[1/?] Just Right

Cím: Just Right
Írta: Ayu
Besorolás: még nincs
Szereplők: Jimin, Jungkook
Páros: Jikook
Figyelmeztetés: későbbiekben yaoi
Műfaj: fantázia, humor, dráma

Jungkook POV

A tálcám megpakolva az ebéddel teli tányérokkal indulok az egyik üres asztalhoz a teremben. A helyiség zajos, a diákok hangjával van megtöltve, kik vígan ecsetelik, mi is történt velük előző nap, vagy a mai napon, vagy akármelyik másikon, vagy épp terveznek valamit a jövőre nézve és még sorolhatnám. Az illatok kavalkádjában elveszve sietek leülni, hogy minél hamarabb magamba tömhessem a finom falatokat, ugyanis ma kivételesen jó ételt adnak ebédre, ami azért nem túl gyakori az iskolai menzát tekintve. Általában nem hangzanak túl kecsegtetően már a menük nevei sem, de ez kivételes nap.
Egy kivételes nap, amit egyedül kell töltenem.
Az utolsó óráról kicsengetve indultam ide. A többiek már hamarabb eljöttek enni, így egyedül maradtam, vagyis annyira mégsem. Van egy osztálytársam, a neve Park Jimin, aki nap közben váratlanul köddé vált. Én esküszöm, kerestem, a többieket is kérdeztem, hol lehet, de senki nem válaszolt, míg nem az egyik tanár bejelentette, hogy egy másik kollégájukkal volt, aki értesítette őt arról, hogy sürgősen külföldre kell utaznia és ott folytatni tanulmányait, így nem is kell beírni hiányzónak. Azt hittem, vissza fog érni még utolsó óra vége előtt, de nem így történt, éppen ezért kell most egyedül koptatnom a padot. Teljesen magamra maradtam. Bár, nem is értem, miért reménykedtem abban, hogy visszajön, ha egyszer külföldre kell mennie. Azért mégis elbúcsúzhatna tőlünk rendesen, mindannyiónktól. Ez így kissé elszomorított, de bele kell törődnöm, hogy sürgős dolga akadt. Majd biztos felhív vagy valami, azért csak nem hagy figyelmen kívül. Majd a neten tartjuk továbbra is a kapcsolatot. Ami azt illeti nem a legjobb barátom, de jóban vagyok vele is, ezért kissé érzékenyebben érint a dolog, mint kéne.
Lassan kezdem kanalazni magamba a levest, majd amint az teljesen elfogy, ugyanígy teszek a másodikkal is. Frusztráló, hogy magányosan üldögélek a terem egyik végében, minél messzebb a kíváncsi szemek elől, ahol mindenkinek akad párja. Egy mélyebb és hosszabb sóhaj hagyja el ajkaim, mikor már alig van hátra pár falat, amit úgy veszek számba, hogy bal tenyerembe támasztom állam.
- Mi a… - szisszenek fel picit, előre lendítve bal lábam, amin egy pillanat erejéig határozott szúrást éreztem. Betudom ezt annak, hogy belső fájdalom lehetett, így folytatom tovább az evést.
Szúrás, harapás.
A hirtelen vett lendülettel tolom el magamtól a tálcát és esik tekintetem a padlóra, hogy mégis mi a fenétől szúr ennyire a bokám. A levegő belém szorul, amint meglátom azt, aki miatt csípős fájdalmat éreztem pillanatokkal ezelőtt. Azonnal felkapom a fejem és kihúzva magam, teljesen mereven előre nézve hagyom, hogy a sokk eluralkodjon rajtam.
Ez nem lehet igaz! Ilyen nem létezik, ez egyszerűen képtelenség! Valótlan és túl abszurd. Ennyire nem hiányozhat valaki!
