[2/25] A jégpálya ördöge és tündére

Írta: Ayu

Taehyung POV

            NamJoon csendesen közölte velem, hogyha vége a számnak, kezdjek el a következőre valamilyen mutatványokat csinálni, így bebizonyítva Jiminnek, többet érek, mint azt gondolná. De nem értem, miért mondta ezt. Úgy hangzott, mintha azt akarná ezzel sugallni, az az idegen fiú magasról lenéz. Kissé fájt a gondolat, hogy ez így lehet, de pillanatok alatt túltettem magam rajta. Biztos csak rosszul gondolom és valójában nagyon rendes. Nem is tűnik olyan rosszfejnek. Talán egész jól kijövünk majd, ha a következő két hónapban itt lesz a verseny miatt. Kíváncsi leszek az előadására, hiszen az a pár másodperc, amit láttam belőle, épp elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, nagyon tehetséges.

            Eleget téve a tanárom kérésének kellőképp beállok és fülelek a zenére, nehogy elvétsem a kezdést és a ritmust. Kicsit azt hiszem, izgulok, hiszen nem szeretnék beégni egy ismeretlen előtt. Akik tudják, ki vagyok, azok jól szórakoznak a kisebb félrelépéseimen, de nekem ez így tökéletes, így érzem jól magam. Viszont Jimin előtt nem érezném ugyanígy. A tekintete olyasmit sugároz, olyan tűz ég benne, ami arra késztet, jobbnál jobb legyek. És ez be is következik. A szám végére csillogó szemekkel figyelnek mind és még Jin és YoonGi is megtapsolnak, mire széles vigyorral hajolok meg, egyik kezem a hátam mögé, másikat a mellkasomhoz téve. Kiegyenesedve megrázom a fejem, hogy a szemembe lógott tincseim a helyükre rendeződjenek.

Kíváncsi vagyok a véleményére.

-        Most is nagyszerű voltál, mint mindig. – Csúsznak mellém Jinék.

Szégyenlős mosollyal nézek vissza az ő vidám arcukba, miközben oktatóm is hozzánk ér. Kíváncsi szemekkel fordulok felé, de tőle is csak a megszokott vállba veregetést kapom.

Három órával később, túlélve három szép fenékre esést és hahotázó Jimint, aki persze egyetlen hibát sem vétett, kikérjük a kabátjaink és táskánk, majd hárman egymás mellé ülve NamJoonnal középen vesszük vissza cipőnket. Ő hamar végez, így távozik is elköszönve tőlünk. Én maradok utolsónak. Még épp a táskámba gyömöszölöm a korcsolyám, mikor észreveszem, hogy a vörös hajú fiú nagy lendülettel feláll és indulna kifelé szó nélkül, mire felé kapom fejem és utána szólok.

-        Hé! Nem vársz meg? – Kérdezem, mire kérdő tekintettel fordul vissza hozzám.

-        Miért kéne megvárnom téged?

-        Kérdésre nem kérdéssel válaszolunk. – Duzzogok, ahogy végre sikerül összezárnom a táskát és a hátamra kapom. – Merre mész? – Sietek mellé, mert időközben ismét nekiindult.

Megadóan sóhajt fel, amint a kilincsre téve kezét feltárja az ajtót, amin beáramlik a kinti hideg levegő, pillanatok alatt lefagyasztva a szabadon lévő testrészeim. Megszokott rutinnal lépnék ki előtte, de egy pillanat alatt az utamba állítja egyik lábát és amolyan nem túl őszinte bocsánatkérő tekintettel mered rám. Egy hajszál híja választ el attól, hogy ne lépjek tovább és ne vágjam magam hanyatt a váratlan lépésétől. Nem foglalkozva azzal, hogy ott jövök mögötte, elengedi az ajtót, ami szinte rám záródik, de még épségben kijutok rajta.

-        Ez közel volt. – Fújom ki a levegőt. – Legközelebb jobban is figyelhetnél. Itt jöttem mögötted. – Dugom zsebre kezeim és érek mellé.

Továbbra sem szól egy szót sem, mindössze halad egyenesen előre, ami éppenséggel pont jó nekem is, hiszen ugyanabba az irányba kell mennem, mint neki. Vajon hol lakik?

-        Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Merre mész? Él itt egy rokonod és nála szálltál meg? Esetleg egy hotelban? Azok elég drágák. Neked telik arra? Bár, ha élversenyző vagy, akkor gondolom, jó sok pénzt vághatsz zsebre.

