[16/?] A vámpírok legnagyobbja - Dilemma

Írta: Ayu

Taehyung POV

            A megírt leckéim felett ülök gondolataimba merülve, tenyeremben támasztva állam, a kislámpám éjszakai fényébe bámulva, ahonnan erőteljesen, akárcsak a villám, a falapra verődik sárgás színben pompázva. A szoba sötétségét ez az egyetlen fényforrás töri meg. Bal kezemben ujjaim között forgatom a tollam, ami nemrég a füzetem lapjain súrlódott. Nem igazán bírok figyelni a tanulnivalóra, pedig fontos lenne, hiszen nem ronthatok az eredményemen. De nem tetszik ez az egész helyzet. Azóta a reggel óta, hogy Jungkook pánikolva közölte velem, hogy figyeljek a denevérekre és tanuljam meg jól azt a leckét, minden megváltozott. A vörös hajú istenség közelebb került hozzám, az nem kifejezés, mennyire. A legjobb barátomat elrabolta, akit egy ősrégi, rémisztő kastélyban tart, mint valami háziállatot. A tanárokat mit sem érdekli a távolléte, úgy viselkednek, mintha valami mindennapos jelenség lenne, hogy valaki ennyi ideig szótlanul kimarad. Vajon Jimin beszélt velük? Lehet, van valami mágikus ereje, amivel kiszivattyúzta az emberek agyából a padtársam? Bár, ez elég abszurdnak tűnik, mégse jut eszembe más eshetőség. Amellett pedig, hogy ki szeretném szabadítani a kiskori barátom, ott lapul bennem az az érzés is, ami nem engedi, hogy a vámpír ellen lépjek. Magamat is bajba sodornám vele, amivel nem jutnánk előrébb. Valami egészen okos, kidolgozott terv kell ide, csak tudnám, mi! Hogyan juthatnék be a kastélyba? Ha be is jutok, hogyan hoznám ki onnan? És, ha kihoznám, mi a garancia rá, hogy nem fordulnak rosszabbra a dolgok? Ez nagyban függ attól, mik a tervei Jiminnek. Ha valami roppant fontos célhoz van rá szüksége, akkor nehezebb dolgom lesz, mint azt most gondolom. Lehet, valami titkos szolgálattal fel kéne vennem a kapcsolatot, és velük együtt csinálnám végig az egészet. Bár ez megint egy halva született ötlet. Egyetlen ilyen társaságot sem ismerek, ráadásul egy kis fiatal mitugrász kölyköt ki venne komolyan? Aztán a vámpírok mellett nehezen tudnánk észrevétlenül járkálni, hacsak nem védőfelszerelést készítenek.

            Reggel fáradtan mászom ki az ágyból, miután a párnám alá rejtett ébresztőm, kikapcsolom, kócos hajjal, karikás szemekkel, gyűrött pizsamában, szétvetett végtagokkal. Semmi kedvem kikelni az ágyból, amit a látványomnál mi sem tanúsíthat jobban. Nagy nehezen, mintha mázsás súlyúvá dagadt volna a karom, megemelem, és a takarót lerántom testemről, a falnak dobva. Szemeim le-lecsukódnak, de tartom magam ahhoz, hogy kikeljek a mágnesként vonzó puhaságból. Az oldalamra fordulok, karom élettelenül dobva a másikra. Fáradtan nyöszörgök, majd tovább folytatom a gurulós módszerem. Éppen elérek az ágy széléhez, mikor észbe kapok, hogy nem kéne hanyatt vágnom magam rögtön, amint felkelek, így ülő pozícióba helyezem magam. Fejem hátra billen, majd egy kört teszek vele. Mély sóhajt hallatok, miközben a karjaim a magasba emelem és hol az egyiket, hol a másikat hajlítva be nyújtózkodom, minek hatására a felsőm is fentebb csúszik. Érzem a bőrömön, ahogy a hűvösebb levegő beáramlik a pólóm alá, így pillanatok alatt az ölembe dobom kezem. A fürdőbe veszem az irányt. Fel sem öltözöm, semmivel sem foglalkozom. Elsősorban az ottani teendőimmel tervezek végezni, aztán egy kiadós reggeli után, ami remélhetőleg felkelt, visszatérek szobámba. Az elején minden szépen a terveim szerint is megy, de mikor a nappaliba veszem az irányt, amin keresztül a konyhába juthatnék, abban a pillanatban megbotlok a saját lábamban és hasra vágódom, váratlan vendégünkre pillantva, aki hangos hahotázásba kezd szerencsétlen mozdulatom miatt.

-        Mától a nappaliban fogsz üdvözölni? – Morgom orrom alatt, továbbra sem mozdulva a padlóról.

-        Ilyen szépen se üdvözölnek minden nap. – Vigyorogja, miközben felém lép és lehajolva a karját nyújtja nekem segítségét felajánlva, amit nem fogadok el, csak nézek rá álmosan. – Megmondtam, hogy reggel eljövök ide, hogy választ kapjak tőled. – Guggol le és suttogóra fogja hangját, gondolom, hogy szüleim ne sejtsék, valami bizalmasabb dologról van szó, mint holmi iskolai dolog.

A helyett, hogy választ adnék neki, mint egy rossz, hisztis pulya, elkezdek kiabálni a szüleimnek, miközben felülök és törökülésben helyezkedem el, mire Jimin azonnal felpattan és a konyha irányába szegezi tekintetét.

-        Anyaaa, apaaaa! – Kiáltom, mire az előbb említett az ajtóba toppan, és úgy néz felváltva ránk. – Ki engedte be? – Tartom a magasba bal karom és mutatóujjam egyenesen feszítem vendégünk irányába.

