[50/?] A vámpírok legnagyobbja - A bál napja

Cím: A vámpírok legnagyobbja – A bál napja

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Most itt vagyok hamar a kövi résszel, mivel el voltam maradva, de megint nem olvastam át, hiba lehet benne, nézzétek el. xD 50. rész, fordulópont, új kép! Jó olvasást! ^^
A képért köszönet Zsuzsi~-nak! A nevére kattintva a blogjára léphettek! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jimin POV

Az elkövetkezendő napokban megváltozik a légkör hármunk között. Sokkal bensőségesebbnek érzem a kapcsolatunkat, s hiába nem mondjuk ki, érzem, ahogy a szeretet körbeleng minket, ami jobban belegondolva elég para az én szemszögemből. Nem szabadna hagynom, hogy így érezzek, hogy elgyengüljek az irányukba, de úgy tűnik, ez már veszett ügy. Szeretnék kitartani amellett, hogy nem szeretem őket, hogy csak a testi vágy fűz hozzájuk, de valamiért úgy érzem, ez mégsem igaz. Amint erre gondolok, a tudatalattim már kiabál is rám, hogy ne beszéljek ostobaságokat. Mégis mivel érték el, hogy ilyen mély érzéseket tápláljak irántuk?

            Taehyunggal hosszas napokig tartjuk olyan tekintetben a távolságot, hogy valóban nem csókolom meg, de ő sem próbálkozik ilyen tekintetben nálam. Van, hogy a nyakára csókolok, esetleg ő az enyémre, de ajkainkat egyetlen alkalommal sem fonjuk össze. Éppen emiatt a hőn áhított hármasom sem akar összejönni, viszont előfordul, hogy az éjszaka én alszom középen, ők pedig kihasználva az alkalmat hajolnak egymáshoz, hogy szenvedélyes csókcsatába kezdjenek pontosan felettem, így tökéletes rálátásom nyílik az egészre. Látom, ahogy nyelvüket átdugják a másik szájába, ahogy viaskodnak, vagy esetleg elérzékenyülve, szeretetteljesen csókolják egymást. Tudom, hogy húzni akarják az agyam, így egyik alkalommal el is szóltam magam, hogyha tovább folytatják ebben a pozícióban, akkor konkrétan alattuk fogom kényeztetni saját magam, miközben azt nézem, ahogy ők egymás szájában turkálnak. Ez persze megtette a hatását, s inkább visszadőltek mellém, de mindketten hátat fordítva nekem. Nem bírtam nevetés nélkül hagyni ezt a reakciót. Élvezem, hogy ilyen hatással vagyok rájuk, hogy ők akarnak uralkodni felettem, de elég egyetlen szót szólnom és máris a lábaim előtt hevernek. Igazán édesek.

            A napokból hetek lesznek, a hetekből hónapok, Taehyunggal pedig nem jutunk előrébb. Nem csókoljuk meg egymást, még csak nem is teperem le, hogy megdugjam, viszont Jungkookot néha sikerül elcsípnem, de az esetek többségében Taehyunggal fekszik össze, aminek nagy részének szemtanúja is vagyok. Imádom, egyszerűen élvezem nézni, ahogy szeretkeznek, mikor hogyan. Egyszer TaeTae van felül, máskor Kook, ez fifty-fifty arányban megy, viszont egyszer úgy kapom el a legfiatalabbat, hogy azt a másik is lássa, aki féltékenykedve pislog ránk, de kis okosan megoldja, mikor én elélvezek, szó szerint félrelök a másikról, hogy ő vegye át a helyem, de még ekkor sem jutunk el arra a pontra, hogy mi ketten is egymáshoz érjünk ilyen intimen. Jungkooknak igazán jó dolga van kettőnk mellett, és nem is rest kihasználni.

