[OS] Taehyung x Ravi (+18)

Írta: Ayu

Taehyung POV

            A mai koncert után fáradtan mászunk vissza az autóba, hogy a dormba térjünk vissza. Mindenki liheg, alig bír ébren maradni, de nem is baj, hiszen az út hazáig elég hosszú lesz ahhoz, hogy aludhassunk. Leghátul foglalok helyet mellettem Hoesokkal, aki a telefonját nyomkodja, valami bugyuta játékkal szórakozva. Fáradtan sóhajtok és hátra döntöm a fejem a támlának, úgy nézve ki az éjszakai városra az ablakon. Az égre pillantva, egyetlen csillag sem látszik, ami azért van, mert nagyvárosban tartózkodunk és a fények sokasága eltakarja szemünk elől. Így még a sötétség sem látszik tisztán, csak a kékes-sárgás színkeverék.

Lassan az autópályára érünk, és már majdnem elnyom az álom engem is, akárcsak a többi tagot, mikor megrezdül a telefonom. Csak egyetlen hosszú rezgés erejéig, de belebizsereg a combom, hiszen a nadrágzsebembe csúsztattam a készüléket. Nyomban felkapom a fejem és kikotorászom onnan, hogy meglessem milyen üzenetem érkezhetett. Végighúzom ujjam a kijelzőn, hogy feloldjam a zárat, majd az üzenetekbe lépve, meglepve konstatálom, hogy kinek jutottam ilyen késői órán az eszébe.

WonShik, ismertebb nevén Ravi írt. Már lassan éjfélt üt az óra és ő még fent van? Mit csinálhat? Arra emlékszem, hogy azt mondta, most lesz valamennyi szabadideje, de tudja, hogy koncerten voltam, miért ír akkor ilyenkor?

Gyorsan megnyitom az üzenetet, melyben ez áll: „Van kedved egy kis éjszakai ébresztő kávét meginni?” Pislogok párat, mire felfogom a szavak jelentését. Ölembe ejtem a mobilt és két kezemmel megdörzsölöm arcom és halántékom is megmasszírozom, kitérve szemeimre is, hogy biztosan felkeljek. Azt hiszem, egy kis kávé nem fog ártani. Bár mit ne mondjak, jókor jut eszébe. A forró csokit jobban preferálom, de ő a kávéért van oda, így belemegyek. Bepötyögöm a választ és el is küldöm neki, hogy benne vagyok. Végül is pihenni lesz időm, holnap a koncert miatt szabadnapunk lesz, senki nem fog zavarni. Legfeljebb Jimin és Hoseok, ha hamarabb kelnek, mint én, de már hozzájuk szoktam.

Másodperceken belül érkezik a következő sms. „Ha hazaértetek, szólj, eléd megyek”. Elmosolyodom. Miért akar elém jönni? Elég lett volna, ha megbeszélünk egy helyet és mindketten odamegyünk. Ez így neki is plusz út. Ezt meg is írom neki, mire azonnal reagál. Állítása szerint meglepetést szán nekem, így mindenképp ott fog rám várni. Megadóan fújom ki a levegőt, leeresztve vállaim. Dobok neki egy utolsó beleegyező üzenetet és már hátra is dőlök, kinyújtva amennyire csak tudom a lábaim, hogy aludjak egy kicsit.

Még az egyik közös fellépésünkön ismertem meg közelebbről. Alapjáraton több felől ismerek híresebb személyeket, de vele csak később kerültem közelebbi kapcsolatba. Mikor készültünk a közös tánccal, mindig olyan jókedvű volt. Egy energiabomba, telis tele pozitív gondolatokkal, jó humorral és még sorolhatnám. Többször is megakadt rajta a szemem, mikor valakit olyan könnyedén derített jókedvre, ha épp maga alatt volt. Tetszett, hogy ilyen, tetszett a stílusa. Rapper, és mikor Namjoonnal kezdett versenybe egyik alkalommal, csillogó szemekkel, álmodozó tekintettel figyeltem minden mozzanatát. Nagyon jól csinálja amit. Felnézek rá, hiszen hihetetlenül tehetséges, figyelemre méltó. És ezt a figyelmet egy nap nekem szentelte, mellém ült és rádöbbentem, hogy sokkal több közös van bennünk, mint gondoltam. Egyre többször beszéltünk, míg végül külön is találkozgatni kezdtünk, és egyre közelebb nem kerültünk egymáshoz. Mostanra már az egyik legjobb barátom. Sőt, több annál. Nem is tudom, minek nevezni. Mindig számíthatok rá, mindig ott van, ha szükséges.