-        Milyen modortalan vagy, TaeTae! – Siet hozzánk, és lehajolva hozzám a hátamra teszi egyik kezét. – Állj fel! Nem illik így viselkedni vendégek előtt!

-        Nem vagyok már gyerek, anya! – Sóhajtom, de eleget teszek kérésének.

-        Akkor viselkedj a korodnak megfelelően! – Ereszt meg egy gondterhelt sóhajt, miközben csípőre teszi kezeit és végigmér tetőtől talpig. – Jimin azt mondta, tudsz róla, hogy jön. Akkor miért vagy pizsamában? Hol rontottam el a nevelésed? – Kérdezi az utolsót magától aggódva.

Vendégünk feltörekvő nevetését köhögésnek álcázza. Egyik karját a mellkasa előtt tartja, másikkal a könyökével támaszkodva rajta, és ökölbe szorított kezét a szája elé teszi. Míg anyám szidalmazását hallgatjuk, így néz rám, perverz, önelégült és egyben szórakozott mosollyal arcán.

-        Öltözz fel, aztán gyere le enni! Utána mindkettőtöknek nyomás az iskola! Jimin, kérlek, fáradj be a konyhába. Ne ülj itt egymagadban addig!  - Adja ki a parancsokat ellentmondást nem tűrő hangon, ami legalábbis engem illet.

A szobámba érve, előszedek pár megfelelő ruhadarabot, ugyanis mára elég hideget mondtak, erős havazást is, ami azt illeti. Már most várom, hogy hazaérhessek és a jó meleg ágyamba bújhassak. Ki sem fogok mászni belőle, az is biztos. A konyhába lépve, együtt reggelizek meg a szüleimmel és ezúttal Jimin társaságában is. Egyszer vannak itthon szökő évente a reggeli idejében, és erre ebbe a meghittségbe is bele pofátlankodik egy vámpír. Nem is lehetne szebb.

Kínos csend telepedik a helyiségre, amit apám tör meg.

-        És pontosan mi is az a valami, amit muszáj megbeszélnetek? Vagy ez szigorúan titkos? – Kezdi komolyan, a végére pedig megereszt egy halovány mosolyt.

Abban a pillanatban, ahogy elhangzik a kérdés a szájából, Jiminnek szegezem pillantásom és nagyon remélem, hogy észreveszi a rejtett utalásom, miszerint ne merjen szólni semmit a kis dolgainkról. Ha megteszi, kitekerem a nyakát, abban biztos lehet. Szinte villámokat szórok szemeimmel, amit talán megérez, vagy csak szimplán ösztönös, de felnéz rám, majd kisebb gondolkodás után apámhoz fordul. Lenyeli az utolsó falatot a szájában, megköszörüli a torkát és szólásra nyitja a száját, de mielőtt egyetlen hang is elhagyná, kicsit hangosabban a kelleténél, hogy ne rá figyeljenek, átveszem a szót.

-        Nincs semmi különösebb, amit meg kéne tárgyalnunk, csak útba esek neki suliba menet, így úgy döntött, hogy most beugrik, hogy bocsánatot kérjen a múltkori betöréséért. – Fogalmam sincs, miket beszélek, a szavak csak úgy kitörnek belőlem.

Mindhárman rám néznek, én pedig legszívesebben lecsúsznék az asztal alá, hogy senki ne lásson. Vagy elmenni, elfutni a világ végére, ahol nem találnak rám a kíváncsi szempárok.

-        Ó, valóban? – Hallani ki a meghatottságot anya szavaiból. – Erre igazán semmi szükség. Nem te vagy a hibás érte, hogy TaeTae nem szólt nekünk egy szót se arról, hogy jössz. Ezért igazán kár aggódnod. – Mosolyog rá kedvesen, mire tágra nyílt szemekkel meredek rá. Jól hallottam? Komolyan az ő pártját fogják?

-        Ez egy kedves gesztus, de már elsőre is mondhattad volna. Nem kell kertelni azzal, hogy beszélnetek kell.

Az említett csak megszeppenve néz felváltva szüleimre, majd egy számomra tőle ismeretlen őszintének tűnő kedves mosollyal biccent egyet nekik.

-        Ami azt illeti, nem csak erről lenne szó… - jelenti ki, mire bokán rúgom az asztal alatt. Abban a pillanatban torkára forr a szó. Rám pillant, mire én csak kérdőn nézek vissza rá. Mély levegőt véve szenteli újra figyelmét a két idősebbnek. – Valóban lenne valami, amit meg kell beszélnünk, de ez olyasvalami, amit az iskolában nem tehetünk meg. Személyes.

Hitetlenül nézek rá. Már egy csepp étvágyam sincs, így felhagyok azzal, hogy magamba tuszkoljam a tányéromra szedett ínyencségeket, amik oly hívogatón néznek fel rám, de már szívem heves verdesése miatt, amitől torkom összeszorul, nem tudom folytatni a majszolásukat.

-        Elég bizalmasnak hangzik. Nem kéne ennyi idősen ilyen komolyan venni a dolgokat. Bármi is legyen az, biztosan nem tűr ekkora felhajtást.

-        Ez nem felhajtás akar lenni. Szimplán fontos. – Magyarázz tovább, mire mély levegőt veszek és fújom ki magamból, nehogy felhúzzam magam rajta, átugorjak az asztalon és puszta kézzel fojtsam meg. Ha így folytatja, nem lesz kérdéses a válaszom.