Ismét letekintek, de az a személy továbbra is ott áll karba tett kezekkel, nem sokkal érve tovább, mint a bokám. Gyorsan körbenézek az ebédlőben, hogy bárki is figyel-e rám, majd amint konstatálom, hogy teljesen szabad a terep, megfogom a villám és „véletlenül” a földre ejtem az aprócska személy irányába, aki rémülten húzza össze magát. Lehajolok hozzá, mintha csak az evőeszközért nyúlnék, amit fel is veszek, de mutató- és hüvelykujjam közé csípem a mini emberkét is. Mindkettőt a tálcámra teszem, csak míg az egyik élettelen a másik teljesen élő és mozog.
- Lehetnél kicsit finomabb is! – duzzogja, miközben a tányérom takarásába bújik leguggolva. – Nem lenne jó, ha észrevennének így. – sóhajtja térdeit ölelve mellkasához.
Én továbbra sem jutok szóhoz. Mi az, hogy Park Jimin itt áll előttem teljes valójában csak épp zsugori változatban? Ez mégis hogy lehetséges? Képtelenség! Ilyen nincs az égvilágon!
- Valaki csípjen meg! – motyogom végig a kis töpszlit szuggerálva. – Hogy lettél ekkora?
Még mélyebb és gondterheltebb sóhaj hagyja el ajkait. Tekintetét végigvezeti a termen, miközben azon tanakodhat, mit kéne mondania nekem. Ha ez egyszer tényleg képtelenség, akkor nem tudok mit tenni. Nem tudok hinni a saját szememnek.
- Mi történt veled? – próbálok kihúzni belőle némi információt. – A tanár azt mondta, hogy külföldre kellett utaznod, de… ez… mi… hogyan… - motyogom el a végét.
- Micsoda? – húzza fel aprócska szemöldökeit hitetlenül és engedi el térdeit is idegesen. – Egyáltalán semmilyen ilyesmi utazásról nem volt szó! Az a kicseszett tanár, aki tudod, annyira utált mindig – bólintok. -, na, az behívott magához, hogy négyszemközt beszéljünk, mert szerinte nagyon neveletlen vagyok! Soha nem hittem volna, hogy léteznek boszorkányok, de ő az, és most nem csak azért mondom, mert utálom! Tényleg az! Nézd, mit tett velem! Szerinted magamtól lettem ekkora? – dühöng.
- De ez… képtelenség. – nyílnak egyre tágabbra szemeim, amiket nem bírok levenni róla.
Fejét csóválva figyeli minden reakcióm. Tényleg nem bírom feldolgozni a hallottakat, úgy végképp nem, hogy arról a tanárról van szó, akivel tényleg állandóan oda-vissza feleseltek egymásnak. Egyik rosszabb, mint a másik, pedig csak egy tanárról beszélünk.
Jiminnel ugyebár van egy jó baráti viszonyom, így mindig hozzám is nyugodtan tud fordulni, ha bármi van. Tudom, hogy kedvel meg minden, de én mégis kicsit jobban érzem magam Taehyunggal és Hoseokkal, másik két osztálytársunkkal. Erről a bizonyos tanárról pedig elég annyit tudni, hogy valóban állandóan kiszúrta magának Jimint, amiből neki elege lett, így mindig visszafeleselt neki, aminek már többszöri egyes vagy szaktanári figyelmeztetés lett a vége. Arra viszont nem számítottam volna, hogy Jiminból egy törpébbnél törpébb embert varázsol. Még mindig képtelen vagyok elfogadni a szemem elé táruló tényeket. Ki az, aki ezek után normálisnak tartaná magát?
- Nem az! – morogja. – Segítened kell rajtam, Jungkook! – fogja esdeklőre. – Fogalmam sincs, mit kezdjek magammal. A többieket is el akartam érni, de nem találtam őket. Ilyen kicsiként már csak abban reménykedtem, hogy mire az ebédlőbe érek, addigra legalább te nem tűnsz el az iskola területéről. Tudod, hogy egyedül élek, még munkám is van! Mihez kezdjek most? – ül törökülésbe teljesen kétségbeesetten.