Homlokom ablaküvegnek koccanására kelek és valaki szólongatására. Felszisszenve nyitom ki szemeim és ülök vissza kényelmes helyzetbe, miközben a sérült felületet dörzsölgetem.

-        Megérkeztünk, kelj! – Szól Hoseok, majd kiszáll magamra hagyva a járműben.

Gyorsan észbe kapok és megyek utána, de amint kilépek a kocsiból eszembe jut, hogy fel kellett volna hívnom WonShikot.

-        Francba! – Nyúlok zsebembe gyorsan előkapva a kütyüt, ami a nagy sietségben kicsúszik az ujjaim közül és pofával a betonlapra érkezik. – Áh, ne már! – Guggolok le érte.

Leporolom és miközben felállok tárcsázom is a számot. Hogy felejthettem el? Már elmúlt éjfél is! Szörnyű ember vagyok! Meg akar lepni és még én felejtek el szólni, hogy megérkezünk. Biztosan haragudni fog érte. Bár nem olyan féle ember, mégis ettől félek. Összeszorított fogakkal várom, hogy felvegye hívásom, amit rövid időn belül megtörténik.

-        Na, merre jártok? – Szól bele azonnal élettel teli boldog hangon.

-        Ami azt illeti már megérkeztünk. – Felelem félénk, remegő hangon. – Bealudtam, bocsi. – Húzom el szám szélét bűnbánóan nézve magam elé, amit úgyse láthat.

Félelmeim és számításaim ellenére egy nevetés a válasz. Harsányan nevet fel a vonal túlsó végén, mire tágra nyílt szemekkel pislogok. Most komolyan kinevet? Azért mert elaludtam? A többiek is ugyanígy tettek! Én miért ne kényelmesedhettem volna el? Még fáradtam lennék a találkozásunkkor.

-        Nem vicces! – Szólok rá morcosan.

-        Aranyos, hogy így aggódsz ennyi miatt. – Köszörüli meg torkát visszafojtva nevetését.

-        Nem aranyos! – Fújom ki agresszívan a levegőt. – És ki mondta, hogy aggódok? Itt leszek, gyere! – Fejezem be a hívást, mielőtt még bármi rosszat a fejemhez vághatna.

Szeret kötözködni ez tény, én pedig minden egyes alkalommal kicsit gyerekesen felkapom a vizet. Legtöbbször persze csak hülyéskedek, de volt már, hogy komolyan rosszul esett a bánásmódja, holott szeretem és bizonyára ez fordítva is igaz, különben miért is fordítana ennyi időt rám?

Sarkamról a lábujjamra lökve magam hintázok lábaimon, miközben a pulóverem kapucniját húzom fejemre. Az éjszakai hűvös tavaszi levegőt fújom ki és figyelem, amint az fehér köddé változik a sötétségben és száll az égbe. Hosszadalmas percekig várok így, mikor valaki kinyitja az emeleti ablakot és kihajolva rajta rám néz. Felnézek rá és konstatálom, hogy Jimin az.

-        Meg akarsz fázni, vagy miért állsz ott, mint egy darab fa? – Kérdezi.

-        Ravit várom. – Felelem.

-        Most? Ilyen későn? Mentek valahova? – Húzza fel szemöldökeit kíváncsian és a párkányra könyököl.

-        Fogalmam sincs – rántok vállat. – Ő mondta, hogy jön. Még nem tudom, mit fogunk csinálni.

-        Miért nem szóltál? Nem mehetek én is? Muszáj kettesben hagynod Hoseokkal? – Könyörög, ekkor egy párna találja tarkón, ami mögötte a padlóra zuhan. – Beteg vagy? És ha kiesik?

-        Kiugrasz érte! – Hallatszik bentről másik szobatársam hangja.

-        Ugrasz te!

-        Kilöklek!

-        Fordítok a helyzetünkön!

-        Feleselsz? – Komolyodik el az idősebbik tagunk hangja.

-        Most meg mit fölényeskedsz itt a koroddal? – Kérdezi flegmán a másik, mire egy újabb párnát kap, de azt jó reflexeinek köszönhetően elkapja, mielőtt valóban képen nem gyűrné.

Vigyorogva nézem végig vitatkozásuk, ami végül abba fullad, hogy bezárják az ablakot, nehogy komolyan kirepüljön valami onnan, amit valószínűleg nekem kellene visszacipelni, ha már úgyis itt vagyok lent.

