[15/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Namjoon
Páros: VMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: humor
Megjegyzés: Ééééés végre elérkeztünk egy fordulóponthoz. Nem mondanék semmi többet. ;) Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! ^^

Jimin POV

El se hiszem, hogy képes lesz eljönni olyankor, mikor nyitva sincs a pálya! Gondolhattam volna, hogy erre a lehetőségre vár, hiszen már valóban jó ideje nem korcsolyázott, viszont én nem fogom hagyni, hogy így tegyen, szóval beszélnem kell Nammal, hogy ezt ne hagyja. Amint hátat fordítok Taehyungnak, célba veszem oktatónkat, hogy a lelkére beszéljek, mert azt a kis lükét ismerve, biztosan rávenné valahogyan, ezt pedig nem fogom tétlenül végignézni. Még mindig mardos néha a bűntudat, hogy a múltkor miattam esett baja, és az, hogy ismételten miattam kezdjen neki makacs módon a gyakorlásba, nem hagyhatom. Ilyenkor minden alkalommal magamat látom benne, ez pedig egyáltalán nem tetszik. Semmi baj nincs azzal, hogy ennyire elszánt, és nagyon is becsülni való, hogy ennyire szorgalmas, de mindennek van határa, így ennek is. Az orvosok azt mondták, hogy idén már ne nagyon korcsolyázzon, amit valószínűleg nem hülyeségből mondtak. Igaz, erre megfelelő válasz, lenne, hogy 1-2 nap ide vagy oda, már nem számít, igenis sokat számít egy sérülésnél! Az is lehet, hogy túlzásba esem, de ezt egyszerűen képtelen vagyok hagyni neki. Nem akarom, hogy olyat tegyen, amit esetleg később megbán, elvégre is, ha ismét csak egy kicsit is félrelép, akkor súlyosbodhat is a helyzet, aztán ki tudja, hogy hova fajulnának a dolgok! Lehetséges, többé nem léphetne a hőn áhított jegére! Nem szeretném, hogy miattam történjen baj, így mindent elfogok követni annak érdekében, hogy minél tovább pihenjen, de mégis elkészüljünk az időpontra. Tehetséges, ez vitathatatlan, így nem lesz gond azzal, hogy hamar megtanulja a mozdulatokat, a lépéseket. Bízom benne, s az lenne a legjobb, ha ő is megbízna bennem, de ez nem úgy tűnik, hogy kölcsönös. A fenébe is, hogy ennyire a szívemen viselem a sorsát! Az lenne a legegyszerűbb, ha hagynám az egészet a fenébe, had csináljon, amit csak akar, aztán, ha baja esik, az onnantól nem az én felelősségem, de… képtelen vagyok erre. Valamiért fontos számomra az épsége, valamiért nem szeretném, hogy olyan hibákba essen, mint én. Meg kell tanítnom rá, hogyan különbözzön tőlem, hogy hogyan ne legyen olyan, mint én. Meg kell védenem a rossztól, hiszen túl ártatlan.
- Nam! – kiáltok fel, amint észreveszem a távolban, az automatáknál, mire felkapja rám a fejét és mosolyogva üdvözöl.
- Mi újság, Jimin? – hajol le, hogy kivegye a pohár kávéját.
- Csak kérdezni szerettem volna valamit. Ugyebár igaz az, hogy neked megvan az engedélyed ahhoz, hogy ide akármikor bejöhess?
- Mármint mit értesz „itt” alatt? – ráncolja szemöldökét.
- A csarnokot. Ha azt akarnád, bejöhetnél ide akkor is, ha zárva van, nem?
- De, ez így van, de miért érdekel ez ennyire? Csak nem be szeretnél jönni ide a szünetidő alatt? – Mélyet sóhajtok, mielőtt válaszolnék neki. Hatásosnak kell lennem, nagyon jó indokokkal, hogy megértse, tényleg nem szabad engednie a kis sérültünknek, márpedig ez elég nehézkes lesz, mert jól tudom, hogy közel állnak egymáshoz, és éppen Nam íratta őt be erre a versenyre, és tudja, hogy nem gyakorolt már egy jó ideje, szóval nem nekem fog engedni. Azért a remény hal meg utoljára.
- Nem én, csak… őszinte leszek – nézek elszántan szemeibe, mire kissé meglepetten néz vissza rám. – Taehyung holnap be akar jönni gyakorolni, és igaz, azt állítja, már semmi baja a lábának, de az orvosok azt mondták, hogy idén ne korcsolyázzon, hanem inkább pihentesse, és most ez a néhány nap már igazán mindegy, így azt tölthetné még pihenéssel. Ha véletlenül, tényleg nem szeretném, hogy így legyen, de lenne egy rossz lépése vagy akármi, akkor kezdődhetne minden elölről, és lőttek az egész versenynek számára. Szerintem te se szeretnéd, hogy így végezze, mikor te írattad őt be rá, így be kell látnod, hogy szüksége van még erre a kevéske időre. Arra szeretnélek kérni, hogyha idejön megkérni téged, hogy holnap engedd őt be, mondj nemet!
Remélem, hogy elég hatást sikerül rá gyakorolnom, és nem kell ezzel tovább törődnöm, viszont választ nem kapok hosszas másodpercek után se. Mindössze a kávéját szürcsölgeti engem méregetve, elmerengve gondolatai között, én pedig feszülten várom, hogy megtudjam, mire is jutottam ezzel a kérésemmel. Szemeiből se tudok semmit kiolvasni, ugyanis elég jól palástolja érzéseit, végül egy halovány mosolyra húzódnak ajkai, amit nem tudok hova tenni, így csak pislogok párat értetlenül.
- Igazán kedves, ahogy aggódsz érte, de én úgy látom, hogy az aggodalmad felesleges, ugyanis nem történt szerencsére komolyabb baja, és elég ideje pihenteti már ahhoz, hogy újra gyakorolhasson.
- De…
- Megértettem, mit akarsz mondani, de, ha be akar jönni, akkor nem fogok az útjába állni. Hidd el, magára sem fogom hagyni, ugyanis, ha alapjáraton zárva vagyunk, és úgy jövök be, akkor vigyáznom kell a helyre, így itt leszek Taehyunggal, ha történne valami. Nem kell aggódnod érte ennyire, hacsak nem bennem sem bízol meg.
Utolsó mondatával sikeresen megfog, így idegesen fújtatok egyet, ugyanis nem tudok mit felhozni a javamra. Úgy tűnik, itt mindenki meg van őrülve, és egy sérülést elég könnyelműen vesznek. Ha nem hat a szavam, akkor nem! Akkor se fogom hagyni, hogy túlzásba essen, így biztos lehet benne, hogy nem fogom magára hagyni, mikor ilyenre készül.

Taehyung POV

Később sikerül beszélnem Nammal, és szinte fel se kell hoznom magamtól a témát, mintha csak egymásra lennénk hangolódva, úgy beszéljük meg a holnapot, hogy hányra jöjjünk, hogy hogyan legyenek a dolgok, ő mit fog csinálni, én mire figyeljek majd oda, majd, amint mindent sikerül megbeszélnünk kettéválnak útjaink, s hazamegyünk. Jimin még a pályán van, mikor én távozom, és mikor ezt észreveszi, én már az ajtóban állok, de széles mosollyal integetek neki, mire ő is megemeli kezét búcsúzásképpen, nekem pedig már ennyi is melengeti a szívem.
Másnap a megbeszéltek szerint érkezem a csarnokhoz, ahol már vár rám Nam, majd így, hogy nincs ott rajtunk kívül senki, vígan sétálok a kölcsönző pult mögé, hogy elvegyek onnan egy párat, majd felkapva magamra végre, hosszadalmas idő után újra pályára léphessek.
- Köszönöm, Nam! – kiáltok neki, mikor már távolra vonult tőlem.
- Ha bármire szükséges van, csak szólj! Én itt leszek bent az irodában, mivel van egy kis papírmunka, így nem várok vele jövő évig, addig elkezdem. Viszont, ha úgy érzed, fáj valamid, inkább tényleg fejezd be és pihenj!
- Jó-jó, meglesz! – kuncogom legyintgetve neki, mire rám mosolyog és eltűnik az iroda ajtaja mögött.
Előző este Jimin meglepő módon felhívott. Tényleg nem számítottam rá, hogy így fog tenni, ezért nagyon meglepett, hiszen, mikor részeg volt akkor is azt mondta, hogy az én hívásomra várt, tehát gyáva kezdeményezni. Ezért is esett jól, hogy ő hívott, és érdeklődött felőlem, hogy hogyan érzem magam, mit csinálok, de persze sejthettem volna, hogy hátsó szándéka is van. Megpróbálta kiszedni belőlem, hány óra körül jövünk ide, én pedig egy pillanatra megfeledkeztem mindenről, és majdnem elmondtam neki, de végül időben kapcsoltam, hogy jobb, ha nem tud róla, különben fuccs az egésznek.
Leeresztve vállaim egy sóhaj kíséretében, belépek a hűvös pályára, bezárva magam mögött az ajtót. A jégre lépve elönt a nosztalgikus érzés, mikor még nem történt baj és tudtam gyakorolni, vagy csak simán hobbiból űzni ezt a sportot. Kiskorom óta korcsolyázom, és annyira a szívemhez nőtt ez az ág, hogy már nem tudnék meglenni nélküle, s az, hogy éppen télen kellett lesérülnöm, az egyetlen alkalommal, mikor lehetséges a hobbimnak élnem, lesérülök. Szerencsére már tényleg nagyon jól érzem magam, ez pedig nem csak fizikálisan értendő, hanem lelkileg is, hiszen nagyon boldognak érzem magam az utóbbi napokban. Holnap szilveszter, így akkor biztosan nem tudok majd jönni, akkor már mindenki készülődik az esti ünneplésre, viszont a mai napot még kihasználom. Bemelegítésnek viszont nem csinálok semmi nagy dolgot, szimplán tartani szeretném a szintem, és majd jövőre ráérek a koreográfiám nehezebb elemeit újrapróbálni.

