[23/25] Stalker with love [2.évad] [+18]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Jimin

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Nagyooon sajnálom, hogy csak most hozom a részt, de egyszerűen annyi a dolgom mostanában a suli mellett is, mert dolgozom, hogy alig bírtam letenni a seggem írni. :( Nem érzem túl jónak a részt, azért remélem, tetszeni fog nektek. Annyit pedig még szeretnék elmondani, hogy számításaim szerint még olyan két rész van hátra, azt megpróbálom már tényleg nem két hónapig húzni. >< Most már komolyan fejbe kólintom magam, mert már az új fici is ötlet születendőben van, úgyhogy… jó szórakozást addig is! :D

Taehyung POV

A kertben elmerengve nézek magam elé, lábaim felhúzva magamhoz, magzatpózban helyezkedve el a hintaágyon, mely a teraszon helyezkedik el. Még egyetlen egy alkalommal sem jöttem ide hátra, így itt is volt az ideje, hogy ezt a lépést is megtegyem. Eddig az ablakból csodáltam a szépen gondozott növényeket, melyhez, mint megtudtam, külön szakember van, mindössze ő nem sűrűn jár be a házba, ezért nem látom. Összességébe véve, csak átjáróként használja a helyet. Panaszra semmi ok, tökéletes minden, gondolom, ő is rendesen meg van fizetve, elvégre sok időt tölt itt, hogy szép legyen minden.

            -           Hoztam teát – húzza félre az ajtót párom, mire lábaim magam mellé helyezve nyújtom kezeim, hogy átadja a jeges italt, majd ő maga is helyet foglaljon mellettem.

            Szemeim nem bírom levenni róla, folyamatosan arcát tanulmányozom, az orra vonalát, az ajkai formáját, az arcának tökéletes ívét. Tincseit lágyan rezgeti meg az aprócska szellő, mely megzavarja a természet nyugalmát, ez mégis jóleső. Olyan boldogság árad szét testemben, mely jobban felmelegít, pedig alapvetően is meleg az idő, egyelőre mégsem érzem úgy, hogy gond lenne. Túl szép a látványa, képes lennék egész áldott nap csak őt nézni, csodálni, milyen gyönyörű, helyes férfi. A nemrég érzett csalódásom teljesen szertefoszlott, helyét a büszkeség veszi át, s tudat alatt húzódnak mosolyra ajkaim.

            -           Ha szeretnél valamit mondani, akkor bökd ki, mert ez elég kínos, hogy így bámulsz – töri meg a csendet, én pedig nyomban fülig pirulok, s ő is ezt a pillanatot választja arra, hogy rám vezesse tekintetét, s el is mosolyodik arcom látva. – Tudod… mióta bejöttünk, nem mondtál semmit… a… történtekkel kapcsolatban – süti le végére szemeit.

            -           Mit szeretnél hallani? Tán aggódsz valami miatt? Ha attól félsz, el fogok menni, megnyugtatlak, már rég megtettem volna, ha problémám lenne. Azt hittem, ismersz már annyira, hogy ezt tudd – jelentem ki, majd nagyot kortyolok az italból, viszont még mindig aggodalommal teli szemekkel néz fel rám. – Én nem így ismertelek meg. Nem azt mondom, hogy nincsen az embernek gyenge oldala, azt sem, hogy te nem voltál régen sokkal másabb, mint amit nekem mutattál kezdetekben, ettől függetlenül, mint ember, változtál, felnőttél, komolyabb vagy, vállalatok feje vagy, értelemszerű, hogy a kisugárzásodnak meg kell lennie. Amire ki szeretnék lyukadni az az, hogy szedd össze magad! – kezdek bele dorgálásába, mire tágra nyitja szemeit. – Örülök neki, hogy Yoongival szemben ki mertél állni, s annak is, hogy ennek szemtanúja lehettem. Habár úgy érzem, nem szabadott volna hagyni, hogy elmenjen, hanem minimum egy feljelentést kellett volna tenni, esetleg vinni az őrsre, mégis boldog vagyok, hogy nincs többé. Elment, sikerült úgy talpra esned, hogy megfélemlítsd, aminél fontosabb jelenleg nincs. Való igaz, úgy adta elő a dolgokat, mintha a mi hibánk lenne minden, mi lennénk a rosszak, de ezek csak a végső bántó szavak, hogy valamennyire is büszkén tudjon távozni, ami bár nem jött össze, mégis emberi dolog. Mélypontra tapintottál benne, büszke vagyok. Megláttad a lényeget, hogy ő milyen, miért ilyen, és valószínűleg eszébe juttattad, hogy valóban mi történhetett vele a múltjában, amiről még te sem tudsz. Ez viszont már nem ránk tartozik az ő dolga. Pszichés beteg, ha ezt csinálja, ha pedig megjönne az esze, orvoshoz fordulna vele, de nem fog. Ki tudja, hány ember életét fogja még megkeseríteni vagy sem. Ez nem a mi dolgunk, többé nem kell rá gondolnunk. Neked is el kell engedned. Ez már csak egy rossz emlék, most már tényleg az.

