Taehyung POV
Ötéves
korom óta korcsolyázom. Ez talán furcsán hangzik egy fiútól, de szeretem ezt a
sportot űzni. Mindig is felnéztem azokra, akik mindent beleadva vettek részt
sorozatos versenyeken és szép eredményt is értek el, de még azok is
nagyszerűek, akik az utolsókat kapták. Megdolgoztak azért, hogy kijussanak a
legnagyobbak közé, hogy megmérettessék magukat velük szemben. Az az akaraterő,
a kitartás, a magabiztosság még akkor is, ha hibáznak, csodálatra késztet. Nem
egyszerű sportág az tény, de mégis élvezem, hiába csak a saját
szórakoztatásomra teszem. Valami azt súgta mindig, hogy nem állok készen
szembeszállni másokkal, mert ha veszítenék, az is meglehet, elmenne a kedvem az
egésztől. De ez nem fordulhat elő. Mára már a huszadik életévemben úgy érzem,
nem tudnék élni e nélkül. Az életem részévé vált. Amikor csak a lábamra került
a korcsolya, szinte csak úgy siklottam a pályán nőket meghazudtoló
kecsességgel, ahogy az oktató tanárom Kim Namjoon mondja. Szerinte is első,
hogy élvezzem a dolgot, különben nem válhatok igazi mesterré, amit ő szeretne
belőlem faragni. De persze ezt nem is kell parancsba adnia, ha nem így lenne,
akkor már rég otthagytam volna a csarnokot. Szeretem hallani, ahogy az élesebb
kanyaroknál felvisít a fém alatt a jég, havassá téve azt, kisebb mély csíkot
hagyva maga után. Ezért szeretem az igazi pályát jobban, mint a műt. Látni
benne az életet, a természet rendjét, a téli hangulatot. Ezért a tél a kedvenc
évszakom. Nyáron nem tudom ezt csinálni, csak egyszerűen gimnasztikára járok,
hogy az izmaim megfelelően nyújtásban maradjanak.
A
napokban, ahogy elhaladtam a parafatábla mellett a portánál, szembetűnt, hogy
ott van egy friss és elég nagy hirdető papír, amin egy január végére szóló
versenyt hirdetnek. Épp ebben a városban fogják tartani, ahol én is vagyok,
ráadásul országos lesz, így a legjobbak bizonyára idejönnek majd Szöülból is.
Találkozhatok majd azokkal, akiket eddig csak a tévé képernyője vetített
szemeim elé, akikre felnézek a bátorságuk miatt. Ami azt illeti nem szerettem
volna részt venni, de NamJoon egyik nap megállított a pályán azzal, hogy
befejezi a tanításom, hogy tovább fejlesszen a legjobbra, ha nem küldheti el a
jelentkezési lapom. Először persze nemet mondtam és vitába szálltam vele,
hiszen nem szeretném, ha ezért cserben hagyna, de nagyon úgy tűnt, hogy
komolyan gondolja, így hosszas percek után beadtam a derekam. Ami pedig a
legmeglepőbb volt utána, hogy vigyorogva közölte velem, valójában már elküldte
a lapot csak kíváncsi volt bele mennék-e. Ekkor nagyon pipa lettem rá és
napokig nem kerestem csak magamban szeltem a pályát minden délután, mikor időm
akadt rá. Ő betudta a még változó korom egyik jeleként, így egyáltalán nem
hatottam meg a viselkedésemmel.
Jimin POV
Egészen
kicsi koromban kezdtem a korcsolyázást. Azóta jártam mellette tánciskolába is
és még sorolhatnám. Éppen emiatt lettem Busan lakosainak legjobbja jégpályán. Élvezem
ezt csinálni, a versenyszellemem sosem csillapszik. Minden rendezvényen részt
veszek, sorozatba viszem haza az érmeket, kupákat és egyebeket. A szüleim
roppant büszkék rám és én is magamra. Mindent beleadok, amit csak lehet, teljes
odaadással végzem a dolgom. És éppen egy közeli városban rendeznek versenyt a
közeljövőben, amire természetesen jelentkeztem. Szeretnék világhírűvé válni,
hogy mindenki ismerje a nevem és felnézzenek rám a koreaiak, hogy példaképnek
tekintsenek. Mindent megteszek ennek érdekében és senki nem állhat az utamba.