Ismét felsóhajt és a szeme sarkából rám pillant.

-        A csarnokhoz legközelebb lévő hotelben béreltem szobát. – Adja meg a tömör választ.

-        Az remek! – Élénkülök fel. – Akkor egy ideig együtt fogunk menni! Pont előtte fog kettéválni az utunk. – Vigyorgok, az ő szemeiből meg mintha kiszállt volna az utolsó remény, amit nem tudok hova tenni. – Szerintem minden nap mehetnénk együtt, ha már így hozta a sors. Taníthatnál esetleg. Nagyon profin mozogtál most is. A furcsa, hogy még nem láttalak a tévében, pedig a legtöbb nagyobb versenyt szoktam nézni. Vagy még olyanon nem vettél részt? Félsz, hogy legyőznek, mi? – Nevetem, mire szúrós pillantásokat lövell felém. Azon nyomban behúzom a sálamba nyakam.

-        Vettem már részt az országos versenyen, és ha annyira érdekel, harmadik lettem. – Húzza ki magát büszkén. – A mostaniin első leszek. – Mosolyodik el felsőbbrendűen.

Lenyűgöz a magabiztossága. Bárcsak az én génjeimbe is került volna egy kevés, mikor anyám hasában megfogantam. Milyen érzés lehet népszerűnek lenni? Ez lesz életem első versenye, ráadásul két hónap múlva. Már most reszketek, mint a nyárfalevél, ezért is szeretném, ha Jiminnel tartanánk a kapcsolatot, a jó viszonyt, hátha ragad rám valami az ő kitartásából.

-        Én csak részt veszek rajta. – Rántok egyet vállamon. Úgy tűnik ezzel felkeltettem az érdeklődését. Szerénykedő mosollyal nézek a csillagos égre. – Engem nem érdekel a győzelem. Igazából nem is szerettem volna jelentkezni rá, maximum megnézni a nézősorból vagy a tévéből, de ha már itt van a városban, akkor élőben bizonyára jobb.

-        Miért nem adsz bele mindent? Hogy nem tud érdekelni a helyezésed? – Ráncolja szemöldökét értetlenül.

-        Számomra az a fontos, hogy jól érezzem magam rajta. Nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy mindent tökéletesen csináljak, mert pontozzák meg minden ilyesmi. – Sóhajtok fel, mire a levegőben fehér köd jelentkezik annak vonalán. - Már a zsűri gondolata és az, hogy több ezren nézhetnek, gyomorgörcsöt vált ki belőlem. Nem kellemes érzés, elhiheted. Bár gondolom, tudod, milyen ez. Szoktál izgulni?

-        Nem nagyon. Tudom, hogy jó helyezést fogok elérni, így nincs miért aggódnom. – Vágja rá flegmán, de nem foglalkozom a hangsúllyal, a gúnnyal a hangjában, mintha csak lenézne azért, mert én így érzek.

-        Azért eleinte biztos izgultál. – Nyüstölöm tovább a témával.

-        Az már olyan régen volt, hogy nem is emlékszem rá.

-        Nem érzed veszélyeztetve a pozíciód? – Kíváncsiskodom.

-        Nincs vetélytársam, aki ezt kiválthatná belőlem.

-        Miért gondolod így?

Ekkor megtorpan ott, ahol van és idegesen fordul szembe velem. Két lépéssel elhagyva őt, veszem észre, hogy mi történt, így én is megállok és félig oldalra fordulva kérdőn nézve rá várom a választ, mégis miért álltunk meg.

-        Nem lehetne az, hogy befogod azt a kis folyamatosan hápogó csőröd és az út további részében békén hagynál? – Kérdezi idegesen, a hápogó szónál a kezeivel is mutatva a mozdulatot.

Meghökkenve nézek feldúlt szemeibe. Most miért lett hirtelen ilyen? Semmi rosszat nem mondtam. Vagy igen? Nem. Határozottan más van a dolog hátterében. Vagy talán tényleg idegesítem. De nem. Semmi olyat nem tettem, amivel ezt az ellenszenvet kiválthattam volna belőle. Lehet, pont rossz napján csíptem el.

Jimin POV

Elképesztő, hogy be nem áll a szája! Honnan jön ez a sok szó belőle? Meg kéne keresni a forrást és kiiktatni. Akkor talán csendben mehetnénk hazáig. Az utca csendjét csak a lépteink hangja töltené be, az apró szellőket, amik megmozgatják a fa leveleit, a kutyák ugatását. Mintha csak egy falun lennénk, pedig a kocsik is épp elég zajjal járnak, de legalább nem beszélnek. Nincs szófosásuk, mint ennek a hiperaktív kölyöknek.

