[OS] Veszekedésből szerelem ~VHope

Írta: Ayu

Fáradtan dőlök neki a falnak, melynek mentén lecsúszok, hogy végül a padlón kikötve, szétvetett lábakkal és karokkal terüljek szét. Lihegve nézek a szemközti falra, melyet teljes egészében tükör fed, így tökéletes rálátásom nyílik mindenre.

            Szörnyen elfáradtam, az egész napot végig próbáltuk énekléssel és táncolással, melyeket külön-külön is gyakoroltunk, de természetesen egyszerre is, hiszen a fellépéseken muszáj ennyi ugrálás mellett tökéletesen kiénekelni minden hangot. A rajongóknak nem szabad csalódást okoznunk, én se szeretnék, így próbálok jól teljesíteni, de elég sokszor győz a lustaságom, és próbálom elmismásolni a lépéseket ott, ahol csak lehet. Persze, sokszor megkaptam már érte a magamét, hogy dolgozhatnék keményebben, hogy sokkal jobban is odatehetném magam, ne pihenjek ennyit, hanem igenis tegyem oda magam a próbákon is, mert ha most nem csinálom meg jól, akkor nem a színpad lesz az a hely, ahol majd varázsütésre menni fog minden. A legjobban az fáj, hogy úgy igazából az esetek legnagyobb részében Hoseoktól kapom meg ezeket a figyelmeztető jellegű sértéseket. Igen, sértések, mert nagyon sokszor illet nem épp kedves szavakkal, miszerint lassan rosszabb vagyok, mint Jin, ami persze ilyenkor a legidősebbre nézve is sértés, de nem ez szokott felhúzni. Szerinte, ha nem vagyok hajlandó jobban odafigyelni, akkor nem is vagyok való a csapatba, nincs közöttük a helyem, mert csak leviszem a színvonalat. Volt, hogy egyszer annyira felhúztam, hogy az épp ivott vizének a felét a képembe öntötte, miközben rám rivallt, hogy miattam nem fogunk előrébb jutni, megnyerni nagyobb díjakat. Ilyenkor nagyot kell nyelnem, hogy ne szóljak vissza valamit, vagy esetleg ne bőgjem el magam, mert igen, huzamosabb idő után ezt már egyáltalán nem bírom kőszívvel tűrni. Elegem van belőle, hogy állandóan csak engem basztat, mikor véleményem szerint, nem én vagyok az egyetlen, akire ráfér a kioktatás, de nem, természetesen neki mindig csak engem kell megtalálnia!

            Szerencsére ma már nem kell többet próbálni, ennek tudata pedig boldogsággal önt el, hiszen nem kell tovább hallgatnom azt, amint minden egyes mozdulatomat cseszteti csapattársunk, aki egyben az egyik szobatársam is. Imádom, hogy a kamerák előtt úgy tesz, mintha annyira nagyon bírna és szeretne, pedig egyáltalán nem így van. Hogy képes így színészkedni? Vajon feltűnik neki, mennyire a lelkembe tapos? A legrosszabb az egészben, hogy mikor összekerültünk még minden szép és jó volt. Tényleg nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában, együtt szórakoztunk, hülyültünk, játszottunk, még kergetőztünk is, mint az óvodások, filmeztünk, még közös duettet is vettünk fel, amit ő kért. Ő akarta. Sokszor kisegített a táncban is, de egyáltalán nem olyan modorral, mint az utóbbi időben. Fogalmam sincs, mitől változott meg így egyik pillanatról a másikra, és ami azt illeti, lehet, jobb lenne, ha megkérdezném tőle, csak le ne szedje érte a fejem. Már lassan oda se merek menni hozzá, a közelébe. Próbálom kerülni, nehogy újabb belém kötni valót találjon.

            Lassan kifújva a levegőt, mélyet sóhajtva állok fel a padlóról, hogy odamenjek a maknaenkhoz egy kis víz reményében. Félúton felé már neki is feltűnik, merre megyek, így mosolyogva nyúl a mellette heverő flakonért, hogy majd azt átnyújthassa nekem. Életmentő, a gondolataimban olvas. Nagyon szeretem őt, mert vele mindig nagyon szoros kapcsolatban voltam. Olyan, mintha az öcsém lenne, akire vigyáznom kell, a kis nyuszi mosolyára, a babapofijára, mely teljesen elüt a testétől, mely tele van szépen kirajzolódott izmokkal. Ennek ellenére én mégse tudok rá férfiként tekinteni, csak, mint egy ártatlan kisöcsre.