            Elérkezik a november, s már egyre többen vannak az alagsorba zárva. Mindenkit kellőképpen őrzünk, habár vannak, akik megpróbálkoznak a szökéssel, de nem járnak sikerrel. Őket nem szeretném a friss vámpírok csapatába állítani, akik már annyira nem is frissek. Önálló életet élnek, kiengedem őket, de mindig kapnak megfelelő képzést és őrséget, ha mégis elszabadulna a pokol. Az emberekről szólva pedig elég sok nő is kerül már cellába is, ahol fiatalok és felnőttek is vannak egyaránt. Meglepő, hogy éppen ők az ennyire kíváncsiak, akik túl sokat láttak, viszont soha nem engedhetjük ki őket, de eltartani sem tudom örökké mindet, hogy ne haljanak éhen. A városban egyre több mindenkinek feltűnik az emberek hiánya, de próbáljuk titkolni, habár ha így haladunk, akkor hamarabb ki fog törni a háború, mint gondoltam.

            Az apám hosszú évekkel ezelőtt meghalt, viszont a nagybátyám, az öccse nem. Már eléggé idős, ami már így vámpírként is kicsit látszik rajta, de mindennek ellenére nem tűnik többnek negyven évesnél emberi időben. Ő nem birtokol olyan nagy erőket, mint anno apám, helyette én viszem tovább ezt a vonalat, de így is nagy becsben tartom nagybátyámat, hiszen családtag, az én családom pedig rendkívül erős. Nem véletlenül vagyunk mi az irányítók, habár most én töltöm be ezt a pozíciót.

Vámpírként nem szoktunk ünnepelni, viszont vannak bizonyos alkalmak, mikor kirúgunk a hámból, de az elég ritka, de éppen emiatt olyankor hatalmas partit csapunk. Csak amolyan vámpír módra. Vettem már részt ilyeneken, amiket bálnak neveznek, és igazán szórakoztató. Ilyenkor mindenki magára ölti a hagyományos, legelegánsabb ruháját egy maszkkal együtt, majd páran fogják a hangszereket és játszani kezdenek, míg mások akár egy kóruscsoport, „aláénekelnek”. Sok ital szokott lenni az asztalokon, legfőképp bor, na meg néhány ínyencebb falat az emberi étkekből, melyeket mi is szívesen fogyasztunk, habár nincs rá különösebben szükségünk. Az ízéért megéri.

Ilyenkor van, hogy leginkább emberi nőket hoznak fel, ugyanúgy szépen felöltöztetve, kicicomázva, így aki ahhoz tartja kedvét, megtáncoltathatja őket, majd megihatja vérüket. Mivel ritkán adódik alkalom ilyen ünneplésre, ilyenkor megengedett. A mostani is egy ilyen alkalom, hiszen a nagybátyám nyolcszázadik születésnapja jön el a napokban, ami egy nagyon szép szám. Ennek örömére úgy döntött, hogy meg akarja ünnepelni, hiszen a mostani feszült légkörű időre igazán ráférne egy kis lazítás mindenkire. Még kapóra is jön álláspontja szerint, hogy ennyi ember került most hozzánk, hiszen lesz kiket táncoltatni és inni.

Valójában a hetekben tért a kastélyba, egyébként a világot járta a többi nemzetiségben élőket látogatva, hogy felkészítse őket arra, nálunk mi készül, így mindenhol el volt huzamosabb ideig, addig meg persze egyedül tartottam a frontot, de így, hogy újból képben van, van segítségem. Régen nem láttam már. Ő az utolsó élő közeli rokonom, ugyanis mindenki más elveszett valamilyen harcban, vagy éppenséggel ki miben.

-           Szerinted ebben normálisan nézek ki? Még ha sápadt lenne a bőröm, de még nagy is rám! Ez borzalmas! – panaszkodik Taehyung, mikor felpróbálja az első ruha összeállítást, amit hoztam neki, és az egyik szekrény kihajtott ajtajában nézi magát, melynek belső oldalában tükör van.

-           Egyszer te is szép sápadt leszel, ettől ne félj – dugom ki nyelvem számból, így benedvesítve ajkaim, ahogy végigmérem alakját.

