[26/?] A vámpírok legnagyobbja - Reménytelen kijárás

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Reménytelen kijárás
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Taehyung, Jimin, Jungkook, + kitalált szereplő
Páros: VKookMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: fantasy
Megjegyzés: Na, megszültem újból a folytatás, ami terjedelmesebbre sikeredet, mint az előző. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást hozzá mindenkinek! ^^

Taehyung POV

Meglepődtem, mikor Jungkook arra kérte Jimint, hogy maradjon velünk éjszakára, mivel én is így szeretném. Ki mondta, hogy ezt szeretném? Az egy dolog, hogy erősebbek az érzéseim iránta, mint kellene, de ez akkor sem jelenti azt, hogy azt szeretném, ha velünk maradna, mivel annál frusztráltabb leszek. Tudom, hogy nem tehetek meg annyi mindent, hiszen bármelyik mozdulatomba beleköthet, kivéve akkor, ha már hosszú-hosszú napok óta nem aludt, így kinyúl egész éjszakára, én pedig Jungkookkal együtt meg tudok lógni feltűnésmentesen. Az ötlet nem rossz, viszont a kivitelezés már annál bonyolultabb. Ezt rendesen ki kellene dolgozni, hogy hogyan is lehetne kijátszani egy vámpírt úgy, hogy még a drágalátós társai se kaphassanak el bennünket. Úgy a kijutási esélyünk egyenlő a nullával, de próbálkozni szabad, márpedig én nem fogok itt rohadni életem végéig.
Fáradtan fordulok az ágyban Jungkook felé, aki szintúgy az én irányomba fekszik, halkan szuszogva, lehunyt pillákkal. Testünket már takaró fedi, még Jimin terítette ránk, mikor teljesen készek voltunk, de benne még ezek után is annyi erő maradt, hogy csak pislogni tudok. Viszont a kis anyag se takar mindent, hiszen a sok forgolódás közepette sikerült a középen fekvőnek mindhármunkról félig letolni. Nyugtalannak, s mégis nyugodtnak látszik. Az arca teljes nyugalmat tükröz, viszont az, hogy folyamatosan forgolódik, arra utal, a feje tele van kusza gondolatokkal, amiket nem tud rendezni. Meg is értem, hiszen szegénynek ez nagyon sok információ lehetett egyszerre, amihez hozzájutott, ráadásul utána még képes is volt belemenni, hogy mi hárman együtt… igazán meglepő, milyen áldozatokat nem képes hozni. Nekem fogalmam sincs, mi lehet a szüleimmel, de ezek alapján, amiket hallottam, nem bízom benne, hogy biztonságban és jól vannak. Kedvelték Jimint, tudom jól, hiszen jelen voltam, mikor találkoztak, de kétlem, hogy csak a két szép szeméért beadták volna a derekukat.
Óvatosan, lassú mozdulattal nyújtom kezem a mellettem fekvő felé, hogy gyengén megböködve karját próbáljam felkelteni vajmi kevés sikerrel. Egy kisebb szusszantáson kívül nem tesz mást, így újra próbálkozom, de továbbra is semmi életjelet nem képes mutatni. Folytatom ezt a tevékenységem még egy darabig, egyre erősebben nyomkodva, hátha feltűnik már neki álmában, hogy valami nincs rendben, de csak mocorogni kezd, így helyezkedik egy keveset, de szerencsére továbbra is felém fordulva marad.
- Jungkook – suttogom a lehető leghalkabban, így biztos vagyok benne, ha közvetlen a fülébe mondanám, se hallaná vagy értené meg. – Jungkook! – suttogom kicsivel magasabb hangon, közben bökök egy erősebbet vállán, mire hirtelen húzza össze magát, majd lassan felnyitja pilláit, melyek alól néz fel végül szemeimbe. Amint konstatálja, hogy én voltam az ébresztője, csendesen nyüszítve egyet hunyja vissza szemeit, szemöldökét ráncolva, hátrahajtva fejét. – Nehogy visszaaludj, hé! – bökdösöm tovább, mire csuklómra kap és eltolja kezem magától.
