[27/?] A vámpírok legnagyobbja - A Seong család

Cím: A vámpírok legnagyobbja – A Seong család
Író: Ayu
Besorolás: +15
Szereplők: Taehyung, Jimin, Jungkook, + kitalált szereplő
Páros: VKookMin
Figyelmeztetés: yaoi, vér
Műfaj: fantasy
Megjegyzés: Éééés ezzel is megérkeztem hozzátok! Élveztem írni ezt a részt, és amilyen nehezen indult, olyan jól bele tudtam vetni magam a végére. Remélem, elég izgalmasra sikeredett és tetszeni fog nektek! Jó olvasást hozzá! ^^

Jungkook POV

Jimint képtelenség visszafogni, így hiába is próbálkoztam bármivel, ő megtalálta a módját, hogy ne nekem legyen jó, ráadásul elég durván rám is rivallt, így inkább békén hagytam. Magára kapta a nadrágját, és már sietett is ki a szobából, hogy Taehyung után eredjen, és még időben elkapja.
Egy gondterhelt sóhajt hallatva lépek a saját ruháimhoz, hogy visszakapkodjam őket magamra, majd esetleg én is utánuk menjek, hogy megállítsam Jimint, nehogy kárt tegyen Taehyungban is, akárcsak bennem szeretett volna. Reménykedem benne, hogy ép bőrrel megússza ezt az egészet. Nem is értem, miért nem hallgatott rám! Tudja, hogy mi történt velem, tudja, hogy mivel járna egy szökés, mégis megpróbálja. Ennyire szuicid hajlamú nem lehet!
Mielőtt ténylegesen utánuk eredhetnék, éppen elindulok az ajtó felé, de az hamarabb kitárulkozik előttem, mint én odaérnék. Elsőre az fordul meg a fejemben, hogy máris visszajöttek, de e helyett egy pár ismeretlen vámpír állja utam. Határozottan vámpírok, hiszen szemfogaikat nem is próbálják leplezni, szinte vicsorognak, én pedig automatikusan teszek egy lépést hátra, ők pedig ezt a pillanatot választják arra, hogy belépjenek, és körbevéve, egyikük azonnal lefogjon, nekem pedig nincs időm se hangot adni, mert túl gyorsak. Egy másik is odalép hozzám és szám elé tesz egy fehér kendőt, melyet erősen nyom hozzám, én pedig a váratlan tettől nagyot szippantok a kendő furcsa illatából. Több se kell, a szoba egy pillanat alatt sötétül el előttem, én pedig elveszítve egyensúlyom borulok az engem lefogó karok közé.

A fejem zúg, a távolból pedig tompa hangfoszlányok kúsznak hallószervembe, ezzel csak felerősítve a nyomasztó zúgást bennem. Olyan érzés, mintha ketté akarna hasadni a homlokom, de valami meggátolja benne. Legszívesebben képen taposnám azokat, akiktől a hangosabbnál hangosabb szavak származnak. Nem értek semmit, csak az engem fogságban tartó sötétségbe burkolózok, ahonnan legszívesebben segítségért kiáltoznék, de akárhogyan is próbálkozom, egy hang nem jön ki a torkomon.
- Miért ne tehetnénk meg? Nem egy kisbefolyású család vagyunk, akikre csak úgy kieresztheted a karmaid! – Egy ismeretlen női hang szavai tompán hatnak, de tökéletesen értem mondanivalóját. Egyetlen dolgot nem értek már csak, hogy mégis mi a fenéről beszél?
- Pillanatnyilag éppen olyan helyen tartózkodunk, ahol minden és mindenki élete az én kezemben van. Ha nem tetszenek a szabályok vagy az, hogy hova születtél, akkor jobban tennétek, ha távoznátok. – Ez Jimin hangja. Határozottan az övé, s olyan határozottság, olyan magasrendűség sugárzik belőle, hogy akaratlanul is kiráz tőle a hideg. Nem is tudom, kitől kéne jobban tartanom ebben a kastélyban. – Engedjétek el!
