[17/?] A vámpírok legnagyobbja - Sarokba szorítva

Írta: Ayu

Jimin POV

            Mondanám, hogy váratlanul ért tette, de akkor hazudnék. Elsősorban természetesen nem ez lett volna a célom, hogy magamra haragítsam, de ha már így alakult a helyzet, muszáj voltam változtatni a terveimen. Békés úton szerettem volna elintézni, de amint megláttam a szemében azt a tüzet, azt a csillogást, ami a dühre, de közben mégis a bizonytalanságra, a válaszképtelenségére utal, rájöttem, ez így nem fog menni. Éppen ezért arra jutottam, magától talán nem menne el messzebbre, de ha magamra haragítom, pontosan így lesz. És a gondolatom be is igazolódott.

            Ökölbe szorított kézzel ül csípőmön egyik kezével vállam fogva, míg én tenyereimen támaszkodom kissé felhúzott térdekkel. Ha akarnám, simán legyőzhetném, de ha már ilyen kis harcias, had legyen egy kis győzelem érzete. Nem kéne a büszkeségét teljesen porig rombolnom. Akkor lehetséges, komolyan gondolná, hogy nem megy bele a hármasba. Márpedig tudom, hogy többet érez irántam puszta testiségnél, amiből arra lehet következtetni, hogy nem fog tudni komolyabban ellenem fordulni. Jungkookot se hinném, hogy ennyire ellenezné, csak szokatlan számára, hogy az, akivel felnőtt, most egy lepedőt gyűrjön.

-        Na, mi az? – Hergelem tovább, pedig nem kéne foltosra veretnem magam. – Kezet emelsz rám, de használni már nem tudod? – Kérdezem résnyire szűkített szemekkel, egy féloldalas gunyoros mosolyt megeresztve.

Egy pillanatig habozik, ami nekem pont tökéletes, hogy kimérjem, hogyan fog támadni. Látni szemeiben az elszántságot, a vadságot, majd egy másodperccel később már lendíti is karját arcom felé, amit azon nyomban elkapok gyors reflexeimnek köszönhetően. Csuklójánál ragadom meg és tartom el magamtól, amit elkerekedett szemekkel figyel. Érzem, ahogy megremegnek izmai, talán a félelemtől, talán a dühtől. Megpróbálja kirántani csuklóját, de nem engedem, sőt, ha lehet, még jobban szorítok a fogáson, mire felszisszen. Szemeim tudom, hogy vörös színbe váltanak, amit ő is észrevesz, de ahelyett, hogy megadná magát, számomra váratlan reakciót produkál.

-        Engedj el! – Szól rám és ezzel egy időben, mintha csak tudná, nem fogom megtenni, amire kér, előrehajol lefogott csuklójához és az enyémbe harap.

Felszisszenek, amint egyre csak mélyebbre nyomja fogait, összeszorított szemhéjakkal, minden erejét beleadva. Rángatni kezdem karom, de mint valami pióca, úgy tapad rám. Kénytelen vagyok pozíciót változtatni, így teljes testtel fordulva magam alá lököm, kisebb fájdalmas nyögést kicsikarva belőle, de ettől függetlenül nem ereszt el. Forró lehelete csiklandozza a bőröm, néha nyelve is hozzáér. Nem érdekli az sem, milyen erővel csapódott hanyatt a betonra, kitart állása mellett.

-        Milyen erőszakos vagy! – Rángatom meg újból kezem, de ismét jobban rászorít. – Ostoba! – Sziszegem, miközben megnőnek szemfogaim, amiket szerencsére ő is észrevesz. Abban a minutumban szája tátva marad, csuklóm kiszabadul, így én is elengedem őt a pillanat hevében. Visszahanyatlik a földre és le sem tudja venni szemét rólam.

-        T-te vámpír vagy! – Jelenti ki a nyilvánvalót.

-        Tudod, most nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. – Sóhajtom.

Látva lesápadt arcát, talpra ugrom és lehajolva érte, felhúzom őt is a koszos járdáról. A teljes sokk, ami kiül arcára, arra ad bizonyosságot, hogy végre elhiszi, mi is vagyok valójában. Ez már határozottan haladásnak számít nála. Jungkook vele ellentétben sokkal könnyebben elfogadta a kilétem. Szinte rá se kérdezett dolgokra, míg Taehyung mikor el se hitte a tényeket, amiket tálcán kínáltam fel neki, akkor is kérdezett. Most pedig az, hogy szemtől szemben áll velem, látva vörös szemeim, hegyes szemfogaim, úgy tűnik, nem akarja lelkileg feldolgozni. De nézzük a jó oldalát! Már nem fog rám támadni, ami csak megkönnyíti a dolgom, mert nem kell feleslegesen viaskodnom vele.

