[17/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Namjoon, Jungkook
Páros: VMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: humor, romantika, dráma
Megjegyzés: Tudom-tudom, rég volt már rész, de most itt vagyok újból, és már tényleg nincs sok hátra a végéig, szóval megpróbálok több figyelmet szentelni ennek a ficinek. :D

Taehyung POV

A kezdeti fáradságom egy pillanat alatt száll tova. Meglepetten nyílnak tágra szemeim, s fordulok Jiminhez, de ő még csak arra se méltat, hogy viszonozza pillantásom, csupán hanyatt fekszik szemeit is szorosan összezárva, miközben jobb kezével mellkasát masszírozgatja. Meggyötörtnek tűnik, ezzel pedig az én jókedvem is eltűnik valahova messzire, hogy ne is találjak rá. Szám szólásra nyitom, de egy hang sem jön ki rajta, mivel az imént elhangzott szavak kisebb sokk hatása alatt tartanak.
Komolyan ő mondja azt, hogy menjek? Jobb, ha megyek? Hogyan mondhat bárki is ilyesmit, minekután felinvitálta a szobájába és megfektette? És én még voltam olyan bolond, hogy belementem ebbe a játékba. Miért nem fegyelmeztem magam hamarabb? Egy csók nem jelent semmit, főleg akkor nem, ha azt egy velem egyneművel, jelen esetben Park Jiminnel teszem. Gondolhattam volna, hogy csak ennyire kellek neki, de mire is számítottam? Majd az ölelő karjaiba fogad, miután jól megdugott, aztán minden happy lesz, együtt leszünk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk? Hogy lehettem ennyire ostoba, hogy menjek a kis érzelgős szívem után? Már mikor felhívott magához a szobába, sejthettem volna, hogy ennek az egésznek mi lesz a kimenetele, röviden nemet kellett volna mondanom. Miért nem tudtam ezt megtenni? Egyértelmű. A szívem mást diktál, hiszen még ezekben a percekben is szeretem őt, ő érte dobog, s közben keserűen sajog.
Felülök az ágyban, de még nem kezdek el azonnal öltözködni, csupán erőt merítek hozzá, hogy valóban csak így itt hagyjam őt egyedül a hotelszobában. Képtelen vagyok lépni, egyszerűen nem akarom elfogadni a tényt, hogy veszítettem, s ezek után biztosan rosszabbul fogok teljesíteni, szinte érzem. Már nem lesz meg bennem az az élet, amiről Jimin beszélt, az a valami, ami belőle hiányzik. Talán éppen most kellene visszahívnia magához, azt mondania, hogy csak viccelt, feküdjek vissza nyugodtan mellé, minden rendben van, de ez úgyse fog bekövetkezni. Ezzel követi el az egyik legnagyobb hibát, vagy talán mégsem? Nem, ő nem követett el hibát, ő megkérdezett engem, én mentem bele ebbe a mocskos játékba felelőtlenül, amely viselkedés pontosan az ilyen kamasz tini fiúcskákat írja le. Csakhogy én már nem vagyok tini, már nagykorú vagyok és a húszas éveim kezdem tölteni, de ezek szerint nem nőtt még be a fejem lágya. Mennyire ostoba vagyok! Ő csak tette, amire engedélyt adtam neki, ha pedig jobban belegondolok, én húztam fel annyira, hogy végül… megcsókolt. Nem éppen a szavak embere, nem tudta kifejezni az érzéseit másképpen, ráadásul csak így tudott elcsitítani, ezzel pedig elérte tervét, hogy tényleg ne tudjak a határidő előtt gyakorolni.
Kissé szégyenlősen mászom el a bokszeralsómért, mely szerencsére az ágy mellett van nem sokkal, s így haladok tovább, hogy a nadrágomat és zoknimat is magamra kapjam. A hálószoba ajtaja tárva nyitva áll, pontosan úgy, ahogyan hagytuk a csókcsatánk közben, mely akkor még teli volt szenvedéllyel, s kétlem, hogy bármelyikünkben is megfordult volna a gondolat, mi lesz akkor, ha most tényleg a szenvedélynek, a váratlanul felcsapó lángnak adjuk át magunkat, hogy végül tüzet fakasszunk belőle, mely végül úgyis kialszik.