Jimin POV

Már délelőtt el akartam indulni a csarnokba, de mégse tettem. Bennem van, hogy lehet, direkt korán kezdik, de, ha meg mégse, akkor fagyoskodhatnék kint a csarnok előtt egész nap, arra várva, mikor érkeznek meg. Tegnap este se sikerült semmit kiszednem Taehyungból, pedig reménykedtem benne, hogy egészen véletlenül kicsusszan a száján az időpont, de nem. Kis makacs, még távol akar tartani magától, viszont abban is biztos vagyok, hogy akármikor is megy oda, nem fog egyhamar eljönni, mert rég gyakorolt már, és szüksége van az időre, főleg, hogy egyedül lehet. Biztos vagyok benne, hogy hosszú órákat tervez ott tölteni, én pedig minden egyes perccel elvesztegetem az időm, hogy megóvjam őt. Felfoghatatlan számomra, miért akarom ennyire távol tartani a hobbijától, főleg, hogy 1-2 nap tényleg nem a világvége, de akkor se bírok tűkön ülni.
Néhány óra elteltével viszont képtelen vagyok már tovább várni, így téve arra magasról, hogy lehet, még messze nincsenek a helyszínen, felöltözök és útnak indulok. Képtelen vagyok tovább várni a tudattal, hogy Taehyungnak baja eshet, és zavar is a tudat, hogy én tényleg aggódom érte. Fogalmam sincs, miért cselekszem ilyen meggondolatlanul, mi ösztökél ilyen tettekre, de már meg se próbálom inkább megtalálni a választ ezekre a kérdésekre.
Egészen hamar célba érek, és látom, hogy bent fel van kapcsolva a világítás, viszont az ajtóra ki van írva, hogy zárva. Tudván, hogy már bent vannak, a kilincsre helyezem tenyerem, s lenyomva azt bejutok az előtérbe, majd megpróbálok minél csendesebben közlekedni, úgy indulok a pályának ajtaja felé, ahol óvatosan lesve ki az ajtó üvegén át veszem szemügyre Taehyungot, aki már javában gyakorol, s mozdulataiban egyáltalán nem csalódom. Most is lenyűgöz, mint máskor, és valóban olyan hatást kelt, mintha nem lenne semmi baja, bár nem is tesz nagyobb ugrásokat, csak egyszerűbb mozdulatokat hajt végre.
- Hát, te? – hallom meg valahonnan az előtér másik végéből oktatónk hangját, mire nyomban ellépek az üvegtől, hogy a másik oldalán lévőnek ne legyek látható. – Nem gondoltam, hogy eljössz.
- Azt mondtad, figyelni fogsz rá – vágok vissza, mire elmosolyodik. – Nekem nem úgy tűnik, hogy odabent lennél vele, és tudtam, hogy ez lesz, ezért gondoltam, eljövök, hogy én megtegyem helyetted is ezt a feladatot.
- Nagyon a szívén viseled a sorsát. – Lassan a korcsolyákhoz lépdel, majd nézelődve közöttük folytatja hozzám mondanivalóját. – Ahhoz képest, hogy mennyire nem bírtad szegényt az elején, most úgy viselkedsz, mintha a gondviselője lennél. Ennek persze örülök. – Ekkor megfog egy párat, s azt letéve a pultra néz fel rám. – Tessék, ez a te méreted. Ha ennyire óvni szeretnéd őt, inkább segíts neki fejlődni, tanulni, hogy összhangba kerüljetek. Ez a legfontosabb most, egy hónappal a nagy nap előtt.
Meglepődve lépek oda hozzá, hogy átvegyem a korcsolyákat, majd megköszönve azt ülök az egyik padra, hogy gyorsan felvehessem azokat lábamra. Több se kell, a kezdő löketet már megkaptam, Nam pedig visszavonult az irodának kinevezett ajtó mögötti helyiségbe, így már sokkal bátrabban lépem át a pálya küszöbét, az ajtó nyikorgásának hangjára viszont már Taehyung is felkapja a fejét, és megilletődve áll meg mindennemű mozgásában.
- Te mit… komolyan képes voltál eljönni? – hitetlenkedik.
- Szerinted vicceltem azzal, hogy pihenned kellene? – fogok a korlátra idegesen. – Megmondtam, hogy maradj otthon, de soha nem hallgatsz rám! Állandóan mész a saját fejed után, azt gondolván, az a helyes, amit te gondolsz, holott ez egyáltalán nem így van! Jobban tennéd, ha vigyáznál magadra, nem pedig állandóan lázadnál! Olyan nagy kérés ez a néhány nap, hogy bírd még ki?
- Fogadjunk, hogy csak magadra gondolsz. Azért akarod, hogy ne gyakoroljak, mert, ha ismét sérülést szerzek azért, mert szerinted meggondolatlan voltam, akkor lőttek a közös bemutatónknak, ami elég nagy szó.
Nem bírva hidegvérrel lépek a jégre, hogy lassan odacsússzak hozzá. Nem szeretnék folyamatosan átkiabálni az egész csarnokon, hogy megértsük egymást. A végén még az is meghallja, aki csak elsétál az épület mellett.
- Eszemben sincs ilyesmire gondolni! Az lehetséges, hogy te így vélekedsz rólam, de én tényleg azt szeretném, hogy pihenj, függetlenül attól, hogy mi lesz, ha!
- Ha nem érdekel a verseny, akkor miért akarsz mindenáron megállítani? Egyszerűen nem lehet rajtad kiigazodni! Semmi értelme annak, amit mondasz. – Keresztbe fonja karjait maga előtt, jelezve számomra, hogy egyáltalán nincs kedve ehhez a beszélgetéshez. Na, nem mintha nekem annyira sok lenne.
- Nehéz lenne egyszerűen csak megfogadni a tanácsom és pihenned?
- Mert mit fogsz tenni, ha nem fogadok szót? Majd elfenekelsz, mintha az apám lennél? – Fogaim összeszorítom szavai hatására, amikkel sikerül tudat alatt célba találnia. Apám pontosan ezt tette, ha valami olyasmivel hozakodtam elő, ami neki nem volt ínyére. Nem, én nem fogok úgy viselkedni, mint ő. – Lekiabálod a fejem? Megszidsz? Elvonsz tőlem valamit? Megfenyegetsz? Mit fogsz tenni? Nincs semmi hatalmad felettem, mert ez az én életem, és sajnálom, hogy így gondolom, de nem szeretnék felsülni életem első versenyén. Én nem te vagyok! – Az biztos, hogy nem, viszont ezzel ismét úgy viselkedsz, mint én, mikor elszöktem otthonról.
Idő közben eléggé közel kerülök hozzá, így látom szemeiben csillogni a meggyötörtséget, hogy nem hagyok neki szabad utat, ez pedig fáj, hogy így érez miattam. Én nem akarok fájdalmat okozni neki, éppen az ellenkezője a célom, de képtelen vagyok bármi jót cselekedni.
- Nem bírod felfogni, hogy én nem rosszat akarok, hanem… - Képtelen vagyok befejezni mondatom, ugyanis majdnem olyan dolgok csúsztak ki a számon, amiknek még a gondolatán én magam is meglepődök.
- Hanem? Ha ez nem rossz, hogy gátolsz engem, akkor mi? – Egy határozott mozdulattal csúszok egészen az intimszférájába, mire ő nyomban hátrafele veszi az irányt, de beleütközik a pálya szélébe, a korlátba, így ott támaszkodik meg. – Nem lesz semmi bajom, nem kell így viselkedned velem. Inkább hanyagolj, mert ez a túlzott mértékű vigyázás se jó! Megtalálhatnád az aranyközéputat, de úgy tűnik, te erre képtelen vagy! Csak azt szeretném, hogy hagyj békén! Inkább hagyj, ne törődj velem, csak ne gátolj meg abban, hogy a számomra legkedvesebb hobbimat űzzem!
- Nem foglak békén hagyni, ilyet ne is kérj! – csúszok újból hozzá, de már nem tud hova távolodni, én pedig két oldalán megtámaszkodom a korlátban. – Nem foglak magadra hagyni, nem érdekel, hány álmatlan éjszakád lesz miatta, mert számomra fontos, hogy épségben legyél, bármilyen hihetetlen!
- Miért fontos? Miért nem tudsz egyszerűen úgy kezelni ilyen téren, mint a legelején? Csak ilyen téren, kérlek!
- Mert nem vagyok képes rá!
- De miért nem?! – kiált fel olyan idegesen és hangosan, hogy az egész csarnokban az ő hangja visszhangzik, bennem pedig mintha elszakítottak volna egy cérnát, mintha eltört volna a mécses, valamit teljesen megváltozott belül. Szívem heves kalapálásba kezd egyszerre az idegességtől, s egy olyan fellángolástól, amilyet még nem éreztem ezelőtt soha.
A következő pillanatban már csak azon kapom magam, hogy az eddig támaszkodó kezeimmel arcát két oldalról fogom közre, majd hevesen marok ajkaira enyéimmel, egyáltalán nem kímélve. Tépem, harapom, felnyársalom, levezetve minden dühömet rajta, s ebben az sem gátol meg, hogy ő kezeit mellkasomra téve próbál eltolni magától, ami végül gyenge ütögetésbe fullad, s ajkait is összepréseli, hogy ne tudjak ilyen durván bánni vele. Viszont én hajába markolok, meghúzva azt, így hátrabicsaklik kissé feje, ajkai pedig elnyílnak egymástól, s ezt a pillanatot választom arra, hogy nyelvemmel is befurakodjak szájába, és meglepő módon, néhány erőtlen ütés után elernyednek izmai és viszonozza csókom, ugyanolyan hevességgel, mint ahogyan azt én is teszem, karjait pedig nyakam köré fonja, úgy húzva közelebb magához.

[14/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook
Páros: VMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: humor
Megjegyzés: Na, elérkeztem ehhez is, bár nem lett valami hosszú, tovább nemigen tudtam már húzni, mert a többit majd a következő részbe tervezem leírni. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! ^^

Jimin POV

Éles fájdalom nyilall halántékomba, halk nyögést váltva ki belőlem. Összeszorítom csukott szemeim, majd lassan kinyitom azokat, megforgatva őket, pislogva párat, hogy biztosan felkeljek. Ahogy körbenézek, annyira ismerősnek tűnik a hely, de hirtelen nem ugrik be, honnan, pedig nagyon erősen fúrja az oldalamat a kíváncsiság, mégis mit keresek ezen a helyen. Minden bizonnyal ez nem a hotel, tehát nem oda tértem vissza tegnap este, de akkor mégis mit csináltam? Mi történt?
Hunyorogva, mély levegőt véve próbálom gyorsan bemérni a terepet több-kevesebb sikerrel. Egyik pillanatról a másikra csap arcon a felismerés, hol is tartózkodom éppen, hogy miért is volt ennyire ismerős ez a hely.
Mi a fenét keresek én Taehyungnál?!
Szemeim levándorolnak magam mellé az ágyra, s, ha eddig nem kaptam elég sokkot, most elérkezett az ideje. Rémülten nyílnak tágra szemeim, amint konstatálom, hogy éppenséggel pont én vagyok az, aki kezét-lábát átvetve fekszik félig a másikon, aki pedig békésen szuszogva, mellkasomba hajtva fejét jár az álmok mezején. A hirtelen jött lendülettel legszívesebben ellökném magam tőle, de mielőtt bármit is tennék, arcára esik pillantásom, mire mindennemű mozgással vissza hagyok. Annyira békésnek, ártatlannak tűnik, hogy nincs szívem felébreszteni azért, mert én idióta nem emlékszem semmire. Vajon mi történt este, miután elmentem a szüleimmel vacsorázni? Hogy a fenébe kötöttem nála ki? Kérdések tömkelege árasztja el fejem, amitől az csak jobban sajogni kezd, de próbálok nem figyelni a fájdalomra, a lüktetésre, s nem adni ki semmiféle hangot, nehogy véletlenül felkeljen. Nem mernék ilyen helyzetben a szemébe nézni, viszont valahogy muszáj lesz majd kimásznom innen.
Akkor rendezzük is sorba az emlékeinket. Elmentem Hoseokkal az étterembe, ahol megvacsoráztunk a szüleimmel. Igen, eddig világos, sőt, még az is, hogy teljesen kiborítottak, én pedig fogtam magam és faképnél hagytam őket, hiszen azt akarták, hogy majd menjek haza velük, ha nem is most, majd a verseny után. Na, még mit nem! Nem hiányzik nekem az a stressz, amiben ott éltem velük, ráadásul már elmúltam 20 is, nehogy már megmondják nekem, mit csináljak, mihez van jogom! Mindenhez van jogom, még ahhoz is, hogy nélkülük hozzak meg fontos döntéseket az életben. Mégis, ebből, hogy a fenébe jött az, hogy én idekerültem Taehyunghoz? Kisiettem az étteremből, apám utánam jött, még arra is emlékszem, mit éreztem azokban a percekben. Félelmet. Tartottam tőle, hogy esetleg kezet emel rám, ami simán bekövetkezhetett volna akkor, ha Hoseok nem lép közbe anyámmal az oldalán. Tisztán emlékszem, hogy azt a percet választottam arra, hogy elmeneküljek tőlük jó messzire, hogy ne találjanak rám, de természetesen nem maradhattam egyedül. Nem mintha bánnám, mert nem lett rossz vége, hiszen nem a szüleim vettek üldözőbe, hanem a legjobb barátom, aki szinte már a testvéremnek számít, így kicsit nyugodtabb lettem, de mégis tovább mentem. Mentem, de hova? Ekkor kerültem volna Taehyunghoz? Badarság, arra emlékeznék. De akkor… hát, persze! Megláttam egy kocsmát, oda mentem be, hogy ne találjanak rám, és még emlékszem, hogy leültem a pulthoz, azt hiszem, valamilyen italrendelést is letettem, de utána. Utána kezd homályosodni a kép.
Fejembe erőteljesen nyilall a fájdalom, a gondolkodástól, ahogy megerőltetem magam az emlékeim visszatérésének gyanánt, de úgy tűnik, több nem fog eszembe jutni. Tehát elmentem egy kocsmába, és elég nagy valószínűséggel durván leittam magam, ha ennyire sötét a kép. Na, meg a fejem is szörnyen hasogat, kissé mintha émelyegnék is, de nem olyan szörnyű. Vagy csak azért nem gondolom annak, mert még nem keltem ki az ágyból, hogy esetleg szédülve terüljek el ismét, ami tudatosíthatná bennem, valóban másnapos vagyok.
Újból lehajtom fejem, hogy az engem ölelőt vehessem szemügyre, viszont szívem hatalmasat dobban ijedtemben, amint az éppen nagyon is éber tekintetével találom szembe magam.
- Cseszd meg! – ugrok meg fekve, eltolva magamtól egy pillanat alatt, amit ő nyöszörögve reagál le. – A szívbajt hozod rám! – teszem tenyerem szívemhez, mély levegőt véve.
- Bocsi, akartam szólni neked, hogy felkeltem, de úgy láttam, nagyon elmerültél valamiben, így nem akartalak zavarni.
- Helyette megvártad, míg szívrohamot tudsz okozni nekem? Köszönöm!
Nem várok tovább, végre itt a megfelelő alkalom, hogy felülhessek, amit meg is teszek, de hamar megbánom, ugyanis kissé szédülök, emiatt pedig nyomban tenyerembe is temetem arcom, úgy tartva meg fejem. Felhúzom jobb lábam, és térdemen támasztom meg homlokom, viszont a kissé hűvösebb levegő, ahogy megcsapja bőröm, arra késztet, hogy nézzek végig magamon, amit meg is teszek, egyre nagyobb méretű szemekkel. Egy szál köntösben vagyok, ráadásul az is szétcsúszott rajtam a meggondolatlan mozdulataimnak hála, így már csak alig egy hajszál választ el attól, hogy nagyjából egészében szinte meztelenül üljek éppen Taehyung ágyában. Mellkasom is félig látható, egyik vállamról is lecsúszott félig a pamutanyag, mire a pillanat hevében ugrok ki az ágyból, átlépve a másik felett, nem gondolva arra, hogy ezzel talán őt is kínosabb helyzetbe hozhatom a kelleténél.

