[16/?] A vámpírok legnagyobbja - Dilemma

Írta: Ayu

Taehyung POV

            A megírt leckéim felett ülök gondolataimba merülve, tenyeremben támasztva állam, a kislámpám éjszakai fényébe bámulva, ahonnan erőteljesen, akárcsak a villám, a falapra verődik sárgás színben pompázva. A szoba sötétségét ez az egyetlen fényforrás töri meg. Bal kezemben ujjaim között forgatom a tollam, ami nemrég a füzetem lapjain súrlódott. Nem igazán bírok figyelni a tanulnivalóra, pedig fontos lenne, hiszen nem ronthatok az eredményemen. De nem tetszik ez az egész helyzet. Azóta a reggel óta, hogy Jungkook pánikolva közölte velem, hogy figyeljek a denevérekre és tanuljam meg jól azt a leckét, minden megváltozott. A vörös hajú istenség közelebb került hozzám, az nem kifejezés, mennyire. A legjobb barátomat elrabolta, akit egy ősrégi, rémisztő kastélyban tart, mint valami háziállatot. A tanárokat mit sem érdekli a távolléte, úgy viselkednek, mintha valami mindennapos jelenség lenne, hogy valaki ennyi ideig szótlanul kimarad. Vajon Jimin beszélt velük? Lehet, van valami mágikus ereje, amivel kiszivattyúzta az emberek agyából a padtársam? Bár, ez elég abszurdnak tűnik, mégse jut eszembe más eshetőség. Amellett pedig, hogy ki szeretném szabadítani a kiskori barátom, ott lapul bennem az az érzés is, ami nem engedi, hogy a vámpír ellen lépjek. Magamat is bajba sodornám vele, amivel nem jutnánk előrébb. Valami egészen okos, kidolgozott terv kell ide, csak tudnám, mi! Hogyan juthatnék be a kastélyba? Ha be is jutok, hogyan hoznám ki onnan? És, ha kihoznám, mi a garancia rá, hogy nem fordulnak rosszabbra a dolgok? Ez nagyban függ attól, mik a tervei Jiminnek. Ha valami roppant fontos célhoz van rá szüksége, akkor nehezebb dolgom lesz, mint azt most gondolom. Lehet, valami titkos szolgálattal fel kéne vennem a kapcsolatot, és velük együtt csinálnám végig az egészet. Bár ez megint egy halva született ötlet. Egyetlen ilyen társaságot sem ismerek, ráadásul egy kis fiatal mitugrász kölyköt ki venne komolyan? Aztán a vámpírok mellett nehezen tudnánk észrevétlenül járkálni, hacsak nem védőfelszerelést készítenek.

            Reggel fáradtan mászom ki az ágyból, miután a párnám alá rejtett ébresztőm, kikapcsolom, kócos hajjal, karikás szemekkel, gyűrött pizsamában, szétvetett végtagokkal. Semmi kedvem kikelni az ágyból, amit a látványomnál mi sem tanúsíthat jobban. Nagy nehezen, mintha mázsás súlyúvá dagadt volna a karom, megemelem, és a takarót lerántom testemről, a falnak dobva. Szemeim le-lecsukódnak, de tartom magam ahhoz, hogy kikeljek a mágnesként vonzó puhaságból. Az oldalamra fordulok, karom élettelenül dobva a másikra. Fáradtan nyöszörgök, majd tovább folytatom a gurulós módszerem. Éppen elérek az ágy széléhez, mikor észbe kapok, hogy nem kéne hanyatt vágnom magam rögtön, amint felkelek, így ülő pozícióba helyezem magam. Fejem hátra billen, majd egy kört teszek vele. Mély sóhajt hallatok, miközben a karjaim a magasba emelem és hol az egyiket, hol a másikat hajlítva be nyújtózkodom, minek hatására a felsőm is fentebb csúszik. Érzem a bőrömön, ahogy a hűvösebb levegő beáramlik a pólóm alá, így pillanatok alatt az ölembe dobom kezem. A fürdőbe veszem az irányt. Fel sem öltözöm, semmivel sem foglalkozom. Elsősorban az ottani teendőimmel tervezek végezni, aztán egy kiadós reggeli után, ami remélhetőleg felkelt, visszatérek szobámba. Az elején minden szépen a terveim szerint is megy, de mikor a nappaliba veszem az irányt, amin keresztül a konyhába juthatnék, abban a pillanatban megbotlok a saját lábamban és hasra vágódom, váratlan vendégünkre pillantva, aki hangos hahotázásba kezd szerencsétlen mozdulatom miatt.

