[16/25] Stalker with love [2.évad] [+18]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Namjoon

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ A négynapos szünetnek köszönhetően még egy résszel tudok nektek kedveskedni! Remélem, tetszeni fog! Jó olvasást! <3

Az út hosszabbnak tűnik, mint eddig valaha, így mikor végre elérkezem a kapukhoz, azok idejében ki is nyílnak, ezek szerint Jungkook megértette kérésem. A taxi bevisz, de onnan nem tudja, merre kell menni, így én mutatom az utat, hol tegyen ki, majd nem foglalkozva azzal, hogy visszajárót várjak, a kezébe nyomok egy köteg pénzt, s el is hagyom a járművet. Néhány másodpercig figyelem, hogy kitalál-e, majd nem foglalkozom vele tovább, vadul csengetek be a házba, majd dübörgök az ajtón türelmetlenül, hogy mihamarabb nyissák ki, mivel olyan érzésem van, mintha minden másodperccel elcsúsznék attól, hogy megvédhessem a fiatalabbat.

            Az ajtót Namjoon nyitja ki, én pedig gyorsan lépve ki cipőmből, el is szaladok mellette egy gyors köszönés odavetése társaságában. Folyamatosan Jungkook nevét kiabálom, először a nappaliba nézve be, majd a konyhába, viszont idő közben a sofőr is beér, így közli velem, hogy az emeleten keressem, ugyanis legutóbb arra látta menni. Már csak azt nem értem, ha hallja, hogy itt vagyok, miért nem jön ő is értem? Ilyen szinten ki lenne fordulva magából?

            Hangosan dübörögve rohanok fel a lépcsőn, majd egyenest a szobájához veszem az irányt. Felrántom az ajtót, s egyszerre könnyebbülök meg, de leszek még idegesebb, ahogy látom, az ágya szélén ül. Nagy szemeket meresztve néz fel rám, majd ekkor végre feláll, s innentől egyszerre mozdulunk. Becsapom magam mögött az ajtót, majd alig teszek két hosszú lépést, a másik már előttem is terem, s szorosan húz magához, ölelésbe vonva vállamnál fogva. Egyik kezével hajamba túr, tudat alatt szorongatja meg tincseim, amit nem bánok, mégis annyira meglep, hogy félve, gyengéden viszonzom ölelését. Érzem testének halovány remegését, s mintha a sírást próbálná visszafojtani, nagyot nyel, hallom is a csendben, mindettől pedig olyan szinten megesik rajta a szívem, hogy karjaim teljesen körbefonom teste körül, úgy húzva magamhoz szorosabban. Szíve szaporán ver, a saját bőrömön visszhangzik, ettől pedig az enyém is keserűen szorul össze. A másodpercek telnek, majd a percek is, az idő csak múlik, mi mégsem mozdulunk, csak élvezzük, hogy itt lehetünk egymásnak, láthatjuk a másikat, mely örömtől jelenleg nincsen jobb.

            -          Azt hittem, haragszol rám – töröm meg végül a hosszas csendet, mire még szorosabban ölel, s jobban megremeg egész lényében.

            -          Haragszom is – feleli, én pedig felhúzom szemöldököm, értetlenül állva hozzá. – Haragszom, kibaszottul, de haragszom rád, viszont… jobban aggódtam az épségedért – bújtatja arcát nyakamba, nekem pedig egész mellkasom szorul össze attól, hogy ilyennek kell látnom.

            -          Találkoztatok? – Válaszként alig észrevehetően bólint.

            Amitől féltem, bekövetkezett. Nem tudtam meggátolni, hogy ez megtörténjen, ettől pedig újból csak rosszul érzem magam, hogy képtelen vagyok rá, hogy megvédjem, meggyógyítsam, sőt, helyette még szítom is a tüzet. Hallgatnom kellett volna rá, nem szabadott volna elmennem abba a buliba, sőt, ésszerűen kellett volna gondolkodnom, rá kellett volna jönnöm, ki is Min Yoongi. Ki gondolta, hogy egy vadidegen, aki betoppan a kávézóba, az éppen ő lesz?! Még Jungkooknak sem tűnt fel, pedig elsétált mellette, ráadásul annyi tanár van a városban is, akik idősebbek, a franc gondolta, hogy ő lehet az, aki tönkretette egy tinédzser fiú lelkét.

            -          Most már elengedhetsz – kérem csendesen, ugyanis szeretnék a szemeibe nézni, úgy beszélni vele, viszont csak fejét rázza.

            -          Nem akarlak! – szól kétségbeesetten. – Nem akarlak elveszíteni.