Mintha csak belé csapott volna a villám, úgy változik meg arckifejezése egyik pillanatról a másikra. Először még döbbenten néz, majd pilláit félig lehunyva, ajkait összepréselve néz rám. Most komolyan megsértődött? Milyen húsz évesnek való viselkedés ez? A szülei nagyon elkényeztethették. Flegmán fordít hátat és indul tovább, mit se figyelve arra, hogy engem ott hagy teljesen egyedül. Pedig ő akart eddig annyira, de nagyon velem jönni. Most meg játssza a sértett hercegnőt. Igen, a női vonások jobban megtalálhatóak benne, mint a férfi. Vajon ferde hajlamú? Simán kinézem belőle. Bár, nem szabadna ilyen előítéletesnek lennem másokkal szemben. Ő ezt kiváltja belőlem akarva akaratlanul is.

-        Most meg te nem vársz meg? – Szólok utána, de azért hamar beérem és tartom az iramot vele.

Fennhordott orral pillant oldalra rám szeme sarkából vizslatva. Zavar, hogy magasabb, mint én, ráadásul még megadja a módját is annak, hogy ezt éreztesse velem. Ahogy csak lehet, elfogom kerülni. Még hogy tanítsam! Én? Őt? Miféle vicc ez? Nem tanítok senkit!

-        Nem fogsz hozzám szólni? – Kérdezem, de választ nem kapok csak az előre meredt tekintetét. – Rendben! Akkor megbeszéltük!  Nekem ez így pont tökéletes! – Mosolyodok el.

Így folytatjuk utunkat, szép csendben hosszú percekig. Kissé talán feszültnek érzem a légkört, de nem érdekel. Egy ilyen kis mitugrász ne kezeljen engem úgy, mintha régi jó barátok volnánk. Nem fogok megnyílni előtte. Túl szeszélyes a viselkedése és erre az elmúlt pár óra alatt sikerült ráeszmélnem. Nem tartom túl megbízhatónak.

-        És mióta is korcsolyázol? – Töri meg a csendet, mire felhúzott szemöldökökkel fordulok hozzá.

-        Miért érdekel? – Vágom hozzá.

-        Miért nem tudsz válaszolni? – Kérdez vissza.

-        Miért kérdezel ennyit?

-        Miért vagy ekkora tahó? – Köpi hozzám a szavakat, mire megtorpanok pont időben, mert szembekerülünk egy zebrával, minek lámpája pirosat mutat.

Megpróbálom magamban megemészteni a hallottakat. Sérteget? Máris? Milyen jogon tesz ilyet? Ki ő nekem, hogy elnevezzen ilyennek? Ez nekem épp elég ahhoz, hogy elkönyveljem magamban.

-        Hogy mondtad? – Pislogok kettőt és megrázom a fejem. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy különváljunk. – Morgom.

Szerencsémre a lámpa zöldre vált, én pedig átrohanok a fehér csíkokkal borított betonúton. Amint átérek, hátranézek útitársamra, aki még mindig ott áll. Megilletődve szobrozik, majd egy széles mosolyt csal arcára és a magasba emelve jobb karját, integetni kezd nekem. Tényleg nem tudom megérteni ezt a fiút. Érdekes egyéniség az egyszer biztos. Lehet, hogy egy orvosra lenne szüksége. Komoly gondok lehetnek a fejében. De úgy tűnik, akkor nem erre kell tovább jönnie. Irányt változtatva indul útnak, így megkönnyebbülten sóhajtok fel. Mintha egy hatalmas tehertől szabadulnék meg.

Taehyung POV

Ami igaz, az igaz. Tahón viselkedik velem, és nem hinném, hogy én lenné az első, aki ezzel megvádolja. Mindennek ellenére mosolyogva integetek utána, hátha meglágyítom a szívét, de az arckifejezéséből kiindulva, épp az ellenkezőjét érem el.

Hazaérve a szüleimet a nappaliban találom, amint a tévét bámulják. Azt hiszem, valami amerikai filmet néznek, de nem szentelek neki több figyelmet. Beköszönök nekik az ajtóból és már be is zárkózom a saját szobámba.

