[23/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Taehyung anyja
Páros: VMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: humor, romantika, dráma
Megjegyzés: Sziasztok! :D Itt egy újabb rész, jó olvasást! ^^

Jimin POV

A szobába lépve már tudom, hogy nincs menekvés, és azt is tudom, hogy mennyire súlyos azt, amit elkövettem. A negatív gondolataim átvették az irányítást felettem, és egy röpke pillanatig teljesen megfeledkeztem arról, hogy az életemben megjelent a fény egy halovány csíkja, mely miatt érdemes tovább folytatnom amit. Érte érdemes élnem, érte kell élnem. Ha önmagamért nem is, de őt nem hagyhatom cserben, hiszen annyi mindent megtett értem, és őszintén szeret, máskülönben nem állnánk most itt.
Befektet az ágyába, s aggódó pillantásokkal illet, majd magamra hagy azzal a figyelmeztetéssel, hogy meg se merjek moccanni, különben ő fogja kitekerni a nyakam, nem érdekli, mi történt az előbb. Legbelül boldog vagyok, hogy így aggódik értem, kívülről pedig érzem, hogy úgy festhetek, mint aki a halálán van. Úgy teszek, ahogy mondta, míg elmegy lezuhanyozni, és a vártnál hamarabb érkezik vissza. Pillanatok alatt megmosakszik, és szerintem erre rátesz egy lapáttal, hogy félt, talán újból megpróbálkozom valami őrültséggel, de ettől nem kell tartania, én már nem fogok tenni semmit. Élni fogok.
Ahogy visszajön a szobába, lekapcsolja a villanyt, s már inkább fel se teszem a kérdést, miért akar máris aludni, mikor még nem is pakoltunk el mindent, ráadásul nem is vacsoráztunk, ha pedig ez nem lenne elég, még matracot se vett elő, hogy azon aludjon. A sötétben odatapogatózik az ágyhoz, és befészkeli magát mellém, de nem ér hozzám, tartja a tisztes távolságot, még ha egy garnitúrán is kell elférnünk. Egy ideig csend honol a szobában, s csak a légzésünket lehet hallani. Szemem lassan megszokja a sötétséget, s a mellettem fekvő alakja is tisztán kivehetővé válik. Az ablakon beszűrődő fény olyan megvilágítást ad neki, mintha egy angyal lenne, szárnyak nélkül. Szemei is csillognak, s tudom, ő is hasonlóan láthat engem.
- Megint itt fekszel egy szál köntösben – suttogja elmosolyodva, de hangja megremeg, ezzel tudomásomra adja, hogy még mindig sír. – Tudod, mikor jöttem rá, hogy szeretlek? – nyel egy nagyot, én pedig kíváncsian figyelek, s hümmögve adom tudomására, hogy fogalmam sincs. – Az előző ilyen alkalommal. Te nem emlékszel rá, de eljöttél hozzám azon az éjszakán, és… - Elcsuklik a hangja, nekem pedig a torkomban gombóc keletkezik. – Még, ha részeg is voltál, de megnyíltál nekem. Olyan dolgokat mondtál, amiket azóta se, és nem is vártam soha, éppen ezért lepődtem meg, hogy hozzám jöttél, és olyanokról beszéltél, hogy milyen jót ettél valakikkel, pedig régen sajnáltak egy kiflit is. Azt mondtad, hogy… hogy én vagyok az, aki fényt visz az életedbe, és ezért nem fogod hagyni, hogy eltávolodjak tőled, mert mindig melletted kell maradnom. Tudom, részeg voltál, de az ember olyankor mindig igazat mond, legalábbis ezt mondják, és… - Átvetem karom felette, s közelebb húzom magamhoz, egyenest mellkasomhoz, s ahogy felemeli fejét, hogy rálátása nyíljon rám, akaratlanul szuszog nyakamba, ettől pedig libabőrös leszek.