-        Senkinek nem szólhatsz egy szót se! Nem szándékosan mutattam meg! – Figyelmeztetem, mire csak még tágabbra nyílnak szemei. – Nem akartam, hogy így láss. -  Sóhajtom.

Mivel nem tűnik úgy, hogy válaszolni akarna, meglengetem szemei előtt kezem. Ekkor végre felveszi a szemkontaktust. Szemfogaim visszahúzódnak, már szememnek se szabadna elméletileg vörös színben pompáznia. Tudom, hamar lehiggadtam, de kénytelen vagyok rá, ha nem szeretném elveszíteni. Márpedig szükségem van rá. Pontosan magam se tudnám megmondani, mi okból, de így érzem. Nem engedhetem el. A barátja mellett kell tudnom. És ennél jobb alkalmam nem is adódhatna rá.

Mit se törődve azzal, hogy valójában az iskolába tartunk, kihasználom a tehetetlenségét, a tanácstalanságát, tudatlanságát szétnézek az utcán, hogy felmérjem a terepet. Egy-két ember járkál felénk, így nem kockáztathatok. Megragadom csuklójánál és magammal rántom a legközelebbi bokros terület mögé, ahol biztosan senki nem vehet észre. Meg se lepődök rajta, hogy nem ellenkezik. Szerintem azt se tudja most, hogy fiú-e vagy lány. Ha rajtam múlik lány lesz, de ezt jobb, ha egyelőre nem tudja meg. Megrázom picit fejem, hogy elhessegessem a szemeim elé tolakodó képekről gondolataim, amint valami csinos női ruhában áll a szobámban, majd azt leszaggatva róla addig dugom, míg teljesen ki nem nyúl. Már várom a napot, hogy megtehessem. Hogy bármi aggály nélkül leteperhessem, később pedig Jungkookkal együtt játszhassak. Maga lenne az álom, ha minden sikeresen menne pontosan úgy, ahogy elképzelem.

Szembefordulva áldozatommal, látom megilletődött tekintetét. Vajon nem mer tenni semmit vagy valamit forral magában? Az utóbbit tekintve tartanom kéne tőle, de ahogy elnézem, inkább az első tippem győzedelmeskedik. A végén megesik rajta a szívem, amiért ki akarom használni a helyzetet. De nem. Nem érdekel, mennyire fog ellenkezni, ennél jobb alkalmam nem adódhat legközelebb. Muszáj élnem a lehetőséggel!

-        Most pedig, ajánlom, hogy ugyanilyen csendbe maradj, mint most! – Parancsolok rá, mire nagyot nyel. Látni, ahogy ádámcsutkája fel-le mozdul, amint a folyékony halmazállapotú anyag lecsörgedezik rajta.

Még egy utolsó pillantást vetek az utcára, majd sietősen cselekedve, jelenítem meg minden szem számára szárnyaim, amiket óvatosan megmozgatok, hogy ne az égben száguldva jöjjek rá, hogy el van az egyik gémberedve és zuhanjunk le a felelőtlenségem miatt. Taehyung halk sikkantáshoz hasonlító hangot hallat, miközben a hátsójára esik egyensúlyát vesztve. Arcizmai rándulnak egyet a fájdalomtól, de hamar túlteszi magát rajta, ugyanis hátam mögött elterülő denevérszárnyaimnak szenteli figyelmét. Nem hagyom, hogy tovább bámészkodjon, vagy talán túl késő legyen és elfusson, így felrántom a földről és magamhoz ölelve csapók egyet magam alá gyűjtve a levegőt, miközben elrugaszkodom és pillanatokon belül a kék eget szeljük.

-        Le fogok esni! – Kiált fel a magasban, így már nem szólok rá, hiszen úgyse hallhatja senki. Erősen kapaszkodik vállamba, lábait is éppen csak oldalamhoz szorítja. Mosolygásra késztet pánikja. Jókedvem pedig nem is próbálom palástolni, egész visszafogott nevetésben török ki, mire jobban megmarkolja vállaim. – Nem nevetség tárgya az, ha meghalok! – Ripakodik rám.

