam, jobban beosztani az időmet, hogy tudjak írni! Remélem, tetszeni fog a rész! Jó olvasást! <3

A reggelit követően nem hagy magamra az örökös. A családja miatt fontosnak tartja, hogy megtanítson mindenre, ami szükséges lehet, ha eljön a napja annak, hogy találkozzam a rokonaival. Elmagyarázza a terítést, valami hasonlót próbál mutatni is, amit csak kinevetek, úgy állok mellé, hogy kijavítsam, ilyenkor pedig rendszerint játssza a sértettet, ami nagyon édesre sikeredik tőle. Szinte el is felejtem, hogy veszekedtünk a múlt éjjel, olyan jó hangulatban telik a következő pár óra. Rám figyel, nem vonul el dolgozni, hanem azon van, hogy a lehető legtöbb mindent megmagyarázza, hogyan kell náluk viselkedni, de ezzel nem lesz probléma. Intelligens vagyok, vendéglátást tanultam, így az étkezés során sem jelenthet problémát semmi, ha pedig attól fél, rosszat szólok… nos, hát abban nem feltétlen tudom megnyugtatni, hogy nem csúszik ki valami olyan a számon, aminek nem kellene. Természetesen kulturálni fogom magam, tisztelettudó leszek, főleg, hogy tökéletesen tisztában vagyok vele, kikkel fogok találkozni. Az egy dolog, hogy Jungkookkal járunk, de a családja… még mindig az egyik legbenfentesebb család egész Dél-Koreában. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen találkozóban lesz részem.

            Jesszusom, milyen lenne egy esküvő? Biztosan csendben akarnák lerendezni, de mégis emlékezetes és… gazdag lenne.

            Ez is anyám hibája, már megint, mikre gondolok? Nincs esküvő, nem is lesz! Milyen abszurd? Majd biztosan elmegyünk Thaiföldre, hogy megesküdjünk! Végül is… nem! Nem szabad, hogy ezek a gondolatok eluralkodjanak felettem!

            Idő közben Seoyun finom ebédet is tálal nekünk, mosolya pedig letörölhetetlen, ahogy jól szórakozik rajtunk, elvégre végignézte az egészet, ahogy Jungkook próbál megtanítani olyan dolgokra, amikről vizsgát tettem. Ezt szóvá is teszi, ami a fiatalabbnak nem tetszik, én viszont fölényesen húzom ki magam.

            Az ebédet követően egyedül maradok, elvégre örökösként dolgozni kell, engem pedig sikeresen elintéz, hogy ne kelljen bemennem, amit annyira nem is bánok kivételesen, hiszen sajgó hátsó féllel beállni pincérkedni, nem a legjobb ötlet. Máskor is mentem már be úgy a kávézóba, hogy nem voltam túl kiszámítható állapotban – már ami a járásomat illeti -, de nem kellene megismételnem. Még Hoseok is beszólt érte, ezek után meg mit higgyek, a vendégek mit gondolnak rólam? Nem elég, hogy mostanában előjöttek körülöttem a szintén meleg férfiak, még így is sugározna rólam a tény.

            Egyik pillanatban haragszom, a másikban elfelejtem a történteket. Jungkook sem hozza szóba a múlt éjjeli affért és én sem teszek így, elvégre nem az a célom, hogy veszekedést boronáljak. Még normálisan vitatkozni sem tudunk, mert állandóan gyerekes civakodásba megy át az egész, kiabálással, fenyegetéssel, néha kisebb verekedéssel – gondolok itt Jiminre. Valóban szeretnék segíteni rajta, de ahhoz az kell, hogy változtassak a hozzáállásomon. Egyértelmű, hogy zavarja, hogy találkozgatom azzal a férfival, fordított esetben én is rettentő féltékeny lennék, hiába tudom, hogy nem csalna meg, hiszen ennyire ismerem már. Nem tudom, mit tehetnék, hogy a gyógyulását elősegítsem, bár így is sok változást okoztam már az életében, így talán csak türelmesebbnek kellene lennem. Igen, az időre kellene hagynom, hogy helyrejöjjön, nekem pedig csak ott lenni mellette és támogatni a nehezebb időkben. Nem szabad siettetni semmit, a veszekedéseket pedig jó lenne elkerülni. Nem tesz egyikünk egészségének sem jót, rosszat meg nem akarok, így jobban teszem, ha inkább befogom a számat és éljük tovább békésen az életünket.