Taehyung POV

- Miért nincs rajtam semmi? – akad ki teljesen, viszont nem bír megállni a lábán normálisan, így szédelegve dől neki asztalomnak.
Felülök, hogyha esetleg szükség lenne rá, rögtön ugrani tudjak hozzá, de nagyon remélem, hogy ilyenre nem kerül sor. A mostani éjszaka után teljesen megváltoztak a gondolataim irányába, és bárhogyan is fog viszonyulni hozzám, én mindig rózsaszín ködben fogom érezni magam. Még most is boldog vagyok, pedig teljesen ki van akadva, ami természetesen teljesen érthető, viszont én nem tudom megadni számára majd minden kérdésére a választ.
- Mi az, amire emlékszel? – teszem fel óvatosan a kérdést, mire szemöldökét összehúzva kezd el erősen koncentrálni, hogy kutasson emlékeiben. – Bármi, ami ide kapcsolódik, esetleg ahhoz, mikor úgy döntöttél, idejössz.
- Emlékszem, hogy elmentem vacsorázni egy étterembe a szüleimmel és Hoseokkal.
- Igen, ezt mesélted tegnap este, vagyis nem konkrétan így, de említetted, hogy rég nem ettél így velük. – Fejét nyomban felkapja rám, és kissé félelmetes hatást keltve mered szemeimbe, mintha akármelyik pillanatban képes lenne rám vetni magát és akár szétcincálni is.
- Hogy mit mondtam?
- Mondom, hogy csak ennyit. Nem tudtam meg túl konkrét dolgokat, de, ha adhatok egy tanácsot, ne nagyon részegedj le többször, mert szörnyen hisztis vagy olyankor.
- H-hisztis? Mi van? Mit csináltam? – szorítja meg rövid kis ujjaival az asztallapot, mire összepréselem ajkaim. – Ha bármi kínosat csináltam, vagy akármi fontos dolgot is mondtam, felejtsd el! Ha bárkinek elmersz mondani a tegnap estéről bármit, akkor garantálom, hogy egy életre megbánod majd!
- Most miért vagy ilyen? Tegnap este még nem ezt mondtad – húzom el szám szélét, mire meglepetten húzza fel szemöldökeit, kíváncsian pislogva párat, amivel az én arcomra is mosolyt csal. Tehát tényleg nem emlékszik semmire. Valójában nagyon sok olyan infó csúszott ki a száján, amit szerintem józanon meg se próbálna elmondani, és most, hogy tudja, vannak bizonyos információk a birtokomban, és ő nem tudja, hogy mik azok, fel tudom használni ellene. Talán még Soo ellen is jól fog jönni, ha éppen nem tetszik, hogy együtt vannak. Ó, milyen zseniális ötleteim vannak!
- Hogy érted azt, hogy nem ezt mondtam? Mit mondtam?
- Először szerintem úgy az igazságos, ha te elmondod, hogy miért vagy itt. Tudod, nem én hoztalak ide magammal, te magadtól látogattál ide, de azt nem sikerült megtudnom, hogy miért.
- De hát, fogalmam sincs!

Jimin POV

Később sikeresen a hotelbe jutok, természetesen Taehyung társaságában, mivel nem volt hajlandó egyedül elengedni ilyen állapotban, amiért kicsit hálás is vagyok, de közben frusztrált is, mivel egész úton csak sokatmondó pillantásokkal illetett, ráadásul még a jókedve is törhetetlen volt. Néha elejtett néhány megjegyzést a múlt éjszakával kapcsolatban, mint például, hogy aranyos vagyok, mikor szégyenlősködöm, vagy, hogy igazán vicces szerinte, mikor olyanokat mondok, hogy meg fogok halni, mert melegem van, de közben mégse, vagy, amikor elaludtam, meglepő volt, mit tettem, de azt nem mondta volna meg, mit. Szörnyen idegesített a tudat, hogy hosszú órákat töltöttem el mellette, és semmit nem mond el, mit tettem, ő pedig úgy vigyorog rám, mintha hatalmas titkok birtokában lenne. Még mielőtt beléptem volna a hotelba, szembefordultam vele, hogy még utoljára megkérdezzem, mit csináltam, de csak egy olyan mosolyt kaptam válaszul, amiből sugárzott a szeretet, ami előtt értetlenül álltam, és annyit mondott:
- Megígérem, hogy mindig melletted leszek!

Meggyötörten vetem le magam a hálószobában lévő ágyra, hogy a párnába nyögve szenvedjek tovább a sorsomon töprengve. Lehetséges, talán el kellene mennem lezuhanyozni, hiszen, ha részeg voltam, valószínűleg szörnyen bűzlök is tőle. Hogy ezt leellenőrizzem, azonnal elkezdem szagolgatni magam, de amit érzek az nem alkohol, hanem sokkal inkább egy Taehyungra emlékeztető illat. Sőt, nem is egy, hanem több. Mintha a ruháim be lennének fújva, ráadásul akárhányszor fordulok egyet, mintha a hajtincseimből s az ő illata áradna. Ez egyáltalán nem rossz, de mégis elgondolkodtat, miért van mindenemnek olyan illata, mint neki. Még egy dolog, amin rágódhatok, mert őt tudja erre a választ, ebben egészen biztos vagyok, de nem fogja elmondani, mert miért is mondaná! Miért ilyen smucig?
A nap további részét azzal töltöm, hogy kiheverjem a fáradalmaim, estefele pedig Hoseokot is felhívom, hogy több mindent megtudjak, mivel arra tisztán emlékszem, hogy ő ott volt velem még az utolsó emlékeimben. Nagy szerencsémre ő már beszédesebbnek bizonyul, így sikerül megtudnom, hogy rengeteget ittam, amit ő fizetett ki nekem, emiatt viszont elfog a bűntudat. Mindenképp vissza kell neki perkálnom, de ezt nem hagyja, amit azzal magyaráz, hogy teljesen ki voltam fordulva önmagamból, és teljesen érthető, hogy ilyen állapotban végeztem. Annyit sikerül kiszednem még belőle, hogy utána elkísért egy darabig az utcán, viszont a hotelbe nem jöhettünk vissza, mert amilyen ramaty állapotban voltam, még ki is tiltottak volna. Aztán állítása szerint rám jött a pisilhetnék, ő pedig komolyan vett engem, és legközelebb már eltűntem a látóköréből és nem talált sehol. Elméletileg a végzetemet emlegettem, végül körbehívott pár ismerőst, majd végül Jungkook visszahívásából tudta meg, hogy Taehyungnál tartózkodom. Tehát, így kerültem oda. Mi járt a fejemben, hogy én ennyire oda akartam menni?
Másnap, és a rákövetkező nap is elmegyek a jégpályára, de nem igazán gyakorolok. Inkább csak ott vagyok, hogy ne a hotelban üljek egész áldott nap, így viszont Soo ismét rám talál, és hiába beszélgetnék el vele bármiről, akárhányszor odajön hozzám, perceken belül közöttünk terem Taehyung is, és mintha hirtelen olyan eget rengetően fontos dolgunk lenne nekünk, kettőnknek, elhív magával valahova. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, viszont van egy olyan érzésem, hogy ennek sok köze van ahhoz a karácsony éjszakához, amiből nekem még csak halvány derengésem sincs, mi történhetett.

Taehyung POV

Boldognak érzem magam mellette. Minden nap eljövök a pályára, hiszen tudom, hogy ő is itt lesz, s bár ő úgysem enged korcsolyába lépni, örülök, hogy mellette lehetek. Sokszor látni rajta az értetlenséget, hogy azon töpreng, mi történhetett, és néha fel is tesz egy hozzá kapcsolódó kérdést, amire én persze képtelen vagyok válaszolni. Nem visz rá a lélek, csupán azt éri el ezzel, hogy eszembe juttatja a felismerés percét, mikor rádöbbentem, totál elcsavarta a fejem, tudat alatt, úgy, hogy még nekem se tűnt fel. Egyáltalán nem tűnik úgy, mintha viszonozná, de ez engem egyáltalán nem zavar. Szeretném, ha több lehetne közöttünk, hiszen mióta rádöbbentem, mit is érzem iránta, azóta folyamatosan a lelki szemeim előtt lebegnek képek rólunk, amint úgy viselkedünk, mintha egy pár lennénk, amit persze nyilvánosan egyébként se tehetnénk meg, hiszen ő is férfiból van, akárcsak én. Egyre csak többet akarok, egyre inkább áhítozom utána, hiszen meg szeretném érinteni, szeretnék mellette aludni el, s mellette ébredni. Szeretném kimondani, hogy szeretem, hogy többet érzek iránta, mint szabadna, s, ha ez bűn, akkor vállalom a legrosszabb büntetést, amit érdemlek érte, mert érte bármilyen fájdalmat képes lennék elviselni. Ez a rózsaszín köd úgy borítja el napról napra egyre csak jobban az eszem, mint a tej a kakaóport a reggeli italomban, olyan édes, olyan finom, kívánni való. Zavar a látvány, mikor együtt látom a lánnyal, akit régről ismer, s mégis boldog vagyok, hogy rám figyel. Szeretnék gondoskodni róla, mint azon a karácsonyi estén, s szeretnék szeretve lenni, mint ahogyan a szerelmesek szeretnék.
- Figyelj – hallom meg hangját mögülem, mire nyomban szembefordulok vele. – Elhiszem, hogy szeretnél már korcsolyázni, de értsd meg, hogy attól, hogy idejössz minden nap és fájdítod a szíved azzal, hogy te ezt nem teheted meg, nem lesz jobb. Nem jó látni, ahogy sóvárogsz a jég után, ugyanis süt rólad, hogy mennyire hiányzik neked ez a sport. Be kell tartanod a pihenőidőt, ráadásul a két ünnep között vagyunk, holnap nyitva se lesz már, szóval felejtsd el, hogy idén még jégre léphetsz.
Nagy szemekkel meredek övéibe, majd lassan mosoly húzódik arcomra, ami előtt ő csak értetlenül áll. Igazán jól esik hallani, hogy ennyire aggódik értem. Ha jégre kell lépnem ahhoz, hogy törődjön velem, akkor meg fogom tenni. Mióta megsérültem, azóta változott meg ő is irányomba, és akármilyen mazoistán hangzik, örülök neki, hogy majdnem összetörtem magam, különben nem tartanánk most itt.
- Már jól vagyok, sokat pihentem – sóhajtom elkomorodva. – Le tudom beszélni Nammal, hogy bejöhessek akkor, mikor nincs nyitva. Legalább senki nem fog zavarni, és teljes odafigyeléssel tudok, majd gyakorolni.
- Még nem teheted!
- De megtehetem, Jimin, és meg is fogom tenni! Nem fogsz meggátolni benne, mert eleget pihentem már, egy hónap múlva verseny, és még sehol nem tartok veled ellentétben, ráadásul ott van még a közös produkciónk is, szóval jó lenne minél hamarabb elkezdeni. Te magad is jól tudod, hogy pihentem, tényleg nem csináltam semmit, szóval nagyon kérlek, ne tilts el tőle! Azt hiszem, már bőven elég idő eltelt, hogy folytathassam.
- De megtiltom! Nem fogom hagyni, hogy még egyszer bajod essen! Akkor is miattam történt, most is részben miattam akarnál gyakorolni, mert van az a közös előadásunk is, de nem kell afelől aggódnod, mert majd én kitalálom az egészet, neked pedig már csak meg kell tanulnod.
- Nem vagy senkim, hogy megtiltsd, mit tehetek, és mit nem! – Nyomatékosítani kívántam, hogy mondjon akármit, én akkor is el fogok jönni, kerül, amibe kerül, mert tényleg le vagyok maradva, és ez a saját önbecsülésemnek is kell.
- Szóval elfogsz jönni holnap? – Bólintok. – Azt majd meglátjuk. – Azzal fogja magát, és hátat fordítva nekem sétál el.

[OS] Sodródj az árral ~TaeJin

Cím: Sodródj az árral [OS]
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Taehyung, SeokJin, NamJoon, Jimin
Páros: TaeJin
Figyelmeztetés: shounen ai
Műfaj: romantika
Megjegyzés: Egy kis gyors szösszenettel érkeztem most hozzátok, mivel megcsapott egy jó pár párossal az írhatnék, így egynek neki is álltam - pedig ott van még jó pár másik is, amit írhatnék, és már beléjük is kezdtem jó régen. Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást hozzá! ^^
U.i.: A gportalos oldalon vannak fent régebbi OS-ek is!