-        Mától a nappaliban fogsz üdvözölni? – Morgom orrom alatt, továbbra sem mozdulva a padlóról.

-        Ilyen szépen se üdvözölnek minden nap. – Vigyorogja, miközben felém lép és lehajolva a karját nyújtja nekem segítségét felajánlva, amit nem fogadok el, csak nézek rá álmosan. – Megmondtam, hogy reggel eljövök ide, hogy választ kapjak tőled. – Guggol le és suttogóra fogja hangját, gondolom, hogy szüleim ne sejtsék, valami bizalmasabb dologról van szó, mint holmi iskolai dolog.

A helyett, hogy választ adnék neki, mint egy rossz, hisztis pulya, elkezdek kiabálni a szüleimnek, miközben felülök és törökülésben helyezkedem el, mire Jimin azonnal felpattan és a konyha irányába szegezi tekintetét.

-        Anyaaa, apaaaa! – Kiáltom, mire az előbb említett az ajtóba toppan, és úgy néz felváltva ránk. – Ki engedte be? – Tartom a magasba bal karom és mutatóujjam egyenesen feszítem vendégünk irányába.

-        Milyen modortalan vagy, TaeTae! – Siet hozzánk, és lehajolva hozzám a hátamra teszi egyik kezét. – Állj fel! Nem illik így viselkedni vendégek előtt!

-        Nem vagyok már gyerek, anya! – Sóhajtom, de eleget teszek kérésének.

-        Akkor viselkedj a korodnak megfelelően! – Ereszt meg egy gondterhelt sóhajt, miközben csípőre teszi kezeit és végigmér tetőtől talpig. – Jimin azt mondta, tudsz róla, hogy jön. Akkor miért vagy pizsamában? Hol rontottam el a nevelésed? – Kérdezi az utolsót magától aggódva.

Vendégünk feltörekvő nevetését köhögésnek álcázza. Egyik karját a mellkasa előtt tartja, másikkal a könyökével támaszkodva rajta, és ökölbe szorított kezét a szája elé teszi. Míg anyám szidalmazását hallgatjuk, így néz rám, perverz, önelégült és egyben szórakozott mosollyal arcán.

-        Öltözz fel, aztán gyere le enni! Utána mindkettőtöknek nyomás az iskola! Jimin, kérlek, fáradj be a konyhába. Ne ülj itt egymagadban addig!  - Adja ki a parancsokat ellentmondást nem tűrő hangon, ami legalábbis engem illet.

A szobámba érve, előszedek pár megfelelő ruhadarabot, ugyanis mára elég hideget mondtak, erős havazást is, ami azt illeti. Már most várom, hogy hazaérhessek és a jó meleg ágyamba bújhassak. Ki sem fogok mászni belőle, az is biztos. A konyhába lépve, együtt reggelizek meg a szüleimmel és ezúttal Jimin társaságában is. Egyszer vannak itthon szökő évente a reggeli idejében, és erre ebbe a meghittségbe is bele pofátlankodik egy vámpír. Nem is lehetne szebb.

Kínos csend telepedik a helyiségre, amit apám tör meg.

-        És pontosan mi is az a valami, amit muszáj megbeszélnetek? Vagy ez szigorúan titkos? – Kezdi komolyan, a végére pedig megereszt egy halovány mosolyt.

Abban a pillanatban, ahogy elhangzik a kérdés a szájából, Jiminnek szegezem pillantásom és nagyon remélem, hogy észreveszi a rejtett utalásom, miszerint ne merjen szólni semmit a kis dolgainkról. Ha megteszi, kitekerem a nyakát, abban biztos lehet. Szinte villámokat szórok szemeimmel, amit talán megérez, vagy csak szimplán ösztönös, de felnéz rám, majd kisebb gondolkodás után apámhoz fordul. Lenyeli az utolsó falatot a szájában, megköszörüli a torkát és szólásra nyitja a száját, de mielőtt egyetlen hang is elhagyná, kicsit hangosabban a kelleténél, hogy ne rá figyeljenek, átveszem a szót.