- Miért kellene visszaadnunk? Ha azt akarod, hogy melletted álljunk, akkor engedned kell bizonyos dolgokat. Miért van éppen rá ekkora szükséged? – Ez már egy férfi mély hangja. Valami azt súgja, rólam van szó, így nagyon szívesen szólnék közbe, hogy ne kezeljenek úgy, mintha holmi tárgy lennék, akit csak úgy dobálhatnak maguk között, de továbbra is néma és mozgásképtelen vagyok. – Nem mondasz semmit? Ez bizony nagyon nagy kár. Azt mondtad egyszer, hogy ők sokkal nagyobb erővel rendelkeznek néhányunknál, én pedig szeretném ezt a saját szememmel látni, hogy megbizonyosodjak róla. Nem akadályozhatsz meg benne, különben miért is kellene elhinnünk neked bármit vagy az oldaladra állni? Háborút akarsz? Területeket? Azt, hogy mi irányítunk, hogy hatalmunk legyen a közönséges halandók felett? Akkor bizonyítsd be, hogy ők tényleg a hasznunkra lesznek! – Háború? Jimin háborút akar? Irányítást, hatalmat az emberiség felett? Ebben akarja, hogy a segítségére legyünk? Ezért akar átváltoztatni, hogy ne tudjunk visszaszaladni a családunkhoz támogatásért? Ha vámpírok leszünk, akkor nem lesz visszaút, akkor nem fogunk tudni az emberek mellé állni, mert félni fognak tőlünk, és ellenünk lesznek. Miért is segítene bárki egy kis újonc vérszívónak, aki még azt se tudja, milyen igazán vámpírnak lenni? Én se tudom, milyen érzés lehet, éppen ezért nagyon tartok tőle, hogy mi lesz, ha egyszer tényleg eljön a napja annak, hogy ő átváltoztasson. Nem is tudom, minek örülnék jobban. Ha ezek, akik elraboltak, fogságban tartanának, és mennének emiatt a belső viszályok, vagy, ha Jimin mellet maradnék, ő pedig kénye-kedvére kihasználná a testi örömöket, ráadásul át is változtatna. Nem túl szép kilátások.
- Miért lenne számotokra kedvező, ha ellenem fordulnátok? Ha még mi sem tudunk összetartani, akkor esélytelen, hogy győzedelmeskedjünk a…
- Mi nem ellened fordulunk, hanem a hatalmat akarjuk. Csak azért, mert jó helyre születtél, mert neked van a legősibb, legtisztább, legerősebb vérvonalad, az nem jelenti azt, hogy bármit megtehetsz. Ez nem elég indok arra, hogy te vezess minket! Miért bíznánk meg benned, mikor annyi meg annyi titkot rejtegetsz előttünk? Itt van ez a két fiú is. Fogalmam sincs, mit látsz bennük, ami lehet, hogy megint csak a te kis szent vérvonaladnak köszönhető, de…
- Nem fogom hagyni, hogy elvegyétek őket tőlem! Ha problémátok van a rendszerrel, akkor lépjetek fel szemtől szemben ellenem, ne pedig őket használjátok a kicsinyes céljaitok elérésében! – Csak úgy sugárzik belőle a düh, és lelki szemeim előtt már látom, ahogy vöröslenek szemei.
A szer úgy tűnik, ezt a pillanatot választja arra, hogy végleg elveszítse hatását bennem, s a zúgás is abbamarad fejemben. Hörgő hangon szívom magamba az éltető levegőt, melyhez eddig alig jutottam hozzá, szemeim pedig tágra nyílnak, miközben köhögni kezdek. Nagyokat pislogok, hogy látásom tiszta legyen, így egy ismeretlen szobával találom magam szembe. Oldalra pillantva látom, hogy egy ágyban fekszem, ami elég kényelmesnek bizonyul, majd karjaimat megemelve arcomhoz vezetem kezeim, hogy megmasszírozhassam arcbőröm, melynek fogalmam sincs, mennyi ideje, de egy kendőt nyomtak. A szobában mindeddig csend áll be, és szinte érzem magamon az égető pillantásokat. Nyöszörögve erőltetem meg magam, hogy tenyereimen támaszkodva feltornázzam magam ülő helyzetbe, majd amint végre tiszta rálátásom nyílik a terepre, szemeim ijedten nyílnak a kétszeresükre. Velem szemben rögtön az ágy végében össze se tudom számolni hirtelenjében, hányan állnak, de vagy hatan, heten biztosan vannak, s mind egytől egyig engem bámul. Körbeállnak, mintha csak attól tartanának, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek onnan. Az ággyal szemben, valahol néhány méterrel arrébb, egy nyitott ajtóban ott áll két szintén ismeretlen személy számomra, de öltözékükből ítélve őröknek lehetnek beállítva. Bentebb, már a szobában állva Jimin mereszt rám szintén nagy szemeket, a hatalmas szárnyai mögül kikukucskáló Taehyunggal együtt. Pontosan ugyanúgy néznek ki, mint ahogy elhagyták az alagsori szobát, annyi különbséggel, hogy Jimint nem láttam akkor még a szárnyaival együtt. Félelmetes hatást kelt.