Taehyung POV

Karjaim a magasba emelve nyújtózkodom a plafonig, fejemmel is körözve egyet, majd egy mélyet ásítok ökölbeszorított kezekkel dörzsölgetve szemeim, miközben átlépem a konyha küszöbét. Első dolgom a hűtő megcélozása, hogy kivegyek onnan valami harapnivalót így reggelre, na, meg persze tejet is, hogy forró csokit készíthessek magamnak. Sokszor iszom ilyet, hiszen energiával tölt fel, s sokkal nagyobb hatással van rám, mintha meginnék egy csésze kávét, esetleg egy pohár teát. Mikor már végre kész vagyok a reggelimmel, lepakolok az étkezőasztalra, hogy kényelmesen, egyáltalán nem sürgetve az időt fogyasszam el a magam elé tálalt finomságokat.
- Jó reggelt, TaeTae! – lép a konyhába Jin, kire nyomban felkapom fejem egy halovány mosoly kíséretében.
- Jó reggelt!
- Jó étvágyat! Mit eszel? – kérdezi a konyhapulthoz lépve, hogy öntsön magának a már tegnap lefőzött kávéból.
- Köszönöm. Csak egy kis egyszerű szendvics, és kakaó.
Egy bólintás kíséretében folytatja teendőit a pultnál, majd, amint készen is van a saját reggeli ébresztőjével, leül a jobb oldalamra, hogy a társaságomban fogyaszthassa azt el. Álmoskásan pislogok oldalra sandítva rá, miközben egy újabb falatot harapok le a készített szendvicsemből. Szinte csillogó szemekkel követem minden mozdulatát, amint két keze közé fogja a csészéjét, majd dús ajkaihoz emeli, hogy kortyolhasson egyet a forró nedűből, mely végigfolyva torkán melegséggel tölti el. Nem telik el úgy nap, hogy ne becsülném nagyra csapattársam, hiszen annak ellenére, hogy ő a legidősebb, nagyon jól megtudja találni a közös hangot még Jungkookkal is, és persze, tudom, hogy néha talán fáj neki a tiszteletlenség, de szeret minket, mindannyiunkat, hiszen gondoskodik rólunk, kedves, és minden rosszat képes lenyelni. Nagyon szeretem őt, szeretek a társaságában lenni, szeretem, hogy gondoskodik rólam is, hogy mindig megkapom tőle a kellő figyelmet, hogy mindig meghallgat. A többiekkel is hasonlóan viselkedik, és pont ezt szeretem benne, az empátiát, hogy ennyire proaktív.
- Valami baj van? – pillant rám, amint leteszi a már kiüresedett csészéjét. – Nagyon csendben vagy.
Fejem rázom kérdésére egy halovány mosoly kíséretében, majd egy újabbat harapok a szendvicsemből.
- Csak elkalandoztak a gondolataim.
- Merre? – fordul felém székestül, mire mosolyom kiszélesedik.
- Feléd – vágom rá gondolkodás nélkül. – Azon gondolkoztam, hogy mennyi terhet kell elviselned mellettünk, és mégis milyen kitartó vagy és erős. Nem sokan lennének erre képesek, főleg, ha belegondolsz, hogy például Yoongi hyung is milyen könnyen elveszti a fejét, viszont te nem.
Választ nem kapva ülünk tovább csendben, ő felém fordulva, könyökén megtámaszkodva, ujjaival alátámasztva állát, úgy figyelve engem, amint elfogyasztom az utolsó falatokat is. Kissé zavarba ejtő, ahogy szuggerál, de nem szólom meg érte, hiszen bizonyára sikerült elgondolkodtatnom őt magát is szavaimmal. Nem, nem várok semmiféle reakciót, hiszen ez nem olyasvalami, amit meglehetne köszönni.
- Köszönöm. – Visszaszívom, mégis megtette. Tágra nyílt szemekkel nézek fel rá, lenyelve az utolsó morzsadarabkákat is, úgy nézve egyenesen barátságosan csillogó, sötétbarna szemeibe. – Örülök, hogy így gondolod, és hidd el, nagyon jól esik, hogy ezt elmondtad.
- Ugyan már, ez nem nagy dolog, én csak tényleg úgy gondolom, hogy te nagyon szeretetre méltó, kedves ember vagy.
- Számomra az. – Egyik pillanatban még mosolyogva néz szemeimbe, majd azok lejjebb vándorolnak, mire alig észrevehetően húzom fel szemöldökeim meglepetten, ahogy közelebb csusszan, majd az eddig támaszkodó kezével felém nyúl, s hüvelykujjával végigsimít szám sarkánál, majd, amint ezzel megvan, szájához vezeti azt, és ajkai közé veszi, lenyalva róla valamit, majd elmosolyodva néz ismét szemeimbe. – Édes vagy, mikor összemaszatolod magad evés közben, mint egy kisgyerek – kuncogja.
Automatikusan az érintett felülethez nyúlok, de már nincsen ott semmi, így továbbra is hatalmas, boci szemekkel nézek övéibe. Sikerült egy pillanat alatt összezavarnia ezzel az aprócska, ártatlan cselekedetével, pedig valószínűleg semmi komolyabb szándék nem volt mögötte.
- Csak vajas voltál, ne ijedj meg ennyire!
Nagyot nyelek és mély levegőt veszek, hátha sikerül helyreállítanom heves szívverésem, mely ezekben a percekben rendkívül felgyorsult, csak tudnám, miért! Zavarban érzem magam, nem is kicsit, mivel tudom, hogy milyen velünk Jin, ez mégis annyira túl közvetlenre sikeredett tőle, hogy összezavar teljesen. Talán csak többet képzelek a dolgokba, mint kellene, de számomra ez akkor is egy túl… azt hiszem, túl intim megnyilvánulás volt, pedig semmi ilyesmit nem tett, még csak azt se lehet mondani, hogy ő többet gondolna a dolgokba, hiszen mindig ilyen, de engem képes az ilyenekkel szörnyen zavarba hozni. Nem tudom, mi van velem, hiszen, amikor a többiek csinálnak ilyesmiket, azzal semmi bajom, egyáltalán nem érzem ugyanezt, viszont, ha Jin, akkor már az egekbe szökik a vérnyomásom, a szívem ki akar törni a helyéről, s hangom is elmegy, szinte ki se tudok préselni magamból egyetlen értelmes mondatot se.
- Jól érzed magad? Nagyon piros az arcod. Ugye nem leszel beteg? – emeli a kezét homlokomhoz, hogy megnézze testhőmérsékletem, de, amint hozzám ér, felpattanok ültemből.
- Jól vagyok, nem lesz semmi bajom. Visszamegyek a szobába, majd szóljatok indulás előtt.
Nem várva választ sietek ki a konyhából, hogy a szobámba zárkózva, ledobva magam ágyamra bújtassam arcom a párnámba, amit természetesen a szobatársam, Namjoon se tud figyelmen kívül hagyni.
- Veled meg mi van? Az előbb még olyan vidámnak tűntél, mikor kimentél – pillant fel rám laptopja mögül, ami előtt ül az asztalnál. Csak a párnába nyüszögök felelet gyanánt, amivel úgy tűnik, jobban felhívom a figyelmét magamra. – Eltörtél valamit a konyhában vagy mit csináltál, hogy ennyire őrlődsz magadban? – Egy újabb nyüszítéssel reagálok, mire idegesen fújtat egyet. – Taehyung!
Kopogás zavarja meg a vallatásomat, aminek még sosem örültem ennyire, mint most. Hiába kérdezősködik Nam, ha úgyse tudok rá megfelelő választ adni. Még én magam sem tudom, hogy mi volna a megfelelő, hogy mi is a problémám forrása, hiszen annyira piti, semmilyen dologról van szó, hogy még ki is nevetne érte, ha elmondanám.
- Gyere be! – Az ajtó nyomban nyitódik is, majd pont annak a személynek a hangja üti meg a fülem, akiét most a legszívesebben kizárnám magam körül. – Mondd, hogy te tudod, mi baja van! Amióta visszajött, folyamatosan csak nyüszít.
- Azért jöttem, hogy erre a kérdésre én is megtudjam a választ – sóhajtja, majd érzem, amint az ágy besüpped mellettem, vagyis leült mellém. – Hé, Tae! – helyezi tenyerét hátamra gyengéden, de csak egy újabbat nyüszítek kissé megfeszülve érintésétől. Most sokkal inkább zavarban érzem magam, mint eddig, és fogalmam sincs, miért. Egyszerűen csak azt kívánom, bár ne érne hozzám, de közben mégis szeretném, ha az ölelő karjai közt lehetnék. Utálom ezt a kettősséget! – Mi a baj? Bánt valami? Tényleg nem vagy rosszul? Hozzak neked teát? – Fejem rázom. – Taehyung, így nem fogunk előrébb jutni, ha nem mondasz semmit. Ezzel arra késztetsz, hogy aggódjak.
Egy pillanat alatt ülök fel, félig felé fordulva, lábaimra ülve. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy beteg vagyok, vagy, hogy esetleg vele van bajom, na, meg azt se, hogy aggódjon értem. Nem szeretnék púp lenni a hátán, meg aztán, ha elmondom neki nagyjából, hogy mi is zajlik le bennem, akkor talán együtt megtalálhatjuk rá a választ, a megoldást, és minden olyan lesz, mint régen. Ez a folyamat mondjuk, már hosszas ideje zajlik bennem, és minden egyes alkalommal egyre rosszabb, egyre kevésbé bírom ki mellette nyugton, és fogalmam sincs, miért, pedig nagyon szeretem.
- Nem kell aggódnod értem, rendben vagyok.
- Akkor miért viselkedsz ilyen furcsán? Mostanában sokszor viselkedsz furcsán, még múltkor a „Spring day” forgatásán is kerültél. Valami rosszat tettem ellened, amiért nem kértem bocsánatot? Mondd el, ha ilyesmi volt!
- Nem, nincs veled semmi gond, hyung – sóhajtom előrebicsakló fejjel.
- Na, jó, amíg te kiszeded belőle, mi a gondja, addig én is kimegyek harapni valamit – áll fel ültéből Nam, majd ahogy említette is, bezárva maga mögött az ajtót, hagyta el a szobát.
Ketten maradtunk, ami megint csak szorongással tölt el, és ez már engem is nagyon zavar, hogy így érzek a közelében. Muszáj tisztáznunk a dolgokat, különben nem lesz egyetlen nyugodt percem se mellette. Szeretnék ugyanúgy viszonyulni hozzá, mint a többiekhez, de ez egyszerűen képtelenségnek tűnik a jelenlegi helyzetben.
- Tehát, mi a probléma forrása? – húzza fel egyik lábát az ágyra, hogy így jobban felém fordulhasson.
- Én… én csak… én csak nem szeretném, hogy… nem is tudom, hogyan fogalmazzam.
- Ne görcsölj ennyire! Bármi baj is van, én meghallgatlak és megértelek. Nem kell aggódnod afelől, hogy mi lesz, ha megtudom. Szeretlek, TaeTae, nem fogok rád másképp tekinteni akkor sem, ha valami nagy galibát csináltál.
- Szeretsz? – pislogok rá ártatlanul, mire egy kedves mosoly kíséretében bólint egyet. – Igazából én nem tudom, mi van velem. Tényleg, én nagyon szeretném elmondani, hogy miért vagyok ilyen, de képtelen vagyok rá, hogy ezt bárhogyan is megfogalmazzam, hogy az érthető legyen bárki számára is, mivel még én magam se értem, hiszen teljesen össze vagyok zavarodva. Nem értem, miért, mivel a többiekkel ugyanúgy elvagyok, mint mindig, veled viszont teljesen más minden. Másképp érzem magam, és ez nem rossz dolog, nehogy azt hidd, egyszerűen csak furcsán érzem magam, amit nem tudok hogyan szavakba önteni, ezért remélem, nem kövezel meg. Nem szeretném azt se, hogy azt hidd, haragszom rád, mert nem, erről szó sincs, és arról se, hogy nem kedvelnélek, hogy ne érezném jól magam a társaságodban, mert azt hiszem, talán túl jól is érzem magam melletted, és fogalmam sincs, miért van ez így. Ne haragudj rám, hyung, hogy így viselkedtem veled. Tudom, hogy szörnyen cselekszem, hogy sokat kerüllek, de nem azért van, mert veled lenne a baj, éppen ellenkezőleg! Túl jó vagy hozzám, túl kedves, ártatlan, segítőkész, vicces is, megértő, szép, de mégis férfias és… - Hirtelen gombóc nő a torkomban, ahogy megcsap a felismerés, mik szöktek ki a számon. Annyira belemerültem a magyarázkodásba, hogy fel se tűnt, hogy lassan áttértem a külsőségekre, ő pedig egyáltalán nem gátolt meg abban, hogy ezt végigmondjam, pedig meg kellett volna! – Mármint, ne érts félre, én nem…
- Én is nagyon aranyosnak talállak, főleg most – mosolyogja közelebb csúszva hozzám, egyik kezével hajamba túrva.
- D-de én…
- Megengeded, hogy kipróbáljak valamit?
Azt se tudom, mit felelhetnék kérdésére, hiszen egyáltalán nem számítottam ilyesmi reakcióra. Sokkal inkább hittem, hogy értetlenül fog ő is állni a helyzet előtt, viszont csak mosolyog, és arra kér, hogy engedjek meg neki valamit? Sokkal idősebb tőlem, így, hát, ki vagyok én, hogy meggátoljam bármiben? Fogalmam sincs, mit akarhat, de örülök neki, hogy nem harapja le a fejem a sok sületlenségtől, amit összehordtam neki, ezért csak aprót bólintok jelzésképpen, hogy tudassam vele, tegyem, amit akar, ha szerinte attól világosabb lesz minden.
- Hunyd be a szemed – kér meg gyengéden, mire át se gondolva, mi lehet a célja ezzel, teljesítem kérését.
Szívem már a torkomban dobog, hiszen félek, bár erről sincs gőzöm, mitől, s miért. Viszont félelmem alaptalannak bizonyul, amint megérzem néhány másodperc múlva légvételét arcomon, majd már csak annyit érzékelek, ahogy puha, dús, mézédes ajkai az enyémeket érik, s lassan tapasztja össze őket. Kezével, mellyel hajamba túrt, tarkómra vezeti azt, s úgy tart erősen, s mégis gyengéden, jobban magához húzva. Szemeim nyomban tányér méretűre nőnek, s érzem, amint elönti a pír az arcomat, a hirtelen sokk miatt pedig mozdulni sem bírok. Ő az, aki megteszi ezt az első lépést, hogy mozgatni kezdi ajkait enyéimen, én pedig hosszas másodpercekig csak meg-megremegő testtel próbálom felfogni, mi is történik éppen, de, amint másik kezével is közrefog, arcomat simogatva hüvelykujjával, lassacskán lehunyom szemeim, és átadom magam az érzések tömkelegének. Hagyom, hogy sodorjon az ár, nem foglalkozva a következményekkel, és viszonzom csókját, először igaz, félénken, de végül egészen belejövök, és karjaim nyaka köré tekerve húzom magamhoz még közelebb. Csak a késztetést érzem, hogy minél közelebb lehessek hozzá, így a csókunkat egy pillanatra sem szakítva meg emelkedem meg, hogy az ölébe másszak, s lábaimat mögötte összefonva húzom magamhoz a lehető legközelebb, hogy levegő se nagyon férjen kettőnk közé.
Az ajtó nyitódásának hangja hasít a szobába, melyben eddig csak csókunk halk cuppanásai törték meg a csendet.
- TaeTae! Nam azt mondta, hogy itt...
Jinnel rögvest szétrebbenünk, én pedig ijedtemben ajkára harapok, de nem érünk rá ezzel foglalkozni, az az első dolgom, hogy kimásszak öléből, és ő is eltolt magától, az ajtó irányába fordulva, nekem háttal.
- Mi járatban itt, Jimin? – köszörüli meg torkát a legidősebb.
- Én… csak… Taehyungot… azt mondta, hogy itt… találom… ti mégis mi a fenét műveltetek? – emeli meg hangját, mire rögtön összébb húzom magam.
- Figyelj, Jimin! Taehyungnak voltak bizonyos problémái, amiket meg akart beszélni valakivel, én pedig itt voltam, hogy kiönthesse a szívét.
- Én azt értem, de… de miért…
- Mert szeretem őt. – Szemeim tágra nyílnak, arcom még inkább elönti a pír, amint lassan felé fordítom tekintetem. Azt mondta, hogy szeret. Kim SeokJin szeret engem! – Elhiszem, hogy téged ez most váratlanul ért, de nagyon kérlek, hogy maradjon csukva a szád. Ez nem olyasmi, amit bárkinek kikotyoghatsz. Még a bandán belül se! Ígérd meg!
- Én… - Látni, hogy az ő arca is egyre jobban elvörösödik, hiszen elég kínos helyzetbe sikerült hoznunk, ami persze kölcsönös, de végül leereszti vállait egy gondterhelt sóhaj kíséretében. – Megígérem, de nem tarthatjátok titokban sokáig, különben én fogom elmondani a többieknek!
- Majd mindent a maga idejében, Jimin. Egyelőre nagyon rosszkor tudtál időzíteni. Előbb Taehyungnak kell elmondanom. – Felém fordul egy szerelmes mosoly kíséretében, mire nagyot nyelek és viszonzom mosolyát.