További dühöngésen egy pillanat alatt elszáll. Mint akit fejbe lőttek ledermedek, és falfehér arccal bámulok az előttem ülőre. Bennem reked a levegő, a külvilág egy másodpercre teljesen megszűnik létezni, a szívem is kihagy egy ütemet. A fenébe is, hogy mindig ekkora terpeszben kell ülnöm! Megszokás, ilyen vagyok, most mégis a pokolra kívánom ezt a tulajdonságom. Egyik lábát ügyesen, észrevétlenül vezette fel hozzám, én pedig így megkönnyítem dolgát ezzel a pozíciómmal. Nesztelen mozdulatokkal kezd masszírozni farmeron keresztül, ami be kell, valljam, még így is túlzottan izgató.

-        És mi se tudhatjuk, miről van szó? – Teszi fel a döntő kérdést apa, mire a kérdezett erősebben nekem nyomja lábfejét, így azonnal megugrom felnyikkanva. – Taehyung, mi bajod van? – Néz rám rosszallón.

Nagyot nyelek legyűrve a gombócot a torkomból. Ezt még megbánja, arról én fogok gondoskodni! Csak adódjon lehetőség rá.

-        Jól vagyok – felelem gyorsan, amint felállok az asztaltól, hátrább rúgva mögöttem a széket. – Ideje indulnunk és nektek is, nem igaz? – Terelem a szót, mire anya az órájára néz és meglepetten konstatálja, hogy igazam van. Idő van és el fogunk késni, ha nem szedjük a lábunkat.

Szerencsémre ennek hatására szétszéledünk, én is felkapom a táskám, felöltözöm jó melegen, sálat az orromig húzom, sapkám is magamra kapom, és amint kész vagyunk Jiminnel elhagyjuk a házat hamarabb, mint a szüleim. Az út elején egyikünk se szól, én nem is tervezek. Igazán nem lenne ellenemre, ha békésen telne az utunk az épületig, de tudom, hogy csak a megfelelő pillanatot várja, hogy ott folytassa a dolgokat, ahol abbahagyta.

-        Ha megint letámadsz, mint tegnap, agyon csaplak! – Szólalok meg gyorsan, mielőtt ő tehetné.

Felnevet reakciómon. Bizonyára nagyon viccesnek találja, hogy tartok tőle.

-        Most nincs már rá idő, de arra van, hogy elmondhasd, mire jutottál. Kaptál egy egész éjszakányi időt a gondolkodásra. Ne mond azt nekem, hogy nem sikerült tisztáznod magadban a dolgokat! – Figyelmeztet.

-        Átgondoltam én mindent. – Sóhajtok megadóan. – De még mindig nem tudom.

-        Mit nem tudsz? – Értetlenkedik, de érzem benne a türelmetlenséget.

-        Jungkook tudja, hogy köztünk mi van? – Állok meg és szembefordulok vele. Muszáj látnom, mikor válaszol. Ő is megáll velem szemben, úgy néz szemeimbe.

-        Ő is feltehetné ezt a kérdést fordított esetben.

Résnyire szűkített szemekkel méregetem, ahogy azon kattog az agyam, mit kéne erre reagálnom. Szóval most elmondta ismét, hogy van köztük is valami, de mellette velem is szeretne kapcsolatot létesíteni. Logikátlan. Minek? Miért? Hogy gondolja ezt? Mindkettőnket? Nem túl rámenős? Tervei lennének? Miféle tervek? Bár ezt egy szóval nem mondta, nem vagyok hülye, mégis csak egy vámpírról van szó.

-        Azt akarod mondani – kezdek bele nagy levegőt véve és bátorságot gyűjtve. – Hármas kapcsolatot szeretnél? – Húzom össze szemöldökeim.

Széles mosoly ül ki arcára, sugározva magából a fölényességet. Szemeiben látom, amint felcsillan valami, mintha csak végre eljött volna az első olyan pillanat, hogy valami értelmeset mondok. Pedig kettőnk közül nem én vagyok az, aki értelmetlenségekkel tömi a másik fejét.

-        Látom, neked jobban vág az eszed, mint Jungkooknak. Ő még erre nem jött rá.

-        És ha nem akarja? Neki is van beleszólása!

-        Mert te benne lennél? – Megy el ismét füle mellett a lényeg.

-        Ah, nem igaz! Nem érted a kérdésem? Senkit nem kényszeríthetsz olyanra, amit nem akar! Márpedig kétlem, hogy ő meleg lenne!

-        Amennyire csak lehet, az. – Vigyorog.

-        Vagy csak te kényszeríted rá dolgokra! – Vágok vissza egyre dühösebben.

Vállat von, mintha teljesen ártatlan lenne, ezzel pedig elárulja, hogy valóban ráerőltet mindent. Ez embertelenség! Fogságban tartja, ráadásul még szexuálisan ki is használja?

-        Szóval te benne lennél? – Teszi fel a konkrét kérdést, amire eddig is hajazott.

Visszafogom indulataim, nehogy kiabálni kezdjek vele. A felgyülemlett energia és düh azt kívánná, hogy essek neki, amiért ilyen velünk, de végül mégis eljut a tudatomig, hogy valószínűleg én maradnék alul és akkor megint ugyanott tartunk, ahol eddig.

-        Nem! – Vágom rá. – Nekem Jungkook a legjobb barátom! A testvérem! A részem! Nem fogok lefeküdni vele! – Összepréselem fogaim, nehogy többet mondjak, mint kéne. Így is biztosan magamra haragítottam már csak jó színész.

-        Ezt igazán, őszintén így gondolod? – Dönti oldalra fejét kérdőn pislogva egyet.

