[25/25] A jégpálya ördöge és tündére (THE END)

Cím: A jégpálya ördöge és tündére – THE END
Író: Ayu
Besorolás: +15
Szereplők: Jimin, Taehyung, szülők
Páros: VMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: humor, romantika, dráma
Megjegyzés: Hali! Elérkeztünk végre az utolsó részhez is, fúh. Életem első története, amit be is fejezek, ami tényleg egy teljes kidolgozott sztori, de ennek is eljött az ideje, hogy elengedjem őket.  Elég hosszúra sikeredett, és még kitolhattam volna vagy két résszel, ha ezt szétvágom, és kicsit jobban kifejtem, de nem szerettem volna. Így is eredetileg 20 részesre terveztem. Jó olvasást hozzá! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető MINDEN ÍRÁSOM!

Jimin POV

Nem igazán tudom, mi ütött belém, de az, hogy tudom, Taehyung szeret engem, hogy vigyáz rám, óv mindentől, és képes etetni is, melengeti a szívem. Nem érzem ugyanúgy magam mellette, mint az elején. Olyan, mintha az érzéseim összekuszálódtak volna, én pedig tehetetlen vagyok, és sodródom az árral, de, ha már nincs beleszólásom abba, mit érzek, akkor kiélvezem a helyzetet. Miatta maradtam életben, ő az, aki a legfontosabb számomra, s az, hogy a szülei végre magunkra hagytak, elmentek dolgozni, felkeltette bennem a vágyat, azt a vágyat, amit akkor, azon az éjszakán is éreztem, mikor úgy hittem, mindent elrontottam, pedig nem. Taehyung, elmondásai alapján, már akkor is szeretett, s azt hiszem, így már teljesen világos, hogy miért adta be a derekát a heves játékomnak. Nem hibáztathatom érte, de így legalább már teljesen világos, mit miért tett.
Később alszom el, mint ő, s mielőtt elnyomna az álom, még figyelem, ahogy álomba szenderül, majd kezem hajához emelve simítom félre a szemébe lógó tincseket. Annyira ártatlannak, védtelennek tűnik, mikor alszik, hogy szinte nevetségesnek tartom, hogy ő vigyázzon rám, és ne fordítva. Karomat használja párnának, s úgy bújik hozzám, mintha én lennék az egyetlen menedéke, ez pedig mosolygásra késztet.

*

- Ébresztő! – harsan fel egy női hang egyszerre egy csattanással, mire nyomban megugrunk, így egymástól is elhúzódva, s nagyokat pislogva szokjuk meg az ablakon beszűrődő fényt.
A hang tulajdonosa nem más, mint Taehyung anyja, aki ekkor tovább folytatja a hangos tapsolgatást, hogy keljünk fel mihamarabb, de tekintete nem éppen jókedvről árulkodik. Pillanatok alatt nyílnak tágra szemeim az ijedségtől, hiszen ekkor tudatosul bennem, hogy mi is történik, s nyomban le is pillantok magunkra. A takaró félig lecsúszott rólunk az éjszaka folyamán, így tökéletesen kivehető, hogy egyikünkön sincsen felső, a további részek pedig szerencsére takarva maradtak, de ez nem ok a nyugalomra.
- Anya! – szól TaeTae, s rutinosan ül fel, de ezzel csak azt éri el, hogy a takaró mindkettőnkön lejjebb kerüljön, én pedig reflexből kapok az anyag után, hogy ne lehessek látható, s úgy tűnik, ekkor tudatosul a másikban is, hogy mi van, így ő is megfogja az egyetlen mentőövét, s maga elé rántja, amennyire tudja, egyre vörösödő arccal.
- Én… nem is tudom, mit mondjak – teszi csípőre anyja a kezét, másikkal pedig a homlokát kezdi masszírozni. – Először is vegyetek magatokra valamit, utána gyertek ki a nappaliba, és nem érünk rá, a lehető leggyorsabban!
Hevesen bólogatunk, mire az anyja gondterhelt sóhajok közepette indul ki, bár párszor visszafordul, hogy egy-egy pillantást vessen ránk. Amint záródik az ajtó, egyszerre ugrunk ki, hogy gyorsan felkapjunk valamit magunkra, s érzem, ahogy arcomba szökik a vér, a torkomban pedig gombóc növekszik. Mindenre számítottam csak arra nem, hogy erre fogok egyszer ébredni. Ez rosszabb, mint az otthoni fenyegetés! A szívem hevesebben ver, s félek a következményektől. Bele se gondoltam még egyetlen egyszer sem, hogy mi lesz, ha lebukunk, ha eljutunk addig, hogy ezt a nem is tudom, milyen kapcsolatunkat elmondjuk a szüleinek. Még a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában, hiába tudom, hogy Taehyung nem közömbös számomra. Ha erről fognak kérdezni, akkor totál le fogok blokkolni. Inkább elmegyek egyetemre továbbtanulni, mintsem, most leüljek beszélgetni kettőnkről a szüleinek.
A pillanat elkerülhetetlen, s néhány perccel később már az asztal előtt ülünk a padlón, egy-egy párnán ülve, s a túloldalán a két felnőtt helyezkedik el a kanapén. Nem bírok a szemükbe nézni, s a mellettem lévő sem érzi magát a legkényelmesebben, hiszen ahogy a szemem sarkából ránézek, látom, hogy kényelmetlenül érzi magát ott ülve, amire persze az is rátesz, hogy valószínűleg a feneke nincs épp a legjobb állapotban az este történtek után. Alaphelyzetben önelégülten vigyorognék a helyzeten, hogy nem bír kényelmesen leülni, de most sokkal nagyobb súly nehezedik vállunkra, ezért még egy mosolyra se futja.
- Hogyan is kellene kezdenünk? – sóhajt fel az anyja, én pedig elveszem tekintetem Taehyungról, s a földet kezdem pásztázni. – Nagyon sok kérdést tehetnék fel nektek, de szerintem mind tisztában vagyunk azzal, hogy egyetlen eggyel is le lehet rendezni. – Továbbra is némán ülünk, s meg mernék esküdni rá, hogy még soha nem éreztem ennyire zavarban magam, pedig volt már alkalom, hogyha egy-két nőnél megfordultam, véletlenül összefutottam az anyjával vagy apjával, de hozzájuk nem volt semmi közöm, így tovább is álltam, minekután levezettem minden feszültségem, s ők sem kerestek többet.
- Tisztában vagytok azzal, hogy ez nem épp egészséges? – szól bele apja is, előredőlve, könyökén támaszkodva meg combjain. – Egyáltalán hogyan jutott ez eszetekbe? Miért szexeltetek? Mindketten férfiak vagytok az isten szerelmére! – fakad ki, az én arcomat pedig egyre inkább elönti a pír, s váratlanul nagyon melegem kezd lenni. – Taehyung, amikor azt mondtad, őt hozod ide, mert gondok vannak otthon, akkor mégis mire gondoltál? Miért volt ennyire szükséges, hogy itt legyen? Hogy aztán így összemelegedjetek? Vagy ez már régebb óta tart?
- Nem, n-nem erről van… - kezdene mentegetőzni a szólított, de nem hagyják, hogy befejezze.
- Akkor mégis mi ez az egész? Miért kell reggel anyádnak arra bemennie hozzátok, hogy történetesen mindketten meztelenül fekszetek egymás karjai közt?
- Azért néztem be, mert úgy gondoltam, meglesem, hogy ébren vagytok-e már, de a takaró nem fedett eléggé benneteket – magyarázza anyja is tettét.
Érzem, szinte tudom, hogy lassan felém fordul a szó, hogy nem tehetünk majd mást, minthogy beavatjuk őket, nem azért vagyok itt, amire ők gondolnának, de egyelőre képtelen vagyok kinyitni a számat. Képtelen vagyok bármit is tenni, teljesen le vagyok dermedve, s zavarban érzem magam, még csak a szemükbe se tudok nézni.

