[15/?] A vámpírok legnagyobbja - Féltékenység

Írta: Ayu

Taehyung POV

            A hétvége azzal telt el, hogy túlóráztatott a főnököm éjszakába nyúlóan, így a szüleimmel ismételten nem akadt időm beszélni. Aligha láttam őket egy-két percre, ami most sokkal több lehetne, ha az az idióta nem vette volna el az eszem! Miért nem keltett fel? Miért jött egyáltalán hozzám éjszakára? Értem én, hogy a célja teljesült, ugyanis biztosan csak egy alkalomra kellettem neki, de ez fáj. Tudja, hogy dolgozom, és mégis hagyja, hogy elaludjak, amit először egy aranyos gesztusnak találtam, de így utólag szörnyen felcsesz! Nem is tudom, mikor érezném magam rosszabbul. Ha akkor elzavar a munkába, valószínűleg azon kattogna az agyam, hogy valóban csak arra kellettem neki, de így megint nem jó, hiszen elkéstem a munkából, levonták a fizetésemből és ráadásul, ha még ez nem lenne elég, túlóráznom is kellett! Csodálatos hétvégém volt mondhatom. Szebbet el se képzelhettem volna! Bár, ami azt illeti, a szombat délelőttel sok minden megváltozott az életemben. Megváltoztatta az érzéseim, a világmeglátásom. Olyan szürreális dolgokat mondott! Tudom, tudom, hogy hinnem kéne neki, de egyszerűen nem megy. Félnem is kellene, de az se megy. Nem vagyok rá képes, hogy tartsak tőle. Előbb tépem meg, mint hogy féljek tőle, mert azt mondta, vámpír. Ki az az idióta, aki elhiszi ezt az ostobaságot? Vannak bizonyítékai, hogy alátámassza ennek az igazság alapját, de egyszerűen nem tudok úgy nézni rá. Mutassa meg, akkor elhiszem! Talán erre kéne kérnem. De miért is tenném? Haragszom rá! Ó, az nem is kifejezés, mennyire! Szükségem van egy kis térre. Nem fogok beszélni vele! Kerülni fogom és egyéb más dolgok. Nem szeretnék találkozni vele, de egy osztályba járunk. De miket is beszélek? Elkerülni? És akkor hogyan hozom ki a fogságából Jungkookot? Lehet, rá kéne uszítani a rendőrséget? De az már túl erős lenne. Meg az is lehet, hogy már más is ráküldte őket, de könnyűszerrel kicselezte mindet.

            A mögöttem ülő fiúval beszélek a tanteremben ülve, terelve a figyelmem az éppen belépő vörös hajú istenségről. Azt hiszem, feltűnik neki, hogy figyelmen kívül hagyom. Szinte érzem a perzselő tekintetét a hátamba fúródni, erősen szúrva egy pontot, mivel egy halk szisszenést vált ki belőlem. A beszélgető partnerem kérdőn néz szemeimbe.

-        Megismételnéd, kérlek? Csak hirtelen begörcsölt a lábam, de már jól vagyok. – Erőltetek magamra egy mosolyt, amit mindenki el szokott hinni.

-        Csak azt mondtam, hogy szerintem a tanár felhagyhatna ezzel a rossz szokásával, mert… - ismétli meg magát, de szinte meg se hallom szavait.

Oldalra nézek, arra amerre Jungkooknak kéne ülnie, de csak hűlt helyét találom. Vajon most mit csinálhat? Jól van? Olyan rég láttam, bár a hétvégén telefonon sikerült elérnem. Őszintén szólva kissé lelkiismeret furdalásom van miatta, mert nem kérdeztem meg, hogy van vagy akármi ilyesmi. Milyen barát vagyok? Tudom, érzem, pedig nem mondta ki, de biztosan lefeküdtek már. És én is Jiminnel. Undorodnom kéne, hiszen kezdjük azzal, hogy elrabolta őt egy vámpír, fogalmam sincs, belement-e, de akkor megerőszakolta, aztán jött hozzám ugyanezért. Egyszerű összerakni a képet, de mégse érzem azt, hogy helytelen lenne bármelyik tett, amit végigpörgetek a fejemben. Miért, miért miééért? Miért nem tudok szimplán túllépni a dolgokon. Ami megtörtént, megtörtént. Egyszeri alkalom, én legalábbis biztosan. Mit akarhatna tőlem, ha ott van neki Jungkook? És mit akarhat tőle? És miért hajt rá mindkettőnkre? Egyáltalán lehet ezt így nevezni? Össze vagyok zavarodva.

