[6/?] House of Cards

Írta: Ayu & Hyo

Jimin POV

Szeles idő volt a mai, régen lobogtak már ennyire a fák lombjai, de annyira nagyon nem bántam kivételesen. Habár jobb szerettem az enyhe időt, a mostani illet a legjobban a hangulatomhoz, ami egyre csak körülölelt, ahogyan lépésről lépésre közeledtünk a folyóhoz, mint kapuhoz a két különböző világ között. Egy fél napra, ha nem is egy egészre V-nek sikerült elfeledtetnie velem az összes gondom, amiért hihetetlenül hálás voltam. Elterelte a figyelmem arról a tényről, hogy nagy valószínűséggel most látja utoljára Chim-et, legközelebb Jimin herceg fog visszatérni Goyohan királya oldalán, készen, hogy leostromoljon először kis településeket, majd az országot. Hogy akarja-e? Továbbra sem. De hisz, kit foglalkoztatna ez? Senki nem kérdezné, mit akarok.
Egy kétszínű alak vagyok, holott én ezt nem akarom. Sosem éreztem még azt, hogy Goyohan nem az a hely, ahol lenni akarok, ám jelen pillanatban ez jár a fejemben. Az élettel teli, fejlett Hwayaeban gondtalanul járkáltam, nem állítottak meg úton-útfélen, egy egyszerű ember voltam, és talán eddigi életem során ezt élveztem a legjobban. Ezt jelentené a szabadság?
Maradhatnék? Helyet cserélnék V-vel, legyen ő a herceg! Hisz ránézésre tökéletes lenne, mintha rászabták volna a hercegi szerepet. Karakteres arc, egész lénye vonzza a kíváncsiskodó tekinteteket, csendesen kirívó. Ő az, akinek a trónon lenne a helye, nem nekem.
- Chim, minden rendben? - tette vállamra kezét a fiú ezzel kicsit megrémisztve engem. Előttem magaslott, a Nap sugarai glóriát fontak ismét feje köré, bámultam volna naphosszáig, rá se untam volna. A folyó mellett érezhetően erősebben fújt a szél, mi hajával játszott, szemébe fújta, aranyos volt és szép, habár lelkemig hatoló tekintetét ez sem törte meg. Még csak nem is pislogott, nézésében csillogást véltem felfedezni, ami egészen biztos minden női szívet megdobogtat. De hát én nem vagyok nő, akkor miért repkednek majdhogynem pillangók a hasamban? Megőrültél, Jimin.
- I-igen, persze. - bólogattam serényen, kétlem, hogy az arcomra erőltetett mosoly meggyőzte volna. Arca vonásai lágyultak, de vállamon pihenő keze nem mozdult - Köszönöm V.
- Mégis mit? - kuncogott fel édeskén.
- Hát... Úgy mindent - rántottam meg vállamat, éreztem, hogy arcom hirtelen piros pírba fut. De miért is? Nem bírtam tekintetét állni, a földet kezdtem vizslatni.
- Én köszönöm Chim, sikerült általad új csodákat átélni. Alig várom, hogy megismételjük - ekkor már gyermeki mosolya díszítette arcát és kezeivel halványan tapsikolt, mint egy izgatott kisfiú. Ám az utolsó mondata mintha forró szurok lett volna, leöntött vele és az összes porcikám vele égett. Szíve törne darabokra, ha nemes egyszerűséggel közölném vele, velem ezentúl gondolataiban találkozik majd. Elég, ha csak az én szívem hullik darabjaira, hisz ő semmi rosszat nem tett, én viszont aljas vagyok. Undorodom magamtól.
Fullasztó és nyomasztó volt a csend számomra, féltem, ha tovább engedem, hogy közénk álljon, elmondaná titkomat, miért mondok most búcsút.
Keserédes mosoly húzódott ajkaimra, mikor mellettem álló lovamhoz léptem és mélyen meghajoltam – Viszlát, V. Örültem a találkozásnak.

Taehyung POV

            Furcsa volt a búcsúzása, mintha hosszabb időre szólna, ráadásul az, ahogy rám tekintet, szemeiből sugárzott, hogy gondjai vannak, amiket nem oszt meg velem. Ez persze érthető, hiszen, ha úgy vesszük, nem ismerjük egymást olyan régóta, hogy mindent meg kéne osztanunk egymással, csupán megjegyezem magamban, hogy valami nincs rendben vele. Biztos vagyok benne, hogy valami nagy titkot rejt a háta mögött, messze Goyohanban, amit úgy érzem, nem tőle fogok első kézből megtudni. Természetesen, nem is hiszen, hogy egy kis falusi dologról hírt kapna a királyságunk, csak a fontosabb, nagyobb hírek jutnak el hozzánk a folyó túloldalán történtekről. Mindenesetre Chimen tartom a szemem, hiszen szeretném, ha a kapcsolatunk hosszú távon megmaradna, és nem csak egy ilyen rövid kaland lenne.