Miután leérettségiztem a gimnáziumban, nem állt szándékomban tovább tanulni. Úgy gondoltam, éppen elegendő ez ahhoz, hogy megfelelő állásban, megkeressem a pont megfelelő bért és a szüleim nyakán élve félretehessem nagy részét, amivel még nem döntöttem el, milyen céljaim lesznek, de valami nagydologra szeretném használni. Talán elköltözöm innen messzire, hogy független lehessek, a saját lábamon álljak meg. A családom is valószínűleg ezt várja. Felnőttem, de nem szeretnék egészen azzá válni. Szívesebben maradnék örökké gyerek. Egy önfeledten játszó kisgyerek, akiknek nincsenek pénzügyi gondjai, nem kell azon aggodalmaskodnia, hogy másnap az iskolában milyen nehézségű és hány témazárót iratnak meg vele, hozzátéve az olyan tanárokat, akik szó nélkül teszik ezt és akkor gyorsan nekivághatunk magolni a szünetekben. Vagy még ott van a munka lehetősége. Én is még csak húsz éves vagyok, mégis dolgozom egy gyorsétteremben. Muszáj valamiből megélnem. Nem hagyatkozhatom a szüleimre folyton folyvást, itthon henyélve és várva, hogy a számba pottyantsanak mindent. Röviden szólva, gyerek szeretnék lenni.

Épp egy könyvet olvasok az ágyamon ülve, a falnak döntve hátamat, felhúzva térdeim, azokon tartva a keménykötésű regényt, mikor a párnámon heverő mobilom hangosan zenélni kezd. Rögvest odakapom fejem. A kijelzőn a „Kookie dongsaeng” név díszeleg. A könyvben bejelölöm egy papírdarabbal, hol járok, majd azt is a párnára dobom, ahonnan végül elveszem a telefont és hasra vágva magam, elhúzom a zöld kört a képernyőn és a fülemhez emelem a készüléket.

-        Rég hívtál már. – Szólok bele meg se várva, hogy ő üdvözöljön először.

-        Neked is, szia, TaeTae! – Hallom meg hangját a túlsó végről.

-        Miben lehetek szolgálatodra? – Dugom ki nyelvem számból éppen csak annyira, hogy alsó ajkam be tudjam hegyével nedvesíteni az elcserepesedett bőrt.

-        Honnan veszed, hogy szívességet szeretnék kérni? Elég régóta ismerjük már egymást. Csak beszélni szerettem volna veled. Tudod, hallani a hangod, megkérdezni, mit csinálsz, hogy érzed magad, esetleg elhívni valahova a közeljövőben… - kezdi el sorolni az érveit, de mielőtt áteshetne, a ló túloldalára félbeszakítom.

-        Tudod, ez elég nyálasan hangzik. Ilyeneket ne mondj majd nyilvánosság előtt. – Vigyorgok szélesen, mire ő is felnevet a vonal másik oldaláról. – Egyébként, épp ez a baj, hogy régóta ismerlek és pontosan tudom, mikor miben sántikálsz!

Csalódott sóhajt hallat, mire felkuncogok. Nagyon aranyos az ilyen próbálkozásaival, főleg mikor személyesen tárgyalunk. Az arca olyan, mint egy kisfiúé, amitől akármennyire is szeretné, nem tudok rá felnőtt férfiként nézni. Na, nem mintha bennem annyival több férfiasság fogant volna, de ő határozottan az aranyosabb kategóriába tartozik, velem ellentétben.

-        Szóval, mit is akartál? – Elevenítem fel eredeti célját.

-        Ja, igen! Az van, hogy anyáék elutaznak holnap, ezért szeretnék nálad aludni, ha lehet. – Teszi fel kissé félve a kérdést. – Persze, ha a szüleid nem szeretnék, akkor maradok, csak nem jó egyedül lenni ebben a házban.

-        Honnan veszed, hogy a szüleim nem szeretnék? Ők biztosan megengedik, e felől nem kell aggodalmaskodnod. – Legyintek szabad kezemmel, hiába tudom, ő ebből semmit nem lát.

-        Mert más miatt talán kéne? – Értetlenkedik.

-        Arra nem gondoltál, hogy szeretnék a saját szférámban maradni? Mit kezdjek én veled, ha reggel megint kanosan kelsz fel, mint legutóbb? Nem olyan nagy ez az ágy, ráadásul múltkor is rám másztál! – Vádolom.