-        Nincs semmi különösebb, amit meg kéne tárgyalnunk, csak útba esek neki suliba menet, így úgy döntött, hogy most beugrik, hogy bocsánatot kérjen a múltkori betöréséért. – Fogalmam sincs, miket beszélek, a szavak csak úgy kitörnek belőlem.

Mindhárman rám néznek, én pedig legszívesebben lecsúsznék az asztal alá, hogy senki ne lásson. Vagy elmenni, elfutni a világ végére, ahol nem találnak rám a kíváncsi szempárok.

-        Ó, valóban? – Hallani ki a meghatottságot anya szavaiból. – Erre igazán semmi szükség. Nem te vagy a hibás érte, hogy TaeTae nem szólt nekünk egy szót se arról, hogy jössz. Ezért igazán kár aggódnod. – Mosolyog rá kedvesen, mire tágra nyílt szemekkel meredek rá. Jól hallottam? Komolyan az ő pártját fogják?

-        Ez egy kedves gesztus, de már elsőre is mondhattad volna. Nem kell kertelni azzal, hogy beszélnetek kell.

Az említett csak megszeppenve néz felváltva szüleimre, majd egy számomra tőle ismeretlen őszintének tűnő kedves mosollyal biccent egyet nekik.

-        Ami azt illeti, nem csak erről lenne szó… - jelenti ki, mire bokán rúgom az asztal alatt. Abban a pillanatban torkára forr a szó. Rám pillant, mire én csak kérdőn nézek vissza rá. Mély levegőt véve szenteli újra figyelmét a két idősebbnek. – Valóban lenne valami, amit meg kell beszélnünk, de ez olyasvalami, amit az iskolában nem tehetünk meg. Személyes.

Hitetlenül nézek rá. Már egy csepp étvágyam sincs, így felhagyok azzal, hogy magamba tuszkoljam a tányéromra szedett ínyencségeket, amik oly hívogatón néznek fel rám, de már szívem heves verdesése miatt, amitől torkom összeszorul, nem tudom folytatni a majszolásukat.

-        Elég bizalmasnak hangzik. Nem kéne ennyi idősen ilyen komolyan venni a dolgokat. Bármi is legyen az, biztosan nem tűr ekkora felhajtást.

-        Ez nem felhajtás akar lenni. Szimplán fontos. – Magyarázz tovább, mire mély levegőt veszek és fújom ki magamból, nehogy felhúzzam magam rajta, átugorjak az asztalon és puszta kézzel fojtsam meg. Ha így folytatja, nem lesz kérdéses a válaszom.

További dühöngésen egy pillanat alatt elszáll. Mint akit fejbe lőttek ledermedek, és falfehér arccal bámulok az előttem ülőre. Bennem reked a levegő, a külvilág egy másodpercre teljesen megszűnik létezni, a szívem is kihagy egy ütemet. A fenébe is, hogy mindig ekkora terpeszben kell ülnöm! Megszokás, ilyen vagyok, most mégis a pokolra kívánom ezt a tulajdonságom. Egyik lábát ügyesen, észrevétlenül vezette fel hozzám, én pedig így megkönnyítem dolgát ezzel a pozíciómmal. Nesztelen mozdulatokkal kezd masszírozni farmeron keresztül, ami be kell, valljam, még így is túlzottan izgató.

-        És mi se tudhatjuk, miről van szó? – Teszi fel a döntő kérdést apa, mire a kérdezett erősebben nekem nyomja lábfejét, így azonnal megugrom felnyikkanva. – Taehyung, mi bajod van? – Néz rám rosszallón.

Nagyot nyelek legyűrve a gombócot a torkomból. Ezt még megbánja, arról én fogok gondoskodni! Csak adódjon lehetőség rá.

-        Jól vagyok – felelem gyorsan, amint felállok az asztaltól, hátrább rúgva mögöttem a széket. – Ideje indulnunk és nektek is, nem igaz? – Terelem a szót, mire anya az órájára néz és meglepetten konstatálja, hogy igazam van. Idő van és el fogunk késni, ha nem szedjük a lábunkat.

Szerencsémre ennek hatására szétszéledünk, én is felkapom a táskám, felöltözöm jó melegen, sálat az orromig húzom, sapkám is magamra kapom, és amint kész vagyunk Jiminnel elhagyjuk a házat hamarabb, mint a szüleim. Az út elején egyikünk se szól, én nem is tervezek. Igazán nem lenne ellenemre, ha békésen telne az utunk az épületig, de tudom, hogy csak a megfelelő pillanatot várja, hogy ott folytassa a dolgokat, ahol abbahagyta.