            -          Nem fogsz, hé! Nyugi! – simogatom hátát, s már most érzékelem, hogy bizony nagy hatással volt rá az a találkozó. – Itt vagyok, itt is maradok, melletted leszek, oké? Figyelj, beszélnünk kell, de ez így nem fog menni – mosolyodom el a végére, de nem hajlandó elengedni, újfent csak fejét rázza. – Üljünk le, rendben?

            Torkomban gombóc nő, de sikerül elérnem, hogy gyengüljön szorítása, majd lassan el is húzódjon tőlem, viszont mikor szemeimbe néz, mintha megtörne bennem valami. Az a keserűség, ami belőle sugárzik, mintha nem is ugyanazt a személyt látnám, akit eddig ismertem. Ajkam tudat alatt harapom be, majd simítok végig hüvelykujjammal arcán, mibe úgy bújik, mint egy szeretetre éhes kiscica. Összekulcsolva ujjainkat lassan vezetem az ágyhoz, hogy annak végébe leüljünk, s egymással szembefordulva helyezkedjünk el. Nem tudom, hol kellene kezdenem, hogy egyáltalán mit kérdezhetek, mit mondjak, mit tud, fájdalmat okozni meg nem szeretnék, így is össze van törve, sugárzik róla.

            Megszorongatom kezeit, ezzel próbálva pozitív energiát küldeni belé, majd haloványan el is mosolyodom, de belőle nem váltok ki különösebb reakciót. Szemeit le sem veszi rólam, folyamatosan engem bámul, pislogni is alig pislog, mintha attól tartana, eltűnök a szeme elől.

            -          Mit beszéltetek? Hogy találkoztatok? – kérdezem csendesen, mire szemei a kétszeresükre nőnek.

            -          Nem! Te beszélj! Tegnap miután beszéltünk nem nyugodtam meg, azt hittem, haragszol rám valamiért. Még az is megfordult a fejemben, hogy csak titkolod, de még mindig bánt, ahogyan viselkedtem veled, utána próbáltalak elérni, de nem vetted fel egyetlen egyszer sem a telefont. Azt hittem, tényleg olyan szinten megsértettelek, hogy szakítani akarsz – süti le szemeit. – Hiába mondtad, hogy nem, nem tudtam elhinni, minden rossz megfordult a fejemben, de aztán Hoseok felhívott és olyanokat mondott, hogy inkább beszélgessünk, és kíméljem a feneked, mert most inkább erre lenne szükséged, de nem értettem, miről beszél, viszont hallottam, hogy a szórakozóhelyen van. Nem tudom már pontosan, miket mondott, de lejött, hogy nem vagy velük, és még ők se tudnak rólad semmit. Kétségbe voltam esve, el nem tudtam képzelni, mi lehet veled, ezért elmentem a lakásodhoz, de nem nyitottad ki, üresnek tűnt, aztán a kávézóhoz is elnéztem, hátha vagy olyan idióta részegen, hogy oda rejtőzködsz el, de ott se voltál, aztán kocsikáztam kicsit a városban, hátha meglátlak valahol, de nem voltál… sehol. Hazajöttem, reggel is a keresésedre indultam, tudtam, hogy dolgoznod kell, és szereted annyira a munkád, hogy legyen veled bármi, bemenj a kávézóba, de csak Hoseok volt bent, ő se tudott semmit felőled, elmondta, hogy látott kimenni a szórakozóhelyről, de azt nem hitte, hogy nem velem vagy. A biztonság kedvéért tettem még egy biztonsági lépést a lakásodra, hátha éjjel valamikor mégis hazavánszorogtál, de továbbra is üresnek tűnt. Még azt is kitudakoltam, hol dolgozik Minjae, hogy hozzá menjek, de… ott sem voltál. Ezután döntöttem csak úgy, hogy hazajövök és várok a csodára, mert felhívni sem tudlak, de… a kerítésnél kint… ott volt…

            -          Yoongi – mondom ki helyette a nevet, mire rémülten néz szemeimbe.

            -          Azt mondta, hogy nála vagy – szorítja meg kezeim. – Mit kerestél ott? Egyáltalán hogyan jöttél el onnan? Nem mondott semmit, egyáltalán honnan ismered? Azt említette, hogy jól vagy egyelőre, de attól tartottam, bajod esik, hogy… - Szemeit szorosan hunyja le, majd fejét rázza.