            Meg a fészkes fenéket! Nem fogom tűrni, hogy kegyetlenül bánjon velem akkor sem, ha ez a múltja miatt van. Meg kell tanulnia, hogy nem bánhat úgy velem, ahogyan akar, mert igenis érző lény vagyok azokban a percekben is, amikor átesik a ló túloldalára és nem lát tisztán a dühtől. Az ilyen helyzeteket tudni kell kezelni, de majd úgyis minden az adott percben fog eldőlni, előre hiába döntök el bármit, ha úgysem lesz úgy.

            Estefele, mikor már elég éhesnek érzem magam, lemegyek a konyhába, ahol már senki sem tartózkodik, így a lámpát felkapcsolva nézek körbe, mit rejtenek a szekrények. Főzni nem kell, hiszen az ebédről még maradt valamennyi, az pedig kettőnknek bőven elég. Fogalmam sincs, hogy Jungkook evett-e már, de neki is előszedek egy tányért, majd mindkettőnknek tálalok az ételből, melyet felmelegítve már az asztalra is teszem a megszokott helyeinkre, egymással szemben. Vizet is öntök ki egy-egy pohárba, majd csak ezután indulok meg a dolgozószoba felé, melynek ajtaja zárva, de tudom, hogy odabent kell lennie. Halkan bekopogok, majd választ nem várva nyitom be lassan, először csak résnyire nyitva be, hogy lássam, mit tevékenykedik. Tekintetünk szinte azonnal összefonódik, viszont száját hiába nyitja szólásra, szavai nem nekem szólnak. Telefonját fülénél tartva társalog valakivel, így szélesebbre tárva az ajtót lépek be a helyiségbe. Tudom, hogy fontosak a hívásai, ezért nem is zaklatom, csendben megvárom, míg végez, addig is az ajtónak dőlve állok és várok.

            Elgondolkodtató, hogyan nézhet ki valaki ilyen tökéletesen még akkor is, amikor csak ül és dolgozik. Nem tesz semmi különösebbet, még csak nem is áll be úgy nekem, hogy az csábító legyen, mégis vonzó, vonzza a tekintetem, pedig csak feszülten figyel arra, mit mondanak neki a vonal túloldalán. Gondterhelten túr hajába, hangja válaszában mégis határozottan cseng, ha nem ismerném, valamilyen szinten félnék tőle, úgy gondolnám, hogy rendíthetetlen, engedelmeskednék minden szavának. Ezzel ellentétben jól tudom, hogy van gyengesége, egy érzékeny oldala, amit ugyanúgy szeretek benne, mint a magabiztos énjét. Ő így tökéletes, ahogy van. A szépségét is bizonyára az apjától is elörökölte. Kíváncsi lennék, mennyire hasonlíthatnak. Biztosan kiköpött mások.

            A vonalat bontják, majd Jungkook néhány papírt pillanatok alatt elrendez, hogy ne heverjenek előtte szanaszét, ekkor pedig újból rám emeli tekintetét, s látszólag minden figyelmét nekem szenteli. Kíváncsian húzza fel szemöldökét, én pedig megköszörülve torkom, de továbbra is az ajtónál állva szólok.

            -           Csak szólni szerettem volna, hogy tálaltam vacsorát, úgyhogy ideje lenne jönnöd. Megvárlak, ha még van valami dolgod, ami sürgős, de most még meleg az étel – próbálom meggyőzni, hogy a kajálós opciót válassza, de különösebb reakciót nem váltok ki belőle. – Nem készítettem mást, úgyhogy az ebédről megmaradtat esszük, de az úgyis finom volt, Seoyun érti a dolgát – teszem tenyerem hasamra, ezzel jelezve, mennyire jól is esett az a finom ebéd.

            Néhány másodpercig beáll a csend, végigméri alakom, majd újból szemeimbe nézve húzódik hátra székével.

            -           Gyere ide! – kér viszonylag csendesen.