Taehyung POV

A feszültség szinte kitapintható a levegőben. Jól tudom, hogy a szüleim értetlenek, s dühösek, hiszen az egy szem fiúkról most tudják meg, hogy meleg – habár való igaz, nem is olyan rég még én se gondoltam volna magamról, de Jiminről se, hogy képes lesz így viszonyulni hozzám. Fogalmam sincs, hogyan magyarázhatnám meg a dolgokat, s Jimin hátterét se szívesen fecsegem el, hacsak nem ő úgy akarja, de ennek a beszélgetésnek úgysem lesz úgy vége, hogy ő nem vall színt.
A szüleim folytatják kioktatásunkat, hogy mennyire nem természetes, amit művelünk, hogy ne is próbáljuk letagadni, amit tettünk, s tudják, hogy nem ez alatt a két nap alatt szerelmesedtünk egymásba, s, hogy miért nem mondtam el nekik, mi a helyzet, pedig ők megbeszélték volna velem sokkal nyugodtabb körülmények között, de ez így most váratlanul érte őket, mint a villámcsapás, s nem bírják hirtelen feldolgozni ezt az információt, miszerint melegek volnánk.
- Nyugodtabb körülmények között? – teszem fel a kérdést, nagyokat pislogva, mire bólintanak. – Nem tudtam, hogyan mondhatnám el, és annyi minden zúdult egyszerre a nyakamba, hogy eszembe sem jutott. Néha gondoltam rá, de féltem, hogy mit reagálnátok, ezért nem említettem, de egyébként is más miatt is eleget kellett aggodalmaskodnom – fordulok Jimin felé, s miután szánakozó pillantással illetem, visszafordulok szüleim felé. Nyitom a szám, hogy mondjak valamit, de csak egy kis nyögésre futja, mire újból Jiminre pislogok, s a velünk szemben ülőknek is hamar leesik, hogy itt bizony komolyabb dolgok vannak a háttérben.
- Jimin? – szólítja meg anyám, mire felkapja fejét, s megszeppenten néz szemeibe. – Tudod, ha már itt lehetsz nálunk ennyi ideig, akkor egy magyarázattal igazán tartozol nekünk, hogy miért.
- Én nem szerettem volna zavarni önöket, Mrs. Kim – nyel egy nagyot. – Taehyung ajánlotta fel, hogy jöjjek ide, mert otthon… - Ekkor lesüti szemeit, s mély levegőt vesz. – Szigorúak velem.
- Ez enyhe kifejezés – vágok közbe, mire szúrós pillantással illet. – Egyáltalán nem normális, amit veled csinálnak. Még az arcod is…
- Azt magamnak köszönhetem – vág ő is az én szavamba, mielőtt többet mondhatnék, s szinte félni kezdek tőle, szemei olyan figyelmeztetően csillognak.
- Hazudsz.
- Én voltam az, aki nem adta be a derekát mindennek, amit mondtak. Én feleseltem, én lázadtam, és ezzel tökéletesen tisztában is vagyok.
- Ez egyáltalán nem a te hibád!
- Hé-hé, álljunk meg egy pillanatra! – emeli maga elé kezeit apám, hogy elcsitítson bennünket. – Otthon szigorúan bántak veled, te pedig visszafeleseltél a saját szüleidnek, ezért van vágásnyom az arcodon?
- Nem viselkedtem megfelelően, ezért kivívtam a haragjukat.
- Hogy tudsz úgy hazudni, mint a vízfolyás? – rázom fejem helytelenítően, ő pedig égnek emeli szemeit.
- Ez nem hazugság, tényleg ezért ver… ezért vittek haza a hotelból, hogy megtanuljam, nem tehetem azt, amit csak akarok.
- Ver? Vertek? – hüledezik anyám, nekem pedig ökölbe szorulnak kezeim. – Akkor azok a foltok a testeden, amiket ma reggel láttam, azok? Én azt hittem, hogy… jézusom! – teszi kezeit szája elé tágra nyílt szemekkel nézve a vele szemben ülőt.
- Így van! – helyeslem az állítást, Jimin pedig ekkor végleg elveszti önkontrollját.
- Igen! Igen, így van! Mert másra se vagyok jó, csak arra, hogy úgy táncoljak, ahogy ők fütyülnek! Nem is azért korcsolyázom, mert annyira szerettem volna, vagy, mert ők annyira szerették volna. Az oktatásom drága volt, de előre gondolkoztak, és úgy gondolták, hogy a legjobbak között majd visszaadom nekik a pénzt, amit rám költöttek, végül, ha ezzel meg is vagyok, akkor onnantól kezdve nekem kell őket is eltartanom, hogy ők tudják csak élni a ki nem nőtt tinédzser életüket, aminek természetesen én tettem keresztbe! Soha, egyetlen egyszer sem fordult meg a fejükben, hogy őszintén büszkék legyenek rám, vagy egy percig is szeressenek! Világéletükben úgy gondolták, hogy csak bajt, szerencsétlenséget hozok a fejükre, és jobban belegondolva, valóban miattam nem tudnak normálisan élni.
- De még enned sem adtak!