- Mi olyan fontos, amiért fel kellett keltened? – suttogja vissza, próbálva ő is halk lenni, mivel a mögötte fekvő láthatólag egész szépen elaludt, így nem lenne szerencsés felébreszteni.
- Alszik – pillantok át válla felett, fejemmel biccentve is az irányba, amerre a célszemély fekszik. Jungkook követi tekintetével enyémet, óvatosan fordulva fejével, hogy ellenőrizze, igazat beszélek, majd felhúzott szemöldökökkel néz vissza rám.
- És?
- Vámpír. – Továbbra is értetlenül mered rám, csak ezúttal homloka közepére húzza össze szemöldökeit. – Tehát, ha alszik, az azt jelenti, hogy tényleg kimerült, ami arra utal, hogy nem fog egyhamar felkelni, de, ha nem kel fel egyhamar, akkor nekünk szabad utunk van, ha ügyesek vagyunk.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezi inkább úgy, mintha be akarná igazoltatni az ellentétét annak, amiről én beszélni próbálok, de ez nem fog menni.
- Menjünk! Gyorsan el tudnánk menni! Igaz, nem gondoltam végig semmit, igazából csak egy hirtelen ötlet, de most még mindig biztosabb a kijutásunk esélye, mint máskor, mikor őrök vannak ide állítva, hogy éjt nappallá téve őrizhessenek minket. Fel tudod fogni, hogy ez mekkora dolog? Ha kijutunk…
- Te meg vagy húzatva? – szól közbe, már majdnem kieresztve hangját, de épp időben fogja vissza magát, hogy továbbra se ébreszthessük fel társunkat. – Nem fogtad még fel, hogy innen lehetetlen kimenni? Tudod nagyon jól, hogy én már megpróbáltam, és köszönöm szépen, nem hiányzik még egy harapás! – akad ki teljesen, de nem adom fel a próbálkozást. A remény hal meg utoljára.
- Igen, tudom, emlékszem mindenre, amit elmondtál, de együtt többre vihetjük, sőt! Tudsz tanulni a hibáidból, szóval másképp menekülhetnénk. Fogalmam sincs, hogyan, de nem akarok itt maradni bezárva. Nem fogom hagyni, hogy úgy rángassanak, mint egy bábut! Nem egy tárgy vagyok én, aki másik kénye-kedvére ugrál, majd kiszolgáltatottan tölti le több mint a fél életét itt. Meg fogom keresni a szüleimet, és te is a tieidet! Nem hagyom, hogy itt maradjunk örökre, hiszen hiába ezt szeretné… ez nem normális! Én nem szeretnék ennyi ideig élni, hogy lássam, amint körülöttem mindenki meghal, mert az nem élet! Nem fogok úgy élni, hogy állandóan lesni fogom minden szavát, ráadásul belegondoltál te már abba, milyen lesz, ha tényleg átváltoztat? Ha olyanná tesz minket, mint amilyen ő maga? Mekkora fájdalmakkal járhat, mennyire furcsa lesz, na, meg mit fogunk érezni, hogy meg fogunk-e változni belsőleg, hogy ez mind mikkel jár. Egyáltalán miért épp minket? – fakadok ki végül, amivel végre sikerül elérnem, hogy legalább elgondolkozzon szavaimon.
Ha most sikerülne kijutni, akkor azonnal rohannék a rendőrségre, vagy nem is tudom, riasztanám valahogyan az egész várost, esetleg el kellene bújnom. A legelső járattal utaznék is egy másik városba, de ahhoz pénz is kell, viszont jártam dolgozni, otthon bizonyára találok a tartalékomban, hacsak nem csenték még el. Vajon vannak egyáltalán otthon vagy teljesen üres a ház, akár Jungkooknál, akinek nem csak, hogy üres, de még fel is égette? Képes volt ilyeneket tenni csak azért, hogy maga mellett tudhasson minket, mert megtetszettünk neki, ezért át akar változtatni, hogy biztosan hosszú ideig az oldalán álljunk? Na, nem, én nem fogom a pártját fogni, majd megteszi azt a többi vámpír. Már olyan régóta vagyunk itt, hogy számolni se tudom. Csak telnek a napok, hetek, talán már hónapok is, így bizonyára sokan kerestek már bennünket, de mi semmiről nem tudunk. Mások azt hihetik, hogy tényleg elköltöztünk, de valójában be vagyunk zárva egy kastélyba, ami vámpírokkal van tele. Ráadásul elszeretnék látogatni a házainkhoz, hogy megnézzem, mi történt velük, hogy mit tett Jimin, amiért bosszút kell állnom, így viszont fogalmam sincs, és majd’ megöl ez a tudatlanság!