            Egyik pillanatban még a legfiatalabbal szemezek, a következőben már valaki vállának egyenesen neki ütközöm, így én azonnal elvesztem egyensúlyom, de sikerül végül megtartanom magam. Tányérméretű szemekkel nézek abba az irányba, merről az ütközés ért, majd ha lehet, még jobban elkerekednek szemeim, amint konstatálom, ki is az.

-        Hoseok – suttogom rekedtesen, mire ő csak villámokat szóró szemekkel néz enyéimbe.

-        Erről szoktam beszélni – forgatja meg szemeit unottan. – Sose figyelsz oda semmire. Kinyithatnád néha a szemed! – dorgál ismét meg, mire egy pillanat alatt megy fel bennem a pumpa, de mégis tartom magam, hiszen tudom, hogy idősebb nálam, nem illik feleselnem, így inkább megtartom magamnak mindennemű véleményem, így pedig ignorálva kijelentését folytatom utam tovább, ahová egyébként is szerettem volna menni.

Próbálok elvonatkoztatni az imént történtektől, de gondolhatnám, hogy nem lesz ilyen egyszerű dolgom, főleg, hogy még sosem tettem így, hogy csak úgy elsétáltam volna mellette egy ilyen után bocsánatkérés nélkül. Most viszont egyáltalán nincs energiám egy újabb dorgáláshoz, így jobbnak látom, hogy tovább álljak, ami mindkettőnknek csak jobb, de persze ő ezt nem hagyhatja ennyiben. Már ezért is fel kell kapnia a vizet mindenki előtt, hogy minél jobban eltiporjon a föld alá, ahelyett, hogy a maga dolgával törődne és örülne, hogy most nem állom útját, elvégre is ez volt a probléma kiváltója.

-        Most már tiszteletlen is vagy? – teszi fel a kérdést elég hangosan ahhoz, hogy mindenki felfigyeljen rá, viszont engem nem hat meg, elérek Jungkookhoz és elveszem tőle a kis flakont, melynek kupakját lecsavarva tartalmát máris magamba veszem. – Ezért nem változol semmit, mert ahelyett, hogy megfogadnád a tanácsaim, figyelmen kívül hagysz. – Továbbra is próbálok nem reagálni, de érzem, ahogy egyre inkább elönt a méreg, melyet a mellettem földön ülő fiatalabb is észrevesz, mert aggódó pillantásokkal illet. – Te tényleg ennyire leszarod a véleményem? – akad ki teljesen, mire azzal a hévvel fordulok felé, ezzel pedig kiváltom Jungkookból is azt a reakciót, hogy felpattanjon ültéből, hogyha baj lenne, ő rögtön tudjon ugrani és közénk állni.

-        Felfogtam, oké? – emelem meg a hangom most már én is, mire felhúzza szemöldökeit.

-        Nem úgy tűnik, máskülönben… - Nem hagyom, hogy végigmondja, azonnal szavába vágok.

-        Hallgass! – szorulnak ökölbe kezeim. – Elegem van belőle, hogy állandó jelleggel csak csesztetsz! Ha ennyire nem bírsz elviselni, akkor inkább maradj csendben és ne foglalkozz velem! Nincs szükségem az állandó kioktatásra aztán arra, hogy a kamerák előtt eljátsszuk a nagy haverokat, mikor sehol semmi! – Fájnak a saját szavaim, melyek elhagyják ajkaim, de betelt a pohár. Képtelen vagyok visszatartani őket, csak úgy ömlenek belőlem, a megbánás pedig azonnal összeszorítja a szívem, de nem tudok mit tenni. Érezze azt, amit én érzek minden egyes alkalommal, mikor nekem esik! – Azt hittem, hogy mi tényleg tök jól kijövünk egymással. Bíztam benned, én tényleg próbáltam mindent úgy csinálni, ahogy mondtad, de mostanában egyre többször szólsz rám, egyre több felesleges dologért, egyre inkább úgy, mintha való igazából gyűlölnél, mintha azt akarnád, hogy valóban takarodjak ki a csapatból, pedig azt hittem, hogy más vagy, de kimutattad a fogad fehérjét, Jung! – Már arra se méltatom, hogy a keresztnevén hívjam.

Szavaim hatására mindenki feszülten figyel kettőnk között váltogatva tekintetüket, nem értve igazán a helyzetet, bár már egyre több tagnak tűnt fel az utóbbi időben, hogy Hoseok tényleg a ló túloldalára esett, viszont azt senki nem tudja megmondani, miért.