- M-miért néz így mindenki? – töröm meg a csendet remegő hanggal és végtagokkal.
A következő pillanatban túl gyorsan történik minden. Felfogni sincs időm, csak hagyom, hogy sodródjak az árral, hiszen erőm még nem nagyon van. Jimin a másodperc törtrésze alatt ugrik fel a levegőbe, s mintha csak a szárnyai tartaná magát, lábaival kisebb terpeszben érkezik fölém, majd máris karjai közé vesz, én pedig tehetetlenül fonom karjaim nyaka köré. Ismételten ugrik egyet, és már csak a kinti viszonylag meleg levegő csapja meg bőröm, én pedig érzem, hogy a gravitáció húzna lefele, de Jimin tart erős karjaival, és én is szorosan bújok hozzá, mint egy szeretetre éhes kiscica. Arra viszont felkapom a fejem, mikor is kiáltásokat hallok magunk mögött, de rögtön meg is bánom, mert látom, milyen magaslatokban szállunk, és mögöttünk vagy hárman repdesnek még, és egyikük Taehyungot tartja karjaiban.
- Gyertek vissza, ha nem akarod, hogy más vérvonalhoz kötődjön az egyik kis drága csemete. Gondolom, neked is feltűnt már, mennyire mennyei illata van ennek a fiúnak. – Kuncogni kezd, majd Taehyungot szembe fordítva velünk, húzza szorosan magához, aki rémülten hunyja le szemeit, mintha csak felkészülne a legrosszabbra. Ami azt illeti, tényleg elég instabilan tartja az a fickó, akinek a karjai között van, így valószínűleg én is attól félnék, hogy lezuhanok és meghalok. Ha pedig ez nem volna elég, nyakához hajol, mélyet szippant a levegőből, majd mintha csak valamilyen drog lenne, elégedetten mordul fel. Jimin karjainak szorításán érzem, hogy mennyire feszült, így engem is félelemre késztetve.
- Hagyd békén! – hörgi. – Ha csak egy karcolást is ejtesz rajta, esküszöm, elintézem, hogy többé ne láss napfényt!
- Hűha, ez már elég erős fenyegetésnek számít! – vágja rá gúnyosan, mire érzem, hogy az engem tartó karok remegni kezdenek a méregtől. – Miért lenne baj, ha egy kicsit – ekkor szemfogait az áldozata nyakához érinti. – Megkóstolnám?
Jiminnek ez a végpont, hangosan üvölt fel, mire egyszerre többen is több helyről szó szerint kirepülnek a kastély ablakaiból, de ezzel együtt onnan is kijön a többi, akik fogságban tartottak. Már meg se lepődök azon, amit látok, hogy megszámlálhatatlan vámpír repdes körülöttünk. Az eseményeket pedig szintén nem bírom követni, mert Jimin is nekiindul, ahogy mindenki más is, én pedig csak szorosan bújok hozzá, nehogy véletlenül kiessek óvó karjai közül. A levegőt kiáltások hangjai töltik meg és szárnycsapások spékelik őket, bennem pedig eluralkodik a félelem. Mire fel ez a viszály közöttük? Miért nem jó nekik egy vezető? Miért akar mindenki a hatalomra pályázni? Legalább tudom, hogy van olyan dolog, amiben a vámpírok egyenlők az emberekkel.