Miután további várakozás után se látom érkezni egyik irányból sem, az ajtónak dőlök és lecsúszom a hideg földre, mert már elfáradtam az állásban. Nekidöntöm a falapnak a fejem és ismét a levegőm kifújásával szórakoztatom magam. Ha úgy vesszük, megérdemlem ezt a várakozást, hiszen én felejtettem el szólni neki időben, hogy már itt lehessen, mikor megérkezem. Most akkor nem lenne ez.

A telefonom rezgése ébreszt fel a bambulásból. WonShik neve virított a kijelzőn. Azonnal elhúztam ujjam a képernyőn, hogy felvegyem. Amint a fülemhez emeltem a készüléket az ő hangja csendült fel benne, mire felkaptam a fejem.

-        Nem tudok menni. Történt egy kis probléma. – Sóhajtja gondterheltem.

-        Hogyan? – Ugrom fel ültemből, miközben körbenézek a környéken, ahol egyetlen lélek se jár. – Mi történt? Jól vagy, ugye?

-        Semmi komoly. – Feleli kissé lihegve.

Szemöldök ráncolva nézek magam elé. Mit csinált? Mi történt? Miért liheg? Túl sok kérdés gyülemlik fel bennem, amiket szeretnék egyszerre rázúdítani, de azt se tudom, melyikkel kéne kezdenem.

-        Kicsit megrázott az áram. – Nyög egyet fájdalmasan a végére, mire ijedten szívom magamba a levegőt. – De rádöbbentem valamire azóta. – Folytatja lihegve rám egyre inkább a frászt hozva. – Képes vagyok látni. Látni messzire, azt akit csak akarok.

-        Hogy mondod? – Hökkenek meg. – Tényleg nagyon megrázhatott az áram, ha ilyeneket hordasz össze. De akkor nem is várok tovább, inkább bemegyek a jó melegbe, ha úgyse jössz.

-        Ne tedd! Gyere te el hozzám! Szükségem van rád! – Nyögi kétségbeesve.

-        Már késő! Bementem! – Vágom rá, mikor még mindig ugyanott állok ahol. – Nem tudok mit kezdeni veled, ha agyoncsaptad magad az árammal!

-        Milyen barát vagy? Nem segítesz és ráadásul hazudsz is! Nem mentél be! – Vágja rá azonnal.

Ledermedek egy pillanatra. Honnan tudja, hogy nem mentem be? Hallatszana a túloldalt? De nem is fúj a szél. Semmilyen olyan külső zaj nincs, ami miatt azt kéne hinnie, hogy kint tartózkodom.

-        Nem megmondtam, hogy azt látom, akit akarok? Különleges képességgel lettem felruházva.

-        Na, ne szórakozz! – Szorítom ökölbe szabad kezem. – Tuti, hallatszik!

-        Egyáltalán nem. Most például ökölbe szorítottad a kezed. Ideges vagy? Rám? Miért?

-        Nincs ökölben a kezem! – Vágom rá és elengedek ujjaim, hogy véletlenül se legyen igaza.

-        Most nincs. Azt hiszed, át tudsz verni? – Kuncogja.

-        WonShik, te most szórakozol velem? Fáradt vagyok! – Döntöm fejem oldalra. – Hol vagy? Nem is csapott agyon az áram! Ezzel nem jó viccelni! Annyira idióta vagy! – Korholom.

Hallom amint kacarászik, de nem csak a telefonból, hanem valahonnan az utca végéről is. Azonnal a hang irányába veszem az irányt futva. Gyorsan figyelmeztetem, hogy mindjárt elkapom, amit csak újabb nevetéssel reagált le, ezért kinyomtam és zsebre vágtam a készüléket úgy futva tovább. Pillanatokon belül elértem és befékezve előtte bármily kedves köszöntés nélkül mellkason vágom, mire meginog maga elé tartva, vigyorogva kezeit.

-        Hogy lehetsz ilyen? Először komolyan elhittem, hogy valami bajod van! – Konyulnak le szomorúan ajkaim.

-        Nem hagyhattam ki. Végig itt álltam, hogy láthassalak, de te ne hallj. – Vigyorogja szőke hajába túrva.

-        Mi volt abban a jó, hogy aggódom? – Lökök még egyet mellkasán.

-        Szóval tényleg aggódtál? – Neveti lefogva csuklóim, hogy ne üthessem meg többször.

