[19/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +15
Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook + Jimin szülei
Páros: VMin
Figyelmeztetés: yaoi, erőszak
Műfaj: humor, romantika, dráma
Megjegyzés: Ééés, újból itt egy rész, jó olvasást! ^^

Jimin POV

Amire most vágyom az nem más, minthogy a hotelszobámba zárkózva töprengjek a sorsomon, hogy mit kezdjek magammal, s ezzel az egész helyzettel. Érzem, hogy a mellkasomat napról napra egyre inkább mardossa a bűntudat, de már nem amiatt, amit megtettünk, hanem sokkal inkább azért, mert képtelen vagyok rá, hogy tisztán lássam a dolgokat. Egyszerűen csak szeretném, ha a dolgok megváltoznának, ha végre egyenesbe jönne minden, s legalább ne veszekednénk ennyit. Beismerem, valamilyen szinten az én hibám, de pillanatnyilag képtelen vagyok másképp tenni. Nem tudok úgy viszonyulni Taehyunghoz, ahogyan azt ő elvárná, és nem tudom megmagyarázni, miért. Talán azért, mert nem való hozzám, jobbat érdemelne, mégis benne is fellángolt a vágy tüze, akárcsak bennem, és ezért cseppet sem hibáztathatom, elvégre is valóban én erőltettem az egészet. Ahogyan ő is mondta, magától nem lett volna képes ilyen elvetemült lépésre, ezt pedig nem is nézem ki belőle. Nem szeretném, ha miattam változnának a dolgai negatív irányba, viszont képtelenség, hogy sokáig kitartson mellettem. Nem véletlenül öltöttem fel magamra az elutasító szerepet, hiszen nem hagyhatom, hogy bárki is közel kerüljön hozzám. Hoseok már kiskorom óta nagy szerepet játszik az életemben, s nem szeretném, ha Taehyungnak is el kellene viselnie velem együtt azt is, amit a vállamon cipelek. Ahogyan elnézem, s ahogy megismertem, tudom, hogy képes lenne rá, hogy segítsen nekem bárhol, bármiben. Lelkiismeretes, vidám, barátságos, így tudom, ha túl közel engedem magamhoz, annak nem lesz jó vége. Ő valóban jobbat érdemel nálam. Megérdemli, hogy boldog életet éljen, de ha valamilyen formában is mellettem akarna maradni, ez nem valósulhatna meg. Hoseoknak is cipelnie kell a titkaimat, csupán a szüleim annyira tartják magukat, hogy mégis vendég, nem családtag, ezért előtte „annyira” nem engedik el magukat, hiába tudják, hogy mindent tud.
- Elnézést – jön utánam egy recepción dolgozó nő, mire csak kíváncsian fordulok felé. – Ön Park Jimin, jól mondom?
Bólintok.
- Tudjuk, hogy úgy szólt a megállapodás, hogy a hónap végéig itt maradhasson, s a számlájáról folyamatosan vegyük le a pénzt, de a kártyáját ma zárolták.
Érzem, amint a vér kifut az arcomból, s legbelül rögtön pánikolni kezdek. Ha zárolták a kártyám, mégis honnan fogom fizetni a szobát? Hol fogok élni a verseny napjáig, meg amúgy is, ha elkezdek dolgozni utána, hogy fogok a megszerzett pénzemhez nyúlni? Eddig sikerült elég sok pénzt összeszednem a versenyeimből, főleg, hogy élversenyző vagyok, s mindig szép eredménnyel tértem haza. Ez mind az én számlámra ment, s ezért voltam nyugodt, hogy az az én pénzem, azt csinálok vele, amit csak akarok, és biztos vagyok benne, hogy még nem fogyott el, sőt! Még egészen szép összegnek kell rajta lennie, de akkor miért zárolták? Hiba ütötte volna fel a fejét?
- M-micsoda? – pislogok értetlenül.
- Sajnálom, de így nem maradhat. Nem lehet arra esküdni, hogy később visszafizeti az itt töltött napjait.
