[21/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook, Hoseok + Jimin apja
Páros: VMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: humor, romantika, dráma
Megjegyzés: Na, hazaértem, így ahogy ígértem, itt is vagyok a következő résszel! Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást hozzá! ^^

Jimin POV

Mikor megpillantottam Taehyungot a szobámba lépve, legszívesebben láthatatlanná váltam volna. Jól tudom, hogyan nézek ki, s a pillantásai se árulkodtak másról. Úgy méregetett, mintha egy szánni való szerencsétlen lennék, aki valami miatt úgy fest, mint akit csúnyán összevertek. Való igaz, ez így történt, hiszen csúnyán össze lettem verve, habár ez fokozatosan történt.
Nem gondoltam, hogy valaha is a szobámba fog lépni, hogy ez alapján, találkozni fog a szüleimmel, az apámmal, aki ezt tette velem, hogy így nézzek ki. Mikor megkérdezte, mi történt, már tudtam, hogy nem fogok tudni sokáig titkolózni előtte, de végül elcsitított azelőtt, hogy egyetlen hang kijött volna a számon. Magához húzott, s csak ölelt, a fejem simogatta, s a szavai, melyeket mondott, annyira szívbemarkolóak, hogy egyszerűen elgyengültem. Nem bírom tovább tartani magam mellette, képtelen vagyok fenntartani a falat, melyet felhúztam magam köré, mert ő eljött hozzám, s néhány megértő szóval és öleléssel lerombolta. Megtalálta a fegyvert, mellyel küzdhet értem, az pedig ő maga. Láthatom őt, vigasztal, mit még senki sem tett meg előtte, s azt hiszem, pont ezért hiányzik ez az életemből. Engem soha nem szeretett senki, kivéve persze Hoseokot, de ő nem ugyanaz, ő egy barát, aki mindig ott van, hogy segítsen a bajban, de mégsem ugyanúgy, mint Taehyung. Úgy látszik, ő is jól tudja, hogy mi a gyenge pontom, s ezt ki is használva, elhozta hozzám, hogy megtörjön. Már ő is látott összeverve, teli foltokkal, de ilyen súlyos esetben még egyszer sem.
Taehyung megcsókolt. Lehülyézett, majd szerelmet vallva vette birtokba ajkaimat, én pedig a meglepettségtől azt se tudtam hirtelen, mit csináljak. Csak mozdulatlanul ültem, meglepettségtől tágra nyílt szemekkel, hiszen éppen ő kezdeményezett, akiről sose gondolnám. Szívem vadul kalapálni kezdett szívemben, míg végül arra nem ösztökélt gyengéd mozgásával, hogy viszonozzam.
- Ó, ne már, haver! Komolyan, előttem? Majd, ha kettesben lesztek, ráértek nyalakodni, kérlek! – kezd nyafogásba Hoseok, mire nyomban szét is rebbenünk. Mintha csak elfeledkeztünk volna arról, hogy ő is itt van. – Ideje lenne összekapnotok magatokat, ugyanis nem terveztem itt időzni. Hosszú az út vissza, szóval örülnék, ha összepakolnál, Jimin.
- Hogy mi? – húzom össze szemöldököm értetlenül. – Hova pakolnék?
- Jössz vissza Szöulba. Mégis mit gondoltál, majd itt hagyunk? Ha már ennyit utaztattak, akkor üres kézzel vissza nem megyek.