- Igen, nem adtak, ezért kellett az iskolában beosztanom azt a keveset, amit kifizettek. Kénytelen voltam így tenni, és így is csak késő este járhattam haza, miután eleget gyakoroltam a jégen, azért hajszolva magam, hogy csak egyszer az életben, tényleg ne úgy gondoljanak rám, mint egy púp a hátukon. Akkora nagy kérés volt? Lehetséges, mindenesetre ezért küzdöttem, ezért jelentkeztem a lehető legtöbb versenyre, és arra törekedtem, hogy dobogós helyezést érjek el, ugyanis azért a legtöbb helyen pénz is járt. Ha pedig már mással nem érhettem el, hogy egyetlen éjszakára nyugton hagyjanak, akkor muszáj voltam így tenni.
- Húsz éves vagy, és még most is elvittek magukkal, pedig már önálló életet is élhetnél.
- Igen, mert elszöktem otthonról! – nyílnak tágra szemei, s látom, hogy vörösödni kezd, ahogy könnyeit próbálja visszatartani. – Azt hiszed, a verseny után nem fognak keresni? Hogy semmibe fognak venni? Azt mondtad nekik, hogy csak addig leszek nálatok, szerinted utána nem jönnek el értem?
- Kitalálunk valamit! Majd utána keresel egy munkát, akár oda is jöhetsz, ahol én dolgozom, és itt maradsz addig, amíg a továbbiakat ki nem találjuk. Anya, apa! – fordulok hozzájuk kétségbeesetten. – Ugye, itt maradhat? Ha elmegy dolgozni, akkor be tudna szállni a költségekbe, és közben félre is tudna tenni, hogy majd valamikor elmenjen, ha nagyon zavar. Kérlek titeket, hadd maradjon! Nem szeretném, ha újból hazavinnék, mert láttam, milyen volt ott, láttam az apját, és láttam, hogy mennyire összetört volt Jimin! Ahogy most kinéz az már sokkal jobb, de akkor ott, rá se ismertem – könnyesednek be az én szemeim is, szüleim pedig egymásra néznek, s némán tanácskoznak egymás között.
- Ez most egy elég bonyolult helyzet, fiúk – sóhajtja apám halántékát masszírozva. – Jó lenne, ha tudnánk beszélni a szüleiddel, Jimin – néz rá jelentőségteljesen, mire a szólított nyomban rémültté válik.
- Nem! Ne, ne, ne, ne, csak ne beszéljen velük senki! Már az is veszélyes volt, hogy Taehyung apám elé állt, nem szeretném, ha bármit tudnának rólam. Nem tudhatják meg a pontos címet, hol tartózkodom, kérem! – tördeli ujjait, én pedig egyre nehezebben viselem el, hogy ennyire összetörve kell látnom. Sikeresen felszakítottam a forradó sebeket. – Nemrég még talán beleegyeztem volna, hogy találkozzanak, s abba is beletörődtem volna, ha újból vissza kell térnem abba a házba, de aztán Taehyung… megváltoztatta a gondolataim, s a céljaim, és új értelmet adott az életemnek. Mellette szeretnék maradni. – Ekkor egy könnycsepp kicsordul jobb szeméből, majd ezt követi még egy a balból is, s az a kétségbeesett tekintet fájdítja a szívem.
- Rendben – sóhajtja. – Legyen, akkor nem beszélünk a szüleiddel, de azt jól vésd az eszedbe, hogy ennyivel még nincs letudva, mi lesz veled. Amiben tudunk, majd segítünk, de ehhez az kell, hogy te is tegyél valamit az asztalra. Ha vége a versenynek, ahogy elmondtátok, utána jön a neheze, tehát, melletted fogunk állni. Nem fogjuk hagyni, hogy bajod essen, de meg kell ígérned, ha itt maradsz utána is, tényleg keresel egy állást, és beszállsz a költségekbe.
Jimin heves bólogatásba kezd, s az én szívem is megdobogtatják apám szavai. Nem gondoltam volna, hogy végül tényleg így döntenek, hogy segítenek, főleg azok után, hogy tudják, összemelegedtünk a hátuk mögött.
- Ha pedig tényleg ennyire szeretitek egymást, akkor oda fogok figyelni, hogy ne nyissak rátok ilyen váratlanul. Nem szeretnélek kényelmetlen helyzetbe hozni benneteket, és magamat se – mosolyodik el anyám, nekem pedig nagyot dobban szívem a meghatottságtól.
Felállok, s ők is így tesznek, majd egy forró ölelésbe vonnak, amitől nekem is könnyek gyűlnek a szemembe. Megköszönöm nekik, hogy ennyire segítőkészek, és kedvesek, és, mennyire szeretem őket, mire Jimin felé fordulnak, aki továbbra is a földön ül, s megszeppenten néz ránk, de ahogy anyám kinyújtja neki kezét, ő még nagyobbakat pislogva néz sorban végig rajtunk, majd egy halovány mosollyal fogja meg a felé nyújtott kezet, s őt is az ölelésbe vonjuk. Olyan érzés, mintha máris egy család lennénk.