-        Egészen biztosan így gondolom! Ebbe belegondolni is szörnyű! Azt hittem… azt hittem, hogy te nem… hogy más vagy. – Motyogom az utolsó szavakat.

Kissé csalódottnak érzem magam, de fogalmam sincs miért. Mintha elvesztenék valamit ezekkel az elszólásaimmal. De mit veszthetnék el? Egy már alapjáraton romlott kapcsolatot, ami valójában nem is kapcsolat, hanem csak szex rabszolgaság. És akármennyire is én voltam felül legutóbb, mégis ő dominált. Ezt utálom a legjobban. Azt hiszem, ez az, ami eddig lappangott bennem, csak nem jöttem rá. És akkor most itt van az, hogy a barátommal akarna összeboronálni. Soha! Nem engedem! Őt se bánthatja! Engem se! Ki fogom szabadítani onnan! Megesküszöm rá, hogy elhozom onnan! Még a héten cselekedni fogok. A munkámat is ő tette tönkre. Életekkel játszadozik, csak mert úgy érzi, megteheti. Elvégre is neki nincs időlejárta. Pontosan hány éves is? Mondta már? Vagy csak én elmélkedtem rajta? Kit érdekel! Nem érdekel, csak az, hogy eltűnjön az életünkből.

-        Miben lennék más? Mit gondoltál, milyen vagyok? – Kíváncsiskodik, hangjában pedig érzem a fölényességet még ezek után is.

-        Minden csak nem ez. – Mérem végig.

-        Szóval most mit tervezel tenni?

-        Békén hagysz! Sőt, annak örülnék a legjobban, ha Jungkookot is békén hagynád és visszaengednéd élni! – Teszek egy lépést felé indulattal telien.

-        Erről még csak ne is álmodj! Ő az enyém, terveim vannak vele, amiket végbe fogok vinni! Ez a sorsa. És minden úgy fog történni, ahogy én azt kigondoltam. – Húzza ki magát ő is.

-        Mit akarsz tőle? Mire jó ő neked? Mit ártott? Miért épp őt szemelted ki? Mivel érdemelte ezt ki? És engem miért kellett ebbe az egészbe belevonnod?

-        Úgy csinálsz, mintha bánnád. – Vágja rá unottan, lenéző pillantással.

Mély levegőt veszek, szemeim egy lehunyom, hogy erőt gyűjtsek, hogy tartsam magam némileg. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy nekiessek.

-        Nem válaszoltál a kérdéseimre! – Jelentem ki, miután sikerül elég erőt összeszednem, hogy szemeibe nézhessek.

-        Hisztis vagy. – Vágja rá magyarázat helyett.

-        Direkt csinálod ezt? – Ráncolom szemöldököm.

-        Micsodát? – Kérdezi továbbra is higgadtnak tűnően.

-        Azt hiszed, nem merlek megütni? Megteszem, ha tovább folytatod! – Fenyegetőzöm, de csak azt érem el vele, hogy mosoly jelenik meg arcán.

-        Akkor tedd meg! – Adja alám a lovat, maga ellen uszítva, mintha abból számára bármi jó is származna. – Attól semmi nem fog változni. Tudom, hogy érzel irántam, és Jungkook továbbra is velem marad! Komolyabban bántani egyikkőtöket se foglak és tudom, hogy ti se tennétek meg. Túl ártatlanok vagytok hozzá.

Ekkor betelik a pohár. Tudom, tudom, hogy szándékosan húzza az agyam, de nem bírok uralkodni az indulataim felett. Elegem van belőle, hogy állandóan csak szórakozik! Ha a szép szóval nem lehet rá hatni, hát akkor majd erővel!

Nem foglalkozva a következményekkel, nem gondolván arra, hogy éppen suliba tartunk, hogy nem sokára órákon kell ülnöm, hogy a szüleim mit fognak gondolni vagy bárki más, aki esetleg meglát minket az utcán, teszek felé egy újabb lépést, először csak megfélemlítés céljából, majd ezt követi tenyereim mellkasának nyomulása, amint teljes erőbedobással lököm hátra. Nem szeretnék komolyabb sérülést okozni számára, hiszen ha elővesz a rendőrségen, akkor én fogom húzni a rövidebbet. De egy keveset akkor is kiprovokált magának. Megérdemli a könnyelműségéért. Minden erőmnek ellenére, nem sikerül levennem a lábáról, megbillen, de visszanyeri egyensúlyát.

-        Csak ennyire futja? – Sóhajt fáradtan.

És megint húzza az agyam! Ilyen nincs! Meg fogok őrülni tőle! Elmezavarodott leszek. Már így is megzavarta az épp gondolataim, hát mi lesz ezek után!

Ekkor döntődik el bennem, hogy magasról teszek mindenre és mindenkire. Lökéses módszerrel próbálkozom erősebben, mint az imént, de nem hagyom ennyiben. Amint elveszti egyensúlyát, szó szerint nekiugrok, elérve, hogy a földön kössünk ki. Ő alattam, én pedig felette ökölbe szorított kézzel.