Két hónapja aludt nálunk utoljára, akkor is ugyanezzel az indokkal. A szülei elég sűrűn utazgatnak el, mert ugyanazon cégnél dolgoznak, ahol sajnos, megkövetelik az utazásokat. Ezt nem nekik kell állni, de mégse tudnak annyit foglalkozni a gyerekükkel, mint kéne. Kookie pedig nem szeret egyedül otthon lenni. Így történt az, hogy átjött hozzánk aznap is, de eldöntötte, hogy nem szeretne többet matracon aludni, így nagy küszködések árán, de megengedtem, hogy bebújjon mellém az ágyba. Egész kényelmesen elférünk rajta, de állandóan kapálózik az éjszaka, így alig tudtam aludni valamicskét. És, ha ez nem lenne elég, reggel véletlenül a térdem hozzádörgöltem érzékeny pontjához, mire egy halk nyögés kíséretében kipattantak szemei, és azon nyomban kapálózni kezdett és hanyatt vágta magát a kemény padlón. A lényeget így se tudta eltakarni előlem, és csak pirulva próbálta elterelni a figyelmem középpontjától, de a szemeim túl kíváncsiak, így elég alaposan megfigyeltem. Nem győzte takargatni magát, mindhiába. Ami azt illeti, nem az fogott meg benne, hogy erekciója van, hiszen ez természetes az ő korában, két évvel fiatalabb tőlem, így nem lepődtem meg. Ilyen gondokkal én is szoktam küzdeni. Ami elvonta a figyelmem az az volt, hogy mekkora nagy. Nem látszott tisztán a melegítőnadrágon keresztül, de mégis határozottan megtudtam ezt állapítani. Azóta is zavarba jön, ha ezt szóbahozom.

-        Most miért kellett emlékeztetned rá? Szeretném elfelejteni! – Nyöszörög a telefonba. Szinte látom szemeim előtt, ahogy ismét átveszi arca a vörös rózsa színét. – Szóval, akkor mehetek? – Próbálja terelni a témát, mindhiába, mert az én agyamból bizony ki nem törli annak a reggelnek a képét.

-        Persze, hogy igen. Milyen kérdés ez? – Forgatom szemeim mosolyogva.

-        Akkor jó – sóhajtja. – És amúgy mizu? – Köszörüli meg torkát.

Ekkor felülök az ágyban, lábszáraimra ülve, majd beletúrok hajamba. Hol is kezdhetném neki a regélést? A válasz erre egyszerű, az elejétől, de fogalmam sincs, hol az eleje. Így hát nekivágtam onnan, amit már tud, hogy megyek a versenyre, hogy miért jelentkeztem, NamJoon mit szeretne és így tovább. Végül eljutottam addig a pontig, hogy a zebránál szétváltunk Jiminnel, és most itthon vagyok. Jungkook végig figyelmesen hallgatott, bár hozzátenném, valószínűleg azért koncentrált ennyire minden szavamra, hogy elfeledtesse a felidézett emlékeket.

-        Tae – szólal végül meg, amint végre alábbhagyok a beszéddel, ugyanis eddig csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. – Azt hiszem, én tudom, ki az Jimin. Arról a vörös hajú fiúról beszélsz, igaz?

Elgondolkodom egy pillanatra. Honnan tudja, ki az?

-        Igen, róla. – Felelem. – De honnan tudod, ki ő? Láttad valami hírét? Elméletileg elég népszerű versenyző.

-        Azt hiszem, ismerem is. Legalábbis van egy-két ismerősöm, akik ismerik és már meséltek róla.

Ezzel ismét megfog. Szóval ismeri is? Vannak barátai, akik tudják, hogy ki is ő valójában és ezt mind Kookval vitatják meg? Erről miért nem tudtam eddig? Nem mintha szóra érdemes lett volna, hiszen azt se tudtam volna, kiről beszél. Bár most már zavar. Információk birtokába kell jutnom!

-        Miket mondtak róla? – Kezdek bele a faggatózásba. Vajon milyen szaftos információk birtokában lehet?

-        Üm, nem sokat, de nem épp dicsérték. Legalábbis a természetét. Úgy tudom, nagyon válogatós, ezért nehéz vele ismerkedni. A modora sem a legszebb.

-        Ja, azt az oldalát sikerült megismernem. – Morgom, ahogy visszagondolok tahó viselkedésére.

-        A lényeg, hogy azt ajánlom, nagyon vigyázz vele. Ne próbálj meg ennyire közeledni hozzá. Egyáltalán nem tükrözi a te személyiséged. Köréd az olyan életvidám teremtések valóak, mint én. – Dicsőíti magát.