- De én… - Ekkor félbehagyom mondanivalóm, amivel valahogy mentegetőzni próbálnék, mivel rájövök, hogy ebből nem lesz kiút, s nem az itt dolgozókon kellene levernem a hisztit. – Ez azt jelenti, hogy már most össze kell pakolnom?
- Nem, kérem, a ma éjszakára le lett vonva a pénz, de csak most vettük észre, ahogy intéztük volna a holnapi napot, hogy azt már nem lehet. – Ezek szerint valaki nap közben hozzányúlt a kártyámhoz, viszont rajtam kívül csak két személynek van hozzáférése.
A szüleim.
Idegesen kapom elő a telefonom a zsebemből, ahogy végre bejutok a liftbe. Szerencsére teljesen egyedül vagyok, így valamivel nyugodtabban hívom fel őket, tudván, úgyse hallgatja senki, mit beszélünk. Meg se lepődök rajta, hogy nem kell sokat várnom arra, hogy felvegyék, én pedig bárminemű köszönés nélkül azonnal a tárgyra térek. Túlontúl ideges vagyok ahhoz, hogy finomkodjak.
- Miért zároltátok a kártyám? – vetem nekik a kérdést.
- Ugyan már, Jimin! Te sem gondoltad, hogy a vagyonodat majd arra fogod költeni, hogy ott maradhass a verseny napjáig! Így tudsz te bánni a pénzzel? – feleli anyám, mire lehunyom szemeim, s hüvelyk- és mutatóujjammal dörzsölöm meg őket.
- Az az én pénzem! Mondtam már, hogy elmegyek dolgozni, és utána nem lesznek ilyen gondjaim.
- Nem olyan egyszerű ám jól fizető állást találni. Egyébként is, te híres vagy. Azt hitted, majd hagyni fogjuk, hogy esetleg mosogatóként köss ki valahol? A nevedet teszed tönkre ezzel, amiért annyi évig küzdöttünk, hogy fenntartsuk!
- Nem érdekel a név! Úgyis fogok még versenyezni, de amellett dolgozni is. Mindenkinek szüksége van munkára.
- De nem neked! Neked világszínvonalra kell emelkedned, ha még nem fogtad volna fel. Túl könnyelműen beszélsz az életről, mikor azt se tudod, neked mennyi nehézséged lesz, ha egyszer tényleg kikerülsz a nagybetűs életbe. – Feszülten fújom ki a levegőt, s dőlök neki háttal a falnak. Semmi szükségem nincs erre a plusz feszültségre, de természetesen bennük nem kell csalódnom. Mindig megoldják, hogy teljes legyen egy napom.
- És mit gondoltatok, hol fogok lakni a maradék időmben? Azt hiszitek, ennyire egyszerű viszonylag jó árban találni szállást, ami nincs messze? Ez a hotel kapóra jött, miért kellett zárolni a kártyám? Nem élhetek az utcán!
- Holnap reggel ott vagyunk érted – ad apám tömör választ, mire hitetlenül nyílnak tágra szemeim.
- Hazajössz velünk – adja alá a lovat anyám.
- De… de onnan mégis hogyan fogok bejárni próbálni? Van egy közös előadásom is, a bemutató…
- Eddig nem gyakoroltatok eleget? Majd az itteni csarnokban gyakorolsz, úgyis gyorsan tanulsz.
Érzem, hogy elsápadok, s a szívem is gyorsabb ütemben kezd verni. Ha most elmegyek innen, akkor mi lesz Taehyunggal? Való igaz, már jól tudja ő is a koreográfiát, de a közös próbákat nem kellene megszakítani, hiszen apróbb hibáink továbbra is vannak. Még szerencse, hogy gyorsan tanul, viszont ez nem kifogás arra, hogy eljöhetek innen, ráadásul mi az, hogy majd az ottani csarnokban próbálok? A saját számomat talán, de a közössel nem fogok haladni, ha csak egyedül folytatom, nem véletlenül közös.
Idegesen harapom be alsó ajkam, ahogy megszakítjuk a hívást.