            -           Igen, tudom – mosolyodik el, majd felém nyúlva fogja meg ölemben fekvő kezem, így az egyiket elhúzva a pohártól, s megszorongatja azt. – Engem nem is ő érdekel. Sokkal inkább rólad… inkább rólunk szeretnék beszélni. Tudom, hogy csalódtál bennem, ezért most meg is lep, hogy… büszke vagy – pislog nagyokat. – Mindenesetre elég friss minden, olyan gyorsan zajlottak le az események. Ha belegondolok, hogy pár órája még egy parkolóban találkoztam vele, ahol nem bírtam megfékezni… nem bírom feldolgozni, hogy máris vége, ennyivel megszakadt a kapcsolatunk. De őt le kell zárnom, ezért kettőnkre fókuszálok. Innentől kezdve senki sem szabhatja meg számomra, mit tegyek. Azt akarom, hogy tudd, mindig ki fogok állni érted, többé nem fogok csalódást okozni, ígérem. Emellett a feltétel nélküli bizalmad szeretném élvezni…

            -           Ácsi! – teszem le a poharat az asztalra, így kicsit lelépve a hintaágyról, de gyorsan vissza is helyezkedem rá. – Miféle bizalomról beszélsz? Ez az én irányomból idáig sem volt kérdéses, csupán most kicsit csalódtam. Ez a mai nap egy kész érzelmi hullámvasút – vigyorodom el. – Itt a kérdés te vagy! Te voltál az, aki rám küldtél valakit, hogy képeket készítsen rólam, hogy megtudjon rólam mindent, mindemellett tudni akartad, mikor mit csinálok és kivel, ha pedig ez nem lenne elég, azt is, hogy miért! Állandó jelleggel a seggemben vagy! – mutatok rá a tényre, az ő ajkai pedig pajzán mosolyra húzódnak.

            -           Szeretnéd te, ha állandóan ott lennék – húzza fel fél szemöldökét, mire kihúzom kezem övéből és játékosan mellkason taszítom, amit ő felnevetve reagál le.

            -           Annyira mocskos vagy! Miért kell egy ilyen komoly beszélgetést ilyen irányba vinned? – forgatom szemeim, az ő jókedve viszont törhetetlen, s csuklóimra fogva húz közelebb, majd azokat elengedve ölel magához.

            Szemeim meglepetten nyílnak tágra, majd ellazulva mosolyodom el lágyan, s bújtatom arcom nyakhajlatába. Hátradőlünk, én pedig lassan felé fordítom tekintetem, hogy felnézzek rá, továbbra is a vállán támasztva fejem, ő pedig szintén ellágyulva engedi le karjait, így combom cirógatva. Nem szükséges mondani semmit, anélkül is megértem, hogy mit szeretne ezzel. Érzem a kisugárzásán, hogy végre valóban jól van, ezúttal ténylegesen leromboltuk a köré épített láthatatlan falakat. Most már semmi és senki sem állhat kettőnk közé. Az, hogy elhagyjam, elképzelhetetlennek tűnik, hiába uralkodtak el felettem nem is olyan régen a rossz ómenű gondolatok. Akkor nem láttam tisztán, viszont most igen. Nem akarok semmi mást, csak hozzá bújni, a közelében lenni, nem csinálni semmit, csak együtt lenni vele.

            Hihetetlen, ha belegondolok, hogy annyira nem is ismerem régóta, még a legelején egy kávézóban ismertük meg egymást, ő pedig nem akart tőlem többet, mint egy futó kalandot. Mindenkivel ezt csinálta, összesen nyolc férfival, engem pedig be akart állítani kilencedikként a sorba, de nem akartam. Az egész szerződésbe csak azért akartam belemenni, hogy kiéljem magam, mondván, úgyis csak ennyi a bajom, évek óta nem voltam senkivel, maximum a kezemre tudtam hagyatkozni, de az nem ugyanaz. Ráadásul még anno Jiminnel is szinte mindig én voltam az aktív fél, így utána mondhatni, egészen új volt a passzív szerep. Olyan dolgokba vitt bele, annyi újat tanított nekem, amiről még csak álmodni sem mertem volna, hogy ahelyett, hogy elijesztett volna, meglágyította a szívem. Túlságosan ellágyultam és észre sem vettem, hogy tulajdonképpen néhány nap leforgása alatt mennyire beleszerettem. Lehet azt állítani rólam, hogy könnyen szerelembe esek, de ez hazugság. Akkor már réges-rég lenne valakim, mindenki tetszene, ez pedig nem így van. Senki  nem ragadta meg a figyelmem úgy, mint ő.