            Elengedve kezeit, felmászom az ágyra, hogy lábaimon ülve öleljem mellkasomhoz fejét. Könnyedén borul rám, elengedi magát, ami melengeti a szívem, hiszen megbízik bennem annak ellenére, hogy tudja, ismerem az exét és még csak nem is mondtam el neki. A probléma az, hogy nem tudtam, hogy kivel találkozgatok, ezért nem is gondoltam, hogy el kellene mondanom róla bármit. Ha hamarabb tudom, hogy kivel állok szemben, akkor talán ez mind nem következik be.

            -          Sajnálom – simogatom haját. – Nem akartam, hogy azt hidd, szakítani akarok, de másképp nem tudtam elérni, hogy ne akarj jönni, mert… tudtam, hogy ott lesz a szórakozóhelyen ő is, azt meg el akartam kerülni, hogy találkozzatok. – Érzem, hogy felszólalna, de mielőtt ez megtörténik, folytatom. – Csak hallgass végig! Nem tudtam, hogy ő kicsoda! Esküszöm neked, hogy nem tudtam! Annyira szégyellem magam emiatt! – engedem el, majd törökülésbe helyezkedve döntöm előre fejem, csak ne kelljen szemeibe néznem, melyek érzem, hogy engem pásztáznak. – Véletlen volt, mármint annyira nem, de kicsúszott a számon, én hívtam el magunkkal bulizni, de csak azért, mert éppen veszekedtünk, és olyan mérges voltam rád, hogy azzal a hévvel nem gondolkodva elhívtam, de utána már vissza akartam mondani, de Hoseok rendezkedett a hátam mögött, ami tudom, hogy nem mentség, de…

            -          Ne hadarj, nem értelek! – teszi kezeit lábaimra, én pedig ekkor végre felnézek szemeibe. – Te hívtad el? Azért mert veszekedtünk? – húzza fel hitetlenül szemöldökeit, mire elhúzom szám, de bólintok.

            -          Akkor még nem tudtam, ki ő, de egyáltalán nem tűnt úgy, mintha veszélyt jelentene bármilyen értelemben, mert rendes volt velem, amit persze már értek, miért, de akkor még nem jött le.

            -          Olyan naiv vagy, bezzeg nekem mennyi ideig tartott megtörnöm téged! – komorodik el.

            -          De te tetszettél! – vágom rá gondolkodás nélkül, majd ajkam beharapva nézek el oldalra, hogy ne kelljen önelégülten csillogó szemeibe néznem. – Mindegy, te más voltál és vagy is, úgyhogy ezt át is léphetjük. Nem mondtam még el mindent és most már muszáj és szeretném is, úgyhogy… a héten, amikor nálad voltam utoljára, akkor elmentél egy konferenciára vagy mire, én meg benéztem a dolgozószobádba. Nem akartam semmit se csinálni, csak unatkoztam, úgyhogy gondoltam visszanézem a szerződést, úgyis tudom, hol tartod, meg ilyenek… aztán kinyitottam az eggyel alatta lévő fiókot is és… kicsúsztak a kezemből a papírok. Nem az én dolgom, tudom, nem is szabadott volna kutakodnom, de csak nem tudtam mit kezdeni már magammal, arra meg nem számítottam, hogy… látni fogok rólatok egy közös fotót – nyelek nagyot, legyűrve a gombócot torkomból. – Még sose éreztem ennyire rosszul magam amiatt, amit tettem. Nem akartam hinni a szememnek, hogy azt a férfit öleled, akivel mostanság találkozgatom, utána meg már csak örültem, hogy nem mondtam el neked a nevét, mert féltem, mi lett volna a reakciód, ha megtudod. Ezért nem volt hozzá képem, hogy utána bármit is csináljunk, ezért akartam hazamenni, ezért volt minden! Annyira röstellem! Nem akartam kutakodni, titkolózni sem, meg semmit, csak el akartam kerülni, hogy találkozz vele, hogy megtudd, újra felbukkant, mert féltettelek. – Nagyot nyelek a végére, s kétségbeesetten nézek szemeibe.

            Feszült csend áll be közénk, viszont nem érzem, hogy szikrázna a levegő, szimplán nyomasztó így, hogy színt vallottam. Most sokkal inkább szégyellem magam, mint eddig, s érzem is, hogy arcom szinte ég, biztosan fülig vörösödtem, de mindez eltörpül amellett, hogy a velem szemben ülő mit érezhet. Folyamatosan csak bámul, le sem veszi rólam a szemeit, s nem tudom eldönteni, hogy most ennyire haragszik vagy egyszerűen csak próbálja összerakni a képet? Mindenesetre, az én szívem vadul verdes mellkasomban, ideges vagyok, egyszerre akarom magamhoz ölelni, de elfutni is minél messzebbre, csak ne kelljen hallgatnom a bizonyára következő kiosztását.