[13/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook
Páros: VMin
Figyelmeztetés: későbbiekben yaoi
Műfaj: humor
Megjegyzés: Újabb résszel volnék itt, és végre alakulnak a dolgok. Majd csak most válnak igazán érdekessé a részek. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! ^^

Taehyung POV

Részeg. Teljesen biztos vagyok benne, máskülönben értelmes választ adott volna, ráadásul, amint ajtót nyitottam neki, egyenesen bedőlt hozzám, így, ha nem kapom el gyorsan, akkor biztosan felnyalja a padlót. Egy pillanatig megijedtem, hogy esetleg rosszul van, de amint kissé ingatag lábakon állva nekidőlt az ajtófélfának, és vigyorogva adta meg a választ számomra, miszerint ő éppen a végzetét keresi, tudatosult bennem, hogy igen, Park Jimin részegen állított be hozzám. Kíváncsi volnék, mi okból, mi vezényelte erre, na, meg sosem láttam még hasonló állapotban sem, így eszem ágában sincs elzavarni. De vajon mi késztette őt arra, hogy így leigya magát éppen a mai napon, karácsonykor?
- Értem – felelek neki, hogy tudtára adjam, felfogtam, amit mondott, ami igazából hazugság, ugyanis fogalmam sincs, mit ért végzet alatt, hacsak nem szuicid hajlamai vannak.
Hosszas másodpercekig csak nézünk egymásra, én értetlenül rá, ő pedig csillogó szemekkel, kitágult pupillákkal, bárgyú mosollyal arcán, amilyet még nem láttam ez előtt. Szívesen nevetnék fel a helyzeten, de félek, akkor elijeszteném, a kíváncsiságom pedig erősebb, hogy mit akarhat tőlem ilyenkor. Talán csak véletlenül tévedt erre. Ezt még én se gondoltam komolyan.
- Szeretnél valamit?
- Nagyon finom volt az étel – veszi két tenyere közé arcát. – Még soha nem ettem így velük – nevet fel, de ez egyáltalán nem tűnik őszintének, sokkal inkább meggyötörtnek. – Meglepő, hogy ennyire kedvesek velem. Régen… régen még egy szeletke kiflit is sajnáltak – csapja hátra fejét, úgy nevet fel újból, amitől kiráz a hideg, de hagyom, hogy beszéljen, hiszen egyre kíváncsibbá tesz, miről van szó. – Hátba vágtak, kegyetlenül döfték belém a kést, amikor csak tudták, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzanak. Én csak… én csak szerettem volna egy normális… Taehyung, te mit gondolsz rólam? – néz váratlanul mélyen szemeimbe, bennem pedig az ütő is megáll egy pillanatra a tekintetétől.
- Hogy-hogy én? – Bólint. – Miért érdekel téged ez ennyi…
- Tudom, te is ugyanolyannak látsz, mint a többiek. Nekem sosem voltak igaz barátaim, egyedül Hoseok volt ott nekem. – Elcsuklott hangja mondata közben, s szemeit is egyre fátyolosabbá tették könnyei, melyeket nem eresztett ki, hogy szabadon csordulhassanak ki. – Akik körülöttem voltak, rendszerint kiutáltak, mert túl irigyek voltak, csak azt nem értem, mire. Ha bárki ismerne, nem akarna velem életet cserélni. Én… én egész idáig szerettem volna, de te, Taehyung, megváltoztattad a véleményem erről. Te valami olyasmit hoztál az életembe, amelyről eddig fogalmam se volt, és nem tudom megfogalmazni neked, miről beszélek, de színt… színt viszel a sötét múltú lelkembe. – Szavai villámcsapásként érnek, ahogy hirtelenjében tudatosul bennem több minden. Nem volt senkije, egyedül Hoseokkal értették meg egymást, mások kiutálták, na, meg én viszek színt az életébe? Mikről beszél? Szívesen közbeszólnék, hogy elkezdjem letagadni az egészet, de tudom, jól tudom, hogy a részeg ember igazat szól, s én pedig nem fogok útjába állni. Bár, nem kapizsgálom, miért épp nekem mondja ezeket el, de jól esik, hogy megbízik bennem, még, ha nem is józan. – Nem hagyom, nem fogom hagyni, hogy elhanyagolj! Mindig velem kell lenned, mert te vagy az egyetlen, aki mellett megnyugvásra lelhetek. Szükségem van rád.
Csillogó szemekkel figyelem minden egyes szavát, melyeket egyszerre nevetnék ki, hogy mennyire abszurd, de közben meg is hat, hogy így gondolja, és nem szeretne elengedni. Régebben éppen az volt a célja, hogy eltávolítson a közeléből, most pedig rám parancsol, hogy maradjak mindig mellette. Az biztos, hogy nem fogok tudni kiigazodni rajta. Már épp szólásra nyitnám a szám, amikor is egy váratlan mozdulattal fordul ki az ajtón, felakadó szemekkel, majd kezeit gyomrához kapva hajol előre, és annak tartalmát a földre köszönti újból. Tágra nyílnak szemeim, és legszívesebben elfordulnék, de mégse vagyok erre képes. Folyamatosan rajta tartom a szemem, ahogy újra és újra öklendezni kezd, hogy kiürítsen mindent magából. Elhúzom szám a látványra és a hangokra. Holnap biztosan szörnyen fogja érezni magát.
Egyszer csak abbamarad öklendezése, de nem emelkedik meg, ugyanabban a pózban marad, mire már lépnék, hogy segítsek rajta, mikor is a csendben hallom, ahogy szipog, s mintha sírna.
- Jimin?
- Nyomorult vagyok, erre a sorsra születtem. Előző életemben biztosan valami nagyon rosszat vétettem az emberiség ellen, hogy most ezt érdemlem. – Levágja magát ülésbe, továbbra is háttal nekem, a földnek tiszta részére, fejét pedig jobbra-balra ingatja. – Semmirekellő, hasznavehetetlen! – Ekkor fogja magát, és el is fekszik az oldalára dőlve, mire már jobban kilépek az ajtóból, és gyorsan szétnézek az utcán is, hogy nincs-e valaki érdemleges a környéken, aki elől el kéne rejtenem.
- Miket beszélsz? – szólok közbe, ugyanis érthetetlen számomra, miért mond magáról ilyeneket.
- Taehyung, kivel beszélgetsz már ennyi ideig? – hallom anyám hangját csendülni fel a nappaliból, mire egy pillanat alatt ugrok be a házba, hogy választ adhassak neki.
- Ne aggódj, csak egy barátom az! Érdekesen alakultak a dolgai, és azt szeretné, ha itt maradhatna éjszakára, mert nem tud hazamenni.
- Melyik barátod?
- Jimin, tudod, akivel fel fogok lépni.
- Rendben, maradhat, de aztán viselkedjetek! Ezt vedd karácsonyi ajándéknak!
Széles mosollyal sasszézok vissza az ajtóba, ahol nyomba lehervad az arcomról, amint meglátom még mindig a földön fekve őt. Nem tétovázok tovább, kimegyek a hidegbe, hogy leguggolva mellé felsegítsem, majd amint sikerül biztosra fogni - egyik karját átvetve vállamon, másik kezemmel pedig derekánál fogva magamhoz -, indulok be a házba, majd lábbal rúgom be magam mögött a bejárati ajtót. Első utam rögtön a fürdőszobába vezet, hiszen szörnyen bűzlik az alkoholtól, ráadásul éppen az imént rókázott a házunk elé, így érdemes lenne kimosni a száját is, de, ha ilyen állapotban van, nehezen fogok egyről a kettőre jutni. Végül sikerül bejutnunk a kis helyiségbe, ott pedig a kádnak a szélére ültetem. Remélem, nem fog hátraborulni, különben még egy koponyasérülést is kezelhetek. Mit vettem én a nyakamba!
- Szörnyen nézel ki – sóhajtom, mire elmosolyodik.
- Nem tartasz jóképűnek?
- Túl sok volt az az alkohol – bólintok a saját állításomra helyeslően.
Elé lépve nagy nehezen leküzdöm róla a kabátját, majd a pulóverével is ugyanígy teszek, kérve a segítségét, amit szédelegve, de megtesz, amennyire csak tőle telik. Nem bírom felfogni, mire volt jó, hogy ennyire leitta magát. Már épp a pólójáért nyúlnék, és húznám fel, mikor kezeit az enyéimre teszi, így megállítva mindennemű mozgásban.
- Mit csinálsz? Most akarod behajtani rajtam a sztriptízt? Bocsi, de most nem fog menni!
- Miket beszélsz már megint? – suttogom magam elé, de érzem, ahogy a pír elönti az arcom zavaromban, ugyanis akarva-akaratlanul is megjelenik lelki szemeim előtt az egy szál bokszeralsót viselő alakja, amint több szexi mozdulatot is tesz.
Ő csak kuncogni kezd reakciómon, mire már csak azért is erőt veszek magamon, hogy lerángathassam róla felsőjét, ami másodperceken belül be is következik. Egy pillanatra a levegő is belém reked, ahogy szemeim végigfutnak kidolgozott felsőtestén. Őszintén megvallva, ez egyáltalán nem meglepő, hogy ilyen nyálcsorgatóan jól néz ki, már-már férfiakat csábító módon, hiszen még szép is hozzá, és még ott ez a csodás alakja is, ugyanis kiskorától korcsolyázik, gimnasztikázik, ami miatt esélytelen, hogy elhízzon.
Zavaromat nem igazán tudva palástolni kezdem el nadrágjától is megfosztani, viszont próbálok gyors lenni, hogy ne hozzam egyikünket se a kelleténél kínosabb helyzetbe, viszont nyugtat a tudat, hogy részeg, így nem igazán veszi észre, mit érzek.
- Annyira meleg van – dünnyögi, mikor végre nagy nehezen lehúzom mindkét lábáról nadrágját, s azt is a többi mellé helyezem. Zokniját is lehúzom róla, majd már csak egyetlen feladat marad hátra, de képtelen vagyok hozzálátni. Biztosan nem fogom az alsóneműjét is levenni róla! – Taeh… hideg van! Kérem vissza a ruháimat! Miért vetted le rólam őket?
- Ah, döntsd már el, mit érzel! Most akkor fázol vagy meleged van? – dobbantok egyet türelmetlenül.
- Most miért vagy ideges? Most már a fejem is jobban fáj, mint eddig. Ó, ez lüktet! – kapja halántékához mindkét kezét, mire hátradöntve fejem sóhajtok fel. – Szerinted megfogok halni? Ez a halál jele?
- Ez annak a jele, hogy hülye vagy! Mássz be a kádba! – próbálom belökdösni óvatosan.
- Nem akarooom! – kezd nyüszögni, mire tátva marad a szám. Hihetetlen! – Fogd meg a homlokom, mennyire forró! Biztosan nagyon magas a lázam, és megfogok halni! – közli velem a szerinte való tényeket, mire felnevetek.
Gyorsan erőt szedve megfogom lábainál egyik karommal, és hátánál a másikkal, hogy óvatosan befordítsam a kádba, majd, amint ez végre sikerül, a zuhanyrózsáért nyúlok, és megnyitom a kellő hőmérsékletű vizet. Az először hideg víz azonnal rá spriccel, mire szinte felvisít, úgy ugrik meg ültében, és mászna kifelé, de szabad kezemmel vállánál fogva nyomom vissza helyére.
- Így jár az, aki részegen beállít hozzám! Mocskos vagy, ébredj fel! – azzal a képébe locsolom a langyos vizet, ő pedig kapálózva csúszik le a kádban, hanyatt fekvésbe vágva magát. – Így jár az, aki lázas! Hidegzuhany!
Mivel bőre tényleg rendkívül meleg annak ellenére, hogy a hidegről jött be, nem is merem melegebbre venni a vizet, így legalább valamilyen szinten kijózanodik. Csodálom, hogy a kinti levegő még nem segített rajta.
- Engedj ki, megfulladok! – fog kezemre, mire elvigyorodom.
- Talán nem kéne fetrengeni!
Tovább küzdünk egymással egy darabig, miközben tusfürdővel is bekenem az érhető felületeken, ahol épp hagyja, ha pedig már a haja is vizes lett, azt is kimosom a saját kis samponommal, aminek ő már kevésbé örül, én viszont nagyon élvezem. Élvezem, hogy ki van szolgáltatva nekem, hogy tényleg teljesen rám van hagyatkozva. Most végre úgyse tud semmit se tenni ez ellen. Mikor végre úgy érzem, hogy a testhőmérséklete egész normális, elzárom a csapot, majd egy törülközőért sietve lépek újból hozzá, hogy azt rá terítsem. Nagy szemekkel mered fel rám, már kevésbé sugározva magából azt, hogy nincs magánál, ami elégtétellel tölt el.