            Néhány meglepett pislogás után ellököm magam az ajtótól, hogy tegyem, amire kért, viszont megállok az asztalánál, annak támaszkodom csípőmmel. Ciccegve rázza fejét, majd már felém is nyúl mindkét kezével, hogy enyéimet megfogva húzzon magához, úgy intézve, hogy egyenest ölébe pottyanjak, lábaim terpeszbe rakva. Karjait nyomban derekam köré fonja, hogy ezzel láncoljon magához, én pedig vállaiért kapok. A felállás ismerős, déjà vu érzésem támad, fantáziám máris beindítva. Mikor legutóbb így az ölébe húzott, akkor még próbaidőn voltam, szándékosan húztam az agyát, de végül nem történt semmi. Akkor még féltem, rájön, mit érzek iránta, végül mégis elmondtam neki, amit nem bánok. Nem bánok semmit, ami kettőnk között történt, különben most nem tartanánk ott, ahol. Talán nem lennénk együtt sosem, ha a dolgok nem így alakulnak. Még mindketten szingliként élnénk az életünket, s az sem kizárt, hogy Jimin visszafogadja újabb szerződéses időszakra. Ebbe még belegondolni is rossz.

            -           Hihetetlen vagy! – mosolyodik el keserűen, én viszont értetlenül meredek rá. – Még mindig haragszol – jelenti ki, én viszont lesütöm szemeim. Nem hittem, hogy ennyire látszik, pedig próbálok nem gondolni rá, a tényeket venni alapul, azt, hogy azóta mi történt közöttünk, de mégis friss az emlék, nem tudom egyik pillanatról a másikra elfelejteni. – Mondd meg, mit tehetnék, hogy elfelejtsük a tegnap történteket?

            -           Adj időt? – formálom kérdéssé a lehetőséget, vállaim is felhúzva, majd azonnal magamba is nézek, hogy én se adok neki, akkor neki sem kötelessége, márpedig nekem elnézőbbnek kellene lennem vele. – Nem tudom, nem is haragszom igazán, én csak… még friss. Kényelmetlen ülnöm, csak úgy közlöm. Fáj.

            -           Annyira nem lehet vészes – fújja ki frusztráltan a levegőt. – Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nem voltam túl kegyetlen, és nem is tartott sokáig, mert elég hamar szóltál…

            -           Mivel fel voltál húzva, és te se figyeltél az időre! Tudod, ha szánsz néhány percet arra, hogy el tudjak lazulni, akkor nem fájt volna annyira – vágom hozzá sértetten, majd hamar megenyhülök szemeit látva, melyek kétségbeesetten csillognak. – Mi lehetett volna rosszabb? – teszem fel a kérdést, burkoltan próbálva kiszedni belőle bármilyen kis információt, ami arra utalhat, hogyan bánt vele az exe.

            -           Nagyon sok minden, Tae, nagyon sok minden – néz jelentőségteljesen, én viszont felhúzva szemöldököm vállaimmal együtt, fejem rázom, ezzel kimutatva értetlenségem, mire ő is lehunyja szemeit egy másodperc erejéig, s csak aztán néz fel újból rám. – Te is tudod, hogy a szerződésben mik álltak. Jól ismered már a játszószobát is, úgyhogy tisztában kell lenned azzal, mi mindent nem használtam, amit lehetne.

            -           Az eszközökkel lenne rosszabb?

            -           Részben, de ha nem szólsz, akkor… akkor is rosszabb lehetett volna – néz el oldalra. – Ha valami nem tetszik, akkor… akkor mindig szólj, ne hallgasd el, ne tűrd el!

            -           Mert te tűrtél mindent – suttogom a megfejtést, ő pedig nem felel, csupán komor tekintettel mered rám. – Tűrted, mert szeretted… és most azt akarod mondani, hogy ne viselkedjek úgy, ahogyan te – jelentem ki ezúttal én a tényt, viszont továbbra sem reagál. – Akkor minek a szabályok? Köztetek nem lehettek szabályok.

            -           Nem, csak a törvény! – vág vissza végre, ami egyszerre tetszik, de fel is húz vele.

            -           Ami a te oldaladon állt volna! Ma már édes mindegy az egész, hiszen már nagyjából tíz éve történt az egész. Majdnem tíz éve. Ha akkor a sarkadra állsz, akkor nem kellett volna szenvedned!

            -           Nem tehettem semmit és nem is akartam!