Jimin POV

Az elkövetkezendő napokban Taehyunggal sokat próbálunk a versenyre, s egyszer még Nammal is ejtünk egy kínos beszélgetést, hogy tisztázzuk azt az ünnepekkor történt dolgot. Mint kiderült, meglepődött, de valójában a viselkedésünkből kifolyólag számított rá, hogy van valami szikra kettőnk között, csak nem volt benne biztos, hogy jól értelmezi-e, mivel mégis csak mindketten fiúk vagyunk. Még Sooval is beszélgetek párszor, s látom rajta, hogy valószínűleg többet szeretne tőlem, mint barátság, de én ezt nem tudom számára viszonozni. Aranyos lány, tényleg semmi probléma vele, de még régebben se vittem volna el egy körre sem, mert túl ártatlan ahhoz, és megbántani senkit nem szeretnék, ezért jártam olyanoknál, akikről jól tudtam, hogy nekik se kell több. Egyszer ezt is meg kell majd beszélnem vele, de egyre látványosabban fordulok el tőle, hogy Taehyungnak szenteljem figyelmem, hiszen a jégen továbbra is én vigyázom őrá, s nem fordítva. Az pedig, hogy mi történik otthon a négy fal között, azt elég, ha csak mi ketten tudjuk. Ott még mindig gondoskodik rólam, s már a szüleitől sem rejteget, így anyja is segít nekem, ez pedig melengeti a szívem.
Már csak egy nap választ el minket a nagy naptól, s mi még mindig keményen hajszoljuk magunkat, hogy a legjobbat kihozzuk magunkból, s a közös előadásunk is egyre szebb, egyre több érzelemmel van tele. Büszke vagyok Taehyungra, elvégre is mellettem tanult meg még jobb lenni, s azt hiszem, ő is megadta nekem azt a löketet, azt az életérzést, mellyel jobb lehetek, ami eddig hiányzott belőlem, de hála neki és a szüleinek ezt is sikerül pótolnom.
Elmosolyodom, ahogy az egyik ugrás végrehajtása után, egyszerre nézünk egymásra, s úgy siklunk tovább a jégen. Az ő arca is felvirul, majd már fordulunk is el, hogy a következő lépéseket is meg tudjuk csinálni. Van egy ugrás, amit elég necces megcsinálni, de elég látványos, s a zenében el is érkezünk ehhez a részhez, mire ő veszi a lendületet, hogy felém induljon, én pedig beállok a biztos állásba, nehogy elboruljak. Mikor elér hozzám, emelem kezeim, hogy elkapjam csípőjénél, s behajolva, majd kihúzva magam emelem a magasba, ő pedig vállaimba kapaszkodik, s úgy tartja magát, míg meg nem csinálja a spárgát a levegőben. A következő mozdulatnak úgy kellene kinéznie, hogy óvatosan leemelem, s ahogy guggoló helyzetben a jégre teszem - s én is átveszem ezt a pózt vele együtt -, bal kezünkkel fogunk a másikéra, s kezdünk körbe-körbe forogni. Ez mind nagyon szép lenne, és versenyszámként biztosan nyernénk is, ha tökéletesen meg tudnánk csinálni, de ilyen tekintetben szerencse, hogy ez csak a nyitótánc, mert úgysem pontozzák. Mindenesetre, ha jól sikerül, hatalmas hírnévre tehetünk szert.
Az elképzelések ellenére, Taehyung rosszul lendül, én pedig képtelen vagyok jól fogni őt, hogy helyrehozzam a hibát, így mielőtt a terv szerint földet érne, egyenesen a karjaimba esik, engem kibillentve az egyensúlyomból, s így egyik kezemmel védekezve tartom meg magam, hogy ne üssem be a fejem, másikkal pedig az ő testét fogom magamhoz, hogy biztonságban legyen.
- Sajnálom! – kezd rögtön szabadkozni, de nem mászik le rólam. – Nagyon fáj? Ugye, nincs bajod? Nagyon sajnálom!
- Mássz le rólam, és jobb lesz – nyögöm ki, fájdalomtól eltorzult arccal, ugyanis a hátsó fél tájam elég erősen beütöttem, de nem olyan vészes, azért mégis kényelmesebb lenne, ha nem feküdne rajta plusz súly.
Végül tartunk egy kis pihenőt, mivel az ötletemet, hogy menjünk haza, Taehyung elveti, ugyanis ő még próbálni akar, mivel holnap verseny. Nem mondja ki, de látom rajta, hogy nagyon izgul, s ajkait is harapdálni kezdi, amivel ismét felkelti bennem a vágyat, hogy húzzam magamhoz, és csókoljam meg. Azóta az este óta nem mertünk egymáshoz érni úgy, mivel igaz, a szülei megígérték, hogy nem fognak zavarni, nehogy olyankor nyissanak ránk, mikor nem kellene, és ezt az ígéretüket tartják is, azért nem teszünk semmit. Továbbra is egy ágyban alszunk, s Taehyung próbál tisztes távolságban álomba szenderülni, de végül valahogy mindig a mellkasomhoz bújva kel reggel.