Csípőre teszi kezeit, úgy fordul felém amolyan: „Ezt te sem gondolhatod komolyan!” fejjel. Felnevetek, miközben lábaim magamhoz húzom és magzatpózban helyezkedem el az ágy szélén, továbbra is a sarkában álló fának dőlve. Jungkook ezt a pillanatot választja arra, hogy kijöjjön a fürdőszobából, ahol eddig mosakodott, majd nyomban meg is akadt tekintete a tükör előtt állón.

-           Ó, jól nézel ki, Tae – nyögi ki váratlanul, mire a másik tehetetlenül nyüszít fel, én meg jóízűen nevetek fel hátravetett fejjel.

-           Még te is jobban nézel ki azzal az egy szál törölközővel a derekadon, mint én ilyen giccses göncben! – pufog tovább a másikra mutatva, majd magára, én pedig egyre csak jókedvűbb leszek.

-           Akkor vegyél fel te is egy szál törölközőt és gyere abban – tanácsolja, viszont az a hitetlen tekintet, amit a szólított mereszt rá, megspékeli a hangulatom.

-           Inkább nem megyek sehova – sóhajtja, majd már le is veti ruháit az ágyhoz lépve, ahol én is ülök, viszont rászólok, hogy azért a többit is próbálja fel, hátha egy másik jobban fog tetszeni neki, mint a jelenlegi. A fekete nadrágját nem cseréli le, a felsőt viszont igen. Azt is átcseréli egy elegáns feketére, majd unszolásomra felveszi rá az egyik palástot is, melynek nagyobb, merev falú nyaka van. Igazán jól állna neki, ha ilyeneket hordana vámpírként, csak az a baj, hogy ő még ember. – El fogom sírni magam – néz újból tükörbe.

-           Pedig igazán jól áll – hümmögök szélesen mosolyogva.

-           De… de nekem miért kell így öltöznöm és te miért nézel ki ilyen… - elharapja a mondatot, miközben rám mutat, majd lehunyja szemeit, s ajkába harapva fordul vissza a tükörrel szembe.

-           Hogyan nézek ki? – hajolok előre kíváncsian, viszont választ már Jungkooktól kapok, aki kuncogva kapja magára valamelyik ruhát, amit hoztam nekik.

-           Dögösen – vigyorogja.

-           Köszi, szép barát vagy – les ki a szekrényajtó mögül a másik sértetten, én pedig önelégülten dőlök vissza eredeti helyemre. – Te meg ne nézz így! – pillant rám, viszont ezzel csak azt éri el, hogy ajkaim széles vigyorra húzódjanak. – Beszélhet neked az ember… - dünnyögi.

-           Így van! Majd, ha vámpír leszel, lehet, megfontolom, hogy hallgassak-e rád – húzom fel szemöldököm.

-           Igazán? – nyílnak tágra meglepetten szemei, majd le is dobja palástját magáról, s fejét oldalra dönti, miközben ujjaival tapogatni kezdi nyakán a bőrt. – Tessék, itt vagyok, változtass át most, akkor legalább vége lesz emberi szenvedéseimnek!

Féloldalas mosolyra húzódnak ajkaim, majd egy másodperccel később már előtte is állok, s a zárt szekrényajtónak döntöm testét, mire ijedten nyílnak tágra szemei, viszont olyan édesen fest így, hogy legszívesebben agyoncsókolgatnám mindenét. Nagyot nyel, tekintetét nem szakítja el enyémtől, mintha csak attól félne, hogy akármelyik pillanatban kárt tennék benne, ha nem elég szemfüles. Füléhez hajolok, majd fülcimpáját gyengéden megharapdálom, de nem engedi, hogy jobban hozzáérjek. Behúzza nyakát, fejét pedig abba az irányba fordítja, ahol megcsókolgatom bőrét.

-           Látod? Nagy a szád, de félsz. Nem is akarsz te átváltozni igazán – lehelem ajkaira a szavakat, mire pillantása nyomban arra téved, de mielőtt bármi történne, elhúzódom és visszaindulok az ágyhoz, viszont nem ülök le rá. Szétnézek a ruhák között, majd felkapok egy jobbnak tűnő felsőt, amiben úgy érzem, tökéletesen fog kinézni, majd azt oda is dobom neki. – Ez lesz a tökéletes számodra – kacsintok rá, mire meglepetten pislog párat, mikor elkapja a ruhadarabot.

