Író:
Ayu
Besorolás:
+18
Szereplők:
Taehyung, Jungkook, Namjoon
Páros:
VKook
Figyelmeztetés:
yaoi
Műfaj:
AU, bdsm
Leírás:
Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek
látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog
túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?
Megjegyzés:
Sziasztok! ^^ A négynapos szünetnek köszönhetően még egy résszel tudok nektek
kedveskedni! Remélem, tetszeni fog! Jó olvasást! <3
Az út hosszabbnak tűnik, mint eddig
valaha, így mikor végre elérkezem a kapukhoz, azok idejében ki is nyílnak, ezek
szerint Jungkook megértette kérésem. A taxi bevisz, de onnan nem tudja, merre
kell menni, így én mutatom az utat, hol tegyen ki, majd nem foglalkozva azzal,
hogy visszajárót várjak, a kezébe nyomok egy köteg pénzt, s el is hagyom a
járművet. Néhány másodpercig figyelem, hogy kitalál-e, majd nem foglalkozom
vele tovább, vadul csengetek be a házba, majd dübörgök az ajtón türelmetlenül,
hogy mihamarabb nyissák ki, mivel olyan érzésem van, mintha minden másodperccel
elcsúsznék attól, hogy megvédhessem a fiatalabbat.
Az
ajtót Namjoon nyitja ki, én pedig gyorsan lépve ki cipőmből, el is szaladok
mellette egy gyors köszönés odavetése társaságában. Folyamatosan Jungkook nevét
kiabálom, először a nappaliba nézve be, majd a konyhába, viszont idő közben a
sofőr is beér, így közli velem, hogy az emeleten keressem, ugyanis legutóbb
arra látta menni. Már csak azt nem értem, ha hallja, hogy itt vagyok, miért nem
jön ő is értem? Ilyen szinten ki lenne fordulva magából?
Hangosan
dübörögve rohanok fel a lépcsőn, majd egyenest a szobájához veszem az irányt.
Felrántom az ajtót, s egyszerre könnyebbülök meg, de leszek még idegesebb,
ahogy látom, az ágya szélén ül. Nagy szemeket meresztve néz fel rám, majd ekkor
végre feláll, s innentől egyszerre mozdulunk. Becsapom magam mögött az ajtót,
majd alig teszek két hosszú lépést, a másik már előttem is terem, s szorosan
húz magához, ölelésbe vonva vállamnál fogva. Egyik kezével hajamba túr, tudat
alatt szorongatja meg tincseim, amit nem bánok, mégis annyira meglep, hogy
félve, gyengéden viszonzom ölelését. Érzem testének halovány remegését, s
mintha a sírást próbálná visszafojtani, nagyot nyel, hallom is a csendben,
mindettől pedig olyan szinten megesik rajta a szívem, hogy karjaim teljesen
körbefonom teste körül, úgy húzva magamhoz szorosabban. Szíve szaporán ver, a
saját bőrömön visszhangzik, ettől pedig az enyém is keserűen szorul össze. A
másodpercek telnek, majd a percek is, az idő csak múlik, mi mégsem mozdulunk,
csak élvezzük, hogy itt lehetünk egymásnak, láthatjuk a másikat, mely örömtől
jelenleg nincsen jobb.
- Azt hittem, haragszol rám – töröm meg
végül a hosszas csendet, mire még szorosabban ölel, s jobban megremeg egész
lényében.
- Haragszom is – feleli, én pedig
felhúzom szemöldököm, értetlenül állva hozzá. – Haragszom, kibaszottul, de
haragszom rád, viszont… jobban aggódtam az épségedért – bújtatja arcát
nyakamba, nekem pedig egész mellkasom szorul össze attól, hogy ilyennek kell
látnom.
- Találkoztatok? – Válaszként alig
észrevehetően bólint.
Amitől
féltem, bekövetkezett. Nem tudtam meggátolni, hogy ez megtörténjen, ettől pedig
újból csak rosszul érzem magam, hogy képtelen vagyok rá, hogy megvédjem,
meggyógyítsam, sőt, helyette még szítom is a tüzet. Hallgatnom kellett volna
rá, nem szabadott volna elmennem abba a buliba, sőt, ésszerűen kellett volna
gondolkodnom, rá kellett volna jönnöm, ki is Min Yoongi. Ki gondolta, hogy egy
vadidegen, aki betoppan a kávézóba, az éppen ő lesz?! Még Jungkooknak sem tűnt
fel, pedig elsétált mellette, ráadásul annyi tanár van a városban is, akik
idősebbek, a franc gondolta, hogy ő lehet az, aki tönkretette egy tinédzser fiú
lelkét.