Elérkezünk a nagy naphoz is.
Taehyung izgatottan járkál fel, s alá az öltözőben immáron teljes felszerelésben, s szolid sminkkel a nyitótánchoz. Még szerencsére időben sikerült döntenünk és választani, mi legyen rajtunk, így ezzel sem kellett a továbbiakban bajlódnunk. Karjaimat felváltva emelem fejem fölé, hogy nyújtsak, de mindeközben le nem veszem szemem a másikról, hogy folyamatosan ajkát harapdálja izgalmában, ettől pedig én is így teszek enyémmel.
- Mi van, ha elrontom? Mi van, ha megint összeesünk annál az ugrásnál? – teszi fel kérdéseit, mire mélyet sóhajtva dobom le karjaim magam mellé, s több se kell, nekiindulok, hogy elállva útját szemeibe nézve nyugtassam meg valahogy.
- Menni fog! – fogom meg mindkét kezét, s masszírozgatni kezdem hüvelyujjammal.
- Ha… ha elrontom…
- Majd kijavítom – mosolygok rá bátorítóan, ő pedig rémülten néz szemeimbe. – Ha te elrontod, akkor úgy fogom alakítani a dolgokat, hogy úgy tűnjön, ez nem akkora baleset, mintha részben tényleg így kellett volna történnie.
- Azt hogyan?
- Csak bízd rám, van némi tapasztalatom már a jégen, és a zsűrikről is. Tudom, hogyan pontoznak, hogy ők mit látnak, szóval ne félj. Egyébként is, ez csak a bemutató. Majd a szólószámodra figyelj oda nagyon.
- Jaj, Jimin! – biggyeszti le ajkait, majd kezeit kihúzva enyéimből, körém fonja karjait, s úgy von forró ölelésbe, mire én nyaka köré fonom enyéim, s úgy simogatom tovább. – Annyira félek!
Homlokom övének támasztom, s úgy nézek szemeibe egyik kezemet arcára vezetve, hogy ujjaimmal cirógathassam bőrét, ő pedig csillogó szemekkel figyel. Szeretném valahogyan megnyugtatni, s úgy látszik, ez kicsit segít rajta, így elmosolyodom. Régebben én is nagyon izgultam, sőt, még az első országos versenyemen is féltem, viszont a tudat, hogy itt van mellettem valaki, akinek ez az első versenye, és jobban retteg, mint én valaha, arra késztet, hogy nyugodt legyek, s ezt sugározzam belé is. Egy kis idő után viszonozza mosolyom, így tudom, hogy kicsit sikerült kizökkentenem a verseny gondolatából.
- Jimin. – Hümmögök jelezve, hogy figyelek rá. – Szabad megcsókolnom?
Kérdésébe belepirulok, de aprót bólintok, s nyelvem kidugva automatikusan nedvesítem be ajkaim. Már hosszú napok óta szinte egymáshoz sem értünk, s őszintén szólva hiányzik, hogy érezhessem puha párnáinak mozgását, hogy szabadon ölelhessem, hogy csókolhassam puha bőrét mindenütt.
Közelebb hajol hozzám, s kicsit jobbra dönti fejét, hogy hozzám férjen. Én is vele együtt mozdulok, s amint összefonódnak ajkaink, elönti a kellemes melegség testemet. Viszont nem élvezhetjük néhány másodpercnél tovább a másik ölelését, s csókját, mert ekkor egy sipítozó hang töri meg a helyiség csendjét. Egy pillanat alatt rebbenünk szét, s a bejárati ajtóhoz pillantva a szüleimet látom ott állni, mire érzem, hogy a vér kifut az arcomból, teljesen elsápadok.
- Ti mit… mit műveltek? – sipítozza tovább anyám, apámra pillantva pedig elönt a rettegés, hiszen szemeiből csak úgy sugárzik a gyűlölet.
- Mit kerestek itt a verseny előtt? – préselem ki magamból a kérdést nagy nehezen.
- Be akartunk nézni hozzád, talán gond? Milyen jogon kérsz te számon minket? Ott lehetünk, ahol akarunk, mivel a mi gyerekünk vagy, így mi ott lehetünk, ahol te is.
- Nem – vágom rá határozottan, mire hitetlenül nyílnak tágra szemei. – Menjetek ki. Ide maximum a többi versenyző jöhet be, vagy az itt dolgozók, de ti nem. Tudtommal nézőként jöttetek, tehát menjetek is vissza a helyetekre!
- Hogy képzeled, hogy ilyen hangnemmel beszélsz velünk? Netán elfelejtetted, hogy a verseny után jössz velünk haza? Én a helyedben kétszer meggondolnám, mit mondok – szál be apám is, én viszont csak résnyire szűkített szemekkel nézek vissza rá.