            Tulajdonképpen nem csak ő hozott jelentős változást az én életembe, hanem én is az övébe. Fenekestül felforgattuk egymás komfortzónáját, a múltat akaratlanul felhánytorgattuk, amiért jelenleg hálás vagyok. Még, ha kicsit hosszú időbe is telt, legalább most már minden rendben van, habár Jimin még a házban tartózkodik. Vele sem tudom, mi lesz ezek után, de külsőre még nem a legszebb, ezért oda kellene rá figyelnünk, főleg, hogy Yoongi még őt simán felkeresheti. Tőle rejtőztünk el ide, de most, hogy úgy tűnik, a veszély csillapodott az ő részéről egy életre, ideje lenne hazamennem, viszont, ha Jimin itt van, nem szeretném, hogy egyedül legyen. Tudom jól, miket tett, de láttam az őszinteséget rajta, mikor gratulált nekünk, az a gesztusa pedig sokat jelentett. Nagyot dobbant a szívem, hogy elfogad, hiszen ezek szerint képes túltenni magát azon a szerelmén, akit évekig képtelen volt elengedni. Emiatt történt a sok rossz - legalábbis részben.

            Az ajtó oldalra húzásának hangjára kapjuk fel fejünket, mire el is húzódunk egymástól annyira, hogy az pont illő legyen, ha valaki más is érkezik a társaságunkba, ekkor pedig az idősebb lép ki hozzánk. Nagy, barna szemeit ránk vezeti, majd megköszörülve torkát kér elnézést az esetleges zavarásért, majd helyet foglal a kisasztal mellett lévő kinti szék egyikében, szinte közvetlen a hintaágy mellett. Ekkor veszem én is újból kezembe a pohár italom, melyet kaptam, s lassan szürcsölgetem a beállt csendben, ami eddig is jelen volt, de Jungkookkal kettesben egészen más. Jelenleg érzem, hogy beszélnünk kell nekünk, hármunknak még, mégsem tudom megindítani ezt a folyamatot.

            -           Most már azt hiszem, ideje lenne hazamennem – töri meg a csendet, mire félrenyelem az éppen kortyolt italt, Jungkook úgy veregeti meg hátam.

            -           Tessék? – kapom fel fejem még pár utolsó fulladozó köhögés után.

            -           Azt mondtátok, addig legyek, ameddig biztonságosabb nem lesz, amíg Yoongit le nem rendezzük. Innentől kezdve nem sok közöm van hozzátok, úgyhogy úgy lenne a normális, ha most hazamennék.

            -           Teljes mértékben egyetértek – szól közbe a fiatalabb, mire rosszalló pillantással illetem. – Most meg mi van?

            -           Yoongi még csak nemrég ment el. Szerintetek teljesen le van zárva minden? Mi van akkor, ha kattan benne valami és visszajön, vagy éppen azért jön vissza, mert semmi sem kattant benne? – A poharat leteszem kezemből, attól tartva, még a végén véletlenül kiloccsan a mellettem ülőre.

            -           Ha akarna bármit, akkor azok után, hogy idetolta a képét, tehetett volna bármit. Van benne erő, megvan az a kisugárzása is, hogy ti se tudjatok lépni ellene. Ha igazán beveti magát, akkor Jimin talán még rosszabbul nézne ki, de az sem kizárt, hogy neked is bajod esik, rólam ne is beszéljünk!

            -           Te egy felbőszült bika voltál, mi állíthatott volna meg? Ő? Pont ő? – nyílnak tágra szemeim, mire vállat von, én pedig idegesen szusszantok fel. – Mindegy, ez most lényegtelen. Rólad van szó – mutatok rá a harmadik félre -, én pedig nem szeretném, ha máris rohannál haza, mert egyelőre még kereshet, megtalálhat. Az egy dolog, hogy Jungkookot lezárta, de lehet, rajtad le akarná vezetni a dühét, azt pedig nem fogom engedni.