- Most már elengedhetsz – kérem
csendesen, ugyanis szeretnék a szemeibe nézni, úgy beszélni vele, viszont csak
fejét rázza.
- Nem akarlak! – szól kétségbeesetten. –
Nem akarlak elveszíteni.
- Nem fogsz, hé! Nyugi! – simogatom
hátát, s már most érzékelem, hogy bizony nagy hatással volt rá az a találkozó.
– Itt vagyok, itt is maradok, melletted leszek, oké? Figyelj, beszélnünk kell,
de ez így nem fog menni – mosolyodom el a végére, de nem hajlandó elengedni,
újfent csak fejét rázza. – Üljünk le, rendben?
Torkomban
gombóc nő, de sikerül elérnem, hogy gyengüljön szorítása, majd lassan el is
húzódjon tőlem, viszont mikor szemeimbe néz, mintha megtörne bennem valami. Az
a keserűség, ami belőle sugárzik, mintha nem is ugyanazt a személyt látnám,
akit eddig ismertem. Ajkam tudat alatt harapom be, majd simítok végig
hüvelykujjammal arcán, mibe úgy bújik, mint egy szeretetre éhes kiscica.
Összekulcsolva ujjainkat lassan vezetem az ágyhoz, hogy annak végébe leüljünk,
s egymással szembefordulva helyezkedjünk el. Nem tudom, hol kellene kezdenem,
hogy egyáltalán mit kérdezhetek, mit mondjak, mit tud, fájdalmat okozni meg nem
szeretnék, így is össze van törve, sugárzik róla.
Megszorongatom
kezeit, ezzel próbálva pozitív energiát küldeni belé, majd haloványan el is
mosolyodom, de belőle nem váltok ki különösebb reakciót. Szemeit le sem veszi
rólam, folyamatosan engem bámul, pislogni is alig pislog, mintha attól tartana,
eltűnök a szeme elől.
- Mit beszéltetek? Hogy találkoztatok? –
kérdezem csendesen, mire szemei a kétszeresükre nőnek.
- Nem! Te beszélj! Tegnap miután
beszéltünk nem nyugodtam meg, azt hittem, haragszol rám valamiért. Még az is
megfordult a fejemben, hogy csak titkolod, de még mindig bánt, ahogyan
viselkedtem veled, utána próbáltalak elérni, de nem vetted fel egyetlen egyszer
sem a telefont. Azt hittem, tényleg olyan szinten megsértettelek, hogy
szakítani akarsz – süti le szemeit. – Hiába mondtad, hogy nem, nem tudtam
elhinni, minden rossz megfordult a fejemben, de aztán Hoseok felhívott és
olyanokat mondott, hogy inkább beszélgessünk, és kíméljem a feneked, mert most
inkább erre lenne szükséged, de nem értettem, miről beszél, viszont hallottam,
hogy a szórakozóhelyen van. Nem tudom már pontosan, miket mondott, de lejött,
hogy nem vagy velük, és még ők se tudnak rólad semmit. Kétségbe voltam esve, el
nem tudtam képzelni, mi lehet veled, ezért elmentem a lakásodhoz, de nem
nyitottad ki, üresnek tűnt, aztán a kávézóhoz is elnéztem, hátha vagy olyan
idióta részegen, hogy oda rejtőzködsz el, de ott se voltál, aztán kocsikáztam
kicsit a városban, hátha meglátlak valahol, de nem voltál… sehol. Hazajöttem,
reggel is a keresésedre indultam, tudtam, hogy dolgoznod kell, és szereted
annyira a munkád, hogy legyen veled bármi, bemenj a kávézóba, de csak Hoseok
volt bent, ő se tudott semmit felőled, elmondta, hogy látott kimenni a
szórakozóhelyről, de azt nem hitte, hogy nem velem vagy. A biztonság kedvéért
tettem még egy biztonsági lépést a lakásodra, hátha éjjel valamikor mégis
hazavánszorogtál, de továbbra is üresnek tűnt. Még azt is kitudakoltam, hol
dolgozik Minjae, hogy hozzá menjek, de… ott sem voltál. Ezután döntöttem csak
úgy, hogy hazajövök és várok a csodára, mert felhívni sem tudlak, de… a
kerítésnél kint… ott volt…
- Yoongi – mondom ki helyette a nevet,
mire rémülten néz szemeimbe.
- Azt mondta, hogy nála vagy – szorítja
meg kezeim. – Mit kerestél ott? Egyáltalán hogyan jöttél el onnan? Nem mondott
semmit, egyáltalán honnan ismered? Azt említette, hogy jól vagy egyelőre, de
attól tartottam, bajod esik, hogy… - Szemeit szorosan hunyja le, majd fejét rázza.
Elengedve
kezeit, felmászom az ágyra, hogy lábaimon ülve öleljem mellkasomhoz fejét.