- Ez nem ilyen egyszerű – sóhajtom gondterhelten. – A szüleim nem fognak engedni.
- Majd én beszélek velük – csillannak fel Taehyung szemei, mire ismét tágra nyílnak szemeim, ő pedig választ sem várva áll fel, hogy felkeresse őket, viszont egy pillanat alatt ugrok elé, hogy ebben meggátoljam.
- Nem mész te sehova! Nem fogsz beszélni velük, se te, se Hoseok, erről le is mondhattok. Itt fogok maradni, és…
- És hagyni, hogy tovább roncsolódj? Megbocsáss, de ilyen gyors fogyást se látni sokaknál. Néhány napja, még jó húsban voltál, most meg megint véknyabb vagy, és beesettebb az arcod is. – Hoseok hiába próbál meggyőzni, határozottan állok az ajtó elé, Taehyung szemeibe nézve, hogy meggyőzzem, viszont ő aggódva pislog rám, hasonlóan, mint mikor először meglátott; szánakozva.
- Az arcod… - motyogja, majd elém lépve, óvatosan simít végig a sérült felületen, nekem pedig összerándulnak az arcizmaim, ahogy szúrni kezd a seb, ő pedig nyomban el is kapja kezét rólam. – Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni, csak… annyira rosszul néz ki.
- Majd el fog múlni.
- De ez elég csúnya.
- Elmondod még párszor?
- Beszélhetek a szüleiddel?
- Nem.
- Akkor elég csúnya a sebed – néz ismét szánakozva, mire hitetlenül kerekednek el szemeim. – Kérlek! Engedj! Mi bajom lehetne belőle? Elintézem, hogy velünk jöhess, bízz bennem! Nagyon jó a meggyőző képességem.
- Ah, akkor azért tartunk ott, hogy életed első versenyén részt fogsz venni, mikor nem is terveztél így soha? – húzódnak gunyoros mosolyra ajkaim.
- Nem tarthatsz idebent – fonja keresztbe karjait, s magabiztosan húzza ki magát. – Ha nem engedsz ki, akkor kiabálni fogok, hogy bezártál, és bántasz.
- Nem mered megtenni.
- SEGÍTS… - Befogom a száját, mielőtt bármi többet mondhatna, és idegesen nézek szemeibe, ő pedig önelégülten vigyorodik el kezem takarása alatt, mire idegesen fújtatok egyet.
Kénytelenül engedem el, s állok félre az ajtóból, hogy ki tudjon menni, ugyanis bármit is tennék, ő megtalálná a módját, hogy felhívja magára a figyelmet, nekem pedig nincs szükségem arra, hogy apám ezt is a szememre vesse. Alapvetően nem lenne ekkora probléma, ha kiabálni kezd, de pillanatnyilag legbelül rettegek minden egyes rossz lépéstől, mivel mindnek én fogom megszívni a levét, s így is ramatyul érzem magam, így a kelleténél nem szeretnék több büntetésben részesülni. Ezt persze Taehyungnak nem mondhatom el, így kénytelen vagyok útjára engedni, én pedig idegesen harapom be ajkam, miközben utána megyek. Hoseok a szobában marad, de nem is hívom magunkkal, úgyis ismeri a járást, ráadásul a szüleim se róják fel neki, ha egyedül kószál itt, mivel ismerik, ellentétben Taehyunggal, aki egyenest a konyhába veszi az irányt, azt se tudván, merre megy. Nézelődik, mintha valami múzeumban lenne, és mindent jól az emlékezetébe vés.