Nem barátkozom akárkivel sem, őket is meg kell válogatnom, mert nem egy senki
vagyok, aki kényelmesen sétálgathat az utcán. A városomban legalábbis, hiszen
az ottani összes versenyen részt szoktam venni, így már ott nagyobb hírem
járja. A helyi lapokban is szerepeltem, mint sorozatos győztes.
És
eljött a nap is, hogy átutazzam a másik városba. Ott fogok gyakorolni a
következő két hónapban. Szeretném megismerni a helyet, ráadásul más versenyzők
is hamarabb érkeznek, így nem szeretnék kilógni a sorból. A gond csak az, hogy
a tanáromat nem hozhatom magammal, aki mindig segített, hiszen neki ott a
helye, abban a csarnokban. De szerencsére találtam egy másikat, aki helyben
lesz és hallásból elég jó is, szóval megbízom benne. Ha sokan dicsérik, akkor
nekem se lesz vele bajom.
Sötétedés
körül jövök a csarnokba. Lejelentkezem a következő két hónapra, fizetek, és már
megyek is, hogy felvegyem a korcsolyám. Halk kattanások jelzik, hogy minden a
helyén, majd a kölcsönző pulthoz lépek. A mögötte álló férfi kérdőn vonja rám
tekintetét.
-
Elnézést, megszeretném kérdezni, hol találom
Kim Namjoon oktatót? – teszem fel a kérdés. Remélem, jó nevet mondtam és nem
emlékszem rosszul.
-
Menjen be a pályára nyugodtan, ott kell
lennie. Nincsenek sokan, csak hárman pillanatnyilag ott, abból az egyik ő lesz.
Biztosan megtalálja.
-
Köszönöm a segítségét. – hajolok meg
illedelmesen, majd hátat fordítva neki indulok a bejárathoz.
Ahogy
belépek, azonnal megcsap a hűvös levegő, mi miatt libabőrös leszek, de kabátot
akkor se fogok felvenni. Akkor nem tudnék rendesen kibontakozni.
Körbenézek.
A pálya hatalmas és vakítóan fehér. Halk zene szól valahonnan fentről, adva a
ritmust a tánchoz, de ahogy arra a két férfira esik a pillantásom, akik a jégen
állnak, látom, hogy ők mit se törődve vele beszélgetnek és járnak körbe-körbe.
Talán egyikük lesz a tanárom, amit csak úgy deríthetek ki, ha odamegyek hozzájuk
és megkérdezem. Nem is habozok tovább, a falapon kopogva a fémmel lábam alatt
lépek ahhoz a részhez, ahol nincs korlát és arra a helyre kerülhetek, ahol
igazán önmagam tudok lenni. A hideg levegőt mélyen a tüdőmbe szívva hunyom le
szemeim egy pillanatra, majd már mennék is a két idegenhez, ha valaki nem
ragadná meg a vállam. Reflexszerűen rándulok össze és fordulok az illetővel
szembe. Egy tőlem magasabb termetű sötétbarna, szinte már fekete szemű, kerek
arcú férfi néz rám széles mosollyal arcán. Én nagy szemeket meresztve meg se
bírok szólalni a meglepettségtől, csak várom a csodát, hogy ő tegyen valamit.
-
Ha jól tudom, te vagy Park Jimin, igaz? –
töri meg a feszült csendet mély hangjával.
Aprót
bólintok, és pillanatok alatt összeszedem magam.
-
Az én nevem Kim Namjoon. Örülök a
találkozásnak! – biccent. – Ha jól értesültem, én leszek a versenyig a
felkészítő tanárod.