Taehyung POV

Mikor másnap a pályára megyek, Jimint nem találom ott. Kicsit megnyugszom, hogy így elkerülhető egy újabb veszekedésünk, és én is tudok nyugisan korcsolyázni, nem úgy, mint eddig. Nincsen, aki zavarjon, így újból kezdhetek visszarázódni a régivé, mikor még ő nem jelent meg ebben a városban, és nem kavarta fel az életem. Kiélvezem minden egyedül töltött percnek a szabadságát, s gondolataim a részmunkaidős állásomra vándorolnak, amit félbehagytam a verseny miatt. Már lassan két hónapja nem voltam dolgozni, és nem is keresnek – bár tudják, miért nem megyek. Sajnos csak részmunkaidőben sikerült állást találnom az iskola után, amit annyira nem bánok, mert így megvan a lehetősége annak, hogy tovább tanulhassak később, és nincsen az, hogy egy teljes állásból kell felmondanom, mivel innen egyébként is könnyű szívvel elküldenek, ha már nincsen rám szükség.
Mikor már esteledni kezd, s egyre kevesebben vannak a pályán, kivonulok az automatához, hogy vegyek magamnak kávét, amire az utóbbi napokban rászokattam magam. Már reflexből fordulok meg, hogy szétnézzek, merre lehet Jimin, mielőtt kiveri a kezemből az italt, de semerre se látom. Ennek nyomán, kissé megnyugodva veszem meg az italt, és bármi zaklatás nélkül fogyasztom is el. Milyen rég is volt már ilyen békés napom, de mégis, mintha valami hiányozna belőle.
- Csá! – dobja le magát mellém Jungkook a padra, aki most érkezett meg.
- Kicsit korán érkeztél, még próbálni szerettem volna. – Mindössze vállát húzza kijelentésemre, én pedig elmosolyodva fordulok vissza kávémhoz.
- Egyedül vagy?
Bólintok.
- Akkor Jimin betartotta a szavát, amit mondtál, és tényleg akkor jön, mikor te nem vagy itt? – pislog meglepetten, mire rajtam a sor, hogy vállam húzzam.
- Egész nap itt voltam, de ő egyszer sem fordult meg a környéken. Fogalmam sincs, mit tervez, de legalább nyugis napom volt.
- Lehet, úgy gondolja, hogy ma hagy téged próbálni, de holnap bejön, és elzavar, miszerint te eleget lehettél egyedül, most ő következik. – Elgondolkozom a hallottakon, s rá kell, döbbenjek, van benne valami, amit mond. Simán kinézem Jiminből, hogy így tesz, főleg a tegnapi veszekedésünk után.

Másnap délután fele érkezem a csarnokba, s szándékosan körbenézek, hogy tiszta-e a terep. Lélekben felkészítem magam egy újabb kiadós veszekedésre, vagy, ha arra nem is, de arra igen, hogy muszáj lesz együtt is próbálnunk, vele pedig folyamatosan gyilkos pillantásokat váltanánk. Szerencsémre nem tartózkodik sehol, ami annyit jelent, hogy vagy délelőtt volt, vagy később fog érkezni. Mindenesetre ki kell használnom az egyedül töltött időt, így gyorsan fel is húzom a korcsolyám, hogy így tegyek. Yoongi és Jin is a pályán vannak, így néha odacsúszok hozzájuk, hogy beszélgessünk, s így kellemesen töltöm el az időmet.
Néhány órával később még mindig semmi hír Jiminről. Szemöldököm ráncolom, ahogy már újból esteledik, s a bejárati ajtóhoz lépve nézek ki az ablakán, hátha megpillantom jönni a távolban, de semerre sincs. Csak állok ott hosszas ideig, néha elállva az útból, hogy aki szeretne, az menjen ki, majd be, végül már csak azon kapom magam, hogy Jungkook újból elérkezik hozzám, én pedig elmosolyodom, ahogy meglátom őt. Aranyos, hogy mindennap eljön értem, mindössze azért, mert aggódik értem.