- Folytasd – suttogom. – Csak beszélj, hadd halljam a hangod.
Hosszas másodpercekig néma csend áll be közöttünk. Ő tágra nyílt szemekkel néz enyéimbe, én pedig egy apró mosollyal tekintek le rá. Képtelen vagyok szavakba önteni az érzéseimet, de őt sem szeretném megbántani, főleg a történtek után, így jobban érzem én is magam, ha magamhoz ölelhetem. Valamiért megnyugtat a közelsége, hogy érezhetem, hogyan veszi a levegőt. Tetszik, hogy ennyire megszeppent ennyitől, pedig úgy igazából semmi rendkívülit nem tettem, mégis olyan szemeket mereszt rám, mintha lehoztam volna neki a csillagokat.
Megköszörüli torkát, s úgy vesz erőt magán, hogy folytassa a mesélést, azt, ami velünk történt, csak én nem emlékszem semmire. Talán haloványan derengenek emlékképek, de semmi konkrét.
- És… megsajnáltalak. Fogalmam sem volt róla, mi történhetett veled, amitől így kiborultál, de ha már akkor tudom, hogy később rosszabb állapotban is foglak látni, akkor gondoskodtam volna róla, hogy a dolgok ne vegyenek ilyen rossz irányt.
- Ezen nem tudtál volna változtatni. – Nagyot pislog kijelentésemre. – A szüleim akkor is eljöttek volna értem, ha köztünk bármi másképp történik.
- Ezt én nem értem, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, miért vittek el? Mármint az addig teljesen oké, hogy drága a hotelben megszállni, de egy közeli ismerőst nem lehetett volna megkérni rá, hogy náluk lehess? Vagy te nem gondoltál arra, hogy ide gyere?
- Nem foglak zargatni ilyenekkel, és egyébként is váratlanul történt minden. Én se voltam rá felkészülve, ők pedig mindent előre elterveztek, így nekem beleszólásom se lehetett. – Érzem, hogy kezdek ideges lenni, ahogy érzékenyebb témát kezdünk feszegetni, de tudom, hogy nem fogja feladni, hogy többet tudjon meg, nekem pedig ötletem sincs, hogyan kerüljem ki a válaszokat.

Taehyung POV

Izgatott leszek, a szívem hevesebben ver, hiszen végre sikerül szóra bírnom, és végre talán megtudhatok többet is abból, hogy mi van a háttérben, habár látom, eléggé feszült. Ő talán nem szeretne róla beszélni, de nekem tudnom kell. Szükségem van rá, hogy tudjam, mi van vele, különben nem tudok segíteni rajta, ráadásul tartozik nekem ennyivel. Mi lesz velünk így a jövőben? Hogyan fogjuk leélni az életünket, ha sose képes megnyílni? Titkok közt? Én pedig majd csendben tűrjem, ahogy napról napra tönkre teszi magát az újabb öngyilkossági kísérleteivel? Miket is képzelek egyáltalán! Még, hogy vele élném az életem további részét? Igen, én így szeretném, én tényleg nagyon szeretem őt, de valamiért úgy érzem, ez nem teljesen kölcsönös, habár igaz, az apróbb tettei mind-mind megcáfolják ezt a gondolatom, s legbelül hiszem, hogy valóban érez valamit irántam. Éreznie kell, különben nem csókolt volna vissza, nem jött volna ide hozzám, és nem utolsó sorban nem ölelne most magához.
- Miért történt váratlanul? Nem beszélték meg veled? – Válasz helyet felhorkant, s hátracsapja fejét. – Örülnék, ha valami konkréttal is szolgálnál számomra, ugyanis így elég nehéz kiigazodni rajtad. Hogyan értsem meg a helyzeted, ha nem vagy hajlandó beszélni? Ó, tudod, mit? – fogok karjára, és erőszakosan dobom a háta mögé, miközben felülök, mire meglepetten nyílnak tágra szemei. – Akkor én majd alszom kint a nappaliban, aztán elbeszélgetek egy kicsit Hoseokkal, hátha ő több információval tud szolgálni, mint te.