            Lassan elindultam lóháton haza, a kastélyhoz, hiszen már elég hosszú időre kilógtam, bizonyára már sokaknak feltűnt, szóval majd jöhetek a magyarázatokkal. Valami nagyon frappáns dologgal kell előállnom, ha azt akarom, hogy higgyenek nekem és ne ítéljenek szobafogságra vagy tudom is én. Igen, sajnos a hercegeket is elküldhetik ilyen gyerekes dolgokra és a baj az, hogy nekem rendes őrizetem van ilyen esetekben, így nehézkes a szökés. Meg persze azt se mondhatom el, hogy egy velem egyneművel feküdtem össze, különben még ki is tagadnak, az is lehet, hogy akasztófán végezném vagy kitalálnának számomra valami különleges kivégzést.

            Az istállóban leszállva a lovamról vittem be lovam a bokszába, majd még egy kis időt eltöltve a fésülésével és etetésével indultam csak meg a kastély falain belülre. Reménykedtem benne, hogy a szobámig legalább nem futok össze senkivel, hogy ne hirtelenjében kelljen kitalálnom valami hazugságot, amit meg se tudok a pillanat hevében jegyezni aztán mindenki mást fog hallani és végül rákényszerülök az igazságra. A-a, ez nem történhet meg! Így osontam fel az egyik emeletre és szerencsésen érkezve meg bújtam meg a már megszokott terepen. Megkönnyebbült sóhajjal dőltem neki az ajtónak, lehunyva szemeim.

-        Merre jártál az éjszaka, fiam? – hallottam meg édesanyám hangját, mire azonnal tányér méretűre nőttek szemeim és úgy meredtem rá, aki az ablakomnál állt háttal nekem, mint aki kísértetet látott. – Nem szóltál senkinek, hogy ennyi ideig távol maradsz – fordul felém, mire nagyot nyelek. – Az uralkodó királynak a trónörökös fia vagy! Ideje lenne végre felnőnöd! Ha egyszer eljön az idő, át kell venned a helyét, oda kéne figyelned magadra! Fel kell nőnöd, nem lehetsz örökké ez a folyton elkószáló gyermek! Kötelességeid vannak és példát kell mutatnod a népnek. – Pillantása kemény volt, ellentmondást nem tűrő, mire azonnal észbe kaptam, ellöktem magam az ajtótól és mélyen meghajoltam előtte.

-        Bocsánatodért esedezem, többet nem fordul elő – próbálkoztam, de nem szólt. – Szólni fogok, ha bárhová is megyek.

A csend egyre jobban csak elnyúlt, kezdett egyre inkább kínossá válni, végül nem is én törtem meg. Kihúztam magam, úgy néztem rá teljesen komoly, érzelemmentes arckifejezéssel.

-        Merre voltál? Mit csináltál? – tette fel a kérdéseket.

Úgy érzem, egy igen kínos beszélgetésnek nézünk elébe.