Nem fordulok meg, nem is szeretnék ránézni, képtelen vagyok rá. Csupán haladok az eldobált ruhadarabok után, lassan teljesen felöltözve. Mikor már sikeresen magamra kapom a kabátomat is, és a cipő is a lábamon helyezkedik el, még utoljára visszafordulok, hogy mondjak valamit, de ahhoz vissza kéne mennem a szoba ajtajáig, amihez nincsen elég lelki erőm. Végül szótlanul nyitom az ajtót, hogy kilépve rajta végleg magam mögött hagyjak mindent, ami történt, viszont mielőtt bezárnám, még utoljára visszatekintek, hátha hallja, és kifut utánam, hogy ne menjek el, nem úgy gondolta. Szándékosan várok hosszas másodpercekig, hogy bekövetkezzen ez a várva várt esemény, de bentről nem jön semmiféle hang, pedig reménykedem, hogy meghallotta az ajtó nyitódásának hangját.
Végül rájövök, hogy felesleges tovább várnom, s bezárom az ajtót magam mögött, majd sietős léptekkel indulok meg a lift felé sajgó hátsó féllel, ami a szívfájdalmam mellett fel se tűnik igazán. Benyomom a lift hívógombját, s mielőtt belépnék, még utoljára elnézek az ajtó irányába, de semmi életjel felőle.

Jimin POV

Magamra kapom az alsóm, miközben kimegyek a hálóból, amint meghallom, hogy a bejárati ajtó zárul. Úgy érzem magam, mintha valami hatalmas bűnt követtem volna el, erre pedig voltak előtte is utaló jelek, s jól tudtam, hogy valószínűleg ez lesz, de mégis mentem a farkam után. Persze, tipikus, máskor is csináltam már ilyet, de az kölcsönös volt, és nem volt ennyire fájdalmas a végén lelkileg. Nem terhelt meg, nem éreztem azt, hogy valami hatalmas hibát vétettem, ráadásul azok nők voltak, ő pedig egy férfi, egy férfi, aki szintén vágyott rám. Mi ütött belém, mikor megcsókoltam? Miért hívtam fel magamhoz, mikor tudtam, hogy mi lesz? Már akkor tudtam, hogy mit akarok, hiszen a jégpálya óta fellángolt bennem valami, én mégis megtettem, felhívtam, és… és olyat tettem, amit nem szabadott volna, hiszen ő annyira ártatlan, annyira… nem ezt érdemli. Miért mondott igent? Miért mondta, hogy szívesen feljön?
Ekkora, mint a villámcsapás, úgy csap belém a felismerés. Mikor Sooval voltam, ő mindig gyilkos szemeket meresztett rám, de mikor rá figyeltem, akkor mintha megenyhült volna, sőt, volt, hogy egyenesen elvarázsolt tekintettel bámult rám így meg merem kockáztatni, hogy sokszor arra se figyelt, mit beszélek csak nézett. Közénk furakodott, mikor Sooval a padon ültünk, zavarba jött, mikor túl közel kerültem hozzá a boltban, pedig csak a rúzst mostam le ajkairól, ő mégis piruló arccal nézett le rám, s ami a legfurcsább, hogy nekem fel se tűnt, hogy valójában én is mennyire szokatlanul nagyon szeretek a közelében lenni. Eleinte ki nem állhattam, de ez végül átváltott szeretetbe, túlságosan is megkedveltem. Annyira, amennyire nem szabadott volna, de ezzel, ahogy elnézem, nem vagyok egyedül. Ő is megkedvelt, máskülönben miért nézett volna rám olyan csillogó szemekkel, s miért ment volna bele ebbe az egészbe? Nem is Soo tetszik neki, hanem én, én pedig elküldtem őt, mikor őt talán sokkal erősebb érzések fűzik hozzám, mint engem hozzá, bár az enyéimről nem tudok nyilatkozni. Teljesen fel vagyok kavarva, zaklatottnak érzem magam, mintha a világ legnagyobb bűnét követtem volna el. Talán így is van, bár nem tudom, melyik a rosszabb. Az, hogy megfektettem, vagy az, hogy elzavartam?