Könnyedén borul rám, elengedi magát, ami melengeti a szívem, hiszen megbízik
bennem annak ellenére, hogy tudja, ismerem az exét és még csak nem is mondtam
el neki. A probléma az, hogy nem tudtam, hogy kivel találkozgatok, ezért nem is
gondoltam, hogy el kellene mondanom róla bármit. Ha hamarabb tudom, hogy kivel
állok szemben, akkor talán ez mind nem következik be.
- Sajnálom – simogatom haját. – Nem
akartam, hogy azt hidd, szakítani akarok, de másképp nem tudtam elérni, hogy ne
akarj jönni, mert… tudtam, hogy ott lesz a szórakozóhelyen ő is, azt meg el
akartam kerülni, hogy találkozzatok. – Érzem, hogy felszólalna, de mielőtt ez
megtörténik, folytatom. – Csak hallgass végig! Nem tudtam, hogy ő kicsoda!
Esküszöm neked, hogy nem tudtam! Annyira szégyellem magam emiatt! – engedem el,
majd törökülésbe helyezkedve döntöm előre fejem, csak ne kelljen szemeibe
néznem, melyek érzem, hogy engem pásztáznak. – Véletlen volt, mármint annyira
nem, de kicsúszott a számon, én hívtam el magunkkal bulizni, de csak azért,
mert éppen veszekedtünk, és olyan mérges voltam rád, hogy azzal a hévvel nem
gondolkodva elhívtam, de utána már vissza akartam mondani, de Hoseok
rendezkedett a hátam mögött, ami tudom, hogy nem mentség, de…
- Ne hadarj, nem értelek! – teszi kezeit
lábaimra, én pedig ekkor végre felnézek szemeibe. – Te hívtad el? Azért mert
veszekedtünk? – húzza fel hitetlenül szemöldökeit, mire elhúzom szám, de
bólintok.
- Akkor még nem tudtam, ki ő, de
egyáltalán nem tűnt úgy, mintha veszélyt jelentene bármilyen értelemben, mert
rendes volt velem, amit persze már értek, miért, de akkor még nem jött le.
- Olyan naiv vagy, bezzeg nekem mennyi
ideig tartott megtörnöm téged! – komorodik el.
- De te tetszettél! – vágom rá
gondolkodás nélkül, majd ajkam beharapva nézek el oldalra, hogy ne kelljen
önelégülten csillogó szemeibe néznem. – Mindegy, te más voltál és vagy is,
úgyhogy ezt át is léphetjük. Nem mondtam még el mindent és most már muszáj és
szeretném is, úgyhogy… a héten, amikor nálad voltam utoljára, akkor elmentél
egy konferenciára vagy mire, én meg benéztem a dolgozószobádba. Nem akartam
semmit se csinálni, csak unatkoztam, úgyhogy gondoltam visszanézem a
szerződést, úgyis tudom, hol tartod, meg ilyenek… aztán kinyitottam az eggyel
alatta lévő fiókot is és… kicsúsztak a kezemből a papírok. Nem az én dolgom,
tudom, nem is szabadott volna kutakodnom, de csak nem tudtam mit kezdeni már
magammal, arra meg nem számítottam, hogy… látni fogok rólatok egy közös fotót –
nyelek nagyot, legyűrve a gombócot torkomból. – Még sose éreztem ennyire
rosszul magam amiatt, amit tettem. Nem akartam hinni a szememnek, hogy azt a
férfit öleled, akivel mostanság találkozgatom, utána meg már csak örültem, hogy
nem mondtam el neked a nevét, mert féltem, mi lett volna a reakciód, ha
megtudod. Ezért nem volt hozzá képem, hogy utána bármit is csináljunk, ezért
akartam hazamenni, ezért volt minden! Annyira röstellem! Nem akartam kutakodni,
titkolózni sem, meg semmit, csak el akartam kerülni, hogy találkozz vele, hogy
megtudd, újra felbukkant, mert féltettelek. – Nagyot nyelek a végére, s
kétségbeesetten nézek szemeibe.
Feszült
csend áll be közénk, viszont nem érzem, hogy szikrázna a levegő, szimplán
nyomasztó így, hogy színt vallottam. Most sokkal inkább szégyellem magam, mint
eddig, s érzem is, hogy arcom szinte ég, biztosan fülig vörösödtem, de mindez
eltörpül amellett, hogy a velem szemben ülő mit érezhet. Folyamatosan csak
bámul, le sem veszi rólam a szemeit, s nem tudom eldönteni, hogy most ennyire
haragszik vagy egyszerűen csak próbálja összerakni a képet? Mindenesetre, az én
szívem vadul verdes mellkasomban, ideges vagyok, egyszerre akarom magamhoz
ölelni, de elfutni is minél messzebbre, csak ne kelljen hallgatnom a bizonyára
következő kiosztását.
