[16/25] Stalker with love [2.évad] [+18]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Namjoon

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ A négynapos szünetnek köszönhetően még egy résszel tudok nektek kedveskedni! Remélem, tetszeni fog! Jó olvasást! <3

Az út hosszabbnak tűnik, mint eddig valaha, így mikor végre elérkezem a kapukhoz, azok idejében ki is nyílnak, ezek szerint Jungkook megértette kérésem. A taxi bevisz, de onnan nem tudja, merre kell menni, így én mutatom az utat, hol tegyen ki, majd nem foglalkozva azzal, hogy visszajárót várjak, a kezébe nyomok egy köteg pénzt, s el is hagyom a járművet. Néhány másodpercig figyelem, hogy kitalál-e, majd nem foglalkozom vele tovább, vadul csengetek be a házba, majd dübörgök az ajtón türelmetlenül, hogy mihamarabb nyissák ki, mivel olyan érzésem van, mintha minden másodperccel elcsúsznék attól, hogy megvédhessem a fiatalabbat.

            Az ajtót Namjoon nyitja ki, én pedig gyorsan lépve ki cipőmből, el is szaladok mellette egy gyors köszönés odavetése társaságában. Folyamatosan Jungkook nevét kiabálom, először a nappaliba nézve be, majd a konyhába, viszont idő közben a sofőr is beér, így közli velem, hogy az emeleten keressem, ugyanis legutóbb arra látta menni. Már csak azt nem értem, ha hallja, hogy itt vagyok, miért nem jön ő is értem? Ilyen szinten ki lenne fordulva magából?

            Hangosan dübörögve rohanok fel a lépcsőn, majd egyenest a szobájához veszem az irányt. Felrántom az ajtót, s egyszerre könnyebbülök meg, de leszek még idegesebb, ahogy látom, az ágya szélén ül. Nagy szemeket meresztve néz fel rám, majd ekkor végre feláll, s innentől egyszerre mozdulunk. Becsapom magam mögött az ajtót, majd alig teszek két hosszú lépést, a másik már előttem is terem, s szorosan húz magához, ölelésbe vonva vállamnál fogva. Egyik kezével hajamba túr, tudat alatt szorongatja meg tincseim, amit nem bánok, mégis annyira meglep, hogy félve, gyengéden viszonzom ölelését. Érzem testének halovány remegését, s mintha a sírást próbálná visszafojtani, nagyot nyel, hallom is a csendben, mindettől pedig olyan szinten megesik rajta a szívem, hogy karjaim teljesen körbefonom teste körül, úgy húzva magamhoz szorosabban. Szíve szaporán ver, a saját bőrömön visszhangzik, ettől pedig az enyém is keserűen szorul össze. A másodpercek telnek, majd a percek is, az idő csak múlik, mi mégsem mozdulunk, csak élvezzük, hogy itt lehetünk egymásnak, láthatjuk a másikat, mely örömtől jelenleg nincsen jobb.

            -          Azt hittem, haragszol rám – töröm meg végül a hosszas csendet, mire még szorosabban ölel, s jobban megremeg egész lényében.

            -          Haragszom is – feleli, én pedig felhúzom szemöldököm, értetlenül állva hozzá. – Haragszom, kibaszottul, de haragszom rád, viszont… jobban aggódtam az épségedért – bújtatja arcát nyakamba, nekem pedig egész mellkasom szorul össze attól, hogy ilyennek kell látnom.

            -          Találkoztatok? – Válaszként alig észrevehetően bólint.

            Amitől féltem, bekövetkezett. Nem tudtam meggátolni, hogy ez megtörténjen, ettől pedig újból csak rosszul érzem magam, hogy képtelen vagyok rá, hogy megvédjem, meggyógyítsam, sőt, helyette még szítom is a tüzet. Hallgatnom kellett volna rá, nem szabadott volna elmennem abba a buliba, sőt, ésszerűen kellett volna gondolkodnom, rá kellett volna jönnöm, ki is Min Yoongi. Ki gondolta, hogy egy vadidegen, aki betoppan a kávézóba, az éppen ő lesz?! Még Jungkooknak sem tűnt fel, pedig elsétált mellette, ráadásul annyi tanár van a városban is, akik idősebbek, a franc gondolta, hogy ő lehet az, aki tönkretette egy tinédzser fiú lelkét.

            -          Most már elengedhetsz – kérem csendesen, ugyanis szeretnék a szemeibe nézni, úgy beszélni vele, viszont csak fejét rázza.

            -          Nem akarlak! – szól kétségbeesetten. – Nem akarlak elveszíteni.

            -          Nem fogsz, hé! Nyugi! – simogatom hátát, s már most érzékelem, hogy bizony nagy hatással volt rá az a találkozó. – Itt vagyok, itt is maradok, melletted leszek, oké? Figyelj, beszélnünk kell, de ez így nem fog menni – mosolyodom el a végére, de nem hajlandó elengedni, újfent csak fejét rázza. – Üljünk le, rendben?

            Torkomban gombóc nő, de sikerül elérnem, hogy gyengüljön szorítása, majd lassan el is húzódjon tőlem, viszont mikor szemeimbe néz, mintha megtörne bennem valami. Az a keserűség, ami belőle sugárzik, mintha nem is ugyanazt a személyt látnám, akit eddig ismertem. Ajkam tudat alatt harapom be, majd simítok végig hüvelykujjammal arcán, mibe úgy bújik, mint egy szeretetre éhes kiscica. Összekulcsolva ujjainkat lassan vezetem az ágyhoz, hogy annak végébe leüljünk, s egymással szembefordulva helyezkedjünk el. Nem tudom, hol kellene kezdenem, hogy egyáltalán mit kérdezhetek, mit mondjak, mit tud, fájdalmat okozni meg nem szeretnék, így is össze van törve, sugárzik róla.

            Megszorongatom kezeit, ezzel próbálva pozitív energiát küldeni belé, majd haloványan el is mosolyodom, de belőle nem váltok ki különösebb reakciót. Szemeit le sem veszi rólam, folyamatosan engem bámul, pislogni is alig pislog, mintha attól tartana, eltűnök a szeme elől.

            -          Mit beszéltetek? Hogy találkoztatok? – kérdezem csendesen, mire szemei a kétszeresükre nőnek.

            -          Nem! Te beszélj! Tegnap miután beszéltünk nem nyugodtam meg, azt hittem, haragszol rám valamiért. Még az is megfordult a fejemben, hogy csak titkolod, de még mindig bánt, ahogyan viselkedtem veled, utána próbáltalak elérni, de nem vetted fel egyetlen egyszer sem a telefont. Azt hittem, tényleg olyan szinten megsértettelek, hogy szakítani akarsz – süti le szemeit. – Hiába mondtad, hogy nem, nem tudtam elhinni, minden rossz megfordult a fejemben, de aztán Hoseok felhívott és olyanokat mondott, hogy inkább beszélgessünk, és kíméljem a feneked, mert most inkább erre lenne szükséged, de nem értettem, miről beszél, viszont hallottam, hogy a szórakozóhelyen van. Nem tudom már pontosan, miket mondott, de lejött, hogy nem vagy velük, és még ők se tudnak rólad semmit. Kétségbe voltam esve, el nem tudtam képzelni, mi lehet veled, ezért elmentem a lakásodhoz, de nem nyitottad ki, üresnek tűnt, aztán a kávézóhoz is elnéztem, hátha vagy olyan idióta részegen, hogy oda rejtőzködsz el, de ott se voltál, aztán kocsikáztam kicsit a városban, hátha meglátlak valahol, de nem voltál… sehol. Hazajöttem, reggel is a keresésedre indultam, tudtam, hogy dolgoznod kell, és szereted annyira a munkád, hogy legyen veled bármi, bemenj a kávézóba, de csak Hoseok volt bent, ő se tudott semmit felőled, elmondta, hogy látott kimenni a szórakozóhelyről, de azt nem hitte, hogy nem velem vagy. A biztonság kedvéért tettem még egy biztonsági lépést a lakásodra, hátha éjjel valamikor mégis hazavánszorogtál, de továbbra is üresnek tűnt. Még azt is kitudakoltam, hol dolgozik Minjae, hogy hozzá menjek, de… ott sem voltál. Ezután döntöttem csak úgy, hogy hazajövök és várok a csodára, mert felhívni sem tudlak, de… a kerítésnél kint… ott volt…

            -          Yoongi – mondom ki helyette a nevet, mire rémülten néz szemeimbe.

            -          Azt mondta, hogy nála vagy – szorítja meg kezeim. – Mit kerestél ott? Egyáltalán hogyan jöttél el onnan? Nem mondott semmit, egyáltalán honnan ismered? Azt említette, hogy jól vagy egyelőre, de attól tartottam, bajod esik, hogy… - Szemeit szorosan hunyja le, majd fejét rázza.

            Elengedve kezeit, felmászom az ágyra, hogy lábaimon ülve öleljem mellkasomhoz fejét. Könnyedén borul rám, elengedi magát, ami melengeti a szívem, hiszen megbízik bennem annak ellenére, hogy tudja, ismerem az exét és még csak nem is mondtam el neki. A probléma az, hogy nem tudtam, hogy kivel találkozgatok, ezért nem is gondoltam, hogy el kellene mondanom róla bármit. Ha hamarabb tudom, hogy kivel állok szemben, akkor talán ez mind nem következik be.