Makacsul felhúztam ajkam és bika módjára kifújva a levegőt néztem oldalra, véletlenül se a szemeibe nézve. Haragszom rá! Nem játék az ilyen! Ő bezzeg olyan jól szórakozik rajtam.

Később elindultunk hozzá, mert azt mondta, a meglepetésem nála fog várni. Azt nem mondta, hogy az a nála hol lehet pontosan, hiszen gondolom az ő dormjukba sem pofátlankodhatok be csak úgy az éjszaka közepén, ezért kíváncsian mentem utána. Sikerült megbékélnem vele, szinte már el is felejtettem a kis incidensét, mikor megérkeztünk, legalábbis ezt mondta egy hotel előtt megállva.

-        Ide jövünk? – Húzom fel szemöldököm kérdőn. – Egy hotelba?

-        Kibéreltem egy szobát egy kis időre. Szeretnék külön lenni a többiektől. Tudod, egy kis magányra vágytam már. – Feleli komoly tekintettel, amint elindul fel a lépcsőn, hogy bemenjen.

-        Te és a magány? Nem néztem volna ki belőled. – Megyek utána.

Hátranézve egy mosolyt ereszt meg, majd belép az épületbe. Nagyot dobbant a szívem ettől a gesztustól, mire nyomban oda is kapom kezem. Mi volt ez? Izgulnék? Persze, hogy izgulok, hiszen meglepetést kapok! Mi másért éreznék így?

A pulthoz lépek, ahol WonShik is áll, hogy elkérje a kulcsokat, majd a lift felé vesszük az irányt.  Végig csendben követem, elhaladva pár itt dolgozó mellett, akiknek meghajolunk menet közben. Végül elfoglaljuk az egyik liftet és az egyik emelet gombját benyomva útnak indulunk. A kis helyiség végében állunk meg nekidőlve a korlátnak. Körben tükrök vesznek körbe minket, ami kivételesen zavar. De nem tudom, miért. Látom a saját pirospozsgás arcom és azt, hogy Ravi mikor pillant rám, mikor épp nem figyelek rá. Zavarba hoz a pillantásával. Egyszer csak összeakad tekintetünk az egyik tükörben, mire pimasz mosoly terül szét arcán. Az, hogy magasabb, mint én, csak rátesz egy lapáttal, hogyan érezzem magam. Mosolyára résnyire szűkített szemekkel válaszolok, mire felkuncog, de szája elé teszi jobb kezét és végül köhögésnek álcázza kitörését. Nincs időm reagálni, mert a fémajtó elhúzódik, hiszen megérkeztünk a kívánt emeletre, így ki is szállunk.

-        És mit fogunk csinálni? – Kérdezem kíváncsian. – Mi az a meglepetés?

-        Azért meglepetés, hogy ne tudd! – Állunk meg az egyik ajtó előtt.

-        De naaa! – Nyafogok, mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát.

-        Mindjárt úgyis megtudod! – Állít le, amint benyit a szobába.

Sértődötten követem bezárva magam után az ajtót. A szoba szépen van berendezve, igazán igényesnek tűnik. Nem kis pénzbe kerülhetett ezt kibérelnie. Miért költ ilyenekre csak azért, mert egyedül akar lenni egy kicsit? Mit értett egyáltalán kis idő alatt? Semmi értelme. Akkor már mehetett volna haza a szüleihez is, vagy szimplán sétálni egyet egy csendesebb helyre egy napra. De miért alszik külön? Ha megkéri a többieket, hogy ne zavarják, biztosan békén hagyják.

Egy asztalhoz lép, ahová ledobja a kulcsokat. Pulcsiját is lekapja magáról és az egyik szépen hímzett fotelra dobja. Rám kapja tekintetét és felhúzza szemöldökét.

-        Te nem öltözöl le? Meleg van idebent. – Mosolyog kedvesen.

Hirtelen érzem is a melegséget, ami nem tudom eldönteni, hogy belülről árasztott el az izgatottságtól vagy tényleg meleg van. Mindenesetre követem példáját, kilépek cipőmből és leveszem pulóverem, amit az övé mellé teszek. Egyik pillanatról a másikra történik minden. Egyszer még a fotel másik végében áll a következőben előttem áll, túl közel is, így éreztetve, ha nem is sokkal, de ő a magasabb. Automatikusan lépnék hátra egyet, de megragadja csuklóm és visszaránt. A torkomba gombóc nő, de nem tudom, mitől és miért. Zavartan pislogok le csuklómra, amit nem akar elengedni, majd vissza fel szemeibe, amiben ismeretlen fény csillog.

