[51/?] A vámpírok legnagyobbja - Váratlan fordulat

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Váratlan fordulat

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Na, itt vagyok a heti részemmel, ami remélem, hogy tetszeni fog nektek, de megint nincs még átolvasva, úgyhogy nem kizártak az elírások, azokat nézzétek el nekem. XD Jó olvasást hozzá! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Taehyung POV

Csókja pont olyan magával ragadó, mint amilyen volt, ha nem sokkal jobban elvarázsol ezúttal. Ennek is megvan az oka, hiszen már fél éve, hogy nem érintkeztünk, ajkai puhasága pedig annyira hiányoztak már, hogy teljesen kizárom a világot magam körül, s csak rá figyelek, édes kis párnáira, nyelvének tüzes játékára. Magával ragad, vonz magához, mint az ellentétes pólusú mágnes, majd mikor elszakadunk egymástól, ajkainkat alig választja el egy centi, mikor halkan kiejti azt a szót a száján, amire nem számítottam volna soha. Szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől, szemeiben nyomban a csintalanságot keresem, az átverésnek halovány szikráját, de pont úgy néz rám, mint aki szintén valamilyen bódító varázslat alatt áll. Szemei sötéten csillognak a vágytól, tekintete olyasmit sugároz, amit még nem láttam ezelőtt – vagy csak jól leplezi, hogy ne vegyem észre.

            -           Mi? – nyögöm ki az első értelmes szót, amint feleszmélek a sokkból, mire mintha csak megtörnék benne valamit, riadtan néz vissza rám.

            -           Mi? – ismétli utánam.

            -           Azt mondtad, hogy…

            -           Hogy micsoda? – tesz egy lépést hátra és kezét füléhez vezeti, miközben az ajtó irányába néz. – Azt hiszem, hívnak. Sajnálom, de mennem kell. Te se maradj itt sokáig, Jihuval meg főképp ne lássalak, mert biztos vagyok benne, hogy a véredre szomjazik, úgyhogy vigyázz magadra! – figyelmeztet, majd egy szempillantás alatt terem az ajtónál, majd rántja azt fel és tűnik el a bálteremben.

            Ledermedve állok ott, ahol hagyott, majd lassan mosolyra húzódnak ajkaim.

            Azt mondta, hogy szeret!

            Kezeim arcomhoz emelem, s nem is veszem magamra az utána történteket. Értelemszerű, mennyire zavarban érezheti magát, hiszen elég önkívületi állapotba került, de ez is bizonyítja, hogy igaz, amit mondott. Amint tudatosult benne, hogy mi csúszott ki a száján, annyira édes volt, ahogy ijedten nézett rám, majd zavarában azt se tudta, mit csináljon és elmenekült tőlem.

            Jimin szerelmes belém!

            Akárcsak egy szerelmes tini lány, a falnak dőlve csúszok le a földre, hogy hosszas másodpercekig üljek ott úgy vigyorogva magam elé, mint valami bolond, de jelen pillanatban egyáltalán nem érdekel, milyennek tűnhetek külsős szemmel. Érzem, ahogy arcom forróbb a kelleténél. Boldognak érzem magam, de közben zavarban is vagyok, s mégis majd kicsattanok az örömtől!

            Lassan felállok ültemből, s legszívesebben ugrándozva mennék vissza a nagyterembe, de türtőztetem magam, viszont a mosolyt nem lehet lemosni arcomról. Ahogy újból a táncoló tömeg tárul szemeim elé, máris Jungkookot keresem szemeimmel, akit viszonylag hamar megtalálok. Mondhatni, nekem pont párhuzamosan áll az asztalok mellett, ahonnan csipeget valamit. Már majdnem valóban belekezdek az ugrándozásba, de még időben megjön az eszem és úgy sietek oda a másikhoz, hogy mások ne nézzenek érte hülyének. Mikor odaérek, Jungkook meglepetten néz rám, majd ahogy egyre szélesebbé válik vigyorom, ő úgy néz egyre értetlenebbül, végül ő az, aki megtöri a csendet közöttünk.