- Megérdemlem, ha kiosztasz, nyugodtan
add ki magadból – szólok csendesen. – Tudom, hogy rosszat tettem, azon se
lepődnék meg, ha ezek után már te akarnál kidobni, mert csalódtál bennem.
- Annyira hülye vagy – jelenti ki
váratlanul, de hangja nem sugároz magából haragot. – Abban igazad van, hogy
pofátlan dolog volt turkálnod a cuccaim között, de megértem, hogy miért nem
akartad elmondani, bár amit el akartál kerülni vele, annak már úgyis késő –
süti le szemeit ezúttal ő, én pedig szemöldököm ráncolom.
Fejem
rázva helyezkedem ültömben, majd fogok kezeire, hogy őt is fentebb másztassam
az ágyba, így annak közepén foglalunk legközelebb helyet, én pedig csak
mérgesen nézek rá, miközben ezúttal ő az, aki nem néz rám. El sem hiszem, hogy
Yoongi ekkora hatással volt rá, hogy ennyire kiforduljon magából! Ez nem ő, ki
kellett volna akadnia, dühösnek kellene lennie, leszidnia, büntetéssel
fenyegetőznie, de nem komoran nézni a földet – jelen esetben az ágyat.
Hitetlenkedve
fogom két kezem közé arcát, hüvelykujjammal végigsimítva rajta, mire ő csak
ártatlanul pislog rám, nekem pedig ettől a tekintettől nagyot dobban szívem.
- Mit mondott neked? Csinált valamit?
Miért vagy ilyen furcsa? Kiabálj velem! Mondd, hogy milyen rosszat tettem, hogy
mennyire éretlen vagyok melletted! Mondj már valamit! Biztosan nagyon dühös
vagy rám, amiért titkolóztam és a cuccaid között is kutakodtam!
Szemeim
a kétszeresükre nőnek, mikor kezeimre fogva húzza azokat el magától, majd
következőleg már ajkaimra tapad. Hevessége megrémít, először el is felejtem
viszonozni, majd észbe kapva, hogy lehet, megint csak hülyeséget csinálok
ezzel, lehunyom szemeim és átadom magam kétségbeesésének, melyet belead
ajkainak játékába. Folyamatosan jár közben az agyam, miért teszi ezt, mi ez a
hirtelen váltás, de nem tudom, hova tenni. Nyelvével végigsimít alsó ajkamon,
így automatikusan nyitom nagyobbra szám, hogy táncra hívja ízlelőszervem.
Beleszusszantok csókunkba, mire csak még túlfűtöttebbnek érzem. Nem telik bele
sokba, mikor egyik kezét tarkómhoz vezeti, a másikat csípőmhöz, majd úgy borul
le az ágyra hátára fekve, engem egyenest magára húzva. Nem enged el, szorosan
húz magához, mire szemöldököm ráncolom, s nagy nehezen sikerül megemelkednem
róla, így tenyereimen támaszkodva nézek le rá, a sötét szemeibe, melyek csak
úgy csillognak, ami ezúttal megijeszt.
- Mit csinálsz? – kérdezem csendesen. –
Éppen csak megérkeztem, azt se tudod, mi történt velem.
- Itt vagy épen és egészségesen, nekem
pedig más nem számít, a részletekről ráérünk később vitatkozni – simít végig
arcomon, mire még értetlenebbül nézek rá. – Yoongi azt mondta, nála vagy, erre
nem sokkal később felhívsz, hogy jössz hozzám, értelemszerűen megszöktél,
átvágtad, ügyes vagy, de jelenleg nem szeretnék ezekről a rossz dolgokról
beszélni.
- De akkor…
- Azt akarom, hogy elfeledtesd velem,
ami történt – vág szavamba, szemei pedig az elszántság tüzében égnek. – Nem
akarok többé emlékezni arra a sok fájdalomra, amit velem tett. Megőrülök tőle,
elegem van belőle! – hunyja le szorosan szemeit, én pedig egy pillanat alatt
sajnálom meg. – Alig bírtam megszólalni, mikor ott állt velem szemben, mert
igazad van, még mindig nem léptem túl a múlton, hiába történt már hosszú
évekkel ezelőtt. Erősnek kell lennem, nem hagyhatom, hogy már a jelenléte is
meggyengítsen! – néz szemeimbe ismét. – Ha legközelebb találkozom vele, azt
akarom, hogy lássa, nem vagyok már ugyanaz, mint régen, hogy nem tud megtörni!