Nem sokáig élvezhetem osztálytársam társaságát, mert arra kapom fel a fejem, hogy valaki levágja mellém magát Kook székére és a mögöttem ülő is a meglepettségtől tágra nyílt szemekkel néz abba az irányba. Nagyot nyelek, mielőtt vetnék rá egy pillantást. Mély levegőt veszek, végül elég erőt gyűjtve, felhúzott szemöldökkel fordulok hozzá.

-        Ráérsz ma? – Vág a dolgok közepébe.

-        Miért érdekel? – Ráncolom homlokom és szűkítem résnyire szemeim.

-        A kérdés az, miért ne érdekelne? – Vág vissza. – Szeretnéd, ha elregélném a hétvégém? Kezdhetnénk a szombat hajnallal…

Nagyon úgy tűnik, hogy komolyan gondolja, így tőlem is szokatlan módon vetem magam előre és tapasztom kezem szájára, nehogy tovább folytathassa. A mögöttünk ülő megilletődve néz hol rám, hol a vörös hajúra. Valószínűleg semmit nem ért az egészből, ami nem is baj. Addig jó, míg minden titokban marad. Ha kiderülne, hogy Jimin nálam volt szombat délelőtt és mit csináltunk, az futótűzként terjedne, elsősorban kiközösítenének, majd kicsapnának, és nekem végem lenne!

Csuklóm köré fonja ujjait és elrántja karom szájától. Aggódva, csillogó szemekkel nézek övéibe, nehogy egy rossz szót is merjen szólni.

-        Ráérek – Mondom gyorsan, mielőtt folytathatná.

Önelégült mosolyra húzódnak ajkai, amit szívesen letörölnék róla. Mindig képes elérni, hogy mellette legyek. Pedig mennyire szeretném elkerülni! Bár, ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz ötlet, hogy együtt legyünk. Mármint olyan értelemben, mint a haverok. El akarom kerülni, de talán megérezte és idejött hozzám. Elhív magával délutánra. Ez elég melengető érzés. Nem, nem szabadna így éreznem, de nem tudom megállni. Határozottan belé szerettem. Éppen ezért fogom húzni az agyát. Ugráljon csak utánam, ha kellek neki! Én aztán nem fogok lépni, egy tapodtat sem! Amihez persze hozzájárul, hogy mindketten pasik vagyunk. Nehéz hozzászokni a gondolathoz. Mit szólnának mások, ha kiderülni, meleg vagyok? Az vagyok egyáltalán? És a szüleim? Mekkora botrányok lennének ebből!

-        Akkor délután megvárlak. – Kacsint rám egy pajzán mosoly kíséretében, és már el is hagyja Jungkook helyét, visszatér sajátjára.

Már előre félek a délutántól. Vajon mit akarhat? Kélem, hogy valami fontos dologról lenne szó, kivéve, ha fel akarja végre fedni a vámpírlétét. De akármennyire is nyüstölném érte, nem tenne eleget a kérésemnek. Szombaton se tette meg, mi változott volna azóta? Jungkook a lelkére beszélt volna? Badarság, azt se tudja, mi történt, miről beszéltünk. Az csak a Jimin és az én titkom. Vagy kiszedte volna belőle? Neki többet engedne? Velem akkor miért ilyen? És emiatt miért érzem magam ilyen féltékenynek? Nem szabadna annak lennem. Ki kell vernem őt a fejemből az egész hétvégével együtt. Bár olyan könnyen menne, mint ahogy én azt elgondolom.

A nap további részét mindig valaki másnak a társaságában töltöm, csak ne kelljen Jiminnel lennem. Néha elkapom egy-egy pillantását, ami sokat sugall, de nem foglalkozom vele. Hűvösséget mutatok az irányába, had gondolkozzon csak el azon, mi történhetett velem. Aggódik egyáltalán értem? Ha nem, akkor itt az ideje. Nem én fogok utána nyáladzani.

És elérkezett az utolsó óránk kicsengetésének perce is. A zörgő, csilingelő hang fülsüketítően hasít a levegőbe, a tanárokban rekesztve az utolsó szót, a diákoknak megadva a lehetőséget, hogy pakoljanak, én pedig tervezzem, hogyan surranhatnék ki a többiek között anélkül, hogy vöröske észrevenne. Már a fél osztály elhagyja a termet, mire én is a vállamra kapom a táskám és padokat borítva rohannék utánuk, de ezzel ellentétben higgadt, kimért léptekkel indulok az ajtó felé. Szerencsére még vannak páran mögöttem, így kétlem, hogy megállítana. Maximum az aulában kap el, vagy már a folyosón, talán kint az utcán és félreránt egy bokorba és megerőszakol. Most, hogy jobban belegondolok, ez az utóbbi nem is lenne olyan rossz ötlet. Még élvezném is. Milyen lehet, amikor igazán odateszi magát?

