[47/?] A vámpírok legnagyobbja - Elérzékenyülve

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Elérzékenyülve

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Mivel sokszor el vagyok maradva a részekkel, ezért úgy döntöttem, nem baj, hogy tegnap tettem fel új részt, hogy pótoljak, hozok még egyet, aztán meglátjuk, hogy lesz-e még a szünetben. Jó olvasást és jó szórakozást ehhez a részhez is mindenkinek! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jimin POV

Éjszaka Taehyung Jungkook mellett fekszik el, s őt ölelve nyomja el az álom. Úgy érzem, most már elengedhetném a legfiatalabbat is, hiszen már lehiggadt, viszont Taehyungtól ritka rossz, de egyben jó ötlet volt, hogy a vérével itassa. Ki gondolta volna, hogy ilyen különleges vére van, ami ilyen gyorsan segít egy vámpíron? Rendesen elgondolkodtat, hogy érdemes-e egyáltalán átváltoztatnom, hiszen magam mellett tarthatnám emberként is, ha ennyire nagy kincs. Viszont egyszer megöregedne, elgyengülne, majd meghalna. Nem, ezt sem hagyhatom, mert… mert túlságosan a szívemhez nőtt Jungkookkal együtt. A fenébe is, hogy nem tudok parancsolni az érzéseimnek. Soha, senki iránt nem éreztem így, s folyton eszembe jutnak apám szavai, miszerint nem szabad, hogy így érezzek bárki iránt, mert az csak átkot hoz a fejemre, és láss csodát, valóban folyton csak a baj van velük! Nincs szívem nem segíteni rajtuk, pedig, ha tartanám magam úgy, mint bárki máshoz előttük, akkor most könnyedén dobhatnám félre is őket, de képtelen vagyok ezt tenni. Egyébként is azt szeretném, ha az oldalamon harcolnának, de mostanság az is megfordul a fejemben, hogy talán jobban kellene őket védenem, nem szabadna a háborúba invitálnom egyikkőjüket sem. Védenem kell, hogy ne essen bántódásuk. Éppen ez az az indok, ami miatt Taehyungot is át kell változtatnom. Azt akarom, hogy ő is örökké mellettem legyen és meg tudja védeni magát, amit nem fog tudni megtenni, ha ember marad.

            Az éjszaka hűvösebb levegőjét kiélvezve indulok sétára a városban. Alig mászkálnak néhányan, ami nem túl meglepő, hiszen egészen kisvárosról van szó. Nadrágzsebembe dugom kezeim és úgy teszem egyik lábam a másik után. Még pulóvert sem hoztam magammal, így elég hűvös van, azért még nyáron is elkel ilyenkor már egy véknyabb felső, hogy ne fázzunk meg. Na, nem mintha megbetegednék, de azért nem kellemes.

            Gondolataim folyton Jungkook felé terelődnek. Remélem, hogy mikor újból felébred, nem lesz semmi baja és azt is, hogy Taehyung sebe be fog gyógyulni. Esküszöm, őket nem lehet kettesben hagyni soha, mert kárt tesznek magukban és egymásban is. Ezért is állítottam két őrt is az ajtó elé, hogyha úgy tűnne, elfajulnak a dolgok, menjenek csak be nyugodtan. Értettem itt arra, ha Taehyung újból segítségért kiáltozna, akkor legyen valaki a közelben, aki szétszedi őket. Újból egyébként sem hiszem, hogy megvágná magát, de tartok tőle, hogy még túl frissnek fog tűnni a seb és Jungkook újból elveszti az eszét tőle. Valóban jól tartja magát emberek mellett, hiszen Taehyung mellett is rendkívül jól elvan az utóbbi időben, ráadásul nem úgy tűnt, mintha az idegen férfit is meg akarná támadni mindenáron, szóval büszke vagyok rá. Viszont megsérült, Taehyung pedig segíteni akart rajta, ezért vágta meg magát, hogy ezzel segítsen a másikon. A gond ott kezdődik, hogy Jungkook még emberből sosem ivott vért, nem tudja, hol a határ, ráadásul az övé pont olyan vér, aminek rendkívül nehéz ellenállni. Én is sokszor szerettem volna már beléharapni, eléggé fűlött rá a fogam, de vissza kell fogni magam.  Nem haraphatok csak úgy meg senkit.