            Mindketten meglepetten pislognak rám, engem viszont ez jelen pillanatban egy cseppet sem érdekel. Ha Jimin hazamegy, nem tartom kizártnak, hogy Yoongi valóban felkeresné az utolsó szavai ellenére sem. Jungkook kiállt magáért, végre megtette azt, amit már régóta meg kellett volna, akkor most mindez talán elkerülhető lett volna, de Jimin ebbe a körbe nem tartozik bele. Jelen volt a verekedés pillanatában, leírta magát a legidősebb szemében, de ez nem jelenti azt, hogy őt ne akarná esetlegesen megbüntetni. Akármennyi rosszat is tett, most itt van, bánja a tetteit, látom rajta, hogy végre valahára átlátja a helyzetet, tisztában van a ballépéseivel, éppen ezért nem fogom hagyni, hogy baja essen. Így is szörnyen néz ki.

            -           Itt maradsz addig, ameddig nekem is kell – pillantok a végén páromra, aki hitetlenül húzza fel szemöldökeit. – Úgy, ahogy nézel! Tudom, hogy engem sem engedsz még haza, habár nem mondtad, de ha ez az ára, akkor önszántamból maradok. Kettesben egyébként sem lennétek meg – húzom fel ajkam.

            -           Csak azt mond meg nekem, miért van ekkora szíved? Miért kellene a saját házamban eltartanom egy nem kívánatos személyt? Attól függetlenül, hogy Yoongi eltűnt a képből remélhetőleg örökre, nem jelenti azt, hogy mindennek meg kellene változnia. – Miután nekem áll, a másikhoz fordul, akiről sugárzik, hogy fél a következményektől. – Örülök, hogy végre elfogadsz minket Taehyunggal, de ez nem változtat a tényen, hogy egy utolsó kis senkiházi vagy!

            -           Jungkook!

            -           Nem, Taehyung, fejezd be! Nem kell mindent megbocsátani! Egyszerűen engedd el! Én megteszem, úgyhogy intézek is neked egy fuvart haza, Jimin. – Azzal fogja magát és elindul be a házba, nekem pedig több se kell, hogy felpattanva ültemből, iramodjak utána, még a folyosón elkapva a karjánál fogva és fordítva magammal szembe. – Nem érdekel, mivel akarod marasztalni – szól ridegen, de nem húzza ki karját fogságomból.

            -           Mindenkinek jár egy második esély – meresztek nagy szemeket. – Kérlek! Csak addig, ameddig biztosan nem csillapodnak a kedélyek! Még annyira friss az élmény! Nem hagyhatjuk sorsára!

            -           Kétlem, hogy Yoongi felkeresné, de ha mégis így tenne, nem a mi dolgunk. Esetleg helyette én is ejthetek rajta foltokat, csak nem az eddig megszokott módon. Könnyen fel tud bőszíteni, az öklöm mindig készen áll rá.

            -           A kedvemért!

            -           Nem.

            -           Csak ezt kérem tőled! Én is itt leszek, kérlek! Nem hagyhatod, hogy ugyanarra a sorsra jusson, mint te anno! Tudod, hogy az mennyire rossz, éppen ezért nem hagyhatsz másokat ebben a helyzetben, ha tudsz tenni ellene! Még csak nem is egy vadidegenről beszélünk!

            -           Nem, csak egy kisribancról, aki nem bír magával és kiszámíthatatlan! Még egy vadidegent hamarabb eltartanék, mint őt – szorítja össze állkapcsát.

            Mélyet sóhajtok, miközben jobban szemügyre veszem vonásait. Megértem, hogy nem akarja marasztalni az exem, de akkor sem hagyhatjuk, hogy baja essen. Igyekszik helyrehozni a hibáit, amit valójában lehetetlen, de legalább megbánta, ettől több pedig nem kell. Bizonyítania kell, hogy valóban nem fog többé balul lépni, aztán minden rendben lesz, viszont ez idő kérdése. Itt csak ez segít, ha türelmesek maradunk.

            Hirtelen ötlettől vezérelve hajolok ajkaira, bízva benne, hogy tudom csillapítani a felgyülemlett haragját, s egy másodperc erejéig meg is rökönyödik, érzem rajta, ahogy megfeszül, viszont ezt hamar leküzdi. Könnyedén húzza ki ujjaim közül karját, s derekamhoz kapva vele, a másikkal pedig tarkómhoz, magához láncol, s a rövidke csókomat jobban elnyújtja, de nem mélyíti el.