- Neked teljesen elment az eszed, ha azt gondolod, hogy egy másik taktikán alapozva kijuthatunk innen. – Már nyitom is szám egy frappáns válaszra, de közbevág. – Nem fogok elmenni, Tae. Nem fogom megszegni a szavam, és igen, ennek nagyrészt az az oka, hogy nem is tudnék, és félek is. Nem te élted meg, nem te érezted, hogy mekkora fájdalommal jár egy-egy ilyen kísérlet. Neked fogalmad sincsen arról, mikre képes. Felfogtad annak a jelentőségét, hogy megharapott engem? Megharapott! A csuklómat! Anyával is így tett, ráadásul őket is fenyítés alatt tartja, így biztos lehetsz benne, hogy nem fogok hátat fordítani neki, különben csak még rosszabbra fordítanám a dolgokat, mint amilyenek eddig. Nincs szükségem arra a plusz stresszre, amivel jár a menekülés, hiszen tudom, milyen volt. Előtte… előtte tök jó volt minden, sőt, igazából utána se volt probléma, főleg, hogy nem kellett végre egyedül töltenem a napjaim nagy részét, hanem veled. Valamilyen szinten még hálás is lehetek neki, mivel nem tart nyomorban, nem fog be rabszolgának vagy akármi. Oké, értem én, hogy bezárt, hogy mit tett, elmondhatatlanul haragszom is rá miatta, de, ha egyszer nincs mit tenni, akkor nincs mit tenni, Tae! Nem fogunk tudni változtatni a dolgok menetén, mivel hozzá képest… hozzájuk képest semmit sem érünk.
- Milyen kis hűséges vagy hozzá – morgom eléggé halkan, hogy szinte nem is lehet érteni szavaim, de a nagy csendben mégis sikerül kikövetkeztetnie.
- Ha már itt tartunk, te is lehetnél az, mivel kettőnk közül te vagy az, aki rózsaszín ködben él mellette – vágja fejemhez, mire meglepetten húzom fel szemöldökeim.
- Mi van? – csattanok fel. – Nem leszek hűséges senkihez, mert úgy látszik, egyedül magamban bízhatok.
- Ó, tudod, ha már ennyire fülig szerelmes vagy egy olyan személybe, aki konkrétan tönkretette az életünket, akkor már igazán lehetnél hűséges is! Ne is próbáld letagadni! Csak úgy sugárzik belőled, hogy többet érzel iránta, mint kellene, amit bár nem tudok megérteni, és azt hiszem, nem is akarok, legalább magadnak ne tegyél keresztbe.
- Egy szóval nem mondtam, hogy szerelmes lennék pont Jiminbe – biccentek irányába, mire felsóhajt.
- Mikor erről beszéltünk, nem is tagadtad le. Emlékezz csak, miért másztam rád. Akkor is miatta, mert jobb akartam lenni nála, azt akartam, hogy engem elismerj jobbnak, de… nem tudom, hogyan csinálta, de a te fejed egészen jól elcsavarta, főleg, hogy még neked se tűnik fel.
Mocorgásra leszünk figyelmesek, mire mindketten megdermedünk, meredten nézünk egymás szemébe, hiszen éppen a téma tárgya kezdett neki a fészkelődésnek, márpedig, ha felébredt a beszélgetésünkre, akkor mindent hallott, abból pedig én biztosan nem jövök ki jól. A fenébe is!