Alsó ajkam rágcsálva tanakodom azon, hogy mit tehetnék érte. Hogy a fenébe lett ennyire pici? Miért ekkora? Miért tette ezt vele a tanár és hogyan? Mi lesz vele? Egyedül él egy albérletben, így képtelenség, hogy hazavigyem, és azzal elintézzem a dolgokat. A szülei azért küldték ide, ebbe a városba, hogy tanuljon egy kis önállóságot, de így iskola mellett még munkát is kellett szereznie, amit egy pékségben kapott meg azért, hogy eltudja tartani magát. Mi lesz a munkahelyével?
- És a pékség? Mit csinálsz majd most? Hogyan… istenem, Jimin, én komolyan nem tudom, mit tehetnék érted! – idegeskedem.
A teljes sokkból továbbra se tudok feleszmélni. Annyian vannak az étkezőben, és én egy aprócska Jiminnel beszélgetek, akit az egyik tanár elátkozott. Milyen hihető! Végül is, ha bárkinek beadnám ezt a sztorit, tuti elhinné, mert miért ne? Ez a legvalóságosabb dolog a világon, amit valaha hallani lehetne. Mindenesetre segítenem kell rajta, mert nem álmodom, ő pedig hozzám fordult segítségért. Ki más tudná megmenteni szó szerint az életét, ha nem én? Ráadásul itt sem maradhatok sokáig, hiszen hülyének néznének.
- Hazaviszlek magammal – jelentem ki váratlanul, mire meglepetten néz fel rám reménytelien csillogó szemekkel. – Itt sem maradhatunk sokáig, szóval… hogyan tudnálak kivinni innen észrevétlenül? – gondolkodom hangosan.
- Bemászom a táskádba. Ott tökéletesen elleszek, hidd el. Remélem, nem büdös – húzódnak fintorba arcizmai.
- Kapd be, Park! – Azzal fogom és ujjaim közé véve aprócska testét, a táskám mélyére helyezem. Gyorsan összezárom azt, majd a hátamra kapva cseppet sem vigyázva rá, hogy neki baja eshet, esetleg a könyvek rázúdulnak és összelapítják, félvállamon pattogtatva azt indulok meg kezeimbe véve a tálcát, amit visszavittem a konyhára.
El sem hiszem, hogy ezt teszem! Komolyan Park Jimint rejtegetem a táskámban és készülök arra, hogy hazavigyem magammal és eltartsam! Hogyan fogok én rá vigyázni? Mekkora teher lesz ez? Na, és anyáék? Ők mégis mit fognak erről az egészről gondolni? Mi van, ha éjszaka véletlenül lecsapom? Egyáltalán hogyan is csaphatnám le, ha nem is aludhat az ágyamban? De akkor hol fog aludni? Fiú vagyok, nincsenek babajátékaim, ahonnan származhatna régről egy kiságy vagy valami. Olyan ez, mintha a nyakamba sóztak volna egy tehernyi gondot, holott ő tényleg semmiről nem tehet. Vajon miért tette ezt vele az a tanár és hogyan? Hogyan képes eltitkolni, hogy boszorkány? Ezt annyira képtelenség felfogni ép ésszel! Nem hiszek az ilyen természetfeletti dolgokban, pedig itt van nálam egy tálcán kínált bizonyíték, ami csak arra vár, hogy elfogadjam a dolgok valósságát. Mégis annyira hihetetlen, annyira képtelenség ez az egész! Muszáj rá aludnom egy párat.
A lehető leghosszabbakat lépve hagyom el az iskolát és annak területét, hogy minél hamarabb hazaszáguldhassak az új zsákmányommal. Szerencsémre senki nem nézett rám furán, így könnyedén megúsztam a kifelé menetet. Nem lakom épp a legközelebb így a buszmegállóba veszem az utam, hogy ott várjak a legközelebbi járatra, ami érkezni fog. Egy-két ember kivételével senki nem tartózkodik a megállóban, így még ülőhelyem is akad, amit nyomban meg is célzok, hogy kifújhassam a levegőt. A lebukástól félek, pedig csak olyan természetesen kéne viselkednem, mint mindig. Erre gondolva veszem ölembe táskám, majd nézek bele, mintha csak valamit keresnék, ami igaz is, de valójában azt szeretném tudni, hogy Jimin jól van-e. Nagyokat pislogva tekintek a mélyére, ahol fekszik a lábait a levegőben tartva, nekidöntve a tankönyveknek, így tartva őket, hogy ne boruljanak törékeny testére.