            -           Kérlek – pislogok rá a lehető legcsábítóbban, amennyire csak tudok, mire látom rajta, hogy elbizonytalanodik, én pedig halovány mosollyal nyomok egy hosszasabb puszit párnáira. – Ezt úgy veszem, mintha belementél volna, szóval most visszamegyek Jiminhez és megmondom neki, hogy marad.

            -           Hatalmas mázlid van, hogy ilyen hatással vagy rám – morogja orra alatt, én viszont csak elnevetem magam, s már bontakoznék ki öleléséből, ha nem húzna vissza magához, s nyomna gyors csókot ajkaimra. – De siess! Szeretnék kettesben lenni veled. A szobámban megvárlak. – Azzal egy utolsó csók kíséretében enged szabadon, s indul fel ő is az emeletre, én pedig néhány másodpercig hevesen dobogó szívvel állok ott, ahol hagyott.

            Amikor azt mondta, hatással vagyok rá, nem épp arra asszociáltam, hogy ilyen könnyen felizgatom, de egyértelmű, hogy azért hív a szobájába ilyenkor. Ajkam beharapva vigyorodom el, s egy pillanatra el is felejtem, hogy mit kellene tennem, csak aztán kapok észbe, mikor mögöttem nem sokkal hallom nyílni az ajtót. Azonnal száznyolcvan fokos fordulatot veszek, és úgy pillantok az idősebbre, aki megadóan sóhajt fel, s lép közelebb hozzám.

            -           Köszönöm, kedves tőled, hogy ennyire próbálkozol, de tudom, hogy te sem látsz szívesen, úgyhogy… csak azt akarom mondani, hogy Jungkooknak igaza van. Nincsen okotok bízni bennem, elvégre… miért tennéd? – Tekintete olyan megbánásról tanúskodik, hogy szívem egy pillanat alatt megesik rajta.

            -           Tudom, hogy jó ember vagy – mosolygok rá kedvesen, mire meglepetten húzza fel szemöldökét. – Egyszerűen csak elképesztően önző, ez sarkalt téged mindig a rossz tettek felé. A szerelem sok mindent kihoz az emberből, úgyhogy nincs jogom ítélkezni feletted. Én is vak voltam, rám így hatott, talán a mai napig így hat, de az ember változik. Ha nem is a gyökereiben, de valamennyire igen, és az, hogy tisztában vagy vele, mennyi ballépésed volt és bánod is őket, azt mutatja, hogy megérdemelsz egy második esélyt.

            -           Taehyung…

            -           Nem! Ne beszélj magad ellen! Nem ilyen vagy! – Ekkor mellé állva, karom átvetem vállain és úgy húzom magam után lassú léptekben a folyosón. – Tudom, hogy többet érsz ennél. Egyébként meg, éppen vissza akartam menni hozzád, mert beszéltem Jungkookkal és rávettem, hogy maradj. Én is itt leszek, úgyhogy bajod nem lehet belőle, és igyekszem elintézni, hogy ő is megbékéljen veled. Itt elsősorban magadban kell, hogy higgy. Annak ellenére, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül, én személy szerint nem szeretném megszakítani a kapcsolatot veled.

            -           Tessék? – torpan meg, ahogy idő közben, ahogy közeledünk az emeletre vezető lépcsőhöz.

            -           Őszintén így érzek – mosolygok rá. – Ha újra találkoztunk és ennyi minden történt velünk, azt szeretném, ha megmaradnánk egyfajta barátoknak. Régen elengedtelek, de ha tehettem volna, akkor is melletted maradtam volna egyfajta formában. Az idő begyógyítja majd ezeket a sebeket, de ahhoz össze kell tartanunk. Ha most elmész, és többé nem beszélünk, rosszul fogom érezni magam, hogy cserbenhagytunk, nem tudok rólad semmit és még sorolhatnám. Szeretném, ha nem menekülnél el. Nézz szembe a problémával, akkor el fogom hinni, hogy bánod. Jelen pillanatban pedig a te legnagyobb problémád Jungkook.

            -           Taehyung… mivel érdemeltem ki, hogy te az életem része legyél? – nevet fel, de ez őszinte, boldogsággal teli. – Jól van akkor… ha ennyire szeretnéd, akkor maradok, és ígérem, azon leszek, hogy jóvátegyem az elmúlt évek fájdalmait mind a kettőtök számára, mivel ha veled tartani fogom a kapcsolatot, akkor elkerülhetetlen, hogy Jungkook ne legyen képben. Remélem, egy napon majd ő is megbékél velem. Köszönöm, hogy ennyit segítesz! – Hálásan fordul hozzám és von ölelésbe, mire rajtam a sor, hogy meglepődjek. Először nem is merek megmozdulni, csak aztán viszonzom gesztusát, ami felidézi bennem a múltat, a közös emlékeinket, mikor mindig szeretetre éhesen bújt hozzám, ez pedig mosolyt csal arcomra. – Sajnálom, hogy régen nem voltam elég jó hozzád. Most már látom, mennyit veszítettem – ölel még szorosabban, én pedig csendben tartom ugyanúgy, mint eddig.