Taehyung POV

Szívem hevesen kalapál mellkasomban, ahogy lebukunk a szülei előtt. Nem számítottam rá, hogy ide be fog bárki jönni az elkövetkezendő percekben, mivel nem sokára kezdődik a nyitótánc, így csak mi lábatlankodunk már itt, mindenki más valószínűleg vagy bemelegít épp valamerre, vagy már beálltak valahova, ahonnan jól láthatják a táncunk.
Nagyot nyelek, de a gombóctól a torkomban nem megy le egykönnyen. Nem fogom hagyni, hogy Jimin bántsák, most már biztosan nem. Meg fogom védeni, és ebben a szüleim is segíteni fognak, csak ezt a néhány percet kell átvészelni.
- Most akartok megbüntetni? A verseny előtt, hogy aztán rosszul teljesítsek? – húzza gunyoros mosolyra ajkait a mellettem álló, mire rémülten nyílnak tágra szemeim. Bátornak mutatja magát, de tudom, hogy legbelül ő is reszket.
- Nos, felfoghatjuk egy tragikus balesetként is. Senki nem fog róla tudni, hogy mi történt a négy fal között – vágja rá apja szintén egy gunyoros mosollyal, anyja pedig a szavak hihetőségét erősítve be is zárja az ajtót, hogy valóban ne lásson be senki, aki véletlenül elhalad előtte. – Majd a hírekben úgy fogják az emberek visszahallani, hogy furcsa módon bekattantál, ezért saját magadat sanyargattad a verseny előtt, s mi pedig már túl későn érkeztünk ahhoz, hogy segíteni tudjunk rajtad. Emiatt valószínűleg utolsó helyezett leszel, mi pedig aggódni fogunk érted, hogy helyre jöjjél – mondandója közben lassan indul el felénk, én pedig rémültségem nem is tudom palástolni. Jimin nagyon jól játssza a higgadtat, de én ezeknek a szavaknak a felét sem tartom viccesnek. – Végül berobbansz majd a köztudatba, hogy újból képes vagy versenyezni, jobb szintre emelkedni, és világhírű leszel, olimpiákra fogsz járni, és győzedelmeskedni fogsz mindenki felett. – Ekkor már nyújtja is kezét, hogy magához ránthassa Jimint, de én azonnal kapcsolok, és a másodperc törtrésze alatt ugrok a célszemély elé, így engem ragad meg felkaromnál fogva, de hamar realizálja, hogy mi történik. Ahogy egymás szemébe nézünk, látom átsuhanni benne a meglepettséget, majd gonosz vigyorra húzódnak ajkai, s szinte látom a kis villanykörtét a feje fölött, miszerint jobb ötlete támadt. A következő pillanatban már hátrább lép egyet, s engem is ránt magával, majd egy határozott mozdulattal fordít magának háttal, én pedig alig bírok megállni a lábamon a korcsolyában, ahogy összevissza rángat. Magához húz, egyik karjával lefogja egész testem, a másikkal a karomat fogja, amelyikkel fordított helyzetemen, így szinte ki van csavarodva, de szerencsére nem túl fájdalmasan.
- Engedd el! – néz először igazán rémülten Jimin, mire hallom, ahogy felkuncog a fogva tartóm, de helyette egy női hang szólal meg messzebb mögöttem.
- Jimin – sóhajtja. – Eddig nem tudtam róla, hogy a férfiakhoz vonzódnál, és meg kell, hogy mondjam, őszintén csalódtam benned, de rendes szülő lévén adunk neked még egy esélyt, hogy bizonyíts. A verseny után gyere vissza velünk, és tégy, ahogy apád mondta, akkor elengedjük a kis barátodat, de vele is meg kell szakítanod mindennemű kapcsolatot. Nem maradhattok együtt. Ez hatalmas szégyen ránk nézve.
- Engedjétek el! – sziszegi egyre idegesebben, viszont apja ekkor jobban hátra szorítja karomat, én pedig fájdalom ittasan szisszenek fel, s szemeim is szorosan lehunyom.
Úgy tűnik, Jiminnek ez a végső löket, úgy ugrik apjának, mint valami vadmacska. Erősen üti, s löki félre, próbálva engem kiszabadítani, de nem jár sikerrel. Könnyedén löki félre, így a szemem láttára esik hanyatt a földre, én pedig érzem, amint könnybe lábadnak szemeim.
- Velem azt csináltok, amit akartok, de őt hagyjátok ki ebből! – néz fel ismét lángokat szóró szemekkel, s menet közben fel is áll. – Engedd el!
- Mert mi lesz akkor, ha nem?