Taehyung POV

Fogalmam sincs, merre megyek, csak keresem Jimin apját, aki ajtót nyitott nekünk, hiszen ha legalább őt meg tudnám győzni arról, hogy magunkkal vihessük Jimint, már nyert ügyünk van. Ezen felül pedig volnának Jiminhez kérdéseim, mivel nagyon sok dolog érthetetlen számomra, mégsem teszek szóvá semmit. Majd bőven lesz időnk kommunikálni a fővárosban, mikor végre újra sok időt tölthetünk együtt, csak sikerüljön elvinni. Nem fogom hagyni, hogy itt maradjon. Valami azt súgja, valami nincs rendben ebben a házban, és ez Jiminen is látszik, így biztos vagyok benne, hogy valami óriási probléma ütötte fel a fejét, elvégre is miért ne engednék, hogy velünk legyen, miért kellett hazahozniuk magukkal? Ha pedig ez nem volna elég, Jimin miért fogyott le, miért ilyen beesett az arca, és miért van telis-tele sebekkel? Azt mondta, nem jár próbálni, bár ilyen állapotban nem is kérdőjelezem meg, miért nem. Valószínűleg nem feltétlen ez az egyetlen oka, de így én se hiszem, hogy kimozdulnék otthonról. Van valami a háttérben, ami nagyon bűzlik, ezt pedig a lehető leghamarabb ki kell derítenem, máskülönben nem fogom tudni megvédeni az egyetlen személyt, akit teljes szívemből szeretek.
Ahogy a konyhába lépek, egy másik ajtón másodpercekkel később belép az apja is, mire automatikusan hajolok meg előtte, ezzel is jelezve számára, hogy tőlem nem kell aztán féltenie az egyetlen fiát. Haloványan elmosolyodik, de egyáltalán nem tűnik őszintének, ez pedig böki a szemem. Viszonzom mosolyát, majd miután hellyel kínál, egymással szemben helyezkedünk el, mellém pedig Jimin ül.
- Még nem mutatkoztam be – köszörülöm meg torkom. – Kim Taehyung vagyok, Jimin partnere a verseny bemutatóján.
Kíváncsian csillannak fel szemei, s most először látok rajta őszinte érdeklődést, mintha csak tudná, ki vagyok. Nevem hallatán váratlanul változik meg arckifejezése, s nem tudom eldönteni, hogy ennek most örülnöm kellene-e vagy sem.
- Úgy tudom, Jimin nem nagyon tud itt próbálni, ezért…
- Badarság! Itt tanult meg mindent, amit tud. Tudna gyakorolni, ha akarna, csak lusta kimozdulni a házból. Esetleg te meggyőzhetnéd arról, hogy elmenjen, mivel nekem úgy tűnik, rád talán hallgat.
- Elnézést, de ilyen állapotban én se biztos, hogy elmennék a pályára – sandítok az említettre, s újabb aggódó pillantással illetem.
- Ilyen állapotban? Mire is próbálsz célozni? Mi nem tehetünk róla, hogy ezt műveli magával. – Jimin összerezzen, s kezeit ökölbe szorítva nyitja száját szóra, majd vissza is zárja azt, amint rám néz, mintha miattam gondolná meg magát. – Láthatod, elég kiszámíthatatlan reakciói vannak, bár úgy gondolom, ezt nem kell ecsetelnem, bizonyára ismered nagyon jól.
Nem reagálok szavaira, jobbnak látom, hogy néhány másodperces csend után újból próbálkozzam, de nem számítottam rá, hogy ilyen nehéz eset lesz az apja. Nem baj, csak őt kell meggyőzni, onnantól sima minden. Szépen összecsomagolunk Jiminnek, majd vándorolhatunk vissza a fővárosba.
- Arra szerettem volna kilyukadni, hogy egyedül, külön-külön nem tudjuk gyakorolni az előadásunkat, ez pedig eléggé létfontosságú lenne, mivel mi nyitjuk meg a rendezvényt. Tudja, ha nem mozgunk egyszerre, ha nem vagyunk kellőképpen egymásra hangolódva, akkor veszett ügy az egész. Nem épp egyszerű a koreográfiánk, és több olyan elem is van benne, amit nem lehet egyedül megcsinálni, mert szükségünk van a másikra.
- Majd az előtte lévő nap átnézitek újból, tudtommal eleget gyakoroltatok már együtt.
- Őszintén szólva csak idén kezdtük el, mert a lábam meg volt zúzódva, így nem korcsolyázhattam egy ideig. Éppen ezért lenne szükség minden egyes felhasználható napra, ami még hátra van a versenyig, hogy azt együtt töltsük, hogy biztosan egyszerre mozogjunk. Lenyűgöző előadást szeretnénk, és ezt éppen Jimin miatt szeretném nagyon, mert tudom, hogy neki sokat jelent. Mégiscsak élversenyző, így ha egy remek műsorral indítanánk a versenyt, akkor biztosan nagy port kavarna a hírekben, így Jimin még híresebb lehetne. – Ezen szavaim hatására látom, amint rendesen fontolóra veszi kérésemet, mintha csak megtalálta volna azt, amit keresett. – Engem nem érdekel igazán a hírnév, de mivel Jiminnel együtt kell csinálnom, ezért szükségem van minden egyes percre, amit vele tölthetek, hogy hozzuk a kellő színvonalat. Ön is biztosan nagyon büszke lenne rá, ha sikerülne valami egyedivel előállnunk. – Szemei sötéten villognak a kis fényben. – Ehhez viszont arra van szükség, hogy közel legyünk egymáshoz, hogy egy csarnokban tudjunk próbálni, így arra szeretném kérni önt, hogy engedje meg, hogy visszajöjjön velünk Jimin. – Idegesen nyelek nagyot. – Tudom, hogy önök hozták el, de a versenyig mindenképp szükségünk van a másikra. Kérem, hadd jöjjön vissza velünk.