- Jungkook… miért találkoznál vele még
egyszer? – ülök fel, majd ölében kényelmesen helyezkedem el, ahogy ő is követi
példám. – Megkértem Jimint, hogy tartsa távol tőlünk.
Tekintete
megváltozik, elkomorodik, s ezúttal a haragot látom benne, amire értetlenül
pislogok.
- Jimin? – kérdez vissza vészjósló
hanglejtéssel, mire nagyot kell nyelnem, még én is megrémülök tőle.
- Nos, öhm, igen, erről szerettem volna
még beszélni, mielőtt úgy nekem estél – köszörülöm meg a torkom. – Nem tudom,
mennyit tudsz, de múlt éjjel nekem szépen bevertek a szórakozóhelyen és Yoongi
volt az, aki segített rajtam, és mivel eléggé vérzett az orrom, elrángatott
magával azzal a címszóval, hogy segítsen. Nem akartam felmenni hozzá, meg is
álltam út közben, még azt is megkérdeztem tőle, hogy van-e ikertestvére, mert
nem akartam elhinni, hogyha segíteni szeretne, akkor hogyan lehetne ő az a
férfi, aki bántott téged, és… - Mély levegőt veszek. – Végül mégis felkerültem
hozzá, mert elég makacs és erősebbnek is tűnik visszagondolva, na meg részeg
voltam, nem is voltam már úgy képben, úgyhogy mindegy, megtörtént. Egy ideig
még tényleg úgy is tűnt egyébként, hogy segít, mert adott törlőkendőt, amit az
orromhoz tarthattam, amíg eláll a vérzés, de már nem volt vészes amúgy se, de
aztán… ittam egy pohár vizet, onnantól meg sötétség. Az utolsó emlékem onnan
az, hogy valaki hátulról lefog, de akkor még nem tudtam, hogy ki az, végül
mikor ma felébredtem… egy fürdőkádban… összekötözve – ráncolom szemöldököm,
ahogy realizálom, mennyire nevetséges ez az egész -, Jimin volt ott mellettem.
- Yoongi lakásán? – Bólintok, mire még
inkább elsötétül tekintete. – Mit keresett ott?
Mély
levegőt veszek, lehunyom szemeim is egy pillanatra és felidézem a délelőtt
történteket. Megpróbálom szépen, érthetően megfogalmazni neki, mi miért
történt, hogy mit miért tett, hogy most hogyan érez, hogy végül mégis
elengedett, mert sikerült hatnom rá, hogy annyira nem is rossz ember, különben
még mindig ott feküdnék, vagy ki tudja, mi lenne a sorsom. Kooknak látszólag
egyetlen szavam se tetszik, egyre idegesebb, s mikor benne is tudatosul, hogy
bizony Jiminnek eljárt a szája, olyan szinten akad ki, hogy én érzem magam
rosszul tőle, még ki is mászom az öléből, amire már észbe kap, s ijedten néz
rám. Próbálja megmagyarázni, hogy nem rám dühös, hanem az exemre, s mikor elmondja,
miért, ami nekem eddig eszembe sem jutott, én is átérzem mérgét. Jimin is
aláírta a titoktartási szerződést, mi szerint soha senkinek nem mondhatna el az
örökös piszkos kis szokásairól semmit, ő mégis megtette, eljárt a szája,
ráadásul éppen annak az embernek nyílt meg, aki miatt ez az egész egyáltalán
létrejött, maga a rendszer a fiatalabb életében.
Jungkook
sokkal idegesebbnek tűnik, mint eddig, s csak így fogom fel, hogy az, amit én
tettem, az valóban eltörpül ezek mellett. Visszasomfordálva mellé, szoros
ölelésbe vonom, de nehezen bírja elengedni magát. Az ügyvédjéről motyorászik
magának, majd hajába túrva, megkínozza tincseit, úgy ragadja meg a szálakat,
amit még nézni is fáj. Mindeközben egy pillanatra sem engedem el, azt
szeretném, ha érezné, én mindig mellette állok, történjék bármi. Folyamatosan
simogatom, türelmesen várom, hogy lehiggadjon, ami csak percek múltán történik
meg. Kifújja a levegőt, vállait leengedi, majd csalódottan néz rám, de nem
zavartatja magát, karjaim között marad. Úgy fest, akár egy kisfiú, látom benne
azt, akit a fényképen is, amitől csak jobban sajnálom. Ott olyan boldognak
tűnt, de Yoongi már ott is a dominanciát sugározta magából, elég volt azt az
egyetlen képet látnom róla.
Jungkooknak
törődésre van szüksége, amit tőlem megkaphat, akarok is róla gondoskodni, jobbá
tenni az életét, s most, hogy a legnagyobbnak ígérkezik a baj, ki fogok tartani
mellette. Figyelni fogok rá, nem fogom hagyni, hogy baja essék, ha pedig Yoongi
mégis ide pofátlankodna, teszek róla, hogy megemlegesse!