Pár órával később már úgy tűnik, teljesen készen vagyunk. Mindhármunk szerez maszkot is, majd úgy indulunk el arra a szintre, ahol a legnagyobb terem áll a kastélyban. Hamar meghallani a hegedűk jellegzetes hangját és a többi vonós hangszert is. Valószínűleg már zsúfolásig tele van a terem, pedig nem kicsi. Orromat megcsapja az emberek illata, így jól tudom, hogy már ők is odabent vannak, ráadásul mozgásban, tehát valakik már táncoltatnak is.

            -           Nos, érezzétek jól magatokat, hiszen mától már csak ilyen bulikban lesz részetek – vigyorgok rájuk, mikor feltárom a kétszárnyú ajtót előttük. Karommal mutatom, hogy menjenek csak be előttem, amit meg is tesznek, így én utánuk lépem át a küszöböt, bezárva magunk után az ajtót.

            A hely szépen be van rendezve, az asztalok szélre vannak húzva, melyen a sok finomság áll, s a parkett tömve van táncoló párokkal, még férfi pároson is megakad a szemem, amit nem bírok mosoly nélkül hagyni. A zenészek egy fentebbi ponton játszanak, így nincsenek útban a táncoló tömegben. Nem gondoltam, hogy ilyen korán tele leszünk, de azt kell, hogy mondjam, kellemeset csalódtam.

            Két lépést sem tudok megtenni, nagybátyám azonnal kiszúr minket és egy szempillantás alatt terem mellettem, mire én csípőre teszem kezeim, s úgy nézek rá mosolyogva maszkom takarásában. Viszonozza gesztusom, majd én vagyok az, aki először megszólal.

            -           Szóval nyolcszáz? Nem vagy már egy kicsit öreg? – húzom fel szemöldököm, szándékosan húzva az agyát, mire mosolyra húzódnak ajkai.

            -           Neked is üdv, ifjabb Park – biccent. – Pelenkát már remélem, nem hordasz, vagy még túl fiatal vagy? – vág vissza, szemem sarkából pedig látom, hogy a két fiú meglepetten néznek ránk.

            -           A kétszázat megütve nem mondanám magam túl fiatalnak – húzza fel ajkát Taehyung, ezzel pedig magára vonja nagybátyám figyelmét, így ijedten rezzen össze. – Ó, elnézést – hajol meg mélyen egyből, mire szám elé kell tennem kezem, nehogy hangosan felnevessek.

            -           Szóval ők azok, akikről beszélnek – hümmög, mire meglepetten húzom fel szemöldököm.

            -           Ezt mégis hogy érted? – kíváncsiskodom. – Miket mondanak?

            -           Hallottam egy s mást. Azt beszélik, hogy házasodni fogsz – kacsint a maszkja takarásában, mire felhorkantok. – Ennyire sokat jelentenek számodra? Na, de ők ketten vannak! Ennyire telhetetlen vagy? Hármas házasság?

            -           Nem lesz itt semmiféle esküvő, Jihu!

            -           Mindenesetre jól választottál, de ő még miért ember? – Egyik pillanatban még előttem áll, a következőben már Taehyung előtt áll, s jobb karját dereka köré fonja, úgy vonja magához, hogy nyakához hajolva mélyet szippantson illatából. – Igazán egyedi. Nagyon ínycsiklandó illatod van – néz szemeibe, melyek vörösen csillannak meg. Nem tetszik, ahogy ránéz, valamiért rossz érzést kelt bennem. – De most őszintén, Jimin! Miért nem változtattad még át?

            -           Mert nem akartam – adom a tömör választ, ő pedig ekkor elengedi a másikat, de nem lép el mellőle, végig rajta tartja a szemét, ahogy hozzám beszél.

            -           Nekem igazán nem kell hazudnod. Ez nem igazi indok – mosolyodik el, ahogy végigméri a másik alakját, mire ő hátrább tesz egy lépést. – Félsz tőlem? – kérdezi, de már nem nekem szánja.