[15/?] A vámpírok legnagyobbja - Féltékenység

Írta: Ayu

Taehyung POV

            A hétvége azzal telt el, hogy túlóráztatott a főnököm éjszakába nyúlóan, így a szüleimmel ismételten nem akadt időm beszélni. Aligha láttam őket egy-két percre, ami most sokkal több lehetne, ha az az idióta nem vette volna el az eszem! Miért nem keltett fel? Miért jött egyáltalán hozzám éjszakára? Értem én, hogy a célja teljesült, ugyanis biztosan csak egy alkalomra kellettem neki, de ez fáj. Tudja, hogy dolgozom, és mégis hagyja, hogy elaludjak, amit először egy aranyos gesztusnak találtam, de így utólag szörnyen felcsesz! Nem is tudom, mikor érezném magam rosszabbul. Ha akkor elzavar a munkába, valószínűleg azon kattogna az agyam, hogy valóban csak arra kellettem neki, de így megint nem jó, hiszen elkéstem a munkából, levonták a fizetésemből és ráadásul, ha még ez nem lenne elég, túlóráznom is kellett! Csodálatos hétvégém volt mondhatom. Szebbet el se képzelhettem volna! Bár, ami azt illeti, a szombat délelőttel sok minden megváltozott az életemben. Megváltoztatta az érzéseim, a világmeglátásom. Olyan szürreális dolgokat mondott! Tudom, tudom, hogy hinnem kéne neki, de egyszerűen nem megy. Félnem is kellene, de az se megy. Nem vagyok rá képes, hogy tartsak tőle. Előbb tépem meg, mint hogy féljek tőle, mert azt mondta, vámpír. Ki az az idióta, aki elhiszi ezt az ostobaságot? Vannak bizonyítékai, hogy alátámassza ennek az igazság alapját, de egyszerűen nem tudok úgy nézni rá. Mutassa meg, akkor elhiszem! Talán erre kéne kérnem. De miért is tenném? Haragszom rá! Ó, az nem is kifejezés, mennyire! Szükségem van egy kis térre. Nem fogok beszélni vele! Kerülni fogom és egyéb más dolgok. Nem szeretnék találkozni vele, de egy osztályba járunk. De miket is beszélek? Elkerülni? És akkor hogyan hozom ki a fogságából Jungkookot? Lehet, rá kéne uszítani a rendőrséget? De az már túl erős lenne. Meg az is lehet, hogy már más is ráküldte őket, de könnyűszerrel kicselezte mindet.

            A mögöttem ülő fiúval beszélek a tanteremben ülve, terelve a figyelmem az éppen belépő vörös hajú istenségről. Azt hiszem, feltűnik neki, hogy figyelmen kívül hagyom. Szinte érzem a perzselő tekintetét a hátamba fúródni, erősen szúrva egy pontot, mivel egy halk szisszenést vált ki belőlem. A beszélgető partnerem kérdőn néz szemeimbe.

-        Megismételnéd, kérlek? Csak hirtelen begörcsölt a lábam, de már jól vagyok. – Erőltetek magamra egy mosolyt, amit mindenki el szokott hinni.

-        Csak azt mondtam, hogy szerintem a tanár felhagyhatna ezzel a rossz szokásával, mert… - ismétli meg magát, de szinte meg se hallom szavait.

Oldalra nézek, arra amerre Jungkooknak kéne ülnie, de csak hűlt helyét találom. Vajon most mit csinálhat? Jól van? Olyan rég láttam, bár a hétvégén telefonon sikerült elérnem. Őszintén szólva kissé lelkiismeret furdalásom van miatta, mert nem kérdeztem meg, hogy van vagy akármi ilyesmi. Milyen barát vagyok? Tudom, érzem, pedig nem mondta ki, de biztosan lefeküdtek már. És én is Jiminnel. Undorodnom kéne, hiszen kezdjük azzal, hogy elrabolta őt egy vámpír, fogalmam sincs, belement-e, de akkor megerőszakolta, aztán jött hozzám ugyanezért. Egyszerű összerakni a képet, de mégse érzem azt, hogy helytelen lenne bármelyik tett, amit végigpörgetek a fejemben. Miért, miért miééért? Miért nem tudok szimplán túllépni a dolgokon. Ami megtörtént, megtörtént. Egyszeri alkalom, én legalábbis biztosan. Mit akarhatna tőlem, ha ott van neki Jungkook? És mit akarhat tőle? És miért hajt rá mindkettőnkre? Egyáltalán lehet ezt így nevezni? Össze vagyok zavarodva.

Nem sokáig élvezhetem osztálytársam társaságát, mert arra kapom fel a fejem, hogy valaki levágja mellém magát Kook székére és a mögöttem ülő is a meglepettségtől tágra nyílt szemekkel néz abba az irányba. Nagyot nyelek, mielőtt vetnék rá egy pillantást. Mély levegőt veszek, végül elég erőt gyűjtve, felhúzott szemöldökkel fordulok hozzá.

-        Ráérsz ma? – Vág a dolgok közepébe.

-        Miért érdekel? – Ráncolom homlokom és szűkítem résnyire szemeim.

-        A kérdés az, miért ne érdekelne? – Vág vissza. – Szeretnéd, ha elregélném a hétvégém? Kezdhetnénk a szombat hajnallal…

Nagyon úgy tűnik, hogy komolyan gondolja, így tőlem is szokatlan módon vetem magam előre és tapasztom kezem szájára, nehogy tovább folytathassa. A mögöttünk ülő megilletődve néz hol rám, hol a vörös hajúra. Valószínűleg semmit nem ért az egészből, ami nem is baj. Addig jó, míg minden titokban marad. Ha kiderülne, hogy Jimin nálam volt szombat délelőtt és mit csináltunk, az futótűzként terjedne, elsősorban kiközösítenének, majd kicsapnának, és nekem végem lenne!

Csuklóm köré fonja ujjait és elrántja karom szájától. Aggódva, csillogó szemekkel nézek övéibe, nehogy egy rossz szót is merjen szólni.

-        Ráérek – Mondom gyorsan, mielőtt folytathatná.