            Átjár bennem egy furcsa érzés, mintha menekülnöm kellene tőle, de hamar leküzdöm azt. Képtelenség, nem hinném, hogy most jött volna rá, hogy valójában még mindig érez irántam valamit, egyszerűen csak hálás. Igen, ennyi az egész, hiszen egyedül én tartok ki mellette annak ellenére is, hogy miket tett velem szemben.

            Ezeknek a gondolatoknak hatására én is szorosabb ölelésbe vonom, végül együtt vesszük utunkat az emeletre, ő a harmadikra, én pedig Jungkook szobájába.

-           Ah, Jungkook! – nyögök fel hangosan, amint a fiatalabb felettem támaszkodva löki magát mélyen belém, ezzel eltalálva prosztatám, amitől szinte csillagokat látok. Az érzés bizsergetve jár át, intenzív, visszhangzik bensőmben, az pedig, hogy a mozgással nem áll le, tovább tetőzi élvezetem.

            Mellkasom kidomborítom, karjaim fejem két oldalán pihennek. Sűrűn túrok bele hajamba, esetleg a párnákat markolászom fejem hátravetve, ajkaim résnyire nyitva, szemeim szorosan hunyva le az erőteljesebb lökéseknél. Csípőm megemelve körözök egyet, s nyomom hozzá magam vele egyszerre, mire belőle is egy felmordulás szerű nyögést csikarok ki. Nyelvem kidugom számból, benedvesítem sóhajaimtól kiszáradt ajkaim, úgy nézek fel rá, miközben csípőmre mar, úgy mozog bennem megállás nélkül. Tekintete összefonódik enyémmel, az a csillogás pedig egy másik univerzumba repít.

            Megunva, hogy ilyen módon is ő irányít, lehúzom magamhoz, majd pillanatok alatt a hátára fordítom, hogy aztán ölében helyezkedve el húzzam ki hátam és lendítsem mozgásba csípőm. Mellkasán támaszkodom, igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból, még ha a pozícióhoz nem is vagyok túlzottan hozzászokva. Mindig ő dominál, ő irányít minden tekintetben, most viszont azt akarom, hogy kényelembe helyezve magát nézze végig, amint én lovagolom meg olyan szenvedéllyel, mint amit még nem tapasztalhatott. Izmaimmal rá is szorítok bennem lüktető férfiasságára, amitől felmordul, s fel is lök csípőjével, én viszont ekkor jobban rászorítok, s meg is szólom érte, hogy maradjon nyugton, ami láthatólag tetszik neki. Az én önbizalmamat is növeli, hogy átadja nekem a terepet, engedi, hogy parancsoljak neki, s nem áll nekem büntetésszerűen, hogy nincsen beleszólásom a dolgokba. Imádom, hogy még ilyenkor is érezteti velem, hogy többet jelentek számára, mint bárki előtte.

            Fejem hátravetem, szemöldököm ráncolom, szemeim is szorosan hunyva le egy eddiginél is hangosabb és kéjesebb nyögéssel kísérve. Érzem, hogy közel a vég számomra, de azt akarom, hogy ő is velem menjen el, így szólok is állapotomról, melyet hamar felfog, így egy mosoly kíséretében kapcsolódik a mozgásba.

            Telefonja hangos rezgésbe kezd újfent, mire egy pillanatra megállok a mozgásban, s az éjjeli szekrényre vezetem pillantásom, ahol a készülék helyezkedik el.

            -           Soha többet ne készülj előre! Annak mindig ez a vége! – mérgelődöm, de nem mozdulok öléből, mivel ennek ellenére ugyanolyan felhevült vagyok, akárcsak ő.

            Elönt az idegesség, mikor a telefonért nyúl nagy nehezen, majd szétárad bennem a boldogság, mikor nemes egyszerűséggel nyomja ki a hívást, majd dobja félre az ágyra valahova. Felnézve rám, gyorsan ül fel, majd invitál csókba, viszont ezt követően visszafordít a megszokott pózba, így alkarjain támaszkodva, nyakamba bújtatva arcát kezd gyors mozgásba, én pedig hátát karmolászva élvezem, hogy végre engem választott szó nélkül.