-        A meglepetésed szeretted volna, nem? – Teszi fel a kérdést, mire nagyot nyelek.

-        Ez most valami beugratós kérdés? – Kérdezek vissza.

Oldalra dönti fejét és elmosolyodik. Áthatóan néz szemeimbe, mintha belelátna a gondolataimba, ami egyre csak feszültebbé tesz. Mit akar? Miért néz így? Mi lehet az a meglepetés? Mély levegőt veszek és erőt veszek magamon. Ez így nem mehet tovább. A barátom, régóta ismerem már. Nem szabadna így viselkednem és éreznem sem magam.

-        Akkor mi lesz? Miért nem mutatod meg? – Veszem vissza gyermeki kíváncsiságom.

Ebben a percben fogalmam sincs, mit kívánnék legszívesebben. Megfogalmazódik bennem, hogy bárcsak fel se tettem volna ezt a kérdést, hiszen én fogalmaztam úgy, hogy mutassa meg. Az is bennem van, hogy nem is olyan rossz ez a meglepetés, mint gondoltam. Ott van az, hogy legszívesebben haza szeretnék rohanni, de közben mégis maradni és folytatni, amit elkezdett. Szemeim tágra nyílva állnak a meglepettségtől, amint ajkaink egymásét érintik és fogalmam sincs, mit tegyek. A gondolataim összekuszálódtak, azt se tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Bár, ha azt vesszük alapul, hogy ő is férfi és én is, akkor kettőnk közül én tölteném be valószínűleg a lány szerepét. Sosem képzeltem még el így magam. Ez szokatlan. Nagyon idegen és furcsa érzés. Mégse tudok megmozdulni, nincs elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy bármit is lépjek. Nem tudom, mit érzek, mihez kezdjek. Egészen addig, míg nem lendül mozgásba. Ajkaival finoman simogatja enyéim apró puszikat hintve minden kis milliméterre. Mintha csak a gondolataimban olvasna, hogy milyen sokkos állapotba kerültem most, úgy bán velem, mint egy törékeny porcelánbabával. Pulzusom az egekbe szökik, és ahogy kezeit a csípőmre teszi, majd úgy húz közelebb magához, mire pillanatok alatt megadom magam. Ez a szoba talán nem is azért lett kivéve, hogy magányosan éldegéljen benne egy rövid ideig. Érzem, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy miattam tette. És ezután minden elmúlt cselekedete értelmet nyer számomra. Minden apró jel, amit fel kellett volna fognom, de nem tettem, mert ki gondolta volna, hogy egy férfi vonzódik hozzám? Annyi alkalom volt, amit észre kellett volna vennem és én vak módjára léptem tovább rajtuk. Mintha csak vajmi baráti gesztusok lettek volna. És jobban belegondolva, egyáltalán nem undorodom ettől az egésztől. Sőt, mi több, még élvezem is. Élvezem, hogy ennyi figyelmet fordít rám, hogy így érez irántam és meglepő módon, ez kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, én is vonzódom hozzá csak épp eddig nem vallottam be saját magamnak se. Ezeknek a gondolatoknak hatására felbátorodva karolom át nyaka körül és csókolom vissza. Kihasználva az alkalmat nyelvét átdugja számba és nyomban táncba hívja enyémet. Összefonódnak, simogatják egymást, mintha az életünk múlna rajta. Szorosabban húzódom hozzá, nem szeretném elengedni, így ezt próbálom éreztetni is vele. Ő is szorosabban fog, karjaival teljesen átölel és levegőt nem hagyva közöttünk simulunk egymáshoz. Ekkor tesz egy lépést hátra, de egy pillanatra sem szakad el tőlem. Kénytelen vagyok követni lassú mozdulatait, pedig fogalmam sincs, hova tartunk. Egészen addig, míg nem váratlanul fordít helyzetünkön és nekem kell hátra lépnem, de lábam beleütközik valamibe, mire elválok tőle, hogy hátra pillanthassak, mi is az.

Egy ágy?

De nincs időm kérdőre vonni vagy komolyabban elgondolkozni a történések folyamán, mert mellkasomra teszi két tenyerét és akkorát lök rajta, hogy elvesztem egyensúlyom és hanyatt esek a puha, rugós bútoron, amiről picit visszaugrom, majd feljebb kúszom lábaimmal tolva magam. Felém mászik, négykézláb közelít újból meg és úgy pillant le rám. Nem finomkodik tovább, nyakamra cuppan, és erősen szívni kezdi, mire karjaimmal vállába markolok, lábaim pedig felhúzom kicsit.