Önelégült mosolyra húzódnak ajkai, amit szívesen letörölnék róla. Mindig képes elérni, hogy mellette legyek. Pedig mennyire szeretném elkerülni! Bár, ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz ötlet, hogy együtt legyünk. Mármint olyan értelemben, mint a haverok. El akarom kerülni, de talán megérezte és idejött hozzám. Elhív magával délutánra. Ez elég melengető érzés. Nem, nem szabadna így éreznem, de nem tudom megállni. Határozottan belé szerettem. Éppen ezért fogom húzni az agyát. Ugráljon csak utánam, ha kellek neki! Én aztán nem fogok lépni, egy tapodtat sem! Amihez persze hozzájárul, hogy mindketten pasik vagyunk. Nehéz hozzászokni a gondolathoz. Mit szólnának mások, ha kiderülni, meleg vagyok? Az vagyok egyáltalán? És a szüleim? Mekkora botrányok lennének ebből!

-        Akkor délután megvárlak. – Kacsint rám egy pajzán mosoly kíséretében, és már el is hagyja Jungkook helyét, visszatér sajátjára.

Már előre félek a délutántól. Vajon mit akarhat? Kélem, hogy valami fontos dologról lenne szó, kivéve, ha fel akarja végre fedni a vámpírlétét. De akármennyire is nyüstölném érte, nem tenne eleget a kérésemnek. Szombaton se tette meg, mi változott volna azóta? Jungkook a lelkére beszélt volna? Badarság, azt se tudja, mi történt, miről beszéltünk. Az csak a Jimin és az én titkom. Vagy kiszedte volna belőle? Neki többet engedne? Velem akkor miért ilyen? És emiatt miért érzem magam ilyen féltékenynek? Nem szabadna annak lennem. Ki kell vernem őt a fejemből az egész hétvégével együtt. Bár olyan könnyen menne, mint ahogy én azt elgondolom.

A nap további részét mindig valaki másnak a társaságában töltöm, csak ne kelljen Jiminnel lennem. Néha elkapom egy-egy pillantását, ami sokat sugall, de nem foglalkozom vele. Hűvösséget mutatok az irányába, had gondolkozzon csak el azon, mi történhetett velem. Aggódik egyáltalán értem? Ha nem, akkor itt az ideje. Nem én fogok utána nyáladzani.

És elérkezett az utolsó óránk kicsengetésének perce is. A zörgő, csilingelő hang fülsüketítően hasít a levegőbe, a tanárokban rekesztve az utolsó szót, a diákoknak megadva a lehetőséget, hogy pakoljanak, én pedig tervezzem, hogyan surranhatnék ki a többiek között anélkül, hogy vöröske észrevenne. Már a fél osztály elhagyja a termet, mire én is a vállamra kapom a táskám és padokat borítva rohannék utánuk, de ezzel ellentétben higgadt, kimért léptekkel indulok az ajtó felé. Szerencsére még vannak páran mögöttem, így kétlem, hogy megállítana. Maximum az aulában kap el, vagy már a folyosón, talán kint az utcán és félreránt egy bokorba és megerőszakol. Most, hogy jobban belegondolok, ez az utóbbi nem is lenne olyan rossz ötlet. Még élvezném is. Milyen lehet, amikor igazán odateszi magát?

Fej rázva lépek ki a teremből, hátha a piszkos gondolatokat, amik megjelentek a lelki szemeim előtt el tudom hessegetni, de csak nem akarnak eltűnni. Túl élénken megmaradtak a hétvége eseményei a fejemben. Bár lenne gyógyszer vagy valami varázslat, amivel kiszivattyúzhatnám magamból az egészet! De legbelül mégse szeretném. Mélyen nagyon is vágyom rá, hogy újra vele lehessek, hogy érinthessem, simogassam és ő is ugyanígy tegyen velem. Már az se lenne ellenemre, ha ő dugna meg engem.

A férfimosdó felé veszem az irányt. Muszáj megmosnom az arcom, mielőtt elindulnék haza. Legalábbis oda tervezek menni, nem tudom, Jimin mire gondolt reggel.

A mosdókagyló szélén megtámaszkodom és megnyitom a csapot. Mindkét kezem a hideg zubogó víz alá tartom, benedvesítve azokat, majd arcomra vezetve őket. Ahogy a tükörben megpillantom arcom, látom, hogy kissé pirospozsgás az arcom. Ilyen könnyen meglátszik rajta, mire gondolok? Gyorsan megtörlöm a kabátom ujjába nedvességtől csillogó bőröm és nagy lendülettel fordulok ki a mosdóból, ahol azon nyomban átlépve a küszöböt, rálépek valakinek a lábára, mellkassal nekimegyek és a hirtelen ütközéstől elvesztem az egyensúlyom, de a bizonyos személy a derekam után kap és megtart lehajolva hozzám. Ösztönösen ragadom meg vállánál, majd a döbbenetből felocsúdva nézek szemeibe. Tekintete azon nyomban összekapcsolódik enyémmel. Ledermedek a felismeréstől. Szeretném ellökni magamtól, szeretnék mondani valami, de mintha csak valami mámorító varázslat hatása alá kerülnék. Az az éjsötét szempár pont az, amelyiket már olyan jól ismerem. Amit már máskor is megcsodálhattam még közelebbről is, mint most. Egyre szélesedő vigyorra húzódnak ajkai, ami végre megadja számomra a kezdő löketet.

-        Ez nagyon nyálasan és kínosan néz ki. – Szólalok meg.

Elkuncogja magát és stabil függőlegesbe állít mindkettőnket, de nem enged el. Arca, ha lehet, még közelebb van, mint volt, kezei továbbra is a derekamon pihennek, az enyéim pedig a vállán. Iskolában vagyunk, a fenébe is!