            -           Jimin azt mondta, hogy bármit mondasz, ne higgyek neked – vág bele a dolgok közepébe, mire nem bírom ki, muszáj felnevetnem. Már őt is megtalálta rögtön, hogy közölje vele zavarában, ne higgyen nekem, csupán azért, mert véletlenül, bódult állapotában kicsúszott a szájából az igazság. – Szóval mi történt? – húzza fel kíváncsian szemöldökét.

            -           Ó, olyan kár, hogy nem voltál ott! – bökök vállába, mire egyre értetlenebbül áll a dolgok előtt. – Képzeld! Kimondta!

            -           Mi?

            -           Igen, az én reakcióm is ez volt – kuncogom. – Aztán az övé is. Annyira zavarba jött, hogy elmenekült, de bevallotta!

            -           De ezt… hogyan… mikor… miért? – rázza fejét.

            -           A nagybátyja elcsípett, félrehívott beszélgetni, mert kíváncsi rám, hogy mi lehet bennem, amiért nem vagyok még vámpír – sóhajtom szemeim forgatva. – Azt hiszem, nagyon pályázik rám, de ezen már meg sem tudok lepődni azok után, hogy tudom, rád milyen hatással volt a vérem.

            -           Meg tudom érteni őt – köszörüli meg torkát zavarában.

            -           A lényeg, hogy én szívesen mentem vele, mert nem akartam látni, ahogy Jimin azt a nőt táncoltatja, úgyhogy legalább addig sem azzal foglalkozom. – Egyetértően bólogat, ahogy szemeivel meg is találja a szóban forgó személy alakját, majd gyilkos pillantásokat lövell felé. – De aztán olyan furcsán viselkedett, egy rövid ideig azt hittem, hogy meg fog harapni, de szerencsére nem történt semmi, na meg aztán, mielőtt a beszélgetés is elment volna olyan durvább irányba, Jimin megzavart minket.

            -           Mily’ meglepő! – mosolyodik el. – Aztán?

            -           Aztán elzavarta a saját nagybátyját, akinek a szülinapja van, de mindegy is – rázom meg fejem. – Kettesben maradtunk, aztán összekaptunk, mivel nagyon jól tudod, hogy elegem van belőle, hogy nem bízik meg bennem, ugye…

            -           Igen-igen, mondtad. Már hónapok óta ezzel nyaggatsz.

            -           Szóval ennek az lett a vége, hogy megcsókolt – emelem kezeim újból arcom elé, a mosoly pedig ragályosnak tűnik, ugyanis a velem szemben állóra is ráragad. – Aztán nem tudom, mi ütött belé, olyan elvarázsoltnak tűnt, mint aki nem is evilágon van, és egyszer csak kicsúszott a száján, hogy szeret, de látnod kellett volna az arcát, mikor leesett neki, hogy mit mondott! – nevetek fel. – Olyan riadtnak tűnt és elmenekült.

            -           Szóval ezért volt ilyen furcsa – hümmög magának helyeslően. – De most merre van? Nekem is kimondhatná – teszi ezúttal ő csípőre kezeit, amit megkuncogok. – Ó, de kíváncsi vagyok az arcára, ha elé kerülsz. Biztosan tagadni fogja, ameddig csak lehet, hogy beismerte, pedig annyira egyértelmű volt. Igaz, elég jól tartotta magát, mintha nem táplálna gyengéd érzelmeket, de végre eljött az a nap is, hogy beismerje.

            A beszélgetést félbehagyjuk ugyanazon okból. Mindketten egy személyre meredünk, márpedig az alig egy méterre megálló piros ruhás nőn, akinek szintén hasonló álarca van a miénkhez, hiszen nem az egész arcát takarja. Haja gondosan össze van kontyolva, látszik rajta, hogy fordítottak rá figyelmet. Érdekes ez a bál. Vajon mindig így zajlik?