            -           Menj inkább, táncoltass meg valakit, de őket hagyd ki ebből. Ők az enyémek – lépek eléjük védelmezően, így kivívva nagybátyám tekintetét, akivel hosszas másodpercekig nézünk farkasszemet.

            -           Azt hiszem, igaz, amit mondogatnak – mosolyodik el. Értetlenül ráncolom szemöldököm, hiszen fogalmam sincs, mit mondhatnak rólunk, de magyarázatot nem is kapok, csak mosolyogva hátrál el tőlünk jó szórakozást kívánva rokonom, majd már el is vesz a tömegben.

            A két fiúval szembefordulva, megrökönyödött tekintetekkel találom szembe magam, mire felnevetek. Bizonyára nem számítottak ilyen találkozásra a nagybátyámmal, hiába mondtam nekik, hogy neki lesz a születésnapja és kissé érdekes személyiség. Néhányszor már megkaptam tőle, hogy a bátyjára emlékeztetem, de túlteszem magam rajta. Általában nem dicséretnek szánja, de volt már, hogy így volt. Elég ritka, de nem azért, mert utálta az apámat, hanem szimplán féltékeny volt rá, amiért sokkal erősebb, mint ő, ezt az erőt pedig elörököltem tőle, aztán pedig ott a külső adottság. Kiköpött mása vagyok.

            -           Én azt hiszem, kibuliztam magam, szóval visszamegyek a háló… - indul meg hátrafele lépkedve Taehyung, mire karjai után kapok.

            -           Nyugalom! – kuncogom. – Mint már jól tudod, igazán különleges véred van. Még Jungkookot is sikerült meggyógyítanod vele, úgyhogy a helyedben nem lepődnék meg egy ilyenen. Látszik, nem igazán kerültél még idegen vámpírok közelébe. Ha tudnád, mire nem képesek egyesek az emberi vérért! Hát még a tied mennyire megbabonázó! – sóhajtom elégedetten, ahogy mélyet szippantok a levegőből, beszívva illatát.

            -           Ez nagyon be rögzött szokás a családodban. Esetleg még valaki onnan, aki meg akar szagolgatni magának és képzelegni arról, hogyan inná ki az utolsó cseppig a vérem? – húzza fel kíváncsian szemöldökét, mire elkomorodom.

            -           Nem, nincs senki. Egyedül ő maradt nekem.

            -           Ó – süti le szemeit, majd megköszörüli torkát. – Sajnálom.

            -           Menjetek csak táncolni, majd úgyis könnyen megtalállak benneteket – mosolygok rájuk, majd egy kacsintás kíséretében el is tűnik szemük elől.

            Szétnézek, hogy milyen embereket hoztak fel, s meglepő módon mindenki élvezi az ünnepet. Azt hinném, páran megpróbálkoznak a szökéssel, de mintha csak beletörődtek volna a sorsukba, vagy kihasználják a helyzetet, hogy ilyen helyen lehetnek, hogy nem kell bezárva lenniük, aztán az sem kizárt, hogy megtetszik nekik valaki a vámpírok közül. Ó, ha tudnák, hogy az mennyire veszélyes! Mondom ezt én, aki szintén emberekkel kezdtem ki, ráadásul az egyikük még mindig az.

            A tömegbe lépve beállok a táncolók sorai közé, majd odaszlalomozok valakihez és elegánsan veszem át a vörös ruhába öltöztetett nő táncoltatását. A nőnek ritka szép, kék szeme van, ami egy koreaitól valóban nagy szó. Meglepetten pislog rám, mire bevetem legcsábítóbb mosolyomat, s úgy vezetem tovább a kialakult körben.

            -           Kegyednek igazán szép szemei vannak – bókolok, mire fülig pirul. – Szabad tudnom nevét? – Régebben az ilyen ünnepek alkalmával mindig hasonlóképp szedtem fel a kis nőcskéket, akik természetesen hamar elaléltak tőlem, én pedig örömömet leltem bennük egy éjszakára. Néha még a vérüket is kiszívtam utána, de volt, akinek megkegyelmeztem ilyen szempontból.