A konyhában kihúzok egy széket, melyre levágva magam folytatom tovább önmagam marcangolását. Magam mellé pislogok, ahol a macska közelít felém, majd illedelmesen ül le és pislog fel rám.
- Te láttál mindent, igaz? Ha nem, úgyis érzed rajtam – kezdeményezek beszélgetést egy háziállattal. Kezdek megőrülni. – Azt hiszem, szeret, és én elküldtem. – Ekkor fogja magát, nyávog egyet és hátat fordítva nekem megy a dolgára, mire hátravetett fejjel nevetek fel kínomban. – Még te is ennyire szörnyűnek tartasz? Akkor ő miért is bocsátana meg nekem.

Taehyung POV

A szilvesztert a családdal töltöm, mindenki boldog, senki sem kérdőjelezi meg az én hangulatomat sem. Miért is tennék, mikor próbálom játszani magam, mintha nem fájna semmi. Nincs értelme kimutatnom, hogy valami nincs rendben, hiszen ha rákérdeznének, nem tudnék válaszolni. Őszinte nem lehetek, így marad a titkolózás, hacsak nem egy kiadós veszekedést szeretnék fakasztani. Kívülről próbálok boldognak látszani, aki élvezi, hogy jön az újév, de belül folyamatosan az kattog bennem, hogy nem sokára pályára léphetek, ha pedig ez megtörténik, elkerülhetetlen, hogy találkozzunk, főleg, hogy a közös előadásunkon is dolgoznunk kell. Néha a fejembe furakszik a gondolat, talán fel kellene hívnom, hiszen egyedül van. Biztos vagyok benne, hogy magányosan tengeti a szilveszter éjszakát is, hacsak nem Hoseokkal van, a legjobb barátjával, akinek mindent elmond, aki mindent tud róla. Volt már, hogy úgy éreztem, mintha kezdenék éppen rá féltékeny lenni, de aztán gyorsan elvetem magamban ezeket a gyülemlő érzéseket, hiszen semmi jogom közéjük állni, a barátságuk közé. Románc biztosan nincs közöttük, szimplán kiskoruk óta ismerik egymást. Nem sok mindent tudok Jiminről, de mikor telefonon beszélgettünk kicsit sikerült jobban megismernem, akkor még közelebb került a szívemhez.
Végül elérkezik a nap, mikor a csarnokba lépve a lábamra húzhatom a korcsolyát, s Jimin egyetlen szót sem szól érte. Természetesen találkozunk, s miközben éppen felhúzom a rég látott lábbelim, felnézve találkozunk a pultnál álló vörös hajú fiúval a tekintetem. Kiadnak neki is egyet, melyet megfog, de nem lép el semerre, csak továbbra is állja tekintetem oldalra fordítva fejét. Még csak arra se méltat, hogy teljes testtel nézzen felém, hogy kimutassa, nyitott rám. Veszem az adást, nem kell mondania semmit ahhoz, hogy megértsem, nem fog megközelíteni, ha nem szükséges. A fejembe furakszik egy rossz ómenű gondolat, miszerint lehet, hogy annyira rossz lettem volna az ágyban, hogy ezért zavart el, mert ő jobbhoz van szokva, és miattam nem élvezte annyira. Ha jobban belegondolok, ebben nincs is semmi furcsa, nekem ez volt az első, ő pedig már elég tapasztaltnak tűnik, így biztos vagyok benne, hogy untattam, főleg akkor, mikor fájdalmaim voltak, és nem tudott teljesen kiélvezni. Miattam történt volna? Miattam lett vége annak a varázslatosnak induló éjszakának, mert egy kis tapasztalatlan fiúcska vagyok számára, és valószínűleg nem gondolt bele, hogy milyen lesz velem, végül csalódnia kellett. Csókolózni már csókolóztam, de az meg se fordult soha a fejemben, hogy talán azt is bénán csinálnám. Lehetséges, hogy az se tetszett neki? Vagy nem is, éppen ez az, hogy az jó volt, neki is bejött, és ezért gondolta azt, hogy a továbbiak is zökkenőmentesen fognak menni.