- Jimin! – hasít a levegőbe Taehyung távolodó hangja, mire már kibújok fejemmel mellkasából és a segélykérő hangok irányába fordítom fejem. Szemügyre venni nincs időm, ugyanis mi rohamosan közeledni kezdünk a földhöz, viszont mielőtt bármi csapódás történne, szárnyaival felcsap a levegőbe, így lágyan érkezünk a fűre. Cipő nincs rajtam, ráadásul zokni se, így meztelen bőröm csiklandozzák a szálak, melyek a tavasz hatására kezdenek zöldellni. Milyen régóta vagyunk itt!
- Maradj itt! – néz jelentőségteljesen szemeimbe, mire rémülten pislogok vissza rá. – Vagyunk elegen, te csak maradj itt és vigyázz magadra! Nem eshet bántódásod! Gondoskodni fogok róla, hogy ne kerüljetek a karmaik közé.
- Jimin – motyogom, viszont válasz helyett csak jobb kezét arcomhoz emelve simít végig hüvelykujjával puha bőrömön. – Mi lesz, ha…
- Csak légy hűséges.
Egyedül maradtam. Teljesen egyedül, így amint felnézek az égre, hogy láthassam, mi folyik ott, csak jobban elszörnyülködöm. Taehyung szinte kézről kézre jár, mintha holmi kis tárgy lenne, ez pedig sokkal jobban fájdítja a szívem, mintha engem kezelnének így. Inkább vetném bele magam az áldozat szerepébe, mintsem, őt bántsák. Nem bírom nézni.
Jimin nem taktikázik, nem kertel, nyomban beleveti magát a tömegbe, hogy kiránthassa az idegen kezekből a fiatalabbat, akit – mikor már túl közel kerülnek egymáshoz – nemes egyszerűséggel félredob. Abban a pillanatban az ütő is megáll bennem. A verekedős, marcangolós küzdelem továbbra is folyik fent, viszont a legjobb barátom, az egyetlen… az egyetlen, akihez valaha komolyabb érzések fűztek, most éppen készül megcsókolni a földet, cselekvésre késztet. Igaz, megkaptam a parancsot, hogy maradjak ott, ahol vagyok, de az ösztöneim nem hagyják. Lábaim maguktól erednek futásnak, egyenesen arra, amerre vélhetőleg az épp zuhanó fog érkezni, viszont nem vagyok elég gyors. Én nem, de Jimin és egy másik vámpír szinte versenyt futnak érte – jelen esetben repülnek, zuhanórepüléseznek -, viszont nagy bánatomra egy váratlan pillanatba kitartja kezeit az idegen vámpírunk felé, akibe, mintha egy sziklát nyomtak volna egyenesen hasba, oldalra repül jó messzire a célponttól, így Taehyung ismét olyan kezekbe kerül, ahová nem szabadna.
- Megvagy! – szól valaki mögülem, s ezzel egy időben egy kéz tapad számra és egy egész kar húz magához átölelve, hogy véletlenül se szabaduljak vagy hangoskodjak.
Azonnal kapálózásba kezdek, hogy valahogy kiszabaduljak, viszont megnyugtat a tudat, hogy most nem akar senki elkábítani. Minekután a kapálózással semmit nem érek el, az idegen pedig elkezd hátrafele lépdelni egy irányba, hirtelen ötlettől vezérelve tenyerébe harapok.
- Áh, te kis vakarcs! Engedj el! – szorít jobban magához az ölelő karjával, míg a másikat próbálja elhúzni tőlem, de nem engedem, csak tovább harapom a tőlem telhető legerősebben. – Ez parancs! Ne harapj! Szemtelen kölök! Csak nem azt szeretnék, hogy én is megharapjalak? – hajol fülemhez, de nem győz meg. Erősebben harapom - már amennyire tudom -, ő pedig próbálja valahogy kirángatni kezét fogságomból. – Hát, jó, te akartad.