- Ne hisztizz! Feküdj vissza!
- Ne hisztizzek? Mi az, hogy ne hisztizzek? Én nem hisztizek, és nem, nem fekszek vissza! Seggfej! – Azzal hátat fordítok neki, és következőleg már fel is állok, hogy kimenjek a szobából, ekkor viszont ő is felugrik fekvő helyzetéből, s csuklóm után kapva fordít magával szembe, de nem mond semmit. Szólásra nyitja száját, de hang nem jön ki rajta, így vissza is zárja azt. – Hogy te mennyire…
- Engem csak kihasználnak – hadarja el, mire a düh helyét átveszi az őszinte kíváncsiság, s megenyhülve fordulok jobban hozzá. Szorításán is enged, így könnyedén szabadítom ki csuklóm, viszont nem engedem el, összekulcsolom ujjainkat, s bátorítóan szorítom meg, hogy folytassa. – Eredeti terv szerint most itt se lehetnék melletted. – S ezzel kezdetét veszi egy olyan éjszaka, mikor végre beavat az életébe, a születésének körülményeibe, hogyan nőtt fel, hogyan kezeltél, miként bántak vele, mi módon szégyenítették meg a négy fal között.
Valóban éheztették, s azon voltak, hogy a lehető legkevesebb időt töltse otthon, de azt a rövid időt is megkeserülte. Úgy bántak vele, mint a kutyával, sőt, merem állítani, egy kutyával emberibb módon bánnak. A szülők lelki terrorban tartották egészen nyolc éves koráig, onnantól pedig emellett még fizikailag is bántalmazni kezdték, erről pedig Jimin hallgatott mindenki előtt, egyedül Hoseok volt az, akinek feltűnt, mi történik, de nem igazán értette meg a dolgokat, ugyanis Jimin nem volt hajlandó megnyílni neki sem, ha pedig mégis elmondott valamit, az azért volt, mert nem volt más választása. Azért gyakorolt ilyen keményen, azért járt ennyi versenyre, s azért próbálta magából kihozni a legjobbat, hogy megfeleljen a szüleinek, hogy elismerjék a tehetségét, a fáradozásait, de ők magasról tettek rá, és mindenben csak a hibát látták, az egész létében is. Annyira tartották emberszámba, hogy pénz hozzon a házhoz, hogy kisegítse őket, hogy visszafizesse a fáradozásaikat.
Neveletlen szülők, akik képtelenek felnőni, s felnevelni is egy véletlenül becsúszott gyereket. Miért nem adták már akkor gyermekotthonba, ha ennyi gondot okozott? Bizonyára azért, mert úgy gondolták, vicces lesz kihasználni, az őrületbe kergetni, hogy dolgozzon nekik, hogy eltartsa őket. Számomra egyszerűen elképzelhetetlen, annyira hihetetlen, hogy valaki így bánjon a gyermekével.
Újból az ágyon fekszünk, egymást bámulva a sötétben. Csak meredünk egymásra, míg én feldolgozom a hallottakat, ő pedig félve, hiszen attól tart, talán megváltozik a véleményem róla, ami így is van, de egyáltalán nem olyan irányba, amilyenbe ő gondolná. Ezek után végképp nem fogom magára hagyni, soha többé.
- Szóval most – nyelek egy nagyot. – Ez alatt a pár nap alatt is így bántak veled? Ennyire kegyetlenül? Miért gondolják azt, hogy ez bármit is megold, főleg egy ilyen időssel szemben?