-        A halálnak több értelme van. – Felelem. – Én se volnék épp élő. – Hajolok füléhez és suttogom bele e szavakat.

Érzem, amint megborzong, amivel elárulja magát, valójában semmit nem változtak érzései. Még mindig oda van értem. Előttem úgyse tudja palástolni. De vajon mennyire lehetnek erősek az érzelmei irántam? Milyen szorosan kötődhet hozzám? Ezzel jobb, ha várok, hiszen ha feltenném neki a kérdést, valószínűleg ő maga sem tudná pontosan megadni a választ. Általában ilyenkor az emberek nincsenek tisztában a saját érzéseikkel, így hagynom kell, hogy a dolgok tovább alakuljanak a tervem szerint és csak aztán rákérdezni. Talán addigra magamtól is rájövök, talán már el fogja mondani. Az is megeshet, hogy el fogja felejteni és meggyűlöl, de akkor sem szabad most ezzel zargatnom. Tekintve, hogy tulajdonképpen épp elrabolom, és a foglyommá készülök tenni, akárcsak hetekkel ezelőtt barátját.

-        Hova viszel? Suliban a helyünk! Legalábbis nekem biztos! Engedj el! Oda kell mennem! El fogok késni! – Nyavalyog, mint egy kislány.

-        Te akartad. – Forgatom meg szemeim és egy pillanat erejéig el is engedem. Legalábbis lazítok a fogásomon, így ha nem kapaszkodna, valószínűleg már zuhanna.

Felkiált és lábait csípőm köré fonja, karjait nyakamon tekeri körbe. Újra háta két pontjára helyezem karjaim, így tartva. Nem bírom nevetés nélkül hagyni a reakcióját.

-        Nem vagy normális! Nem azt mondtam, hogy most engedj el! Amint földet érünk, esküszöm, megverlek! De most már komolyan! Nem érdekel, mi vagy! Egyáltalán nem fog érdekelni! Nem egy olyan kis mihaszna ember vagyok ám, akit kénye-kedvedre kihasználhatsz!

-        Be foglak zárni – sóhajtom, amivel egy pillanatra elveszem a kedvét, de ez hamar változik.

-        Az se érdekel! Lázadni fogok! Nem egy darab hús vagyok! Érző lény vagyok, tele erővel és kitartással! Ha kell, leverek mindenkit, aki az utamba áll! Te sem akadályozhatsz meg! Tőled tartanék a legkevésbé. – Magyaráz tovább, amit mosolyogva tűrök meg.

Jobban belegondolva, egészen tetszik ez a stílusa, a modora. Nem tudnám megfogalmazni, milyen módon, avagy értelemben, mert tízévente egyszer érzek ilyet, de akkor nagy szónak számít. Talán még keveset is mondok az éveket nézve. Megeshet, hogy ilyesmi még sosem járt át belülről. Nem testi vágy, szimplán legbelül érzem, hogy valami más. Olyasmi, ami miatt nem tudnék rá haragudni, ha ugyanazt megtenné, amit Jungkook, aki olyan ügyesen megszökött, mikor járni alig bírt. Neki is elnéztem, de nála mégse érzem pontosan ugyanezt. Hasonló, de mégse. Mondanám bizonyos melegségnek, ami boldogsághormonokat termel. Magam mellett akarom tudni és sosem engedni el. Nem hagyni, hogy baja essen, de közben szívesen fenyegetném egysmással, hogy mégis megmaradjon a tartásom mellette. Védelmezni szeretném. Szeretném, ha szeretne.

Megrázom a fejem a gondolatra. Mégis miket gondolok? Teljesen elcsavarta a fejem a sok baromságával, amiket összehord. Ez lehet az oka, amiért ilyenekre kalandoztak gondolataim, nem más. Sose kívántam még ilyet. Kétszáz évem alatt egyszer sem fordult meg a fejemben ennyire komolyan, milyen lenne, ha valaki őszintén szeretne. Mert miért is szeretne engem bárki? Engem, egy vámpírt, aki képes emberek életét kiontani bármi lelkiismeret nélkül, vagy kihasználni őket, amit valóban rendszeresen teszek. Miért is kellenék neki ilyen módon? És nekem miért kellene ő ugyanígy?