            Együtt hullámzik a testünk, hajszoljuk a gyönyört, mely engem hamar elér, így nevét nyögve élvezek el, pedig egyszerre szerettem volna vele, ami meg is történhetett volna, ha a telefonja nem zavar meg. Néhány másodpercig ugyanabban a tempóban mozog bennem, miközben pajzán mosollyal nézi végig, amint szétesek körülötte apró darabokra az orgazmus hatására. Egész lényemben megremegek, izmaim megfeszülnek, hátán a kelleténél jobban végighúzom körmeim, belemélyesztem őket, így biztos vagyok benne, hogy nyoma fog maradni, az sem kizárt, hogy sebes lett.

            A mobil újból csörgésbe kezd, mire felszusszantva húzódik ki belőlem, majd nyúl a készülékért, minek képernyőét idegesen méregeti, majd lehunyja szemeit, aztán rám pillant.

            -           Az előbb is ő hívott, az anyám – húzza el száját. – Ha nem lenne fontos, nem hívna most újra.

            -           Tedd félre! – ülök fel, majd könnyedén húzom ki ujjai közül a szerkentyűt, melyet letéve magunk mellé, fektetem hanyatt, ő pedig csillogó szemekkel néz rám.

            -           De még mindig rezeg! – mér végig, miközben lehajolok hozzá és csókba invitálom. – Te egyébként is… mocskos… vagy… neked sem jó ez… így… ó, Taehyung! – húz le magához elmélyült hangon szólva, s szorosan ölel, miközben nyelvét átvezeti számba, ugyanis beszélni nem engedem, folyamatosan csókokkal lepem el. – Legszívesebben még mindig döngetnélek, de az neked elég kellemetlen lenne!

            -           Ha adsz egy pár percet, megengedem – harapom be ajkam, majd egyik kezem levezetem középpontjához, s kezembe véve kényeztetem, hogy őt is elérje a beteljesülés. – Egyébként már nem is hívnak.

            Elkuncogja magát kijelentésemen, majd újabb csókra húz, de aztán lehunyva szemeit inkább átadja magát kezem munkájának, s halkan sóhajtozik. Élvezettel nézem, hogyan emelkedik, majd süllyed mellkasa, s élvezi, ahogyan kényeztetem. Minden pillanatát kiélvezem, amíg úgy nem érzem, már ő is közel a véghez, ekkor pedig rákapcsolok, csuklóm gyorsabban mozgatom. Ő is szaporábban veszi a levegőt, majd mind a ketten egyszerre dermedünk le, mikor ismételten rezeg telefonja. Felhördülve kap érte, majd vágja vissza magát az ágyra, viszont legnagyobb meglepetésemre felveszi a hívást. Szám tátva marad, hogy ilyen állapotban képes erre, s sértettnek is érzem magam, fellángol bennem a bosszúvágy, így észrevétlenül mászom le öléhez, majd veszem újból kezembe annyira, hogy megtartsam magamnak, s úgy veszem azonnal ajkaim közé, s nyelem el, amennyire csak tudom. Először is kissé zihálva szólt a telefonba, ekkor viszont egy váratlan nyögés is kicsúszik száján. Elkuncogom magam reakcióján, majd összeszedve magam vetem be minden tudásom, hogy a lehető legjobban kínozzam, húzzam az agyát. Tudom, hogy az orgazmus már közel számára, elvégre már többször is majdnem elélvezett, nem vagyok hülye, érzékelem, most viszont, hogy az anyjával beszél telefonon, próbálja tartani magát, nem rám koncentrálni, ami képtelenség. Szabad kezével hajamhoz kap, úgy próbál megfékezni, de nem jár sok sikerrel.

            -           Az… igen… hogyan? – nyög ki szavakat, miközben nehezen veszi a levegőt, próbálva normális hangnemben választ adni a vonal túloldalán lévőnek. – Két hét múlva? Mi, ah… nya! – álcázza nyögését, ami kissé feltűnő, s legszívesebben fel is nevetnék, ha nem éppen azon dolgoznék, hogy elélvezzen. – Nem, csak… mmm… jó, majd… megbeszélem vele – préseli ki magából, én pedig ekkor szívok rajta a lehető legerősebben, s már képtelen bármennyire is álcázni, mennyire élvezi, hangosan nyög fel, a telefont kiejti a kezéből, én pedig pillanatokon belül megérzem munkám gyümölcsét számban, melyet az utolsó cseppig lenyelek. Folyamatosan remeg, csípőjével fellök, ujjai görcsösen húzzák tincseim, viszont már nem azon dolgozik, hogy ellökjön. Sokkal inkább magára húz, hogy a lehető legtöbbet bevegyek belőle, míg lábait is felhúzza, szemeit szorosan lehunyja, izmai megfeszülnek.