-        Engedj! – Lököm el magamtól és feltűnően könnyen sikerül tisztes távolságba kerülnünk. Meglepetten nézek vissza rá, ő pedig csak tovább mosolyog rejtélyesen. – Most miért nézel így?

-        Ha megkérsz, hamarabb is elengedlek. – Közli velem a tényt visszafojtott nevetéssel.

Érzem, ahogy a kelleténél is jobban fülig pirulok. Szándékosan csinálta ezt? És, ha jön valaki, aki észrevesz minket? Nem normális!

-        Akkor miért nem engedtél? – Kérdezek vissza résnyire szűkített szemekkel.

-        Ó, csak kíváncsi voltam, mennyit változtak az érzéseid a hétvége óta. De ahogy elnézem, negatív irányba nem váltott a vonzás skálája. – Kuncog ismét, mire legszívesebben lekevernék neki egyet, de nem tehetem. Meg úgy igazából, szívem se lenne hozzá. Túl szép.

Megadóan sóhajtok, és indulok neki megragadva a könyökénél a karját, húzva magam után, hogy menjünk kifelé az épületből. A fentiek sem akarják, hogy a délutánom nélküle töltsem. Ez biztosan előre el volt tervezve. Eredetileg hazamennék és tanulnék, esetleg elszórakoznék valamivel, vagy takarítanék, mert a szüleimnek nem nagyon van rá idejük, így ez is rám marad. Jimin szó nélkül veszi fel velem a tempót. Talán még örül is a feje, hogy én fogdosom és ez a feladat nem rá hárul. Az épületből kiérve, mintha villám csapna belém, elrántom kezem karjától és úgy folytatom utam hazafelé. Látom rajta, hogy mondana valamit, mert az a sokat sejtető mosolya erre utal. Végigfut a hideg a hátamon. Miért ilyen bizarr az egész? Feszült a légkör, ami csak jobban frusztrál, mint kéne, így az alap hangulatot is tetőzve. Érzem a belőle áradó energiát, hogy valami sunyi dolgot tervez, amit nem hiszem el, hogy nem képes megosztani velem! A kíváncsiság átveszi végül felettem a hatalmat.

-        Mit tervezel? Megyünk valahova? – Kérdezem.

-        Semmi különöset. Netán baj, hogy veled szeretném tölteni a délutánt? – Húzza fel szemöldökét kérdőn pillantva rám. Egész nap kerülsz, amit természetesen megértek, de akkor órák után az enyém vagy. – Dugja ki ajkai között nyelve hegyét, benedvesítve a puha kis bőrt.

-        Azt akarod mondani, hogy délutánonként kisajátítasz magadnak? – Préselem össze ajkaim, mire bólint. – Szóval egy vámpír játékszere leszek?

Fel se fogom igazán, milyen kétértelmű a kérdésem. Csak akkor jut el a tudatomig, mit is mondtam, mikor szemei egy csíkba húzódnak, szélein, a halántékánál ráncokba húzódik a bőre és ajkai széles mosolyra húzódnak. Legszívesebben most azonnal megásnám a sírom és belevetném magam, hogy ne kelljen elviselnem a perverz társaságát. Ráadásul Jungkookot is magának akarja, ahogy elnézem. Komolyan ugyanolyan értelemben gondolta? Mégis mit képzel? Mi az, hogy mindkettőnkkel játszadozik? Velem nem fog! Nem szabadna hagynom magam, mégse tudok másképp tenni. Menthetetlenek az érzéseim, amik nem érzem úgy, hogy változni akarnának. Ekkor ugrik be a fejembe egy kérdés. Miért nem kérdezek rá, hogy mit művelnek a kastély falain belül? Leharapná a fejem, ha megtenném? Lehet, megbánnám, de nem! Nem szabad félnem tőle, különben érezni fogja, hogy ő nyert, hogy akármit megtehet velem, mikor nem! Csak ne feletteskedjen rajtam!

És mielőtt meggondolhatnám magam, kicsúszik a számon a kérdés.

-        Mit szoktatok csinálni Jungkookkal?

Egy pillanat alatt megáll és rám néz, így kénytelen vagyok én is így tenni.

-        Igazán tudni szeretnéd ezekre a kérdésekre a választ? – Kérdez vissza, mire hatalmas gombóc nő a torkomban.

-        Nem tudom, hogy akarom e tudni. – Felelem.

Nem számítottam erre a válaszra. Ezzel talán még többet mondott, mint kellett volna. Valamiért úgy érzem, sok titka van még előttem, amik nem épp kedvezőek számomra. De közben kíváncsivá is tesz egyre inkább, hogy mik ezek a dolgok, amiket nem tudhatok.

-        Hiányzik? – Kérdez váratlanul, mire csak értetlenül ráncolom szemöldököm.

-        Kicsoda?

-        Jungkook.

Nagyot nyelek, legyűrve a görcsöket, velük az idegességet. Miért vagyok ennyire ideges? Miért ver így a szívem? Miért kérdez ilyet?

-        Miért válaszoljak, ha te se teszed? – Kérdezek vissza a tőlem telhető leglogikusabban.

-        Válaszolok, ha te is. – Kezd alkudozni.

-        Én kérdeztem hamarabb!

-        Engem az hol érdekel? – Szemöldökei a magasba szöknek.

Szem forgatva fújom ki a levegőt.