            -          Megérdemlem, ha kiosztasz, nyugodtan add ki magadból – szólok csendesen. – Tudom, hogy rosszat tettem, azon se lepődnék meg, ha ezek után már te akarnál kidobni, mert csalódtál bennem.

            -          Annyira hülye vagy – jelenti ki váratlanul, de hangja nem sugároz magából haragot. – Abban igazad van, hogy pofátlan dolog volt turkálnod a cuccaim között, de megértem, hogy miért nem akartad elmondani, bár amit el akartál kerülni vele, annak már úgyis késő – süti le szemeit ezúttal ő, én pedig szemöldököm ráncolom.

            Fejem rázva helyezkedem ültömben, majd fogok kezeire, hogy őt is fentebb másztassam az ágyba, így annak közepén foglalunk legközelebb helyet, én pedig csak mérgesen nézek rá, miközben ezúttal ő az, aki nem néz rám. El sem hiszem, hogy Yoongi ekkora hatással volt rá, hogy ennyire kiforduljon magából! Ez nem ő, ki kellett volna akadnia, dühösnek kellene lennie, leszidnia, büntetéssel fenyegetőznie, de nem komoran nézni a földet – jelen esetben az ágyat.

            Hitetlenkedve fogom két kezem közé arcát, hüvelykujjammal végigsimítva rajta, mire ő csak ártatlanul pislog rám, nekem pedig ettől a tekintettől nagyot dobban szívem.

            -          Mit mondott neked? Csinált valamit? Miért vagy ilyen furcsa? Kiabálj velem! Mondd, hogy milyen rosszat tettem, hogy mennyire éretlen vagyok melletted! Mondj már valamit! Biztosan nagyon dühös vagy rám, amiért titkolóztam és a cuccaid között is kutakodtam!

            Szemeim a kétszeresükre nőnek, mikor kezeimre fogva húzza azokat el magától, majd következőleg már ajkaimra tapad. Hevessége megrémít, először el is felejtem viszonozni, majd észbe kapva, hogy lehet, megint csak hülyeséget csinálok ezzel, lehunyom szemeim és átadom magam kétségbeesésének, melyet belead ajkainak játékába. Folyamatosan jár közben az agyam, miért teszi ezt, mi ez a hirtelen váltás, de nem tudom, hova tenni. Nyelvével végigsimít alsó ajkamon, így automatikusan nyitom nagyobbra szám, hogy táncra hívja ízlelőszervem. Beleszusszantok csókunkba, mire csak még túlfűtöttebbnek érzem. Nem telik bele sokba, mikor egyik kezét tarkómhoz vezeti, a másikat csípőmhöz, majd úgy borul le az ágyra hátára fekve, engem egyenest magára húzva. Nem enged el, szorosan húz magához, mire szemöldököm ráncolom, s nagy nehezen sikerül megemelkednem róla, így tenyereimen támaszkodva nézek le rá, a sötét szemeibe, melyek csak úgy csillognak, ami ezúttal megijeszt.

            -          Mit csinálsz? – kérdezem csendesen. – Éppen csak megérkeztem, azt se tudod, mi történt velem.

            -          Itt vagy épen és egészségesen, nekem pedig más nem számít, a részletekről ráérünk később vitatkozni – simít végig arcomon, mire még értetlenebbül nézek rá. – Yoongi azt mondta, nála vagy, erre nem sokkal később felhívsz, hogy jössz hozzám, értelemszerűen megszöktél, átvágtad, ügyes vagy, de jelenleg nem szeretnék ezekről a rossz dolgokról beszélni.

            -          De akkor…

            -          Azt akarom, hogy elfeledtesd velem, ami történt – vág szavamba, szemei pedig az elszántság tüzében égnek. – Nem akarok többé emlékezni arra a sok fájdalomra, amit velem tett. Megőrülök tőle, elegem van belőle! – hunyja le szorosan szemeit, én pedig egy pillanat alatt sajnálom meg. – Alig bírtam megszólalni, mikor ott állt velem szemben, mert igazad van, még mindig nem léptem túl a múlton, hiába történt már hosszú évekkel ezelőtt. Erősnek kell lennem, nem hagyhatom, hogy már a jelenléte is meggyengítsen! – néz szemeimbe ismét. – Ha legközelebb találkozom vele, azt akarom, hogy lássa, nem vagyok már ugyanaz, mint régen, hogy nem tud megtörni!

            -          Jungkook… miért találkoznál vele még egyszer? – ülök fel, majd ölében kényelmesen helyezkedem el, ahogy ő is követi példám. – Megkértem Jimint, hogy tartsa távol tőlünk.