- Na, mizu? Végeztél? Mehetünk valamerre? Neked se árt a pihenés, légy szíves menjünk valahova! Üljünk be kajálni valamerre – kérlel, én pedig beadom derekam, hiszen igaza van. Túlhajszolni se szabad magam, bár az utóbbi egy-két órában nem nagyon csináltam semmit, mivel arra vártam, hogy megérkezzen valaki.
A mekibe ülünk be, hogy teleegyük magunkat, én pedig szótlanul ülök legjobb barátommal szemben, aki értetlenül pislog rám. Elhiszem, hogy furának tarthat most, mivel nem adtam annak semmi jelet, hogy történt volna bármi fontos is, ami miatt ennyire letargiában kellene lennem.
- Ma már ott volt, azért vagy ilyen búval baszott? – veti oda nekem, én pedig mélyet sóhajtok fejem rázva. – Nem? Tényleg? – Látszik rajta, hogy valóban meglepődik, mire leteszi a kezében tartott hamburgert, és hangosan kezd töprengeni. – Átment volna egy másik csarnokba a városban? De nem úgy volt, hogy Namjoon tanítja? Akkor miért ment el? Felbontotta volna a szerződésüket, vagy én nem is értem. Az is lehet, hogy kivárja, hogy kigyakorold magad, hogy aztán jogosan mondhassa, övé a pálya több napig, bár azért ennyire csak nem bunkó.
- Valami nem stimmel – dőlök hátra, és mutatóujjammal piszkálom ajkaim, nem is próbálva leplezni, hogy nagy gondolkozások közepette vagyok. – Nem hinném, hogy ennyit képes lenne hiányozni, és azt is kétlem, hogy máshová átment volna. Szerintem Nam mondta volna nekem, mivel van a közös bemutatónk, és azt mindenképp gyakorolnunk kellene. Már tudom én is a lépéseket, de ez közös, össze kell hangolódnunk, ráadásul az olyan részeknél, mikor egymásra kell támaszkodnunk, azokat egyedül képtelenség elpróbálni. Nem hinném, hogy egy kis veszekedés miatt képes lenne tényleg feladni a jó hírét.
- Miért nem hívod fel?
Szemeibe nézek, s úgy érzem magam, mint akiben lámpát gyújtottak. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe! Pillanatok alatt tárcsázom is a számát, s ajak harapdálva várom, hogy felvegye. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki éppen most készül élete egyik legnagyobb megpróbáltatására, amire régóta vágyik, de közben tart is tőle.
Végül hosszas kicsengés után felveszi.
- Taehyung? – kérdez bele köszönés nélkül.

Jimin POV

Meglep, hogy felhív, őszintén szólva egyáltalán nem számítottam rá, főleg, hogy milyen veszekedéseket vágtunk le, s a legutolsó pontosan olyan volt, hogy nem várnám el tőle, hogy hívjon, mivel kijelentettük mindketten, hogy kerülni fogjuk a másikat. Nem gondoltam volna, hogy erre fog vetemedni.
- Én csak… ne szedd le a fejem, de csak kíváncsi vagyok valamire – köszörüli meg torkát. – Miért nem jársz be a csarnokba? Tegnap se voltál és ma se. Holnap már fogsz jönni, csak direkt hagytál magamra, hogy csillapodjanak a kedélyek?
Képtelen vagyok választ adni neki. A szó a torkomra forr, s hiába nyitom szám, hogy valamit kinyögjek neki, egyszerűen nem megy. Szavaival csak eszembe juttatja, hogy miért is ülök éppen a földön a saját szobámban az ágyamnak dőlve oldalasan, s miért érzem úgy magam mind fizikailag, mind lelkileg, mint a mosott szar. Nem, Taehyung nem az a személy, akinek tudnia szabadna, mi történik velem, egyedül Hoseokkal beszéltem, hogy hazahoztak, mivel valakinek muszáj voltam elmondani, mi történik éppen, de azóta vele se beszéltem.