-        Ha megint letámadsz, mint tegnap, agyon csaplak! – Szólalok meg gyorsan, mielőtt ő tehetné.

Felnevet reakciómon. Bizonyára nagyon viccesnek találja, hogy tartok tőle.

-        Most nincs már rá idő, de arra van, hogy elmondhasd, mire jutottál. Kaptál egy egész éjszakányi időt a gondolkodásra. Ne mond azt nekem, hogy nem sikerült tisztáznod magadban a dolgokat! – Figyelmeztet.

-        Átgondoltam én mindent. – Sóhajtok megadóan. – De még mindig nem tudom.

-        Mit nem tudsz? – Értetlenkedik, de érzem benne a türelmetlenséget.

-        Jungkook tudja, hogy köztünk mi van? – Állok meg és szembefordulok vele. Muszáj látnom, mikor válaszol. Ő is megáll velem szemben, úgy néz szemeimbe.

-        Ő is feltehetné ezt a kérdést fordított esetben.

Résnyire szűkített szemekkel méregetem, ahogy azon kattog az agyam, mit kéne erre reagálnom. Szóval most elmondta ismét, hogy van köztük is valami, de mellette velem is szeretne kapcsolatot létesíteni. Logikátlan. Minek? Miért? Hogy gondolja ezt? Mindkettőnket? Nem túl rámenős? Tervei lennének? Miféle tervek? Bár ezt egy szóval nem mondta, nem vagyok hülye, mégis csak egy vámpírról van szó.

-        Azt akarod mondani – kezdek bele nagy levegőt véve és bátorságot gyűjtve. – Hármas kapcsolatot szeretnél? – Húzom össze szemöldökeim.

Széles mosoly ül ki arcára, sugározva magából a fölényességet. Szemeiben látom, amint felcsillan valami, mintha csak végre eljött volna az első olyan pillanat, hogy valami értelmeset mondok. Pedig kettőnk közül nem én vagyok az, aki értelmetlenségekkel tömi a másik fejét.

-        Látom, neked jobban vág az eszed, mint Jungkooknak. Ő még erre nem jött rá.

-        És ha nem akarja? Neki is van beleszólása!

-        Mert te benne lennél? – Megy el ismét füle mellett a lényeg.

-        Ah, nem igaz! Nem érted a kérdésem? Senkit nem kényszeríthetsz olyanra, amit nem akar! Márpedig kétlem, hogy ő meleg lenne!

-        Amennyire csak lehet, az. – Vigyorog.

-        Vagy csak te kényszeríted rá dolgokra! – Vágok vissza egyre dühösebben.

Vállat von, mintha teljesen ártatlan lenne, ezzel pedig elárulja, hogy valóban ráerőltet mindent. Ez embertelenség! Fogságban tartja, ráadásul még szexuálisan ki is használja?

-        Szóval te benne lennél? – Teszi fel a konkrét kérdést, amire eddig is hajazott.

Visszafogom indulataim, nehogy kiabálni kezdjek vele. A felgyülemlett energia és düh azt kívánná, hogy essek neki, amiért ilyen velünk, de végül mégis eljut a tudatomig, hogy valószínűleg én maradnék alul és akkor megint ugyanott tartunk, ahol eddig.

-        Nem! – Vágom rá. – Nekem Jungkook a legjobb barátom! A testvérem! A részem! Nem fogok lefeküdni vele! – Összepréselem fogaim, nehogy többet mondjak, mint kéne. Így is biztosan magamra haragítottam már csak jó színész.

-        Ezt igazán, őszintén így gondolod? – Dönti oldalra fejét kérdőn pislogva egyet.

-        Egészen biztosan így gondolom! Ebbe belegondolni is szörnyű! Azt hittem… azt hittem, hogy te nem… hogy más vagy. – Motyogom az utolsó szavakat.