Jimin POV

Taehyung kiskutyaszemeket mereszt apámra, aki szinte villámokat szór, de látszik rajta, hogy az érvek megfogják, így elgondolkozik az ajánlaton. Fogalmam sincs, hogyan csinálja ez a teljesen ártatlan fiú, de tudat alatt rátapintott arra a lényegre, amivel hatni lehet a szüleimre. Ez nem más, mint a hírnév, ami természetesen pénzt hoz a házhoz, így minden bizonnyal valóban elgondolkodtatta. Valószínűleg még makacs lesz egy darabig, de ha így folytatódik a beszélgetés, akkor nyert ügyünk lesz. Egyébként sem gondolták át az egész el hozatalomat, mivel az lebegett a szemük előtt, hogy én elszöktem, és szórom a gondosan összegyűjtött wonokat, viszont így, hogy tudja apám, mi lenne, ha visszamennék, talán megváltozik a gondolkodása.
- Van abban valami, amit mondasz, de tudod, Jiminnek nem lett megengedve, hogy elmenjen. Rengeteg pénzt elherdált, és bőven ráért volna idén átmenni a másik városba, így viszont túllőtt a kereten, így nem tudnánk fizetni az ellátását, hogy ott maradjon. Remélem, megérted, hogy egy hotelben nem olyan olcsó ennyi időre elszállásolni valakit. – Idegesen préselem össze fogaim apám szavainak hatására. Ismét engem hibáztat, mintha nekik semmi közük nem lenne ahhoz, hogy én elszöktem. Annyira ártatlanul adják elő a dolgokat a saját oldalukról, mintha ők lennének a tipikus mintaszülők, akiknek van egy tehetséges fiúk, akinek mindent megadtak, mégis valamilyen úton-módon lázadó lett.
- Ez igaz – motyogja Tae, s lesüti szemeit, ahogy elgondolkozik a megoldáson.
- Elhiszem, hogy gyakorolnotok kell, de pillanatnyilag nem megoldható, hogy visszamehessek Szöulba, ezt pedig úgy gondolom, ilyen idős létedre megérted. Még arra is figyelnünk kell, hogy visszamenjen a versenyre, majd mi is ott lehessünk a nézők között. Mégis csak egy országos versenyről van szó, habár a legtöbb versenyén ott voltunk – mosolyodik el, mintha csak azt akarná sugallni, mennyire büszke, szerető szülő.
- Lehetne nálam! – csillannak fel szemei, mire apám is és én is meglepetten pislogunk rá. – Már egyébként is volt, hogy nálunk volt a hotel helyett, pont azért, mert össze kell szoknunk, és ezt javasolta az oktatónk, mivel eleinte nehézkesen indultak a dolgaink. – Megköszörüli torkát, ahogy visszaemlékszik. – Én nem kérnék szállásért díjat, se ételért, mert már úgysincs túl sok időnk a versenyig, ebbe a kis időbe pedig nem fogunk belerokkanni. Gondolom, nem eszi degeszre magát – sandít rám.
- Ugyan, ez túl nagy kérés lenne, ráadásul a szüleidnek is biztosan kellemetlen lenne, ha csak így váratlanul beállítana nálatok azzal a szándékkal, hogy a versenyig ott fog élősködni rajtatok. Bizonyára fizetnünk kellene ez…
- Nem! – vág szavába, ezzel meglepve apámat, aki felhúzva szemöldökét néz vissza rá. – Tényleg, semmi szükség erre a fáradozásra. Nagyon szívesen vendégül látjuk, és már a szüleim is ismerik őt, így nem lenne ezzel semmi probléma. Nem élősködne, hiszen a barátom. Vehetnénk ezt egy szimpla baráti meghívásnak – ránt egyet vállán.
Beáll a csend a konyhában, s mind a gondolatainkba merülünk. Apám valószínűleg latolgatja a nyerési lehetőségeit, de ezek után kétlem, hogy bármit fel tud hozni, hogy itthon tartson, de azért töpreng, hátha talál kiutat. Taehyung nagy, boci szemeket mereszt. Olyan édesen néz, aminek nehezen lehet ellenállni, bár én mégis többször is megtettem. Azt hiszem, ezt apámtól örököltem, ugyanis nem ezzel fogja megnyerni őt sem, ha végül beleegyezik.
Szerencsére éppen időben lép be a helyiségbe Hoseok is, s illedelmesen hajol meg apám előtt, majd száját húzva mutatja nekünk mobiljának képernyőjét.
- Elnézést a zavarásért, de idő van, nekünk pedig mennünk kellene. Késő lesz, mire hazajutunk, ráadásul a nagyszüleim se szeretnék, ha sokáig kimaradnék. Megígértem nekik, hogy megpróbálok időben visszaérni, így igazából most az utazással se kellene bajlódni Jiminnek, mert el tudom vinni, nem kell fizetnie semmiért. Mr. Park, beleegyezik, hogy magunkkal vihessük? – dobja be az aduászt, apám pedig megadóan sóhajt fel hátradőlve a székében.
- Rendben van, legyen, ahogyan szeretnétek. Pakoljatok össze és menjetek. – Mind felállunk, s a másik kettő előttem hagyja el a helyiséget, de mielőtt én követhetném őket, egy kezet érzek meg vállamon, s végül megérzem apám forró leheletét fülemnél, melybe suttogni kezd: - Nagyon szerencsés vagy, hogy ilyen barátaid vannak. Élvezd ki, amíg szabad lehetsz. A versenyen találkozunk – azzal gyengén lökve rajtam enged utamra, én pedig vissza se nézek, úgy sietek a többiek után a szobámba.