Megforgatom szemeim.

-        Milyen nagyra nőtt az egód hirtelen. Bár, ha belegondolok, van is mire annak nagynak lennie. Párhuzamba állítod a külsőségeiddel? – Húzogatom szemöldököm.

-        Ahj, TaeTae! – Sziszegi, és tudom, ha most itt ülne velem szemben, már kaptam volna egy nagy gyomorba vágást az öklétől. – Én csak aggódom, oké? De, ha nincs szükséged rá, akkor ne is foglalkozz velem! – Vágja hozzám sértetten a szavakat.

-        Nehogy már most felhúzd magad! Akkor nem jöhetsz át! – Fenyegetem meg.

-        Beengedem én magam. – Felesel.

-        Tudd, kivel beszélsz!

-        Egy tőlem is hisztisebb pulyával? – Nevet fel. Adnék is rá valami frappáns rutinból jövő választ, de mielőtt ez megtörténhetne, visszafordul az eredeti téma irányába. – Nem hallok túl sok jót róla azon kívül, hogy jól korcsolyázik.

-        Pedig biztosan nagyon jó fej, csak még elővigyázatos. – Veszem védelmem alá.

A telefonból csak megadó sóhaját hallani. Végül tereljük a szót a Jimin dologról, mert ő is beismerte, hogy velem nem fog egyhamar dűlőre jutni.

Jimin POV

Muszáj a legjobbnak lennem, ezért folytatom a nyújtást a hotelszobámban. A kanapé háttámlájára teszem egyik lábam, majd amennyire csak bírok, ráhajolok, és addig tartom magam, amíg az izmaim kellőképpen nem feszülnek meg. Ugyanezt a mozdulatsort megcsinálom a másik lábammal is. Jólesően sóhajtok, ahogy húzódnak az izmok. Jól esik ez a kissé fájdalmas érzés. Szögállásból lehajolok, tenyerem leteszem a földre, és teljesen magamhoz simulva állok és várok így. Egy kis csukló, váll, és bokakörzéssel lazítom el magam, majd folytatom az ehhez hasonló nyújtásokat. Előkotorászom valahonnan a telefonom is és elindítom rajta a kispécizett számot, amire a koreográfiát szeretném kitalálni majd. Ismétlődő lejátszásra állítom, így egy órán keresztül azt hallgatva edzek. Csak az zavar meg benne, mikor váratlanul elkezdek csuklani. Gyorsan felugrok a spárgámból és a konyhába szaladok egy pohár vízért. De ettől sem akar elmúlni, továbbra is irritálóan magas hangok törnek fel belőlem, elhagyva ajkaim, amikhez sokszor odakapom a kezem és szorítom össze szemeim. Különösen fáj most. Másik módszerrel próbálkozom, nem veszek levegőt tíz másodpercig. Miután ezzel is megvagyok, megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy végre vége, hiszen érzem is, hogy már nincs bennem az az inger, de erre ismét csuklok egyet, amivel saját magamat is sikerül meglepnem. Ilyen az égvilágon nincs! Erre gyógyszert kéne kitalálni!

Végül hosszas szenvedő percek múltán végre elmúlt, így kényelmesen és egyben fáradtan dőlhettem hátra a hálószobámban elhelyezkedő ágyon. Mitől csuklottam ennyire? Miért jött rám ez ennyire ilyen hirtelen? Biztos elátkoztak. Már van is tippem, ki lehetett az. Sértődős hercegnő.

Elvigyorodom a gondolatra. Biztosan nem ő átkozott el, hiszen nem is létezik ilyesmi. Az is csak egy ostoba mondás, hogy azért csuklik az ember, mert valaki emlegeti. Az én fejem legalábbis ehhez hasonló históriákkal tömték.

De, ha ez kell ahhoz, hogy megutáljon és békében hagyjon, akkor ezer örömmel fogom továbbra is szekálni és tűrni a csuklást.

Másnap ugyanezzel a lendülettel vetem bele magam a gyakorlásokba, és mikor már sötétedni kezd, a csarnok felé veszem az irányt, hogy kitalálhassam és kipróbálhassam a fejben megalkotott formációkat a zenére. A baj csak az, hogy mikor belépek a hűvös pályára, azonnal megpillantom Taehyungot, aki szintúgy kiszúr engem. Hosszas másodpercekig csak farkasszemet nézünk egymással, mikor végre elszánom magam arra, hogy a jégre lépjek. Most megmutatom neki, milyen az igazi munka!