            Egy női sikoly hangja szökik fülembe valahonnan távolból. Az éjszaka csendjében egyébként is hallaná bárki, viszont vámpírként sokkal könnyebben kiszúrom a legkisebb neszeket is. Egy pillanat alatt szelem át azt a távolságot, ami a hang forrásától elválaszt, majd csendesen bújok meg egy sikátor falánál, nehogy észrevegyenek. Ahogy a levegőbe szimatolok csak egyetlen halandó vérének illatát érzem, így nyomban fel is csillannak szemeim. Eddig akárhányszor eljöttem a városba, személyesen még nem ütköztem bele vámpírba, akikről beszéltek a lakók.

            -           Egyetlen pisszenést se! – szól fenyegetően egy túl ismerős hang.

            -           Kérem, ne bántson! Engedjen el! – Egy vékony, védtelen női hang csendül fel rögtön utána, mire váratlanul nyög fel, s hangja olyan, mintha fuldoklana.

            -           Nem megmondtam, hogy hallgass el? – sziszegi újból az ismerős hang, majd ez az a pont, ahol felfedem magam.

            Magabiztosan lépek el a faltól, egyenesen befordulva abba a sikátorba, ahonnan a hangok is érkeztek. A férfi és a nő is egyszerre kapják felém fejüket. A támadó már éppen hajolt volna áldozatának nyakához, szemfogai nagysága is erről árulkodnak. Ajkaim féloldalas mosolyra húzódnak, majd lassan indulok meg feléjük.

            -           Mondanám, hogy meglepődtem, hogy téged talállak ilyen helyzetben, de számítottam rá, hogy valamelyikkőtök lesz az, aki miatt pletykálkodnak a városban, Seong. – Hangom nyugodtnak tűnik, s meg is állok a tisztes távolságban.

            -           Mi járatban erre ilyen kései órákban, Park? – fordul el a nőtől, de kezével továbbra is satuban tartja. – Nem a magad dolgával kellene törődnöd? Mit számít neked, hogy mit csinálok itt, ha egyszer úgyis hatalom alá vesszük?

            -           Mindent a maga idejében és a megfelelő sorrendben – döntöm oldalra fejem. – Nem gondolod, hogy egymagadnak kicsit sok ennyi emberi vért elfogyasztani?

            -           Beszélsz te, mikor te fogva tartasz egyet, akinek ráadásul egészen finom illata van. Kíváncsi lennék, mennyire lehet ízletes – nyalja körbe ajkait, mire nyomban kihúzom magam és idegesen szusszantok. – Csak nem érzékeny pontra tapintottam? – húzódnak mosolyra ajkai.

            -           Ő is a segítségünkre lesz később.

            -           Miért csak később? Másokat miért nem szervezel még be?

            -           Vannak elegen, akiket képeznem kell. Ha velük minden jól megy, akkor neki is kezdhetünk a támadásnak. Előbb a stratégiát kell kidolgoznunk, de még nem minden tiszta. Valamelyik napra megbeszélhetünk egy gyűlést mindenkivel. Úgyis szükség lesz mindenki erejére és tudományára. Tudnom kell, ki miben jó, hogyan tudnánk megoldani, kit hova kell küldeni, és, hogy egyszerre mennyi helyet tudunk bevenni anélkül, hogy veszteségünk lenne.

            -           Ahhoz a többi földrészről is össze kellene szedni a vámpírcsaládokat. Esetleg úgy gondoltad, hogy ők majd a saját területükön kezdenek neki? – húzza fel kíváncsian szemöldökeit, mire rajtam a sor, hogy elmosolyodjak.

            -           Hamar a fülükbe fog jutni, hogy itt mi történik, onnantól kezdve pedig nem fognak tétlenül ülni a seggükön. Mindenesetre még nekünk is várni kell.