            -          Sajnálom – simogatom haját. – Nem akartam, hogy azt hidd, szakítani akarok, de másképp nem tudtam elérni, hogy ne akarj jönni, mert… tudtam, hogy ott lesz a szórakozóhelyen ő is, azt meg el akartam kerülni, hogy találkozzatok. – Érzem, hogy felszólalna, de mielőtt ez megtörténik, folytatom. – Csak hallgass végig! Nem tudtam, hogy ő kicsoda! Esküszöm neked, hogy nem tudtam! Annyira szégyellem magam emiatt! – engedem el, majd törökülésbe helyezkedve döntöm előre fejem, csak ne kelljen szemeibe néznem, melyek érzem, hogy engem pásztáznak. – Véletlen volt, mármint annyira nem, de kicsúszott a számon, én hívtam el magunkkal bulizni, de csak azért, mert éppen veszekedtünk, és olyan mérges voltam rád, hogy azzal a hévvel nem gondolkodva elhívtam, de utána már vissza akartam mondani, de Hoseok rendezkedett a hátam mögött, ami tudom, hogy nem mentség, de…

            -          Ne hadarj, nem értelek! – teszi kezeit lábaimra, én pedig ekkor végre felnézek szemeibe. – Te hívtad el? Azért mert veszekedtünk? – húzza fel hitetlenül szemöldökeit, mire elhúzom szám, de bólintok.

            -          Akkor még nem tudtam, ki ő, de egyáltalán nem tűnt úgy, mintha veszélyt jelentene bármilyen értelemben, mert rendes volt velem, amit persze már értek, miért, de akkor még nem jött le.

            -          Olyan naiv vagy, bezzeg nekem mennyi ideig tartott megtörnöm téged! – komorodik el.

            -          De te tetszettél! – vágom rá gondolkodás nélkül, majd ajkam beharapva nézek el oldalra, hogy ne kelljen önelégülten csillogó szemeibe néznem. – Mindegy, te más voltál és vagy is, úgyhogy ezt át is léphetjük. Nem mondtam még el mindent és most már muszáj és szeretném is, úgyhogy… a héten, amikor nálad voltam utoljára, akkor elmentél egy konferenciára vagy mire, én meg benéztem a dolgozószobádba. Nem akartam semmit se csinálni, csak unatkoztam, úgyhogy gondoltam visszanézem a szerződést, úgyis tudom, hol tartod, meg ilyenek… aztán kinyitottam az eggyel alatta lévő fiókot is és… kicsúsztak a kezemből a papírok. Nem az én dolgom, tudom, nem is szabadott volna kutakodnom, de csak nem tudtam mit kezdeni már magammal, arra meg nem számítottam, hogy… látni fogok rólatok egy közös fotót – nyelek nagyot, legyűrve a gombócot torkomból. – Még sose éreztem ennyire rosszul magam amiatt, amit tettem. Nem akartam hinni a szememnek, hogy azt a férfit öleled, akivel mostanság találkozgatom, utána meg már csak örültem, hogy nem mondtam el neked a nevét, mert féltem, mi lett volna a reakciód, ha megtudod. Ezért nem volt hozzá képem, hogy utána bármit is csináljunk, ezért akartam hazamenni, ezért volt minden! Annyira röstellem! Nem akartam kutakodni, titkolózni sem, meg semmit, csak el akartam kerülni, hogy találkozz vele, hogy megtudd, újra felbukkant, mert féltettelek. – Nagyot nyelek a végére, s kétségbeesetten nézek szemeibe.

            Feszült csend áll be közénk, viszont nem érzem, hogy szikrázna a levegő, szimplán nyomasztó így, hogy színt vallottam. Most sokkal inkább szégyellem magam, mint eddig, s érzem is, hogy arcom szinte ég, biztosan fülig vörösödtem, de mindez eltörpül amellett, hogy a velem szemben ülő mit érezhet. Folyamatosan csak bámul, le sem veszi rólam a szemeit, s nem tudom eldönteni, hogy most ennyire haragszik vagy egyszerűen csak próbálja összerakni a képet? Mindenesetre, az én szívem vadul verdes mellkasomban, ideges vagyok, egyszerre akarom magamhoz ölelni, de elfutni is minél messzebbre, csak ne kelljen hallgatnom a bizonyára következő kiosztását.

            -          Megérdemlem, ha kiosztasz, nyugodtan add ki magadból – szólok csendesen. – Tudom, hogy rosszat tettem, azon se lepődnék meg, ha ezek után már te akarnál kidobni, mert csalódtál bennem.

            -          Annyira hülye vagy – jelenti ki váratlanul, de hangja nem sugároz magából haragot. – Abban igazad van, hogy pofátlan dolog volt turkálnod a cuccaim között, de megértem, hogy miért nem akartad elmondani, bár amit el akartál kerülni vele, annak már úgyis késő – süti le szemeit ezúttal ő, én pedig szemöldököm ráncolom.

            Fejem rázva helyezkedem ültömben, majd fogok kezeire, hogy őt is fentebb másztassam az ágyba, így annak közepén foglalunk legközelebb helyet, én pedig csak mérgesen nézek rá, miközben ezúttal ő az, aki nem néz rám. El sem hiszem, hogy Yoongi ekkora hatással volt rá, hogy ennyire kiforduljon magából! Ez nem ő, ki kellett volna akadnia, dühösnek kellene lennie, leszidnia, büntetéssel fenyegetőznie, de nem komoran nézni a földet – jelen esetben az ágyat.

            Hitetlenkedve fogom két kezem közé arcát, hüvelykujjammal végigsimítva rajta, mire ő csak ártatlanul pislog rám, nekem pedig ettől a tekintettől nagyot dobban szívem.

            -          Mit mondott neked? Csinált valamit? Miért vagy ilyen furcsa? Kiabálj velem! Mondd, hogy milyen rosszat tettem, hogy mennyire éretlen vagyok melletted! Mondj már valamit! Biztosan nagyon dühös vagy rám, amiért titkolóztam és a cuccaid között is kutakodtam!

            Szemeim a kétszeresükre nőnek, mikor kezeimre fogva húzza azokat el magától, majd következőleg már ajkaimra tapad. Hevessége megrémít, először el is felejtem viszonozni, majd észbe kapva, hogy lehet, megint csak hülyeséget csinálok ezzel, lehunyom szemeim és átadom magam kétségbeesésének, melyet belead ajkainak játékába. Folyamatosan jár közben az agyam, miért teszi ezt, mi ez a hirtelen váltás, de nem tudom, hova tenni. Nyelvével végigsimít alsó ajkamon, így automatikusan nyitom nagyobbra szám, hogy táncra hívja ízlelőszervem. Beleszusszantok csókunkba, mire csak még túlfűtöttebbnek érzem. Nem telik bele sokba, mikor egyik kezét tarkómhoz vezeti, a másikat csípőmhöz, majd úgy borul le az ágyra hátára fekve, engem egyenest magára húzva. Nem enged el, szorosan húz magához, mire szemöldököm ráncolom, s nagy nehezen sikerül megemelkednem róla, így tenyereimen támaszkodva nézek le rá, a sötét szemeibe, melyek csak úgy csillognak, ami ezúttal megijeszt.

            -          Mit csinálsz? – kérdezem csendesen. – Éppen csak megérkeztem, azt se tudod, mi történt velem.

            -          Itt vagy épen és egészségesen, nekem pedig más nem számít, a részletekről ráérünk később vitatkozni – simít végig arcomon, mire még értetlenebbül nézek rá. – Yoongi azt mondta, nála vagy, erre nem sokkal később felhívsz, hogy jössz hozzám, értelemszerűen megszöktél, átvágtad, ügyes vagy, de jelenleg nem szeretnék ezekről a rossz dolgokról beszélni.

            -          De akkor…

            -          Azt akarom, hogy elfeledtesd velem, ami történt – vág szavamba, szemei pedig az elszántság tüzében égnek. – Nem akarok többé emlékezni arra a sok fájdalomra, amit velem tett. Megőrülök tőle, elegem van belőle! – hunyja le szorosan szemeit, én pedig egy pillanat alatt sajnálom meg. – Alig bírtam megszólalni, mikor ott állt velem szemben, mert igazad van, még mindig nem léptem túl a múlton, hiába történt már hosszú évekkel ezelőtt. Erősnek kell lennem, nem hagyhatom, hogy már a jelenléte is meggyengítsen! – néz szemeimbe ismét. – Ha legközelebb találkozom vele, azt akarom, hogy lássa, nem vagyok már ugyanaz, mint régen, hogy nem tud megtörni!

            -          Jungkook… miért találkoznál vele még egyszer? – ülök fel, majd ölében kényelmesen helyezkedem el, ahogy ő is követi példám. – Megkértem Jimint, hogy tartsa távol tőlünk.

            Tekintete megváltozik, elkomorodik, s ezúttal a haragot látom benne, amire értetlenül pislogok.

            -          Jimin? – kérdez vissza vészjósló hanglejtéssel, mire nagyot kell nyelnem, még én is megrémülök tőle.