            -           Miért ne tehettél volna? Tudom, hogy szeretted, azt is tudom, hogy még nem voltál nagykorú, de ha szólsz valakinek, vagy szembeszállsz vele, hogy ne bánjon így veled, akkor…

            -           De hát szenvedtem! – emeli meg hangját, kezeivel pedig görcsösen szorongatja felsőmet, én pedig megfeszülök, ijedten, mégis izgatottan, az információra éhesen nézek vissza rá. – Látta rajtam, hogy nem tetszik, szerinted ennyire hülye volt? Szerinted nem mondtam neki, nem ejtettem el egyszer sem, hogy fogja vissza magát? Azt hittem, hogy majd az segít, mert a párom vagy micsoda, de nem, ezzel csak rontottam a helyzeten, sokkal rosszabb lett minden! – Szinte már fújtat, olyan ideges, én pedig automatikusan mozdulok, hogy magamhoz öleljem, úgy kúszom fentebb ölében, és ölelem szorosan mellkasomhoz fejét, mire ő maga is jobban átkarol, mint eddig. Érzem, hogy egész lényében remeg, viszont nagy meglepetésemre tompán az öleléstől, de folytatja szavait. – Nem érdekelte, hogy mennyire fáj, az sem, hogy még egy legutóbbi után is kényelmetlenül éreztem magam. Ha ezt szóvá tettem… ha ezt megmondtam neki… sokkal… durvább volt.

            -           Miért? – csúszik ki számon az ostoba kérdés, mégsem áll nekem, még jobban meghökkentve, felel rá.

            -           Úgy gondolta, megmutatja, mi az igazi fájdalom, hogy azt ne tekintsem annak, mert az semmi, ha pedig azért sopánkodom, akkor megmutatja, milyen az, ha tényleg fáj.

            -           Ez az elején volt még? Az elején annak, amikor így kezdett bánni veled? – Érzem, hogy bólint, ettől pedig csak jobban összefacsarodik a szívem. Jobban húzom magamhoz, pedig már nincs is hova, mégis azt szeretném, hogy érezze, mellette vagyok akkor is, ha a legrosszabb emlékeiről van szó. Nem fogok elhúzódni tőle, nem hagyom cserben.

            -           Ezek után persze egy szavam se lehetett. Szerettem, nem is akartam felbosszantani, végül, ahogy egyre inkább elfajultak a dolgok, és egyre… haszontalanabbnak éreztem magam, még azért is én kaptam, amiért elment az iskolából. Azt mondta, miattam kell elmennie, mert ennyire éretlen vagyok hozzá és nem akar többet látni. Aznap fent voltam nála, mikor ezeket mondta. Soha nem éreztem annyira megalázottnak magam, mint akkor éjjel. El akartam menekülni, ha már úgyis szakított, de még utoljára bevetette minden dühét. Éjjel… elaludt, de én nem bírtam. Akkor… nagyon sok minden megfordult a fejemben, de végül mégis erőt vettem magamon, eltekintettem a fájdalmaim felett, és kilopóztam a lakásából úgy, hogy ne vegye észre. Haza nem mertem menni, pedig volt nálam pénz, hogy hazafuvaroztassam magam egy taxival, de nem volt képem hozzá. Amilyen állapotban voltam, ahogyan kinéztem… nem volt hozzá merszem. Nem akartam, hogy a családom megtudja, mi történt.

            -           Nem mentél haza? – simogatom haját, hátha ezzel meg tudom nyugtatni valamilyen szinten. – Akkor ezért tud csak valamennyit a családod? Nem mondtad el, mi történt, hazudtál nekik valamit, miután sokkal később jelentél meg otthon, mint kellett volna.

            -           Ez… pontosan így történt – enyhül meg, s mintha mosolyogna, hangjából ezt szűröm ki. – Jól vág az eszed.

            -           Nem kell túl sok ész hozzá. Fél információkra támaszkodom – csókolok hajába, mire újból kifújja a levegőt, mintha csak a terhet engedné le a válláról.

            -           Nem akarom, hogy elhagyj – szorít magához újból, mire elkuncogom magam.

            -           Nem hagylak el. Ha megnyílsz, csak jobban szeretlek.

            -           Ne hazudj! Ha ilyeneket mondok, miért szeretnél jobban? – húzódik el, hogy szemeimbe tudjon nézni. – Utálom, ha gyengének kell látnod.