            -           Sunmi – feleli bársonyos hangon. Nagyon szép, tiszta, nőies hangja van. – Sunmi a nevem.

            -           Sunmi – ízlelgetem nyelvemen nevét, mire újból elpirul, s mielőtt bármit mondhatnék még, megpörgetem tengelye körül, s csak aztán fogok újból derekára egyik kezemmel, másikkal kezét fogva, hogy tovább táncoljunk. – Szép név, Sunmi – mosolygok, mire zavarában oldalra pislog. – Milyen érzés itt lenni? Tetszik ez a bál vagy szívesebben menne vissza a cellájába? Esetleg szobája van? – kérdezgetem kíváncsian.

            -           Szobában vagyok, de nem szenvedek hiányt semmiben. Ez a bál pedig egészen szokatlan – néz körbe vállam felett, ahogy fordulunk egy teljes kört.

            -           Mi az, amit tud? Miért került a kastélyba?

            -           Szeretek veszélyesen élni – húzódnak pimasz mosolyra ajkai, amivel meglep. Egyértelműen tetszem neki! – Túl közel merészkedtem a kastélyhoz, mert kíváncsi voltam, mi lehet itt, úgy gondoltam, köze van az eltűnésekhez ahhoz, ami idebent folyik, de láttam, ahogy valaki kirepül az egyik ablakon, így lebuktam és bezártak.

            -           Rossz kislány – mosolygok rá, majd elengedem testét, s ő távolabb lépked, kecsesen mozog, majd visszaforog karjaim közé. – Mégsem tűnik meggyötörtnek.

            -           Nem is – rázza fejét. – Ilyenkor nem szabad összetörni.

            -           Akkor mégis mit fog itt csinálni?

            -           Hallottam, hogy ez egy születésnapi bál, ráadásul annak van szervezve, aki a rokona a vezetőnek. Legalábbis ezt hallottam. – Izgatottan csillannak fel szemeim, de nem szólok semmit, csak tovább hallgatom, hogy vajon mit szeretne ebből kihozni. – Ha ez igaz, akkor bizonyára itt lesz ő is, ha pedig tudnék vele beszélni, akkor megpróbálnám rávenni, hogy ne bánjanak így sokunkkal. Ott az alagsorban elég kegyetlen bánásmódban részesítenek egyeseket.

            -           Nem gondolja, hogy azért, mert megérdemlik?

            -           Csak a szabadságért áhítoznak. Bűn volna? – húzza fel kíváncsian szemöldökét.

            -           Mit gondol, az? – térek ki a válasz alól.

            -           Mivel ez annak a bizonyos vezetőnek az elvetemült ötlete, így igen.

            -           Elvetemült? – kuncogok.

            -           Egyáltalán nem normális ezt csinálni! Ha a szemem elé kerül, biztosan megmondom neki a magamét és nem fog érdekelni, hogy mi lesz annak a következménye! Bizonyára valami kis elkényeztetett ficsúr lehet, aki ráadásul még csak nem is helyes. Tudom ám, ismerem az ilyeneket – forgatja szemeit, én pedig nehezen bírom megállni, hogy ne nevessek fel. – Az ilyen hatalomra éhező, mindent tudni és irányítani akaró személyek mind ilyenek. Hogy magának is tisztább legyen a kép, úgy gondolom, magának szöges ellentéte lehet ez a személy – jelenti ki határozottan, mire újból megpörgetem, s ezután szorosan húzom magamhoz, mire meglepetten nyög fel, ahogy arcunkat alig választja el néhány centi.

            -           Tudja a nevét a vezetőnek? – suttogom a szavakat, de elég közel vagyunk egymáshoz, hogy hallja.

            -           Azt hiszem… azt hiszem, talán Park… Park Jimin? Mintha ezt hallottam volna – feleli zavarában pislogva. – Még a neve is árulkodó – forgatja szemeit.