Mélyen
meghajolva, kifejezve tiszteletem felé üdvözlöm én is. A kérdésére ismét egy
bólintással reagálok, mire kuncogni kezd, de látva, hogy nem nagyon vagyok
otthon a környezetemben, olyan vagyok, mint egy elveszett kiskutya, komolyabbra
fogja a témát.
-
Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy
már most eljössz. Hallottam róla, hogy ma érkezel a városba, de azt hittem
pihenni fogsz és szokni a környezetet.
-
Egy kis utazás miatt nem fogok leállni.
Meleg időkben nincs lehetőség jégpályára lépni, így minden lehetőséget
megragadok, hogy ott lehessek a lehető legtöbbször. – felelem magabiztosan,
versenytűzzel égve szemeimben. – Mindig felkészültnek kell lennem, ha nem
akarom, mások eltiporjanak a helyemről.
-
Ennyire hiszel benne, hogy győzni fogsz? –
kérdezi, mintha csak meg akarna rendíteni, de nem tud. – Ez nem egy mindennapi
verseny lesz. Ide a legjobbak jönnek. Még te is felkötheted a gatyád mellettük.
-
Rengeteg versenyen vettem részt és az
utóbbi években nem fordult elő olyan, hogy ne kaptam volna díjat. De
legtöbbször az első helyezést értem el. Mi okom volna aggódni? Voltam már az
országos versenyen is, ahol harmadik lettem. Azóta csak fejlődtem. Nem fogok
attól visszább esni. Sőt, még jobb leszek. – közlöm vele a tényeket
folyamatosan sugározva magamból a merészséget és a határozottságot.
Ismét
elmosolyodik, mintha nem akarná elhinni, amiket mondtam, pedig ezek kész
tények. Nekem ne mondja senki, hogy nem leszek képes ezen a versenyen az első
helyet elérni. Mindennap keményen edzek, azért, hogy ott tartsak ahol és a
céljaim bevégeztessenek. Megfogadtam, hogy győzni fogok, kerül, amibe kerül. Ismerek
mindenkit, akik valóban olyan tehetségesek, hogy veszélyt jelenthessenek rám,
de még tőlük se tartok. Győzni jöttem és így is fogok távozni. Engem senki nem
tud megrendíteni. Amint lepakoltam a hotelban is, amibe megszálltam, azonnal
ide vezetett az első utam. Még a szobámban rendesen szét se néztem, de az
maradjon csak estére. Nem az a legfontosabb.
-
Vannak, akiket nem ismersz. – feleli,
mintha el akarna rettenteni, de ezzel csak jobban szítja bennem a
versenyszellem tüzét.
-
Ez csak természetes. Akik rosszabbak, mint
én. – mosolyodom el önelégülten először a beszélgetésünk során.
Kissé
talán egoistának tűnhetek, de én csak tisztában vagyok az erényeimmel. Tudom,
hogy jobb vagyok, mint a legtöbben, ezt pedig kár vitatni. NamJoon kedvesen
mosolyogva továbbra is rázza a fejét, mintha valami hülyeséget mondtam volna.
-
Elfogod hinni, ha azt mondom, van valaki,
aki olyan jó, mint te? – teszi fel a döntő kérdést. – Csak nem mutatkozott meg
még soha.
-
Nem. Aki olyan jó, mint én, az versenyző.
– Adom meg az egyértelmű választ. – Ez valami beugratós kérdés?
-
Nem – feleli komolyan. – Bizonyára fogsz
vele találkozni. Ő is idejár. A tanítványom.
-
Nem félek egy idegentől. Hány éves? Tíz? –
kuncogok.
-
Húsz.
Egy
pillanat erejéig az ütő is megáll bennem. Ha jóval fiatalabb lenne, mint én,
akkor nem tartanék tőle, de egyidősek vagyunk, ráadásul azt mondja, olyan jó,
mint én. De akkor miért nem járt versenyekre eddig? Miért nem bontakozik ki? A
tehetséget mutogatni kell. De talán csak meg akar félemlíteni, hogy legyen egy
célom, nem győzhet le.