            Gyilkos pillantásokat lövellünk felé, mire mintha csak megérezné a negatív energiát, az asztalra készített finomságok csipegetése közben ránk emeli tekintetét. Szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől, hiszen gyönyörű szép kék szemei vannak koreai létére. Azt hiszem, jogosan fog el a féltékenység érzése, mely pillanatok alatt összeszorítja mellkasom, s hiába tudom, hogy Jimin azt mondta, szeret, hogy nem csal meg, egy ilyen szép nő láttán nem épp a megnyugvás az első dolgom. Ahogy Jungkookra pillantok, látom, hogy benne is hasonló érzések kavaroghatnak, mint bennem, majd mintha csak meghallaná gondolataim, rám néz és együtt érzően sóhajt fel.

            -           Maguk is táncolni szeretnének velem? – pislog ártatlanul a nő, mire megforgatom szemeim. Még, hogy táncolni! Vele? Megőrült? Szívesebben távolítanám el a Föld színéről, hogy többé ne kelljen látnom, ahogy Jimin magához húzza. Tudom, hogy elmondta, hogy nem csal meg, ráadásul utána végre beismerte azt is, hogy szeret, a féltékenység mégis úrrá lesz rajtam, hiába próbálom visszatartani. – Esetleg a véremet akarják? Sajnálom, de abba nem megyek bele.

            Nem bírom ki. Akaratlanul nevetek fel, mikor a szájába vesz egy falatot az egyik tálcáról, de nem is veszi magára reakcióm, pedig odafigyelhetne, mert éppenséggel szívesen lökném fel. Ez aztán a gyerekes felfogás, gratulálok magamnak!

            -           Ha vért akarnék, se kaphatnék. Egyébként is, miért innék vért? – hajolok közelebb hozzá, kíváncsian fürkészve tekintetét, amit azonnal elcsípek.

            -           Ismerem a maguk fajtákat – néz rám, majd Jungkookra, aki jókedvűen nyúl az egyik pohárért, amely csordultig van töltve vérrel, majd ajkaihoz emelve issza ki tartalmát, hogy aztán elégedetten nyögve fel mutassa ki a nő számára, mennyire ízletes is a felszolgált ital. – Ennyi pohár vér mellett nem is értem, miért áhítoznak még élő emberére is – méri végig fintorba húzódó arccal Jungkookot.

            -           Maga szerint jó szeme van a vámpírokhoz? – húzódnak mosolyra ajkaim, mire határozottan bólint egyet. – Akkor maga szerint így születtem vagy átváltoztattak?

            -           Átváltoztatták. Látszanak még az emberi vonásai – méri végig teljes alakom, mire újból felnevetek, de helyettem Jungkook válaszol.

            -           Az úgy érdekes, ugyanis TaeTae még ember – kuncogja, mire a nő meglepetten mér végig újból, s közelebb lépve hozzám, két keze közé fogja arcom, amitől már én dermedek le. Ilyen lépésre nem számítottam. – Hé, le a kezekkel! – Pár hosszú lépéssel át is szeli a köztünk lévő távolságot és könnyedén szed szét minket. – Mit nyúlsz hozzá? – sötétedik el tekintete, amitől muszáj mosolyognom, s szívem is nagyot dobban, hiszen Jungkookot még nemigen láttam féltékenynek, de ez igazán melengeti a szívem.

            -           Valóban ember! Kellemesen meleg a bőre – pislog nagyokat. – De… hogyan? Nem láttam itt férfiakat, csak nőket, akik emberek, ugyanis őket lent hagyták az alagsorban. Azt mondták, hogy a nőket hozzák fel, de akkor maga hogyhogy…

            -           Ó, kérem, én nem azért vagyok itt, amiért ön. Én nem fogoly vagyok, habár hasonlóan kezdtem, de az én helyem egészen máshol van. – Most az egyszer érzem magam büszkének arra, hogy Jimin mellett lehetek, hogy ott vagyok fent vele a hálójában, hogy szeret engem, hogy az oldalára akar, hogy segítsem, nem pedig holmi fogolyként tart számon, sem pedig egy szexpartnernek.

            -           Én ezt nem értem.

            -           Nem is kell – vágja rá Jungkook, viszont itt nem áll meg. – Viszont, ha kérhetem, többet ne álljon le táncolni Jiminnel.