- Éppen azért, mert apám túl képzett, és erős hozzám képest, így könnyűszerrel földre kényszerít. Én nem voltam hajlandó úgy tenni, ahogyan ők akarták, ezért nézek most így ki. – Ekkor ő nyel nagyot. – Eddig nem lázadtam ilyen szinten ellenük, és ennek nyoma is van bőven, de mindenesetre, én egyetlen percet sem bánok. Eldöntöttem, hogy nem fogok meghunyászkodni, hogy küzdeni fogok azért, hogy normális életet élhessek, akárcsak bárki más.
- Ezért viselkedtél így mindenkivel? Elutasító voltál, ráadásul tettél rá magasról, ha megbántottál bárkit.
- Magadra célzol? – húzódnak mosolyra ajkai, mire összeszorítom fogaim, de végül viszonzom a gesztust, s mellkasához bújok.
- Remélem, ha most reggel felébredsz, nem fogod megkérdőjelezni, mit keresel itt – kuncogom a múltkorira emlékezve vissza. – Mától itt fogsz lakni. – Értetlenkedni kezd, én viszont csak átvetem karom felette, s szorosan bújok hozzá széles mosollyal arcomon. – Nem foglak elengedni, megígérem.

Jimin POV

Szívem vadul kalapál mellkasomban, s félek, meghallja, és rájön, hogy miatta érzem így magam. Ahogy hozzám bújik, kénytelen vagyok én is átölelni, amit először vonakodva, de megteszek. Úgy bújik hozzám, mintha mi se történt volna, mintha nem éppen most tudta volna meg, hogy mekkora rakás szerencsétlenségnek mondogatta, hogy szereti. Csak szorosan ölel, mintha ezzel el tudná űzni a gondokat, s valamiért úgy érzem, ezekben a percekben ő képes is rá. Képes rá, hogy elűzze a sötétséget az életemből.
- Soha többet ne csinálj ilyet! – nyámmogja egy sóhajtás kíséretében, így tudom, hogy már félálomban van. – Nagyon megijesztettél. Azt hittem, túl késő segítenem rajta… rajtad. – ásít. – Köszönöm… köszönöm, hogy elmondtad. Nagyon, nagyon sze… - ásít. – Szeretlek. – Azzal elnyomja az álom, s érzem mellkasomon az egyenletessé váló szuszogását - már amennyi szabadon van bőrömből.

Másnap nem megyünk a pályára, Taehyung egyenesen megtiltja nekem, hogy kilépjek a házból. Még enni se enged ki a szobából, hogy a szüleivel együtt együnk, hanem inkább behozza az ételt egy tálcán, s az asztalához ülve kezd el etetni. Mikor kivenném a kezéből az evőeszközt, ő csak felfújt arccal húzza magához, majd mikor visszahúzom a kezem, akkor megnyugodva folytatja etetésem. Úgy kezel, mintha egy kisbaba lennék, s bevallom, szükségem van a törődésére, de azért túlzásokba nem kellene esnie, de inkább nem szólom meg érte. Melegséggel önt el, hogy így figyel rám, s ha kicsit cikinek is tartom a helyzetet, azt hiszem, éppen ezért kedveltem meg ennyire, mert nem olyan, mint bárki más. Aranyos, törődő, s szép is.
Később a sebeimet is lekezeli. Egy kenőcsöt vesz elő, mellyel bekeneget, így kénytelen vagyok kisebb vetkőző showt tartani neki, amin jót is derülök, mondván, eljött a napja ennek is, hogy tényleg így tegyek, ő pedig pirulva fordul el, amit képtelen vagyok nevetés nélkül hagyni. Mégis csak látott már meztelenül, nem is egyszer, hiszen tegnap este is ő segített ki a kádból, így nem is értem, mit szégyenlősködik, de erre csak még vörösebb lesz arca színe, s elfordulva nyomja hozzám a kenőcsös tubust, hogy csináljam meg magam.
- Pedig igazán kenegethetnél te – sóhajtom csalódottan. – Sokkal izgalmasabb lenne.