Felállok, hogy próbálni mehessek, ő pedig nem jön utánam. Mikor már jó ideje a jeget szelem, s próbálok lassan visszarázódni a régi menetbe, ő még mindig nincs ott velem. Vajon miattam nem jön a jégre, vagy akadt volna valami fontos elfoglaltsága? Akármelyik is legyen, magamat érzem hibásnak érte. Mindenesetre megpróbálom a gondolataimat másfele terelni, de valahogyan mindig visszaterelődnek hozzá.
Egy ugrásnál rosszul érkezem, és nem durva a dolog, de elesek, s csúszok egy darabig, de kedvem sincs felállni. Eddig annyira visszavágytam a pályára, de most valamiért úgy érzem, nincs itt a helyem, hogy nem akarok itt lenni, csak otthon fetrengeni az ágyamban, s szenvedni.
Egy kéz nyúl felém, mely túl ismerős, így mielőtt felnéznék, hogy megnézzem, ki is az biztosan, már tudom, hogy kire számítsak. Nagyot nyelek legyűrve a gombócot a torkomban, s kissé zavarban is érzem magam, hiszen azóta az eset óta egyáltalán nem szóltunk egymáshoz, csupán ma találkozott először a tekintetünk, akkor is csak bámultunk egymásra, cseppet sem fedve mások előtt, hogy valami nincs rendben kettőnk között.
- Köszönöm – motyogom az orrom alatt, miközben kezem kezébe adom, hogy felsegítsen, ő pedig egy könnyed mozdulattal húz fel.
Nem merek felnézni rá, szemeim lesütve a jeget pásztázom és a lábunkat. Legbelül szinte reszketek, úgy érzem magam, mintha éppen most vittek volna a vallatópadra.
- Gyakorolnunk kell a közös számot – jelenti ki teljesen természetesen úgy, hogy hangja meg se rezdül. – Ne aggódj a koreográfia miatt, én már nagyon sok mindent kitaláltam, de persze, ha van valahova valami ötleted, akkor nyugodtan mondd.
Bólintok válaszul, de továbbra se nézek fel szemeibe. Úgy érzem magam, mintha a szüleim előtt állnék kisiskoláként, és valami rossz fát tettem volna a tűzre, ők pedig megdorgálnának érte.
Jimin megragadja csuklóm, s úgy húz maga után a pálya közepére, én pedig érzem, hogy égni kezd az arcom zavaromban.
Mikor szobára mentem vele, nem voltam ennyire zavarban.
Fej rázva próbálom elhessegetni a bele kúszó rossz gondolatokat.
- A zenét majd később elindítjuk, úgyis tudod nagyjából, hogy van, eleget hallottad már. Akkor figyelj, megmutatom, mikre is gondoltam, hogyan kellene. Itt az elején lehetne, hogy beállunk egymásnak háttal, aztán mondjuk, tükörképesen beállhatnánk így – kezd el mutogatni, majd szép lassan a mozdulatokra is kitér. Szemeibe továbbra se merek nézni, de nagyjából kilesem mozdulatait, hogy mit is csinál, és követem parancsait, amiket mond, így szép lassan belelendülünk a tanulásba.
Hosszú órákba telik, míg mi gyakorlunk, ő tanít, én pedig tanulok. Többször is megdicsér, de ugyanennyi korholást is kapok tőle a figyelmetlenségem miatt, de egyszerűen képtelen vagyok másképp tenni. Nem szólok bele a táncba, csak követem őt, hiszen nincs is olyan rész, amit szívesen megváltoztatnék benne. Tökéletesen kitalálta. Ha tökéletes szinkronban fogjuk csinálni, lenyűgöző lesz. Az egész úgy néz ki, mintha egy történetet táncolnánk el. Egyszer egyikünk megy a másik után, aztán fordítva is megtörténik ugyanez. Benne van a szenvedés, a fájdalom, a szeretet, s a szerelem is. Kicsit érdekes lesz, hogy ezt éppen két férfi táncolja el, de ha tökéletesen meg tudjuk oldani, akkor nem lesz probléma. Tetszik a kivitelezés, hogy színészi játékot kell belevinnünk, amire bár pillanatnyilag nem vagyok képes, idővel megpróbálom összeszedni magam.