            -           Maga vámpír – méri végig őt is, mire ő szemét forgatva bólint. – Így született? – Egyszerre nevetünk fel Jungkookkal, ugyanis a nő semmit nem tud kitalálni. Még, hogy jó szeme van a vámpírokhoz! – Maga is Park Jimin mellett van? Azért mondja, hogy ne táncoljak vele? Félnem kellene tőle?

            -           Mi lenne, ha inkább táncolnánk egyet? – nyújtja kezét illedelmesen a szólított, kikerülve a kérdéseket, mire hitetlenül nyílnak tágra szemeim, és rá is szólok, hogy mégis mit csinál, viszont annyival letud, hogy ne aggodalmaskodjak.

Remek! Akkor már csak én maradtam ki a sorból! Mind a kettő megtáncoltatja ezt a kis nőcskét, aki egyáltalán nem tetszik nekem, ami lehet, azért van, mert féltékeny vagyok, de akkor se táncoltassák már ennyit! Majd más elviszi, majd más megfekteti, talán még a vérét is kiissza, de Jimin és Jungkook igazán békén hagyhatnák! Még, hogy szeretnek, a fenéket! Akkor velem foglalkoznának, habár lehet, nem kellene ennyire önzőnek lennem, de akkor sem tetszik, hogy ezt a nőt viszik el állandóan. Azt akarom, hogy velem legyenek, hogy én élvezzem a társaságukat és ne más. Ha nem fogják nekem ezt megmagyarázni, ráadásul nem is számolnak majd be róla, hogy miket társalogtak esetleg, akkor biztosan átcuccolok a szomszéd szobába.

Féltékeny pillantásokkal figyelem, ahogy beállnak a tömegbe, majd beszélgetésbe elegyednek, a tánc közben. Szívesebben táncolnék én Jungkookkal… mondjuk az ágyig, de jó nekem ott a folyosón is, csak ne nyissanak ránk.

Megrázom fejem, és gondolatban adok egy pofont magamnak, ugyanis olyan dolgok felé terelődnek a gondolataim, ahová jelen pillanatban nem kellene. Nem szabadna féltékenykednem, mégis így érzek, ez pedig roppant mód zavar. Nem akarom, hogy táncoljanak, nem akarom, hogy ilyen közel álljanak egymáshoz. Én akarom Jungkookot!

Ennek hatására újból szem forgatva fordítok hátat a tömegnek, majd alig teszek két lépést, máris beleütközöm valakibe, aki nem más, mint Jihu, Jimin nagybátyja. Meglepetten nyílnak tágra szemeim, ő pedig mindent tudóan néz vissza rám, ettől pedig kissé zavarba jövök. Egy bizonyos szinten hasonlít unokaöccsére, de mégis egészen más. Róla sugárzik, a magabiztosság, a hatalomvágy, az erős, karizmatikus személyisége, viszont ezt ugyanúgy elmondhatnám a másikról is, mégis, ha rá nézek, akkor más érzés kerít hatalmába.

-           Hova, hova egyedül? – húzódnak mosolyra ajkai, mire gyorsan szétnézek mögötte, hogy találjak valami kifogást, de nem igazán jut eszembe semmi értelmes, így megrántom vállam.

-           Gondoltam körbesétálok.

-           Megtehetjük ezt együtt is – fordul bal oldalamra, majd ezzel együtt karját is derekamra vezeti, de éppen csak annyira, hogy megadja a kezdő löketet az induláshoz. Kissé kényelmetlenül érzem magam a felállás miatt, ugyanis úgy érzem, mintha egy préda lennék, akit elkapott a vadász, hogy aztán a félrehúzva mások elől falhasson fel.

Végigfut a hideg a hátamon, ahogy belegondolok, mi van, ha tényleg megpróbálkozik azzal, hogy megharapjon, ezt pedig nem szeretném. Egyedül Jiminnek vagyok hajlandó megengedni, de egyelőre még nem szeretném tőle se. Valójában tartok tőle. Szeretek ember lenni, így élni, így élvezni mindent, hogy ehessek, ihassak. Ezek nélkül el sem tudom képzelni, milyen lehet, pedig tudom, hogy hamar hozzá tudnék szokni, ráadásul nem is kellene megfosztanom magam ezektől az élvezetektől, ugyanis ehetnék én emberi fogyasztásra alkalmas étket is, de nem lenne rá szükségem.