Fej rázva lépek ki a teremből, hátha a piszkos gondolatokat, amik megjelentek a lelki szemeim előtt el tudom hessegetni, de csak nem akarnak eltűnni. Túl élénken megmaradtak a hétvége eseményei a fejemben. Bár lenne gyógyszer vagy valami varázslat, amivel kiszivattyúzhatnám magamból az egészet! De legbelül mégse szeretném. Mélyen nagyon is vágyom rá, hogy újra vele lehessek, hogy érinthessem, simogassam és ő is ugyanígy tegyen velem. Már az se lenne ellenemre, ha ő dugna meg engem.

A férfimosdó felé veszem az irányt. Muszáj megmosnom az arcom, mielőtt elindulnék haza. Legalábbis oda tervezek menni, nem tudom, Jimin mire gondolt reggel.

A mosdókagyló szélén megtámaszkodom és megnyitom a csapot. Mindkét kezem a hideg zubogó víz alá tartom, benedvesítve azokat, majd arcomra vezetve őket. Ahogy a tükörben megpillantom arcom, látom, hogy kissé pirospozsgás az arcom. Ilyen könnyen meglátszik rajta, mire gondolok? Gyorsan megtörlöm a kabátom ujjába nedvességtől csillogó bőröm és nagy lendülettel fordulok ki a mosdóból, ahol azon nyomban átlépve a küszöböt, rálépek valakinek a lábára, mellkassal nekimegyek és a hirtelen ütközéstől elvesztem az egyensúlyom, de a bizonyos személy a derekam után kap és megtart lehajolva hozzám. Ösztönösen ragadom meg vállánál, majd a döbbenetből felocsúdva nézek szemeibe. Tekintete azon nyomban összekapcsolódik enyémmel. Ledermedek a felismeréstől. Szeretném ellökni magamtól, szeretnék mondani valami, de mintha csak valami mámorító varázslat hatása alá kerülnék. Az az éjsötét szempár pont az, amelyiket már olyan jól ismerem. Amit már máskor is megcsodálhattam még közelebbről is, mint most. Egyre szélesedő vigyorra húzódnak ajkai, ami végre megadja számomra a kezdő löketet.

-        Ez nagyon nyálasan és kínosan néz ki. – Szólalok meg.

Elkuncogja magát és stabil függőlegesbe állít mindkettőnket, de nem enged el. Arca, ha lehet, még közelebb van, mint volt, kezei továbbra is a derekamon pihennek, az enyéim pedig a vállán. Iskolában vagyunk, a fenébe is!

-        Engedj! – Lököm el magamtól és feltűnően könnyen sikerül tisztes távolságba kerülnünk. Meglepetten nézek vissza rá, ő pedig csak tovább mosolyog rejtélyesen. – Most miért nézel így?

-        Ha megkérsz, hamarabb is elengedlek. – Közli velem a tényt visszafojtott nevetéssel.

Érzem, ahogy a kelleténél is jobban fülig pirulok. Szándékosan csinálta ezt? És, ha jön valaki, aki észrevesz minket? Nem normális!

-        Akkor miért nem engedtél? – Kérdezek vissza résnyire szűkített szemekkel.

-        Ó, csak kíváncsi voltam, mennyit változtak az érzéseid a hétvége óta. De ahogy elnézem, negatív irányba nem váltott a vonzás skálája. – Kuncog ismét, mire legszívesebben lekevernék neki egyet, de nem tehetem. Meg úgy igazából, szívem se lenne hozzá. Túl szép.

Megadóan sóhajtok, és indulok neki megragadva a könyökénél a karját, húzva magam után, hogy menjünk kifelé az épületből. A fentiek sem akarják, hogy a délutánom nélküle töltsem. Ez biztosan előre el volt tervezve. Eredetileg hazamennék és tanulnék, esetleg elszórakoznék valamivel, vagy takarítanék, mert a szüleimnek nem nagyon van rá idejük, így ez is rám marad. Jimin szó nélkül veszi fel velem a tempót. Talán még örül is a feje, hogy én fogdosom és ez a feladat nem rá hárul. Az épületből kiérve, mintha villám csapna belém, elrántom kezem karjától és úgy folytatom utam hazafelé. Látom rajta, hogy mondana valamit, mert az a sokat sejtető mosolya erre utal. Végigfut a hideg a hátamon. Miért ilyen bizarr az egész? Feszült a légkör, ami csak jobban frusztrál, mint kéne, így az alap hangulatot is tetőzve. Érzem a belőle áradó energiát, hogy valami sunyi dolgot tervez, amit nem hiszem el, hogy nem képes megosztani velem! A kíváncsiság átveszi végül felettem a hatalmat.