- Csak maradj csendben, és csináld, addig én megyek, és... –Azzal feláll, s rám se nézve indulna az ajtó irányába, én viszont elkapom csuklójánál fogva, s magamra rántom az ágyra, így én is kénytelen vagyok hanyatt feküdni.
Ijedten kapja fel a fejét, arcunk így vészes közelségbe kerül, szemeim pedig automatikusan siklanak ajkaira, s ekkor tudatosul bennem, hogy van egy befejezetlen ügyünk, amit még drága Hoseok szakított félbe. Újból szemeibe nézek, s elmosolyodom, hogy meg se próbál elmozdulni, ráadásul pupillái olyan tágak, hogy szinte feketének hatnak szemei. Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy tudja, milyen volt az életem, látja, hogyan nézek ki most is, mégse fordul el tőlem, s ugyanúgy tekint rám, mint előtte, ha nem sokkal nagyobb szeretettel.
Könnyedén fordítok helyzetünkön, s alkarjaimon támaszkodom meg fölötte, ő pedig egyre szaporábban veszi a levegőt. Váratlanul csap meg az az érzés, hogy meg akarom csókolni, meg kell csókolnom. Éreznem kell azokat a puha párnákat az enyéimen, be kell végeznünk, amit tegnap elkezdtünk.
- Azt hiszem, még tartozunk egymásnak – suttogom ajkaira, mire ő is levezeti szemeit enyéimre.
Lassan hajolok közelebb hozzá, hogy kiélvezhessem minden pillanatát annak, miként válik egyre izgatottabbá, s mikor már bőrünk éppen csak érinti a másikét, ő már alig észrevehetően, de csücsöríteni kezd, amit nem tudok mosolygás nélkül hagyni.
- Fiúk! – kopog be egy női hang a szobába, mire Taehyung a pillanat hevében taszít el magától mellkasomnál fogva, én pedig rosszul érkezve a figyelmetlenség miatt, beütöm a fejem a falba, ő pedig felpattan az ágyról. Nem kell sokáig várnunk, a következő pillanatban már nyílik is a szobaajtó, s az anyja dugja be rajta a fejét, de hamar észrevesz engem, s rögtön elnézést kérve teszi kezét arca elé, hogy látószögéből kiessek. – Csak szólni szerettem volna, hogy kint a hűtőben lesz készen étel, ha esetleg megéheznétek valamikor. Apáddal most mennünk kell dolgozni, úgyhogy vigyázzatok a házra, és magatokra is!
- Meglesz – feleli Tae.
- Ja, és ne nyissatok ajtót senkinek, de a vonalas telefont se vegyétek fel, elég, ha a mobilotokra figyeltek, és…
- Oké, anya, felfogtuk! – lép az ajtóhoz, így anyja eltűnik a látószögemből. – Húsz évesek vagyunk, tudunk vigyázni magunkra.
- TaeTae, de miért van egy szál alsóban a barátod? – Tudom, hogy suttogásnak szánja, de elég hangosra sikeredik ahhoz, hogy én is tökéletesen értsem, amit mondani akar, így önelégült vigyor terül szét arcomon, főleg, hogy Taehyung fülig pirul.
- Anya! Itt fog élni egy ideig, nem lehet állandóan utcai ruhában! Éppen öltöző félben van, szóval örülnék…
- Jól van, jól van, megyünk már, tényleg. Viselkedjetek jól! Sziasztok! – Azzal az ajtó bezáródik, de Tae még egy ideig ott áll, s hallgatózik, majd amint konstatálja, hogy egyedül vagyunk, rám vezeti tekintetét, én pedig széles mosollyal várom.
- Szóval öltöző félben vagyok? Fel vagy le? Hogyan szeretnéd? Az előbbiből kiindulva, szerintem jobban preferálnád az utóbbit – húzom az agyát, arca pedig újból színt változtat.
- Ó, fogd már be! – temeti tenyerébe arcát, én pedig kuncogva fogom a kenőcsöt, hogy ezúttal valóban bekenjem a sebeim.