Szerencsére máris megérkezünk a kastélyhoz, ahol az ajtó előtt szállok le. Éppen csak leteszi áldozatom lábait, de már lökdösöm is befelé. Haragosan néz hátra rám, de mit sem törődve vele kísérem tovább az alagsor irányába, ahová legutóbb megtiltottam, hogy menjen. Az is egy érdekes szituáció volt. Miért nem zártam be? Miért mutattam meg neki csak így ezt a helyet, ami ennyire bizalmas? Komolyan ennyire meggondolatlan vagyok? Vagy csak megbíznék benne? Nem szabadna emberekben bíznom. Felelőtlenség. A lépcsőn leérve megáll és szétnéz, de mielőtt alaposabban szemügyre vehetné a folyosókat, megragadom karját és ahhoz a szobához vezetem, ahová Jungkookot is zártam régebben. Nem foglalkozom azzal, hogy párszor ránt egyet, jelezvén, engedjem el, hiszen tanultam az esetekből, az is lehet, hogy futásnak eredne, amivel ugyebár semmit nem érne el, de biztosan megpróbálná és nincs kedvem feleslegesen utána koslatni. Van még éppen elég dolgom. Úgy néz ki, a mai nap kimarad számomra is az iskolát tekintve. Nem mintha olyan sokat veszítenék vele, hiszen már nem először járom végig. Alapjáraton sokkal többet tudok, mint a legtöbben. A történelmet a lehető legjobban ismerem az elődeimtől és saját magamtól is, amiket én is átéltem, amit persze senki nem hinne el, ha nem tudnák, hogy mi vagyok.

-        Itt maradsz egy ideig. – Mérem végig, amint bezárom a szoba ajtaját mögöttünk. – Igazán takaros kis hely, szóval ajánlom, hogy egy rossz szavad ne legyen! Ha nem ugrasz nekem, most az iskolapadot koptathatnád. Magadnak köszönheted. – Jelentem ki teljesen hidegen, mintha valóban az ő hibája lenne és nekem semmi hátsó szándékom nem adódott volna ezzel kapcsolatban, miközben igenis így akartam, hogy történjen.

-        Most bezársz? Komolyan bezársz? – Nyílnak tágra szemei hitetlenül, mire aprót bólintok. – Nem. – Jelenti ki határozottan, mire egy hosszú pillanatig megfagy a levegő közöttünk. Beáll a csend és csak nézünk egymás tekintetébe teljesen szótlanul. Nem sokáig hagyom, hogy ez így maradjon, feltör belőlem a nevetés. – Most meg mit nevetsz? – Szorítja ökölbe kezeit, mikor már hasam fogom.

-        Igazán aranyosak a próbálkozásaid. – Túrok hajamba, hátrasimítva a szemembe lógó tincseket, amint kihúzom magam és elé lépek. – De most mennem kell. Garantálom, hogy még látni fogjuk egymást. – Vigyorgom, majd búcsúképp egyik kezemmel összeborzolom haját, amit szúrós pillantásokkal illet.

Érzem, hogy valamit még tennem kéne, de fogalmam sincs, micsodát. Egy bizonyos űr keletkezik bennem, mintha elfelejtenék egy nagyon fontos dolgot. De mit? Mi ez az egész? Jobbnak látom, ha gyorsan eltűnök a helyiségből, így az ajtóhoz visszalépve már fel is rántom, hogy kimenjek, de nem tudom bezárni. Reflexszerűen hátra pillantok, hogy megnézzem mi az oka ennek. Mégse zárhatom be egy olyan szobába, ahonnan megszökhet.

-        Nem teheted! – Emlékeztet, miközben az ajtó kilincsét fogva húzza a falapot maga felé.

-        Engedd el! – Szólok rá.

-        Nem! Nem maradok itt!

-        Tripla őrséget fogadok. – Sóhajtom elnézve, hogy milyen erőszakos. - Nincs kedvem játszadozni. – Jelentem ki és egy lépéssel kint is vagyok a folyosón, majd berántom magam mögött az ajtót, aminek hangos koppanással esik neki foglyom. Áthallatszik, ahogy felnyög a fájdalomtól, így kihasználva, hogy pillanatnyilag nem tud tenni semmit, a kulcsot duplán forgatom el a zárban, hogy véletlenül se jusson ki.

-        Nekem sincs kedvem, szóval engedj ki! – Kezd el dübörögni, mire égnek emelem szemeim. - Nem érdekel, mennyi időre hagysz magamra! Ki fogok jutni! Nem maradok itt! Nem élhetek itt! Velem nem teheted ezt, hallod?

-        Ha lehiggadtál, szólj. – Felelem, majd el is hagyom az alagsort.