            -           Azt kell, hogy mondjam, nem mindenki bókolt még így nekem – mosolyodom el mindent tudóan, mire először meglepetten nyílnak tágra szemei. – Igazán hízelgő, de mondja csak. Mit gondolt, mit fogok válaszolni, ha megtudom a véleményét a helyzetről? – Ekkor már ijedten néz szemeimbe álarca takarásában.

            -           Maga... Szóval ezért kérdezett ennyit! – Szinte látni, ahogy összeáll a fejében a kirakós minden darabja. – Ó, jézusom! – húzódik el tőlem, s én is elengedem. Kezeit szája elé tartja. – Nem így szerettem volna közölni.

            -           Nyugodtan szórakozzon csak – mosolygok. – Nekem amúgy is dolgom van úgyhogy, ha megbocsát… - Azzal ott hagyom, hogy valaki átvegye helyem, majd a két fiú keresésére indulok.

A levegőbe szimatolok, hogy legalább Taehyungot hamar megtaláljam, és legnagyobb meglepetésemre egy külön kis ajtó felől érzem vérének kellemes illatát, így útnak is indulok arra, majd felrántva az ajtót, egy folyosóra érek, melyen jobbra fordulva tudok haladni, de amint arra nézek, észre is veszem a fiút, amint Jihuval, a nagybátyámmal beszél. Egy pillanat alatt húzom fel magam. Ideges leszek, féltem, hogy valami baja lesz. Ha csak meg meri karcolni a bőrét…

A másodperc törtrésze alatt kerülök melléjük, mire mindketten meglepetten meresztik rám nagy szemüket. Mosolyt erőltetek magamra, majd rokonomnak szentelem szavaim.

-           Most már elmehetsz. Szeretnék kicsit kettesben lenni vele – teszem csípőre kezeim.

-           Ahogy én elnéztem, nagyon jól elvoltál az egyik emberi nővel odabent. Miért hagytad magára? Bizonyára tetszettél neki, sugárzott a szemeiből – veszi át pozícióm és szembefordul velem.

-           Ó, tévedsz! A szemembe mondta, hogy szerinte Park Jimin milyen csúnya – nevetek fel. – Azt hiszem, most már tudja, hogy én vagyok az.

-           Nem mondtad el neki?

-           Nem voltam túl konkrét. – Mosolyom vigyorrá szélesedik. – De most tényleg szeretném, ha kettesben hagynál minket – váltok vissza komolyba, mire a fiatalabbra vezeti tekintetét.

-           Jól van, én visszamegyek, de veled még szeretnék a későbbiekben beszélgetni. Igazán éles eszű fiú vagy te – kacsint rá, majd el is hagyja a helyet.

Idegesen szusszantok fel, ahogy Taehyungra meredek, aki meglepetten pislog rám, végül elfoglalom az iménti nagybátyám helyét, így közvetlen szembe kerülök vele, intim közelségbe, amitől csak még idegesebb leszek, hogy miért volt ennyire közel hozzá.

TaeTae édesen mereszti rám nagy szemeit, amitől szívem hamar ellágyul. Még a hosszú hónapok után sem ismertem be, hogy szeretem őt, vagy akár Jungkookot. Nem visz rá a lélek, hogy így tegyek. Ez az én titkom.

-           Mit csináltatok itt? – kíváncsiskodom.

-           Mert ti mit csináltatok azzal a lánnyal? – mér végig féltékeny pillantással illetve, amivel megmosolyogtat.

-           Csak nem féltékeny vagy?

-           Ezt én is megkérdezhetném. – S ekkor váratlanul arca elé emel és szét is nyit egy határozott mozdulattal egy legyezőt, mellyel eltakarja előlem arcának látszó részét, így csak szemei láthatóak, de így is csábítóan pislog rám. – Féltékeny vagy a nagybátyádra? Hm?

-           Te meg féltékeny vagy egy nőre?

-           Féltékeny vagyok egy nőre, igen. Miért ne lehetnék az? Honnan tudhatnám, hogy nem lépsz félre, hogy nem csak mi vagyunk neked Jungkookkal, hanem valójában másokat is mindig fűzögetsz az ágyadba, csak egy másik szobában.