            Büszkén ülök fel körbenyalva ajkaim, amit ő végignéz zihálva. Néhány másodpercig csak lihegve néz rám, majd tágra nyílnak szemei, s úgy fordul a mobiljához, miközben ő is ülő pozícióba helyezkedik, s ijedten nézi a képernyőt, melyre így nekem is rálátásom esik. A vonal nem megy, ami csak annyit jelent, hogy az anyja nyomta ki a hívást, viszont egyértelmű, hogy tudja, mi folyt itt.

            -           Te idióta! – taszít mellkason, de egyáltalán nem erősen, így csak kuncogni tudok rajta. – Nem vagy normális! Az anyámmal beszéltem! Kibírhattad volna a végéig!

            -           Már olyan közel voltál! Az úgy nem fair, hogy csak én élvezem. A végén lelankadtál volna.

            -           Melletted ez sem probléma – sötétül el tekintete. – Ha ettől tartasz, nyugodj bele, nem tartott volna sokba visszanyerni a hangulatom, ha továbbra is így vagy mellettem – méri végig meztelen alakom, szavaitól pedig nagyot dobban szívem.

            -           Egyébként meg, előtte nem kell szégyellősködnöd. Ő már látott minket.

            -           Ó, hogy te mennyire egy kis…

            Szóváltásunk kisebb harcba fullad, melynek eredménye az, hogy további órákat töltünk el együtt a szobájának falai között, s ki se jövünk onnan.

            Másnap felfrissülve, üdén és kielégülten reggelizek meg a párom és az exem társaságában. Álmodozva, mosollyal arcomon meredek magam elé, pontosabban Jungkookra, egyik tenyeremben támasztva arcom, miközben az ételt kisebb darabokban teszem a számba. A fiatalabb mindent tudó mosollyal néz vissza rám, ezt pedig Jimin nem bírja sokáig szó nélkül hagyni. Megkapjuk, hogy szörnyen mocskosak vagyunk, ami mellett nem tudjuk elengedni fülünket, de azért továbbra is szerelmesen nézem a velem szemben ülőt, nem adva annyi figyelmet a mellettem lévőnek.

            -           Csak úgy megjegyezném, hogy tudom, merre a szobád – morogja Jungkooknak. – Igazából nem titeket kerestelek, hanem a saját kis mini könyvtáradba szerettem volna benézni, de… mindegy – rázza meg fejét. – Annyit akartam mondani ezzel, hogy lehetnétek halkabban is, ha már maradok.

            -           Még te szabsz szabályokat? – húzza fel idegesen szemöldökét a másik, mire mélyet sóhajtva dőlök hátra a székben, s tudom, hogy meg kell fékeznem egy veszekedést. – Taehyungnak köszönheted, hogy itt vagy!

            -           Én haza akartam volna menni, de…

            -           Mielőtt belekezdenétek, légy szíves hagyjatok nekem is szót! – szólok közbe. – Sajnálom, tényleg nem vettük figyelembe, hogy nem tartózkodunk egyedül a házban.

            -           Ez egy elég nagy ház – néz rám jelentőségteljesen a fiatalabb, majd a mellettem ülőre. – Ha tudod, hogy ott a szobám, meg se kellett volna közelítened a helyet. Még mindig csak egy megtűrt személy vagy itt számomra, tehát miattad pont nem fogom magam vendégként érezni a saját házamban. Az enyém, azt csinálok benne, amit akarok, vagyis Taehyung akkor lesz jól meg…

            -           Fogd be! – sziszegem. – Ha megint elkezded, amit a múltkor, akkor kitekerem a nyakad és többet nem fogja hallani, mit csinálunk!

            Ajkait összepréselve veti ő is hátra magát, majd kezébe véve poharát, melyben a narancsos itala van, néz rám, de látom rajta, hogy felfogja, mire gondolok. Legutóbb megbántott, amikor semmibe vett egy hasonló étkezés alkalmával – habár az szexbe fulladt, egy elég durva, de annál emlékezetesebbe.

            -           Egyébként nekünk még beszélnünk kell – jelenti be két korty között, mire meglepetten húzom fel szemöldököm. – Tudod, anyám hívott tegnap. Két hét múlva találkozol a családommal.