- Mi az? – húzza fel szemöldökeit kíváncsian. – Megérkeztünk? – Fejem rázom a kérdésére, mire fáradtan sóhajt egyet. Nem merek megszólalni, mert akkor tényleg valami fogyatékosnak titulálnának, még az a teljes két ember is, aki itt tartózkodik. – Tudod, mozoghatnál kicsit finomabban is vagy tegyél át máshová, mert ez így elég szar nekem. Életveszélyes vagy, mondták már? – mozgatja lábfejeit össze majd szét.
Szemforgatva zárom vissza a táskát, majd nézem szét a környéken, hogy érkezik-e már a távolban egy busz, de még se híre se hamva nincs. A csendet Jimin hangjának zümmögése töri meg, mire nagy lendülettel állok fel a helyemről, és jól megpörgetve kezemben a táskát, veszem hátamra azt, ezzel elérve, hogy maradjon kussba, mert tényleg nagyon feltűnést keltő. Ha már befogadom, akkor ez az alap lenne, hogy ennyivel meghálálja azt, hogy gondját fogom viselni, ami valljuk be, nem lesz a legjobb elfoglaltság. Még csak annyira közeli kapcsolatban sem állunk, szóval tényleg igazán nagyon hálás lehet nekem, hogy nem dobom ki a legközelebbi sarkon. Megtehetném. Ó, de még mennyire, megtehetném, de nem vagyok szemét, ráadásul lelkiismeret-furdalásom is lenne utána, így inkább jobb, ha befogadom.
Végül nem sokkal később érkezik is egy busz, ami nekem pont tökéletes, így felszállva rá a leghátsó ülések egyikén foglalok helyet, ahol senki figyelmét nem vonhatom túlzottan magamra. Minden perc egy örökkévalóságnak tűnik, amit a járművön töltök. Eltudom képzelni, milyen rossz érzés lehet most odabent Jiminnek, így szeretném, ha minél hamarabb hazajutnánk és biztonságban tudhatnám. Etetnem is kell majd! Azt is, hogyan fogom kivitelezni? Mennyire apró ételt kell neki majd adnom? Le kéne mérni a méretét, ami alapjáraton nem volt valami nagy, így viszont tényleg nevetségesen alacsony, de talán ahhoz mérten kitudom kalkulálni, mi legyen az alamizsnája.
Hosszú óráknak tűnő percek múlva végre elérkezik az a megálló, ahol nekem le kell szállnom. Szinte kirepülök a buszból, így a táska a hátamról a levegőbe emelkedik, majd erősen csapódik vissza rám, fél vállamon maradva, ami nekem igazából fel sem tűnne igazán, de most különösképp felfigyelek erre az aprócska ballépésemre is. Mégis csak egy embert hordozok benne! Mi van, ha miattam fog kinyiffanni!? Azt sosem fogom megbocsátani magamnak.
Sietős léptekkel indulok neki a az egyik utcában, hol az a ház áll, ahol én lakom. Megvárom, míg a busz hangja teljesen eltűnik a távolban, majd csak azután eredek futásnak. Nem érdekel, az emberek mit gondolhatnak rólam, mivel csak egy cél lebeg a szemeim előtt, mégpedig az, hogy Jimint végre biztonságban tudjam. Egy ember élete van a kezemben, ezt el se hiszem!
Pillanatok alatt elérkezem a házunk kerítéséhez, majd előkotorászva zsebemből a kulcsot, nyitom ki a rácsos, rozsdás ajtót. Pillanatok alatt visszazárom, nem sokat bajlódva a kulcsokkal, majd rohanok is a bejárati ajtónkhoz. Azt a három lépcsőfokot, ami ott van egy lépéssel szelem át és lépek az ajtó elé.