- Törölközz meg, a hajadat is dörzsöld át, aztán – a köntösömért nyúlok, melyet leteszek a kád szélére. – Vedd magadra ezt, de a vizes alsódat is levehetnéd, hadd ne kelljen nekem.
- Nem.
- Hogy mondod?
- Nem veszem le. Előtted nem – biggyeszti le ajkait.
- Ne most kezdj szégyenlőset játszani! – akadok ki teljesen. – Tedd, amit mondtam, ha nem olyan nagy kérés! – Ekkor megcsörren a telefonom a zsebemben, amit nyomban ki is kapok belőle, hogy megnézhessem, ki keres. A kijelzőn Jungkook neve díszeleg. – Szia! – veszem fel.
- Szia! Képzeld, Hoseok felhívott – csap a dolgok közepébe. – Mesélt egy pár zagyvaságot, amit nem nagyon tudtam követni és felfogni, de a lényeget azért sikerült kiragadnom. Nincs meg neki a te számod, így téged ne tudott felhívni, de először engem kérdezett azért, hogy nem-e tudok valamit Jiminről.
- Jiminről? – A név tulajdonosa nyomban felkapja fejét, én pedig szúrós pillantásokat lövellek felé, hogy mozgásra késztessem, amit továbbra is nyüszögve, de legalább elkezd.
- Ja. Azt mondta, nem is olyan rég még együtt voltak, és, hogy hót részeg szegény, aztán elvesztette őt valamikor, azóta pedig akárhol keresi, nem találja. Ezért hívott fel engem is, hogy rákérdezzen, nem-e futottam össze vele, vagy tudok valamilyen úton-módon róla valamit. Én meg semmit nem tudok, szóval megkért, hogy kérdezzek rá nálad is.
Miközben Jungkook szavait hallgatom, végig a kis kótyagos srácot nézem, aki nagy nehezen kiküzdi magát a kádból, majd valahogy meg-megtörli testét, s haját is nagyjából átdörzsöli, viszont akkor elveszti egyensúlyát, így visszaül a kád szélére, amit alsóajkam beharapva figyelek, nehogy véletlenül hangosan felnevessek szerencsétlenkedésén. Mindeközben folyamatosan lelki szemeim előtt pereg, ahogy Hoseokkal az oldalán járják végig a város utcáit, s végül valamikor, mikor barátja nem figyelt rá, ő fogta magát és lelépett egyenesen hozzám. Melengeti a szívem a gondolat, hogy éppen nálam keresett menedéket a problémái elől, amikkel kezdeni kétlem, hogy tudok bármit is, főleg, hogy nem is tudom, mik azok, de idő kell és türelem. Egyszer csak megnyílik, én pedig nem fogok ráerőszakolni semmit.
- Nyugodtan megmondhatod Hoseoknak, hogy Jimin épségben és biztonságban van. Itt van velem, idejött, miután faképnél hagyta őt, de én majd vigyázok rá, nem kell aggódni – felelem mosolyogva, miközben a téma tárgya magára kapja a köntöst is, majd hátat fordítva nekem leküszködi magáról az alsóját is, amit csak lazán dob félre a csempén.
- Veled van? Komolyan átment hozzád? Ilyenkor?
- Igen, itt van. Most pedig letenném, ha nem gond, mert még nem igazán heverte ki azt a sok italt, így figyelnem kell rá, de fél kézzel nehéz lesz.
- Jó-jó, akkor… vigyázz rá az éjszaka! Aztán ne rosszalkodjatok ott kettesben! – kuncogja, majd mielőtt bármit is reagálhatnék, bontja a vonalat.
Egy ideig értetlenül pislogok magam elé, majd inkább nem törődve szavaival, fejem rázva hessegetem el ezeket a gondolatokat, hogy minden figyelmem a kis lelki betegemre irányíthassam. Sokkal fontosabb most az, hogy őt rendbe szedjem, ha már tényleg rám bízta magát, márpedig megbízik bennem, ha még részegen is képes volt átjönni hozzám. Nem is tudnánk rosszalkodni, miért is tennénk úgy? Egyáltalán milyen rosszalkodásra gondolt Jungkook?
- Miért… miért ilyen bonyolult ez a vacak? – morogja orra alatt nekem továbbra is háttal, mikor is telefonomat újból zsebre vágva közelítem meg. – Hideg is van.
- Miről beszélsz, mi bonyolult? – lépek mellé, mire nyomban feltartja a köntösnek összekötőjét, melyet még nem húzott össze magán.
Újból ajkamba harapok, hogy ne nevessek fel hangosan, majd, amint arcára pillantok, már csak a szimpla boldogság marad meg bennem. Fogalmam sincs, miért, de boldognak érzem magam, hogy itt van velem, és nekem kell róla gondoskodnom. Arca pedig olyan, mint egy gyermeké, annyira kis pufók, s főleg így, hogy még fel is fújja kicsit, mivel ideges attól, hogy nem képes összekötni magán a köntöst.
- Add ide, majd én megcsinálom! – lépek elé, és vigyázok rá, hova nézek, nem szeretném, hogy esetleg véletlenül elvándoroljon tekintetem olyan helyekre, melyekre nem szabad, és már csak a gondolata is zavarba ejt, hogy rendesen vissza kell fognom magam, hogy ne stíröljem.
Először megfogom a köntös két oldalát, majd összehúzom rajta, gondosan betakarva vele, majd kezei közül is kiveszem a megkötőjét, hogy aztán helyette is elvégezzem ezt a feladatot, amit ő csendben tűr. Amint ezzel végzek, kezeim még nem veszem el az övről, úgy nézek fel rá, egyenesen szemeibe, melyekkel ő is az enyéimet fürkészi. A levegőt is elfelejtem normálisan venni, torkomban kisebb gombóc képződik, melyet egy nagyobb, látványos nyeléssel próbálok legyűrni.
Annyira közel van, annyira védtelen és ártatlan, s azok a nagy, barna szemek, melyekkel engem néz meredten, egy pillanatra se fordulva el, annyi érzelmet tükröznek, hogy nem is tudok kijönni belőle. Egyszerre sajnálom, de közben haragszom is rá, na, meg örömmel tölt el, hogy velem van, ezek pedig felkavarnak legbelül.
- Mossuk ki a fogad – köszörülöm meg a torkom, megtörve a kínos csendet, majd egy számomra félretett, még bontatlan kefét előszedek, majd nyomva rá fogkrémet is, visszalépek hozzá. – Tessék – nyújtom neki, mire először csak szemeivel néz a neki nyújtott eszközért, majd lassan meg is emeli jobb kezét, hogy eleget tegyen kérésemnek.
A mosdókagyló fölé hajolva kezd neki az utolsó simításoknak is, alaposan mosva át a fogát, ami már egész döccenőmentesen is megy, de azért végig rajta tartom a szemem, ha esetleg még ehhez se lenne elég kapacitása. Amint ezzel végez, még alaposan kimosatom vízzel a száját, hiszen mégis csak visszaköszönt gyomra tartalma, és gondolom, ő sem szeretné érezni, így, amint ezzel is megvagyunk, kitámogatom a fürdőből, majd a folyosóra lépve, a nappali irányába fordulok, de csak éppen annyira, hogy az egész házat átkiabálva szóljak a szüleimnek arról, hogy elmentünk aludni.
- Jobban érzed magad? – ültetem le ágyamra, majd ott hagyva, asztalomhoz lépek, hogy telefonomat kitegyem rá, majd újból visszafordulok hozzá.
- Sajog a fejem – sóhajtja.
- Hozok vizet.
Gyorsan kiszaladok a konyhába, majd egy flakon hideg víz, és egy pohár társaságában térek vissza szobámba, hogy adhassak neki. Végig követi minden mozdulatomat szemeivel, ami továbbra is zavarba ejtő, de próbálok nem foglalkozni ezzel az érzéssel, hiszen csak részeg. Öntök neki a pohárba az italból, majd leülve mellé átnyújtom neki azt, melyet elfogad, de nem iszik bele, csak tartja kezei között.
- Igyál – parancsolok rá. – Hidd el, jobb lesz.
- Miért viselkedsz így? - Szavai tőrként érnek, nem tudom hova tenni ezt a kérdést.
- Hogy érted ezt? – Kérdésemre választ nem kapok, csak felém fordítja fejét, úgy nézve szemeimbe. – Elég ramaty állapotban vagy. Nem gondolod, hogy majd hagyom, hogy haldokolva fetrengj az utcán tök egyedül?
- Nem hívtál fel. – Felhúzom szemöldökeim kijelentésére. Mit jelentsen az, hogy nem hívtam fel? – Szerettem volna, ha felhívsz. Én csak… csak… beszélgetni szerettem volna veled. Tök mindegy, miről, csak beszélni.
- Azt hittem, zavarlak – sütöm le szemeim.
- Nem – sóhajtja. – Nem zavarsz, nem hagyhatsz el. Velem kell maradnod mindig, minden időben, minden körülményben – azzal fogja, és kiissza a pohár tartalmát, majd azt belenyomva kezembe dől hátra az ágyon. – Fáradt vagyok.
Szinte már tátott szájjal nézek rá, hiszen szavai teljesen lesokkoltak. Várta a hívásom, ráadásul azt is megtiltja, hogy elhagyjam, hogy ne foglalkozzak vele. Vele kell maradnom, de miért akarja ezt ennyire? Mi járhat ilyenkor a fejében? Miért viselkedik ennyire furcsán? Mármint, azt értem én, hogy részeg, de a részeg ember igazat szól, s, ha ő most se hazudott, akkor tényleg nem értek semmit. Eddig utált, sőt, mit több, még Soo is tetszik neki, ebben biztos vagyok, mondjon bármit, ami most még jobban fáj, mint eddig. Nem akarom, hogy együtt legyenek, nem, nem, és nem!
Végül befektetve rendesen az ágyba, ő a fal mellett, én pedig kívül fekszem el rajta. Tökéletesen elférünk, de még soha nem éreztem magamhoz ennyire közel. Annyira szeretném megérteni őt, hogy mi folyik a háttérben, hogy miért itta le magát egy ilyen napon, mi késztette erre, és egyáltalán miért épp hozzám jött? Nem mintha ez nem tetszene, igazából tényleg mérhetetlenül örülök annak, hogy ő engem választott megnyugvásnak, akinek kisírhatja a lelkét. Furcsa volt az is, ahogy hallottam hüppögni, szemei pedig alapból vörösek voltak, de biztos vagyok benne, hogy elsírta magát, de miért?
Gondolataimból mozdulata zökkent ki, amint karját átdobja felettem, az egyik lábával is így tesz, így azonnal közelebb is húzva magához, és ő is közelebb araszol kicsit. Tányér méretű szemekkel nézek fel rá, de látszólag már mélyen alszik. Levegőt is elfelejtek venni, ahogy kissé félve nézek végig magunkon.
Jézusisten, hiszen nincs is rajta úgy ruha!
Nagyot nyelve nézek újból arcára, melyet alaposan végigpásztázok szemeimmel. Nem csak tehetséges, hanem az alakja is irigyelni való, és, ha mindez nem volna elég, még az arca is nagyon szép. Kisimult vonások, ártatlan kifejezés, dús ajkak, melyeket egyszer már megérintettem, és olyan puhák, hogy kedvem támadna… egy szóval: gyönyörű.
A nagy bámulása közepette, egyszer csak nagyot dobban a szívem, olyan hangosan szinte, hogy félek, talán felkel rá, de nem történik semmi. Elönt a melegség, egy szokatlan, ismeretlen érzés, mely lassan elönti minden porcikámat, de ez egyáltalán nem rossz, sőt, nagyon is kellemes, melengető, jó érzés. Szeretném még sokáig érezni, de valamiért úgy érzem, ez csak mellette lehetséges. Mellette, csakis mellette, de miért? Miért érzek így? Miért önt el boldogsággal, ha csak egyszerűen nézhetem őt?
Szerelmes vagyok.
Szívem újból nagyot dobban a felismerésre, mire érzem, amint arcom elönti a pír. Mikor sikerült megkedvelnem ennyire éppen őt, aki annyira utált engem az elején? Miért épp őt? Fogalmam sincs, de egy biztos, jobban kedvelem, mint szabadna, de tetszik ez az érzés, tetszik a helyzet, ennek pedig nem akarom ellenállni. Hagyom magam inkább sodródni az árral, hogy még hosszú ideig csodálhassam.
Apró, szelíd mosoly kíséretében bújok bele mellkasába, viszonozva ölelését, majd lehunyva szemeimet várom, hogy elnyomjon az álom.