            Tekintete megváltozik, elkomorodik, s ezúttal a haragot látom benne, amire értetlenül pislogok.

            -          Jimin? – kérdez vissza vészjósló hanglejtéssel, mire nagyot kell nyelnem, még én is megrémülök tőle.

            -          Nos, öhm, igen, erről szerettem volna még beszélni, mielőtt úgy nekem estél – köszörülöm meg a torkom. – Nem tudom, mennyit tudsz, de múlt éjjel nekem szépen bevertek a szórakozóhelyen és Yoongi volt az, aki segített rajtam, és mivel eléggé vérzett az orrom, elrángatott magával azzal a címszóval, hogy segítsen. Nem akartam felmenni hozzá, meg is álltam út közben, még azt is megkérdeztem tőle, hogy van-e ikertestvére, mert nem akartam elhinni, hogyha segíteni szeretne, akkor hogyan lehetne ő az a férfi, aki bántott téged, és… - Mély levegőt veszek. – Végül mégis felkerültem hozzá, mert elég makacs és erősebbnek is tűnik visszagondolva, na meg részeg voltam, nem is voltam már úgy képben, úgyhogy mindegy, megtörtént. Egy ideig még tényleg úgy is tűnt egyébként, hogy segít, mert adott törlőkendőt, amit az orromhoz tarthattam, amíg eláll a vérzés, de már nem volt vészes amúgy se, de aztán… ittam egy pohár vizet, onnantól meg sötétség. Az utolsó emlékem onnan az, hogy valaki hátulról lefog, de akkor még nem tudtam, hogy ki az, végül mikor ma felébredtem… egy fürdőkádban… összekötözve – ráncolom szemöldököm, ahogy realizálom, mennyire nevetséges ez az egész -, Jimin volt ott mellettem.

            -          Yoongi lakásán? – Bólintok, mire még inkább elsötétül tekintete. – Mit keresett ott?

            Mély levegőt veszek, lehunyom szemeim is egy pillanatra és felidézem a délelőtt történteket. Megpróbálom szépen, érthetően megfogalmazni neki, mi miért történt, hogy mit miért tett, hogy most hogyan érez, hogy végül mégis elengedett, mert sikerült hatnom rá, hogy annyira nem is rossz ember, különben még mindig ott feküdnék, vagy ki tudja, mi lenne a sorsom. Kooknak látszólag egyetlen szavam se tetszik, egyre idegesebb, s mikor benne is tudatosul, hogy bizony Jiminnek eljárt a szája, olyan szinten akad ki, hogy én érzem magam rosszul tőle, még ki is mászom az öléből, amire már észbe kap, s ijedten néz rám. Próbálja megmagyarázni, hogy nem rám dühös, hanem az exemre, s mikor elmondja, miért, ami nekem eddig eszembe sem jutott, én is átérzem mérgét. Jimin is aláírta a titoktartási szerződést, mi szerint soha senkinek nem mondhatna el az örökös piszkos kis szokásairól semmit, ő mégis megtette, eljárt a szája, ráadásul éppen annak az embernek nyílt meg, aki miatt ez az egész egyáltalán létrejött, maga a rendszer a fiatalabb életében.

            Jungkook sokkal idegesebbnek tűnik, mint eddig, s csak így fogom fel, hogy az, amit én tettem, az valóban eltörpül ezek mellett. Visszasomfordálva mellé, szoros ölelésbe vonom, de nehezen bírja elengedni magát. Az ügyvédjéről motyorászik magának, majd hajába túrva, megkínozza tincseit, úgy ragadja meg a szálakat, amit még nézni is fáj. Mindeközben egy pillanatra sem engedem el, azt szeretném, ha érezné, én mindig mellette állok, történjék bármi. Folyamatosan simogatom, türelmesen várom, hogy lehiggadjon, ami csak percek múltán történik meg. Kifújja a levegőt, vállait leengedi, majd csalódottan néz rám, de nem zavartatja magát, karjaim között marad. Úgy fest, akár egy kisfiú, látom benne azt, akit a fényképen is, amitől csak jobban sajnálom. Ott olyan boldognak tűnt, de Yoongi már ott is a dominanciát sugározta magából, elég volt azt az egyetlen képet látnom róla.

            Jungkooknak törődésre van szüksége, amit tőlem megkaphat, akarok is róla gondoskodni, jobbá tenni az életét, s most, hogy a legnagyobbnak ígérkezik a baj, ki fogok tartani mellette. Figyelni fogok rá, nem fogom hagyni, hogy baja essék, ha pedig Yoongi mégis ide pofátlankodna, teszek róla, hogy megemlegesse!