            -          Nos, öhm, igen, erről szerettem volna még beszélni, mielőtt úgy nekem estél – köszörülöm meg a torkom. – Nem tudom, mennyit tudsz, de múlt éjjel nekem szépen bevertek a szórakozóhelyen és Yoongi volt az, aki segített rajtam, és mivel eléggé vérzett az orrom, elrángatott magával azzal a címszóval, hogy segítsen. Nem akartam felmenni hozzá, meg is álltam út közben, még azt is megkérdeztem tőle, hogy van-e ikertestvére, mert nem akartam elhinni, hogyha segíteni szeretne, akkor hogyan lehetne ő az a férfi, aki bántott téged, és… - Mély levegőt veszek. – Végül mégis felkerültem hozzá, mert elég makacs és erősebbnek is tűnik visszagondolva, na meg részeg voltam, nem is voltam már úgy képben, úgyhogy mindegy, megtörtént. Egy ideig még tényleg úgy is tűnt egyébként, hogy segít, mert adott törlőkendőt, amit az orromhoz tarthattam, amíg eláll a vérzés, de már nem volt vészes amúgy se, de aztán… ittam egy pohár vizet, onnantól meg sötétség. Az utolsó emlékem onnan az, hogy valaki hátulról lefog, de akkor még nem tudtam, hogy ki az, végül mikor ma felébredtem… egy fürdőkádban… összekötözve – ráncolom szemöldököm, ahogy realizálom, mennyire nevetséges ez az egész -, Jimin volt ott mellettem.

            -          Yoongi lakásán? – Bólintok, mire még inkább elsötétül tekintete. – Mit keresett ott?

            Mély levegőt veszek, lehunyom szemeim is egy pillanatra és felidézem a délelőtt történteket. Megpróbálom szépen, érthetően megfogalmazni neki, mi miért történt, hogy mit miért tett, hogy most hogyan érez, hogy végül mégis elengedett, mert sikerült hatnom rá, hogy annyira nem is rossz ember, különben még mindig ott feküdnék, vagy ki tudja, mi lenne a sorsom. Kooknak látszólag egyetlen szavam se tetszik, egyre idegesebb, s mikor benne is tudatosul, hogy bizony Jiminnek eljárt a szája, olyan szinten akad ki, hogy én érzem magam rosszul tőle, még ki is mászom az öléből, amire már észbe kap, s ijedten néz rám. Próbálja megmagyarázni, hogy nem rám dühös, hanem az exemre, s mikor elmondja, miért, ami nekem eddig eszembe sem jutott, én is átérzem mérgét. Jimin is aláírta a titoktartási szerződést, mi szerint soha senkinek nem mondhatna el az örökös piszkos kis szokásairól semmit, ő mégis megtette, eljárt a szája, ráadásul éppen annak az embernek nyílt meg, aki miatt ez az egész egyáltalán létrejött, maga a rendszer a fiatalabb életében.

            Jungkook sokkal idegesebbnek tűnik, mint eddig, s csak így fogom fel, hogy az, amit én tettem, az valóban eltörpül ezek mellett. Visszasomfordálva mellé, szoros ölelésbe vonom, de nehezen bírja elengedni magát. Az ügyvédjéről motyorászik magának, majd hajába túrva, megkínozza tincseit, úgy ragadja meg a szálakat, amit még nézni is fáj. Mindeközben egy pillanatra sem engedem el, azt szeretném, ha érezné, én mindig mellette állok, történjék bármi. Folyamatosan simogatom, türelmesen várom, hogy lehiggadjon, ami csak percek múltán történik meg. Kifújja a levegőt, vállait leengedi, majd csalódottan néz rám, de nem zavartatja magát, karjaim között marad. Úgy fest, akár egy kisfiú, látom benne azt, akit a fényképen is, amitől csak jobban sajnálom. Ott olyan boldognak tűnt, de Yoongi már ott is a dominanciát sugározta magából, elég volt azt az egyetlen képet látnom róla.

            Jungkooknak törődésre van szüksége, amit tőlem megkaphat, akarok is róla gondoskodni, jobbá tenni az életét, s most, hogy a legnagyobbnak ígérkezik a baj, ki fogok tartani mellette. Figyelni fogok rá, nem fogom hagyni, hogy baja essék, ha pedig Yoongi mégis ide pofátlankodna, teszek róla, hogy megemlegesse!

            -          Annyira aggódtam érted! – suttogja. – Most, hogy Jimin elengedett, biztos vagyok benne, hogy lesz ennek még folytatása, éppen ezért… nem kellene bemenned dolgozni. Tudja, hogy ott megtalál, és jobb lenne elkerülni a találkozást.

            -          Haza kellene mennem néhány cuccomért – jelentem ki váratlanul, mire értetlenül pislogva húzódik el tőlem. – Ha nem dolgozom, nem fogok otthon ülni, ott nem is érezném magam biztonságban, és egyébként is melletted szeretnék lenni, hogy figyelni tudjak rád. Ha felkeres, akkor tudja, hol laksz, akkor pedig nem engedlek a közelébe egyedül.

            -          Ide akarsz jönni? – csillannak fel szemei az örömtől, mire elkuncogom magam. – Hosszabb időre? – Válaszként bólintok. – Nem lehetne, hogy később menjünk, itt is van minden, amire szükséged van, de jelenleg nem hiszem, hogy a városba kellene mennünk. El se hiszem, hogy ezt te mondtad, hogy idejössz! – vált át gyermeki boldogságba a végén, én pedig elnevetem magam tőle. – Ennyi rossznak kell történnie, hogy ha ideiglenesen is, de ideköltözz. Még mindig igazságtalannak tartom, hogy csak nekem nyílsz meg ilyen nehezen.

            -          Ezt bóknak kellene venned.

            Elmosolyodik válaszomon, majd nem sokkal később már egymással szemben feküdve nézünk a másikra, egyetlen szót se szólva, csak élvezve, hogy senki se zavar. Ezt a pillanatot nem tudja már semmi se tönkretenni, elvégre eljöttem Yoongitól, Jimint lelkileg megtörtem, az pedig, hogy ők ketten hogyan beszélik meg a továbbiakat, nem ránk tartozik. Itt vagyunk épen és egészségesen, Jungkook jól mondta, ettől pedig nem fontosabb semmi sem. Még ha haragudott is rám, mert eltűntem és úgy viselkedtem, ahogy, jobban örül annak, hogy most itt fekszem mellette és nem lett bajom. Egyébként is van attól nagyobb gondunk, minthogy én kutakodtam a cuccai között, például Jimin, aki megszegte a titoktartási szerződést. Ebből bizony simán lehet pert indítani, csak legyen bizonyítéka. Mindenesetre, örülnék, ha nem lenne belőle nagy ügy.

            Arcomon simít végig ujjaival, majd néhány tincsemet simítja hátra. Belegondolva, hogy néhány perce még felzaklatva húzott magára és ilyen módon várta a megváltást, hátha túljut a múlton, elszomorít. Nem merek konkrétan rákérdezni, mit is akart pontosan, de elég egyértelmű, hogy Yoongi után úgy fel volt és még biztosan van is zaklatva, hogy a múltat olyan módon akarta elfelejteni, hogy vegyem át az aktív fél szerepét. Meg akarom gyógyítani, hogy túl tudjon lépni a régmúlton, most pedig zaklatott, gyönge, folyamatosan a tinédzser fiút látom benne, aki ártatlan, szeretetre vágyik, én mégis elutasítottam. Máskor át akartam már venni a vezető szerepet, de nem engedte, viszont most, hogy ilyen állapotban van, talán meg kellene próbálnom. Sikerülhet, most talán meg tudnám mutatni neki, hogy nem kell félnie, akkor Yoongi elé is bátrabban tudna állni, de úgy, hogy az utolsó emléke vele van még, amikor alul volt, képtelenség, hogy felülemelkedjen rajta. Segíteni szeretnék? Mernem kellene lépni… és merek is, mert számomra fontos a boldogsága.

            Lassan, óvatosan mászom közelebb hozzá, majd még fekve hintek egy aprócska csókot ajkaira. Nagy, barna szemeivel csak úgy néz rám, melytől szívem nagyot dobban. Lehet, jobban tenném, ha inkább kibeszéltetném belőle azt, miről társalogtak az exével, de nem hinném, hogy képes lenne rá, hogy visszaidézze, kimondja azokat a szavakat, amiket hallott. Először meg kell törnöm, le kell rombolnom a falat körülötte, hogy jobbá tehessem a mindennapjait. Bátrabbnak kell lennie.

            Megemelkedem, úgy hívom szenvedélyesebb csókra, melyet várakozás nélkül viszonoz, úgy húz magához, elmélyítve azt. Kényelmesen, alkarjaimon támaszkodva helyezkedem el fölötte, miközben továbbra is csak csókoljuk egymást, el nem akarván szakadni a másiktól. Kezeivel hátam simogatja, még egyre szaporább szívverését is érzem mellkasomnál, ahol egymáshoz simulunk, pedig még nem is történt semmi különösebb. El kell érnem, hogy ne érezze magát zaklatottnak, hogy el tudja engedni magát, élvezze, amit teszek vele.

            Helyezkedem, lábaim felhúzom, azokon biztosítom egyensúlyom, így egyik kezemmel kényelmesen simítok végig felsőtestén, melyet egyelőre a ruha takar előlem. Mindeközben áttérek nyakának kényeztetésére, ellepve édes csókokkal, véletlenül sem szívva meg bőrét, hogy azt mutathassam meg neki, van nagyon is érzéki oldala annak, ha valakivel erőszakmentesen, szerelmesen szeretkezik. Ő is bevezetett engem egy olyan világba, ami durva, kegyetlen, még ha nem is mutatott meg mindent, amit lehetne, de van elképzelésem róla, viszont így most rajtam a sor, hogy megtörjem, hogy engedjen a lágy simogatásoknak, a vágynak, hogy valaki azt tegyen vele, amit csak akar, mégis mindketten élvezzék.

