[37/?] A vámpírok legnagyobbja - Ébredés

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Ébredés

Író: Ayu

Besorolás: +15

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Újabb rész, amiben lassan fény derül dolgokra. Jó olvasást! ;) Remélem, tetszeni fog! Lehet, van benne elírás – szokásomhoz híven, nézzétek el. xD
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jimin POV

Az egyetlen dolog, ami gyorsan segít egy súlyosan sérült emberen az a vámpírvér. Nem véletlenül jobb, ha mi is embervérrel táplálkozunk, hiszen attól mi is erősebbek leszünk, ez fordítva ugyanúgy igaz. Mi alapvetően gyorsan gyógyulunk, és nem is lehet egykönnyen elpusztítani bennünket, hiszen nem lehet egy egyszerű kis fegyverlövés áldozatává válni. Való igaz, eléggé legyengít, és utána már könnyen el tudnak kapni, de segítség nélkül is fel tudunk gyógyulni, éppen ezért, ha egy ember iszik a vérünkből, akkor kap a mi erőnkből, és az ő sérülése is nyomtalanul tűnik el. Ez persze csak ideiglenes, és éppen ezért lett volna jobb, ha Taehyung is mihamarabb iszik a véremből, mert akkor hamarabb felépülne, de így, hogy makacskodott, hogy húzta az időt, az a mély seb, amit ejtett magán, csak egyre rosszabb állapotba sodorta. Ráadásul rozsdás volt a szög! Elég lett volna, ha a kis csík elindul a karján, és mire a szíve közelébe ér, lehet, még a vérem se segít rajta. Nagyon szeret játszani az életével, és ez tényleg nem volt játéktéma, éppen ezért kénytelen voltam megígérni neki, hogy nem fogok többet titkolózni előtte. Nehezemre esett, igen, nehezemre, hiszen tudom, hogy innentől kezdve állandóan faggatni fog, hogy el fogja várni, tálaljak ki mindenről, amit nem tehetek meg. Ki tudja, mit tenne, ha rájönne bizonyos dolgokra. Nem mondhatom el, mi zajlik a városban, hogy egyre többen gyanakodnak, valami nincs rendben, amiről továbbra is úgy gondolom, hogy a Seong család áll a háttérben.  Ha mindez nem volna elég, sokan vannak új, friss vámpírok, akik Jungkookhoz képest nem azok, de mégsem azok a kis túlerőben lévők. Őket természetesen szintén elzárva tartom, nem egyszer jártam már le hozzájuk, sokszor ezért nincs időm másra, mert velük kell foglalkoznom de szükségem van rájuk, hogyha az emberek ellen akarok indulni. Már csak a kisebb belső viszályokat kellene lecsillapítani, és idővel Taehyungot is átváltoztatni, majd, ha minden a megfelelő ütemben halad, akkor szép lassan bevenni egyre több helyet. Elsősorban ezzel a kisvárossal kell kezdenünk, és onnantól kezdve kényelmesebben el is férünk majd. Már előre látom, micsoda mészárlások lesznek, s ezt még azelőtt el kell intézni, hogy a városban lévők többet tudnának meg rólunk, vagy esetlegesen bárki rájönne, hogyan lehet velünk végezni. Leszúrhatnak késsel, meglőhetnek fegyverrel, nem lesz tőle olyan súlyos problémánk, hogy talán meg is haljunk tőle. Egyetlen mód van erre, ezt pedig nem szívesen osztom meg egyelőre a két fiúval, mivel attól tartok, még képesek lennének ellenem fordulni. Tae nagyon makacs, Jungkook pedig képes ugrani minden szavára, tehát elég, ha egyszer vesztik el az eszüket, onnantól vége. El kell érnem, hogy mindketten annyira epekedjenek utánam, hogy ne legyen szívük ezt megtenni, hogy a szeretet meggátolja benne őket. Jungkookról nem sokat tudok ilyen tekintetben, mert nem nyílik meg, csak azt hajtogatja, hogy ő nem fontos, de közben igenis vonzódik hozzám, de Taehyungot határozottan szereti, akkor fogalmam sincs, mit tehetnék. Többet kellene törődnöm vele. Ez nem is rossz ötlet, elviszem magammal vadászni, megtanítom neki a kinti élet fortélyait vámpírként, csak, hogy eltölthessünk mi is egy kellemesebb időt egymás társaságában.