            -          Annyira aggódtam érted! – suttogja. – Most, hogy Jimin elengedett, biztos vagyok benne, hogy lesz ennek még folytatása, éppen ezért… nem kellene bemenned dolgozni. Tudja, hogy ott megtalál, és jobb lenne elkerülni a találkozást.

            -          Haza kellene mennem néhány cuccomért – jelentem ki váratlanul, mire értetlenül pislogva húzódik el tőlem. – Ha nem dolgozom, nem fogok otthon ülni, ott nem is érezném magam biztonságban, és egyébként is melletted szeretnék lenni, hogy figyelni tudjak rád. Ha felkeres, akkor tudja, hol laksz, akkor pedig nem engedlek a közelébe egyedül.

            -          Ide akarsz jönni? – csillannak fel szemei az örömtől, mire elkuncogom magam. – Hosszabb időre? – Válaszként bólintok. – Nem lehetne, hogy később menjünk, itt is van minden, amire szükséged van, de jelenleg nem hiszem, hogy a városba kellene mennünk. El se hiszem, hogy ezt te mondtad, hogy idejössz! – vált át gyermeki boldogságba a végén, én pedig elnevetem magam tőle. – Ennyi rossznak kell történnie, hogy ha ideiglenesen is, de ideköltözz. Még mindig igazságtalannak tartom, hogy csak nekem nyílsz meg ilyen nehezen.

            -          Ezt bóknak kellene venned.

            Elmosolyodik válaszomon, majd nem sokkal később már egymással szemben feküdve nézünk a másikra, egyetlen szót se szólva, csak élvezve, hogy senki se zavar. Ezt a pillanatot nem tudja már semmi se tönkretenni, elvégre eljöttem Yoongitól, Jimint lelkileg megtörtem, az pedig, hogy ők ketten hogyan beszélik meg a továbbiakat, nem ránk tartozik. Itt vagyunk épen és egészségesen, Jungkook jól mondta, ettől pedig nem fontosabb semmi sem. Még ha haragudott is rám, mert eltűntem és úgy viselkedtem, ahogy, jobban örül annak, hogy most itt fekszem mellette és nem lett bajom. Egyébként is van attól nagyobb gondunk, minthogy én kutakodtam a cuccai között, például Jimin, aki megszegte a titoktartási szerződést. Ebből bizony simán lehet pert indítani, csak legyen bizonyítéka. Mindenesetre, örülnék, ha nem lenne belőle nagy ügy.

            Arcomon simít végig ujjaival, majd néhány tincsemet simítja hátra. Belegondolva, hogy néhány perce még felzaklatva húzott magára és ilyen módon várta a megváltást, hátha túljut a múlton, elszomorít. Nem merek konkrétan rákérdezni, mit is akart pontosan, de elég egyértelmű, hogy Yoongi után úgy fel volt és még biztosan van is zaklatva, hogy a múltat olyan módon akarta elfelejteni, hogy vegyem át az aktív fél szerepét. Meg akarom gyógyítani, hogy túl tudjon lépni a régmúlton, most pedig zaklatott, gyönge, folyamatosan a tinédzser fiút látom benne, aki ártatlan, szeretetre vágyik, én mégis elutasítottam. Máskor át akartam már venni a vezető szerepet, de nem engedte, viszont most, hogy ilyen állapotban van, talán meg kellene próbálnom. Sikerülhet, most talán meg tudnám mutatni neki, hogy nem kell félnie, akkor Yoongi elé is bátrabban tudna állni, de úgy, hogy az utolsó emléke vele van még, amikor alul volt, képtelenség, hogy felülemelkedjen rajta. Segíteni szeretnék? Mernem kellene lépni… és merek is, mert számomra fontos a boldogsága.

            Lassan, óvatosan mászom közelebb hozzá, majd még fekve hintek egy aprócska csókot ajkaira. Nagy, barna szemeivel csak úgy néz rám, melytől szívem nagyot dobban. Lehet, jobban tenném, ha inkább kibeszéltetném belőle azt, miről társalogtak az exével, de nem hinném, hogy képes lenne rá, hogy visszaidézze, kimondja azokat a szavakat, amiket hallott. Először meg kell törnöm, le kell rombolnom a falat körülötte, hogy jobbá tehessem a mindennapjait. Bátrabbnak kell lennie.