Jimin POV

Jelen esetben azt kívántam, bárcsak kaméleon lennék, két szemem nézhetne két irányba, de legfőképp beleolvadhatnék a környezetembe, nem venne észre senki, ehelyett magamra hagyatkozva kell észrevétlenül beosonnom a királyi udvarba, ennek tetejében pedig még találjak is ki valami kegyes hazugságot, miért voltam távol olyan sokáig, jelet nem adva hollétemről. Talán már az egész királyság engem keres, talán már készen áll a börtön legsötétebb cellája, hogy rögtön azután, hogy fekete hajkoronámra újra goyohani nap süt, búcsút intsen annak, hisz majd mikor már a legsötétebb szín hófehér lesz, akkor majd kiengednek. De hisz' akkor ki lesz a király? Csak nem tennék ezt egyedüli fiúkkal és trónörökössel! Agytekervényeim gyorsabban forogtak, mint a malom hatalmas lapátjai, rám jellemzően mindig a legrosszabb eshetőségek jutnak eszembe.
Mihelyt a lovat immár felszerelései nélkül beengedtem a többi közé a legelőre, máris sarkon fordulva osontam a kastélyba, ott is egyből a szobámba, ám az égiek nem voltak kegyesek, ismerős hang ütötte meg a fülem, mielőtt lenyomhattam volna az aranyozott kilincset.
- Jimin! - ha nem is ismertem volna a hang gazdájára, tudtam volna, olyasvalaki állt mögöttem, aki közel áll hozzám, ugyanis mindenféle tiszteletet kifejező megnevezés nélkül hívta fel magára figyelmemet. Szemeimet összeszorítva fordultam meg nagyon lassan magam körül, hogy lássam, ki kapott bujdosáson.
- Yejun, üdv - hajoltam meg arcomra erőltetett műmosollyal, bár tudtam felesleges, az előttem álló férfi testbeszéde teljesen egyértelművé tette számomra, mit is gondol most. Mit is mondhatnék? Rosszallóan csóválta fejét karjait egymás előtt keresztezve.
- Egészen meleg időnk van ma - kezeimet hátam mögött fogtam össze és elkezdtem jobbra-balra dőlöngélni, arcomról még mindig nem fagyott le bugyuta mosolyom.
- Jimin? - húzta fel szemöldökét nevemet megismételve, ezek szerint őt annyira most nem izgatja az időjárás.
- Yejun, kérem ne sz--
- Egy, a folyó mellett járőröző tiszt jelentett nekem, felség. - a szívem is kihagyott ezen mondat hallatán - Elmondta, nem habozott átmenni a szomszéd országba, ott pedig elmenni akármerre egy paraszttal.
- Én-én nem, vagyis de, viszont-- mutatóujja a magasba emelkedve belémfojtotta a szót, ami talán jó ötlet volt, értelmes mondat aligha elhagyta volna most számat.
- Tudja, Jimin, maga a szerencse jegyében született, ez segített most is, hiszen jó viszonyt ápolok a tiszttel, így csak nekem mondta el. Azt hiszem, köszönettel tartozik neki - mintha vízcsepp hullott volna a száradó virágra, térdeim is beleremegtek a hallottakba megkönnyebbülésemben.
- Személyesen megyek el hozzá, előléptetem, magasabb státuszt kap a családja, elhalmozom minden földi jóv-- Yejin ismét félbeszakított.
- Az éjszakát nálam töltötte felség, bűntudata volt, amiért ellenszegült apjának, ezért jobbnak látta, ha inkább az én vendégségemben várja a holnapot.
- Yejun, szentté avattatom! Köszönöm, hihetetlenül hálás vagyok, köszönöm, köszönöm! - kezeimet összetéve szinte már a földig hajoltam le százszor milliónyi "köszönömöt" hajtogatva. Szinte lepergett a szemem előtt rövidke életem, de mi lenne velem angyalok nélkül.
- Most viszont menjen, még nem késik sokat, a király a hadsereg főtábornokával beszél. - intett utamra, én pedig serényen bólogatva indultam volna meg, ha keze nem nyomódik mellkasomra, ezzel megállítva engem - De előbb! Cserélje le ezt a paraszt ruhát, hisz ha így jelenik meg, én azon segíteni már nem tudok - kacsintott rám, mint mindenre, erre is gondolt, ha rajtam múlt volna, nemes egyszerűséggel állítottam volna be a tárgyalásra ebben a hacukában.