-           És én honnan tudhatnám, hogy te nem lépsz félre? – vetem neki vissza, felhasználva az ő álláspontját, mire meglegyezgeti arcát, s ártatlanul pislog párat. – Ki adta ezt oda neked? – mosolygom meg. – Nagyon jól áll a kezedben a legyező.

-           Köszönöm – dönti oldalra fejét, de a legyezővel továbbra is takarja arcát. – A témához visszatérve, te tudhatod, hogy nem lépek félre, ugyanis neki csak a vérem kell, és hiába vannak benne olyan vonások, amelyek rád emlékeztetnek, én téged szeretlek és Jungkookot, a hűtlenség meg nem az én asztalom. A kérdés csak te vagy – mér végig. – Miért ne csalnál meg? Mi fűzne annyira hozzánk, hogy ne tégy így? Főleg hozzám, mikor még csak… mindegy. – Lesüti szemeit, viszont tudom, mire gondol. Úgy tűnik, nagyon is zavarja, hogy már nagyjából fél éve nem értem hozzá úgy igazán, hogy nem csókoltam meg.

-           Nem csalnálak meg – sóhajtom, majd csuklójára fogok, hogy lassan levezessem karját, amivel a legyezőt is tartja. – Csak beszélgettem egy kicsit.

-           Persze – forgatja szemeit és nem néz rám, de végre legalább látom az arcát.

-           Tényleg így van! Miért kell magyarázkodnom egyáltalán neked? – szusszantok fel idegesen, ugyanis soha senkinek nem magyarázkodtam azért, amit tettem, azért, mert megcsalnám-e vagy sem. Régebben simán megtettem, de velük nem tenném.

-           Mert nem bízom meg benned, ahogy te sem bennem. Én azért nem bízom meg benned, mert te sem bízol bennem! – adja meg a számára egyértelmű választ.

-           Ennek semmi értelme! Miért ne bíznék meg benned? – csúszik ki számon a kérdés, de már meg is bánom.

-           Talán azért, mert nem csókolsz meg? Mert nem érsz hozzám? – húzza meg szemöldökét. – Nem csináltam semmit, sajnálom is, amit gondoltam, de tényleg nem csináltam semmit! Tudom, hogy nem bántanál minket, tudom, mert kiismertelek ez alatt az egy év alatt, amióta itt vagyunk, de te továbbra is hidegen bánsz velem. Nem bízol bennem, pedig melletted fogok maradni, már rég eldöntöttem, de úgy tűnik, neked lehetetlen bebizonyítani a hűséget, még csak nem is viszonzod a szerelmem, ez pedig nagyon… - Tarkójára fogok, magamhoz rántom. Már olyan régen éreztem ajkainak édes ízét, hogy nem bírom türtőztetni magam. Hevesen csókolom, amit először meglepetten tűr, majd hamar észbe kap, s hallani, ahogy a legyező koppan a földre érkezéskor. Kezeimet levezetem derekára, mire ő nyakam köré fonja karjait, úgy húzódik a lehető legközelebb hozzám. Nyelvem átvezetem szájába, majd vad táncra hívom övét, melyet izgatottan, türelmetlenül viszonoz. Annyira hiányzott már ez az érzés, hogy ilyen közel érezzem magamhoz, hogy ujjait érezzem tarkómnál tincseim között matatni, hogy nem vagyok képes elszakadni tőle. Testét a fal és testem közé préselem, úgy csókolom tovább szenvedélyesen, majd átváltok kicsit nyugisabbra, így átváltok csak az ajkaink játékára, ami elvarázsol, úgy érzem, majd szétrobbanok belülről, ha nem lehet az enyém teljes egészében ez a férfi. Akarom őt, mindenestül, az egész lényét, a lelkét, mindenét, mert…

Ekkor lihegve válunk el egymástól, s nem tudom kontrollálni az érzéseimet. A szava csak úgy kicsúsznak a számon.

-           Szeretlek!