[12/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Hoseok, kitalált szereplők
Páros: VMin
Figyelmeztetés: későbbiekben yaoi
Műfaj: humor
Megjegyzés: Végre kezdenek izgalmasabbá válni a dolgok. Kissé hosszabb rész lett, mint lenni szokott, de nem tudtam hamarabb abbahagyni. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! ^^

Jimin POV

Őszintén meglepődtem, mikor megláttam, hogy Taehyung hív telefonon, hiszen egyrészt nem is számítottam rá, másrészt, ötletem se volt, mit akarhat tőlem ezekben a kései órákban, ráadásul karácsonykor. Én teljesen egyedül töltöttem a napom, mivel ilyenkor mindenki otthon van a szeretteivel, nem pedig egy barátot látogat, de Hoseokkal azért lebeszéltem, hogyha jönnek a szüleim, akkor mindenképp látogasson meg, mert egyedül biztosan nem fogom bírni. Legyen, aki lefog, ha túlságosan felfújom magam, és esetleg testi sértést okoznék.
Karácsony másnapja se telik sokkal különbül, annyi kivétellel, hogy egy-két rokonnal felveszem a kapcsolatot, de semmi több. Nem nagyon erőltetem meg magam hívások terén, s valójában folyamatosan egy személy hívását várom csupán, de az nem érkezik. Vele szívesen elbeszélgetnék, szívesen hallgatnám a hangját, míg álomba nem merülök az éj sötét leple alatt. Viszont ez a hívás nem érkezik, én pedig kissé csalódottan vetem magam újból ágyamba, hogy újabb hasonlóan unalmas napra ébredjek. Milyen szép ünnep is ez a karácsony! Ha pedig már a szépségénél járunk, a szüleim is bátorkodtak a nap folyamán felhíni, hogy karácsony utolsó napján este fele tesznek látogatást hozzám, így Hoseokot egy órával hamarabbra meg is invitáltam magamhoz. Fel kell készülnünk mindenre.




Bebújva ágyamba, oldalamra fordulok a kényelmes póz érdekében, amit hamar meg is találok, csak éppen álom nem jön a szememre. Néhány perce még képes lettem volna napokat is átaludni, úgy éreztem magam, most viszont feltöltődve érzem magam, mintha kicseréltek volna. Miközben beszélgettünk Taehyunggal, éreztem, amint egyre élénkebb leszek, és nem is szerettem volna megszakítani a vonalat, de már ideje volt. Igazából még magamnak is röstellem bevallani, de szívesen elhallgattam volna minden badarságát, amit mond, mindent, amit csak mesél, mivel benne van az az élet, az a kisugárzás, ami engem is feltölt, akárcsak az első találkozásunkkor. Akkor se gondoltam volna, hogy ezt fogja kiváltani belőlem, arra gondoltam, hogy valami béna, kis két ballábas srác lesz, akit könnyen leseprek a versenypályáról, erre megmutatta magát, hogy mit tud, és lenyűgözött. Még mostanáig se bírom teljesen felfogni, hogy mi rejlik benne, mely ennyire felkeltette a figyelmem, de úgy érzem, talán, ha több időt töltök vele, ha kiismerem, ha közel kerülök hozzá valamilyen módon, akkor megtudhatom. Nem, nem kihasználni szeretnék, csak kíváncsi vagyok, és minél jobb szeretnék lenni, hiszen mégis csak egy versenyről van szó. Már egyáltalán nem érzem iránta azt a haragot, ellenszenvet, mint az elején, ennek oka lehet a baleset, hiszen azóta változott meg a véleményem több nézőpontból is. Rádöbbentem, hogy hibát követtem el, márpedig azt nem szeretném, hogy valaki ugyanolyan életet éljen, mint amilyet én is éltem régen, s most is tartana, ha nem szöktem volna el.
Halovány mosollyal arcomon hunyom le szemeim, miközben visszapörgetem beszélgetésünk minden másodpercét. Élveztem hallgatni, amit mond. Valamiért feldobta a napomat, ez pedig roppant mód jól esett a lelkemnek, s a szívemnek is. Gondolt rám, felköszöntött, pedig nem számítottam rá, nem is várnám el, hogy így tegyen, elvégre is semmit nem tettem irányába, amivel kiérdemelném a figyelmét. Sokkal inkább utálnia kellene, de ő mégis úgy gondolta, hogy meglep, ami sikerült is neki. Aranyos volt tőle.