A következő pillanatban már csak annyit veszek észre, hogy Jungkook mögött egy kéz nyúl át teste felett, majd a takaró alatt is mocorogni kezd valami, mire a célszemély szemeit szorosan összezárva várja a folyamat végét, de úgy tűnik, semmi több nem következik. Remek, ezek szerint annak, hogy együtt szökjünk meg, végleg lőttek! Kézzel, lábbal le van fogva szegény, hát, így hogy szabadulhatna?
Kinyitja szemeit, melyekkel rémülten néz enyéimbe, én pedig reményveszetten sóhajtok fel. Lassan oldalra fordítja fejét, hogy valamennyire átleshessen válla felett, majd megkönnyebbülten dobja vissza előző helyére egy kis nyöszörgős hang kíséretében. Ezek szerint nem kelt fel, de nem sok hiányzott hozzá. Sokkal jobban oda kell figyelnünk arra, mit beszélünk, ugyanis úgy megeredt a nyelvünk, mintha csak kettesben lennénk, holott mellettünk fekszik egy olyan, akinek ezeket nem szabadna hallania, de amíg alszik addig nincsen baj.
- Figyelj, te már így nehezen tudnál kimászni innen – húzom el szám, és kicsit megköszörülöm a torkom is. Szavaim hatására csak tágra nyílnak szemei és rázni kezdi fejét, de nem érdekel a mondanivalója. – Én megyek. Kimegyek innen, aztán majd valahogy… valahogy kihozlak majd téged is, hozok segítséget, ha tudok, egyedül úgyse tudunk mit kezdeni, de addig is bírd ki. Elintézem, hogy láthasd a szüleidet. – Elszántnak, magabiztosnak próbálok hangzani, de legbelül rettegek a következményektől, hogy mi van, ha valaki elkap a folyosón, majd beköp Jiminnél, visszahoznak hozzá és még sorolhatnám. Nem szeretném megtapasztalni a haragját.
Felülök az ágyban, mielőtt még bárki visszafoghatna, és óvatosan mozogva mászok le róla, hogy az eldobált ruhadarabok közül összekaparjam a sajátjaim, hogy felöltözve elhagyhassam a kastély falait. Bár kint még elég hideg van, így egy félretett pulcsit is magamra kapok, ami bár még mindig kevésnek fog bizonyulni, nem tudok nekiállni most keresgélni. Ha túl zajos vagyok, arra Jimin felébred és fuccs a tervemnek. Még kimagyarázni kitudnám, hogy miért öltözök fel, de nem szeretnék vitába folyni, ezért próbálok a lehető legcsendesebben mozogni, és Jungkook se próbál már megfékezni ebben. Valószínűleg belátta, hogy semmi esélye abban, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről, én pedig egy ilyen lehetőséget nem fogok kihagyni.
Immáron készenlétben fordulok legfiatalabb tagunkhoz, aki aggódó pillantásokkal illetve néz fel rám, könyörögve szemeivel, hogy ne tegyem, ne menjek sehova, de nem tud meghatni.
- Hozni fogok segítséget. – Mély levegőt veszek, mielőtt folytatnám. – Ki foglak juttatni innen. Nem maradsz itt! – Azzal fogom magam, és az ajtó felé veszem az irányt. Innen már nincs visszaút. Megteszem, el fogok menni innen.
- Taehyung – szól utánam csendesen, mire megtorpanok, és még egy utolsó pillantásra visszafordulok hozzá. – Kérlek, ne! Még meggondolhatod magad, még minden mehet tovább normálisan…
- Ez nem az, Jungkook – felelem, majd már nyitom is az ajtót, hogy kisurranjak rajta, ami másodperceken belül meg is történik, majd gondosan bezárva magam mögött a falapot nézek körbe a folyosón. Sehol senki, aki esetlegesen beköphetne, így kicsit megkönnyebbülten indulok el hosszú lépésekkel, hogy a legelső lépcsősorhoz, ami felvezet az előcsarnokba, ahonnan már sima ügy a kijutás. Szerencsére innen nem olyan bonyolult az útvonal, és nem is hosszú, így hamar kijutok, csak legyen csendben, halkan, hogy nehogy bárki meghalja lépteim visszhangzó zaját.