- Annyira aggódtam érted! – suttogja. –
Most, hogy Jimin elengedett, biztos vagyok benne, hogy lesz ennek még
folytatása, éppen ezért… nem kellene bemenned dolgozni. Tudja, hogy ott
megtalál, és jobb lenne elkerülni a találkozást.
- Haza kellene mennem néhány cuccomért –
jelentem ki váratlanul, mire értetlenül pislogva húzódik el tőlem. – Ha nem
dolgozom, nem fogok otthon ülni, ott nem is érezném magam biztonságban, és
egyébként is melletted szeretnék lenni, hogy figyelni tudjak rád. Ha felkeres,
akkor tudja, hol laksz, akkor pedig nem engedlek a közelébe egyedül.
- Ide akarsz jönni? – csillannak fel
szemei az örömtől, mire elkuncogom magam. – Hosszabb időre? – Válaszként
bólintok. – Nem lehetne, hogy később menjünk, itt is van minden, amire
szükséged van, de jelenleg nem hiszem, hogy a városba kellene mennünk. El se
hiszem, hogy ezt te mondtad, hogy idejössz! – vált át gyermeki boldogságba a
végén, én pedig elnevetem magam tőle. – Ennyi rossznak kell történnie, hogy ha
ideiglenesen is, de ideköltözz. Még mindig igazságtalannak tartom, hogy csak
nekem nyílsz meg ilyen nehezen.
- Ezt bóknak kellene venned.
Elmosolyodik
válaszomon, majd nem sokkal később már egymással szemben feküdve nézünk a
másikra, egyetlen szót se szólva, csak élvezve, hogy senki se zavar. Ezt a
pillanatot nem tudja már semmi se tönkretenni, elvégre eljöttem Yoongitól,
Jimint lelkileg megtörtem, az pedig, hogy ők ketten hogyan beszélik meg a
továbbiakat, nem ránk tartozik. Itt vagyunk épen és egészségesen, Jungkook jól
mondta, ettől pedig nem fontosabb semmi sem. Még ha haragudott is rám, mert
eltűntem és úgy viselkedtem, ahogy, jobban örül annak, hogy most itt fekszem
mellette és nem lett bajom. Egyébként is van attól nagyobb gondunk, minthogy én
kutakodtam a cuccai között, például Jimin, aki megszegte a titoktartási
szerződést. Ebből bizony simán lehet pert indítani, csak legyen bizonyítéka.
Mindenesetre, örülnék, ha nem lenne belőle nagy ügy.
Arcomon
simít végig ujjaival, majd néhány tincsemet simítja hátra. Belegondolva, hogy
néhány perce még felzaklatva húzott magára és ilyen módon várta a megváltást,
hátha túljut a múlton, elszomorít. Nem merek konkrétan rákérdezni, mit is akart
pontosan, de elég egyértelmű, hogy Yoongi után úgy fel volt és még biztosan van
is zaklatva, hogy a múltat olyan módon akarta elfelejteni, hogy vegyem át az
aktív fél szerepét. Meg akarom gyógyítani, hogy túl tudjon lépni a régmúlton,
most pedig zaklatott, gyönge, folyamatosan a tinédzser fiút látom benne, aki
ártatlan, szeretetre vágyik, én mégis elutasítottam. Máskor át akartam már
venni a vezető szerepet, de nem engedte, viszont most, hogy ilyen állapotban
van, talán meg kellene próbálnom. Sikerülhet, most talán meg tudnám mutatni
neki, hogy nem kell félnie, akkor Yoongi elé is bátrabban tudna állni, de úgy,
hogy az utolsó emléke vele van még, amikor alul volt, képtelenség, hogy
felülemelkedjen rajta. Segíteni szeretnék? Mernem kellene lépni… és merek is,
mert számomra fontos a boldogsága.
Lassan,
óvatosan mászom közelebb hozzá, majd még fekve hintek egy aprócska csókot
ajkaira. Nagy, barna szemeivel csak úgy néz rám, melytől szívem nagyot dobban.
Lehet, jobban tenném, ha inkább kibeszéltetném belőle azt, miről társalogtak az
exével, de nem hinném, hogy képes lenne rá, hogy visszaidézze, kimondja azokat
a szavakat, amiket hallott. Először meg kell törnöm, le kell rombolnom a falat
körülötte, hogy jobbá tehessem a mindennapjait. Bátrabbnak kell lennie.