            -           Mire akarsz még várni? Arra, hogy az emberek rájöjjenek, mi a gyenge pontunk? Ó, tényleg, hallottam is róla, hogy van valaki az alagsorba zárva – teszi szabad kezét csípőjére, a nő pedig fogságában rémülten kapkodja tekintetét közöttünk. – Újabb áldozat, akit magunk mellé állítasz vagy ő más? Miért zártad be?

            -           Vannak bizonyos dolgok, amiket ki kell szednem belőle, de nem beszél.

            -           Nem vagy elég kegyetlen – nevet fel. – Mindig is tudtam, hogy nem lennél jó vezető. Már az apád is furcsa volt számomra, nem csodálom, hogy örökölted a mivoltát.

            -           Ne merd a szádra venni apámat! – sziszegem idegesen, ugyanis ez is egy olyan érzékeny téma, amiről nem szívesen beszélek.

            -           Igaz is, minek veszem a számra? Ugyanolyan szánalmas volt, mint te – köpte hozzám a szavakat, én pedig nem próbáltam meg visszafogni magam.

            A következő pillanatban nem törődve azzal, hogy egy halandó nő is van mellettünk, félrelököm, mire nekicsapódik egy teli szemeteskukának, ami hangos zörejjel borul fel, kiengedve magából tartalmát. Idegesen kapja fel fejét, majd már rohan is nekem, az egyik falig futva velem, melynek erősen csap neki, viszont nem hagyom, hogy sokáig élvezze előnyét. Egy jól irányzott mozdulattal billentem ki egyensúlyából, viszont ránt magával engem is, így mindketten a piszkos földön kötünk ki. A nem messze tőlünk álló nőnek a sikolya visszhangzik a falakon, de ez ezekben a percekben nem tud érdekelni. Az apámat senki sem becsmérelheti!

            Megemelkedem éppen annyira, hogy egy tökéletes jobb egyenest kapjon tőlem, ennek következtében pedig, mintha csak reflexszerűen működne nála, megemeli lábát és hasba rúg olyan erősen, hogy pár métert hátrébb repülök, s a földre érkezve, hátrabukfencezek vagy háromszor, mire sikerül megállnom. Azóta utálom őket, mióta Jungkookot elvitték magukhoz, hogy fogva tartsák az én kastélyomban. Az enyémben! Jungkookot! Most pedig még apámat is szóba hozza, mintha az ő családja annyira szent volna!

            Egyszerre rontunk egymásnak, így félúton pont a nő mellett megállva fogunk a másik grabancára és sziszegünk, mintha ezzel bármit elérnénk.

            -           Minek vagy egyáltalán itt? – kérdezi tányér méretű szemekkel, az idegtől kikészülve.

            -           Ki vagy te, hogy számon kérj bármiről? – rántok egyet rajta.

            -           Akár el is mehetnél akkor! Semmi szükségem a társaságodra, eddig is elvoltam egymagam is!

            -           Nem fogok elmenni, mert akkor ezt a nőt is meg fogod harapni! Sokakat öltél már meg így, hallottam róla! Előttem nincsenek titkok! – szorítom egyre görcsösebben, ahogyan ő is engem.

            -           Már egyébként is túl sokat tud!

            -           Akkor hozd magaddal és bezárjuk, de nem szívhatod ki a vérét a végletekig! Azt hiszem, eleget ittál mostanság, úgyhogy igazán nincs szükséged rá, hogy az ő vérét is lecsapold!

            -           Mióta lettél ilyen kis figyelmes? Mióta érdekel, mit csinálok?

            -           Nem az érdekel, hogy te mit csinálsz, hanem az, amit csinálsz! Akárki lehetne most itt a helyedben, annak is ugyanezt mondanám!

            Párszor még felmordulunk egymásra, míg nem végül egyszerre engedjük el a másikat, erőset rántva rajta, de legalább feladta a küzdelmet. Sikerül elérnem, hogy ne bántsa az áldozatul esett nőt, de mivel túl sokat hallott már, ezért kénytelenek vagyunk magunkkal vinni. Magához is öleli az idegent, majd mindketten szárnyra kapva indulunk a kastélyba. Végig szemmel tartom, mit csinál, hogy ne bánthassa véletlenül se az ártatlant, így egészen az alagsorig kísérem, ahonnan már átveszem az irányítást. Őt elküldöm a hálójába, az őrökkel pedig lebeszélem, hogy adjanak neki mindig enni, ne engedjenek be hozzá senkit rajtam kívül és a többi szokásos dolgot.