Minden lépésemre odafigyelve somfordálok a falak mellett, mikor végre elérkezek egy kissé kacskaringós lépcsősorig, de tudom, hogy ez a legrövidebb út felfele. El se hiszem, hogy képes voltam megtenni. Megtettem, elszöktem, és ráadásul úgy, hogy Jimin is ott volt. Meg se próbált megállítani, ami annyit jelent, hogy tényleg bealudt, de, ha majd észreveszi, hogy nem vagyok jelen, akkor biztosan nagyon ki lesz akadva. Jaj, csak Jungkookban ne tegyen kárt emiatt! Valahogy gondoskodnom kellett volna a biztonságáról, de így ki tudja, hogy mennyire lesz rajta kitöltve a düh. Ezért kell előre jól kitervelt szökést kidolgozni, hogy ne utólag jussanak az ilyen apróságok az eszembe. Elvégre is ez nem csak arról szól, hogy fogom magam és kifutok a nagyvilágba, bár eléggé úgy viselkedtem most.
Először csak egyesével véve a fokokat indulok fel, figyelve minden kis neszre, végül kénytelen vagyok gyorsítani, így kettesével haladva, hogy minél hamarabb kijuthassak innen. Éjszaka csak nem mászkálnak összevissza. Csak nem kaphatnak el, hiszen józan paraszti ésszel, miért épp ilyenkor lenne bárkinek is dolga? Miért is izgulok én ennyire? Nem lesz semmi baj, kijutok. Senki nem fog szembejönni velem, hogy elkapjon, és visszahurcoljon. Kicselezhetek akárkit, aki az utamba áll, bár nem tudom, mennyire jönne ki a számon értelmes szó úgy, hogy ne áruljam el magam, azért mégis a remény bennem él, hogy megoldom a feszült helyzeteket is.
Váratlanul fordulok meg tengelyem körül, majd egy tökéletesen íves kört leírva repülök át egyik pillanatról a másikra egy méterrel lejjebb, nekicsapódva a kőfalnak. Az ütközéstől belém szorul a levegő, hirtelen nem jut a tüdőmbe semmi oxigén, én pedig nagyra nyitva szemeim és szám kapok utána, hogy magamba szívva újerőre kapjak, de ez nem történik meg. Ujjak fonódnak nyakam köré és szorítanak annyira, hogy csak éppen ne fulladjak meg, de arcom már érzem, ahogy vörösödik. Nyomban az engem tartó karnak csuklójára fogok erősen, hogy eltoljam magamtól, de mintha csak azzal próbálkoznék, hogy eltolok egy épületet, amit a földbe építettek. Hörögve, a levegőért könyörögve esik pillantásom valami nagyra, valami sötétre, mely két oldalra nyílik… szárnyak. Pillantásom összeakadt azzal az ijesztő vörös szempárral, mire csak erősebben szorítok csuklójára, majd kezdem mardosni, hátha elenged, de mind felesleges próbálkozás. Látom, hogy pólót nem erőltetett magára, ami annyit jelent, hogy hamar utánam eredt.