            Benyúlok pólója alá, kockáin végigsimítok, fel, egészen mellkasáig, de nem teszek semmit, csak gyengéden bánok vele. Fejét hátradönti, hogy jobban hozzáférhessek, mire nyelvem kidugva nedvesítem be bőrét, melybe beleborzong. Visszahajolok ajkaira, hogy még egy csókot leheljek rájuk, majd felülve magammal húzom őt is, hogy levegyem róla felsőjét, amit félredobok az ágyon. Ekkor váratlanul kap sokkal hevesebben utánam, mire beleszusszantok ajkaink játékába, s ez láthatólag tetszik neki, viszont nem hagyhatom, hogy átvegye az irányítást, ezúttal nem. Ki fogok tartani amellett, hogy megváltoztatom a hozzáállását az aktusokhoz, hogy ne féljen engedni, átadni magát nekem, hiszen a párja vagyok, ez pedig nem feltétlen jelent rosszat, mint amit ő megélt.

            Az én felsőmtől is megszabadulunk, amit száműzünk az övé mellé, majd csak ezután fektetem vissza. Apró csókokkal haladok végig testén, majd vissza is, végül megállapodom mellbimbójánál, hogy először csak nyelvemmel cirógatva ingereljem, ami láthatólag nem tetszik neki, többet akar, ezért ajkaim közé véve szívom meg erősebben, amire egy aprócska nyögést váltok ki belőle, de már ez a kis hang is zene füleimnek.

            Azt akarom, hogy megbízzon bennem, hogy érezze a törődést, hogy mindig mellette leszek, viszont egy egészséges kapcsolatban mégis csak váltakoztatnunk kellene a szerepeket, elvégre mindketten férfiak vagyunk, akkor is, ha éppenséggel nem a nőkre bukunk.

            Élvezi minden érintésem, még szemeit is lehunyja, hogy átadja magát az én kényeztetésemnek, miközben szép lassan minden ruhadarabjától megfosztom őt is és magamat is. Hosszú percekig csókolgatom, simogatom mindenütt, majd hozzásimulva fogom legérzékenyebb pontunk össze, úgy csalva ki belőle szebbnél szebb hangokat. Ajkát harapdálom, nem bírok betelni vele, ő pedig tincseim markolássza, néhol feszültebben, máskor elengedve magát. Ahogyan szemeimbe néz, azokkal a sötét íriszeivel, teljesen megbabonáz, legszívesebben egész áldott nap elnézném ezt az arckifejezését.

            Lábai közé férkőzve kezdenék lassan ellazításába, miután egy kis instrukcióval a síkosítót is megtalálom, viszont ekkor kezeimre fog, mielőtt nyomhatnék ujjaimra belőle, összekulcsolja kezünket, majd egy határozott rántással húz magához, így átölelve véknyabb testem – legalábbis az övéhez képest. Értetlenül pislogok rá, ahogy sikerül annyira elhúzódnom, hogy szemeibe tudjak nézni, ő viszont nagyot nyel, miközben fejét rázza.

            -          Nem megy – hunyja le szemeit is.

            -          De hiszen még nem is csináltam semmit! – simítom hátra homlokából tincseit, s nyomok egy gyors csókot ajkaira.

            -          Tudom, hogy mit akarsz, és folyamatosan előttem van… az ő arca is – sóhajt mélyet. – Akárhányszor lehunyom a szemem, bennem van az, hogy mit akarsz tenni, és automatikusan őt látom, hiába tudom, hogy te vagy az.

            -          Akkor ne hunyd le a szemed – csókolok párnáira újból. – Nézz rám! Nem mozdulok innen, rendben? Csak nézz a szemembe, akkor engem fogsz látni csak! Engedd el magad, Jungkook! Szeretlek! – lepem el csókjaimmal folyamatosan. – Csak rám nézz!

            Folyamatosan suttogom neki a szavakat, s hallgat is rám, rajtam tartja szemét, így végre sikerül megemelkednem róla, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Figyelek minden egyes rezzenésére, arra, izmai hogyan feszülnek meg, de nem távolodom el annyira, hogy véletlenül ne láthasson, hogy másra terelődjenek a gondolatai. Fogva tartom tekintetét, miközben elérem, amire eddig vártam, ő pedig néhol kénytelenül hunyja le szemeit, de hamar ki is nyitja, hogy rám nézzen, én pedig csókokkal lepem el mindenütt, hogy ne a fájdalomra koncentráljon. Olyan odafigyeléssel, gondossággal tágítom, akárcsak ő engem az első alkalmunkkor, annyi különbséggel, hogy én nem kötekszem. Egyedül rá figyelek, s ő pedig én rám, ezzel egy teljesen másik világba varázsolva magunkat. Csillogó szemeiben az univerzum tükröződik, gyönyörű, s sötét a vágytól, mégis csillog, mintha a csillagok ülnének benne.

            Háta ívbe feszül, szemeit szorosan zárja össze, arca enyhe grimaszba torzul. Izmai megfeszülnek, aprócska körmeivel hátamba mar, de nem érdekel. Füléhez hajolva halkan suttogom neki a nyugtató szavakat, miközben ujjaimmal cirógatom felhevült bőrét. Édes kis nyögések hagyják el száját, mely már bőven elég, hogy végigfusson rajtam a borzongás. Imádom hallgatni, s most, hogy végre az enyém lehet, teljesen az enyém, s én az övé, boldogabbnak érzem magam, mint valaha. Sikerült, megtörtem, ő pedig idővel úgy élvezi az aktust, ahogy kell. Magához ölel, el sem enged, lábait pedig felhúzza, csípőjével segít, velem együtt mozog. Testünk együtt hullámzik a puha matracon, mely olyan, akár a felhők. Mintha csak repülnénk az égen, a magaslatok között szárnyalnánk együtt, ahol az angyalok körbetáncolnak, jósággal, boldogsággal áldanak meg s biztonsággal.

            Hangunk egyre hangosodik, a fiatalabból pedig olyanokat csikarok ki, amelyeket eddig még sose hallottam, s minden egyes perccel, másodperccel és pillanattal csak jobban szeretem. Közelebb érzem magamhoz, olyan, mintha a lelkünk is összefonódna, ez pedig a sok rossz után megnyugtató, már ránk fért. Mindehhez valóban túl kellett jutnunk a történteken, de visszagondolva semmit sem bánok, hiszen akkor most nem tartanánk ott, ahol, akkor talán sose kerülnénk a megfelelő közelségbe, így viszont eggyé válunk, a szívünk együtt dobog, egy ritmusra ver.

            Könnyek ülnek szeme sarkában, amit lecsókolok. Azt mondtam neki, hogy nézzem rám, de én se bírom tartani magam a végletekig. Nyakába bújok, felmordulok, majd egy kisebb nyögés kíséretében érem el a csúcsot, szállok a magaslatok magaslatára, a tetőpontra, ahonnan nincs tovább. Az alattam fekvő is hamar megtapasztalja ezt az érzést, s fejét hátravetve nyög fel, míg én a mozgással továbbra sem állok le, az utolsó pillanatig így teszek, amíg bírok. Hosszasan nyög fel, ez a hang pedig olyan érzést indít meg bennem, hogy még másodjára is képes vagyok vele együtt menni, még ha nem is annyira, mint elsőre.

            Óvatosan húzódnék ki belőle, ha nem fonná derekam köré lábait, így meggátolva benne. Maradásra bír, meg is kér rá, csendesen pihegve. Elmosolyodom, ahogy arcát nézem, s másodperceken belül ő is viszonozza gesztusom, végül ledobja két oldalamra lábait, hogy megmozdulhassak végre. Elfekszem mellette, karom és lábam átvetem felette, ő pedig így húz magához, ami azt az érzést kelti bennem, mintha most is ő irányított volna, de nem zavar. Őt pont így szeretem, felnőttként, hogy ő a domináns.

[15/25] Stalker with love [2.évad]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Hoseok, Jimin

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Azt terveztem, hogy egy héttel később hozok részt, amiért a Wattpad megint nem szeret engem, mivel az előző részt nem hozta ki értesítőnek valószínűleg senkinek, ezt látom is, és volt, aki írta is, hogy nem érkezett, de végül… megesett a szívem. Megírtam, remélem, ezt már mindenki látni fogja, így újra tudjátok olvasni, addig pedig… jó olvasást! ^^

Fejem kicsit sajog, felnyöszörgök az érzésre. Kényelmetlenül fekszem valahol, kezeim a hátam mögött, ahogy pedig próbálom megmozdítani őket, mintha összeragadtak volna. Össze vannak kötve, érzem. Szemeim kinyílnak, így azonnal hunyorgok is, ahogy a lámpafény megcsap, viszont hamar megszokom, így körbelátok a helyiségben, ahol vagyok jelenleg. Szinte minden a fehér és a szürke színeiben pompázik, mellettem a falat is csempe borítja, majd csak ekkor realizálom, hogy egy fürdőkádban fekszem, amit nem tudok hova tenni. Ahogy jobban megnézem a helyet, ahol fekszem, egy alakot látok meg a kád másik végében ülni, fejét pedig félve fordítja felém, az én szívem viszont szaporán verdes, szemeim tányérméretűre nőnek. Automatikusan mozdulnék, de feltűnik az is, hogy lábaim szép kis csomóval lehetnek összekötve, biztos, ami biztos, viszont nem ez az, ami a legjobban aggaszt jelenleg.