Váltottunk
még pár szót, mire eljutottunk addig, hogy a pályára lépjünk. A másik két férfi
készségesen jött oda hozzánk és bemutatkoztak nekem. Említették, hogy ők is
részt fognak venni a versenyen, de azért sok sikert kívánnak nekem is. Az
idősebbiket Kim SeokJinnek hívják, a másikat pedig Min YoonGinak. Kedvesnek
tűnnek és pont olyannak, akiktől nem kell tartanom. Utolsók között már nem
leszek az biztos. Na, nem mintha ettől féltem volna eddig.
Taehyung POV
Úgy
döntöttem, felhagyok a sértettséggel és bocsánatot kérek Namtól a
viselkedésemért. Nem tett végül is semmi rosszat. Ő csak bízik bennem, és ha
tényleg látja, hogy képes leszek végigvinni ezt a versenyt, akkor egye fene,
megcsinálom! Mi rossz származhat belőle? Ugyanúgy gyakorolni fogok, mint eddig,
annyi különbséggel, hogy zenére saját koreográfiát kell kitalálnom. Még a zene
leadásának ideje nem járt le szerencsére, így volt időm válogatni, de a héten
muszáj elküldeni az e-mailt, hiszen ha már esetleg foglalt a szám, másik után
kell, nézzek sürgősen.
A
csarnokban leadom a kabátom és a táskám, majd zsebre vágom a kis műanyag
kockát, amire a számom van írva. Felhúzom a korcsolyám és a megszokott rutinnal
fordulok a pálya irányába. Ahogy belépek, mély levegőt veszek. Nincsenek sokan,
alig vannak páran, ezért még inkább tartok a bocsánatkéréstől. Nem az
erősségem, meg kell, mondjam. Az a pár ember is, akik itt vannak, hallhatják,
amit beszélni fogunk és kinevethetnek a gyerekes viselkedésem miatt. Már az is
elég gyerekes, hogy ilyen kínosnak érzem ezt az apróságot.
Azonnal
észreveszem, ahogy a pályán egy narancs árnyalatú vörös hajú fiú profi módon
körözget Nam körül, aki folyamatosan adja neki az utasításokat, hogy épp mit
csináljon meg. Csillogó szemekkel figyelem minden mozdulatát. Egyszerűen
lenyűgöző a mozgása, ahogy beleadja mindenét. A tekintetéből csak úgy sugárzik
a magabiztosság és a kitartás. Ahogy a levegőbe dobja magát és forogni kezd,
majd a jobb lábára érkezve a másikat kinyújtva maga előtt csúszik tovább, egy
kisebb sóhajt csal ki belőlem. Nagyon tehetséges. De ki ő? Nem emlékszem, hogy
valaha is láttam volna erre. De a tévéből sem ismerős. Talán többször kéne
néznem a leadott versenyeket. Csak néha szoktam meglesni őket, de akkor
élvezettel teszem. Túl iriggyé válnék, ha sűrűbben nézném. És ebben a fiúban is
van valami, ami miatt érzem a felgyülemlő irigységet. Egyébként is, mi az, hogy
őt tanítja NamJoon? Felfújva magam, félretéve a bocsánatkérést, ismét sértetten
felfújt arccal és összehúzott ajkakkal nézek rá résnyire szűkített szemekkel.
Ahogy a korláton támaszkodom tenyeremmel várom, hogy végre észrevegyen és
hagyja a kis újoncot. Ez rövid másodperceken belül be is következik és a
kíváncsiságtól tágra nyílt szemekkel, de mégis mosolygós arccal néz rám. Ne! Ne
nézzen így! Én most haragszom rá! Felemelve karját fejmagasságba integet nekem
üdvözlésképpen. Ugyanazzal az arckifejezéssel, duzzogva hajolok le és
támaszkodom meg inkább alkaromon, lelógatva a kezeim. Akárcsak a mesékben,
szeretném sugározni magamból a negatív látható hullámokat, hogy észrevegye,
sértő, hogy ilyen könnyen túllép rajtam. Erre felnevet és a vörös hajú fiú is
megáll, majd rám néz. Tekintetéből nem tudok semmit kiolvasni, nincs épp közel,
de elég semlegesnek tűnik. Vajon ki lehet ő?