Nem számítok arra, ami ekkor következik. Nem gondoltam, hogy bárki tényleg megpróbálkozik azzal, hogy megharapjon, viszont bennem, ezekben a pillanatokban ismét megáll az ütő, hiszen először csak leheletét, majd fogait is megérzem nyakamon, amik egyre hegyesebben nyomódnak egy bizonyos pontra, én pedig rémülten nyitom tágra szemeim és kezdek pánikszerűen venni levegőt. Egy ötlet ugrik be fejembe, hogy megrúghatnám, de akárhogy emelem a lábam, mindig kikerüli, de legalább időt nyerek. Ekkor viszont a távolból kiszúrom Jimin alakját, amint ő is épp minket néz, és villámsebességgel terem előttünk, majd pár jól begyakorlott mozdulattal kiüti a mögöttem lévőt, akinek a karjaiból kiesek, viszont Jimin nyomban elkap, s magához ránt. Egy másodperc erejéig elönt a tudat, hogy most már biztonságban lehetek, viszont ez rögtön megcáfolódik azzal, ahogy az eddig biztonságot nyújtó karok jobban magukhoz húznak, s pillanatok alatt hajol nyakamba, majd felfogni sincs időm, már meg is érzem, ahogy ő egyáltalán nem szórakozva el az időt mélyeszti belém fogait. Szemeim tágra nyílnak ajkaimmal együtt, s egy kiáltó hangot szeretnék adni, ezzel kiadva magamból azt a fájdalmat, melyet érzek, de ahogy korábban, úgy most se tudom mozgósítani hangszálaimat. Szúr, zsibbaszt, s közben érzem, amint a vérem pezsdíti, hogy mozognak ereimben, hogy a testem minden porcikája belülről mozgásba lendül, heves mozgásba, munkába. Mintha csak el akarnék zsibbadni mindenütt, de ez az érzés nem múlik el. Ujjaimmal görcsösen szorítom vállát, ő pedig óvatosan mozdulva vezet el valamerre, valamerre, ahol bizonyára biztonságosabb, de nem bírok felfogni semmit, csak annyit érzékelek, hogy ő nekidől valaminek, s lecsúszik velem együtt a földre engem az ölében tartva biztosan. Ajkaim kiszáradnak, érzem, amint a vér elhagyja testem. Egyszerre izzadok, de közben fázom is. Didergek, s borsódzik a hátam, de közben borzongás fut végig rajtam. Úgy érzem magam, mintha én volnék a megtestesült paradoxon. Az ájulás kerülget, de mozdulni nem bírok. Ha most akarna, bárki mozgathatna, ahogyan csak akarna. Egy örökkévalóság. Egy örökkévalóság a fájdalom, mely átjárja testem. A nyakamból indul ki, szúrós érzetet keltve, mely egyben nyom, se érzem, hogy szívnak, de ez kihat egyre nagyobb felületre, bennem meg mintha kiszállna a lélek is lassan. Viszont mielőtt ez megtörténne, hirtelen abbamarad minden fájdalom, minden kettősség. Egyedül annyit érzékelek, hogy egy forró, nedves nyelv végigfut az imént megsebzett területen, melynek mintha ez csak gyógyír lenne.
- Hogy érzed magad? – suttogja fülembe a szavakat, bennem meg mintha egy új élet lámpáját kapcsolnák fel, visszatér minden érzés, a melegség, s a hűvösség, a bizsergés, mindennel együtt. A fájdalmat is érzem, s a gyomrom is mardos. Szédülök, torkom pedig ki van száradva. Egy pohárka víz lehet, jól esne. – Mit érzel?
Ekkor orrom megcsapja valaminek a szaga, mely szinte hívogat magához, én pedig nyomban arra fordítom fejem.
- Vér – jelentem ki számomra is meglepő módon. Felismerem ezt a szagot. Ez a vér, ráadásul nem önt el undorral, mintha… mintha finom lenne. Mintha csak erre szomjaznék.
- Menj! Menj nyugodtan és csapj szét közöttük a zsákmányért! Ne hagyd, hogy elvegyék tőled azt az ínycsiklandozó vért – suttogja továbbra is fülembe, majd még egyszer végignyal a sebzett felületemen, én pedig ezt a pillanatot választom arra, hogy felálljak. Nem figyelek semmire és senkire. Csak egy valamit tudok. Engedélyem van rá, hogy akár gyilkoljak is, én pedig ezer örömmel szedek szét mindenkit, hogy megkaparintsam, amire vágyom.