            -          Te mit keresel itt? – csúszik ki számon a kérdés. – És én miért vagyok itt? Hol vagyok? – nézek újra és újra körbe, de nem jutok előrébb, fogalmam sincs, hogy hol lehetek. – Mondd, hogy álmodom… mondd, hogy álmodom, Jimin! – emelem meg hangom, mire továbbra is félve néz rám, még ajkait is összepréseli, de nem felel. – Mi ez az egész? Miért nem mondasz semmit? Tudod, hogy ez rohadt irritáló?

            Egy sóhaj kíséretében hajtja le fejét, majd nézegeti ujjait, melyekkel piszkálgatja az ellentéteseket. Lejön, hogy nem tervez beszélni, bizonyára meg van kötve a keze, az övé csak idézőjelesen, viszont tudnom kell, mi folyik itt. Szóra kell bírnom, mert bele fogok őrülni a tudatlanságba, mozdulni meg képtelen vagyok. Fejemben csak úgy cikáznak a gondolatok, a rosszabbnál rosszabb feltételezések, s egyszerre sírnám el magam, de közben mégis olyan dühösnek érzem magam és összezavartnak, hogy képtelen vagyok egyetlen könnycseppet is ejteni.

            Hosszas percekig próbálkozom a szabadulással, hogy a kis véknyabb köteleket szétszedjem magamon, de képtelen vagyok rá. Szitkozódom magamnak, mivel a másik nem figyel rám, legalábbis úgy tesz, mintha nem érdekelné a szenvedésem, de jól ismerem, tudom jól, hogy most bizonyára szenved legbelül. Sugárzik róla, hogy valami nincs rendben vele, és azt is tudom, hogy könnyen megtörhető, úgyhogy mindenképp elérem a célom.

            -          Oké, figyelj, beszéljünk higgadt fejjel. Mint láthatod, mozgásképtelen vagyok, úgyhogy kezdésnek akár azt is elmondhatnád, miért egy francos kádban fekszem! – morgom el a végét. – Ennél kényelmesebbet már nem találtál? Egyáltalán te hoztál ide? – Továbbra sem válaszol, de látom tekintetén, hogy minden szavamat felfogja, de nem hajlandó rám nézni. – Jimin, kérlek, legalább nézz rám, ha hozzád beszélek! – váltok át szenvedőbe, mire néhány másodpercig, mintha elgondolkodna valamin, végül megteszi, amire kérem, ettől pedig megkönnyebbülök, hiszen legalább ennyit haladtam. – Hol vagyok? – kérdezem csendesen, sokkal nyugodtabban, mint eddig, mire úgy tűnik, végre szólásra nyitja száját.

            -          Azért vagy itt, mert innen nehezebben tudsz kimászni, mint lefordulni mondjuk egy ágyról – magyarázza csendesen, miközben lesüti szemeit.

            -          Ó, mekkora ötlet! Legszívesebben még csettintenék is, de ez így nem lenne menő, hogy nem tudom előrerántani a kezem hozzá! – vetem neki gúnyosan, mire szemeit égnek emeli. – És mondd csak, mióta avanzsáltál emberrablóvá?

            -          Vicces vagy – morogja.

            Nem bosszantom tovább, látom, hogy nincsen jó kedvében, így a saját emlékeimre hagyatkozom. Nem ittam annyit, hogy ne emlékeznék semmire, tisztán él bennem, mikor bevertek nekem, ami megint csak egy érdekes eset volt, hiszen miért álltak ilyen gyerekes módon belém? És után miért termett mellettem Yoongi? Az egész egy nagy katyvasz, nem értek semmit belőle, viszont rögtön beugrik, hogy én annyira szét voltam csúszva, hogy Yoongi könnyedén felvitt magához. Ezek szerint nála lehetek, ez nem is kérdés, biztosan így van, de akkor… miért zárt be? Én azt hittem, rosszul ismertem ki, valójában csak hasonlítanak Jungkook exével, de akkor miért vagyok nála, és Jimin mit keres itt?

            Mély levegőt veszek, próbálom nem felizgatni magam a saját gondolataimmal, mivel előrébb nem fogok jutni. Egy valami biztos, mikor feljöttem, kaptam egy pohár vizet, majd miután azt megittam, rosszul lettem. Minden elhomályosult előttem, forgott velem a világ, fel se fogtam, mi történik, már csak annyit láttam, hogy mögém néz, majd kezek takarták el előlem a világot, viszont akkor már késő volt. Talán már borultam is oldalra, alig emlékszem.

            -          Te voltál az – suttogom, mire ismételten elérem, hogy rám nézzen. – Te kaptál el, mikor elájultam. Láttam, Yoongi is hátranézett, nem vagyok hülye. Nála vagyunk, igaz?

            -          Ha tudod, minek kérdezed? – húzza ki magát ügyesen, de legalább válaszol.

            -          Miért vagyok itt? Van eszem, biztos, hogy előre el lett tervezve, de miért? Mi értelme ennek, hogy te itt vagy és figyelsz rám?

            -          Nem fogod befogni?

            -          Na, látod, ezt nagyon jól eltaláltad – bólintok elégedetten. – Azt nem értem, hogy erre mi szükség volt, de ha már itt kell lennünk összezárva, akár beszélgethetnénk is egy kicsit. Azért vagy ilyen szűkszavú, mert olyan durván neked álltam a legutóbbi találkozásunkkor? Tisztában vagy vele, hogy utána min mentem keresztül? A halálomat akarod vagy mi? – bombázom kérdéseimmel, de egyetlen egyre sem felel, csak néz egyre kétségbeesettebben szemeimbe. – Nem hittem, hogy valaha is találkozni fogunk utána. Akkor nagyon dühös voltam rád, de szerintem te is tisztában vagy vele, hogy joggal. Fáj, még mindig fáj, ha arra gondolok, mi történt, hogy mire voltál képes, de nem mondtam senkinek, túltettem magam rajta, nem törődtem vele, erre most megint itt vagy. Valamiért állandóan megjelensz az életemben, és… Jimin – nézek áthatóan szemeibe -, nem akartam haragban elválni, akkor csak sok volt minden, érted? Annak ellenére, hogy tudom, mi történt, miért hagytál el, képes lennék elfelejteni, fátylat teríteni rá, ha tudnánk értelmesen társalogni. Az erőszak semmire sem megoldás, ezt jegyezd meg.

            -          Tudom – szorítja ökölbe kezeit, de nem dühösnek, sokkal inkább kétségbeesettnek tűnik, amivel felkelti kíváncsiságom. – Azt mondod, fátylat teríthetünk a múltra, ha most beszélünk? – fordul felém testével is. – Akkor beszélgessünk, úgyis van még bőven időnk, a történteket pedig jobb tiszta fejjel megbeszélni, anélkül, hogy nekem ugranál.

            -          Felfogom, megértem, hogy beleszerettél Jungkookba, és ahogyan mondtad is, engem is szerettél, ezért nem akartál szakítani, csak aztán meg lett változtatva a szerződés tartalma és még sorolhatnánk a többit, amivel tisztában vagyunk, de ezt átugorhatnánk. Miért találkozunk már megint? Figyelsz? Követsz? Mit keresel Yoonginál?

            -          Ezek a kérdések nem kettőnkről szólnak – komorodik el. – Túl akarsz lépni a kettőnk kapcsolatán úgy, hogy nem is arról kérdezel?

            -          Oké, tudom, csak… sok a kérdés bennem.

            -          Akkor segítek egy kicsit, végül is, veszíteni nem veszíthetek – ránt vállat. – Amit akkor ott, Jungkooknál beszéltünk, igaz volt. Őszinte voltam, hogy nem szerettem volna összekapni veled, hanem békében elválni, ha arra kerül a sor, és hát… arra került. Te is szereted, s mint tudomásomban is van, jelenleg kapcsolatban vagytok. – Szívesen rákérdeznék a hévvel, hogy honnan tud róla, de folytatja a beszédet, így belém fojtva a szót. – Nem gondoltam, hogy a jövőben ilyen csúf játékot fog űzni velem a sors, hogy pont ahhoz a férfihoz kerülj, aki miatt elhagytalak. Nem akartam rosszat neked, de igazad van, megcsaltalak, ez nem is kérdés, de ezen már olyan mindegy rágódni. Ami megtörtént, megtörtént, a múlton változtatni nem tudunk, viszont sajnálom, hogy… mégsem voltam teljesen őszinte veled. Ha már összekerültünk újból, el kellett volna mondanom, mit miért tettem, de magadtól is rájöttél a dolgokra, meg is leptél, honnan tudsz ennyi mindent, de egyértelműen nem vagy hülye, gyorsan össze tudod rakni a kirakós darabjait, ahogyan azt is tudod, most hol vagy.

            -          De te miért vagy itt? Honnan ismeritek egymást és egyáltalán mióta? – ráncolom szemöldököm.

            -          Nem túl érdekfeszítő sztori, te is tudod már, hogy tanár, így hát, egyik nap, mikor elmentem az öcsém elé az iskolához, összefutottam vele. Tanítja a testvérem, ezért volt miről beszélni, végül, ahogy telt az idő, egyre többet tudtunk meg egymásról, összejártunk, ilyesmi. Nincsen ebben semmi érdekes.

            Szemeim résnyire szűkítem, ahogy méregetem alakját. Lazának próbál látszani, de engem nem tud átverni, átlátok rajta, sugárzik, hogy nincsen rendben, mintha félne, ami további kérdéseket vet fel bennem. Legalább tudom, hogy Yoongi a munkájáról nem hazudott, valóban tanár, viszont, ha ez így van, akkor nem tévedtem, valóban ő Jungkook exe.

            -          És most hol van? Miért nem ő felügyel a saját lakásán? – vetem neki a kérdést.