            -           Mindenkinek van egy érzékenyebb oldala, nincsen ezzel semmi baj – fogok állára, hogy mindenképpen rám nézzen. – Senki sem rettenthetetlen, még ha az üzleti életben ezt is kell mutatnod, de nekem nem kell. Nem lesz más a kapcsolatunk attól, hogy megnyílsz nekem, sőt, ettől csak sokkal bensőségesebb lesz, erősebb lesz a bizalom, márpedig bennem megbízhatsz. Tudom, hogy nehéz a múltról beszélned, de előttem nem kell tartanod semmitől. Egyébként is, ha eddig a történeteket egyedül cipelted a válladon, akkor nem is csodálkozom, hogy ilyen lettél. Ezeket ki kell adnod magadból, egyedül nem fogod átvészelni, ne utasítsd el a segítséget! Segít, ha beszélsz róla, és én nagyon szívesen meghallgatlak mindenről, ami éppen eszedbe jut, még örülnék is, ha kiöntenéd a szíved nekem, ha elmondanád a részleteket, mert akkor tisztában lennék vele, hogyan is bánt veled pontosan, akkor minden világos lenne, és neked is sokkal könnyebbé válna. Ha beszélsz róla, leküzdöd a félelmed, de elfogadom, ha ehhez időre van szükséged. Már ennek is örülök, hogy ennyit mondtál.

            Néhány másodperces csend áll be közöttünk. Elmerengve nézünk egymás szemébe, én pedig tovább simogatom tarkójánál ezúttal.

            -           Néha elgondolkodtató, mivel érdemeltem ki, hogy valaha is találkozzam veled – mosolyodik el, nekem pedig nagyot dobban szívem, arcom pirospozsgás színt ölt magára.

            -           A munkáddal? – fogom államra ujjaimmal, úgy téve, mintha nagyon eltöprengenék kérdésén. – Tudod, ha már ilyen sikeres vállalkozó vagy, nem meglepő, hogy bejöttél oda csak úgy. Élvezed az életet, így kell.

            -           Ó, szóval a munkám miatt találkoztam veled? Azt mondod, azzal érdemeltelek ki, mert ilyennek születtem?

            -           Már így születtél – bólintok határozottan. – Én már éltem, úgyhogy te értem születtél, tehát te neked csak csitu van, nekem köszönheted az életed.

            -           Nagyon elkanászosodtál, mióta kijelentetted, hogy járunk. Tudod, a szemtelenségnek is van határa.

            -           Miért lenne, ha úgyis felizgulsz tőle? Legalább, ha szexre vágyom, elég pimaszkodnom, aztán már mehetünk is a hálóba – mutatok rá a tényre, mire nagyra nyitja szemeit, majd pajzán mosolyra húzza ajkait.

            -           Kezdhetted volna ezzel, szóval nem is a vacsora miatt jöttél be – húz jobban magához, fenekembe markolva, mire újból vállaira fogva tartom magam távol tőle, de vigyorom nem tudom visszafojtani. – Ellenkezel is?

            -           Nem éppen így értettem, most mehetnénk enni is. Már órák óta nem ettél semmit, biztosan éhes vagy.

            -           Ó, igen, éhes vagyok, de még mennyire! – Azzal könnyedén fog egyik kezével tarkómra, hogy magához húzzon egy gyors csókra, kellően szívva meg így is alsóajkam. – Méghozzá rád!

            Megpróbálok ellenkezni, mert valóban megmelegítettem már az ételt és bizonyára már most sem olyan kellemes hőmérsékletű, mint kellene, de ehető állapotban lehet. Bármennyire is próbálkozom eltolni, erősebbnek bizonyul, én pedig képtelen vagyok ellenállni ajkai édes érintésének, ahogy enyéimen mozgatja őket, így végül engedek a csábításnak. Nem lesz itt több, mindössze kiélvezzük a pillanatot, a perceket, amíg ilyen módon kényeztethetjük a másikat, átadva magunkat a szerelem érzésének.

            Meglepetten nyögök csókunkba, mikor váratlanul feláll székéből, de engem biztosan tart egészen addig, amíg le nem tesz az íróasztalára, viszont kelletlenül szisszenek fel, ugyanis az érkezés nem a legkényelmesebb számomra, még fájó fenekem miatt.