A legfelső emeletre érve a saját szobámba veszem az irányt, ahol hagytam másik szeretőm. Ha ez így marad, akkor fel-le fogok rohangálni a kettő között. Ezért kellene minél hamarabb összehoznom őket, hogy egy helyre pakolhassam őket. Ez úgy hangzik, mintha tárgyként kezelném mindkettőt, ami részben azért van, mert már hozzászoktam a hatalomhoz, ahhoz, hogy senki nem mondhatja meg, mit csináljak. Ezt a kört ők sem boríthatják fel. Csendesen lépek a helyiségbe, nehogy esetleg megzavarjam a fiatal fiút, ha alszik. De amint körbe tekintek a szobában, sehol nem látom. Talán a fürdőszobában rejtőzködik, vagy kiment az erkélyre. Több eshetőség is fennáll. Bentebb lépek és határozott hosszú lépésékkel érek a túlsó végbe, ahol az erkély van, így kilesek, hátha ott találom, de az teljesen üres. Hátat fordítok az ablaknak és még utoljára körbenézek, mielőtt elkiáltanám magam.

-        Jeon Jungkook! Merre vagy?

Ekkor a fürdőszobából valaminek az apró szilánkokra törésének hangja szűrődik ki. Vajon miben mesterkedik, hogy a hangom hallatára így megijedt?

-        Gyere kifelé! Beszélni szeretnék veled. – Közelítem meg a fürdő ajtaját, de mielőtt odaérnék, résnyire nyitja, hogy éppen csak kiférjen rajta, majd gondosan be is zárja azt maga mögött, elállva az átjárhatósági utat. Ártatlanul pislog rám, mire én résnyire szűkített szemekkel nézek hol rá, hol az ajtóra, mintha átláthatnék rajta. – Mit csináltál? – Ráncolom szemöldököm.

-        Semmit! – Vágja rá túl hevesen, így elárulva magát. Továbbra sem engedem tekintetemmel a magyarázat elől. – Tényleg nem fontos! Azt hittem, később jössz. Kedd van, nem? – Néz szét, mintha a falra lenne írva a válasz.

-        Azt én döntöm el, mikor hova megyek. – Magyarázom, de ő továbbra sem tágít. – Utoljára kérdezem, mit csináltál?

Nagyot nyel, majd benedvesíti ajkait. Sugárzik belőle a feszültség.

-        É-én tényleg semmi olyat… csak… - mélyre hatoló pillantásaimtól nem szabadítva hajtja le fejét frusztrált sóhajjal. – Szerettem volna festeni. – Motyogja.

-        Festeni? – Értetlenkedem továbbra is. – És annak mi köze ahhoz, hogy valami eltört odabent? – Mutatok mutatóujjammal a forrás irányába.

-        Az egy… kis váza volt. Festéket kerestem, de megjöttél és azt hittem, baj, ha csak úgy a cuccaidhoz nyúlok, ezért… megrémítettél. – Magyarázza.

Szóval ennyi a probléma. Fél tőlem. Szuper, akkor annál könnyebb lesz rá hatni.

-        Boldog lehetsz, most egy igazán fontos dolog miatt jöttem vissza, szóval elnézem neked ezt az ügyetlenkedést.

Sikerül meglepnem kijelentésemmel, így bátrabban lép el az ajtótól, hogy egymással szemben leüljünk a franciaágy végébe. Látni rajta, hogy kissé feszült, mert nem tudja, mire számítson most, és ezen a következő kérdésemmel sem segítek.

-        Tekintettél már Taehyungra úgy, mint egy férfi? – Teszem fel az első, egészen lágy kérdésem, hiszen nem rontottam rá azzal, hogy mégis milyen szinten vonzódik szexuálisan hozzá.

-        Tessék? – Húzza fel szemöldökét meglepetten. – Mire gondolsz? – Kérdezi meghökkenten.

Alsó ajkamba harapok, ízlelő szervemmel benedvesítem a kiszáradt bőrt, miközben a magyarázaton tanakodom, mégis hogyan magyarázhatnám meg neki finoman.

-        Mint, amikor egy lányra nézel, aki tetszik. Csak jelen pillanatban fiú változatra kell gondolnod. Biztosan érted, mire gondolok.

Látom rajta, hogy kissé zavart és próbálja rendbe szedni fejében a szálakat, majd amint tudatosul benne a kérdésem fontossága összepréseli ajkait, mély levegőt vesz, mellkasa emelkedik és süllyed.