Egy gyors mosdás és ruhacsere után immár hercegi viseletben toltam meg a hatalmas arannyal díszített ajtót, mely kitárulkozva előttem engedett magába. Mint a legutóbbi alkalommal, most is minden szempár rámszegeződött, ami nyomasztóan hatott rám, társult a még mindig kínzó, bár már enyhébb fejfájáshoz.
Helyemet elfoglalva ezúttal már csendes jelenlévő voltam a tárgyalásnak. Teljesen egyértelmű volt a helyzet, édesapámnak esze ágában sem volt megváltoztatni véleményét, háború lesz. Nem szóltam, nem tudtam és felesleges is volna. Ha a legutóbbi felszólalásom nem rendítette meg a király elhatározását, most sem fogja, és inkább nem is képzelném el, mi járna azért, hogy az uradalom vezetőjével szembe szállnék, mikor jelen van valaki, még ha a fia is vagyok. A király személye szent és sérthetetlen, ahhoz még én is kevés vagyok, hogy jogom legyen ezen méltatlanul vitatkozni.
Ujjaimmal szabálytalan láthatatlan mintákat rajzoltam a sötét barna faasztalba, míg a nagyok tanácskoztak, fél füllel hallgattam is, meg nem is. Tudni is akartam, hogy mi vár V-re és országára, meg nem is. Érdekelt is, ugyanakkor minden eshetőség hallatán elborzongtam, lehetett volna a békésebb, ám hosszabb utat választani, de apám a rövid, hatásos utak híve volt. Ha kellett, fegyverrel törte maga előtt az ösvényt, csak úgy legyen, ahogyan véleménye szerint lennie kell. Elvégre van egy óriási földterülete a térképen több száz lélekkel, akik isszák szavát és helyeslik döntését. Ha elsőre nincs ínyükre a dolog, a képviselők, kancellár, minden neves ember a fülükbe rágja, miért is van az uralkodónak igaza. Mikor lett Goyohan népe ilyen hiszékeny és tudatlan?
- Kicsivel az ünnepség után hadat üzenünk és kiküldjük az első hadsereget - a főtábornok hangja hívta fel ezúttal magára figyelmem. Az évforduló ünnepsége alig két héten belül megrendezésre kerül, de ami legjobban aggasztott és aljasnak tartottam, meghívást kap majd Hwayae uralkodó családja is. Egyik nap még jókedvűen gratulál a király, másik nap már dörren az első ágyú. Hihetetlen. Mennyire kétszínű, mennyire aljas tud lenni az emberiség egymással szemben a semmiségért. Miért hárítja a problémáját a másikra, miért döfi hátba kegyetlen módon egyik a másikat? És miért pont a saját apám reprezentálja ezt? Király akarok lenni, olyan király, akinek csak egy árnyalata van, nem mint a szivárvány, azt akarom, hogy a népem tényleg azért tiszteljen, ami vagyok. Azt akarom, hogy az emberiségbe vetett hitem egyszer újra értelmét nyerje.
- A határfalvakat vesszük be előbb, és körbezárjuk az országot, hogy semmi nyersforrás ne kerülhessen be - vetette fel apám világi ötletét. A kép, melyet 22 éve őrzök róla, a rendíthetetlen, igazságos jellem, amit képzelek a királyról egyre inkább halványul. Émelyegni kezdett a gyomrom, és a fejem is ismét megfájdult, kénytelen voltam felállni és otthagyni ezt a poklot, míg meg nem mutatom a jelenlévőknek, mit reggeliztem Hwayaeben. Fellökve magam az asztaltól már indultam is, nem vártam semmi reakciót, nem tarthanak itt.
- Elnézést, ki kell mennem.

Taehyung POV

      Idegesen forgolódtam ágyamban, miután édesanyám elhagyta a haló körletem. Annyit mondtam neki, hogy friss levegőre vágyom, szükségem volt egy kis pihenőre a sok felelősség alól, de megígértette velem, hogy többet nem teszek ilyen kitérőket, főleg nem ennyire meggondolatlanul, hiszen, ha trónra kerülök, akkor sokkal nagyobb lesz a felelősség a vállamon. A kezemben lesz egy egész királyság sorsa, ráadásul a napi teendők, a sok galiba, veszély, háború, tanácskozás, amiket nekem kell levezetni, mind-mind olyan nagy dolgok, hogyha nem vagyok képes most kibírni a rám zúduló dolgokat, akkor nem vagyok alkalmas arra, hogy herceg legyek. Szerencsére megígérte, hogy nem beszél erről senkinek, és, ad még egy esélyt, hogy megmutassam, igenis eléggé megérettem már hozzá.

Mély levegőt vettem, majd a párnák egyikébe nyomva arcomat kiáltottam fel, így viszont a puha anyag elnyomta hangom. Ennek koránt sem lesz vége, főleg, ha sűrűbben szeretnék találkozni Chimmel. Igen, szeretnék találkozni vele, szeretném látni, hiszen olyan mély nyomott hagyott a szívemben, amilyet még nem sokan. Talán éreznék iránta valamit? Tényleg szorosabban kötődnék hozzá, mint eddig bárkihez? Van egyáltalán ennek bármi értelme? Hiszen én csak testileg vonzódom hozzá, erről teljes mértékben meg vagyok bizonyosodva, de, ha ő esetleg többet érez? Vajon… vajon egyáltalán tényleg olyan tisztán emlékszik az éjszaka történetre, mint ahogy én? Ő sokkal többet ivott, ráadásul mondta, hogy nem szokott, bizonyára jobban kiütötte az ital, mint kellene. Az is lehetséges, hogy rájött, miután megkérdezte, hogy mi történt, hogy valami szörnyen kínos dolog van a háttérben, főleg, hogy emlékképei biztosan lehettek róla, így mindkettőnket inkább sebtében megkímélt egy kínos beszélgetéstől. Egyszer viszont muszáj lesz szóbahoznunk, hiszen örökké nem hagyhatjuk titokban. Egyébként meg, ki írhatta neki azt a levelet? Az a piros boríték, amibe volt rejtve, direkt azért adtam neki vissza így, hogy azt higgye, tőlem van, de ettől függetlenül van egy eredeti tulajdonosa is annak a levélnek, ami arra utal, hogy valaki nagyon áhítozik szerencsétlen parasztfiú után. Mármint rajtam kívül, de senki nem kaphatja meg! Ő az enyém, és már az is marad! Megszereztem magamnak, nem fogom hagyni, hogy más ellopja tőlem! Bár testileg megszereztem – nem meglepő módon -, de vajon az eszét is elcsavartam? Vajon úszik a rózsaszín ködben? Kíváncsi lennék, mit érez, mikor rám gondol, ha csak egy pillanatra is eszébe jutok.