            Megemelkedem, úgy hívom szenvedélyesebb csókra, melyet várakozás nélkül viszonoz, úgy húz magához, elmélyítve azt. Kényelmesen, alkarjaimon támaszkodva helyezkedem el fölötte, miközben továbbra is csak csókoljuk egymást, el nem akarván szakadni a másiktól. Kezeivel hátam simogatja, még egyre szaporább szívverését is érzem mellkasomnál, ahol egymáshoz simulunk, pedig még nem is történt semmi különösebb. El kell érnem, hogy ne érezze magát zaklatottnak, hogy el tudja engedni magát, élvezze, amit teszek vele.

            Helyezkedem, lábaim felhúzom, azokon biztosítom egyensúlyom, így egyik kezemmel kényelmesen simítok végig felsőtestén, melyet egyelőre a ruha takar előlem. Mindeközben áttérek nyakának kényeztetésére, ellepve édes csókokkal, véletlenül sem szívva meg bőrét, hogy azt mutathassam meg neki, van nagyon is érzéki oldala annak, ha valakivel erőszakmentesen, szerelmesen szeretkezik. Ő is bevezetett engem egy olyan világba, ami durva, kegyetlen, még ha nem is mutatott meg mindent, amit lehetne, de van elképzelésem róla, viszont így most rajtam a sor, hogy megtörjem, hogy engedjen a lágy simogatásoknak, a vágynak, hogy valaki azt tegyen vele, amit csak akar, mégis mindketten élvezzék.

            Benyúlok pólója alá, kockáin végigsimítok, fel, egészen mellkasáig, de nem teszek semmit, csak gyengéden bánok vele. Fejét hátradönti, hogy jobban hozzáférhessek, mire nyelvem kidugva nedvesítem be bőrét, melybe beleborzong. Visszahajolok ajkaira, hogy még egy csókot leheljek rájuk, majd felülve magammal húzom őt is, hogy levegyem róla felsőjét, amit félredobok az ágyon. Ekkor váratlanul kap sokkal hevesebben utánam, mire beleszusszantok ajkaink játékába, s ez láthatólag tetszik neki, viszont nem hagyhatom, hogy átvegye az irányítást, ezúttal nem. Ki fogok tartani amellett, hogy megváltoztatom a hozzáállását az aktusokhoz, hogy ne féljen engedni, átadni magát nekem, hiszen a párja vagyok, ez pedig nem feltétlen jelent rosszat, mint amit ő megélt.

            Az én felsőmtől is megszabadulunk, amit száműzünk az övé mellé, majd csak ezután fektetem vissza. Apró csókokkal haladok végig testén, majd vissza is, végül megállapodom mellbimbójánál, hogy először csak nyelvemmel cirógatva ingereljem, ami láthatólag nem tetszik neki, többet akar, ezért ajkaim közé véve szívom meg erősebben, amire egy aprócska nyögést váltok ki belőle, de már ez a kis hang is zene füleimnek.

            Azt akarom, hogy megbízzon bennem, hogy érezze a törődést, hogy mindig mellette leszek, viszont egy egészséges kapcsolatban mégis csak váltakoztatnunk kellene a szerepeket, elvégre mindketten férfiak vagyunk, akkor is, ha éppenséggel nem a nőkre bukunk.

            Élvezi minden érintésem, még szemeit is lehunyja, hogy átadja magát az én kényeztetésemnek, miközben szép lassan minden ruhadarabjától megfosztom őt is és magamat is. Hosszú percekig csókolgatom, simogatom mindenütt, majd hozzásimulva fogom legérzékenyebb pontunk össze, úgy csalva ki belőle szebbnél szebb hangokat. Ajkát harapdálom, nem bírok betelni vele, ő pedig tincseim markolássza, néhol feszültebben, máskor elengedve magát. Ahogyan szemeimbe néz, azokkal a sötét íriszeivel, teljesen megbabonáz, legszívesebben egész áldott nap elnézném ezt az arckifejezését.

            Lábai közé férkőzve kezdenék lassan ellazításába, miután egy kis instrukcióval a síkosítót is megtalálom, viszont ekkor kezeimre fog, mielőtt nyomhatnék ujjaimra belőle, összekulcsolja kezünket, majd egy határozott rántással húz magához, így átölelve véknyabb testem – legalábbis az övéhez képest. Értetlenül pislogok rá, ahogy sikerül annyira elhúzódnom, hogy szemeibe tudjak nézni, ő viszont nagyot nyel, miközben fejét rázza.

            -          Nem megy – hunyja le szemeit is.

            -          De hiszen még nem is csináltam semmit! – simítom hátra homlokából tincseit, s nyomok egy gyors csókot ajkaira.

            -          Tudom, hogy mit akarsz, és folyamatosan előttem van… az ő arca is – sóhajt mélyet. – Akárhányszor lehunyom a szemem, bennem van az, hogy mit akarsz tenni, és automatikusan őt látom, hiába tudom, hogy te vagy az.