-        WonShik… - nyögöm nevét, amint újra és újra megkínozza a bőröm, majd fülem mögé elérve apró csókokkal hint be.

-        Már olyan régóta vágyom erre. – Morogja fülembe, miközben beleszimatol a hajamba. – Jó illatod van. – Suttogja, mibe beleremeg a szívem.

-        WonShik… - sóhajtom nevét, mert nem vagyok képes többre.

Lejjebb halad kulcscsontomra, amit nem ér el kényelmesen, így bedugja kezét pólóm alá és egy pillanat alatt lerántja rólam, hiába fekszem. Mint akinek már ezer éves tapasztalata és gyakorlata van ebben. Ami azt illeti, kinézem belőle, hogy így van. Bár elönt a féltékenység érzete tőle, de gyorsan legyűröm. És ha így van? Régen volt, most velem van és velem foglalkozik.

Kulcscsontom végigcsókolja, amit apró sóhajokkal nyugtázok. Mellbimbómra tér át, amit erőteljesen szívni kezd és nyalogatni, ugyanígy kínozva a másikat is, amit hátravetett fejjel tűrök hajába túrva jobb kezemmel. Többet akarok, sokkal többet. Elképesztő, hogy pillanatok alatt, hogy képes megváltoztatni, feltüzelni. Forr a vérem, a szívem vadul ver minden mozzanatára. Fogaival is kínoz, egyáltalán nem kímél, miközben csípőmre ül  és mozgatni nem kezdi csípőjét ezzel belém rekesztve a levegőt. Felül keresztbe teszi karjait maga előtt, hogy megfogja pólójának alját és lerántsa magáról. Haja már így is borzos, mintha megtéptem volna, teste látványától végkép elvesztem az eszem. Tökéletesen kidolgozott kockái vannak. Azt hiszem, határozottan én vagyok a nő kettőnk közül. Én hozzá képest egy kis vékonyka díszbuzinak mondható pasi vagyok. Ő maga a megtestesült istenség, szinte csorog a nyálam utána. És most megfogom kapni. Vagyis hát ő kap meg engem, de akkor is engem kíván, utánam kívánkozik, értem foglalta le a szobát.

Hangosabb, kéjes sóhaj hagyja el ajkaim, amiket rögtön ezután birtokba vesz, vadul tépi, nem gondolva arra, hogy esetleg fáj. Harapja, erőszakosan nyomja át nyelvét is bejárva a szám minden szegletét. Alig bírom követni a tempóját. Ujjait mindeközben érzem a nadrágomba kapaszkodni. Fülcimpámra tér át, fogai közé veszi és azt is erőteljesen húzza, harapja, mint valami vadállat, aki épp most falja fel a hetek óta kiszemelt áldozatát, aki viszont képtelen bármily normál cselekedetre, csak nyüszít, sóhajt, nyöszörög és az élvezet apró hullámaitól, amik átjárják a testét, csak meg-megrándul minden tettére.

Végigsimítok tökéletesen kidolgozott kockáin. Lenyűgöző! Vajon mennyi időt ölthet beléjük? Járnom kéne vele edzeni.

-        Imádom, hogy ilyen kis édes vagy. – Morogja elsötétült szemekkel.

Képtelen vagyok egy értelmes szót is kinyögni, így csak összeszorított szemekkel élvezem minden kényeztetését.

-        Emeld a csípőd! – Parancsol rám és én teszem, amit mond szó nélkül.

Lerántja rólam a nadrágot, amit végül lerugdosok magamról. Pajzán mosollyal arcán mér végig többször is, mintha nem bírna betelni velem, amitől ismét gombóc nő a torkomban. Túl könnyen zavarba hoz. Combomra markol, simogatni kezd, majd masszírozni kezd, miközben hasam hinti be csókokkal egyre lentebb haladva. Pillanatok alatt az utolsó kis ruhadarabot is lerántja rólam és nyomban már így is épp eléggé kemény férfiasságomra fog és mozgatni kezdi kezét rajta, másikkal tovább masszírozva körülötte, mindenhol alaposan megkínozva, csipkedve a bőröm. A takaróba markolok, fogaim összeszorítom, nehogy úgy nyögjek már ennyitől, mint egy olcsó kurva, de láthatólag neki éppen az a célja, hogy így tegyek. Lehajol, majd már csak azon kapom magam, hogy forró leheletét érzem hosszomon, amint nyelvével végighalad rajta. Makkomnál elszórakozik egy ideig, amit már alig bírok.