Késő délután, lassan estefele járva megszólal a telefonom csengőhangja, melynek kijelzőjén legjobb barátom neve díszeleg. Gyorsan összekapva magam, és néhány fontosabb cuccot bedobva kabátzsebembe hagyom el a hotelszobát, hogy lesiessek hozzá az épület elé, hogy onnan vegyük utunkat abba az étterembe, melybe szüleim hívtak el.
- Csak nem lesz gond, ha én is ott leszek – próbál nyugtatni, mire erőltetetten nevetek fel.
- Őket semmi sem gátolja meg abban, hogy keresztbe tegyenek nekem. Már így se örültek annak, hogy eljöttem. Ha láttad volna az arcukat, s, hogy mekkora raplit csaptak utána, nem gondolnád így. Szerintem simán kikelnek melletted, és pontosan azért, mert téged már ismernek. Tudják, hogy te közel állsz hozzám, és ők is elég jól ismernek már, mivel sok időt töltöttél el nálunk is, így biztos vagyok benne, úgy fognak kezelni, mintha ott se lennél. Simán kinézem belőlük – horkantok fel.
- Karácsony van, a szeretet ünnepe – bokszol vállamba, majd amint felé kapom fejem ennek hatására, egy szívecskét formáz mutató- és középsőujjával.
- Ők ezt a szót nem ismerik – nyúlok kezéhez, hogy levezessem kettőnk közé.
- Lehet, neked se így kéne hozzájuk állnod, és akkor minden másabb lenne, így viszont sugárzik belőled az ellenszenv. – Nem reagálok szavaira, csak meredten bámulok magam elé, véletlenül se pillantva oldalra rá, mire felsóhajt. – Figyelj, talán ők is másképp állnának…
- Ejtsük a témát, rendben? – vágok szavába, mire egy pisszenést se mer hallatni tovább. – Nem fognak megváltozni bármennyire is szeretnéd. Nem te éltél velük, nem te tudod, milyenek voltak, így nagyon szépen megkérlek, hogy ne próbáld az ő pártjukat fogni. Közülünk nekik kellene változtatniuk, de ők erre képtelenek, ha pedig ennyire semmibe vesznek, akkor le is mondhatnak akár rólam. Nem is értem, miért nem dobtak még el maguktól.
- Jimin!
- Nem érdekel! Nem érdekel, mit akarnak mondani, csak le akarom tudni ezt az egész találkozót. Szeretnék teljesen független lenni tőlük, hogy élhessem a saját kis életem, de ők minden egyes számításom keresztbe húzzák. Mindig megtalálnak, mindig tesznek róla, hogy nekem rossz legyen, ez pedig egyáltalán nem fekszik nekem. Köszönöm szépen, Hoseok, de nem kell a szent beszéd! – parancsolok rá, mire egy mélyről jövő sóhajt hallat.
- Itt vagyunk – torpan meg, ezzel engem is megállásra késztetve.
Megnézve az éttermet, konstatálom, hogy valóban célhoz értünk, majd elég erőt véve magamon nekiindulok, hogy bent rákérdezhessek a foglalásra, mely elméletileg van, s belépve, a pincér azonnal helyünkre is kísér, egy négyfős asztalhoz, ahol már gondosan meg van terítve számunkra. Kikérünk egy-egy italt, hogy amíg a szüleim nem érkeznek meg, azért legyen előttünk valami, ne csak üljünk az üres asztal előtt, viszont pechemre nem sokkal az ital kihozása után ők is megérkeznek, s kiszúrva minket a távolból, már közelítenek is hozzánk. Amint az asztalhoz érnek, Hoseokkal szinte egyszerre állunk fel, hogy megvárjuk, míg anyám helyet foglal, majd mellette apám is, s csak ezután helyezzük újból kényelembe magunkat.
- Hosszú ideje nem láttunk már – köszönt anyám, aki velem szemben foglalt helyet. Nem felelek, mindössze aprót rándulnak arcizmaim, egy mosoly kierőltetésének reményében, de nem jön össze. Nem tudok hazudni az érzéseimről nekik. Sajnos – vagy nem sajnos -, a pincér ekkor érkezik vissza hozzánk, hogy felvegye a szüleimtől is az italrendelést, majd mindannyiunk kezébe ad egy étlapot is, végül pedig távozik. – Hogy állsz a koreográfiával? Jól megy? Amilyen szorgalmasnak ismerünk, biztos vagyok benne, hogy már most fel tudnál lépni vele – mosolyog rám negédesen, mire próbálom viszonozni gesztusát, ami elég érdekes grimaszba megy át.
- Már egész jól áll, én tudom. Már a szettje is úgy ahogy, de megvan – adja meg a választ helyettem a mellettem ülő.
- Ezt örömmel hallom. Remélem, a verseny után végre óhajtasz hazajönni – vet rám jelentőségteljes pillantást.
- Eszemben sincs! – Nem próbálom palástolni ellenszenvem, felnevetve vágom rá a választ.
- Moderáld magad, fiam! – veszi szárnyai alá anyámat apám, mire keresztbe font karokkal, hátradőlve székemen dőlök hátra.
- Hoseok, drágám – fordul a szólítotthoz mosolyogva, kis mértékben játszva a szomorú, elhagyott anyát, akit elárult a saját fia. Istenem, de letörölném az arcáról ezt a képet. Az anyám, a szüleim, értem én, de ők se gondoskodtak rólam megfelelően, akkor én miért viszonyuljak hozzájuk jobban? Embertelenül bántak velem, s, ha rajtuk múlna, szerintem már jó párszor megjárhattam volna a kórházat éhezés miatt, de szerencsére mindig sikerült csennem valamit, ha már végponton voltam. – Kérlek, próbálj meg beszélni a fejével, mert mi nem vagyunk rá kellő hatással. Nem tudom, hol rontottam el a nevelését, amiért ezt érdemeljük, de szeretném, ha visszajönne hozzánk. – Apám nyomban átkarolja, simogatva oldalát, hogy megnyugtassa.
- Drágám, te nem rontottál el semmit – nyugtatgatja. – Mi mindent megadtunk, amit csak lehetett. – Ekkor felém fordul. – Támogattunk a korcsolyázásban, és te is nagyon jól tudod, hogy mennyibe fájt a te oktatásod számunkra havi szinten. Mi mégis kifizettük, mindig ott voltunk melletted, te pedig így bánsz édesanyáddal, aki csak aggódik érted? Húsz éves vagy, Jimin! Ideje volna felnőnöd! – Szemem forgatom kijelentésére, ugyanis cseppet sem tud meghatni ez a színjáték. Még, hogy aggódnak!
Érzem Hoseok pillantását mellőlem, így szemem sarkából pillantok rá, mire látom, őszinte aggódó szemekkel vizslat. Szeretném, ha nem kellene ezt a terhet neki is cipelnie magával, de ő az egyetlen, aki tudja, mi folyik körülöttem, így az egyetlen is, aki megért. Egyedül rá támaszkodhatok, senki másra.
Lassan az ételt is kihozzák nekünk, mire fogva az evőpálcikákat, neki is látunk az elfogyasztásuknak viszonylag csendben. Néha barátomtól kérdezgetnek egy-két dolgot, de azon kívül nyugisan telik a vacsora további része, viszont érzem, hogy valami nincs rendben. Túl nagy a csend, ez pedig valamilyen viharnak az előszelét jelenti.
Már mikor végre majdnem jóllakottan dőlnék hátra, anyám természetesen ezt a pillanatot választja arra, hogy a lelkembe taposson újra.
- Remélem, nem gondolod, hogy majd az utcán fogsz koldulni, mert nincs tető a fejed felett, és makacs vagy hazajönni velünk. – Sötét pillantással illet, mire én is hasonlóképp teszek.
- Nem fogok koldulni.
- Mégis miből fogsz magadnak fizetni lakbért? – próbál keresztbe húzni számításaimon, de nem lep meg kérdésével.
- Elmegyek dolgozni – mosolyodom el gúnyosan.
- Azt hiszed, olyan könnyű valami elfogadható állást találni a mai világban? Főleg egy huszonévesnek? Na, ne viccelj már, fiam! Mi mindenünket odaadtuk azért, hogy belőled ilyen tehetséged ifjút kovácsoljunk, és ez a hála? Ez a hála azért a sokévnyi szenvedésért és… - Nem hagyom, hogy tovább mondja. Itt telt be a pohár. Felpattanok ültemből, a széket kivágva hátam mögött, amit Hoseok kap el az utolsó pillanatban, hogy ne boruljon fel.
- Szenvedés? Te beszélsz szenvedésről? – szorítom ökölbe kezeim, mire már apám is nagy szemeket mereszt rám.
- Igen, mert rengeteg dologról le kellett mondanunk a javadra, hogy…
- Miről kellett lemondanotok? – emelem meg a hangom, mire az étteremben többen is felénk kapják tekintetüket, de nem zavartatom magam.
- Jimin, ülj le! Ne hozz szégyenbe minket! Híres vagy, mi van, ha felismernek? – vált át a „b” tervbe, de már egyáltalán nem tud érdekelni.
- Nem érdekel!
- A verseny…
- Az se! – azzal fogom magam, felkapom a kabátom, és hosszú léptekkel hagyom ott az asztalt, nem foglalkozva a következményekkel, csak ki onnan, hogy jó messziről elkerülhessem őket.
Tudom, jól tudom, hogy nem juthatok messzire, hiszen, ha már képesek voltak idáig eljönni értem, akkor azt valamilyen célból tették, ez a cél pedig az, hogy hazavigyenek magukkal. Na, még mit nem! Ne is álmodjanak róla, hogy én abba a terrorházba visszatérjek! Embertelen, amit művelnek. Mégis hogyan várhatják el, hogy a múltban történtek után én majd vigyorogva visszatérjek hozzájuk, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk? Nem, nem fogok még egyszer úgy szenvedni, mint azokban az években!
- Park Jimin, azonnal állj meg! – hallom meg apám hangját nem sokkal mögülem, de nem figyelek rá, csak tovább haladok, minél gyorsabban, hogy messzebb kerülhessek tőlük, de akaratom ellenére utolér, belekap vállamba és maga felé fordít egy határozott, erős rántással, ezzel megállásra bírva. – Hogy viselkedhetsz így egy étteremben? Még kulturálni sem tudod magad, akkor hogyan engedhetnénk el, hogy a saját lábadon megállva élj?
- Nincs szükségem arra, hogy megmondjátok, mit kell tennem – felelem bunkó módon köpve a szavakat hozzá.
- Álljon meg a menet! Velem te így nem beszélsz! – szorít meg vállamnál fogva, mire kissé ijedten húzom összébb magam, ugyanis félek, hogy netán kapok egy pár pofont a modoromért. – Miattad szegény édesanyádnak most ott kellett maradnia és rendeznie a számlát, közben megmagyarázva, hogy mi is történt. Hogy gondoltad, hogy csak így kicsörtetsz onnan, felrúgva a széket is? Ennyire neveletlen vagy?
- Engedj el, ez fáj! – szólok rá, hátha valamilyen hatást elérek vele, de pechemre semmit, mindössze szúrósabb pillantásokkal illet, mint eddig.
- Haza fogsz jönni velünk, megértetted? Nem hozol szégyent a fejünkre! – hajol arcomba, szinte már suttogva a szavakat vészjóslóan, mire nagyot nyelek ajkaimat is összepréselve a dühtől és a félelemtől egyaránt.
- Mr. Park! Végeztünk! – szakít félbe barátom hangja, mire apám nyomban elenged, hogy a látszat azért megmaradjon, ők igenis aggódó szülők. Persze, rajtam akarnak élni.
Megkönnyebbülten fújom ki magam, amint odaérnek hozzánk, s beszélgetésbe elegyednek az étteremben történtekről, hogy hogyan sikerült kimagyarázni magunkat, én pedig hirtelen hatalmas késztetés érzek arra, hogy a lehető legmesszebbre meneküljek innen. Nem is várakozom sokáig, pillanatokon belül erednek futásnak lábaim, és a legközelebbi sarkon már fordulva is be, hogy ne lássanak, csak megyek előre, de fogalmam sincs, merre. Nevetséges, hogy a saját szüleim elől kell menekülnöm.
- Jimin! – visszhangzik az utcán Hoseok hangja, de nem nézek hátra, csak futok tovább. – Jimin, állj már meg! – Ekkor egy újabb sarkon fordulok be, de mielőtt eltűnnék a falak mögött, hátrapillantok oda, ahonnan érkeztem, és konstatálom, hogy csak egyedül iramodott utánam, ami kisebb megkönnyebbüléssel tölt el.
A legközelebbi, ami kiszúrja a szemem, egy kocsma a következő sarkon, mire azt választom ki célpontnak. Ha valahol biztosan nem keresnének engem az szüleim, akkor az az a hely. Biztos vagyok benne, hogy be nem tennék a lábukat egy ilyen „mocskos” helyre.
- Jimin! – kiabált újból, mire belassítok és megállok a bejárati ajtó előtt. – Maradj ott! – parancsol rám, majd másodperceken belül ér be, lihegve, akárcsak én, de ő térdein is megtámaszkodik. – Azt hittem, már sosem… - kezdene beszélgetésbe, én viszont fittyet hányva mondanivalójára lépek megbabonázott tekintettel a kocsmába. – Te mit…?
Bent kellemes meleg uralkodik, ami átbizsergeti bőröm. Na, nem mintha annyira le lennék hűlve, ugyanis ennyi izgalom és futás mellett, nem volt időm fázni, de mégis bódítóan hat rám a környezet. Gondolkodás nélkül lépek a pulthoz, hogy előtte egy bárszékre leülve kérjek valamit az eladótól.
- A lehető legerősebb italukat kérem. – Végig sem gondolom, mit beszélek, csak úgy érzem, szükségem van arra, hogy valami legyen bennem, hogy legyen, ami belülről szétmar, eloszlatva ezt a sok fájdalmat és szenvedést, melyet a szüleim okoztak az évek során. Életemben még soha nem ittam le magam a sárga földig, nem is nagyon jutottam alkoholhoz, de most semmi sem állíthat meg. Szeretném a lehető legjobban érezni magam. Ki akarok adni mindent magamból.
- Mit művelsz? – pattan mellém Hoseok, mikor a pult mögött álló nő leteszi elém a kért italt egy kisebb pohárban, amit habozás nélkül kapok fel, és húzok le, s arcom grimaszba torzul a kegyetlenül maró érzésre. – Jimin! – sziszegi.
- Még eggyel.
- Nem! Nem fogod ezt csinálni! Gondolkodj józanésszel, haver! Mit gondolsz, az ital, majd bármit megold?
Vigyorogva tekintek Hoseokra, ahogy az újabb adagomat húzom le, ugyanolyan reakcióval, mint az imént.
- Te esküszöm, nem vagy normális – sóhajt, leeresztve vállait. – Aztán támogassalak haza? A hotelban mit fognak szólni, hm? Erre nem gondolsz?
Szavai megfognak, azonnal gondolkodóba esem, miközben újabb adagot kérek. Ha részegen állítanék be a hotelba, fel se engednének a szobámig, azonnal megállítanának, hogy ki vagyok, és mit akarok ott ilyen állapotban. Hoseokhoz nem mehetek, a szüleim megint tabu téma, lányokat szintén nem látogatok csak úgy, viszont… Taehyung.
Már nem is tudom számolni, hanyadik adag pohár ital után homlokomat a pultra ejtem, és úgy kezdek halk nevetésbe, rázkódó vállakkal. Fogalmam sincs, min nevetek, csak mámorban érzem magam, és ez a melegség, mely átjárja mindenem, annyira bódító, annyira kellemes, hogy nem is szeretnék elszakadni tőle, így egy újabb pohárral kérnék, de Hoseok közbeszól, lemondja, majd kifizeti az eddig elivott adagomat, amiért hálás vagyok neki, ugyanis nekem fogalmam sincs, hova tehettem a pénzem, de mégis vigyorgok, mint a tejbe tök.
- Menjünk innen, Jimin! – adja ki a feladatot, mire csak dülöngélve a széken bokszolom gyengén hasba.
- Annyira jó itt – fújom fel arcom, akárcsak Taehyung szokta, a gondolatára pedig újabb vigyor terül szét arcomon. – Láttad ezt? – célzok az előbbi arckifejezésemre, mely egy bizonyos személyre emlékeztet.
- Mit kellett volna azon látni? Azt, hogy teljesen kifordultál önmagadból?
- Annyira szép – emelem kezem arcához, oldalra biccentve fejem, testsúlyom is abba az irányba helyezve, mindeközben végigsimítva arcán, pedig nem is őt látom magam előtt. Folyamatosan Taehyung lebeg szemeim előtt, ami furcsa mód boldogsággal tölt el.
- Azt hiszem, éppen itt az ideje, hogy távozzunk! – Feláll a szélről, én pedig kétségbeesetten kapok utána, miszerint én még maradni szeretnék, viszont testsúlyom helytelen áthelyezése miatt egyenes ívben dőlök le a székről, de Hoseok még időben kap utánam.
- Keressük meg a boldogságot! – nevetem karjai között, mire csak dob rajtam egyet rám szólva, hogy próbáljak meg megállni a lábamon. – Ha ő a boldogságom, akkor nagyon szép… a boldogság nagyon szép… - motyogom összevissza.
- Kiről beszélsz? – dobja át egyik karom válla fölött, hogy támogatva engem kisétáljunk a kocsmából.
- Közel… közel van? Nincs messze… - gondolkozom el egy pillanatra, hogy merre is lakik. – Arra menjünk! Arra van szükségem! – mutatok egy random irányba, mire nekivágunk az útnak. – A végzet… a végzet kell nekem… a végzet a boldogság… a végzet és a boldogság egy és ugyanaz, Hoseok. Az én boldogságom a végzetem. Ő az én végzetem – dőlök rá jobban, majd váratlanul erőt veszek magamon és eltolom magam tőle, hogy saját lábaimon mehessek. – Lehet, mégse kellene oda mennem – bicsaklik hátra a fejem, és hangosan nyögök fel az utca csendjében, így visszhangot verve a falak között. – Nem érdemlem meg, hogy lássam, hogy vele legyek. Szörnyű ember vagyok… - nevetek fel újból, mire Hoseok felém kapja a kezét, szükség esetére. – Hoseok.
- Igen?
- Pisilnem kell – pislogok rá ártatlanul, mire gondterhelten sóhajtva néz körül.
- Nézd csak! Az utca túloldalán ott van néhány bokor, menj oda! Segítek.
- No-no-no! – emelem mutatóujjam a levegőbe. – Egyedül megyek oda, te várj meg itt! Máskülönben nem fogok!
- Aztán nézzem végig, ahogy majd összeesel? Még mit nem! – aggodalmaskodik, de mindkét kezem mellkasára támasztva tolom el, fejem rázva közben.
- Maradsz vagy te leszel a bokrom – fenyítem be, mire magától is tesz néhány lépést az ellenkező iránya.
- Jó-jó, menj! De siess!
Vigyorogva, dülöngélve szelem át az utat viszonylag gyorsan, majd bemászva a bokrok sűrűjébe pillantok hátra barátomra, aki árgus szemekkel figyeli minden mozdulatomat, mire csak kezemmel legyezve neki jelzem, hogy nem okés, amit csinál, forduljon el, mire kénytelenül tesz eleget kérésemnek. Azonnal kihasználom az alkalmat, és kissé a hideg levegőtől is józanodva, de mégse eléggé a normalitáshoz indulok neki kerülőutakon a végzetem házához. Folyamatosan hátra-hátra pillantgatok, hogy vajon figyel-e Hoseok, de nem tesz így, így sietős léptekkel tűnik el az utcából, hogy ne találhasson rám. Amint eltűnök, a távolból hallom a nevem tompa kiáltásának hangját, de mit se törődve vele haladok tovább, hogy elérjem a célom. Szerencsére jártam már párszor náluk, így még ilyen kótyagos állapotban is, de eltalálok oda.
Amint sikerül elérnem a célpontom, megállok az ajtó előtt és nekidőlve kezdek gyenge kopogásba, remélve, hogy valaki meghallja. Végre megérkeztem a célomhoz, a végzetemhez, a boldogsághoz. Itt végre olyan személyre találok, aki nem akar kihasználni, sőt, még megfelelni akarna a nem létező elvárásaimnak. Ó, ha tudná!
Az ajtó váratlanul nyílik, és egyébként se ép elmémmel nem tudok időben reagálni, így azonnal dőlök be, de mielőtt összeismerkedhetnék a padlóval, karok ragadnak meg, melye segítenek megállni a lábamon, de én azokat túl gyengének érzem, így nekidőlök az ajtófélfának, s onnan nézek fel egyenesen szemeibe.
- Jimin? – pislog rám nagy szemeivel, mire elmosolyodom, amit képzelni se merek, milyen bugyután nézhet ki. – Te mit keresel itt?
- A végzetem – kuncogom.