            -          Akkor ne hunyd le a szemed – csókolok párnáira újból. – Nézz rám! Nem mozdulok innen, rendben? Csak nézz a szemembe, akkor engem fogsz látni csak! Engedd el magad, Jungkook! Szeretlek! – lepem el csókjaimmal folyamatosan. – Csak rám nézz!

            Folyamatosan suttogom neki a szavakat, s hallgat is rám, rajtam tartja szemét, így végre sikerül megemelkednem róla, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Figyelek minden egyes rezzenésére, arra, izmai hogyan feszülnek meg, de nem távolodom el annyira, hogy véletlenül ne láthasson, hogy másra terelődjenek a gondolatai. Fogva tartom tekintetét, miközben elérem, amire eddig vártam, ő pedig néhol kénytelenül hunyja le szemeit, de hamar ki is nyitja, hogy rám nézzen, én pedig csókokkal lepem el mindenütt, hogy ne a fájdalomra koncentráljon. Olyan odafigyeléssel, gondossággal tágítom, akárcsak ő engem az első alkalmunkkor, annyi különbséggel, hogy én nem kötekszem. Egyedül rá figyelek, s ő pedig én rám, ezzel egy teljesen másik világba varázsolva magunkat. Csillogó szemeiben az univerzum tükröződik, gyönyörű, s sötét a vágytól, mégis csillog, mintha a csillagok ülnének benne.

            Háta ívbe feszül, szemeit szorosan zárja össze, arca enyhe grimaszba torzul. Izmai megfeszülnek, aprócska körmeivel hátamba mar, de nem érdekel. Füléhez hajolva halkan suttogom neki a nyugtató szavakat, miközben ujjaimmal cirógatom felhevült bőrét. Édes kis nyögések hagyják el száját, mely már bőven elég, hogy végigfusson rajtam a borzongás. Imádom hallgatni, s most, hogy végre az enyém lehet, teljesen az enyém, s én az övé, boldogabbnak érzem magam, mint valaha. Sikerült, megtörtem, ő pedig idővel úgy élvezi az aktust, ahogy kell. Magához ölel, el sem enged, lábait pedig felhúzza, csípőjével segít, velem együtt mozog. Testünk együtt hullámzik a puha matracon, mely olyan, akár a felhők. Mintha csak repülnénk az égen, a magaslatok között szárnyalnánk együtt, ahol az angyalok körbetáncolnak, jósággal, boldogsággal áldanak meg s biztonsággal.

            Hangunk egyre hangosodik, a fiatalabból pedig olyanokat csikarok ki, amelyeket eddig még sose hallottam, s minden egyes perccel, másodperccel és pillanattal csak jobban szeretem. Közelebb érzem magamhoz, olyan, mintha a lelkünk is összefonódna, ez pedig a sok rossz után megnyugtató, már ránk fért. Mindehhez valóban túl kellett jutnunk a történteken, de visszagondolva semmit sem bánok, hiszen akkor most nem tartanánk ott, ahol, akkor talán sose kerülnénk a megfelelő közelségbe, így viszont eggyé válunk, a szívünk együtt dobog, egy ritmusra ver.

            Könnyek ülnek szeme sarkában, amit lecsókolok. Azt mondtam neki, hogy nézzem rám, de én se bírom tartani magam a végletekig. Nyakába bújok, felmordulok, majd egy kisebb nyögés kíséretében érem el a csúcsot, szállok a magaslatok magaslatára, a tetőpontra, ahonnan nincs tovább. Az alattam fekvő is hamar megtapasztalja ezt az érzést, s fejét hátravetve nyög fel, míg én a mozgással továbbra sem állok le, az utolsó pillanatig így teszek, amíg bírok. Hosszasan nyög fel, ez a hang pedig olyan érzést indít meg bennem, hogy még másodjára is képes vagyok vele együtt menni, még ha nem is annyira, mint elsőre.

            Óvatosan húzódnék ki belőle, ha nem fonná derekam köré lábait, így meggátolva benne. Maradásra bír, meg is kér rá, csendesen pihegve. Elmosolyodom, ahogy arcát nézem, s másodperceken belül ő is viszonozza gesztusom, végül ledobja két oldalamra lábait, hogy megmozdulhassak végre. Elfekszem mellette, karom és lábam átvetem felette, ő pedig így húz magához, ami azt az érzést kelti bennem, mintha most is ő irányított volna, de nem zavar. Őt pont így szeretem, felnőttként, hogy ő a domináns.