-        Ő a barátom. – Feleli csendesen.

-        És mi ezzel a probléma? – Vágom rá, mintha annyira természetes dolog lenne valakit ilyesmiről faggatni, mikor én magam is kihasználom a vágyaim kielégítésére.

-        Nem tekinthetek rá úgy! Ő fiú és a legjobb barátom! Kiskorom óta ismerem. Olyan mintha a testvérem lenne. A vérem. – Teszi mellkasára kezét.

Végignézve rajta konstatálom, határozottan olyan, mint Taehyung. Nagyjából ugyanazt mondta el, mint ő, csak rövidebben. Szóval ilyen szoros a kapcsolat közöttük. Annál jobb.

-        Nem tehetem meg, hogy másképp nézzek rá. Ő se örülne neki, nekem pedig az a legfontosabb, hogy ő biztonságban legyen és boldog.

-        Tulajdonképpen, akkor csak bebeszéled magadnak, hogy nem lehet, de közben mégis érzel iránta valamit? – Faggatom tovább egyre mélyebbre hatolva a szívéhez. – Valami vonzást? Vágyat? – Tippelgetek, hátha sikerül megrendítenem, ha eddig esetleg ő nem jött volna rá magától. – Akármit, ami több mint barátság?

-        Hát én… én… - motyogja kissé pirulva. – Nem tehetem. Nem… nem tudom…

-        Ha nem lennének ilyen gátlásaid, belevetnéd magad vele egy kapcsolatba?

Ajkai résnyire nyílnak, pupillái kitágulnak, amint kirázza a hideg. Mintha csak belegondolt volna. Gyerünk, csak így tovább! Ilyen tempóval, pillanatok alatt egymáséivá teszem őket. Legbelül már ördögien vigyorog a leggonoszabb énem.

-        Ezek nem egyszerű gátlások! – Próbálkozik tovább, de már nem tudok bedőlni neki. Ha még az elején rendesen és határozottan kiáll a mellett, hogy nem vonzódik barátjához, talán el is hiszem, de akkor se hagynám ennyiben.

-        Felejtsd el akkor ezeket, bárminek is nevezed őket! – Nézek mélyen szemeibe.

-        De én… én… - motyogja egyre vörösebb színben pompázva. Szinte látni, ahogy szemei előtt megjelennek az elképzelt pajzán képei. – Azt hiszem… talán… - harap erőteljesen ajkába, mivel egy széles vigyort csal ki belőlem.

-        Akkor, ha azt mondom, itt van a kastélyban és elvezethetlek hozzá, tennél bármit? Nem lennének következmények. Nem történne semmi, ha nagyon akarnád. Csak el kellene mondanod neki, amit érzel, bármily gátlás nélkül. Ha elutasít, akkor elutasít, de ha a legjobb barátod, akkor elfogadod. Jobb tisztázni ezeket a dolgokat, hidd el nekem. Több évnyi tapasztalat beszél belőlem. – Győzködöm.

-        De annak súlyos következményei lennének! – Vágja rá hisztisen és kissé rémülten, mire magam elé tartom kezeim megadóan.

-        Ne érdekeljenek a következmények! Az se, ha ő ellenkezne először! Ez természetes emberi reakció. – Próbálkozom tovább. – Szóval? Őszintén válaszolj! – Nézek rá szúrósan.

Először csak hebegni bír, míg nem szemeiben olyan fény gyúl, amilyet még sosem láttam. Ez határozottan azt jelenti, sikerrel jártam. Belül már öröm táncot lejtek profi meggyőző képességem miatt. Ekkor viszont tenyerébe temeti arcát, ami már olyan, akár a rák.

-        Igen! Kipróbálnám, milyen vele következmények nélkül. – Feleli tompán, de tökéletesen értem minden szavát, mi miatt széles vigyorom nem akar szűnőbe lépni.

-        Akkor gyere velem. – Mosolygok szélesen.

Meglepődött nagy szemeket mereszt, miközben megragadom kezét és magammal invitálva indulunk le vissza az alagsorba. Amint őt is sikerül beküldenem, duplán fordítom rájuk a zárat, plusz őrséget is fogadok. Este még átnézek, meglátjuk mire jutottak. Mindkettejükben megingattam valamit, főleg a fiatalabban, akiben szerintem több rejlik, mint mutatja. Remélhetőleg jól végzi majd a munkáját és akkor végre teljesül az egyik célom. Már alig várom.