            -           Nem szeretném! – próbálom gyengén eltolni, viszont még magamban sem vagyok biztos, hangom sem elég határozott, ami természetesen a velem szemben állónak is feltűnik. – Mármint… nekem ez nem megy most – dobom le karjaim.

            -           Nem szeretnék fájdalmat okozni neked, nyugodj meg! Csak lazulj el, és engedd, hogy adhassak egy bocsánatkérő ajándékot – hajol egészen közel arcomhoz, hogy már leheletét ajkaimon érzem, s meg sem próbálom eltolni, letaglóz szavaival.

            Újból ajkaimra csókol, amit először elfelejtek viszonozni, végül észbe kapok, s kiélvezem minden érintését testemen, ahogy kezeivel útnak indul, bebarangolni mindenhol, a már ismert utakat járva. Automatikusan kapok oldaláért, úgy húzom közelebb magamhoz, lábaim közé zárva.

            Ujjait bevezeti felsőm alá, úgy simogat tovább, így úgy bújok hozzá többre vágyva, mint egy szeretetre éhes kiscica. Egyszerűen csak egész nap képes lennék ölelni izmos testét, csókolni puha ajkait, csak úgy bújni, szinte dörgölőzni hozzá, ami furán hangozhat, mégis erre vágyom. Jelenleg képtelen lennék túl sokat engedni neki, hiszen fenekem még mindig sajog, érzékeny vagyok azokon a területeken, ettől függetlenül ugyanúgy vágyom rá.

            Kezét előrevezeti mellkasomhoz, így ujjai közé véve mellbimbóm, megcsipkedve azt, belőlem kisebb nyögést váltva ki érzékeny kavicsom ingerlése miatt. Tagadhatatlanul ért a dolgához, nem csodálom, hogy többen is belementek a szerződéses játékába, melyet fel se bontottak idő közben, hiszen elég egyetlen egyszer megtapasztalni, milyen vele összefeküdni, máris a rabjává válik bárki. Arra lennék kíváncsi, a nők hogyan viselhetik, hogy nem bejövősek neki – bár ez nem probléma.

            Végigcsókolgatja arcom, majd legérzékenyebb pontom megtalálva már az ellenkező irányba döntöm is fejem, némán kérve rá, hogy csinálja még tovább, szemeim is lehunyva tartva, átadva magam a kellemes érzésnek, mely felpezsdíti vérem. Szokásosan halad tovább le, nyakamat csókolgatva, szívogatva meg, melytől elhaló nyögést hallatok, ahogy pedig halad torkom vonalához, úgy fordítom fejem is, így kényelmesen hozzám fér. Kulcscsontomig elérve, pólóm nyakára fog, hogy lejjebb húzza, így ott is hagy maga után nyomot rajtam, amit cseppet sem bánok.

            Meglepetten nyikkanok egyet, mikor erősebben nyom meg mellkasomnál fogva, hogy elveszítve egyensúlyomat feküdjek hanyatt az asztalon. Nem mozdulok, hagyom, had tegye, amit szeretne, s nem is kell várnom, hogy megérezzem, a hűvösebb levegőt, ugyanis felsőm feltolva mellkasomig cuppan bőrömre, nyelvével húzva csíkot rajtam, ami olyan hatást kelt, mintha valóban engem szánt volna a vacsorájának. Elér egészen nadrágom korcáig, majd lassan megszabadítva annak fogságától, lejjebb húzva rajtam – amire rásegítek azzal, hogy megemelem csípőm -, zárja ujjai közé már elég merev tagom, belőlem pedig egy kéjes sóhaj szökik ki, miközben egy pillanatra le is hunyom szemeim, viszont hamar kinyitom őket, hogy lássam, mit tesz. Nem kertel, azonnal tövig vesz szájának nedves forróságába, melytől már a nyögést sem tudom visszatartani. Reflexszerűen kapok hajába, selymes tincsei közé fúrva ujjaim, azokat ragadva meg, mikor erősebben rám szív, fejem pedig hátravetem.