Az ajtóba rúgok jobb lábammal, mert megint érzek valamit a lábamnál. Halkan felvinnyogok, majd lepillantva konstatálom, hogy csak a kutyánk az, aki farok csóválva, nyelvét kidugva néz fel rám boldogságtól csillogó szemekkel. Lehajolok hozzá, hogy megsimogassam, így egy pillanat erejéig megfeledkezve arról, ami fontosabb lenne jelen pillanatban.
- Megijesztettél, Picur! – sóhajtom fáradtan. – Majd kijövök hozzád még később, de most be kell mennem. Megvársz? – A kis szőrcsomó vakkantva egyet adja tudomásomra beleegyezését, miközben fejét tenyerembe nyomja, hogy simogassam, de nem folytathatom tovább, hiszen dolgom van.
Mielőtt én nyithatnék be a házba, az ajtó magától nyílik és anya kukucskál ki rajta kíváncsian lesve, mit csinálok.
- Jungkook drágám, miért rugdosod az ajtót? – kérdezi. Széles mosolyt csalok arcomra ártatlanul pislogva rá.
- Csak Picur megijesztett, de minden rendben – nyugtatom meg, miközben tenyerem az ajtóra téve nyitom azt nagyobbra, hogy beférkőzhessek a házba.
- De ennyire? – faggat tovább, majd kulcsra zárja az ajtót, nehogy bárki is ki-be járkálhasson.
- Igen ennyire, és ne zárd be az ajtót, mert még fogok kimenni hozzá – pillantok hátra rá gyorsan, majd a nappalit átszelve zárkózom szobámba mindenkitől különvonulva.
Nekidőlök a falapnak, miközben a földre dobom a táskám, ahonnan egy halk sikkanó hang érkezik. Összerezzenve hajolok le érte, majd nyitom ki és túrom fel, hogy kihalásszam onnan Jimint. Ujjaim közé veszem, majd bal tenyerembe ejtve nézem szenvedését.
- Nagyon sajnálom! Kiment a fejemből, hogy ott vagy! – szabadkozom, amint azt lesem, hogy egyik kezével tenyeremben támaszkodik, másikkal pedig a fejét masszírozza.
- Kösz! Igazán kedves vagy! Azt hittem, meghalok – drámázza túl a dolgot.
- Te csak ne nyafogj! Örülj, hogy befogadlak! – figyelmeztetem. – Neked egy rossz szavad nem lehet, különben lefricskázlak és mehetsz a műtőbe!
Hebegve pillant fel rám aprócska szemeivel. Nagyon kis édes, ahogy tehetetlenül és teljesen kiszolgáltatottan néz rám. Ki tudnám használni, de nem teszem. Az elég szemétség lenne. Most azért van itt, hogy mellettem túléljen. Holnap magammal viszem az iskolába és valószínűleg átpasszolom valakinek, mert nekem nem hiányzik ekkora teher a vállamra. Remélem, egyáltalán lesz valaki, aki befogadja, de lehet, hogy elutasítanák. Az is lehet, hogy nálam van a legjobb dolga. Mégis mi a fenét csináljak vele? Anyáék hülyének fognak nézni, ha magamban beszélni fognak hallani. El kell mondanom nekik, hogy mi történt, de közben mégse tehetem, mert akkor be kéne számolnom az egész történetekről. Lehet, hogy sokkot kapnának a szüleim. Mit tegyek? Mit tehetnék?
- Ígérj meg valamit nekem, Jungkook! – szakít ki a gondolataimból. – Titokban tartod, hogy mi történt velem! Ezt senki nem tudhatja meg! Egyébként is túl abszurd, szóval… ígérd meg! Meg kell ígérned nekem! Te vagy az utolsó reményem! – ül törökülésbe, így kissé csiklandozva tenyerem.
- Meglátom, mit tehetek – felelem összepréselt ajkakkal, mire ő olyan kétségbeesetten kezd nézni rám, mint még soha senki. Az istenit Park Jimin! Mi a francot csináltál, hogy erre a sorsra jutottál?