            A ruhám mocskos, a hajam is megtépázottnak tűnik, így gondterhelten sóhajtok fel, ahogy elérek a szobám ajtajáig. Még javában hajnalt írunk, így minden bizonnyal a bent fekvő két fiú még alszik. Csendesen nyitok be, majd nesztelen léptekkel, lassan vonulok át a fürdőszobába, ügyelve arra, hogy tényleg ne zavarjam meg őket. Ahogy áthaladok a szobán, végig figyelem őket és tudat alatt húzódnak mosolyra ajkaim. Taehyung még mindig öleli a fiatalabbat, de most már lábát is átvetette felette, ez a látvány pedig melengeti szívem. Édesek így együtt és örülnék neki, ha Jungkook is teljesen rendbe jönne, ugyanis már igazán fáj a fogam arra a hármasra. Azt akarom, hogy mindketten önszántukból benne legyenek, viszont ehhez az kell, hogy egyikőjük se legyen lesérülve, ráadásul a sérelmeket is félre kell tenni.

            Mielőtt a fürdőszobába mennék, csendesen lépkedek oda hozzájuk, hogy a lehető legkisebb mozgatással vegyem le Jungkookról a bilincsét. Azt hiszem, nem fog már kárt okozni a másikban, hiszen érzem rajta, hogy a sebe már szépen be van gyógyulva, ráadásul a kötésem még mindig rajta van.

            A fiatalabb gyomrára esik pillantásom, ahol még ott van a seb, de már egészen kicsike, ez pedig akaratlanul is mosolygásra késztet. Ha tudom, hogy Tae vére ennyire nagy hasznára lesz, akkor már az első pillanatban kezdtem volna vele valamit. Hallottam arról, hogy vannak olyan emberek, akiknek igazán ritka a vérük, akiké sokkal jobban segít, mint bárki másé, de nem gondoltam, hogy egyszer a magaménak tudhatok egyet.

            Jungkook mocorogni kezd, egyenesen a másik felé fordul, így ő is átveti karját felette. Nem csinál semmi különösebbet, mellkasomat mégis elönti a melegség. Édesek így együtt, ahogy alszanak, s legszívesebben egész éjszaka csak nézném őket, de még meg is kell tisztálkodnom.

            Egészen hamar végzek is a fürdőben, majd ledőlök melléjük az ágyba, s fejem tenyerembe támasztva helyezem magam kényelembe, hogy tökéletes rálátásom legyen kettejükre. Míg én az elmúlt percekben odavoltam, addig úgy tűnik, Taehyung változtatott pozícióján, ugyanis már kifli alakban fekszenek, mindketten pont felém fordulva. Arcuk kisimult, nyugodtnak látszanak, mintha semmi problémájuk nem lenne a világon. Édesen szuszognak, ajkuk duzzadtabb, mint alapból. Egy örökkévalóságig el tudnám nézni őket, hogy senki se zavarjon, s ők se szóljanak egyetlen szót se, ha pedig mégis észrevennék, hogy figyelem őket, akkor se mondjanak semmit, csupán hagyják, hadd élvezzem ki ezt a ritka pillanatot.

            Közelebb mászom hozzájuk, majd Jungkook szeméből hátrasimítok egy hajtincset, mely rakoncátlanul hullott arcába. Azt kívánom, bárcsak minden rendben lenne velük, legalább velük, hogy ne kelljen aggódnom értük. Tagadhatatlanul legyengültem érzelmileg. Nem tudnék ártani nekik, pedig nem is annyira rég, még simán megtettem volna. A szüleiket is elintéztem, most viszont úgy érzem, a szárnyaim alá kell vennem őket.