Minden egyes intenzívebb érzés odalent, középpontomnál összpontosul, minden érzékemmel arra figyelek, csak arra koncentrálok, ahogyan ő kényeztet, a nyelvét forgatja tagom körül, kőkeményre dolgozva, hogy már lüktessek szájában, de nem áll meg. Élvezettel kínoz, juttat a gyönyör közelébe fokozatosan, nem kímélve, hogy belassuljon, mégis kellően odafigyelve a tempóra, hogy ne siesse el. Szívem is beleremeg munkájába, s boldog vagyok a tudattól, hogy ezt azért teszi, hogy elfelejtsük a tegnap történteket. Nem mondta ki, de tudom, hogy ezzel akarja megmutatni, valójában gyengéd velem, nem pedig túl szadista.

-           Jungkook – nyögöm nevét, mire csak jobban rám szív, az eddigi legjobban, ettől pedig csípőmmel reflexből lökök fel, így kénytelen lefogni, hogy bírjak magammal. – Mm, gyorsabban! – Kérésemnek eleget is tesz, szinte azonnal kapcsolva a kért tempóra, mitől ajkaim mosolyra húzódnak, hogy valóban értem, a bocsánatomért, hogy elfelejtsük a történteket, a botlását, képes úgy tenni, ahogy mondom. Ezt sem tapasztalom sűrűn.

Szemeim lehunyom, szemöldökeim összehúzom, testem megremeg az orgazmus előhullámától, mely ezután kissé alábbhagy, de nem sokáig, ugyanis a fiatalabb ezt megérezve markol jobban csípőmre és dolgozik rajtam legjobb tudását bevetve. Fel sem tűnik az idő múlása, talán alig egy-két perce kényeztethet, de az sem kizárt, hogy már hosszabb ideje, a lényeg ugyanaz. Olyan érzésem van, mintha már régóta az asztalon feküdnék, de nem bánom. Egész nap el tudnám élvezni, ahogyan kényeztet, a nyelvét mozgatja tagomon, fejét pedig folyamatosan mozgatja, hol kicsit lassabban, hol gyorsabban, tekintetét néha összefonva enyémmel – bár összességébe véve én vagyok az, aki nem bírja állni ezt, a mindent elsöprő érzésektől, melyek átjárják testem minden porcikáját. A levegőt szaporán kapkodom, majd egy hangosabb nyögés kíséretében engedem magom szájába, melyet készségesen le is nyel, próbálva lefogni remegő testem. Az utolsó cseppet is kiszívja belőlem, majd kiengedve szájából, meg is törli azt, szemeit le sem véve rólam, melytől zavarba jövök, mintha nem éppen az imént szemeztünk volna, miközben mocskos dolgokat művelt rajtam.

-           Elképesztő, milyen gyönyörű vagy kielégülten – mér végig, én pedig alkarom szemeim elé téve nevetem el magam pihegve. – Édes vagy, hogy a mai napig képes vagy zavarba jönni ennyike bóktól – kuncogja. – Most akkor mondjam azt, hogy nekem már nem kell vacsora, mert már megvolt? Finom vagy. – Jobban elpirulok, mint eddig, így mindkét kezem arcomhoz emelve, tenyerembe temetkezve bújok el tőle.

Kuncogva igazítja vissza ruháim, megkérve, hogy emeljem csípőm, mikor éppen ott jár, így végül kényelmesen, kielégülten, megkönnyebbülten ülök fel és nézek vele farkasszemet. Automatikusan simítok végig felsőtestén, majd állapodnak meg ujjaim nadrágjánál, viszont kezeimre fogva emeli őket vállmagasságba, majd csókol ajkaimra, mondván nincs szükség arra, hogy ezt megtegyem én is, ezzel pedig eléri, hogy valóban megbocsássak neki. Tudom, hogy neki is szűkös a nadrágjában, mégis képes ettől eltekinteni csak azért, mert így tudja kifejezni a bocsánatát, hogy valóban sajnálja, ami történt. Nem a szavak embere, ez már feltűnt, viszont bármilyen mocskos is, ahogyan kimutatta, bánja, nekem mégis jól esik, meghat.