-
Mi az? Bal lábbal keltél, TaeTae? – kiáltja
nekem, amint elindul felém.
Látom
az idegen fiún, hogy nem tudja, mit kéne most tennie, így lassan megindul ő is
hozzám. Én ugyanabban a pózban várom őket, mit sem változtatva az érzéseimen.
-
Üdv – köszönt az oktatóm, amint
nekiütközik a korlátnak, majd megkapaszkodik benne. – Már megint min pufogsz? –
neveti, miközben hüvelyk- és mutatóujja közé fogja arcom és megnyomva kiereszti
belőle a levegőt, ami miatt egy kis nyálam is követi azokat az érdekes
hangokat, mik ilyenkor a számmal képződnek.
Mielőtt
válaszolhatnék, vöröske is csatlakozik körünkhöz. Közelebbről megnézve még
sokkal jobban néz ki, mint távolról. Sötétbarnák a szemei, mikbe belelógnak a
tincsei, alacsonyabbnak is tűnik, mint én, de az alakja túlszárnyalja az enyém.
Elég ehhez egyszer végigmérnem. Egyértelmű. Valószínűleg sokkal többet edz,
mint én. Sőt, talán versenyző, ami csak alátámasztja az előbb állított
tényeket. Arca egy kisfiúéra emlékeztet, de összességében izmosnak és
férfiasnak tűnik. Egész helyesnek találom még akkor is, ha én is fiú vagyok.
Ennyit bárki megállapíthat a másikról.
-
Hello – köszön, mire azonnal kihúzom
magam. Milyen jellegzetes hangja van! Nem mély, hanem inkább magas, de nem is
az a nőies vonású, hanem mégis férfias. Érdekes.
-
Hello – köszöntöm én is.
Az
ekkora be törekvő kínos csendet Nam szakítja félbe.
-
Örülök, hogy eljöttél. – mosolyog rám. –
Had mutassalak be titeket egymásnak. TaeTae, ő Park Jimin, elég népszerű
műkorcsolyázó és élversenyző. Jimin, ő Kim Taehyung, az a fiú, akiről
beszéltem, hogy sosem vett még részt versenyen, pedig roppant tehetséges.
Nem
foglalkozva azzal, ahogy az új fiú végigmér engem meglepett nagy szemekkel,
ismét felfújom magam és úgy érzem, muszáj kiadnom magamból a felgyülemlett
gyerekes indulatot. Szerencsére ehhez már hozzászokott NamJoon. Szerinte nagyon
aranyos vagyok, ahogy úgy viselkedem, mint egy öt éves, mert ezzel olyan életet
viszek a táncba, mint amire nem sokan képesek.
-
Miért mesélsz rólam másoknak? – vágom
hozzá az első kérdésem.
-
Mert tehetséges vagy. – hiába szánja
bóknak, csak összepréselem rá ajkaim.
-
Versenyezni sem akartam! Most se! Nem
tehetek róla, hogy te beírtál!
-
Még mindig ezen hisztizel? – nevet fel.
Erre
tátott szájjal bámulok rá. A szemem sarkából látom a Jimin nevű fiún, hogy
csodálkozva figyeli a tiszteletlen kiborulásom. Ő nem tudja, milyen szoros
kapcsolatban vagyok az oktatómmal. Olyan számomra, mint egy családtag és én is
számára.
-
Mi az, hogy hisztizek? Nem hisztizek? Ez
egy jogos felháborodás! – fogalmazom át szavait. – És én még bocsánatot akartam
kérni! Milyen hülye vagyok! – szorítom meg a korlátot.
-
Csak nem? – húzza fel szemöldökét. –
Bocsánatkérés elfogadva. Gyere csak fel most már a jégre. Mutasd meg, mit
tudsz.
-
Semmit. – vágom rá azonnal, de azért
teszem, amit mond, amit nevetve néz végig.
-
Választottál már zenét?