A történteket egyikünk se hozza szoba egész idő alatt, úgy viselkedünk, mintha mi sem történt volna, csupán a légkör változott meg közöttünk. Ő sem viszonyul úgy hozzám, mint előtte, hiába próbálja hozni a régi formáját, végül mindig felsegít, ha elrontok valamit, amit a régi Jimin nem tett volna meg. Én se mosolygok úgy, ahogy előtte, ez pedig tudom, hogy neki is feltűnik, de nem tesz rá megjegyzést, aminek kivételesen nagyon örülök, mert, ha rákérdezne, nem tudnék rá mit felelni. Fogalmam sincs, mit reagálnék rá, de biztosan nem lenne túl bíztató.
Jimin POV

Taehyung nem ugyanaz, mint volt múlt évben. Akkor még egy mosolygós, életvidám személyiség volt, akivel ha beszéltél, akarva akaratlanul is átragadt rád valami belőle, amit sugároz magából. Ez az a Taehyung, aki elcsavarta a fejem annyira, hogy felhívjam magamhoz, hogy egy másik fiút…
Tanítok neki, ő pedig engedelmesen követi minden utasításom, s az idő haladtával egyre több helyünk van a gyakorláshoz, ahogy az emberek kezdenek hazaindulni. Mi tovább maradunk, hogy biztosan megtanuljuk az alapokat, végül záráskor távozunk. Valójában Nam zavar el minket, de látszik rajta, hogy zavarban érzi magát mellettünk, viszont az is lerí róla, hogy látja, hogy nincs közöttünk minden rendben. Végül másnap ugyanígy folytatjuk. Nap közben nagyjából gyakorolgatjuk a saját számainkat külön-külön, mikro kevesen vannak jégen, végül később délután újból nekikezdünk, hogy közösen gyakoroljunk. Nem akarom túlságosan leterhelni, így próbálok inkább a mozdulatok finomságára kitérni a mai napon, s a színészi játékra, hiszen ez az előadás akkor lesz igazán megnyerő, ha a tekintetünk is arról árulkodik, hogy teljesen átadjuk magunkat a szerepnek. Ez így megy tovább a héten, s egyikünk se szól egyetlen szót sem a történtekről, de nem tudom meg nem történtnek tekinteni – talán nem is akarom. Bocsánatot kellene kérnem? Miért is? Azért mert elküldtem? Mire számított, hogy majd arra kérem, maradjon az ágyamban, hogy enyelegjünk egész éjjel? Viselkedjünk úgy, mint a többi természetes pár? Mikről is beszélek, ez csak egy futó kaland volt mindkettőnk részéről, így biztosan nem gondol ilyesmikre, de akkor én miért teszem?
A hét végén már egészen kezd feloldódni mellettem, s látom, ahogy arcába visszaszökik az élet. Egyre többet mosolyog, ez pedig megnyugtat, habár nem feltétlen az én irányomba teszi ezt. Szemeimbe továbbra se mer nézni, ami roppantul zavar, tekintve, hogy lenne olyan a koreográfiában, mikor össze kell néznünk, s annak túlcsorduló érzelmektől kell megtelnie. Sugároznunk kell magunkból, mintha tényleg a darabnak megfelelően éreznénk.
Végül tartunk egy kis szünetet, nem dolgoztatjuk halálra magunkat, így egy napot parancsba adok ki neki, hogy ne jöjjön be, hanem pihenjen, de azért másnap még eljövök, hogy ellenőrizzem, tényleg így tesz-e, és csodák csodájára tényleg nem jön el gyakorolni. Nem is egészséges ennyit lenni a pályán, pihennie is kell. Azért én se hajszolom túl magam, nem megyek a jégre, én is a hotelszobában maradok, ahol az emlékek folyamatosan kergetnek.