-        Mit tervezel? Megyünk valahova? – Kérdezem.

-        Semmi különöset. Netán baj, hogy veled szeretném tölteni a délutánt? – Húzza fel szemöldökét kérdőn pillantva rám. Egész nap kerülsz, amit természetesen megértek, de akkor órák után az enyém vagy. – Dugja ki ajkai között nyelve hegyét, benedvesítve a puha kis bőrt.

-        Azt akarod mondani, hogy délutánonként kisajátítasz magadnak? – Préselem össze ajkaim, mire bólint. – Szóval egy vámpír játékszere leszek?

Fel se fogom igazán, milyen kétértelmű a kérdésem. Csak akkor jut el a tudatomig, mit is mondtam, mikor szemei egy csíkba húzódnak, szélein, a halántékánál ráncokba húzódik a bőre és ajkai széles mosolyra húzódnak. Legszívesebben most azonnal megásnám a sírom és belevetném magam, hogy ne kelljen elviselnem a perverz társaságát. Ráadásul Jungkookot is magának akarja, ahogy elnézem. Komolyan ugyanolyan értelemben gondolta? Mégis mit képzel? Mi az, hogy mindkettőnkkel játszadozik? Velem nem fog! Nem szabadna hagynom magam, mégse tudok másképp tenni. Menthetetlenek az érzéseim, amik nem érzem úgy, hogy változni akarnának. Ekkor ugrik be a fejembe egy kérdés. Miért nem kérdezek rá, hogy mit művelnek a kastély falain belül? Leharapná a fejem, ha megtenném? Lehet, megbánnám, de nem! Nem szabad félnem tőle, különben érezni fogja, hogy ő nyert, hogy akármit megtehet velem, mikor nem! Csak ne feletteskedjen rajtam!

És mielőtt meggondolhatnám magam, kicsúszik a számon a kérdés.

-        Mit szoktatok csinálni Jungkookkal?

Egy pillanat alatt megáll és rám néz, így kénytelen vagyok én is így tenni.

-        Igazán tudni szeretnéd ezekre a kérdésekre a választ? – Kérdez vissza, mire hatalmas gombóc nő a torkomban.

-        Nem tudom, hogy akarom e tudni. – Felelem.

Nem számítottam erre a válaszra. Ezzel talán még többet mondott, mint kellett volna. Valamiért úgy érzem, sok titka van még előttem, amik nem épp kedvezőek számomra. De közben kíváncsivá is tesz egyre inkább, hogy mik ezek a dolgok, amiket nem tudhatok.

-        Hiányzik? – Kérdez váratlanul, mire csak értetlenül ráncolom szemöldököm.

-        Kicsoda?

-        Jungkook.

Nagyot nyelek, legyűrve a görcsöket, velük az idegességet. Miért vagyok ennyire ideges? Miért ver így a szívem? Miért kérdez ilyet?

-        Miért válaszoljak, ha te se teszed? – Kérdezek vissza a tőlem telhető leglogikusabban.

-        Válaszolok, ha te is. – Kezd alkudozni.

-        Én kérdeztem hamarabb!

-        Engem az hol érdekel? – Szemöldökei a magasba szöknek.

Szem forgatva fújom ki a levegőt.

-        Igen, hiányzik. – Morgom, és azonnal hátat fordítok neki, hogy folytassam az utam. Önelégült mosollyal veszi fel a tempót velem. – Hogy ne hiányozna, ha egyedül kell ülnöm hetek óta? Nincs kivel lennem. A többiek nem olyanok, mint ő. Nekem ő sokkal többet jelent, mint egy egyszerű barát. – Magyarázkodom hosszasabban, mint terveztem.

-        Ezt kifejtenéd bővebben?

Mélyről jövő sóhajt hallatok.

-        Olyan számomra, mintha egy családtag lenne. – Ekkor szúrósan nézek rá szemem sarkából. – Részben ezért utálom már csak a gondolatát is annak, hogy elvitted és fogva tartod egy francos kastélyban, amit a magadénak titulálsz.

-        Részben? Hogy érted azt, hogy részben?

-        Hogy tudsz ilyen részleteken leragadni? – Húzom fel magam rajta.

-        Számomra az ilyen apróságokban rejlik a megoldás kulcsa. – Feleli őszintén.

-        Miféle megoldás? – Értetlenkedem.

-        Az most lényegtelen. Folytasd, kérlek. Szeretem hallgatni a hangod. Igazán szép.