Újabb csókban forrunk össze, melyet végül én szakítok félbe, nem akarom tovább húzni az agyát, jobb, ha nem ingerlem. Ettől az ötlettől vezérelve pattanok le az asztalról, majd összefonva ujjainkat húzom magam után, hogy most már tényleg vacsorázzunk, viszont amint kiérünk a helyiségből, elengedi kezem. Értetlenül ráncolom szemöldököm, viszont egy újabb csókba hív, mely végül túl szenvedélyesre sikeredik, mégis elenged és másfele veszi az irányt, mondván melegítsem újra nagyjából öt perc múlva az ételt, majd jön. Miután hangosan nevetem ki, ahogy sunyi módon félre akar vonulni, kielégíteni magát, elérem, hogy egy kisebb pír megjelenjen az ő arcán is, viszont nem cikizem. Hagyom, had menjen fel a szobájába, addig újramelegítem az ételt.

Néhány perccel később nyugodtabb körülmények között zajlik le a vacsora, habár nem bírom magamban tartani, hogy ne szóljam meg a félrevonulása miatt, s magamat is dicsérem, hogy mennyire lenyűgöző a vonzerőm, hogy nem bír magával soha. Nem meglepő módon, nem tetszik neki piszkálódásom, így visszaszól, milyen vagyok, amikor teljesen átadom magam neki, ezzel pedig engem is kellően zavarba hoz. Mindketten csendben maradunk inkább, közben mégis örülök, hogy a kapcsolatunk egyre szebben alakul. Az idő mindent meg tud oldani.

Később felmegyünk a szobájába, már csak én megyek el zuhanyozni, ami után nem bírom ki, hogy ne nézzek rá pajzán mosollyal, elvégre ezzel elárulta magát, hogy hova ment, mikor feljött könnyíteni magán. Hamar megtisztálkodom, felvéve a pizsamát pedig már be is bújok mellé az ágyba, de még nem alszunk. Az éjjeli lámpa fel van kapcsolva az ő oldalában, miközben a telefonját nyomkodja a háttámlának dőlve, én pedig közvetlen hozzá bújva helyezem kényelembe magam. Vállára hajtom fejem, úgy figyelem, mit csinál.

-           Mikor lesz a családi vacsora? Kik lesznek ott? – töröm meg a csendet.

-           Fogalmam sincs – rázza fejét. – Majd szólni fogok, amint megtudok bármit, viszont most sokkal fontosabb a holnap. Haza szeretnél menni?

-           Mintha el akarnál küldeni – emelem meg fejem, majd sértetten húzom fel ajkam.

Jungkook elmosolyodva teszi félre telefonját, majd felém fordulva jobban magunkra húzza a takarót.

-           Te szoktál hisztizni amiatt, hogy haza szeretnél menni, mert nem laksz itt, nem is fogsz még jó ideig és még sorolhatnám.

-           Úgysem kell mennem dolgozni, nem? Miért pont most menjek el, amikor végre megnyílsz nekem? Hülye lennék elszalasztani ezt a lehetőséget, hogy megtudjak rólad bármit. Most pedig aludjunk – fekszem el, amit megkuncog, de követi példám.

-           Szóval ideköltözöl? Akkor talán többet beszélnék.

-           Most fenyegetsz? Nem mondod el, mi történt, ha nem jövök ide? Milyen aljas vagy! – duzzogok.

-           Üzletelhetünk másképpen is, mondjuk, hogy elmondasz több mindent arról a fickóról, akivel találkozgatsz. Kezdhetnéd a nevével.

-           Hogyne! Aztán szépen kinyomozod, ki ő, mi ő, hol dolgozik, milyen a múltja, volt-e priusza, a végeredmény pedig minden esetben az lenne, hogy eltiltanál tőle. Még azt is kinézem belőled, hogy őröket állíttatnál be hozzám.

-           Most, hogy mondod, ez nem is olyan rossz ötlet! – csillannak fel szemei.

-           Kapcsold le azt a lámpát! Nincs mit mesélnem róla, de tényleg. Az, hogy féltékeny vagy rá azért, mert ő is meleg, felesleges. Nem vagyok vak, látom, ha valaki akar tőlem valamit, te is sugároztad magadból, ha más nem, akkor meg Hoseok úgyis figyelmeztet, ő nálad is ezt tette – nevetem el a végét. – Bízz bennem, oké?

Néhány másodperces csend után kifújja a levegőt, majd bólint, így fordul meg, hogy leoltsa a lámpát, így teljes sötétség borul ránk. Azonnal mozdulok, hogy hozzá bújjak, magamhoz öleljem, amivel nem vagyok egyedül, egyszerre tesszük.