Taehyung POV

Már egészen jól megy az előadásunk, ezért eszem ágában sincs elmenni újból a pályára, ha megengedte, hogy itthon maradjak és pihenjek. Ez így úgy hangozhat, mintha ő döntene a sorsom felett, de ez egyáltalán nincs így, csupán valóban kifáradtam, ezért akár két nap pihenőnek is örülnék. Lehet, bepróbálkozom majd, hogy ne törjük magunkat túlzottan, különben strapára megy a lábunk a verseny napjáig, mely vészesen közeledik.
- Már egy hete nagyon furcsán viselkedsz – fordul felém az íróasztalom előtt lévő székben ülve Jungkook. Én az ágyamon fekszem hanyatt. – Jó, lassacskán egészen kezdesz feloldódni, de úgy nézel ki, mintha belül öngyilkos lett volna a lelked.
- Teljesen oké vagyok.
- Ezt melletted a falnak add be, az talán elhiszi. Viszont az is megeshet, hogy süket fülekre találsz.
Mosolyra húzódik szám, majd felé fordulok. Egész héten nem kérdezte meg, mi a bajom, gondolom, érezte, hogy nem a legmegfelelőbb ezzel zaklatni, de ezek szerint nagyon is feltűnt neki a furcsa viselkedésem.
- Biztos vagyok benne, hogy Jimin is benne van a dologban, mert ő sem viselkedik normálisan. Olyanok vagytok, mintha… mintha nem is tudom, kiszipolyozták volna a dementorok az életkedveteket. – Kijelentésére nem bírok tovább komor maradni, hangosan nevetek fel, ezzel pedig elérem, hogy ő is jókedvűen nézzen le rám.
- Jól tippelsz – sóhajtom.
- Kiszipolyoztak a dementorok?
- Nem! Bolond! – ülök fel. – Jimin is benne van a dologban.
- Ó, hát azt mindjárt gondoltam. Tehát? Mi történt, mesélj! – Izgatottan dől előre, így alkarjaival megtámaszkodik combjain, úgy pislog rám kíváncsi szemekkel.
- Csak… voltak dolgok, amik… amiknek talán nem kellett volna megtörténniük.
Jungkook figyelmesen hallgat, rá se kérdez, mi lehet az a dolog, tekintete arról árulkodik, mintha tökéletesen felfogná, milyen súly van a szavak mögött.
- Megbántad?
- Nem, én… én nem is tudom – nyelek nagyot. – Túl gyorsan történt minden, nem igazán tudtam feldolgozni, de nem érzek semmiféle megbánást, csak annyira furán érzem magam. Talán Jimin megbánta, de… de nem úgy viselkedik, mintha így lenne, vagy csak én nem figyelem meg elég jól, elvégre is a szemébe se bírok nézni – mosolyodom el saját bénaságomon.
- Jiminről az sugárzik, hogy minden egyes pillanatban rád figyel, követi minden megmozdulásod, hogy mi bajod eshet. Nekem legalábbis ez jött le az elmúlt héten, amikor láttam. Akárhányszor rosszul léptél vagy megbotlottál, ő mindig reflexszerűen lépet egyet feléd, de aztán, mintha tudatosult volna benne, hogy nincs komolyabb bajod, inkább csak figyelte, ahogy mész tovább, de nem közelített meg.
- Tessék? – nézek szemeibe meglepetten. – Jimin… aggódott értem?
- Nekem eléggé úgy tűnt.
Ekkor ismét nagyot dobban a szívem, s érzem, amint boldogabbnak érzem magam a tudattól, hogy Jimin a hátam mögött folyamatosan figyel rám, ez pedig csak egyet jelenthet. Ő sem bánta meg a történteket, különben tojna a fejemre magasról, csupán ő is zavarban lehet, akárcsak én. Mindössze ő másképpen kezeli, mint én. Úgy érzem, a gondjaim fele elhagyja vállam, s rájövök, most talán csak jobban belészerettem ez idő alatt, mint előtte. Figyel rám, közben az apró érintései a korcsolyázás közben, a hangja, mikor megkérdezi, rendben vagyok-e, mind-mind melengetik a szívem, s most, hogy tudom, így viselkedik a tudtomon kívül, még inkább boldoggá tesz. Azt hiszem, túl kell tennem magam ezen a kislányos zavaron, és beszélnünk kell a történtekről. Ez nem maradhat elülepedve.