Legszívesebben belemondanám a telefonba, hogy igen, Taehyung, én már két napja még csak jeget se láttam, még hogy próbálni! A jelenlegi helyzetemben ezt nehezen tudnám kivitelezni, mivel az itteni pályára nem fogok elmenni, akármennyire is erőltetik a szüleim. Való igaz, lassan minden lehetséges módszert bevetnek azért, hogy járjak edzeni, bár azt is tudom, hogy a ruháim takarnák a lilás foltjaimat, melyek testem tarkítják, képtelen lennék rá, hogy tisztán mozogjak.
- Jimin? Miért nem mondasz semmit? Halló? Megy még a vonal? – Ekkor hallom, amint a hangja távolodik, s tudom, hogy megnézi, nem-e szakadt meg a hívás. – Azt mutatja, még hívásban vagy. Jimin?
- Minden rendben – küszködöm ki magamból ezt a két szót, de hangom halk, s erőtlen. – Hazajöttem, a szüleimmel vagyok.
- Haza… mentél? – Haloványan bólintok, bár tudom, úgyse látja. – Amiatt, amiért összevesztünk? Tudom, hogy azt mondtam, elmegyek innen, és, hogy utána te azt mondtad, maradjak, majd te elmész, de nem gondoltam, hogy tényleg így teszel. Tudod, hogy van a közös előadásunk is, így nem gondoltam, hogy tényleg elmész. Haragszol rám emiatt? – Őszinte sajnálatot érzek szavaiban, ez pedig csak jobban összeszorítja a szívem, mikor ő nem is vétett semmi hibát.
Felhorkantok.
- Kettőnk közül neked lenne okod haragudni, de jobb, ha nem feszegetjük a témát – sóhajtom.
- Egyszer muszáj lesz feszegetni.
- Le fog menni a pénzed.
- Nem érdekel, aggódom érted, mi bajod van megint? Olyan furcsa a hangod, mintha nem is igazán te lennél. Ennyire bántanak a történtek? Ne marcangold magad semmi miatt, majd…
- Taehyung – döntöm oldalra fejem, így az ágyam végének támasztva. – Te is nagyon jól tudod, hogy neked nincs okod arra, hogy aggódj értem. Velem minden a legnagyobb… - ekkor nagyot nyelek. - ... rendben van. Te csak gyakorolj szorgalmasan, mert az időpont vészesen közeledik, és nem szeretnék felsülni.
Ezúttal Taehyungon a sor, hogy felhorkantson, s hitetlenkedve adjon választ, de ez engem csak mosolygásra késztet, hiszen tudom, hogy ez csak a szokásos gyerekes hisztije, amit eleinte szörnyen utáltam, irritált, most pedig már szívesen hallgatom. Mintha csak ő lenne az, aki az életet dobja belém.
- Én igenis gyakorlok, nem kell parancsba adnod! Kettőnk közül te vagy az, aki otthon lebzsel – fújtat, majd mintha váratlanul lámpát gyújtottak volna a fejében, ahogy meghallja halkan kuncogó hangom. – Jimin? Most miért… Jimin, nem tetszel nekem, miért viselkedsz ilyen furcsán?
- Furcsán? Mi abban a furcsa, hogy rendre teremtelek?
- Nem az a furcsa, hanem az, hogy jól szórakozol a válaszomon, mintha… nem is tudom. Csak nagyon furcsa vagy. Nem lehetne megoldani, hogy vissza gyere?
- Aranyos vagy, de nem – mosolygom, s szinte hallom, ahogy visszatartja a levegőt.
- Azt mondtad, hogy én ara…
- Jó éjszakát, TaeTae – veszem el fülemtől a mobilt, s megszakítom a hívást. Most valószínűleg még jobban összezavartam, mivel becézgetni se szoktam, s aranyosnak se nevezni, így minden bizonnyal teljesen le lehet sokkolva most. Csak még szélesebben mosolyodom el, ahogy arra gondolok, vajon most milyen arcot vághat.