            Hosszú órák elteltével továbbra is a sérültünk két oldalán helyezkedünk el, a pozíción annyit változtatva, hogy már nem fekszünk, hanem felültünk, és az ágy végében a támlának dőlve kényelmesedünk el. A közöttünk fekvő néha kisebb mozzanatokat tesz, avagy nyámmog egyet, így tudatva velünk, hogy él, nincs különösebb baja, s a karján is szépen forr össze a seb, már szinte alig látni, csupán egy halovány heg adja tudtunkra, mi is történt, de annak se kell hosszú idő, és eltűnik. Lassan kinyílnak szemei, mi pedig mindketten kíváncsian pislogunk le rá, ő pedig szemöldökét ráncolva néz értetlenül körbe, míg nem észrevesz minket maga mellett, konkrétan a feje mellett ülve, s kissé tágra nyílnak szemei, majd pár nagyobb pislogás után realizálja a helyzetet, és már tejesen higgadt tekintettel néz felváltva ránk. Egy ideig néma csendben nézünk egymásra, s legszívesebben meg se törném, csak nézném őt, a csillogó szemeit, a csókolnivaló ajkait, azt a gyönyörű bőrét. Egy isteni áldás ez a fiú, túl szép, hogy igaz legyen, éppen ezért nem fogom elengedni.

            Szívem újból nagyobbat dobban, ezért el is szakítom tekintetem Taehyungról, hogy nehogy újból eluralkodjon rajtam az a szokatlan érzés, amit még életem során nem éreztem senki irányába, ő mégis ezt váltja ki belőlem. Talán emiatt ígértem meg neki, hogy nem fogok többé titkolózni, mert nem bírom elviselni, hogy baja essen. Képes voltam beleegyezni, hogy kimenjenek ők is kettesben, és, hogy én is elvigyem valamerre, csupán azért, mert bevágta a durcát, és követelte, hogy békítsük ki. Alaphelyzetben simán rávághattam volna, hogy nem, de természetesen ennél is engedtem a csábításának. Még abba is belementem, hogy első alkalommal ő dugjon meg és ne fordítva, ami azért valljuk be, valóban furcsa volt. Akkor még nem éreztem ilyen intenzív érzéseket az irányába, de valami legbelül azt súgta, hogy ő más, mint a többi. Persze, nem ő az első, akinek ezt engedtem, mert ugyebár másnál is esett már meg a szívem, annyira kegyetlen én se vagyok, ez személytől függ. Például Jungkooknak is azért nem engedem, mert ő tipikusan olyan, aki próbálná magának kierőszakolni, de közben nagyon is élvezi, ha nem szerzi meg ezt a szerepet, hiszen még ő könyörög nekem sokszor, hogy tegyem be neki. Ilyenkor mindig mosolyt csal az arcomra, kis édes, ahogy először ellenkezik, aztán dominálni akar, végül mégis könnyedén megadja magát. Taehyung ilyen tekintetben egészen más. Ő nem az, aki annyira odavan az ötletért, hogy én irányítsak.

            Szemem sarkából látom, hogy megemeli sérült karját, és azt kezdi forgatni, tanulmányozgatni. Másik kezével végigsimít a halovány hegen, én pedig akarva-akaratlanul is rávezetem tekintetem. Túlságosan vonz magához.

            -          Ez hogy… hogyan lehetséges? – kérdezi meglepetten. – Annyira mély volt, és annyira… fájt.

            -          Való igaz, okoskám – nézek rá lekezelően, mire összepréseli ajkait, úgy néz fel szemeimbe. – Tudod, elég, ha még egy kicsikét tovább húzod az időt, és még én se tudtam volna rajtad segíteni. Egyáltalán nem játék, amit műveltél. Soha többet meg ne lássam, hogy ilyen elvetemült ötlettel állsz elő!

            -          Nocsak! Csak nem aggódtál értem? – húzódnak önelégült mosolyra ajkai.

            -          Próbálom felhívni a figyelmed arra, hogy jobban tennéd, ha nem hajtanál végre többször öngyilkossági kísérleteket, mert a jövőben még szükségem van a segítségedre, ha elfelejtetted volna.

            -          Szóval akkor most folytatjuk a vitatkozást arról, hogy én nem leszek a csicskása senkinek? Válogasd meg a szavaid velem szemben, különben lesheted, hogy segíteni fogok neked bármiben – néz rám emelt fővel, mire tágra nyílnak szemeim, s felnevetek hátradobva fejem is.

            -          Mekkora nagy lett a szád. Megmondtam már, hogy nem lázadhattok ellenem, mert tegyetek bármit, mindenképp alul fogtok maradni. Te pedig még ember vagy, milyen nagy bátorságot szereztél, hogy így feleselj nekem! – Újból visszanézek rá, és próbálom a lehető legsokatmondóbb pillantásom elővenni, hogy tudassam vele, nem szórakozhat velem, s látom is, amint nagyot nyel, de azért folytatja a kis lázadását.

            -          Ha úgyis alul maradunk, és soha nem lehet az, amit mi szeretnénk, akkor nem lett volna mindegy, ha hagysz meghalni?

            Kérdésével letaglóz, s Jungkook is meglepetten pislog rá, és el is kezdi leszidni, amiért ilyen ostobaságokat tud csak mondani, és ne merészelje még egyszer ezt megkísérelni, mert rá is gondolhatna, én pedig ekkor döntök úgy, hogy kicsit magukra hagyom őket. Taehyungnak valószínűleg ételre van szüksége, így ellátogatok gyorsan a konyhára, hogy hozassak neki valamit. Nem állítanak meg, nem kérdezik meg, merre megyek, de szerintem nem is merik, ezért én csendesen lépek tovább. A konyhán az ott lévő vámpírnőnek, aki szokta készíteni a finomabbnál finomabb ínyencségeket, megkérem, hogy dobjon össze valamit, így rögtön utána el is oldalgok, hogy valahol mélyen az alagsorban ránézzek a csapat vámpírra, akiket azért tartok, hogy majd átvegyük az uralmat – ugyebár az újak, akik nagyjából fél évesek, talán kicsit több.

            A konyhából én viszem fel magammal a tálcán kínált ételt, s viszem az egyetlen emberünk elé, aki természetesen szinte ugrik érte. Gondoltam, hogy elég éhes lehet már, s egészen hamar el is fogyasztja a tányér tartalmát, én pedig az egyik alattvalómmal el is vitetem a tálcát.

            -          Még mindig nem értem, honnan ez a sok étel – néz rám, s kérdőn pislog, én pedig fejem rázom. Kis kíváncsi. – Azt mondod, nem lopsz, csak kölcsönkérsz, de én tényleg nem értem, honnan, hogyan, miért…

            -          Az maradjon az én dolgom. Örülj, hogy van mit enned. Úgyse lesz rá sokáig szükséged.

            -          Nem fogom hagyni, hogy megharapj, vagy egyáltalán hozzám érj, amíg nem nyered el teljesen a bizalmam. Megmondtam.

            -          Hűha, TaeTae, igazán kis akaratos vagy – kuncogja Jungkook, mire a szólított büszkén mosolyodik el. – Mit vársz, mit csináljon, hogy elnyerje a bizalmad? Még bennem sem bízol igazán, akkor?

            -          Benned megbízom! – fordul felé hitetlen szemekkel. – Már egyszer… bocsánatot kértem. Nem szeretnék veled többet veszekedni. Elég rossz volt most is – süti le szemeit, ekkor pedig az én ajkaim húzódnak mindent tudó mosolyra.

            -          Ó, igen, az egy igazán érdekes látvány volt – vágok közbe, mire mindketten rám kapják tekintetüket.

            -          Te láttad?! – akad ki Taehyung teljesen, de szerencsémre Jungkook lenyugtatja, és elmagyarázza neki a helyzetet, amit neki már elmondtam, annyi különbséggel, hogy ezzel nem igazán lehet lenyugtatni a másikat. Nekem esik, hogy mégis mi jogon figyeltem ki őket, hogy őt nem érdekli, miért tettem, csak az, hogy sértettem a jogait, erre pedig csak jó kedélyűen nevetek fel. Miután kifújja magát, le is nyugszik, majd újból hozzám fordul. – Egyébként, megígérted, hogy zongorázol nekem.

            -          A mit? – húzom fel meglepetten szemöldököm, és ekkor be is ugrik a kép, amikor a parton beszélgettünk, és nyomban le is hunyom szemeim, feszülten fújva ki a levegőt. – Miért kellene csak úgy zongoráznom neked?

            -          Tudsz zongorázni? – száll be Jungkook is, én pedig szemeim forgatom. – Nem is mondtad még. Játssz valamit! Nem is tudtam, hogy ennyire kulturált vagy – nevet fel, én pedig szúrós pillantásokat lövellek irányába, amit amint észrevesz, elhallgat lesütve szemeit.

A zongoránál ülve nézek rájuk. Sikeresen elérték, hogy eljöjjünk abba a terembe, ahol tartogatok hangszereket, és játsszak is valamelyiken, én pedig kivételesen tartom magam a szavamhoz, hiszen Taehyung bizalmát még nem nyertem el, és szeretném lebontani ezt a felépült falat közöttünk, hogy újból a közelébe férkőzhessek, sőt, hogy igazán elérjek a szívéig. Ne gátoljon semmi abban, ha hozzáérek, hogy adja át magát nekem, és ne ellenkezzen.

            Jungkook a zongorán támaszkodik alkarjain, Taehyung pedig kérdés nélkül pattan fel rá, mintha csak amiatt lenne ekkora, hogy mások kényelmesen elhelyezkedhessenek rajta, de nem szólok érte, csupán egy szúrós pillantást eresztek meg érte. Megpróbálom kicsit meglágyítani őt, ha már ezt a feladatot szabta ki rám, márpedig nekem szükségem van rá, valami belső hang nem engedi, hogy elengedjem, így nem szidom le azért, mert így tesz.

            -          Van bármi, amit ismertek és szeretnétek, ha eljátszanám? – kérdezem, mire mindketten mély töprengésbe kezdenek.

            -          Olyan nem hiszem, hogy tudok mondani, amit el tudnál játszani, szóval csak adj elő valamit, amiről úgy gondolod, hogy nagyon szép darab – feleli Tae kisebb habozás után, mire a másikra esik pillantások, aki csak hevesen bólogat, hogy tegyek így.

            Mély sóhajt eresztek ki ajkaim közül, mire mindketten érdeklődően mosolyognak rám, várva, hogy nekikezdjek a zongorázásnak, én pedig a billentyűk felé is emelem kezeim felhúzva kicsit mindkét karomon felsőmnek ujját.

            -          Elképesztő, mi mindenre rá nem tudtok venni – rázom fejem, mire halkan kuncognak rajtam.

            Nem várok tovább, belekezdek az első dallamba, ami befurakszik fejembe. Nem is rossz választás, ez egészen szép darab, legalábbis nekem az. Sokat játszottam régebben is, mikor még tanultam, és sok szidást is kaptam, ha elrontottam, de szükség is volt az efféle nevelésre, különben túl puhány lennék és nem szabad, hogy túl engedékeny legyek, különben kihasználnának. Keményen tanítottak, rövidpórázon fogtak hosszú évekig, míg úgy nem gondolták, hogy mehetek amerre csak látok, hiszen fel kell fedeznem egymagam is a világot. Még az apám ültette el a bogarat a fülemben, hogy ha ő már nem lesz, akkor nekem kell továbbvinnem a terveit, miszerint össze kell gyűjtenem a lehető legtöbb vámpírt, újakat kell generálnom, és lassacskán át kell venni a hatalmat az emberiség felett. Kissé megrettent a gondolat, hogy neki is ez lett a veszte, de megesküdtem neki, hogy nem fogom félbehagyni azt, amit elkezdett, és számíthat rám mindenben, mert mindig ott leszek neki, hogy segítsek, csak aztán az ő szívébe karót döftek a szó szoros értelmében. Az utolsó emlékem róla, hogy elment egy másik kisvárosba, majd onnan már csak az a hír érkezett, hogy eltávozott közülünk. Mai napig nem tudom, hogyan történhetett, hogy ki tudta, mit kell tennie ahhoz, hogy véget vessen az életének, de bárki is legyen, benne van a pakliban, hogy az emberek tudomására is juthatott már ez az információ. Én bízom benne, hogy csak összetűzésbe került egy másik vámpírral, így megkönnyebbülök, hogy még van esély a hatalomra. Nem véletlenül lettem így nevelve, ha egyszer szükség van rá, hogy szigorú legyek, és kőszívű, de ezt Taehyung sikeresen felborította, és úgy érzem, kezdek megpuhulni, de ez nem történhet meg.

            A zongoradarabba egyre több érzelmet vegyítek bele, ahogy végigcikáznak fejemben a gondolatok, s úgy játszom egyre durvábban, erőteljesebben, így a terem is ennek hangjától zeng. Kiadom magamból az érzéseimet, az elgyengülésemet, s ott motoszkál bennem az is, hogy olyannak kell lennem, mint régen, de közben mégse szeretném elengedni ezt a mostani helyzetet, ezt a két fiút, akiket magam mellé rendeltem. Nem, nem szeretnék megválni tőlük, nekem mindketten kellenek, és tartom magam a hármashoz is, ami innentől nehezebb lesz, ha Taehyung még ember, de nem mondtam le róla. Jungkook is idővel bizonyára hozzá fog szokni ehhez az új léthez, így majd újból össze tudnám boronálni őket, sőt, erre semmi szükség nincs már, hiszen egymásnak esnek ők saját maguktól is. Már rég nem kell ide segítség, főleg, ha Taehyung mindkettőnket szeret. Mindenesetre, nem szeretném még Taet átváltoztatni, mert szeretem az embereket, azt a melegséget, melyet sugároznak magukból. Egészen más érzés velük összefeküdni, mint egy vámpírral, éppen ezért ki akarom használni azt a kis időt, ami még hátravan, ugyanis nem is húzhatom az örökkévalóságig, mert ő továbbra is egyre idősebb lesz így, és idő is, mire hozzászokik majd a vámpírléthez, nekem pedig lassan be kell végeztetni a sorsomat, miszerint be kell fejeznem, amit apám elkezdett.

            A darab véget ér, mire felnézek rájuk, és arcukat látva nyomban széles mosolyra húzódnak ajkaim, és magabiztosan húzom ki magam. Mindketten lenyűgözve, csillogó szemekkel bámulnak, még a szájuk is tátva maradt, ez pedig elég vicces látvány. Pislognak párat, mire észbe kapnak, és szinte egyszerre kezdenek tapsolni, és megdicsérni, milyen szépen játszom, amit persze tudok magamról.

            -          Azt gondoltam, hogy biztosan szépen játszol, de, hogy így… ez… ez nagyon durva volt – hüledezik TaeTae, az én vigyorom pedig egyre csak szélesedik. – Ennyire én se gondoltam, hogy jól játszol azért. Olyan volt, mintha átkerültél volna valami másik dimenzióba, és… wow! – Felnevetek szórakoztató válaszán, hogy ennyire le van nyűgözve.

            -          Rendben, TaeTae, te jössz – vetem neki, mire egy pillanat alatt vörösödik el, és mosolyogva rázza a fejét még a kezeit is maga elé emelve, ezzel jelezve, hogy ő nem hajlandó énekelni. – Pedig erről szólt az alkunk. Ha zongorázom, akkor te is énekelsz, mivel te nem tudsz semmilyen hangszeren sem játszani.

            -          Ó, Tae, énekelni fogsz? – csillannak fel Jungkook szemei, nekem pedig diadalittas mosolyra húzódnak ajkaim. Ha már neki is tetszik az ötlet, akkor sokkal könnyebb dolgom van. – Most mit szégyenlősködsz? Nagyon szép hangod van.

            -          A fenéket! – vágja rá a másik, és kissé ingerültebben csap a zongorára, mint kellene, én pedig ezt már nem tudom szó nélkül hagyni, mire ijedten ugrik le onnan, és csak ártatlanul mosolyog rám.

            -          Jimin, hidd el! Bármit mondjon, nagyon szépen tud énekelni. Lehet, hogy néha elcsúszik, meg nem mindent tud kiénekelni, de hallottam már az iskolában is és tudom, hogy nagyon páratlan.

            Karjaim összefonom mellkasom előtt, s bal lábam is átvetem a másik felett, úgy nézve rá felhúzott szemöldökkel, hogy kezdjen neki valaminek, mire csak zavartan mosolyog és pislog párat lesütve szemeit. Még ujjait is piszkálgatni kezdi, s tudat alatt ajkát is harapdálja, ettől pedig pontosan egy tökéletes alávetett képét vetíti ki számomra, s legszívesebben már most leteperném, de tudom, hogy úgyse hagyná. Jungkook is izgatottan figyel, hogy mikor kezd már el valamit énekelni, mikor végül ránézve barátjára vesz mély levegőt, s megköszörüli torkát, hogy végül belekezdjen egy olyan dal éneklésébe, ami biztosan nem mai, ugyanis rögtön felismerem a dallamot. Bennem van, hogy ezt tudnám játszani zongorán, de ebben a pillanatban annyira leköt, hogy az ő hangjára figyeljek, hogy egy rövidke időre meg is feledkezem róla. Az alapvetően mély hangját így hallani valami lenyűgöző. Érzem, hogy végigszalad az a bizonyos bizsergés a hátamon és akaratlanul is az jut eszembe, hogy mennyire szívesen hallgatnám ezt éjjel-nappal. Annyira kellemes, annyira mély orgánumú a hangja – szöges ellentéte az enyémnek -, hogy kár lenne érte, hogy elveszítsem, csak mert ember, és hamar megöregszik. Ez még egy indok arra, hogy átváltoztassam, és magam mellett tudhassam egy egész életen át.

            Észbe kapok, és követve a dallamot, ahol jár, beszállok a zongorával, kísérve őt, mire megakad a szövegben, és meglepetten pislog rám mire jelentőségteljes pillantást vetek rá, és bólintok, hogy folytassa, mire hamar veszi az adást, és fel is ismeri a darabot, így elmosolyodva folytatja az éneklést, sokkal nagyobb beleéléssel, mint előtte, mintha csak ez kellett volna ahhoz, hogy felbátorodjon. Elmosolyodom, miközben játszom, ő pedig énekel, s Jungkookra tekintve látom, hogy ő is csillogó szemekkel figyeli a másikat, ami még jobbkedvre derít. Örülnék, ha minél hamarabb hozzászokna a vér illatához, akkor sokkal egyszerűbb lenne újból összeboronálni hármunkat, de így nem fogom hagyni, amíg tudom, hogy komoly sérüléseket is okozhat.