-           Nem iszol valamit, esetleg enni? – mutat egy asztalra, mely mellett elsétálunk, én viszont csak fejem rázom. Eddig talán úgy voltam vele, hogy kellene enni valamit, de hirtelen elment az étvágyam. – Figyelj, ha lehet veled őszintén beszélni, akkor kérdeznék valamit. – Kíváncsian meredek rá, s nem is kell sokáig várnom, hogy feltegye étvágyamat meghozó kérdését. – Csak mert a te szádból is szeretném hallani, de érdekelne, mi van köztetek Jiminnel. Ott vagytok neki ketten, de mégis mi az, ami miatt ott tart maga mellett? Ilyet még soha nem csinált ezelőtt. – Az asztalhoz fordulok és gyorsan felkapok egy süteményt, ami fogalmam sincs, honnan lehet, nem is nagyon érdekel, de addig sem kell beszélnem, míg tele a szám vele. – Miért nem változtat át, ha maga mellett akar tudni? – húzódik közelebb, hogy biztosan csak én halljam, viszont nem merek felé fordulni, válaszolni sem óhajtok, így még többet tömök számba, hogy már úgy nézzek ki, mint egy mókus, aki a sok makkot szeretné a kis odújába vinni. – Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy nem vagy éhes – húz magához közelebb derekamnál szorosabban fogva, mire gyorsan elrágcsálom a süteményeket, majd nagyot nyelve engedem gyomromba a kis darabokat. Ekkor óvatosan felé fordulok, szemeibe nézek, amiket ő levezet ajkaimra. – Maszatos vagy – emeli szabad kezét arcomhoz, majd hüvelykujjával letörli szám sarkából az ott maradt krémet, majd sajátjához vezetve nyalja le róla, amit tágra nyílt szemekkel nézek végig.

-           Fúj! – Ez az első, ami elhagyja számat, mire felnevet.

-           Igazán édes vagy. Azt hiszem, értem, mit kedvel benned annyira az unokaöcsém – mosolyogja, erre pedig már ki akarnék szabadulni karjának fogságából, de nem jutok előbbre. – Szerinted mit csinálna, ha valami bajod esne? – mér végig az este folyamán sokadszorra, az én tekintetem viszont elsötétül.

-           Engedjen el! – szólok rá, s újból próbálnék kifordulni ölelő karjából, de csak még szorosabban von magához, a közelség pedig már-már túl ijesztő.

-           Kíváncsi vagyok, mennyire vagy fontos a számára. Ez az én születésnapi partim, úgyhogy azt csinálok, amit csak akarok – kuncogja, én viszont belül megremegek a félelemtől, szívem hevesen dobog mellkasomban, ami a másiknak is feltűnhet, ugyanis győztes mosollyal néz rám.

-           Mit akar tőlem? Mondja meg inkább, hogy mit tegyek, de Jimint hagyja ki ebből! – próbálok alkudozni, de nem érek el vele semmit, csak hogy újból jókedvűen nevet fel.

-           Ha tudná, milyen kis önfeláldozó vagy! Ugyan, neked nem kell tenned semmit. Én a kis unokaöcsémre vagyok kíváncsi, hogy mit tenne meg egy olyan közönséges emberért, mint te.

-           Én nem vagyok közönséges ember!