            -          Dolga van, fontos dolga – adja meg a tömör választ, én viszont nem érem be ennyivel, szemöldököm felhúzva próbálom szóra bírni. – Nagyon fontos, ezért nem tud itt lenni, de valakinek muszáj figyelnie rád.

            -          Hol van? Mondd meg, hol van! Szerinted tudok most tenni bármit ilyen állapotban? Jimin, kérlek, mondd el, hol van, tudnom kell! – Lesüti szemeit válasz helyett. – Tisztában vagy vele, ki ő, hogy mit tett?

            -          Hogy ne lennék tisztában? – emeli meg hangját ezúttal ő. – Erre már nem figyeltél, igaz? Pedig el is mondtam neked, hogy Jungkooknak titkai vannak, hogy látnod kellene, valami nagydolog van a háttérben, ami elkerüli a figyelmed. Szerinted nem vagyok tisztában azzal, hogy Min Yoongi kicsoda?

            -          Te tudod, hogy… hogy Jungkook…

            -          És Yoongi együtt voltak, igen, tudom.

            Arcomból érzem, amint kifut a vér, s belegondolva valóban, mennyire vak voltam, hogy ez akkor nem jött át, hogy Jimin tud valamit, valami fontosat, amiről én akkor még nem, még a szememre is vetette, de a harag elvakított. Végig tudta, ki Yoongi, hogy mi volt közöttük, és ki tudja, még mennyi mindent! Kíváncsi lennék, hogy honnan, hogy az idősebből szedte-e ki, egyáltalán miféle kapcsolat van közöttük, hogy ennyi mindennel tisztában van? Ha tud kettejükről, ő sem hülye, biztosan összerakta a képet, mi történhetett nagyjából az örökössel, de elméletileg szereti, akkor miért segít annak, aki tönkretette? Tudja egyáltalán a részleteket?

            A kelleténél jobban meghűl ereimben a vér, szemeim kétségbeesetten nyílnak tágra, ahogy felfogom, mi lehet ennek az egésznek a célja.

            -          Vele van igaz? Jungkookhoz ment, ezért kellett engem ide felcsalni, hogy ne legyek útban – suttogom magam elé, majd a másik szemeibe nézve jövök rá, hogy igazam van, ugyanis nem cáfol rá, feszülten figyel. – Ide kellett csalni valahogyan, de mindketten tisztában voltatok vele, hogy nem jönnék fel hozzá csak úgy, a buli meg pont kapóra jött, leiszom magam, könnyebben leszek befolyásolható, igaz? Esetleg az a fickó is be volt szervezve, aki nekem esett? Így úgy tűnt, mintha Yoongi nem is lenne rossz ember… mit ne mondjak, ügyesek vagytok, bedőltem neki – emelem égnek szemeim, s újból csak szégyellni tudom magam, hogy ennyire vak vagyok, nem látom át a dolgokat hamarabb, pedig a válasz mindvégig ott volt az orrom előtt.

            -          Nem túl nehéz átverni – vágja közbe csendesen, mire nagyot kell nyelnem.

            Képtelen vagyok többet szólni. A mellkasom összeszorul, úgy érzem magam, mintha bármelyik pillanatban képes lennék pánikrohamot kapni, az adrenalin csak úgy terjeng bennem megállíthatatlanul. Jungkook eredetileg nem akarta, hogy jöjjek, rá kellett volna hallgatnom, akkor most ez nem történik meg. Miért vagyok ennyire makacs? A saját ostobaságom miatt most még szerencsétlenebb helyzetbe kerültem, mint amilyenbe szerettem volna kerülni! Ha Yoongi találkozik Kookkal, akkor ott kilátástalan következmények lesznek. Ki tudja, mit fog mondani neki, hogy mit fog tenni, milyen hatással lesz a fiatalabbra, egyáltalán mire megy ki ez az egész. Nem szabadna találkozniuk.

            -          Mennyi az idő?

            Jimin elővéve telefonját nézi meg nekem, s látom, hogy délelőtt tíz óra körül tartunk, amitől szívem újból csak ki akar törni mellkasomból. Délelőtt tíz óra, dolgoznom kellene, de itt fekszem egy kibaszott fürdőkádban összekötözve, magatehetetlenül, és még a saját páromon se tudok segíteni, pedig tudom, hogy bajban van. Meg kell akadályoznom, hogy egyáltalán egymásra nézzenek, ez nem történhet meg!

            -          Ők nem találkozhatnak, Jimin – remeg meg hangom. – Azt mondod, tudod, hogy együtt voltak? Akkor tudod, hogy Yoongi mit tett vele, nem? Ha van egy csöppnyi eszed, akkor végig tudod gondolni, hogy Jungkook azért olyan, amilyen, mert Yoongi tönkretette lelkileg.

            -          Tudom, hogy ő tette, másra nem tudnék tippelni, na, meg… mindegy, a lényeg, hogy lejött, ahogy… szép lassan megismertem.

            -          De te miért segítesz neki egyáltalán, ha szereted Jungkookot? Miért találkoznak?

            -          Neki is kell, nekem is, úgyhogy egyezséget kötöttünk. Kisegítjük egymást, hogy aztán osztozzunk – magyarázza, de nem néz szemeimbe.

            Mintha csak Jungkooktól tanultam volna, olyan cifra káromkodást vágok le, amin a kád szélén ülő is nagyot néz, én viszont nem bírom ki, teljesen kikelek magamból, ideges vagyok és tenni akarok valamit. Nem az exem fog meggátolni abban, hogy a jelenlegi páromat megvédjem!

            -          Ennek semmi értelme! Engedj el, nem tarthatsz itt megkötözve! Gondolkodj már ésszerűen, hát nem látod, hogy mit művelsz? Meg egyébként is… várjunk csak! Te már akkor tudtad, hogy kicsoda Yoongi, amikor visszajöttél Jungkookhoz? Azt mondod, hogy szövetkeztetek, hogy osztozzatok? Milyen beteg gondolat ez egyáltalán, de nem is ez a lényeg, hanem… te tudtál róla, mi történt a múltban, mégis visszajöttél és… hazudtál?!

            -          Nem hazudtam! – mutat rá a saját igazára. – Mindössze nem mondtam el a teljes igazságot, az nem hazugság, mert igazat beszéltem. Igen, akkor is ismertem már Yoongit, akkor már megbeszéltük, hogy mindketten akarjuk őt, ezért úgy döntöttünk, hogy valahogyan visszaszerezzük. Elmondtam neki, hogyan mennek jelenleg a dolgok, amire elég furcsa volt a reakciója, de nem beszélt nekem, ettől függetlenül belementem, mert együtt meg tudtuk oldani, hogy információkhoz jussunk. Elmentem Kookhoz, te is tudod, hogy mi történt, de tisztában voltam vele, hogy valószínűleg ezzel nem fogok előrébb jutni, mindenesetre egy próbát megért. Úgy voltunk vele, hogy valahogyan megpróbálok a bizalmába férkőzni, de akkor ott voltál te, láttam rajtatok, hogy mi van köztetek, ami természetesen nem tetszett, úgyhogy gyorsan kellett gondolkodnom.

            -          Miről beszélsz?

            -          Szerinted Yoongi magától tévedt be a kávézóba? – mosolyodik el, ami félelmetesre sikeredik. – Mikor te jelenetet rendezve kimentél a dolgozószobából, a papírokat szanaszét hagyva, tökéletes alkalmat adtál számomra, hogy információkhoz jussak veled kapcsolatban. Innentől kezdve nem volt nehéz dolgunk, mindössze a baleset… a baleset, ami veled történt, nos, arra nem számítottam, és igazából sajnálom is. Ha belegondolok, miattam történt, ami a mai napig marja a lelkiismeretem, de… nem tudtam volna a szemedbe nézni utána.

            -          Mégis itt vagy és most is úgy beszélsz velem, mintha nem lennének érzéseim! Bánod, hogy balesetet szenvedtem? Tudsz róla, hogy részleges amnéziám is volt utána? Még én is féltem, hogy nem fognak visszatérni az emlékeim, mert tudtam, hogy valami fontosat felejtettem el. Neked van képed ezek után azt mondani, hogy sajnálod, mikor most is segítettél Yoonginak? Tudod egyáltalán, mit jelent szeretni valakit? Szerettél te engem egyáltalán valaha őszintén?

            -          Tényleg sajnálom! – vált vissza kétségbeesettbe, s ajkát is beharapja. – Szerettelek, igen, tényleg szerettelek, de…

            -          De most Jungkookot szereted, értem én, de tudod, mindennek van határa, ez pedig már beteges, amit csinálsz! Ha szeretsz valakit, nem akarsz neki fájdalmat okozni, a legjobbat akarjátok kihozni a másikból, én veled is így éreztem! Miért okozol neki ekkora fájdalmat? Felfogod, hogy mekkora fájdalmakon ment keresztül, amiért azt a rohadt szerződést írogatta alá mindenkivel? Nem érzed ennek az egésznek a súlyát? Ha őszintén szereted, akkor nem engeded meg, hogy találkozzanak! Nem érdekel, velem mit csináltok, de őt nem tehetitek tönkre! Felőlem itt tarthattok bezárva, összekötözve, bárhogy, de ha Jungkooknak baja lesz miattatok, nem én fogom rosszul érezni magam összezárva veletek.