-        Ne szórakozz már! – Nyögöm ki végül.

-        Ne? – Kérdez vissza búgó hangon, mire lenézek rá és a perverz tekintetével találom szembe magam. Mindeközben kezével továbbra sem hagyja abba a mozgást rajtam.

-        Téged akarlak! – Nyöszörgöm, majd hátradobom a fejem.

-        Ez is én vagyok. – Húzza tovább az agyam.

-        De én nem… - sóhajtom. – Nem így…

Úgy tűnik, nem ért a szép szóból, váratlanul ülök fel, de még így sem enged el. Kitartóan kényeztet tovább, mire folyamatosan mély levegőért kell kapkodnom. Nadrágja gombját és cipzárját szétnyitom, szinte tépem, majd rántok egyet rajta, hogy vegye le, de azonnal. Kérésemnek eleget tesz, elenged és lerúgja magáról a zavaró tényezőt a bokszerével együtt. Mély levegőt veszek, úgy nézem végig szexi mozdulatait, amint levetkőzik, csakis nekem, szándékosan húzva az agyam. Ajkamba harapok és elvakultan figyelem, amint ismét felém mászik és leteper. Lábaim terpeszbe rántja, hogy beférhessen közéjük, majd szétnéz a szobában valamit keresve. Azt hiszem, tudom is, hogy mit akar. Mielőtt még az ágy melletti fiókhoz nyúlhatna, egyik keze után kapok, és azonnal a számba veszem két ujját, érzékien nyalogatva körbe-körbe, hogy minél nedvesebb legyen. Nagyot nyel, amint konstatálja a helyzetet, de végül élvezettel nézi végig a ribancos megnyilvánulásom. Még ő is rásegít, mozgatni kezdi ujjait szórakozottan, mire ráharapok óvatosan, ő pedig felkuncog.

-        Kis erőszakos ribanc – vigyorogja.

Ennek hatására nemhogy elmenne a kedvem az egésztől, még egy harmadik ujját is számba veszem és mintha csak őt szopnám le lentebbi tájakon, olyan élvezettel nyalom egyre ráncosabbra bőrét. Elakadó lélegzettel figyeli elsötétült tekintetem, majd, hogy fokozza az élvezetet, egyik lábát felhúzza és heréim kínozza meg. Ujjaiba nyögök és véletlenül rájuk is harapok, ami tudom, hogy fáj neki, mégis élvezi és tovább nyúz.

-        Na, jó, elég legyen! – Szól rám és elrántja kezét tőlem, amit azonnal bejáratomhoz vezet és nem kímélve, amennyire csak lehet, feldugja első ujját, amivel rögtön mozgásba lendül, hol behajlítva azt és úgy húzva bennem ki-be, hol egyszerűen csak körözgetve vele, belőlem fájdalmas, de egyben kéjes nyögéseket csalva ki. – Ez az, gyerünk! Hangosabban! – Mintha csak gyilkossággal fenyítettek volna, úgy nyögök egyre magasabb hangon, lassan már nőket meghazudtoló módon.

Végül a második és harmadik ujját is belém helyezi, amikkel elidőz egy ideig ugyanúgy kényeztetve és ugyanolyan erotikus szavakat sugdosva fülembe, mint eddig, ha nem többször és durvábbakat.

-        Vedd már ki a francos ujjaid! – Szólok rá leterhelve, miközben férfiasságomon mozgatja kezeit, hogy ne a fájdalomra gondoljak. – Azt akarom, hogy bennem légy! Dugj meg végre! Úgy, mint még soha senki!

-        Ribanc – sziszegi, de eleget tesz kérésemnek. – Ez tetszik! – Mosolyog és már meg is támaszkodik mellettem, férfiasságát bejáratomhoz pozícionálja és mit sem figyelve arra, hogy nekem fáj-e vagy sem, rögvest tövig nyomja magát.

-        Állj! Kérlek, egy kicsit… - nyöszörgöm bekönnyesedett szemekkel.