Érzem, ahogy a hideg ellenére fülig pirulok és hipergyorsasággal válik radiátorrá a testem. A fenébe is, hogy ilyen könnyen zavarba tud hozni! Őt miért ennyivel nehezebb megingatni? Túl nagy lehet a büszkesége. Nem mintha nem lenne mire.

-        Egyébként is, most már te jössz a válasszal! Mit csinálsz Jungkookkal? Valami kísérleti alanynak használod? Vagy bántod? Ha bántani mered, esküszöm, megbánod egy életre! – Sziszegem, de még magam se tudom, képes lennék-e ilyesmire.

-        Nem sok különbet, mint veled.

Ebben a pillanatban félrenyelem a nyálam és a kaparó torkom. Igaz, hogy már egyszer említett ehhez hasonlót, de akkor nem foglalkoztam vele. Nem voltam épp józan állapotban ahhoz, hogy felfogjam a szavak jelentőségét. Most viszont nagyon is jól az agyamba vésődtek a szavak. Lépteimmel nem állok meg, sőt, ha lehet, még gyorsítok is. Ennél kínosabb délutánt nem is kívánhattam volna!

-        Hova sietsz? – Ér be.

-        Hagyj! Ezt fel kell dolgoznom. – Próbálok kitérni előle, de megragad karomnál fogva és egy sötét zsákutcába húz, ahol rajtunk kívül nincs senki.

Mielőtt bármi szót is szólhatnék, nekilök a hideg kőfalnak és tenyereivel vállaim mellett támaszkodik. Megszeppenve nézek vissza rá. Szeretnék a falba préselődni, eggyé olvadni vele. Túl közel van, túl bódító, túl csábító. Nagyot nyelek, majd benedvesítem ajkaim. Mély levegőt veszek, szeretnék szabadulni, de mégse bírok megmoccanni se. Szorítja a szívem valami. Valami olyasmi, amit jelen pillanatban nem tudok hova tenni. Egyszerre érzem a vonzást, de a taszítást is. Kívánom is, de közben kissé undorodom a gondolattól, hogy nem csak velem létesít szexuális kapcsolatot, hanem felváltva hol velem, hol a legjobb barátommal. Ezért rabolta el? Mi értelme ennek az egésznek? Miért érzem ilyen furcsán magam? Mi ez az egész?

-        Túl sok ez nekem! – Nyögöm.

-        Bárcsak tudnék a gondolataidban olvasni. – Suttogja, lehelete pedig bőröm csiklandozza. – Mi sok? Mire gondolsz konkrétan? – Faggat.

Elfordítom arcom, hogy ne kelljen szemeibe néznem. Most nem lennék rá képes. Az lenne a legjobb, ha hagyna hazamenni. Össze vagyok zavarodva, a gondolatok csak úgy kavarognak a fejemben és így nem vagyok képes összekapcsolni őket. Nem tudok tisztán gondolkodni úgy, hogy ő is itt van.

-        Nem tudom – sóhajtom.

-        Tudnom kell, mit gondolsz! – Hajol közelebb, mire magamba tartom a levegőt.

-        De nem tudom! – Sziszegem összeszorított fogaim között.

-        Mit nem tudsz? – Löki nekem magát csípővel is, mire egy kisebb nyögés hagyja el szám.

-        Engedj el! – Kezdek ficánkolni, de ezzel csak azt érem el, hogy egymáshoz dörzsölöm férfiasságunk, amitől ismét fülig pirulok. Mély levegőt veszek, mielőtt folytatnám. Fő a nyugalom ilyen helyzetben. – Engedj hazamenni! Ígérem, holnapra átgondolok mindent! De nekem ez így sok egyszerre. – Próbálom meggyőzni, mire egy pár centis távolságot megadva számomra, lép hátra. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. – Köszönöm. – Sóhajtom az izgalomtól túlfűtötten.

-        Holnap reggel itt foglak várni a házatok előtt.

-        Tessék? – Nézek nagy szemekkel, de a következő pillanatban már sehol sincs. Hogy a fenébe tűnt el ilyen gyorsan, ilyen hirtelen?

Szaporán veszem a levegőt. Ahogy kinézek az utcára, sehol nem látok egy árva lelket sem. Való igaz lenne, hogy vámpír? Ennek elég bizonyítéknak kellene lennie, mégis kételkedem. Úgy köddé vált, mint egy kísértet. Tud teleportálni? Vagy mit csinált?

De az a furcsa érzés mélyen legbelül csak nem akar szűnni. Féltékeny volnék? Épp Jungkookra? Milyen abszurd.