Fejem
rázom válaszképp és ártatlanul pislogok rá, amint megfordulok, szembe velük.
Jimin még mindig megszeppenve néz hol rám, hol a tanáromra nézve.
Jimin POV
Nem tudom leplezni meglepettségem. Még
sosem találkoztam ilyen sráccal, mint ő. Az új oktatóm elmondása szerint egy
sokkal érettebb személyre számítottam. Első pillantásra még nem gondoltam
volna, hogy ilyen, de hamar átváltott a véleményem. Hogy képes valaki ilyen
gyerekesen viselkedni és pufogni minden szóra? És ezt NamJoon, hogy képes így
tűrni? Idősebb, mint mi, nem egy évvel és ilyen tiszteletlenül beszél vele.
Ahogy engem is végigmért, fogalmam sincs mi járhatott a fejében, de rendesen
futkosni kezdett a hideg a hátamon. Irritáló ez a viselkedés. Ha sűrűn fogok
vele találkozni, akkor idegösszeroppanással fognak a kórházba küldeni. Ha
valóban egyidős velem, miért ilyen? Miért nem hasonló hozzám? Lehetetlen, hogy
olyan tehetséges legyen, mint én. Legfeljebb azt nézem ki belőle, hogy minden
második piruettnél hanyatt vágódik a jégen. Agyilag maximum 10 éves, de nem
több.
-
Nekem már megvan a zene. Holnap hozzam? –
fordulok tanáromhoz.
-
Persze, jobb minél hamarabb elkezdeni
gyakorolni rá. Már megvan, milyen lépések lesznek benne? – kérdezi őszinte
kíváncsisággal.
-
Vannak elképzeléseim, de ezeket még
átgondolom. Egyszerűbb itt kitalálni rá mindent. Tapasztalatból mondom. – húzom
ki magam, fitogtatva a győzedelmeskedő oldalam.
Erre
mosolyogva biccent egyet, majd követi Taehyungot a pálya közepére, miközben
elhalad mellette Jin és YoonGi. Nem nagyon vettem észre, hogy ők a körözgetésen
és beszélgetésen kívül mást csináltak volna-e eddig.
Taehyungnak
mond valamit, Nam, amit nem értek ilyen távlatból, majd hátrébb áll és felém
fordulva kacsint egyet, majd a fiú felé biccent. Valószínűleg azt szeretné,
hogy nézzem meg, milyen. Unottan dőlök neki a korlátnak és támaszkodom meg
kétoldalt tenyereimmel. Már előre felkészülök lélekben az unalmas műsorra. De
meg kell, lepődjek, mert mintha csak kicserélték volna a fiút. Amint vált a
halkan szóló zene egy másikra olyan kecses mozdulattal áll be egy bizonyos
pózba. Látom rajta, ahogy fülel, figyelve a zene minden ütemére, majd azt
átvéve kezd mozogni. Ha az nem lenne elég, hogy milyen szépen mozog, valami
olyasmit sugároz magából, ami valamiért melengeti a szívem, de egyben félelemre
is késztet. Mintha vetélytársra akadtam volna. Az apró mosoly, ami arcát
díszíti, az a lazaság, de mégse a szétesek változat egyszerűen lenyűgöző.
Egyetlen hibát sem vét, az ugrásai gyönyörűek, minden mozdulata kincset ér.
És
ekkor támad fel bennem igazán a versenyszellem. Nem. Kim Taehyung, nem lehetsz
jobb nálam! Nem győzhetsz le! Minden nap órákig fogok gyakorolni, hogy megnyerjem
ezt a versenyt, de nem fogsz leverni. Engem, Park Jimint senki nem
veszélyeztethet, hogy a két hónap múlva megrendezendő versenyt elsőnél rosszabb
hellyel vigyek véghez. És ha ehhez az kell, hogy vele gyakoroljak, akkor vele
fogok. Lássa csak, mennyivel jobb vagyok. Annál jobb, minél inkább elmegy a
kedve az egésztől. És ha ismét megsértődik, akkor nekem már tényleg semmi sem
állhat az utamba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése