[39/?] A vámpírok legnagyobbja - Miért nem mondtad el?

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Miért nem mondtad el?

Író: Ayu

Besorolás: +15

Szereplők: Jimin, Taehyung

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Nah, gyerekek, lehet, kissé korán van még, hogy részt osszak meg, de most biztosan ráérek, délutántól meg beindul a napom, tehát… úgy döntöttem, most ajándékozlak meg titeket. Remélem, elnyeri ez a rész is a tetszéseteket, jó olvasást hozzá! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Taehyung POV

Reménykedtem benne, hogy Jungkook ennyi együtt töltött idő után jobban el tud viselni, de belegondolva igaza van. Valóban örülhetek, hogy sérülések nélkül megúsztam egy egyszerű csókot is, hiszen legutóbb még az is vérzéssel járt és egyéb sebekkel. Belegondolva, amiatt szúrtam magamba a szöget is, tehát minden amiatt a csók miatt kezdődött, viszont én mégsem bánom. Úgy érzem, erre szükség volt, különben most nem tartanánk itt. Akkor nem verekedtek volna össze, Kook nem veszti el az eszét, én nem vágom magamba a szöget, akkor békésen visszatérünk a kastélyba, és talán ugyanolyan bezárva élnénk most, mint előtte. Bármilyen elvetemült is volt az egész, akkor sem bánom, hogy így alakult.

            Másnap még mindig hiába próbálkozom be néha Jungkooknál, ő eltol magától, még, ha néha enged is a csábításnak. Tudom, hogy számára nehéz lehet most, de ha nem is próbálkozunk, akkor nem tudjuk meg, mennyire bírja, így minél többet szeretnék a közelében lenni, hogy hozzám szokjon, hogy mihamarabb úgy érhessünk egymáshoz, ahogyan csak szeretnénk. Régebben nem gondoltam volna, hogy ennyire vágyni fogok rá, a csókjára, az ölelő karjaira, azt, hogy magam alatt láthassam. Határozottan nem szeretek alul maradni, viszont Jungkookból kinézem, hogy most öntudatán kívül maga alá teperne, én viszont szeretném viszont látni azt az énjét, aki még azért kérlelt, hogy én dugjam meg őt, mert szereti. Szerette volna velem, de Jimin közénk férkőzött, és bár teljesítettem kérését, mégsem volt ugyanaz. Nem kettesben voltunk, hanem hármasban, úgy pedig már más hangulata volt az egésznek. Ha belegondolok, hogy utána vitték el és emiatt kellett átváltoznia, fáj a szívem. Ha aznap nem szökök ki, mert annyira makacs vagyok, akkor Jimin nem jön utánam, akkor a többi vámpírnak nem adatik meg a lehetőség, hogy oda bemenjenek és akkor most még mindketten emberek lehetnénk. Persze, az elkerülhetetlent nem tudnánk meggátolni, hogy eljöjjön, de még egy kis időt nyerhettünk volna. Elszomorít a tudat, hogy minden miattam van. Miattam lett még rosszabb a sorsa a legjobb barátomnak, aki egyben már az egyik szerelmem is. Jézusom, hogy mondhatok ilyeneket? Hogy gondolhatok rá így? Hogy lehet egyáltalán egyszerre kétfelé érezni ezt a vonzást, ezt a melegséget?

            Vajon Jimin valóban szeret? Ez a gondolat sem hagy nyugodni, amit még a fülembe ültettek. Annyira nem tudom elhinni, és elméletileg nem is mondta ki konkrétan, csak Jungkook gondolja így, viszont szerintem nem kizárt, hogy csak túlságosan vonzódik hozzám, talán csak még kevesek iránt érzett ilyen túlfűtött vágyakat. Ez a gondolat kissé nevetséges, de mégis megfordul a fejemben, mert képtelenség, hogy szeressen. Igaz, engedékenyebb, de nincs rá semmi bizonyíték, hogy régebben ne lett volna mással is ilyen már, mindössze minket nem avat be a kis dolgaiba. Talán beszélnem kellene vele erről, hiszen egyébként is megígérte, hogy nem fog többé titkolózni előttem.

            Felnevetek a saját ostoba gondolatomra. Még, hogy Park Jimin ne titkolózna! Alig tudok valamit róla, a tengerparton is annyi új dolgot tudtam meg és még ki tudja, mennyi minden van a múltjában, amiről nem tudunk. Szívesen rákérdeznék, miért szeretné ennyire átvenni az uralmat az emberek felett, de közben tudom, hogy már valamilyen szinten adott rá választ. Nekik sem túl biztonságos, mert ha egyszer rájuk akadnak, akkor nekik NYEKK!

            Már második napja, hogy Jungkookot elvitte vadászni magával, azóta nem mozdultak ki, viszont a kastélyban csodák csodájára elengedett, hogy mászkáljunk, viszont akárhányszor elsétálunk egy-egy őr mellett, az végig követ minket szemeivel, ebből pedig nem kell nagy ész, hogy kikövetkeztessem, Jimin valószínűleg szólt mindegyiknek, hogy tartsák rajtunk a szemeiket. Továbbra sem bízik meg bennünk ezek szerint, de legalább haladunk. Már nem tart az alagsorban bezárva, és még a hálójában sem! Szabadon mászkálhatunk anélkül, hogy bárki követne, mint Jungkookot, mikor engem elvitt magával kibékíteni.

            A széles, vörös szőnyeggel borított lépcső majdnem legtetején ülök, fejem nekidöntve a korlátnak, úgy nézve a hatalmas bejárati kapura. Egy fehér ing van rajtam egy egyszerű farmerral és cipővel. Jiminnek egészen sokféle ruhája van a mi méretünkben is, habár annyira nem nagy a különbség közöttünk. Mondjuk, nem csodálom, hiszen ennyi idősen bizonyára volt ideje beszerezni mindenfélét. Belegondolva az emberek mindig keresik az antik tárgyakat, az értékeket, amik milyen régiek lehetnek már, hogy minél drágábban el lehessen adni, de, ha belegondolok, akkor maga Jimin is egy értékes személy. Hány évet megélt már, milyen sok emléket őriz és mivel „régi”, ezért ő maga is lehetne egy antik darab.

            Elmosolyodom az ostoba gondolataimon, hogy úgy kezelem, mintha egy tárgy lenne. Saját magamon is meglepődök néha, hogy voltam képes beleszeretni egy ilyen alakba, aki elrabolta a legjobb barátomat, majd velem is ugyanígy tett. Elég elfuserált lettem.

            -           Min elmélkedsz? – suttogja egy ismerős hang a fülembe, lehelete pedig végigcirógatja bőröm, mitől megborzongok és nyomban meg is fordulok, hogy szemügyre vegyem, ki ijeszt rám ilyenkor. Tágra nyílt szemekkel, kissé rémülten nézek Jiminre, aki mosolyogva néz rám, majd leül mellém ugyanarra a lépcsőfokra, amelyiken én is ülök.

            -           Azon, hogy mennyire öreg vagy – vágom hozzá bunkón, mire megemelt szemöldökkel néz rám. – Tudod, ez pedofíliának számít.

            -           Addig semmi sem bűn, amíg mindkét fél élvezi a dolgot – húzódnak mosolyra ajkai, én pedig érzem, hogy elönti a pír az arcomat.

            -           Ezt csak most találtad ki. Hogy ne lenne bűn valami attól még, hogy mindkét fél élvezi? Ha kirabolnánk egy boltot és történetesen mindketten élvezettel tennénk, az mindenképp bűnnek minősülne.

            -           Tudod te nagyon jól, hogy nem ilyesmire gondoltam, ahogyan te sem.

            Pironkodva fordulok el és függesztem tekintetem újból a bejáratra. El sem hiszem, hogy képes mindent ellenem fordítani. Legközelebb kétszer megválogatom a szavaim, habár magam ismerve ez úgysem fog működni, mert ami a szívemen az a számon is. Nem véletlenül csúszott ki az is a számon, hogy szeretem, bár igaz, nem épp úgy mondtam, mintha egy szerelmi vallomás… ah, minek is áltatom magam! Dehogynem, az határozottan olyan volt, mint egy szerelmi vallomás és jól tudom, hogy ezzel Jimin is tisztában van, ezért bizonyára, amikor csak alkalma lesz rá, ellenem fogja fordítani.

            -           Van valami fontos elfoglaltságot vagy velem tudnál jönni egy kicsit? – húzza gunyoros mosolyra ajkait, mire égnek emelem szemeim. Mégis mi dolgom lehetne?

            -           Hova megyünk?

            Nem felel, csupán egy sejtelmes, de egyben aggodalmas mosollyal néz rám, mire értetlenül pislogok rá, de hiába is kérdezném, ő már fel is áll és útnak indul felfelé, mire én is gyorsan követni kezdem. Nem szeretnék lemaradni, ráadásul nem bírom ki, hogy ne faggassam egész úton, hova megyünk, mit szeretne. Letud annyival, hogy majd meglátom, de én türelmetlen vagyok és túlságosan kíváncsivá tett, mit szeretne. Lehet, hogy valami spéci helyen szeretne megdugni? Mondjuk ez hülyeség, biztos, hogy nem így hívna félre, ha azt akarná, bár ki tudja? Lehet, hogy el akar szakadni a hagyományoktól, ezért ha bemegyünk egy szobába, akkor gyertyafény, rózsaszirmok… mi az isten?! Mikor kezdtem el ilyen nyálas gondolataim lenni vele? És szinte látom is magamat vele, amint a vörös, selyemtakarón el fekve, szemeim is bekötve egy ugyanolyan anyaggal, az ágy végéhez kötözve karjaimmal, illatos gyertyákkal körbevéve támaszkodik felettem, miközben…

            Megborzongok a gondolatra, és egy halk nyögés is kiszalad ajkaim közül, mire Jimin nyomban rám néz, és ekkor meg is áll egy ajtó előtt, de mielőtt belépnénk, csípőre teszi kezeit és kíváncsian néz rám.

            -           Vannak pillanatok, mikor nagyon szívesen elcserélném a képességemet Jungkookéval, de sajnos ilyet nem lehet csinálni. – Érzem, hogy arcom vöröslik, majd szavai hatására még inkább, mire megeresztek egy kényszeredett mosolyt. – Megosztanád velem, mégis merre jársz? – húzza fel szemöldökeit kíváncsian, mire gondolkodás nélkül kezdem rázni fejem.

            -           Nem gondolok én semmi érdekesre.

            -           Természetesen – húzódnak pajzán mosolyra ajkai. – Azért pirulsz itt mögöttem nyögdécselve.

            Ha lehet, még jobban égni kezd az arcom, bár már nem csak a képzeletem miatt, hanem a szégyenkezés miatt is. Legszívesebben strucc módra a földbe dugnám a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Szerencsémre viszont nem folytatja tovább faggatásom, de valószínűleg sejti, merre kószálhattam gondolatban, így csak az ajtóhoz fordul, majd benyitva rajta kitárja azt előttem, majd karjaival mutatja, hogy lépjek be előbb én, mire teszem is, amire kér. Szinte meg is feledkezve arról, miért is jövünk ide, továbbra is a zavarommal vagyok elfoglalva, mikor átlépem a küszöböt. Szinte rögtön egy női hang az, ami hallószervembe férkőzik, mely nevemet ejti ki és a felismerésre nyomban fel is kapom a fejem. Hitetlenül nyílnak tágra szemeim, ahogy meglátom a szüleimet egymás mellett állni és több se kell, szemeim könnyel telnek meg, következőleg pedig úgy futok oda hozzájuk és omlok anyám karjai köré, mintha még mindig egy kisfiú lennék. Könnyeim megállíthatatlanul folynak le arcomon, majd érzem, amint apám is odalép hozzánk, hogy megöleljen minket.

            Istenem, annyira hiányoztak! Annyi mindent szeretnék nekik mondani, majd még ugyanennyit kérdezni is, de mégis képtelen vagyok egyetlen szót is szólni, ugyanis egész lényemben remegek a zokogástól, mely úrrá lett rajtam. Csak ölelem őket hosszú percekig, mikor végre csillapodnak a kedélyek, és végül el nem válunk egymástól. Megtörlöm ingujjammal szemeim, majd anyám karomon fogva vezet egy kanapéhoz, melyre leültet. Ahogy körbenézek a szobában, ez nem tűnik hálónak, inkább olyan, mint egy nappali. Még egyszer sem jártam benne, bár ez nem meglepő, mivel sok helyet nem láttam még a kastélyban, mivel elég nagy, és hiába vagyunk elengedve Jungkookkal, hogy nyugodtan járkáljunk, azért mindenhová mi se merünk elmenni. Ki tudja, kikre nyitnánk rá.

            -           Jimin – szólal fel apám, mire kissé rémülten nézek rá, mivel hangja parancsolónak tűnik, én pedig tartok tőle, ha így beszél vele, akkor bántani fogja. – Megtennéd, hogy magunkra hagysz és lehetőleg nem is hallgatózol? Szeretnénk beszélni a fiúnkkal, így ha lennél oly szíves…

            -           Nem sokára visszajövök – bólint a szólított, mire még inkább meglepődök, s felé fordulva látom, hogy teszi, amire kérték, így bezárva maga után az ajtót el is hagyja a helyiséget.

            Szemöldököm ráncolom, majd tágra nyílnak szemeim a rémülettől. Olyan eshetőségek jutnak eszembe, melyekről eddig álmodni sem mertem volna, s az, hogy a szüleimmel is így bánik, csak még jobban felhúz, így idegesen fordulok vissza feléjük, de ők cseppet sem tűnnek olyannak, mintha félnének tőle. Magabiztosan néznek vissza rám, én pedig egyre inkább összezavarodom.

            -           Titeket is be akar zárni? – nyílnak szemeim tágra a meglepettségtől, mire mindketten megnyugtatnak, hogy erről szó sincs, de ezzel csak még inkább összezavarodom. – De… ti miért… mit kerestek itt? Hogyan jutottatok be? Vagy egyáltalán… mi ez az egész? – Érzem, amint lassan hisztérikus pánikrohamot fogok kapni, mire anyám vállaimra teszi kezeit, és megkér, hogy nyugodjak meg, majd megkér, hogy vegyem úgy a levegőt, ahogyan ő, így hangosan szívjuk be mindketten, majd fújjuk is ki azt tüdőnkből, így egy kis idő után valamennyire csillapodni érzem a hirtelen felgyülemlett érzéseim.

            -           Tudjuk, hogy ez most kissé furán fog hangzani számodra, de meg kell, hogy értsd, mindent az emberek épségének érdekében teszünk – kezd bele apám, az én kíváncsiságomat jobban felkeltve.

            -           Az emberek? Miért? É-én nem értem, miért…

            -           Azt hiszem, jobb, ha az elején kezdjük – sóhajtja anyám. – Taehyung, drágám, figyelj, ez sokkal összetettebb annál, mint amilyennek te azt gondolnád.

            -           Aha, persze – ráncolom szemöldököm, értetlenül pislogva rájuk.

            -           Először őszintén szólva nem hittük, hogy elrabolt. Arra gondoltunk, hogy biztos egy barátodnál húzódsz meg, esetleg Jungkooknál, habár az egész város tudja, hogy ők már nincsenek itt.

            -           Mi történt velük?

            -           Fogalmunk sincs, hol lehetnek, hogy élnek-e vagy halnak. Nem tudtuk felvenni velük a kapcsolatot, mióta tűz ütött ki a házukban, ami szinte porig égette azt. Valószínűleg egy messzi városba költöztek, erről semmit sem tudunk, de jobban is teszik, ha bujkálnak.

            Zavartan kapkodom a fejem kettejük között. Tekintetük merev, határozottságot, s merészséget sugároz magából, s egy cseppnyi kétséget vagy megrendülést sem látom sugározni belőlük. Tehát tudnak Jungkookról is és arról, ami a szüleivel történt, de semmi többet, mint mi. Valószínűleg a részletekről nem lettek beavatva, de nem is most fogok kitárulkozni erről nekik, ugyanis most nem ez a lényeg. Bizonyára tudják, hogy Jimin milyen veszélyes tud lenni.

            -           Miután eltűntél, nem sokkal később valaki becsengetett hozzánk. Jimin volt az, mi pedig természetesen beengedtük. Arra is gondoltunk, hogy esetleg nála vagy, de mivel nélküled érkezett, kicsit aggódni kezdtünk. A nappaliban leültünk és megkínáltuk egy kis süteménnyel, de nem kért belőle. Már nem is emlékszem, pontosan hogyan is történt, de akkor közölte velünk, hogy elvitt téged, ami elég érdekesen hangzott a szájából.

            -           Azt mondta, hogy nem várja el tőlünk, hogy nyugton maradjunk egy ilyen bejelentés után és azt sem, hogy azonnal elhiggyük – szállt be apám is a mesélésbe. – Akkor mondta el, hogy vámpír és bizonyította is, így onnantól kezdve nem volt egyetlen szavunk se rá.

            -           Kissé megijedtem, hogy mit tett veled, de az, hogy vámpír, nem rémített meg egyikünket sem. Kikérdeztük az épségedről, és, hogy mit csinál veled, mit akar tőlünk, amiért elvitt. Először persze nem mondta el, de mi tudtuk, hogy bizonyára jó okkal vitt magával. – Mélyet sóhajt. – Már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel a kölyökkel, mikor olyan váratlanul betoppant nálunk, mint vendég. Észrevettük volna, ha valaki az éjszaka közepén érkezik, és nem volt veled senki. Mindent jól tudunk, de már a választ is.

            -           Még mindig nem értem, hogy miért vagytok itt – vágok közbe, mire egymásra néznek, s néhány másodperces néma kommunikáció után újból felém fordulnak, hogy végül apám avasson be ennek okába.

            -           Ezt titokban kell tartanod – fogja suttogóra hangját. – Nem tudjuk, mennyire bízhatunk meg benne, de azt mondtuk neki, hogy segíteni fogjuk, hogy bármit megteszünk, csak ne bántson téged.

            -           Valójában ezzel engedélyt adtunk rá, hogy felhasználjon téged a terveire vagy bármire, amire szüksége van, csak ne bántson. Az egyetlen kérésünk az volt, hogy épségben maradj.

            -           Hazudtatok neki? – rázom fejem. – De, ha nem is segítitek, akkor…

            -           Segítünk neki, hogy ne keressék a kastély környékén. Ezt a szavunkat be is tartjuk, de mást nem teszünk. Megmondtuk neki, ha esetleg valami komolyabb probléma ütné fel a fejét, akkor nyugodtan fordulhat hozzánk, mi az ő oldalán állunk, ha te egészséges maradsz.

            -           Ennek semmi értelme – nevetek fel kényszeresen.

            -           Taehyung – szól apám. – Tudod, hogy mindig későn értünk haza azzal az indokkal, hogy két műszak, így a második az későig tart? – Bólintok válasz gyanánt, de ezzel csak jobban összezavar, hiszen mi köze van ennek a mostani helyzethez, hogy hogyan dolgoztak? – Sajnálom, hogy kevés időt tudtunk együtt tölteni, de tudnod kell, hogy az nem hivatalos munka volt. Nem is igazán nevezhető munkának, mert nyomoztunk. Titokban utánajártunk mindennek, amit a vámpírokról tudni kell, amit csak világszemlére adnak. Ez nem mese, sokan tudják már, hogy léteznek, hogy nem hazugság, mert nem egy ember találkozott már velük, és akik életben maradtak egy-egy találkozás után, azokból kihúztunk mindent, amit látott, tapasztalt.

            -           Mi?! – emelem meg hangom hitetlenül nevetve fel. – Ugye nem azt próbáljátok beadni nekem, hogy már hosszú évek óta vámpírvadászok vagytok? – nevetek jóízűen, de komor tekintetük miatt lankad a jókedvem, s nagyot nyelve tágra nyílnak szemeim. – Most komolyan?

            -           Ezért is egyeztünk bele, hogy vele maradhass. Tudjuk, hogy nem egy szép megoldás, de…

            -           De még mennyire, nem az! – szorítom ökölbe kezeim. – Hagytátok, hogy… ti engedélyt adtatok rá, hogy… ezt nem hiszem el! Ez az egész úgy hazugság, ahogy van!

            -           Taehyung, kérlek! – simít végig felkaromon anyám, én pedig érzem, hogy újból könnyel telnek meg szemeim. Komolyan hagyták, hogy itt poshadjak ennek a kastélynak a falai között! – Emiatt nekünk is lépni kellett, ezzel tisztában voltunk, ezért költöztünk el messzire, kiírattunk az iskolából, majd egy kisfaluba költöztünk. Ott voltunk hosszú ideig, s néha gyűlést tartottunk máshol a többiekkel, akik szintén kutatnak, de mindemellett tartanunk kellett az épséged érdekében a szánkat a kastélyról.

            -           Ezért jöttünk ide. Nem tagadhatja meg tőlünk, hogy lássunk, ha már ennyire nagylelkűek vagyunk vele, éppen ezért átszeltük az erdőt, hogy idejöhessünk hozzád.

            -           Én ezt még mindig nem… nem… - remeg meg hangon, majd tenyereimbe temetem arcom, próbálva visszafojtani könnyeim.

            -           Szükségünk van rád, a segítségedre – sóhajtja anyám, miközben már hátam simogatja. – Ha csak úgy lerohanjuk a kastélyt vagy bármilyen kis összegyűlt vámpírcsapatot, bizonyára alul maradnánk. Ők túl erősek hozzánk képest, ráadásul képességeik is vannak Jiminből kiindulva. Muszáj volt beleegyeznünk, hogy te itt legyél, hogy így később téged is bevonjunk a terveinkbe. Belülről kell megbontani a rendszert, márpedig ennek az egésznek az irányítóját kell leverni, akinek ebben a kastélyban kell tartózkodnia.

            -           Jimin az irányító – ráncolom szemöldököm, felnézve rá, mire meglepetten pislognak párat. – Nem tudtátok?

            -           Azt gondoltuk, hogy nagy szerepe van a dolgok menetében, de, hogy ő legyen az irányító!

            -           Milyen nyomozók vagytok ti? És hogy értitek azt, hogy le kell vernem a vezetőt? Mit vártok, majd Jimint kicsinálom, vagy mi? Mégis hogyan tehetnék meg ilyesmit?

            -           Az embereknek kell segítenünk. Nem is gondoltam volna, hogy ő a vezető, de ennek csak örülünk. Remélem, nagyon jóban vagytok egymással és nem hergeled magadra feleslegesen! Csak tedd, amit mond, hogy azt higgye, vele vagy, de közben, amikor nem számít rá, szúrd hátba! Tudjuk, hogy egy vámpírt megölni nem lehet közönséges módszerekkel, erre pedig még nem sikerült rájönnünk, mi az a módszer, ami kiirtaná őket, de ha bármi érdemlegeset tudnál nekünk mondani, annak nagyon örülnénk.

            -           Azt akarjátok, hogy titokban szolgáltassam nektek a vámpírokról az információkat, miközben meggyengítem belülről a rendszert, hogy aztán Jiminnek hátat fordítva az emberek oldalán álljak háborúba? – Szüleim bólintanak, én pedig érzem, ahogy felmegy bennem a pumpa. – Ennek semmi értelme, inkább csak hódoljunk be nekik, én nem szeretnék háborút, de főleg nem szeretnék a középpontjába kerülni, hogy a kezemben legyen az emberiség sorsa!

            -           Pedig már a kezedben van. Rajtad áll, hogyan döntesz, mit teszel, úgy fogsz segíteni nekünk, vagy éppen az ellenséges oldalnak. Nem szeretném, ha csalódnunk kellene benned.

            Fejem rázom és fel is állok, majd úgy teszek egy lépést az ellenkező irányba.

            -           Én békét szeretnék, de ti ugyanúgy háborút próbáltok szítani, mint Jimin. Ide küldtetek annak reményében, hogy én majd tudok segíteni, de ez nem fog menni. Azt hiszitek, hogy ő nem gondolt ki mindent előre?

            -           Dehogynem, ezért örülnénk, ha beavatnál mindenbe, amit tudsz!

            -           Hogyan segíthetnék… - csuklik el hangom, és rögtön az ugrik be, hogy vámpírként már nem fogok tudni az emberek, a szüleim oldalára állni, az pedig, hogy Jimint hátba szúrjam, valahogy nem az én műfajom. Nem érzem magam képesnek rá, egyszerűen nem tudom megtenni. A szüleim rég elkéstek ezzel a kéréssel. – Anya, apa! Én nem akarok háborút, és ebben nem is leszek társ, mert akkor saját magam ellen is fordulnék, de ezt ti nem érthetitek egyelőre meg. Ez az egyik indokom, amiért nem segíthetek, a másik pedig, hogy… nem tudok azok ellen fordulni, akikbe beleszerettem – remeg meg hangom, de állom pillantásukat, mire meglepetten pislognak fel rám.

            -           Miért beszélsz többes számban? Vámpír a nő, akit szeretsz? – húzza fel meglepetten szemöldökeit anyám, én pedig érzem, hogy gombóc nő a torkomban.

            -           Nem, anya, én nem egy vámpírnőt szeretek. – Erre láthatólag megkönnyebbülnek, de folytatom. Innentől már úgysincs visszaút. Tudniuk kell, mi az oka annak, hogy nem segítek. Legalábbis ez az egyik indok. – Vámpírfiúk.

[38/?] A vámpírok legnagyobbja - Vadászat egy vadra - vagy másra?

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Vadászat egy vadra – vagy másra?

Író: Ayu

Besorolás: +15

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Ééés ezúttal én teszem ki a részt, csodák csodájára. Muszáj ehhez folyamodnunk, mert jön az egyetem meg minden, így nem biztos, hogy lesz egymásra úgy időnk, így nekem is meg kell tanulnom a blogkezelés fortélyait. Jó olvasást! ^^ És végre itt egy kép is hozzá ;) Egy barátnőm készítette, köszönöm neki! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jungkook POV

Jimin váratlanul ront ki a teremből, mi pedig értetlenül pislogunk egymásra TaeTaevel. Most kellett volna a gondolataiban olvasnom, hogy megtudjam, mi ösztönözte arra, hogy ilyen váratlanul magunkra hagyjon bennünket, ami persze nem gond, mert így legalább újból kettesben lehetünk, ráadásul azt mondta, azt csinálunk, amit csak akarunk, ezért jobb ezt a kivételes engedékenységét kihasználni. Engem már egyébként is elenged a kastélyban egyedül bóklászni, így szíves örömest rángatom magammal a másikat is, hogy együtt is felfedezzük a labirintus folyosókat. Nem is töprengünk tovább Jimin viselkedésén, mivel úgyse fogjuk tudni kihúzni belőle, habár megígérte Taenek, hogy nem fog titkolózni. Meglátjuk, mi lesz ebből, mert, hogy én nem nézem ki belőle, hogy tartja is magát szavához, az is biztos.

Az elkövetkezendő néhány nap hasonlóan telik. Végre sok időt tölthetek Taehyunggal, és ő is fent alszik éjszakánként a kényelmes, tágas hálóban, így mindig figyelemmel tudom követni, hogyan lép át az álmok valótlan mezejére. Egyszer én is elalszom mellette, mert a hosszú napok engem is kimerítenek, főleg, hogy egyre kevesebbszer kapok vért, amit Jimin azzal magyaráz, hogy hozzá kell szoknom, nincs rá ennyire szükségem, tehát elég bizonyos időközönként, ami nem ér fel egy emberi étkezéssel. Eleinte szinte teleitatott, de annak is megvolt az oka, hiszen azt szerette volna, ha minél erősebb leszek. Egyik nap még a repülés fortélyaiba is elkezd beavatni, de fogalmam sincs, hogy a szárnyaimat hogyan hívhatnám elő, ő pedig hiába magyarázza nekem, egyszerűen nem vagyok rá képes. Csak jól szórakozok azon, ahogy már szinte haját tépi bénaságomon, de ő persze nem díjazza, hogy én csak nevetgélek a helyzeten. Az egyik nap végül már beletörődve, hogy egyelőre nem fog menni számomra a repülés, elhív magával az erdő mélyébe, s úgy dönt, megtanít vadászni.

            Egymást kielőzve futunk a fák sűrűjében, én pedig élvezem, ahogy az arcomba süvít a szél, hátrafújva tincseim homlokomból, s kissé be is könnyezem, de csak széles vigyorral arcomon haladok tovább előre, néha oldalra pillantva társamra, aki szintén rám néz, és elmosolyodik látva saját boldogságom. Valóban, nagyon örülök neki, hogy kihozott vadászni, mert őszintén szólva régóta kíváncsi vagyok már erre és kíváncsi vagyok, milyen vadat lennék képes elejteni. Néhol érzem, hogy egy-két kisebb állat megfordul a környékemen, de semmi különösebbet nem érzek. Én valami nagyra vágyom, valami különlegesre, hogy aztán Jimin is csak nagyokat pislogjon, mennyire tehetséges vadász vagyok.

            Egyszer csak megérzem valami finomabb állatnak a vérét, és váratlanul változtatok az irányon, hogy kileshessem áldozatom. Egy vastagabb fa törzse mögött megállok, ott bújok meg, s óvatosan lesek ki mögüle, hogy a vadat kileshessem. Egy szarvas hajol a bokrokhoz, hogy egyen valamit, és szerencsémre engem sem szúrt még ki egyelőre, de nem is vagyok annyira közel hozzá, hogy túl nagy feltűnést okozzak, elvégre is távolról is tökéletesen látom.

            A következő pillanatban már csak egy erősebb szelet érzek meg magam mellett, de az nem megy tovább, nem zavarja el szerencsémre a vadat, én pedig kíváncsian emelem meg fejem, hogy felnézzek a fákra, amerről érzem, hogy tartózkodik a másik. Jimin egy fa vastagabb ágán foglal helyet guggolva és az áldozatomat lesi, mire mosolyra húzódnak ajkai, végül felém fordul és kíváncsian húzza fel szemöldökeit. Sugárzik belőle, hogy nem hiszi el, meg tudom fogni, bennem pedig felvillan a bizonyítási vágy, hogy igenis többre vagyok képes, mint gondolná. Kifürkészem az állat minden mozzanatát, s tudom, hogy gyors a reakcióideje, de én sokkal gyorsabb vagyok.

            Egy pillanat alatt futok oda a kiszemelt szarvashoz, s nagyot ugorva a levegőben hangosan kiáltok. Szerencsétlen pára felkapja rám fejét, és kiguvadt szemekkel néz rám, s látom, ahogy befeszülnek izmai futásra készen, de miután meg is teszi az első lépést menekülőre fogva, én abban a pillanatban vetem rá magam és fordulok vele párat a koszos, avaros földön. Hangosan bőg fel, erre pedig nekem se kell több, szemfogaim egy pillanat alatt vesznek nagyobb méretet, melyeket belé is mélyesztek. Tovább bőg hangosan, de én erősen fogom le és szívom vérét, mely egészen ízletes, de egy emberé sokkal finomabb – Taehyungról ne is beszéljünk.

            Hangos hahotázás zavar meg ivászatomban, mire nyomban kihúzom fogaim a már ájult vadból és Jimin felé fordulok mérgesen. Ahogy rám néz és végigmér, szemei felcsillannak, ajkát is beharapja, ahogy közelít felém.

            -           Nem gondoltam, hogy elsőre sikerül elkapnod egy szarvast – kuncogja leguggolva mellém, én pedig le sem veszem szemeim róla, s még a vadat is magamhoz húzom, ezzel tudtára adva, nem adok belőle. – Milyen kis önző vagy – biggyeszti le ajkait, de ez nem tart sokáig, rögtön átveszi a helyét a megszokott mosoly. – Ó, ha tudnád, milyen régóta várgyom rá, hogy így lássalak!

            -           Hogyan? – morgom orrom alatt.

            -           Kis mohó vagy, tiszta vér az egész arcod, a szemeid is vörösen izzanak, és a fogaid is nagyobbak, a bőröd is kellően sápadt. Nagyon jól áll a vámpírság – kuncorássza, mire csak fújok rá egyet, majd újból a szarvasba mélyesztem fogaim, hogy csillapítsam szomjúságom, s hiába szeretném az egészet kiszívni belőle, egy idő után már eléggé telinek érzem magam tőle, ezért félrelököm, majd ruhám ujjába törlöm szám. – Szegény pára – néz megjátszott szánakozással az állat felé, mely a lökés erőssége miatt nekiütközik egy fának. – Várj, még egy kicsit olyan vagy – fordul felém, és közelebb ül hozzám, majd kezét arcomra vezetve kezdi simogatni arcom. – Azt hiszem, ez nem fog egykönnyen lejönni.

Értetlenül pislogok, mikor is szavai után nyomban arcomhoz hajol és csókokkal lepi el bőröm, nyelvét is kidugva, úgy nedvesítve be a felületet. Haloványan mosolyodom el és lassan én is felé fordítom arcom, ahogy ő is halad egyre közelebb ajkaim felé. Már szám szélénél jár, mikor is egymás szemébe nézünk, viszont az övéi szinte egy vonalba húzódnak, ahogy elmosolyodik, nekem pedig több se kell, nyomban ajkai után kapok, ő viszont elhúzza fejét, s gyorsan fordul arcom másik feléhez, kihagyva ajkam, s úgy csókolgat tovább ugyanúgy, mint a másik oldalon. Amint úgy veszi, hogy befejezte dolgát, elhúzódik tőlem, s saját felsőjének ujjával törölgeti meg a benedvesített felületeket.

-           Most már tiszta vagy – mosolyogja, én pedig csalódottan szusszantok fel.

-           Szemét vagy – dünnyögöm, ezzel kiváltva belőle egy jóízű nevetést.

-           Na! Ez nem szép dolog! – Mutatóujjával megpöccinti orrom, mire mindkét kezem odaemelem, s mint egy kiskutya, úgy tartom ott, felnézve rá sértődött pillantással. – Mit tehetnék, hogy ne nézz így rám? – néz rám szomorúan, de látni rajta, hogy legszívesebben felnevetne.

            -           Csókolj meg! – veszem el kezeim arcomtól, s rögtön felé is hajolok, lehunyva szemeimet, csücsörítve, ezzel tudtára adva, hogy nem viccelek, de erre csak hallom, amint kuncogni kezd, és legközelebb mutatóujját érzem meg ajkaimon, mire felnyitom pilláim.

            -           A jó dolgokat ki kell érdemelni, Jungkookie – vigyorog, mint a tejbe tök, én pedig sértetten húzom fel ajkaim, és elfordítva fejem, karba tett kezekkel játszom a sértettet.

            -           Jól van, akkor megyek és smárolok egy nyúllal! – köpöm hozzá flegmán, majd nem várva választ állok fel és eredek futásnak. Még hallom, hogy jóízűen nevet fel, én pedig szemeim forgatom rá, de út közben azért elmosolyodom. Tudom, hogy szeret szórakozni ilyen téren, én pedig élvezem, ha kiérdemelhetem a jutalmam.

            Fogalmam sincs, merre megyek, csak elindultam valamerre, ezért remélem, hogy Jimin hamar a nyomomra bukkan, ugyanis egyedül nem tudom, mennyire találnék vissza a kastélyhoz sikeresen. Egyébként sem hiszem, hogy túl messzire hagyna egyedül menni, ugyanis biztos vagyok benne, hogy tart tőle, megszökök, de ettől nem kell félnie. Megígértem neki, hogy mellette leszek, még mikor elmondta, mi van a szüleimmel, ráadásul Taehyung is vele van, így semmiképp sem megyek el.

            Víz folyásának hangja csapja meg fülem, s ahogy a levegőbe szagolok, emberi vér illata csapja meg szaglósejtjeim, mire nyomban annak irányába folytatom utam. Igaz, most ittam tele magam, de az emberi vér így is ínycsiklandozónak tűnik, habár kevésbé, mint egyébként. Azért kíváncsi vagyok, kik lehetnek ilyenkor az erdő kellős közepén, így pillanatok alatt egy patak közelébe érek, ahol újból egy fa mögé rejtőzöm valahol biztos távolságban, nehogy észrevegyen bárki, aki lentebb, a folyómederben tartózkodik. Szemöldököm ráncolom, ahogy szemügyre veszem a két alakot, aki egy nő és egy férfi, de háttal állnak nekem, mégis ismerősnek tűnnek. Bizonyára csak összekeverem őket valakivel, bár még azt sem tudom, hogy egyáltalán kikkel keverhetném. Kíváncsian figyelem, mit csinálnak, s fejem is oldalra döntöm. A nő egy szelet zsemlét ad a férfinak, aki elvéve tőle készségesen kezdi elfalatozni, s a táskájából is kihúz egy papírköteget, majd néhány másodperces tanulmányozás után körbenéz, s megfordulva az én irányomba is esik pillantása, mire tágra nyílnak szemeim, de nyomban a fa mögé húzódom, nehogy észrevegyen, már csak rutinból is, mikor tudja valaki, hogy leskelődik és nem szabad lebuknia. Újból kinézek a fa mögül, s ekkor már a férfi felé néz, de a felismerés úgy ér, mintha pofont kapnék.

            Taehyung szülei!

            Nincs időm tovább töprengeni, ugyanis karok fonódnak körém, s fordítanak rajtam száznyolcvan fokot, s mozdulni sem tudok, ugyanis Jimin egészen közel áll hozzám, s a fának támaszkodva két oldalamon tartja meg magát, ahogy ő is kiles mögüle. Kérdő pillantásokkal illetem, míg végre nekem nem szenteli figyelmét, de nem tűnik túl jókedvűnek.

            -           Ők mit… - kezdenék bele kérdéseim tömkelegébe, de szavamba vág.

            -           Csak csendben! – suttogja, s mutatóujját ajkaihoz is emeli ezzel nyomatékosítva mondanivalóját. – Ne merj a közelükbe menni, megértetted?

            -           Miért? – suttogom vissza kétségbeesetten. – Mit keresnek itt? Egyáltalán velük mi történt? Mit csináltál velük? Száműzted a városból őket, vagy netán ugyanazt tetted, amit az én szüleimmel? Miért nem mehetek oda hozzájuk?

            -           Vámpír vagy, a francba is! – hajol arcomba, mire tágra nyílnak szemeim, s összepréselem ajkaim is félelmemben. Nagyon dühösnek tűnik, de miért?

            -           Nekik nem kellene itt lenniük – les ki újból a fa mögül, és szemöldökét összehúzva nézi őket. – Megmondtam nekik, hogy nem jöhetnek túl közel, de mégis itt vannak. – Ekkor halovány mosoly jelenik meg arcán. – Már értem, Taehyung honnan örökölte a makacsságát.

            -           Miért ne lehetnének itt? Már egészen távol lehetünk a kastélytól.

            -           Ez nem ilyen egyszerű. Ha tovább haladnak, akkor egyszer oda fognak kilyukadni, és nem úgy tűnnek a pakkjukból ítélve, hogy visszaterveznének fordulni.

            -           Mi a fene folyik itt, Jimin? Mit tettél velük? – húzom össze résnyire szemeim, mire újból visszafordul hozzám, és egy ideig csak csendben méreget, mintha csak azt latolgatná, mennyire érdemes velem bármit is megosztania. – Őket is elküldted messzire? Megharaptad valamelyiküket? Netán felgyújtottad a házukat azzal a jó kis képességeddel?

            -           Kénytelenek voltak elmenni, hiszen Taehyung már nincs velük – suttogja egyre közelebb hajolva hozzám, én pedig próbálok eggyé válni a fával. – Az alapokat ugyanúgy el kellett intézni, mint nálad, de nem, nem haraptam meg egyiküket sem és a házuk is teljesen épségben van.

            -           Ó, szóval csak az én családommal vagy ekkora farok? – fújom fel magam egy pillanat alatt, ő pedig csak égnek emeli szemeit.

            -           Nem! – sziszegi fogai között. – Ez… ez egészen más helyzet, mint a tied. Velük egészen másképp zajlottak a dolgok.

            -           Mit értesz másképp alatt? Azt, hogy őket nyugiban hagytad, mert nem akarsz haragot szítani a kis szerelmed szívében? – húzom fel szemöldökeim, ő pedig idegesen csap fejem mellett a fára, ami hangosan reccsen egyet és olyan közel hajol arcomhoz, hogy ajkaink már súrolják egymást, s úgy hördül fel.

            -           Senki sem a szerelmem!

            -           Jó, hát akkor csak szerelmes vagy az egyetlen fiúkba, amit…

            -           Nem vagyok szerelmes! – emeli meg picit hangját, de nem annyira, hogy azt esetleg a tőlünk nem messze tartózkodók meghallják.

            -           Persze-persze, azért válaszolsz ilyen ingerülten – forgatom szemeim oldalra, hogy ne kelljen szemeibe néznem, ő pedig felszusszant, és eltávolodik tőlem annyira, hogy kifújhassam a levegőt.

            -           Lehet, hogy a kastélyhoz jönnek? – kérdezi inkább magától, mintsem tőlem, mire én is megpróbálok óvatosan kilesni, de testének fogságától nehezemre esik.

            -           Én azt mondom, menjünk oda hozzájuk – hümmögök, mire úgy néz rám, mint egy ritka idiótára.

            -           Nem fogunk odamenni hozzájuk. Ha valóban a kastélyhoz jönnek, akkor jó okuk van rá, hogy ekkora utat tegyenek meg. Dolgozzanak csak meg érte, ha látni akarnak.

            -           Miért akarnának látni? – nevetek fel, és pillantására nyomban kezeim szám elé kapom, ezzel jelezve, hogy nem fogok több zajt csapni.

            -           Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszatérjünk mi is. Remélem, jól laktál, majd folytatjuk máskor. – Azzal nem is kell több, már ránt is magával, hogy egy másodperccel később már messze járjunk.

            Út közben egy ideig fogja a kezem, majd csak miután biztos benne, hogy nem fogok visszafordulni, akkor enged el, én pedig csak szótlanul követem. Fogalmam sincs, merre kellene visszamenni, ő pedig már közel kétszáz évesen jobban ismeri a járást, mint én. Nem is merek szólni semmit, mert ez az egész teljesen lesokkolt. Láttam Taehyung szüleit, akik valószínűleg a kastély felé tartanak, ráadásul megtudtam, hogy Jimin egészen másképp bánt velük, habár őket is elüldözte a városból. Ezek után már valóban nincs esélye egyikünknek sem menekülni. De mit tett, ami miatt ennyire feszült lett? Miért ne járkálhatnának ők is az erdőben, miért ne tehetnék azt, amit akarnak azok után, hogy a gyermeküket elrabolta? Vajon mennyire ismerik Jimint és Jimin mennyire őket? Mi ez az egész? Mit akarhatnak? Miért jönnek ide, ha tudják, ez mekkora veszéllyel jár? Ép eszű ember nem jön ide, ha megfenyegetik, akkor ők miért?

            Lassan megérkezünk a kastélyhoz, s belépve a főbejáraton Jimin nyomban felém fordul és idegesen fújja ki a levegőt. Nagyokat pislogva nézek rá és jól tudom, hogy sugárzik rólam az értetlenség a kétségbeeséssel egyvelegben.

            -           Erről egyetlen szót sem szólhatsz Taehyungnak! – figyelmeztet, mire nagyot nyelek. – Ha megtudja, biztosan ki akar majd menni, ezt pedig addig egyikőtök sem teheti meg, amíg biztosan nem tudom, hogy ők erre tartanak. Beletarthat nekik még egy-két napba, míg elérkeznek hozzánk, addig is tartsd a szád! Mintha nem is láttuk volna őket, értve vagyok?

            -           De…

            -           Mondom, értve vagyok?! – emeli meg hangját, mire összerezzenek, és nyakam is behúzom.

            -           Értve.

            Jelentőségteljesen bólint egyet, majd hátat fordítva nekem indul el a széles, piros szőnyeggel borított lépcsőn fel. Nekem gombóc nő a torkomban, és érzem, hogy egyre inkább lesokkolnak a történtek. Ezek szerint biztos benne, hogy ide jönnek. Továbbra se értem, hogy mi értelme volna idejönniük. Ez az egész annyira érthetetlen számomra, annyira zagyvaság! Mit tett az ő szüleivel? Miben másak a dolgok arra, mint felém? Esküszöm, csak arra tudok tippelni, hogy azért, mert szereti Taet, de közben tudom, hogy régebben még nem táplált egyikünk felé sem túl gyengéd érzelmeket. Ez menet közben alakulhatott ki, mikor már valószínűleg az ő szüleit is elintézte, ezért tényleg ötletem sincs, mi lehet a háttérben.

            Próbálva lenyugtatni magam megyek én is fel, hogy végül a nagy hálószobában az ágyra vessem magam hason fekvésbe. Jimin nem tartózkodik itt, de Taehyungot érzem a fürdőből. Lefürdik, de nem is gond, addig is még tudom gyorsan rendszerezni a gondolataim, hogy ne tűnjek túl frusztrálnak.

            Néhány perc elteltével a már pizsamába öltözött Taehyunggal találom szembe magam, ahogy kijön a fürdőből, én pedig széles mosollyal nézek fel rá az ágyból. Oldalamra fordulok, hogy jobban láthassam, mire ő is elmosolyodik és ledől mellém, ugyanúgy oldalán fekve el, hogy egymásra tudjunk nézni.

            -           Na, milyen volt? – céloz a vadászatra, mire rögtön a szülei ugranak be, de az ő képüket gyorsan elhessegetem. Nem szólhatok róla. – Mit fogtál?

            -           Egy igazi ínyenc darabot. Még Jimin is megdicsért – vigyorgom. – Egy jó nagy szarvast kaptam el.

            -           Biztos… nagyon… finom lehetett – húzódnak fintorba izmai, mire halkan felnevetek, ennek hatására pedig ellágyulnak vonásai és halovány mosollyal néz rám. – Még mindig olyan furcsa, olyan nehéz megszoknom ezt a sok változást – sóhajt fel. – Nemrég még az iskolapadot koptattuk legjobb barátokként, most pedig itt fekszünk a tiltott kastély falai között szerelmesen tekintve a másikra.

            Lesütöm szemeim és én is mélyet sóhajtok. Nem fog hozzám szokni, nem fog elfogadni. Az is fel fogja zaklatni, ha tudomást szerez a szüleiről és megtudja, hogy én tudtam mégse szóltam neki. Annyira nehéz ez az egész, mikor én tényleg csak nyugiban szeretném szeretni.

            -           Ez nem azt jelenti, hogy rosszul érezném magam emiatt, mert ilyen módon is… megszerettelek – mászik közelebb hozzám, mint egy hernyó, amivel mosolyt csal az arcomra. – Szeretném, ha nem kételkednél bennem.

            -           Én nem kételkedem – mosolygom, mire még közelebb kúszik, s olyan közel kerül arcomhoz övé, hogy már érezni lehet a leheletét.

            -           Akkor légy erős – suttogja ajkaimra, a következő pillanatban már csókban forrunk össze.

            Ajkaink lágyan mozognak a másikén, nem sietve, kiélvezve az ízeket, a másik párnáinak puhaságát. Egyik kezét arcomra vezeti, s úgy kezd simogatni, míg nem hátravezeti ujjait, hogy azokkal hajamba tudjon túrni, mire én is elkapom derekánál fogva, s úgy húzom testét is közelebb hozzám. Egyre szenvedélyesebbé válunk, egyre csak vadabbul tépkedjük a másik száját, mire felmorranok, s úgy fordít hátamra, felém kerekedve, testével nem távolodva el tőlem. Továbbra is hozzám simul, s alkarjain megtámaszkodik két oldalamon, úgy csókol tovább. Ajkai közé szusszantok, s szemöldököm ráncolom, ahogy próbálom visszafogni magam, nehogy váratlanul leteperjem, és véletlenül megharapjam. Annyira édes és hívogató a vérének illata, de muszáj hozzászoknom, hogy nem szabad. Annyira kellemes a bőrének melege az enyémhez képest, hogy szeretném, ha ezt ki tudnám élvezni, mielőtt átváltozna ő is, ehhez pedig erőt kell gyűjtenem. Egyébként is már egészen hosszú időket töltünk el egymás társaságában, ezért ki kellene bírnom, de az, hogy így rám mászik, hogy ennyire csábít a rosszra, hogy ő akarja, megnehezíti a dolgom. Ahogy érzem, hogy egyre jobban belelendülne, erőt veszek magamon és vállaira téve kezeim, óvatosan tolom el magamtól, mire meglepetten néz le rám, én pedig mély levegőt veszek, nagyot nyelek, majd úgy nézek vissza rá fej rázva.

            -           Sajnálom, de ez még mindig nem megy.

            -           Csak nem lehet annyira kibírhatatlan! – biggyeszti le ajkait csalódottan. – Csak egy kicsit nagyobb önerő kell hozzá. Biztos vagyok benne, hogy nem bántanál. Nem lennél rá képes, tudom, hogy nem tennéd.

            -           Ez… ez nem ilyen egyszerű. Én tényleg nem szeretnélek bántani, és már az is nagy szó, hogy egyáltalán sérülések nélkül megúsztad ezt a mostani csókot.

            -           Jungkook… - Szemei továbbra is könyörögnek a folytatásért, de én csak fejem rázom bármennyire is szívesen vetném bele magam. – Meddig kell még várni? Sose lehetek veled ilyen módon kettesben?

            -           Én tényleg nagyon sajnálom – sütöm le szemeim, és oldalára fogva visszafektetem magam mellé, így újból egymás felé fordulva fekszünk. – Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha együtt lehetnénk.

            -           Együtt lehetünk – csillannak fel szemei. – Kérlek!

            -           Nem lehet, Taehyung! Tényleg bajod eshet! Nem akarlak bántani. Az mindennél jobban fájna.

            Végül beletörődően sóhajt fel, de azért hozzám bújik, és mellkasomhoz bújva, átölelve hunyja le szemeit, hogy pihenjen, vagy esetleg aludjon, amire nekem jelen pillanatban semmi szükségem, így csak simogatom haját, én is magamhoz ölelve testét, figyelve, mikor is alszik el, s hagy magamra a zavart gondolataimmal együtt, a szüleiről és Jiminről. 

[37/?] A vámpírok legnagyobbja - Ébredés

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Ébredés

Író: Ayu

Besorolás: +15

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Újabb rész, amiben lassan fény derül dolgokra. Jó olvasást! ;) Remélem, tetszeni fog! Lehet, van benne elírás – szokásomhoz híven, nézzétek el. xD
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jimin POV

Az egyetlen dolog, ami gyorsan segít egy súlyosan sérült emberen az a vámpírvér. Nem véletlenül jobb, ha mi is embervérrel táplálkozunk, hiszen attól mi is erősebbek leszünk, ez fordítva ugyanúgy igaz. Mi alapvetően gyorsan gyógyulunk, és nem is lehet egykönnyen elpusztítani bennünket, hiszen nem lehet egy egyszerű kis fegyverlövés áldozatává válni. Való igaz, eléggé legyengít, és utána már könnyen el tudnak kapni, de segítség nélkül is fel tudunk gyógyulni, éppen ezért, ha egy ember iszik a vérünkből, akkor kap a mi erőnkből, és az ő sérülése is nyomtalanul tűnik el. Ez persze csak ideiglenes, és éppen ezért lett volna jobb, ha Taehyung is mihamarabb iszik a véremből, mert akkor hamarabb felépülne, de így, hogy makacskodott, hogy húzta az időt, az a mély seb, amit ejtett magán, csak egyre rosszabb állapotba sodorta. Ráadásul rozsdás volt a szög! Elég lett volna, ha a kis csík elindul a karján, és mire a szíve közelébe ér, lehet, még a vérem se segít rajta. Nagyon szeret játszani az életével, és ez tényleg nem volt játéktéma, éppen ezért kénytelen voltam megígérni neki, hogy nem fogok többet titkolózni előtte. Nehezemre esett, igen, nehezemre, hiszen tudom, hogy innentől kezdve állandóan faggatni fog, hogy el fogja várni, tálaljak ki mindenről, amit nem tehetek meg. Ki tudja, mit tenne, ha rájönne bizonyos dolgokra. Nem mondhatom el, mi zajlik a városban, hogy egyre többen gyanakodnak, valami nincs rendben, amiről továbbra is úgy gondolom, hogy a Seong család áll a háttérben.  Ha mindez nem volna elég, sokan vannak új, friss vámpírok, akik Jungkookhoz képest nem azok, de mégsem azok a kis túlerőben lévők. Őket természetesen szintén elzárva tartom, nem egyszer jártam már le hozzájuk, sokszor ezért nincs időm másra, mert velük kell foglalkoznom de szükségem van rájuk, hogyha az emberek ellen akarok indulni. Már csak a kisebb belső viszályokat kellene lecsillapítani, és idővel Taehyungot is átváltoztatni, majd, ha minden a megfelelő ütemben halad, akkor szép lassan bevenni egyre több helyet. Elsősorban ezzel a kisvárossal kell kezdenünk, és onnantól kezdve kényelmesebben el is férünk majd. Már előre látom, micsoda mészárlások lesznek, s ezt még azelőtt el kell intézni, hogy a városban lévők többet tudnának meg rólunk, vagy esetlegesen bárki rájönne, hogyan lehet velünk végezni. Leszúrhatnak késsel, meglőhetnek fegyverrel, nem lesz tőle olyan súlyos problémánk, hogy talán meg is haljunk tőle. Egyetlen mód van erre, ezt pedig nem szívesen osztom meg egyelőre a két fiúval, mivel attól tartok, még képesek lennének ellenem fordulni. Tae nagyon makacs, Jungkook pedig képes ugrani minden szavára, tehát elég, ha egyszer vesztik el az eszüket, onnantól vége. El kell érnem, hogy mindketten annyira epekedjenek utánam, hogy ne legyen szívük ezt megtenni, hogy a szeretet meggátolja benne őket. Jungkookról nem sokat tudok ilyen tekintetben, mert nem nyílik meg, csak azt hajtogatja, hogy ő nem fontos, de közben igenis vonzódik hozzám, de Taehyungot határozottan szereti, akkor fogalmam sincs, mit tehetnék. Többet kellene törődnöm vele. Ez nem is rossz ötlet, elviszem magammal vadászni, megtanítom neki a kinti élet fortélyait vámpírként, csak, hogy eltölthessünk mi is egy kellemesebb időt egymás társaságában.

            Hosszú órák elteltével továbbra is a sérültünk két oldalán helyezkedünk el, a pozíción annyit változtatva, hogy már nem fekszünk, hanem felültünk, és az ágy végében a támlának dőlve kényelmesedünk el. A közöttünk fekvő néha kisebb mozzanatokat tesz, avagy nyámmog egyet, így tudatva velünk, hogy él, nincs különösebb baja, s a karján is szépen forr össze a seb, már szinte alig látni, csupán egy halovány heg adja tudtunkra, mi is történt, de annak se kell hosszú idő, és eltűnik. Lassan kinyílnak szemei, mi pedig mindketten kíváncsian pislogunk le rá, ő pedig szemöldökét ráncolva néz értetlenül körbe, míg nem észrevesz minket maga mellett, konkrétan a feje mellett ülve, s kissé tágra nyílnak szemei, majd pár nagyobb pislogás után realizálja a helyzetet, és már tejesen higgadt tekintettel néz felváltva ránk. Egy ideig néma csendben nézünk egymásra, s legszívesebben meg se törném, csak nézném őt, a csillogó szemeit, a csókolnivaló ajkait, azt a gyönyörű bőrét. Egy isteni áldás ez a fiú, túl szép, hogy igaz legyen, éppen ezért nem fogom elengedni.

            Szívem újból nagyobbat dobban, ezért el is szakítom tekintetem Taehyungról, hogy nehogy újból eluralkodjon rajtam az a szokatlan érzés, amit még életem során nem éreztem senki irányába, ő mégis ezt váltja ki belőlem. Talán emiatt ígértem meg neki, hogy nem fogok többé titkolózni, mert nem bírom elviselni, hogy baja essen. Képes voltam beleegyezni, hogy kimenjenek ők is kettesben, és, hogy én is elvigyem valamerre, csupán azért, mert bevágta a durcát, és követelte, hogy békítsük ki. Alaphelyzetben simán rávághattam volna, hogy nem, de természetesen ennél is engedtem a csábításának. Még abba is belementem, hogy első alkalommal ő dugjon meg és ne fordítva, ami azért valljuk be, valóban furcsa volt. Akkor még nem éreztem ilyen intenzív érzéseket az irányába, de valami legbelül azt súgta, hogy ő más, mint a többi. Persze, nem ő az első, akinek ezt engedtem, mert ugyebár másnál is esett már meg a szívem, annyira kegyetlen én se vagyok, ez személytől függ. Például Jungkooknak is azért nem engedem, mert ő tipikusan olyan, aki próbálná magának kierőszakolni, de közben nagyon is élvezi, ha nem szerzi meg ezt a szerepet, hiszen még ő könyörög nekem sokszor, hogy tegyem be neki. Ilyenkor mindig mosolyt csal az arcomra, kis édes, ahogy először ellenkezik, aztán dominálni akar, végül mégis könnyedén megadja magát. Taehyung ilyen tekintetben egészen más. Ő nem az, aki annyira odavan az ötletért, hogy én irányítsak.

            Szemem sarkából látom, hogy megemeli sérült karját, és azt kezdi forgatni, tanulmányozgatni. Másik kezével végigsimít a halovány hegen, én pedig akarva-akaratlanul is rávezetem tekintetem. Túlságosan vonz magához.

            -          Ez hogy… hogyan lehetséges? – kérdezi meglepetten. – Annyira mély volt, és annyira… fájt.

            -          Való igaz, okoskám – nézek rá lekezelően, mire összepréseli ajkait, úgy néz fel szemeimbe. – Tudod, elég, ha még egy kicsikét tovább húzod az időt, és még én se tudtam volna rajtad segíteni. Egyáltalán nem játék, amit műveltél. Soha többet meg ne lássam, hogy ilyen elvetemült ötlettel állsz elő!

            -          Nocsak! Csak nem aggódtál értem? – húzódnak önelégült mosolyra ajkai.

            -          Próbálom felhívni a figyelmed arra, hogy jobban tennéd, ha nem hajtanál végre többször öngyilkossági kísérleteket, mert a jövőben még szükségem van a segítségedre, ha elfelejtetted volna.

            -          Szóval akkor most folytatjuk a vitatkozást arról, hogy én nem leszek a csicskása senkinek? Válogasd meg a szavaid velem szemben, különben lesheted, hogy segíteni fogok neked bármiben – néz rám emelt fővel, mire tágra nyílnak szemeim, s felnevetek hátradobva fejem is.

            -          Mekkora nagy lett a szád. Megmondtam már, hogy nem lázadhattok ellenem, mert tegyetek bármit, mindenképp alul fogtok maradni. Te pedig még ember vagy, milyen nagy bátorságot szereztél, hogy így feleselj nekem! – Újból visszanézek rá, és próbálom a lehető legsokatmondóbb pillantásom elővenni, hogy tudassam vele, nem szórakozhat velem, s látom is, amint nagyot nyel, de azért folytatja a kis lázadását.

            -          Ha úgyis alul maradunk, és soha nem lehet az, amit mi szeretnénk, akkor nem lett volna mindegy, ha hagysz meghalni?

            Kérdésével letaglóz, s Jungkook is meglepetten pislog rá, és el is kezdi leszidni, amiért ilyen ostobaságokat tud csak mondani, és ne merészelje még egyszer ezt megkísérelni, mert rá is gondolhatna, én pedig ekkor döntök úgy, hogy kicsit magukra hagyom őket. Taehyungnak valószínűleg ételre van szüksége, így ellátogatok gyorsan a konyhára, hogy hozassak neki valamit. Nem állítanak meg, nem kérdezik meg, merre megyek, de szerintem nem is merik, ezért én csendesen lépek tovább. A konyhán az ott lévő vámpírnőnek, aki szokta készíteni a finomabbnál finomabb ínyencségeket, megkérem, hogy dobjon össze valamit, így rögtön utána el is oldalgok, hogy valahol mélyen az alagsorban ránézzek a csapat vámpírra, akiket azért tartok, hogy majd átvegyük az uralmat – ugyebár az újak, akik nagyjából fél évesek, talán kicsit több.

            A konyhából én viszem fel magammal a tálcán kínált ételt, s viszem az egyetlen emberünk elé, aki természetesen szinte ugrik érte. Gondoltam, hogy elég éhes lehet már, s egészen hamar el is fogyasztja a tányér tartalmát, én pedig az egyik alattvalómmal el is vitetem a tálcát.

            -          Még mindig nem értem, honnan ez a sok étel – néz rám, s kérdőn pislog, én pedig fejem rázom. Kis kíváncsi. – Azt mondod, nem lopsz, csak kölcsönkérsz, de én tényleg nem értem, honnan, hogyan, miért…

            -          Az maradjon az én dolgom. Örülj, hogy van mit enned. Úgyse lesz rá sokáig szükséged.

            -          Nem fogom hagyni, hogy megharapj, vagy egyáltalán hozzám érj, amíg nem nyered el teljesen a bizalmam. Megmondtam.

            -          Hűha, TaeTae, igazán kis akaratos vagy – kuncogja Jungkook, mire a szólított büszkén mosolyodik el. – Mit vársz, mit csináljon, hogy elnyerje a bizalmad? Még bennem sem bízol igazán, akkor?

            -          Benned megbízom! – fordul felé hitetlen szemekkel. – Már egyszer… bocsánatot kértem. Nem szeretnék veled többet veszekedni. Elég rossz volt most is – süti le szemeit, ekkor pedig az én ajkaim húzódnak mindent tudó mosolyra.

            -          Ó, igen, az egy igazán érdekes látvány volt – vágok közbe, mire mindketten rám kapják tekintetüket.

            -          Te láttad?! – akad ki Taehyung teljesen, de szerencsémre Jungkook lenyugtatja, és elmagyarázza neki a helyzetet, amit neki már elmondtam, annyi különbséggel, hogy ezzel nem igazán lehet lenyugtatni a másikat. Nekem esik, hogy mégis mi jogon figyeltem ki őket, hogy őt nem érdekli, miért tettem, csak az, hogy sértettem a jogait, erre pedig csak jó kedélyűen nevetek fel. Miután kifújja magát, le is nyugszik, majd újból hozzám fordul. – Egyébként, megígérted, hogy zongorázol nekem.

            -          A mit? – húzom fel meglepetten szemöldököm, és ekkor be is ugrik a kép, amikor a parton beszélgettünk, és nyomban le is hunyom szemeim, feszülten fújva ki a levegőt. – Miért kellene csak úgy zongoráznom neked?

            -          Tudsz zongorázni? – száll be Jungkook is, én pedig szemeim forgatom. – Nem is mondtad még. Játssz valamit! Nem is tudtam, hogy ennyire kulturált vagy – nevet fel, én pedig szúrós pillantásokat lövellek irányába, amit amint észrevesz, elhallgat lesütve szemeit.

A zongoránál ülve nézek rájuk. Sikeresen elérték, hogy eljöjjünk abba a terembe, ahol tartogatok hangszereket, és játsszak is valamelyiken, én pedig kivételesen tartom magam a szavamhoz, hiszen Taehyung bizalmát még nem nyertem el, és szeretném lebontani ezt a felépült falat közöttünk, hogy újból a közelébe férkőzhessek, sőt, hogy igazán elérjek a szívéig. Ne gátoljon semmi abban, ha hozzáérek, hogy adja át magát nekem, és ne ellenkezzen.

            Jungkook a zongorán támaszkodik alkarjain, Taehyung pedig kérdés nélkül pattan fel rá, mintha csak amiatt lenne ekkora, hogy mások kényelmesen elhelyezkedhessenek rajta, de nem szólok érte, csupán egy szúrós pillantást eresztek meg érte. Megpróbálom kicsit meglágyítani őt, ha már ezt a feladatot szabta ki rám, márpedig nekem szükségem van rá, valami belső hang nem engedi, hogy elengedjem, így nem szidom le azért, mert így tesz.

            -          Van bármi, amit ismertek és szeretnétek, ha eljátszanám? – kérdezem, mire mindketten mély töprengésbe kezdenek.

            -          Olyan nem hiszem, hogy tudok mondani, amit el tudnál játszani, szóval csak adj elő valamit, amiről úgy gondolod, hogy nagyon szép darab – feleli Tae kisebb habozás után, mire a másikra esik pillantások, aki csak hevesen bólogat, hogy tegyek így.

            Mély sóhajt eresztek ki ajkaim közül, mire mindketten érdeklődően mosolyognak rám, várva, hogy nekikezdjek a zongorázásnak, én pedig a billentyűk felé is emelem kezeim felhúzva kicsit mindkét karomon felsőmnek ujját.

            -          Elképesztő, mi mindenre rá nem tudtok venni – rázom fejem, mire halkan kuncognak rajtam.

            Nem várok tovább, belekezdek az első dallamba, ami befurakszik fejembe. Nem is rossz választás, ez egészen szép darab, legalábbis nekem az. Sokat játszottam régebben is, mikor még tanultam, és sok szidást is kaptam, ha elrontottam, de szükség is volt az efféle nevelésre, különben túl puhány lennék és nem szabad, hogy túl engedékeny legyek, különben kihasználnának. Keményen tanítottak, rövidpórázon fogtak hosszú évekig, míg úgy nem gondolták, hogy mehetek amerre csak látok, hiszen fel kell fedeznem egymagam is a világot. Még az apám ültette el a bogarat a fülemben, hogy ha ő már nem lesz, akkor nekem kell továbbvinnem a terveit, miszerint össze kell gyűjtenem a lehető legtöbb vámpírt, újakat kell generálnom, és lassacskán át kell venni a hatalmat az emberiség felett. Kissé megrettent a gondolat, hogy neki is ez lett a veszte, de megesküdtem neki, hogy nem fogom félbehagyni azt, amit elkezdett, és számíthat rám mindenben, mert mindig ott leszek neki, hogy segítsek, csak aztán az ő szívébe karót döftek a szó szoros értelmében. Az utolsó emlékem róla, hogy elment egy másik kisvárosba, majd onnan már csak az a hír érkezett, hogy eltávozott közülünk. Mai napig nem tudom, hogyan történhetett, hogy ki tudta, mit kell tennie ahhoz, hogy véget vessen az életének, de bárki is legyen, benne van a pakliban, hogy az emberek tudomására is juthatott már ez az információ. Én bízom benne, hogy csak összetűzésbe került egy másik vámpírral, így megkönnyebbülök, hogy még van esély a hatalomra. Nem véletlenül lettem így nevelve, ha egyszer szükség van rá, hogy szigorú legyek, és kőszívű, de ezt Taehyung sikeresen felborította, és úgy érzem, kezdek megpuhulni, de ez nem történhet meg.

            A zongoradarabba egyre több érzelmet vegyítek bele, ahogy végigcikáznak fejemben a gondolatok, s úgy játszom egyre durvábban, erőteljesebben, így a terem is ennek hangjától zeng. Kiadom magamból az érzéseimet, az elgyengülésemet, s ott motoszkál bennem az is, hogy olyannak kell lennem, mint régen, de közben mégse szeretném elengedni ezt a mostani helyzetet, ezt a két fiút, akiket magam mellé rendeltem. Nem, nem szeretnék megválni tőlük, nekem mindketten kellenek, és tartom magam a hármashoz is, ami innentől nehezebb lesz, ha Taehyung még ember, de nem mondtam le róla. Jungkook is idővel bizonyára hozzá fog szokni ehhez az új léthez, így majd újból össze tudnám boronálni őket, sőt, erre semmi szükség nincs már, hiszen egymásnak esnek ők saját maguktól is. Már rég nem kell ide segítség, főleg, ha Taehyung mindkettőnket szeret. Mindenesetre, nem szeretném még Taet átváltoztatni, mert szeretem az embereket, azt a melegséget, melyet sugároznak magukból. Egészen más érzés velük összefeküdni, mint egy vámpírral, éppen ezért ki akarom használni azt a kis időt, ami még hátravan, ugyanis nem is húzhatom az örökkévalóságig, mert ő továbbra is egyre idősebb lesz így, és idő is, mire hozzászokik majd a vámpírléthez, nekem pedig lassan be kell végeztetni a sorsomat, miszerint be kell fejeznem, amit apám elkezdett.

            A darab véget ér, mire felnézek rájuk, és arcukat látva nyomban széles mosolyra húzódnak ajkaim, és magabiztosan húzom ki magam. Mindketten lenyűgözve, csillogó szemekkel bámulnak, még a szájuk is tátva maradt, ez pedig elég vicces látvány. Pislognak párat, mire észbe kapnak, és szinte egyszerre kezdenek tapsolni, és megdicsérni, milyen szépen játszom, amit persze tudok magamról.

            -          Azt gondoltam, hogy biztosan szépen játszol, de, hogy így… ez… ez nagyon durva volt – hüledezik TaeTae, az én vigyorom pedig egyre csak szélesedik. – Ennyire én se gondoltam, hogy jól játszol azért. Olyan volt, mintha átkerültél volna valami másik dimenzióba, és… wow! – Felnevetek szórakoztató válaszán, hogy ennyire le van nyűgözve.

            -          Rendben, TaeTae, te jössz – vetem neki, mire egy pillanat alatt vörösödik el, és mosolyogva rázza a fejét még a kezeit is maga elé emelve, ezzel jelezve, hogy ő nem hajlandó énekelni. – Pedig erről szólt az alkunk. Ha zongorázom, akkor te is énekelsz, mivel te nem tudsz semmilyen hangszeren sem játszani.

            -          Ó, Tae, énekelni fogsz? – csillannak fel Jungkook szemei, nekem pedig diadalittas mosolyra húzódnak ajkaim. Ha már neki is tetszik az ötlet, akkor sokkal könnyebb dolgom van. – Most mit szégyenlősködsz? Nagyon szép hangod van.

            -          A fenéket! – vágja rá a másik, és kissé ingerültebben csap a zongorára, mint kellene, én pedig ezt már nem tudom szó nélkül hagyni, mire ijedten ugrik le onnan, és csak ártatlanul mosolyog rám.

            -          Jimin, hidd el! Bármit mondjon, nagyon szépen tud énekelni. Lehet, hogy néha elcsúszik, meg nem mindent tud kiénekelni, de hallottam már az iskolában is és tudom, hogy nagyon páratlan.

            Karjaim összefonom mellkasom előtt, s bal lábam is átvetem a másik felett, úgy nézve rá felhúzott szemöldökkel, hogy kezdjen neki valaminek, mire csak zavartan mosolyog és pislog párat lesütve szemeit. Még ujjait is piszkálgatni kezdi, s tudat alatt ajkát is harapdálja, ettől pedig pontosan egy tökéletes alávetett képét vetíti ki számomra, s legszívesebben már most leteperném, de tudom, hogy úgyse hagyná. Jungkook is izgatottan figyel, hogy mikor kezd már el valamit énekelni, mikor végül ránézve barátjára vesz mély levegőt, s megköszörüli torkát, hogy végül belekezdjen egy olyan dal éneklésébe, ami biztosan nem mai, ugyanis rögtön felismerem a dallamot. Bennem van, hogy ezt tudnám játszani zongorán, de ebben a pillanatban annyira leköt, hogy az ő hangjára figyeljek, hogy egy rövidke időre meg is feledkezem róla. Az alapvetően mély hangját így hallani valami lenyűgöző. Érzem, hogy végigszalad az a bizonyos bizsergés a hátamon és akaratlanul is az jut eszembe, hogy mennyire szívesen hallgatnám ezt éjjel-nappal. Annyira kellemes, annyira mély orgánumú a hangja – szöges ellentéte az enyémnek -, hogy kár lenne érte, hogy elveszítsem, csak mert ember, és hamar megöregszik. Ez még egy indok arra, hogy átváltoztassam, és magam mellett tudhassam egy egész életen át.

            Észbe kapok, és követve a dallamot, ahol jár, beszállok a zongorával, kísérve őt, mire megakad a szövegben, és meglepetten pislog rám mire jelentőségteljes pillantást vetek rá, és bólintok, hogy folytassa, mire hamar veszi az adást, és fel is ismeri a darabot, így elmosolyodva folytatja az éneklést, sokkal nagyobb beleéléssel, mint előtte, mintha csak ez kellett volna ahhoz, hogy felbátorodjon. Elmosolyodom, miközben játszom, ő pedig énekel, s Jungkookra tekintve látom, hogy ő is csillogó szemekkel figyeli a másikat, ami még jobbkedvre derít. Örülnék, ha minél hamarabb hozzászokna a vér illatához, akkor sokkal egyszerűbb lenne újból összeboronálni hármunkat, de így nem fogom hagyni, amíg tudom, hogy komoly sérüléseket is okozhat.

            Elvarázsolva érzem magam a hangját hallgatva, melyet én kísérek zongorával. Könnyen ráhangolódott a játékomra, az én eszemet pedig egyre inkább elveszi. Újból elönti mellkasomat az a kellemes melegség, s a szívem is hevesebben ver. Úgy érzem, hogy oda akarok menni hozzá, magamhoz akarom ölelni, és ájulásig csókolni azokat a mézédes, puha, szép formájú ajkacskáit. Tudom, nagyon jól tudom, hogy úgysem engedné, de úgy érzem, ezt szeretném tenni, és ez az érzés egyre csak erősödik bennem. Meg akarom érinteni, magam alá teperni, hogy megszeretgessem a testének minden porcikáját, hogy halljam ezt a gyönyörű hangját, mely az én nevemet sikítja többért könyörögve. Nem lennék durva, nem esnék át a ló túloldalára, csak azon lennék, hogy számára a lehető legkellemesebb legyen az aktus, hogy párnáit addig becézgessem enyéimmel, amíg egymásra nem ununk.

            A dal véget ér, és lenyomom az utolsó billentyűt is, ahogy az ő hangja is elhal. Nagyot nyelek, és elfordítom tekintetem róla. Jungkook nyomban tapsolni kezd és dicsérni, hogy milyen szépen énekelt, amit én is ugyanígy megtehetnék, de nem vagyok képes egyetlen szót sem kinyögni. Úgy érzem, ha most ránéznék és megpróbálnám valami kedves szóval illetni, megremegne a hangom, ezért inkább csendben ülök tovább, míg ők beszélgetésbe elegyednek. Nem, nem akarom hallani tovább egyikkőjüket sem. Minél távolabb szeretnék lenni tőlük, le kell hűtenem magam.

            Váratlanul állok fel, mire mindketten meglepetten kapják felém fejüket, és elindulok a teremből kivezető ajtó felé, mire Jungkook utánam szól, de vissza se nézve szólok vissza, hogy csináljanak, amit csak akarnak, nekem dolgom van. Valójában semmi elfoglaltságom sincsen jelen pillanatban, csak az, hogy meglágyítsam a szívét egy olyan fiúnak, aki után hevesebben ver a szívem, akitől átjár egy bizonyos melegség, amit még soha nem éreztem ezelőtt ilyen intenzíven, aki miatt sok tekintetben engedékenyebb lettem, és szinte ugrok lassan minden szavára.

            Mi a fene ütött belém?!

            Nem, én nem táplálhatok gyengéd érzéseket senki irányába, kőszívűnek kell lennem, nem engedhetek senki csábításának. Ő miért éri el, hogy így érezzem magam? Mit tett, hogy így elgyengített? Nem, nem lehet… nem! Biztos vagyok benne, hogy ez csak pillanatnyi elgyengülés, és nemsokára újból találkozunk, akkor nem lesznek ilyen érzéseim. Minden a legnagyobb rendben lesz, és én ugyanúgy állhatok hozzá, mint mindenki máshoz is. Jungkookot is igazán kedvelem, nem véletlenül ugrok, ha valaki rá meri fenni a fogát, de, ha Taehyungra gondolok, akkor úgy érzem, hogy megremegek, elgyengülök, ez pedig semmi jót nem jelent. Nem érezhetek így.

            Mélyen beszívom a levegőt, majd kifújom, és próbálom rendbe szedni gondolataim vajmi kevés sikerrel. Azzal nyugtatom magam, hogy ez valóban csak átmeneti és semmi komolyabb érzelem nincs benne. Igen, ez így van. Mikor legközelebb meglátom, már minden rendben lesz.