Jimin POV

- Akkor az én két kezemmel kell, hogy megismerkedjen – záródik az ajtó hangos csapódással, a hang tulajdonosa pedig nem más, mint Taehyung apja.
Csend áll be az öltözőbe, s mindenki az újonnan érkezőt figyeli, aki teljesen egyedül van, de olyan mérgesen néz a vele szemben álló férfira, aki foglyul ejtette Taehyungot, hogy még én is meghunyászkodom. Annyira lefoglalt az, hogy apámra figyeljek, hogy észre sem vettem, hogy nyílik az ajtó, pedig közülünk egyedül én láthattam, ha még hallani nem is, mert olyan sunyin jött be.
- Engedje. El. A fiamat – sziszegi vészjóslóan, apám pedig néhány másodpercig még farkasszemet néz az újonnan érkezővel, de végül beadja a derekát, és szabadon engedi Taehyungot, aki megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, és lép odébb karját masszírozgatva.
- A fia? – húzza fel szemöldökét apám. – Tudja, hogy ezek ketten mit műveltek itt, míg egyedül voltak? Tudja, hogy a drága fia meleg?
- Tudom – vágja rá magabiztosan. – Megbeszéltük, és Jiminnel is. Gondolom maguk a szülei, ha jól nézem. Nem gondoltam volna, hogy így kell valaha is találkoznom önökkel, és arra sem számítottam, hogy ennyire embertelen módon viselkednek nyilvános helyen is.
- Embertelen? Mert az talán sokkal normálisabb, ha két tinédzserfiú egymás szájában turkál ilyen helyen?
- Nem azt mondom, hogy az normális, de amíg úgy teszik, hogy az mást ne zavarjon, és nem fitogtatják, addig nincs is vele semmi gond. Miért lenne baj, ha boldogok szeretnének lenni? Ilyen apa maga? Mindössze be szerettem volna nézni egy pillanatra, hogy gyorsan még sok sikert kívánjak, de mindenre számítottam csak erre nem. Nem sokára kezdődik a verseny, szóval azt hiszem, mindannyiunknak ideje távozni.
Mielőtt bármit reagálhatna valaki, az egyik szervező kopogtat be hozzánk, s közli, hogy mindenki menjen a helyére, és mi is induljunk a pályához, mert mindjárt kezdünk. Mindenki kimegy, kivéve az apámat, aki még az ajtóból visszanéz ránk, majd mintha végiggondolna valami fontosat, úgy mér végig mindkettőnket, majd lesajnáló szemekkel illet, s elhagyja az öltözőt.
Egy izgatott Taehyunggal mellettem állok a pályára lépés előtt. Kissé letörtnek látszik, de nem szabad, hogy most omoljon össze. Tartanom kell benne a lelket, így megveregetem hátát egy bátorító mosollyal arcomon.
- Hogyan tudsz még most is így mosolyogni? Főleg ezután…
- Felejtsd el, ami történt. Minden a legnagyobb rendben lesz, hiszen a szüleid úgysem hagyják, hogy bajod essen, és ezt én se fogom többször hagyni. Még egyszer meg ne forduljon a fejedben, hogy elém ugorj, mikor… - összepréselem ajkaim, képtelen vagyok kimondani, hogy mit tesznek velem. – A lényeg, hogy ne legyél ilyen meggondolatlan! Nem lehetsz a célpontjuk, ne is engedd, hogy az legyél! Most viszont a versenyre koncentrálj. Sikerülni fog, meg tudod csinálni, és majd segítek – vezetem le kezem övéhez, s egy másodperc erejéig megszorítom, mire elmosolyodik.
Bemondják a nevünket, mi pedig nyomban pályára is lépünk, s egy-két bemelegítő kör után megállunk középen egymásnak tükörképesen. Halkan odasúgom neki, hogy sok sikert, s a következő pillanatban már fel is hangzik a zene, amelyet már annyiszor hallottunk. Tükörképesen indulunk el, s úgy siklunk a jégen átadva magunkat a zene ritmusának, az érzések egyvelegének, hátunk mögött hagyva a néhány perce történteket. Mindent magunk mögött hagyunk, s csak a pillanatra gondolunk, arra, hogy ne rontsuk el a lépéseket, hogy utoljára tényleg odategyük magunkat. Hamar átállunk az egyforma mozgásra, így már nem tükörképesen mozgunk. Ahogyan a zene adja, úgy lépünk, s ugrunk fel a levegőbe pörögve hármat, s tökéletesen egyszerre is érkezünk a jobb lábunkra támaszkodva, úgy guggolva. Ugrásunkat tapsvihar követi, de még koránt sem érünk rá örülni, ugyanis további nehéz ugrások következnek. Néhol újból tükörképessé válunk, vagy szimplán egymással szemben állva játsszuk el, ahogy próbáljuk a másikat lenyűgözni, elkápráztatni. A történet elvégre is arról szól, hogyan csábítja el a két fél a másikat, hogyan jön el a pillanat, mikor már majdnem elérjük a másikat, melyet az egymás felé kinyújtott kezünk jelképez. Lassan elérkezünk a legnehezebb ugrásunkhoz, s Taehyung lágyan engedi el karjait maga mellett, úgy fordulva a jégen a már megadott lökés miatt, én pedig beállok helyemre biztosan. A távolból látom, amint tekintetem keresi, én pedig haloványan elmosolyodom, kinyújtom karjaim, hogy jelezzem számára, jöhet, el fogom kapni. Ő meg is indul felém, megadja a kellő löketet, s, amint elér hozzám, én elkapom csípőjét, s ő vállaimba kapaszkodik, én pedig elengedem, karjaira fogok erősen, hogy ki tudja húzni magát. Tartom magam, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, elvégre is én adom számára a biztos támaszt jelen pillanatban. Lábait lassan nyitja szét spárgába, mire hatalmas taps követi mozdulatát, s sokan még fütyörésznek is. Tudom, hogy jön a pillanat, mikor le kell engednem, s tudom, hogy nagyon izgul, érzem is, ahogy remegnek karjai, de első lábát behajlítja, s úgy engedi magát le, én pedig gyorsan változtatok karjának fogásán, s leengedem a jégre. Vele együtt ereszkedem tovább guggoló helyzetbe, megadva a kezdőlöketet a forgásunkhoz, melyet a másik kezének fogásával teszünk, amit újabb fütty-, és tapsvihar követ. Végül néhány egyszerűbb ugrással fejezzük be a bemutatót, s a szám legvégén egymással szembe érkezünk. Ő mellkasomra teszi kezeit, én pedig derekán pihentetem, s úgy nézünk egymás szemébe lihegve, amint az utolsó hangok is elhangzanak. Eleinte úgy gondoltam, nem fogjuk tudni kellően átadni ezt a vágyakozó, szerelmes nézést, de nem kell megjátszanunk magunkat. Tudom, hogy ugyanolyan szemekkel meredek rá, ahogyan ő énrám, és ez tökéletes befejezés.