- Azt gondoltad, hogy csak ilyen simán bemárthatsz a rendőröknél vagy akárkinél? – csendül fel hangja a rideg lépcsősoron, megszakítva ezzel a csendet, melyet egyedül az én nyüszítésem hangja tört meg eddig. – Nem megmondtam neked, hogy tehettek bármit, úgyse járnátok sikerrel? Megvannak a módszereim arra, hogy túléljem. Nem ti volnátok az elsők számomra az elmúlt kétszáz évben, akik keresztbe próbáltak tenni nekem. – Szavai késként szúrják át minden porcikám. Szeretnék rávágni sok mindent, de nem bírok megszólalni a szorítástól, mely elveszi minden energiám és figyelmem. – Ostoba vagy, Taehyung, szörnyen ostoba. Azt hiszed, nem tudok minden megmozdulásotokról? Már hogyne tudnék? – Ekkor erősebben nyom a falnak, közelebb lépve hozzám, hogy testével is hozzá szorítson. – A helyedben jobban megfontolnám, milyen szavak hagyják el a számat. Figyelmetlen vagy, és naiv, ha azt hiszed, átalszom az éjszakát mellettetek. Jól tudom, hogy milyen kis furfangosak vagytok, mivel eléggé hasonlítotok is, ráadásul Jungkook is próbálkozott már a szökéssel, de úgy látom, téged cseppet sem izgat, hogy az mivel jár. Neki veled ellentétben sikerült kijutnia a kastély falai közül, de még így is megjárta, te pedig úgy gondolod, neked talán összejön minden? – Pillantásom fogaira esik, melyeket vicsorogva mutat ki nekem, így láthatóvá téve, hogy szemfogai mekkora méretűre nőttek, ami annyit jelent, hogy tényleg, igazán dühös. Ha így marad, akkor akár meg is haraphat, én pedig azt nem akarom! – Tudod, a kis meggondolatlanságod ahhoz vezetett, hogyha szeretném, most bármit megtehetnék veled. Bármit, amit csak akarok – villannak meg szemei, mire jobban nekinyom a falnak, kezeivel jobban rám szorít, én pedig érzem, ahogy lassan felhagy minden erőm. Mi értelme küzdenem, ha úgyis végem? Nem fog megkímélni, ebben biztos vagyok. Hiába próbálok egyetlen mentő szót is kinyögni, egyszerűen nem megy. Egyébként is felesleges a mentegetőzés azok után, hogy tudom, mindent hallott. Ő maga említette az imént, hogy nem aludná át az éjszakát, ezért nem tudtam elmenekülni. – De nem foglak bántani – mosolyodik el sokatmondóan, mire enged is szorításán, így azonnal az éltető levegőhöz jutok, amit kapkodva szívom magamba minél gyorsabban, aminek az lesz a vége, hogy köhögni kezdek, s, ha nem lenne ilyen közel előttem, rég összeesnék, de így testével tart. – Tudom, milyen vagy, ismerlek már, ahogy azt is sejtettem, hogy nem csupán testi vágy fűz hozzám, de, hogy egyenesen szerelmes legyél – sóhajt fel jól szórakozottan, amitől azonnal zavarba jövök, de közben még mindig levegőért küszködöm, nyakam masszírozgatva kezeimmel.
- Nem kéne mindent elhinned, amit Jungkooktól hallasz – köhögöm. – Miért vannak szárnyaid?
- Azt hittem, esetleg messzebbre jutottál, de nem. Így végül nem lett rá szükségem. – Ekkor arcomba hajol, kezeivel megtámaszkodva fejem két oldalán. Szívem hevesen ver a közelségtől, ráadásul még azt se sikerült feldolgoznom, hogy ő az imént épp fojtogatott, így teljesen önkívületi állapotomat ki tudja használni. – Ha te tudnád, milyen csábító illata van a vérednek – hunyja le szemeit, miközben égnek emeli azokat, nyakamhoz hajolva, ott szippantva magába illatom, melytől végigfutkos rajtam a hideg, libabőrössé téve.
- Jimin! – kiáltja el magát valaki, aki éppen felfut hozzánk a lépcsőn, de pár fokkal lentebb megáll. A szólított lassan elhajol tőlem, szemeiből sugárzik az elégedetlenség, hogy nem tetszik neki, hogy megzavarják, majd lassan kérdő tekintettel fordul a másikhoz. – Tudom, nem kaptam engedélyt arra, hogy ma az alagsorban őrködjek, nem is tettem így, de fent, ahol járőröztem, láttam, amint a kiválasztott fiúk egyikét elviszik a Seong család tagjai! – Seong család?
- Francba! – löki el magát tőlem. – Menj, és szólj a többieknek, hogy legyenek készenlétben, ha esetleg eldurvulna a helyzet. Mi utánuk megyünk! – adja ki a parancsot, mire az őr egy bólintás kíséretében már el is tűnik szemünk elől, engem pedig csuklómnál megragadva rángat magával Jimin.