Kopogás zavarta meg gondolatmenetem, mire nyomban felugrottam az ágyból és hajamnak próbáltam valami elfogadhatóbb külsőt varázsolni ujjaimmal, de nem jártam sikerrel.

-        Tessék – szóltam hangosan, hogy bejöjjön látogatóm, mire nyomban nyílt is a hatalmas ajtó, amin egyik fiatalabb testvérem lépett be, meghajolva előttem, majd kihúzva magát egyenesen szemeimbe fúrta övéit.

-        Engem küldtek, hogy szóljak neked, tanácskozás lesz egy rendkívül fontos üzenetről a tárgyalóteremben – közölte velem a hírt, mire meglepetten húztam fel szemöldökeim.

-        Miféle üzenet? Nem mondták? – kíváncsiskodtam.

-        Nem, de egy óra múlva ott kell mindenkinek lennie, majd akkor úgyis megtudod. Vegyél fel valami normális hacukát, ne így jelenj majd meg – oktatott ki, mire fejem lehajtva néztem végig magamon, majd egy féloldalas mosollyal néztem fel rá a lehető legpimaszabbul.

-        Majd én eldöntöm, mibe megyek le. Nem kell megmondanod, mit tegyek és hogyan. Tudd, hol a helyed, öcsikém. – Végére fintorogva húztam fel ajkam, jelezve nemtetszésem megnyilvánulása felé.

-        Ha így folytatod, nem sokáig leszel te a trónörökös – húzta széles mosolyra ajkait, mire csak fáradtan sóhajtva emeltem égnek szemeim.

-        Lent találkozunk! – mutattam az ajtó irányába, mögé, mire csak egy erőltetett mosollyal nézett vissza rám, de mondani már nem mondott semmit, csupán teljesítette kérésem és távozott a szobámból. A testvéreim se bírják túlzottan a modorom, ebből adódóan minden alkalmat megragadnak arra, hogy nekem keresztbe tegyenek és ne én legyek az örökös, különben jól tudják, hogy akkor az én szavam szent és sérthetetlen lesz, márpedig akkor úgy táncolnak, ahogy én fütyülök.

Egy órával később már hercegi díszruhában léptem be a tárgyalóba, ahol már minden fontos személy összegyűlt lassacskán. Elfoglaltam helyem édesapám jobb oldalán, majd körbenéztem. Idősségi sorrendben ültünk egymás mellett testvéreimmel a hatalmas asztal körül, ahol tanácskozni szoktunk, de alapjáraton mindig ez a felállás vonatkozik ránk, hiszen a beleszólásunk is így csökken bizonyos ügyekbe. Végül mindenki megérkezett, akinek kellett, így apám felállt jelezvén, hogy bele is kezd a szónoklásba. Viszont azzal senki nem számolt, hogy a bejelenteni valójának mekkora súlya van.

-        A mai nap folyamán érkezett a királyságba egy üzenet, miszerint a szomszéd királyságban, Goyohan földjén, a nemes kastélyban tartanak mához két hétre egy báli ceremóniát, melyre mi is, hwayaeiek hívottak vagyunk – jelentette be kellő hangossággal, mély, brummogós hangján, melyet tőle örököltem, hiszen nekem is hasonló.

-        Tessék?

-        Micsoda?

-        Hogyan? – Ehhez hasonló kérdések hagyták el a jelenlévők száját. Természetes, hogy mindenkit hirtelen ért a hír, hiszen sosem ápoltunk túlzottan jó kapcsolatot a másik királysággal, mert mégis csak hozzánk képest jócskán le vannak maradva, nekik nem sikerült felvenni a modernizálásnak azt a gyors menetét, amelyet nekünk igen.

-        Elfogadtam a meghívásukat, hiszen ez egy rendkívüli ajánlat, hogy esetleg egyesíthessük erőinket, vagy, ami még jobb, elfoglalhassuk az ő területüket, amíg azt hiszik, hogy barátságban vagyunk. – Ez volt a végpont számomra. Apám mit is tervez pontosan? Békülni akar vagy foglalni? Na, de Chim…