Vigyorogva áll meg és csókolja végig arcom, nyakam és fülem. Óvatosan bánik velem, úgy, mint az éjszaka folyamán eddig még egyszer sem talán. Vár, hogy megszokjam méretét, közben nem áll le az ékességem kényeztetésével sem, így nem is kell sok idő, fájdalmas arcizom megrándulásaimat átveszi a teljes kéj. Csípőmmel lökök egyet, jelezve, hogy mozoghat. Lassan kezd el kihúzódni, majd löki vissza magát azzal ellentétesen, durván, nem kímélve. Ugyanezt a mozdulatsort folytatja egy ideig, hogy biztosan ne fájjon, így hamar hozzászokok. Erőteljeseket lök, egyre gyorsabban. Hallani, ahogy bőrünk egymáséhoz csattan, mellkasunk is egymásénak simul. Nyakamba liheg, én pedig teljesen elvesztett ésszel nyögdécselek alatta tempójának megfelelő ütemben. Lábaim dereka köré kulcsolom, hogy kényelmesebben hozzám férhessen. Ő is helyezkedik kicsit, így megemelve magát rólam valamennyire. Ekkor viszont eltalálja bennem azt a pontot, amitől úgy nyögök fel hosszan, mint egy nő. Határozottan egy nőre hasonlít a hangom, egy magas, kényes hangú nőére.

-        Még, ott, igen, kérlek! – Nyögök észveszetten.

Ajkaimra csókol, megharapva a puha bőrt, majd ismét lök egy erőteljeset eltalálva prosztatám. Hosszan löki magát nekem, minél tovább és minél inkább elvesszek a gyönyörben úszva. Sokkal mélyebbeket lök, minél többször eltalálva. Makkomon is végigsimítja hüvelykujjával, miközben nyakam bőrébe harap. Mint egy veszett állat, nyüszögök, nyögdécselek és karmolászom hátát. Folyamatos ingerek értek mindenhonnan, ami túl sok. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, mi történik. Folyik rólunk a víz, arcunk kipirosodott a felhevült testhőmérsékletünktől. Mély hangján mordul fel néha, míg én pont az ellentétje vagyok, pedig alapjáraton nekem van mélyebb hangom. Végül megadja a kegyelemdöfést, szinte elsötétül előttem a világ, nem vagyok képes másra koncentrálni csak az érzésre, ami átjárja az testem minden porcikáját. Beleremegek, bizsergeti minden kis centiméterem. A lábujjamtól a fejem búbjáig érzem a hatását. A múlni nem akaró élvezet hullámait.

-        WonShiiik…!! – Nyögöm, sőt, már sikítom nevét, miközben olyan erővel húzom végig hátán körmeim, hogy biztosan sebes marad.

Meg-megrándulnak izmaim, ahogy tovább mozog bennem és továbbra is eltalálja érzékeny pontom. Ez maga a mennyország! Bár örökké tartana! Nem sokkal később ő is követi példám felnyögve élvez belém és veszti el erejét, így elfekszik rajtam, arcát a nyakamba temetve. Érzem, amint meleg nedve eláraszt belülről és bármilyen furcsán hangzik, jól esik. Kellemes érzéssel tölt el. Szőke hajába túrok, másik kezemmel pedig lusta köröket írok le hátán. Várunk, míg légzésünk nem vesz fel normális ritmust szívverésünkkel együtt.

-        Azt hiszem, jobban megkedveltelek az elmúlt pár hónap alatt, mint kellett volna. – Suttogja fáradtan fülembe, mibe beleborzongok.

-        Még nem láttalak ilyennek eddig. – Felelem, mire felnevet, és a nyakamba csókol.

-        Én se téged. – Vágja rá, így pírt öntve arcomra.

Megemelkedik rólam, ezért karjaim erőtlenül hullnak le mellém. Lassan kihúzódik belőlem egy apró sóhaj kíséretében és elterül mellettem. Gondolkozás nélkül fordulok felé és vetem rá egy lábam és karom, az ő vállán pihentetve fejem.

-        Tetszett a meglepetés. – Vigyorgok szemtelenül. – De mire fel kaptam?

-        Amolyan koncert utána lazítás. Mostanság nagyon elfoglalt voltál és már nekem fájt nap, mint nap a szenvedésed hallgatni. Ráadásul ez egy jó indok arra, hogy magamévá tegyelek. – Vigyorog ő is magához húzva, ölelve, mintha soha nem akarna elengedni.

-        Perverz! – Csapok mellkasára játékosan. – És ha nem megyek bele, hogy én legyen a passzív fél?

-        Nincs más választásod, angyalom. – Kuncog homlokon csókolva.

-        Mekkora smucig vagy! – Játszom a sértettet. – De azért kapok még meglepetéseket, ugye? – Húzom fel szemöldököm.

-        Persze, TaeTae! Ezer örömmel! – Hív szenvedélyes csókba ismét felém kerekedve. Úgy érzem hosszabb éjszakánk lesz, mint gondoltam.