Kissé csalódottnak érzem magam, de fogalmam sincs miért. Mintha elvesztenék valamit ezekkel az elszólásaimmal. De mit veszthetnék el? Egy már alapjáraton romlott kapcsolatot, ami valójában nem is kapcsolat, hanem csak szex rabszolgaság. És akármennyire is én voltam felül legutóbb, mégis ő dominált. Ezt utálom a legjobban. Azt hiszem, ez az, ami eddig lappangott bennem, csak nem jöttem rá. És akkor most itt van az, hogy a barátommal akarna összeboronálni. Soha! Nem engedem! Őt se bánthatja! Engem se! Ki fogom szabadítani onnan! Megesküszöm rá, hogy elhozom onnan! Még a héten cselekedni fogok. A munkámat is ő tette tönkre. Életekkel játszadozik, csak mert úgy érzi, megteheti. Elvégre is neki nincs időlejárta. Pontosan hány éves is? Mondta már? Vagy csak én elmélkedtem rajta? Kit érdekel! Nem érdekel, csak az, hogy eltűnjön az életünkből.

-        Miben lennék más? Mit gondoltál, milyen vagyok? – Kíváncsiskodik, hangjában pedig érzem a fölényességet még ezek után is.

-        Minden csak nem ez. – Mérem végig.

-        Szóval most mit tervezel tenni?

-        Békén hagysz! Sőt, annak örülnék a legjobban, ha Jungkookot is békén hagynád és visszaengednéd élni! – Teszek egy lépést felé indulattal telien.

-        Erről még csak ne is álmodj! Ő az enyém, terveim vannak vele, amiket végbe fogok vinni! Ez a sorsa. És minden úgy fog történni, ahogy én azt kigondoltam. – Húzza ki magát ő is.

-        Mit akarsz tőle? Mire jó ő neked? Mit ártott? Miért épp őt szemelted ki? Mivel érdemelte ezt ki? És engem miért kellett ebbe az egészbe belevonnod?

-        Úgy csinálsz, mintha bánnád. – Vágja rá unottan, lenéző pillantással.

Mély levegőt veszek, szemeim egy lehunyom, hogy erőt gyűjtsek, hogy tartsam magam némileg. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy nekiessek.

-        Nem válaszoltál a kérdéseimre! – Jelentem ki, miután sikerül elég erőt összeszednem, hogy szemeibe nézhessek.

-        Hisztis vagy. – Vágja rá magyarázat helyett.

-        Direkt csinálod ezt? – Ráncolom szemöldököm.

-        Micsodát? – Kérdezi továbbra is higgadtnak tűnően.

-        Azt hiszed, nem merlek megütni? Megteszem, ha tovább folytatod! – Fenyegetőzöm, de csak azt érem el vele, hogy mosoly jelenik meg arcán.

-        Akkor tedd meg! – Adja alám a lovat, maga ellen uszítva, mintha abból számára bármi jó is származna. – Attól semmi nem fog változni. Tudom, hogy érzel irántam, és Jungkook továbbra is velem marad! Komolyabban bántani egyikkőtöket se foglak és tudom, hogy ti se tennétek meg. Túl ártatlanok vagytok hozzá.

Ekkor betelik a pohár. Tudom, tudom, hogy szándékosan húzza az agyam, de nem bírok uralkodni az indulataim felett. Elegem van belőle, hogy állandóan csak szórakozik! Ha a szép szóval nem lehet rá hatni, hát akkor majd erővel!

Nem foglalkozva a következményekkel, nem gondolván arra, hogy éppen suliba tartunk, hogy nem sokára órákon kell ülnöm, hogy a szüleim mit fognak gondolni vagy bárki más, aki esetleg meglát minket az utcán, teszek felé egy újabb lépést, először csak megfélemlítés céljából, majd ezt követi tenyereim mellkasának nyomulása, amint teljes erőbedobással lököm hátra. Nem szeretnék komolyabb sérülést okozni számára, hiszen ha elővesz a rendőrségen, akkor én fogom húzni a rövidebbet. De egy keveset akkor is kiprovokált magának. Megérdemli a könnyelműségéért. Minden erőmnek ellenére, nem sikerül levennem a lábáról, megbillen, de visszanyeri egyensúlyát.

-        Csak ennyire futja? – Sóhajt fáradtan.

És megint húzza az agyam! Ilyen nincs! Meg fogok őrülni tőle! Elmezavarodott leszek. Már így is megzavarta az épp gondolataim, hát mi lesz ezek után!

Ekkor döntődik el bennem, hogy magasról teszek mindenre és mindenkire. Lökéses módszerrel próbálkozom erősebben, mint az imént, de nem hagyom ennyiben. Amint elveszti egyensúlyát, szó szerint nekiugrok, elérve, hogy a földön kössünk ki. Ő alattam, én pedig felette ökölbe szorított kézzel.