A szobaajtóm kissé nyikorogva adja tudtomra, hogy valaki kinyitja, s ezt követően egy láb lép be rajta, amit követ a másik is az egész testtel együtt. Apám lép be rajta, én pedig automatikusan sütöm le szemeim, de véletlenül se adok neki semmiféle tiszteletet. Megpróbálom ignorálni, de tudom, hogy ez nem fog sokáig menni, ugyanis ezzel csak jobban felbosszantom a kelleténél. Léptei közelednek felém, majd velem szemben megállnak, s következőleg már leguggol hozzám.
- Kivel beszélgettél az előbb? – teszi fel első kérdését, mire csak mélyet sóhajtok.
- Egy barátommal.
- Miféle barát, akit Taehyungnak hívnak? Ő az a bizonyos Kim Taehyung, akivel fel fogsz lépni? Miért hívott? – folytatja vallatásom, én pedig ekkor veszem a bátorságot, hogy szemeibe nézzek, melyekből sugárzik a düh, s ez kissé elrettent.
- És, ha ő az? Mi van akkor, ha mondjuk nem? Húsz éves vagyok, azt hiszem, nem kötelességem mindenről beszámolni.
- Amíg az én házamban élsz, addig igenis azt fogod csinálni, amit mi mondunk, és a lázadásoddal is felhagyhatnál, nem vagy már tinédzser. Azokban az éveidben nem volt ennyi baj veled!
- Nem én akartam visszajönni! A saját lábamon állnék, ha ti nem zároltátok volna a kártyám! Persze, természetesen nektek csak az a lényeg, hogy pénz hozzak a házhoz, másra nem is vagyok jó, nem igaz? – vetem neki gúnyosan, s egy pillanat alatt bánom meg újból szavaimat, amiket képtelen vagyok fékezni velük szemben, ugyanis kezét ismét emeli, hogy megüssön. Automatikusan emelem karjaim, hogy védjem fejem, habár az elmúlt két nap még nem bántottak ott, így viszont vállamat éri a csapás, s egyáltalán nem finoman. Felszisszenek az éles fájdalomra, a szúrós érzésre, melyet még azután is érzek, hogy elvette onnan a kezét. Nem véletlenül fáj ennyire, hiszen már többször is kaptam oda is ütést, mióta elhoztak, így még az előző folt se múlt el, az pedig végképp nem a legjobb érzés, ha arra ütnek rá.
- Nélkülünk még kártyád se lenne! Mi vittünk el téged régen, hogy csináljuk meg, így ezt is nekünk köszönheted. Miért minket átkoztak el az égiek, hogy egy ilyen hálátlan fiút kell felnevelnünk? – áll fel, majd érzem, amint egy kézzel ragadja meg karom, s könnyedén állít engem is talpra.
- Engedj el! – próbálom kirángatni karom fogságából, de következőleg egy már jól betanult mozdulattal a hátam mögé csavarja, s magához húz, így én hátam mutatom neki. – Engedj már! – próbálkozom további mocorgásokkal, de folyamatosan csak erősebben szorít, s vállamban, az egész karomban érzem az éles fájdalmat, hogy tehetetlen vagyok, főleg, hogy másik kezével is lefog, nehogy el tudjak mozdulni.
- Tanulj csak meg bocsánatot kérni, megalázkodni, ha rosszat tettél! – Nem is habozik tovább, térdre kényszerít, s leguggol hozzám, hogy nagyjából egy szinten legyünk, így fülemhez hajol, hogy halkabbra véve a szót folytassa szóban is „nevelésem”. – Ha most bocsánatot kérsz, akkor elengedlek. Ha nem teszel így, akkor kénytelen leszel magadtól megtanulni, hogyan is kell egy ilyen helyzetből kiszabadulni, bár az erőfölény miatt vajmi kevés esélyed van rá.
Érzem, amint szemeim könnyel telnek meg egyszerre a fájdalomtól, a megaláztatástól. Csak néha ejtek el egy-egy gyönge próbálkozást szabadulásom érdekében, de mindhiába.