Taehyung POV

Jimin később ér a szobájába, én pedig addigra felforgatom a szekrényének tartalmát, hogy ruháit ágyára dobálva válogassam ki, mikre lesz szüksége, ha nálam lesz hosszú ideig. Ahogyan itt látom ebben a házban, egyáltalán nem tetszik, s Hoseok is egyetért velem, így összebeszélünk, hogy minden fontos dolgot el kell pakolnunk, hogy így megszöktessük innen. Nem tudok meg sokkal többet, de barátja reakciójából ítélve sok dologgal nem vagyok tisztában, amik elég súlyosak, ezekre pedig fényt fogok deríteni. Mindenesetre tudom, hogy baj van, ezért többé nem térhet ide vissza. Ha kell velünk fog élni, elmegy dolgozni, de nem engedem vissza a szüleihez. Alapjáraton is furcsán viselkedett az apja. Annyira szigorú, ráadásul állandóan a pénzről beszélt, és Jiminre fogta, hogy önmagát sanyargatja, azért néz így ki, ezt pedig nem fogom bevenni. Biztos vagyok benne, hogy ezt nem önmagával művelte, és ki fogom deríteni, hogy mi áll ennek az egésznek a hátterében.
- Ti meg mi az istent műveltek? – ad hangot érkeztének, én pedig ki se dugom a fejem, hogy megnézzem, mit csinál, tovább dobálom a ruháit az ágyra, míg nem kiürítem a szekrényt.
- Nincs szükségem mindenre. Ez nagyon sok ruha. Miért kellene rövidnadrág? És ezek? Ezek pizsamák! Elég lenne egy, majd azt elhordom a napokban, de mindek az össz… Hoseok! Azok a füzeteim, mégis mit művelsz? Hé! – Annyit hallok, hogy körbeugrálja a szobáját, s mindenben megtalálja a hibát, amit csinálunk, de nem felelünk, mindössze az ágyára dobált cuccokat a bőröndjébe kezdjük belesuvasztani, hogy minél kevesebb helyen, minél több ruha férjen el.

Egy órával később már úton is vagyunk a fővárosba, elöl a vezetőülésben Hoseokkal, mellette Jungkook, mi pedig ketten hátul Jiminnel. Jobb oldalán foglalok helyet, de egészen közel ülök hozzá, ugyanis több táskát tömtünk tele, mint amire számítottam. A bőröndje mellett még két utazótáskát is teletömtünk a dolgaival, mivel volt néhány, amire rákérdeztünk, hogy szüksége van-e rájuk még az életben, ő pedig semmitől sem szeretett volna pillanatnyilag megszabadulni, de továbbra se értette, miért teszünk el mindent. Végül mikor kisurrantunk a nagy pakkokkal, a kocsiban kifújva a levegőt avattuk be végre Jimint is a tervünkbe, ami azért történt, mivel Jungkook is rákérdezett, mi ez a sok cucc.
Jimin keresztbefont karokkal ül mellettem, én pedig odahajolva hozzá átkarolom nyakánál, s akár egy szeretetre éhes kiscica dörgölőzni kezdek hozzá.
- Szeretlek! – dünnyögöm, mire Jimin nyomban karjaimra fog, hogy lehámozza őket magáról.
- Nehogy azt hidd, hogy más lettem! Engedj el!
- Most miért vagy ekkora tahó már megint? – fonom én is keresztbe karjaim, s kissé felfújom arcom. – Kimentettelek!
- Nem is tudom, melyik lehetőséggel jártam volna jobban. Ha otthon maradok, vagy ha veled fogok élni? – emeli szemeit égnek.
- Asszem Jimin visszatért – neveti elölről Hoseok, mire nyomban odakapom fejem.
- Bunkó – célzom Jiminnek szavaim. – Mintha két éned lenne – azzal elfordulva egymástól, az autó két ellentétes irányába meredünk ki a tájra, ahol elhaladunk, közeledve egy új naphoz, egy új kezdethez, az új lehetőségekhez.