-           Valóban? És miért nem? Miért nem vagy az, Taehyung? Miért vagy olyan fontos számára, hogy még át se akarjon változtatni? Hm? Meg tudod mondani nekem? – húzza az agyam, viszont látom tekintetében, hogy valójában nagyon is jól tudja a választ. Vámpír, bizonyára érzi, hogy az én vérem sokkal ínycsiklandóbb, abból pedig ki tudja következtetni, hogy valószínűleg ez lehet a forrása mindennek, de bizonyára az én számból akarja hallani a választ, a teljes igazságot, amit én nem óhajtok megtenni. – Szóval nem beszélsz? Legyen. – Azzal egy pillanat alatt ugrik a magasba velem együtt, mire ijedten kiáltok fel, viszont hamar a terem másik végében állunk meg, ahová kisebb lépcsősor vezet fel, így az itt tartózkodókra is tökéletesen rá lehet látni, habár itt alig van valaki.

Jihu hangosan köszörüli meg a torkát, majd hangosan kiáltja el magát, figyelmet követelve. Tekintetemmel először Jungkookot szúrom ki, aki meglepetten néz hol rám, hol az engem fogva tartóra, majd a lépcsősor első fokain felsiető Jimint, akinek szemeiből csak úgy sugárzik a düh. Kezeit ökölbe szorítja, s a zavarának már hűlt helye, de mégis hol volt eddig?

Még a zenészek is elhallgatnak, mindenki kíváncsian fürkészi a szülinapost, én viszont szeretnék mihamarabb szabadulni. Nem tudom, hogy most bánnom kellene-e azt, hogy nem válaszoltam a kérdéseire, de nem is fogok ilyen személyes dolgokra választ adni, akármennyire utolsó családtag.

-           Mint tudjátok, ez a 800-adik születésnapom, ami alkalmából ez a bál szerveződött. Nagyon remélem, hogy mindnyájan jól érzitek magatokat, az embereket is belevéve – biccent feléjük is, én viszont csak értetlenül ráncolom szemöldököm. A tömegre nézve látom, hogy mindenki bólogat, hogy valóban jó a hangulat, páran még a vért tartalmazó poharukat is a magasba emelik. – Mint tudjátok, minden alkalommal, amikor egy bál van, akkor jelen esetben az ünnepeltnek, meg kell mutatnia, mennyire is erős. Áldozatot kell bemutatni, aki egy ajándék számára, akinek kiihatja vérét jutalmul. – Ekkor értem meg, miért is hozott ide magával, hogy mire célzott azzal, hogy ő arra kíváncsi, mit tenne meg éppen értem Jimin, hogy meddig menne el a védelmezésem érdekében. Váratlanul kap el az élet utáni vágyakozás a halálfélelem miatt, így ficánkolásba kezdek karjában, de vámpírként túl erős hozzám. – Hadd halljam, ha szeretnétek egy kis műsort látni! – kiáltja, mire a terem hangos sikongatásoktól lesz visszhangos, páran még a karjukat is a magasba emelik, hogy buzdítsák Jihut tettére, aki ekkor felém is fordul. Tekintetében látom, hogy egyáltalán nem viccel, s a mosoly arcán megrémít. Ki akarok szabadulni, így már nem leplezem, hogy el szeretnék futni tőle, de mielőtt valóban sikerrel is járhatnék, elkapja csuklómat, mellyel mellkasánál fogva akarom eltolni, s derekamat is elengedi, hogy azzal a kezével húzza lentebb ruhám ujját, majd nem tétovázva harap belém.

A fájdalom a másodperc törtrésze alatt cikázik át testemen, s meg is feledkezem róla, hol vagyok. A fájdalomtól hangosan kiáltok fel és borulnék a földre, ha nem kapna derekam után és húzna magához. Hallom a tömeg üvöltözését, hogy sokaknak tetszik a látvány, viszont néhányan hüledezve nézik azt, ami a szemük elé tárul. Egyre tompábban hallom őket, s fel se fogom, hogy mi folyik körülöttem. Nem érzékelem az időt, a látásom is sokkal homályosabb, de hosszú perceknek tűnő idő után érzem, hogy csuklóm már szabad, a testem pedig karok fogják közre lábamnál és hátamnál. Fejem lelóg, s csak annyit látok, hogy nagy a mozgolódás, hogy a kiáltások rémültbe mennek át egy figyelmeztető, erőteljes hangtól. Ez a hangtónus… ez Jiminé.

Ekkor viszont elhagyjuk a termet.