Megemelkedem,
úgy hívom szenvedélyesebb csókra, melyet várakozás nélkül viszonoz, úgy húz
magához, elmélyítve azt. Kényelmesen, alkarjaimon támaszkodva helyezkedem el
fölötte, miközben továbbra is csak csókoljuk egymást, el nem akarván szakadni a
másiktól. Kezeivel hátam simogatja, még egyre szaporább szívverését is érzem
mellkasomnál, ahol egymáshoz simulunk, pedig még nem is történt semmi
különösebb. El kell érnem, hogy ne érezze magát zaklatottnak, hogy el tudja
engedni magát, élvezze, amit teszek vele.
Helyezkedem,
lábaim felhúzom, azokon biztosítom egyensúlyom, így egyik kezemmel kényelmesen
simítok végig felsőtestén, melyet egyelőre a ruha takar előlem. Mindeközben
áttérek nyakának kényeztetésére, ellepve édes csókokkal, véletlenül sem szívva
meg bőrét, hogy azt mutathassam meg neki, van nagyon is érzéki oldala annak, ha
valakivel erőszakmentesen, szerelmesen szeretkezik. Ő is bevezetett engem egy
olyan világba, ami durva, kegyetlen, még ha nem is mutatott meg mindent, amit
lehetne, de van elképzelésem róla, viszont így most rajtam a sor, hogy
megtörjem, hogy engedjen a lágy simogatásoknak, a vágynak, hogy valaki azt
tegyen vele, amit csak akar, mégis mindketten élvezzék.
Benyúlok
pólója alá, kockáin végigsimítok, fel, egészen mellkasáig, de nem teszek
semmit, csak gyengéden bánok vele. Fejét hátradönti, hogy jobban
hozzáférhessek, mire nyelvem kidugva nedvesítem be bőrét, melybe beleborzong.
Visszahajolok ajkaira, hogy még egy csókot leheljek rájuk, majd felülve
magammal húzom őt is, hogy levegyem róla felsőjét, amit félredobok az ágyon.
Ekkor váratlanul kap sokkal hevesebben utánam, mire beleszusszantok ajkaink
játékába, s ez láthatólag tetszik neki, viszont nem hagyhatom, hogy átvegye az
irányítást, ezúttal nem. Ki fogok tartani amellett, hogy megváltoztatom a
hozzáállását az aktusokhoz, hogy ne féljen engedni, átadni magát nekem, hiszen
a párja vagyok, ez pedig nem feltétlen jelent rosszat, mint amit ő megélt.
Az
én felsőmtől is megszabadulunk, amit száműzünk az övé mellé, majd csak ezután
fektetem vissza. Apró csókokkal haladok végig testén, majd vissza is, végül
megállapodom mellbimbójánál, hogy először csak nyelvemmel cirógatva ingereljem,
ami láthatólag nem tetszik neki, többet akar, ezért ajkaim közé véve szívom meg
erősebben, amire egy aprócska nyögést váltok ki belőle, de már ez a kis hang is
zene füleimnek.
Azt
akarom, hogy megbízzon bennem, hogy érezze a törődést, hogy mindig mellette
leszek, viszont egy egészséges kapcsolatban mégis csak váltakoztatnunk kellene
a szerepeket, elvégre mindketten férfiak vagyunk, akkor is, ha éppenséggel nem
a nőkre bukunk.
Élvezi
minden érintésem, még szemeit is lehunyja, hogy átadja magát az én kényeztetésemnek,
miközben szép lassan minden ruhadarabjától megfosztom őt is és magamat is. Hosszú
percekig csókolgatom, simogatom mindenütt, majd hozzásimulva fogom
legérzékenyebb pontunk össze, úgy csalva ki belőle szebbnél szebb hangokat.
Ajkát harapdálom, nem bírok betelni vele, ő pedig tincseim markolássza, néhol
feszültebben, máskor elengedve magát. Ahogyan szemeimbe néz, azokkal a sötét
íriszeivel, teljesen megbabonáz, legszívesebben egész áldott nap elnézném ezt
az arckifejezését.
Lábai
közé férkőzve kezdenék lassan ellazításába, miután egy kis instrukcióval a
síkosítót is megtalálom, viszont ekkor kezeimre fog, mielőtt nyomhatnék
ujjaimra belőle, összekulcsolja kezünket, majd egy határozott rántással húz
magához, így átölelve véknyabb testem – legalábbis az övéhez képest. Értetlenül
pislogok rá, ahogy sikerül annyira elhúzódnom, hogy szemeibe tudjak nézni, ő
viszont nagyot nyel, miközben fejét rázza.
- Nem megy – hunyja le szemeit is.
- De hiszen még nem is csináltam semmit!
– simítom hátra homlokából tincseit, s nyomok egy gyors csókot ajkaira.