-        Igen, hiányzik. – Morgom, és azonnal hátat fordítok neki, hogy folytassam az utam. Önelégült mosollyal veszi fel a tempót velem. – Hogy ne hiányozna, ha egyedül kell ülnöm hetek óta? Nincs kivel lennem. A többiek nem olyanok, mint ő. Nekem ő sokkal többet jelent, mint egy egyszerű barát. – Magyarázkodom hosszasabban, mint terveztem.

-        Ezt kifejtenéd bővebben?

Mélyről jövő sóhajt hallatok.

-        Olyan számomra, mintha egy családtag lenne. – Ekkor szúrósan nézek rá szemem sarkából. – Részben ezért utálom már csak a gondolatát is annak, hogy elvitted és fogva tartod egy francos kastélyban, amit a magadénak titulálsz.

-        Részben? Hogy érted azt, hogy részben?

-        Hogy tudsz ilyen részleteken leragadni? – Húzom fel magam rajta.

-        Számomra az ilyen apróságokban rejlik a megoldás kulcsa. – Feleli őszintén.

-        Miféle megoldás? – Értetlenkedem.

-        Az most lényegtelen. Folytasd, kérlek. Szeretem hallgatni a hangod. Igazán szép.

Érzem, ahogy a hideg ellenére fülig pirulok és hipergyorsasággal válik radiátorrá a testem. A fenébe is, hogy ilyen könnyen zavarba tud hozni! Őt miért ennyivel nehezebb megingatni? Túl nagy lehet a büszkesége. Nem mintha nem lenne mire.

-        Egyébként is, most már te jössz a válasszal! Mit csinálsz Jungkookkal? Valami kísérleti alanynak használod? Vagy bántod? Ha bántani mered, esküszöm, megbánod egy életre! – Sziszegem, de még magam se tudom, képes lennék-e ilyesmire.

-        Nem sok különbet, mint veled.

Ebben a pillanatban félrenyelem a nyálam és a kaparó torkom. Igaz, hogy már egyszer említett ehhez hasonlót, de akkor nem foglalkoztam vele. Nem voltam épp józan állapotban ahhoz, hogy felfogjam a szavak jelentőségét. Most viszont nagyon is jól az agyamba vésődtek a szavak. Lépteimmel nem állok meg, sőt, ha lehet, még gyorsítok is. Ennél kínosabb délutánt nem is kívánhattam volna!

-        Hova sietsz? – Ér be.

-        Hagyj! Ezt fel kell dolgoznom. – Próbálok kitérni előle, de megragad karomnál fogva és egy sötét zsákutcába húz, ahol rajtunk kívül nincs senki.

Mielőtt bármi szót is szólhatnék, nekilök a hideg kőfalnak és tenyereivel vállaim mellett támaszkodik. Megszeppenve nézek vissza rá. Szeretnék a falba préselődni, eggyé olvadni vele. Túl közel van, túl bódító, túl csábító. Nagyot nyelek, majd benedvesítem ajkaim. Mély levegőt veszek, szeretnék szabadulni, de mégse bírok megmoccanni se. Szorítja a szívem valami. Valami olyasmi, amit jelen pillanatban nem tudok hova tenni. Egyszerre érzem a vonzást, de a taszítást is. Kívánom is, de közben kissé undorodom a gondolattól, hogy nem csak velem létesít szexuális kapcsolatot, hanem felváltva hol velem, hol a legjobb barátommal. Ezért rabolta el? Mi értelme ennek az egésznek? Miért érzem ilyen furcsán magam? Mi ez az egész?

-        Túl sok ez nekem! – Nyögöm.

-        Bárcsak tudnék a gondolataidban olvasni. – Suttogja, lehelete pedig bőröm csiklandozza. – Mi sok? Mire gondolsz konkrétan? – Faggat.

Elfordítom arcom, hogy ne kelljen szemeibe néznem. Most nem lennék rá képes. Az lenne a legjobb, ha hagyna hazamenni. Össze vagyok zavarodva, a gondolatok csak úgy kavarognak a fejemben és így nem vagyok képes összekapcsolni őket. Nem tudok tisztán gondolkodni úgy, hogy ő is itt van.

-        Nem tudom – sóhajtom.

-        Tudnom kell, mit gondolsz! – Hajol közelebb, mire magamba tartom a levegőt.

-        De nem tudom! – Sziszegem összeszorított fogaim között.

-        Mit nem tudsz? – Löki nekem magát csípővel is, mire egy kisebb nyögés hagyja el szám.

-        Engedj el! – Kezdek ficánkolni, de ezzel csak azt érem el, hogy egymáshoz dörzsölöm férfiasságunk, amitől ismét fülig pirulok. Mély levegőt veszek, mielőtt folytatnám. Fő a nyugalom ilyen helyzetben. – Engedj hazamenni! Ígérem, holnapra átgondolok mindent! De nekem ez így sok egyszerre. – Próbálom meggyőzni, mire egy pár centis távolságot megadva számomra, lép hátra. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. – Köszönöm. – Sóhajtom az izgalomtól túlfűtötten.

-        Holnap reggel itt foglak várni a házatok előtt.

-        Tessék? – Nézek nagy szemekkel, de a következő pillanatban már sehol sincs. Hogy a fenébe tűnt el ilyen gyorsan, ilyen hirtelen?

Szaporán veszem a levegőt. Ahogy kinézek az utcára, sehol nem látok egy árva lelket sem. Való igaz lenne, hogy vámpír? Ennek elég bizonyítéknak kellene lennie, mégis kételkedem. Úgy köddé vált, mint egy kísértet. Tud teleportálni? Vagy mit csinált?

De az a furcsa érzés mélyen legbelül csak nem akar szűnni. Féltékeny volnék? Épp Jungkookra? Milyen abszurd.