Taehyung POV

A lámpák elsötétülnek, én pedig hevesen dobogó szívvel megyek Jimin után le a pályáról. A közönségnek hallhatóan nagyon tetszett az előadásunk, aminek roppantul örülök, ráadásul megcsináltuk! Nem rontottam el, nem estem el egyetlen egyszer sem!
Kifújjuk magunkat, de tudom, hogy még a java hátra van, a verseny, de az már szinte meg se kottyan. Ezek után könnyedebben állok újból jégre, s vigyorogva várom, hogy elinduljon a számom, mikor végre én következem. Boldog vagyok, s ez a jókedvem törhetetlen. Úgy siklok a jégen, mintha nem lenne semmi probléma, így adom elő a szokásos módomon koreográfiámat, s néhány ugrásomnál hallom a lenyűgözött fütyörészéseket, a tapsokat. Nem sokkal utánam következik a sorban Jimin is, és csillogó szemekkel nézem végig, hogy milyen lenyűgözően alakít egyedül is. Nem csalódom benne, s olyan érzésem van, mintha tanult volna tőlem is valamit, hiszen olyan, mintha csak úgy szárnyalna a jégen, én pedig szerelmesen mosolyogva figyelem, ahogy befejezi táncát, és velem együtt többen is felugranak, hogy állva tapsoljanak. Lenyűgözően alakított.
Nem találkozunk az eredményhirdetésig, én pedig izgatottan harapdálom ajkam, miközben elkezdik visszafele bemondani a helyezéseket. Meglepődök, hogy nem az utolsó helyen végzek, és nem is az utolsók között, ugyanis nevem nem hangzik el a felsorolás közepénél sem még, ahogyan Jiminé sem, de azon igazából meg sem lepődöm. Azt mondta, volt már egyszer országos versenyen, amin harmadik lett, így biztos vagyok benne, hogy most is dobogós helyezést fog elérni.
A nevem még az ötödik helyezettnél se hangzik el, én pedig kezdek azon töprengeni, hogy vajon kihagytak-e a sorból, mikor is a negyediknél már meghallom sajátomat, bennem pedig szétárad a boldogság. Életemben először vettem részt versenyen, ráadásul országoson, és rögtön negyedik helyezést értem el! Ezt kizárólag Jiminnek köszönhetem, de jelenleg nincs a közelemben, hogy örömömben a nyakába ugorjak, ráadásul az ő neve se hangzott még el, így nem is zavarhatom. Innentől a dobogósok következnek, s nekik már a jégre kell menniük, hogy átvegyék az érmet. Mikor a harmadik helyezettet bemondják, azt nagy üdvrivalgás követi, s egy nő csúszik a pálya közepére, hogy egy férfitől átvegye az érmét, majd meghajolva, széles vigyorral arcán távozik, s a számának hangja is elhalkul. Szívem a torkomban dobog, úgy izgulok Jiminért, hiszen már tudom, hogy túlteljesítette önmagát, mivel harmadiknál csak jobb lesz. Izgatottam várom a második helyezettet, s mikor elkezdik bemondani, először azt hiszem, ő az, de nem, csupán a vezetéknevük ugyanaz. Felcsillannak szemeim, hiszen ebből már tudom, hogy csak egyetlen helyezést érhetett el…
- És az első helyezett, Park Jimin! – harsan fel a férfihang, s az előbbieknél nagyobb, hangosabb üdvrivalgás tör ki, s szinte én is felvisítok örömömben.
Megcsinálta! Első lett, megcsinálta! Igen, igen, igen! Az én Park Jiminem első helyezett lett egy országos korcsolya versenyen! Annyira büszkének érzem magam, mintha a gondviselője lennék, s azt hiszem, ettől nem is állok távol. Mivel első helyezett, újra elő kell adnia táncát, így a zene fel is harsan, és mindenki fütyörészve, s izgatottan nézi végig újból előadását, én pedig majd kiugrok bőrömből. Látom rajta, mennyire boldog, s még az sem rendíti meg, hogy a szülei mit tettek a rendezvény elején.
Végül véget ér a verseny, s mindenki indul a helyére, a nézők is elindulnak ki a hatalmas csarnokból, amit kibéreltek a versenyre, én pedig az öltözőbe érve kezdek neki átvedleni saját ruháimba, hogy kényelmesebben legyek. Jimin egész végig nem jön be, fogalmam sincs, merre lehet, de már a legtöbben távoznak, mikor végre belép a helyiségbe, ahol már csak én tartózkodom. Örömtelien ugranék nyakába, de ebben meggátol az, hogy kissé letörtnek látszik, így inkább visszafogom magam, és elé lépve szoros ölelésbe zárom.
- Milyen furcsa, hogy most magasabb vagy nálam – kuncogom. – Vedd le gyorsan ezt a korcsolyát.
Nagy megkönnyebbülésemre sikerül megnevettetnem, így miután elengedem őt, leül, hogy levegye az összes ruhát, hogy aztán a sajátjaiba bújjon vissza. Mindeközben gratulálok neki, és elmondom neki, mennyire boldog vagyok, hogy első lett, és igazán büszkének érzem magam miatta, ő pedig egyre jókedvűbbnek tűnik miatta.
- Na, de mi a baj? Miért tűnsz ennyire mélabúsnak? – lépek újból elé, amikor már utcai ruhában áll előttem.
- A szüleim odajöttek hozzám.
- Mit mondtak már? – húzom fel magam egy pillanat alatt.
- Semmit – sóhajtja csalódottan. – Igazából kicsit megkönnyebbült vagyok, hogy ez lett a vége, de mégis olyan üresnek érzem magam. Mintha az életem egy részét most hagytam volna el. Egy levelet írtak nekem a verseny alatt. Átgondolták a dolgokat velem kapcsolatban, és úgy döntöttek, hogy… - Ekkor elcsuklik hangja, én pedig rémülten nézek rá, de ő nem hajlandó szemeimbe nézni. – Nem akarnak többet beszélni velem. Nincs kedvük és erejük sem, hogy velem harcoljanak, főleg ezután a verseny után. Ennek nagy híre lesz, ők pedig nem akarják felvállalni, hogy a szüleim, mert… miattad – néz fel szemeimbe, s ekkor egy őszinte mosolyra húzódnak ajkai. – Azt írták, az, hogy meleg vagyok, több a soknál, és ezt nem fogják eltűrni maguk mellett, így inkább terítsünk fátylat a múltra, és utamra engednek.
- Ez szemétség! Még az utolsó pillanatban is képesek így a lelkedbe taposni! Hogy lehetnek ennyire… szívtelenek? – remeg meg hangom dühömben, de a következő pillanatban már elém lép, s kezei közé fogja arcom, úgy simogat, s ezzel eléggé ledöbbent ahhoz, hogy ne dühöngjek tovább.
- Köszönöm, Taehyung – csillannak fel szemei a fényben, ebből pedig rögtön leszűröm, hogy könnyezni kezd. – Mindent köszönök. Köszönöm, hogy itt voltál mellettem, hogy egyáltalán megjelentél az életemben, hogy létezel, és megváltoztattad az életem, hogy színt vittél az én kis sötét múltú életembe. Köszönöm, hogy élhetek. Ha te nem lennél, akkor az is lehet, hogy a mai napon most nem állnék már itt. – Elszorul a torkom a gondolatra, hogy ő valóban öngyilkos lett volna.
Váratlanul tapad ajkaimra, s érzem, amint könnyei egyre sűrűbben gurulnak végig arcán, néhány ajkaink közé férkőzve, így kissé sós ízűvé válnak édes párnái. Magamhoz ölelem reszkető testét, s viszonzom kétségbeesett csókját. Hosszas másodpercekig csak állunk, és ízlelgetjük a másikat, mikor végre érzem, hogy abbamarad teste remegése, s ekkor el is válunk egymástól, de homlokát még enyémnek dönti, hogy úgy nézzen szemeimbe.
- Én is szeretlek, Taehyung. Sajnálom, hogy eddig még nem mondtam ki, csak össze voltam zavarodva, nem tudtam, mit érzek valójában, de már teljesen biztos vagyok benne, hogy szeretlek, mindennél jobban.