- Tudom, hogy mit akarsz, és
folyamatosan előttem van… az ő arca is – sóhajt mélyet. – Akárhányszor lehunyom
a szemem, bennem van az, hogy mit akarsz tenni, és automatikusan őt látom,
hiába tudom, hogy te vagy az.
- Akkor ne hunyd le a szemed – csókolok
párnáira újból. – Nézz rám! Nem mozdulok innen, rendben? Csak nézz a szemembe,
akkor engem fogsz látni csak! Engedd el magad, Jungkook! Szeretlek! – lepem el
csókjaimmal folyamatosan. – Csak rám nézz!
Folyamatosan
suttogom neki a szavakat, s hallgat is rám, rajtam tartja szemét, így végre
sikerül megemelkednem róla, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Figyelek minden
egyes rezzenésére, arra, izmai hogyan feszülnek meg, de nem távolodom el
annyira, hogy véletlenül ne láthasson, hogy másra terelődjenek a gondolatai.
Fogva tartom tekintetét, miközben elérem, amire eddig vártam, ő pedig néhol
kénytelenül hunyja le szemeit, de hamar ki is nyitja, hogy rám nézzen, én pedig
csókokkal lepem el mindenütt, hogy ne a fájdalomra koncentráljon. Olyan
odafigyeléssel, gondossággal tágítom, akárcsak ő engem az első alkalmunkkor,
annyi különbséggel, hogy én nem kötekszem. Egyedül rá figyelek, s ő pedig én
rám, ezzel egy teljesen másik világba varázsolva magunkat. Csillogó szemeiben
az univerzum tükröződik, gyönyörű, s sötét a vágytól, mégis csillog, mintha a
csillagok ülnének benne.
Háta
ívbe feszül, szemeit szorosan zárja össze, arca enyhe grimaszba torzul. Izmai
megfeszülnek, aprócska körmeivel hátamba mar, de nem érdekel. Füléhez hajolva
halkan suttogom neki a nyugtató szavakat, miközben ujjaimmal cirógatom
felhevült bőrét. Édes kis nyögések hagyják el száját, mely már bőven elég, hogy
végigfusson rajtam a borzongás. Imádom hallgatni, s most, hogy végre az enyém
lehet, teljesen az enyém, s én az övé, boldogabbnak érzem magam, mint valaha.
Sikerült, megtörtem, ő pedig idővel úgy élvezi az aktust, ahogy kell. Magához
ölel, el sem enged, lábait pedig felhúzza, csípőjével segít, velem együtt
mozog. Testünk együtt hullámzik a puha matracon, mely olyan, akár a felhők.
Mintha csak repülnénk az égen, a magaslatok között szárnyalnánk együtt, ahol
az angyalok körbetáncolnak, jósággal, boldogsággal áldanak meg s biztonsággal.
Hangunk
egyre hangosodik, a fiatalabból pedig olyanokat csikarok ki, amelyeket eddig még
sose hallottam, s minden egyes perccel, másodperccel és pillanattal csak jobban
szeretem. Közelebb érzem magamhoz, olyan, mintha a lelkünk is összefonódna, ez
pedig a sok rossz után megnyugtató, már ránk fért. Mindehhez valóban túl
kellett jutnunk a történteken, de visszagondolva semmit sem bánok, hiszen akkor
most nem tartanánk ott, ahol, akkor talán sose kerülnénk a megfelelő
közelségbe, így viszont eggyé válunk, a szívünk együtt dobog, egy ritmusra ver.
Könnyek
ülnek szeme sarkában, amit lecsókolok. Azt mondtam neki, hogy nézzem rám, de én
se bírom tartani magam a végletekig. Nyakába bújok, felmordulok, majd egy
kisebb nyögés kíséretében érem el a csúcsot, szállok a magaslatok magaslatára,
a tetőpontra, ahonnan nincs tovább. Az alattam fekvő is hamar megtapasztalja
ezt az érzést, s fejét hátravetve nyög fel, míg én a mozgással továbbra sem
állok le, az utolsó pillanatig így teszek, amíg bírok. Hosszasan nyög fel, ez a
hang pedig olyan érzést indít meg bennem, hogy még másodjára is képes vagyok
vele együtt menni, még ha nem is annyira, mint elsőre.
Óvatosan
húzódnék ki belőle, ha nem fonná derekam köré lábait, így meggátolva benne.
Maradásra bír, meg is kér rá, csendesen pihegve. Elmosolyodom, ahogy arcát nézem,
s másodperceken belül ő is viszonozza gesztusom, végül ledobja két oldalamra
lábait, hogy megmozdulhassak végre. Elfekszem mellette, karom és lábam átvetem
felette, ő pedig így húz magához, ami azt az érzést kelti bennem, mintha most
is ő irányított volna, de nem zavar. Őt pont így szeretem, felnőttként, hogy ő
a domináns.