            Hosszas másodpercekig ismételten beáll a csend, s csak meredünk egymásra, nem szakítjuk meg egy pillanatra sem a kontaktust. Olyan ez, akár egy játék, mintha ezzel akarnánk az elszántságunkat bizonyítani, de ebben nem győzhet. Mindennél fontosabb számomra, hogy a jelenlegi párom biztonságban legyen, hogy meggyógyuljon lelkileg, így újra normális életet tudjon élni, ezért pedig bármire képes vagyok. Nem érdekel, hogy el vagyok fogva, mivel Jiminnel vagyok összezárva, el fogom érni, hogy kiszabaduljak innen. Nem olyan erős ő, mint amilyennek mutatja magát, nem véletlenül volt mindig ő a passzív fél, hiszen valamilyen tekintetben fél irányítani. Már régen is én voltam az, aki kettőnk közül döntéseket hozott meg, aki jobban hatott a másikra, ez pedig most se lesz másképp. El fog engedni, különben magamtól ugrom ki a kádból, abból pedig nem lesz köszönet.

            Idegesen szusszantok fel, ahogy érzékelem, az idő folyamatosan csak telik, mi pedig nem jutunk előrébb, holott meg kell gátolnom, hogy Jungkook találkozhasson Yoongival. Nem tudom, mit kellene tennem, hogyan vegyem rá Jimin a szabadulásra, hogy engedjen el, de semmiképpen sem várhatom meg a lakás tulajdonosának érkezését.

            Úgy tűnik, Jimin kezd megtörni, ugyanis vállait leengedi, még tekintete is kétségbeesetté válik, szemei pedig egyre inkább sugározzák a bánatot. Egy rövid ideig még tartom a szemkontaktust, végül megragadom az alkalmat, hogy gyengül.

            -          Szóval mindent elmondtál neki, amit nem kellett volna? – kérdezem túlságosan nyugodtan, aminek súlyát látom rajta, hogy érzi. – Mi mindent tud?

            -          Miután találkoztunk Jungkooknál, mérges voltam, ezért kiakadtam neki, elvégre ő volt az egyetlen, aki megértette a helyzetem és segített, viszont ott volt mellette a baleseted is, arról is kifakadtam, hogy kettős érzéseim vannak. Bármi is történt az elmúlt időben velünk, szörnyen éreztem magam miatta, féltem, hogy nem fogsz helyrejönni, de nem mehettem be hozzád a kórházba, másképpen kellett informálódnunk, így mikor kikerültél onnan, megkönnyebbültem. Továbbra is fáj, hogy részben miattam történt, ami, de legalább könnyebben tudtam arra összpontosítani, hogy segítsük egymást Yoongival. Ezt akartam, így akartam tenni, mert ezt láttam jónak, de… elbizonytalanítasz! – emeli meg hangját a végén. – Ezért nem akartam veled beszélni, mert akkor másképp fogom látni a dolgokat, márpedig megegyeztünk Yoongival, segítenem kell neki, mert azzal mindketten jól járunk. – Válasz helyett csak fejem rázom, de nem törődik velem, kifordul magából. – Mindenesetre már mindegy, mert mindent elmondtam mérgemben, amit csak lehetett, mert elegem volt, hogy keresztbe tettél nekünk. Végül ő találta ki, hogy ideje színre lépnie, és mivel elmondtam neki, amit tudok, a kávézót is, hogy mit láttam, hol dolgozol, úgy döntött, elmegy oda, hogy bezavarjon, közben mégis ilyen módon közelebb kerüljön Jungkookhoz, aztán majd engem is bevon, ha… ha már ott tartunk.

            -          Mekkora idióta vagy – suttogom hitetlenül rázva fejem, de hagyom, hadd mondja, ha már ilyen szépen nekikezdett.

            -          Az ő ötlete volt, hogy távolítsunk el téged a képből, ő így látta jónak, én meg… ki vagyok, hogy ellenszegüljek neki? – néz fel félve szemeimbe, bennem pedig ezernyi gondolat cikázik végig, ami arra ösztönöz, sajnálatot érezzek volt párom iránt. – Nem igazán tetszett az, hogy hozzunk fel ide, úgy voltam vele, hogy más módszerekhez kellene folyamodnunk, talán… őszintének kellene lennünk Jungkookkal, elé állni vagy nem is tudom, de Yoongi… ő teljesen másképp gondolkozik, és hát, az ő ötlete gyorsabb és hatékonyabb, így nem mondtam ellent – ránt vállat.

            -          Most éppen jónak próbálod beadni magad a szememben? Mindenért Yoongi a hibás, a felelős, te pedig egy ártatlan, kihasznált kisangyal vagy?

            -          Bármilyen hülyén hangzik mindezek után, de nincs képem több rosszat tenni veled, de Yoongi… elég erőszakos, makacs egyéniség – süti le szemeit.

            -          Oldozz el! – parancsolok rá csendesen, mire elkomorodik, sötét pillantást vet rám, de ez egyáltalán nem érdekel. – Képes voltál így hátba szúrni újra, akkor legalább annyit tegyél meg, hogy elengedsz és hagysz elmenni, még mielőtt hazajönne Yoongi. Ha értem nem is, de Jungkookért ezt meg kell tenned. Értsd meg, hogy ilyen tekintetben semmi esélyed nála, és nem azért, mert ne lennél bárki számára megfelelő, én tudom, szimplán csak nem találta meg benned azt, amit keresett. Nem mintha magamat akarnám ezzel fényezni, nehogy azt hidd, csak mondom, hogy felesleges próbálkozás, és ha tényleg szereted, nem okozol neki fájdalmat, hagyod, hogy boldogan éljen. Engem utálhatsz, gyűlölhetsz is teljes szívedből, de ha Jungkookot szereted, akkor a boldogsága kell, hogy a legfontosabb legyen számodra, ahhoz viszont el kell engedned. Tudod, hogy mi volt köztük, még ha nem is mindent, de sejted, akkor tisztában kell lenned azzal is, hogy nekik nem szabad találkozniuk, mert abból jó nem sülhet ki. Yoongi nem a te javadat akarja, hanem a maga igényeit kielégíteni! Azt hiszed, van bármi értelme annak az egyezségnek, amit beszéltetek? Magasról fog tenni rá, hiába sikerülne valamilyen módon magatokhoz láncolni Jungkookot, viszont azzal nem csak neki, de a családjának is komoly gondokat okoznátok. Bár nem tudom, hogyan gondoltátok, szerintem hülyeség, semmi értelme ilyenekkel próbálkozni, mindenesetre szerintem át lettél verve. Ha nem is bírod a képem, hallgatni a hangom, meg kell értened, hogy milyen helyzetben is vagy. Belekeveredtél az életébe, onnan pedig ki kell lépned, ha magadnak jót akarsz. Nem bízom benne, rosszat meg senkinek nem akarok.

            Újabb csend, elmélyül a gondolataiban, én pedig viszonylag türelmesen várok. Jelenleg nem tehetek mást, mint várni, pedig jól tudom, hogy minden egyes perc sokat számít. Már így is régóta beszélgetünk, ha pedig Yoongi régóta távol van, talán már el is késtem azzal, hogy Jungkookot biztonságban tudjam. Lehet, már tud mindenről, viszont akkor nekem is annyi, iszonyatosan haragudhat rám. Már édes mindegy, eltűntem egy napra, el kell mondanom neki mindent, mi történt, mire jöttem rá – már ha ezeket nem teszi meg előttem a tanár.

            -          Miért kellene hallgatnom rád? Honnan veszed, hogy igazad van, hogy nekem így rossz lenne? Miért engedjelek el, hogy aztán visszamenj Jungkookhoz?

            -          Szerinted nem fog keresni? – szűkítem résnyire szemeim, mire ő is elhúzza száját. – Ennyire hülye ne legyél!

            -          De nem engedhetlek el.

            -          Szóval szíved szerint eloldoznál? – Habozik a válasszal, de bólint. – Minek segítettél egyáltalán ebben neki, ha nem akarsz nekem több rosszat? Akkor legyen az életben végre egy jó döntésed és engedj szabadon! Nézz már tükörbe, mi lett belőled?! Nem ilyennek ismertelek meg… - halkulok le a végére, ekkor pedig a levegő megfagy körülöttünk. Látom rajta, mennyire őrlődik belülről, de éppen ezt kell megragadnom, hogy sikerüljön megtörnöm. – Régen te egy nagyon aranyos és kedves fiú voltál, akit bárki tudna szeretni, úgyhogy ne legyél kétségbeesve. Ha attól félnél, hogy nem lesz más, verd ki a fejedből, mert biztos vagyok benne, hogy többen is utánad fordulnak, férfiak is. Nem mondtam, de… szépen megférfiasodtál az évek alatt. Nem hittem, hogy valaha látni foglak idősebbként, de…

            -          Jól van, jól van! Felfogtam, csak ne bókolj, mert attól rosszabbul érzem magam! Folyton csak rosszat teszek, te meg dicsérsz – áll fel a kádról, s áldom az eget, hogy ki mertem mondani, ami a lelkem mélyén ott lappangott bennem, hogy ő valóban mennyire helyes lett az évek alatt. – Nem tudom kibogozni, úgyhogy maradj nyugton, mindjárt jövök egy késsel.

            Felülve, kíváncsian pislogva nézek utána, ahogy elhagyja a fürdőt, majd viszonylag hamar vissza is tér, így pillanatok alatt elvágja lábam körül a köteleket, mely máris a szabadság érzését adja számomra. Felállva, kiszállok a kádból, bokámmal közben körözgetek, ő pedig mögém állva ügyködik csuklóimnál, hogy azokat is megszabadítsa a fogságtól, így megkönnyebbül a lelkem, ahogy érzem, a szorítás gyengül, majd a csempén koppan, mellyel lefogtak.