            A szobában egészen hűvös van, ők meg nincsenek betakarózva. Jungkooknak nem lesz tőle baja, de Taehyung még ember, ő könnyen megfázhat, így még közelebb bújok hozzájuk, szárnyaim is kinyújtóztatom, majd átvetve karom mindkettejük fölött, úgy terítem be testüket védelmet nyújtó testrészemmel, majd pont kellemes melegséget sugárzok ki magamból, hogy ne fázzanak. Ennek hatására kicsit mocorogni kezdenek, Taehyung mellkasomhoz bújik, Jungkook pedig szintén még szorosabban húzódik felénk, immáron engem is átölelve.

            Reggel Jungkook kel fel hamarabb. Aprókat pislogva néz szembe velem, majd néz le a közöttünk kicsit lentebb fekvőre, aki még az igazak álmát alussza. Ezt követően újból szemeimbe néz, s szemöldökét ráncolja, majd jobban szemügyre veszi helyzetünket, így konstatálja, hogy szárnyammal takarom őket.

            -           Te is aludtál? – kérdezi csendesen, majd meglepődve saját magát emeli eddig minket ölelő kezét szája elé. – Tudok beszélni! – csillannak fel szemei. – Jimin, tudok beszélni!

            Hangjára a harmadik fél is ébredezni kezd, s nem is telik bele hosszú időbe, mikor végre kinyitja pilláit és felnéz rám. Meglepetten nyílnak tágra szemei, ahogy észreveszi, hogy mellkasomba van bújva, így rögtön húzódna is el, de ekkor a másiknak ütközik. Nincs helye menekülni, főleg, hogy szárnyaimmal is fogságban tartom őket. Ha lehet, még meglepettebben néz a mögötte lévőre, kinek viszont boldogságtól csillognak szemei.

            -           TaeTae, ezt neked köszönhetem! – csattan fel kitörő örömmel, és már nem kímélve a másikat veszi karjai közé, hogy jól megszorongassa. – Elmondhatatlanul hálás vagyok! Annyira jól érzem magam, pedig az elmúlt két napban azt hittem, meg fogok halni.

            -           Ostoba vagy! – forgatom szemeim. – Bármit is fejlesszenek ki, a karón kívül más nem tud megölni.

            -           Attól még úgy éreztem! Egyébként meg neked is köszönöm, Jimin! – mosolyodik el hálásan. – Soha nem gondoltam, hogy látni foglak így elérzékenyülni, ráadásul az, hogy így gondoskodtál rólam, de még TaeTaet is megvédted tőlem, mikor elvesztettem az önkontrollom, nagyon sokat jelent nekem.

            -           Ne, ne érzékenyülj el ennyire. Még rád fér a pi… he… nés – szótagolom el, ugyanis szárnyamat lehúzva magáról ül fel, hogy megnézze az eddig sérült felületet, aminek már nyoma sincsen.

            -           TaeTaenek szpesöl vére van! – ejti ki szándékosan angolosan a szót, mire a másik kuncogni kezd magában, de ahogy ránézek, látom, ahogy édesen húzza össze magát, még mindig bújva hozzám, ami annyit jelenthet, hogy kellemesen éri a meleg, hiába van nyár. A kastély falain belül hűvösebb az idő.

            -           Az meglehet, de többet egyikőtök sem csinálhat ilyet! – ülök fel én is. – Jungkook, te próbálj meg jobban odafigyelni magadra, hogy ne okozz fájdalmat senkinek. Taehyung, te pedig felhagyhatnál a karod vagdosásával! – túrok idegesen hajamba, mire ezek ketten csak nagy szemekkel néznek egymásra, majd mintha csak megbeszélték volna tudat alatt – ami nem kizárt, ugyanis Jungkook hallja a gondolatokat -, úgy bólintanak egymás után mindketten, majd felállnak az ágyról és együtt indulnak a fürdőszoba irányába. – Ti meg mit csináltok? – Választ ugyan nem kapok, de mindketten sejtelmesen mosolyogva lépik át a küszöböt, majd Taehyung az, aki még visszanéz az ajtóból és mutatóujjával jelez nekem, hogy kövessem őket, ami előtt először értetlenül állok, majd lassan utánuk indulok, mire ő magukra zárja az ajtót, mielőtt túl közel érnék.