            Elvarázsolva érzem magam a hangját hallgatva, melyet én kísérek zongorával. Könnyen ráhangolódott a játékomra, az én eszemet pedig egyre inkább elveszi. Újból elönti mellkasomat az a kellemes melegség, s a szívem is hevesebben ver. Úgy érzem, hogy oda akarok menni hozzá, magamhoz akarom ölelni, és ájulásig csókolni azokat a mézédes, puha, szép formájú ajkacskáit. Tudom, nagyon jól tudom, hogy úgysem engedné, de úgy érzem, ezt szeretném tenni, és ez az érzés egyre csak erősödik bennem. Meg akarom érinteni, magam alá teperni, hogy megszeretgessem a testének minden porcikáját, hogy halljam ezt a gyönyörű hangját, mely az én nevemet sikítja többért könyörögve. Nem lennék durva, nem esnék át a ló túloldalára, csak azon lennék, hogy számára a lehető legkellemesebb legyen az aktus, hogy párnáit addig becézgessem enyéimmel, amíg egymásra nem ununk.

            A dal véget ér, és lenyomom az utolsó billentyűt is, ahogy az ő hangja is elhal. Nagyot nyelek, és elfordítom tekintetem róla. Jungkook nyomban tapsolni kezd és dicsérni, hogy milyen szépen énekelt, amit én is ugyanígy megtehetnék, de nem vagyok képes egyetlen szót sem kinyögni. Úgy érzem, ha most ránéznék és megpróbálnám valami kedves szóval illetni, megremegne a hangom, ezért inkább csendben ülök tovább, míg ők beszélgetésbe elegyednek. Nem, nem akarom hallani tovább egyikkőjüket sem. Minél távolabb szeretnék lenni tőlük, le kell hűtenem magam.

            Váratlanul állok fel, mire mindketten meglepetten kapják felém fejüket, és elindulok a teremből kivezető ajtó felé, mire Jungkook utánam szól, de vissza se nézve szólok vissza, hogy csináljanak, amit csak akarnak, nekem dolgom van. Valójában semmi elfoglaltságom sincsen jelen pillanatban, csak az, hogy meglágyítsam a szívét egy olyan fiúnak, aki után hevesebben ver a szívem, akitől átjár egy bizonyos melegség, amit még soha nem éreztem ezelőtt ilyen intenzíven, aki miatt sok tekintetben engedékenyebb lettem, és szinte ugrok lassan minden szavára.

            Mi a fene ütött belém?!

            Nem, én nem táplálhatok gyengéd érzéseket senki irányába, kőszívűnek kell lennem, nem engedhetek senki csábításának. Ő miért éri el, hogy így érezzem magam? Mit tett, hogy így elgyengített? Nem, nem lehet… nem! Biztos vagyok benne, hogy ez csak pillanatnyi elgyengülés, és nemsokára újból találkozunk, akkor nem lesznek ilyen érzéseim. Minden a legnagyobb rendben lesz, és én ugyanúgy állhatok hozzá, mint mindenki máshoz is. Jungkookot is igazán kedvelem, nem véletlenül ugrok, ha valaki rá meri fenni a fogát, de, ha Taehyungra gondolok, akkor úgy érzem, hogy megremegek, elgyengülök, ez pedig semmi jót nem jelent. Nem érezhetek így.

            Mélyen beszívom a levegőt, majd kifújom, és próbálom rendbe szedni gondolataim vajmi kevés sikerrel. Azzal nyugtatom magam, hogy ez valóban csak átmeneti és semmi komolyabb érzelem nincs benne. Igen, ez így van. Mikor legközelebb meglátom, már minden rendben lesz.