            Megkönnyebbülten sóhajtok fel, majd húzom magam elé karjaim, hogy csuklóim masszírozgatva forduljak a másikkal szembe, aki letéve a kést a kezéből, bűnbánóan néz fel rám. Hirtelen elkap a hév, hogy egy isteneset behúzzak neki, amit meg is említek, de mivel nem vagyok olyan kegyetlen és szívtelen, mint ő, ezért visszafogom magam. Szenvedjen csak. Nem érdemli meg, hogy egyáltalán figyelmet fordítsak rá. Magának köszönheti, hogy ilyen sorsa lett, minek csinál ennyi hülyeséget? Gondolkozhatna reálisan, kereshetett volna mást, akivel boldogan élhet, sőt, már régen is végiggondolhatta volna, hogy Jungkook helyett mellettem kellett volna maradnia, de nem így tett. Már akkor is ment a saját feje után, nem kért segítséget senkitől a döntéseiben, ezért is tart most ott, ahol. Azt hittem, boldog? Dehogy az, még súlyosabb eset, mint gondoltam.

            -          Remélem, többé nem kell találkoznunk. Yoongit rendezd le, megmondhatod neki, hogy többé ne is próbálja meg felvenni velem a kapcsolatot, különben kicsinálom, mert tudom, ki ő. Eddig ügyesek voltatok, de ezzel most nagyon betaláltatok. Többé nem akarok felőled hallani, úgyhogy ez az utolsó kérésem feléd, ha azt szeretnéd, hogy elfelejtsem a hibáidat. Figyelni fogom, hogy eleget tettél-e a kérésemnek. Most pedig… megmutathatnád a kijáratot, mert nem emlékszem, merre lehet – hadarom el neki utoljára, búcsúnak szánva szavaim.

            -          Erre gyere – indul ki a fürdőből. – Nincs sok időd, Yoongi már jó ideje odavan, szerintem már beszélt Jungkookkal, úgyhogy bármit is akarsz tenni… hát, sok szerencsét – sóhajtja.

            -          Jut eszembe, mit raktatok a vízbe, amitől kiájultam? – emlékezek vissza, ahogy elhaladunk amellett a bizonyos asztal mellett.

            -          Yoongi csinálta, engem ilyenekbe nem avatott be, de biztos vagyok benne, hogy semmi erős, túl károsnak se mondható dolog lehetett. Élsz és virulsz, szóval valami altatóféle lehetett, fogalmam sincs. Mint már említettem, nem avat be az ilyenekbe – húzza fel vállát, miközben megáll egy ajtó előtt, ami látszólag a bejárati. – Mit akarsz most tenni? Merre indulsz?

            -          Nem tudom, igazából felhívhatnád Yoongit, hogy jöjjön vissza, én meg… nincsenek itt a cuccaim? – tapogatom zsebeim, de egyikben sincsen semmi. – Elvettétek? – váltok egyre haragosabba, mire rémülten nyílnak tágra szemei, mintha már félne tőlem így, hogy nem vagyok megkötözve.

            -          Nem! Esküszöm, hogy nem! Nem volt nálad semmi, mikor ide feljöttél! Úgy ahogy vagy, úgy érkeztél fel, komolyan mondom! Valószínűleg lent hagyhattad a szórakozóhelyen.

            -          Francba is! Remélem, Hoseok észrevette! – túrok hajamba feszülten. – Mindegy, lenézek először oda, hátha valaki megtalálta, ha meg nem, akkor… akkor csak reménykedni tudok, hogy a többiek közül valaki eltette őket, hogy feltűnt nekik. Mindenesetre hívd fel Yoongit, addig nem megyek el, mert nem szeretnék összefutni vele.

            Gondterhelt sóhaj hagyja el ajkait, viszont előhúzza nadrágzsebéből a készüléket, hogy eleget tegyen kérésemnek. Feszülten figyelünk mind a ketten, majd mikor a a vonal túlsó végéről valaki felszólal, még levegőt is elfelejtek venni. Jimin közli vele, hogy jó lenne, ha hazajönne, mert egyedül nehéz helyzetben van, s úgy tűnik, nagy nehezen, de a másik belemegy, hogy útnak induljon. Nem tetszik neki, hogy elhívja onnan, ahol van, s van egy olyan rossz érzésem, hogy nem kizárt, éppen ott áll mellette a vállalatörökös is, abból pedig semmi jó nem sülhet ki. Folyamatosan a rosszat látom magam előtt, viszont megnyugtat a tudat, hogy mikor bontják a vonalat, a tanár már úton is van ide, így elhagyom a lakást. Mikor kilépek a lépcsőházba, Jiminnel még utoljára egymásra nézünk, mélyen meredünk a másik szemébe, végül megszakítom a kontaktust, úgy rohanok le kettesével szedve a fokokat a házban. Futva teszem meg a maradék távolságot a szórakozóhelyig, amit szerencsére megtalálok, s vannak is bent nap közben dolgozók, így meg tudom kérdezni a cuccaim, viszont nem tud senki semmiről. Idegesen harapdálom ajkam, ahogy kilépek onnan, majd körbenézek a forgalmas utcán. Hogyan fogok innen hazajutni?

            Hirtelen ötlettől vezérelve, meg is kérdezek valakit a legközelebbi buszmegállóról, hogy azzal induljak útnak, így oda is futva igyekszem, majd viszonylag hamar érkezik is egy járat, melyre felpattanva nem érdekel, hogy nincsen jegyem. Nem érdekel az sem, ha megbüntetnek, mivel most ettől sokkal fontosabb dolgom van, mégpedig eljutni valahogyan Jungkookhoz, de elsősorban visszaszerezni a cuccaim.

            Sikeresen megúszom, hogy bárki elkapjon, így mikor ismerős terepre érek, lepattanok a járműről, majd keresek egy átszállást, hogy a kávézóhoz eljussak, ugyanis ma dolgoznom kellene, ahogyan Hoseoknak is, így nála kell keresnem elsősorban mindenem. Áldom az eget, amiért ilyen sűrűn járnak ilyenkor a tömegközlekedési eszközök, viszont mégis lassúnak érzem, míg eljutok a munkahelyemre.

            Szinte berontok a békés, csendes közegbe, így Hoseok szemei is meglepetten nyílnak tágra, majd már biccent is fejével oldalra, hogy menjünk hátra, amire nem kell kétszer kérnie.

A lengőajtón túl, nem áll meg, egyenest az öltöző felé tart, ahová bezárkózva idegesen fordul velem szembe.

            -          Elmondanád, mégis hol a jó fészkes fenében voltál? – ripakodik rám. – Azt hittem, Jungkook vitt el, de a cuccaidat ott hagytad nálunk, ezért felhívtam, hogy… mindegy. Mondtam neki sok hülyeséget, hogy hagyjon békén, mert pihenhetnétek is, de… lényegtelen, mert nem értette, miről beszélek, aztán most reggel, korán reggel, mikor még nyitva se vagyunk, de nekünk már bent kellene lenni, bejött, hogy hol vagy, de neked se híred, se hamvad. Mondta, hogy nem tud elérni, nem veszed fel a telefont, aztán rájöttem, hogy az is nálam van, ott van a táskád – mutat egy székre, melyre ledobta. – Azt hittem, jönni fogsz dolgozni, ezért hoztam be a dolgaid, de csak most jössz? Mi van veled? Hol voltál? Tudod, mennyire aggódtam?!

            -          Hoseok, sajnálom, de nincs időm most magyarázkodni! Köszönöm, hogy elhoztad a táskám, örök hálám, azt hittem, elvesztettem, de majd később mesélek, most sietnem kell Jungkookhoz – veregetem meg vállát, majd már fogva cuccom, el is mennék mellette, ha nem kapna utánam.

            -          Legalább egy rövid magyarázatot adj!

            Mély levegőt véve gyorsan pörög végig bennem minden, hogy mit mondhatnék neki, végül egyetlen mondat fogalmazódik meg bennem:

            -          Hiba volt Yoongiban megbíznom.

            Elhagyom a kávézót, majd így, hogy nálam a pénzem is, hívok egy taxit, majd amíg az megérkezik, Jungkookot csörgetem, ugyanis látom, hogy rengeteg nem fogadott hívásom van tőle. Istenem, mennyire aggódhatott, kétségbe lehetett esve, hogy nem talál sehol! Annyira idióta vagyok, hogy bedőltem Yoonginak, az exének, holott a kezdetektől fogva minden meg volt rendezve, én mégis sodródtam az árral, én hülye!

            -          Taehyung? – szól bele olyan hanggal, melytől szívem keserűen facsarodik össze.

            -          Jungkook, hol vagy? – térek a lényegre.

            -          Te hol vagy? – kérdez vissza. – Én hazajöttem, de te… hogyan?

            -          Nyisd ki a kapukat, nemsokára ott vagyok! – Azzal bontom is a vonalat.

            Nem érdekel, mennyibe fog kerülni, az sem, hogy válaszok nélkül hagytam, mert a hangjára rá se lehet ismerni, félelmetes, mennyire megváltozott, másra pedig nem is tudok gondolni, minthogy, amitől féltem, bekövetkezett. Találkoztak Yoongival, biztos vagyok benne, nekem pedig mihamarabb mellette a helyem, hogy meg tudjam nyugtatni. Ez lesz életem egyik legkínosabb, de egyben legfontosabb beszélgetése.