-        Mondd, mivel érdemeltem ki ezt a viselkedési formát tőled? Tényleg ennyire szörnyű lennék, vagy szimplán nem bírod a burám? Akkor mondd meg, ne pedig baszogass állandóan, mert egyáltalán nem vagyok kíváncsi arra, hogy épp nem tetszik neked az, hogyan nyelek! – A poén az az egészben, hogy tényleg lassan a légvételembe is beleszól. Elegem van belőle, hogy nem tud mással foglalkozni! – Ha ennyire nem bírsz, akkor miért nem foglalkozol a magad dolgával vagy mész máshoz? Leszállhatnál rólam! – adom ki az utolsókat magamból mély légvétellel.

A próbaterembe beáll a csend, egyedül a légvételem hangját lehet hallani, hiszen mindenki más még azt is elfelejt venni. Viszont engem frusztrál a kialakult helyzet, kezdem bánni néhány szavam, így felhördülve a hajamba túrva idegesen lépek el mindenki mellett, hogy aztán távozzak a helyiségből, erőteljesen becsapva magam után az ajtót.

Lehet, mégse kellett volna ennyire kiakadnom. Bizonyára most mindenki kibeszél a hátam mögött és Hoseok pártját fogja, mert miért is állna bárki mellém ezek után, hogy hallottak kitörni? Ha eddig bennem volt a reménynek egyetlen egy sugara is, hogy esetleg a többiek majd mellém állnak, az most teljesen elszáll. Yoongi hyung biztos nem mellettem áll, ő pedig bevonja szép lassan, sorjában a többieket is, majd a vége az lesz, hogy tényleg ki leszek űzve a bandából. A rajongók jutnak eszembe, akik szeretnek, akik nem tűrnék, hogy eltűnjek, de én se szívesen maradnék ilyen esetben, ha ez bekövetkezne. Miért kell annak a személynek így viselkednie velem, akit az elején az egyik legjobban szerettem? Ezzel csak azt érte el, hogy egyre inkább unszimpatikussá váljon a szememben, pedig én tényleg nagyon szerettem… az igazat megvallva még mindig szeretem. Annak ellenére, hogy milyen velem, csodálom őt, a kitartását, hogy tartja bennünk a lelket – kivéve most már bennem, holott nemrég még velem is így volt -, a tánchoz való tehetségét, a hangját, a külsejét, az alakját, mely olyan irigyelni való. Ha bármikor is felötlött bennem a gondolat, hogy szobát cserélek, mindig visszaszívtam, mert nem szeretnék távol lenni tőle. Mindennek ellenére a közelében szeretnék maradni, azt szeretném, ha minden visszaállna a régi rendre, hiszen ő… ő több számomra, mint egy barát. Nem, nem azt mondom, hogy szerelmes lennék, az furcsa is lenne, nem is természetes, de én mégis úgy érzem, mintha ez több lenne. Ezért tűrtem eddig, ezért bántam meg most is szavaim.

A mosdóba érve a mosdókagylónak támaszkodva hajtom le fejem és hagyom, hogy könnyeim utat törjenek maguknak. Még nem volt példa rá, hogy eddig jutottam volna, hogy el is sírjam magam miatta. Lehet, nem is igazán miatta tört ki belőlem, hanem saját magam hibájából, hiszen én rontottam el mindent. Bizonyára oka van arra, hogy így bánjon velem, hogy ilyen módon lekezeljen, csak én nem látom a fától az erdőt, képtelen vagyok figyelni arra, mégis milyen hibákat követek el, mert folyamatosan csak azon kattogok, hogy ő mit tesz ellenem. Hogy lehetek ennyire önfejű? Nem is figyelek a saját csapattársaim problémáira, csakis saját magammal törődöm, ami valljuk be, senkinek sem esne jól. Ezért lehet az, hogy direkt kiszúrt magának Hoseok, mert talán mondott valamit, talán tett valamit, amivel én nem foglalkoztam, hanem tegyük fel, sértésnek, támadásnak vettem, ami számára is szörnyen rosszul esett. De, ha így van, akkor miért nem szól? Miért kertel, miért bánt, miért viselkedik így velem? Mondja már meg valaki, mégis miféle bűnt követtem el ellene, amivel ezt a viselkedést érdemeltem ki nála? Az, hogy sokat vagyok Jungkookkal, őt pedig elhanyagolom? Miért zavarná ez őt? Semmi köze hozzá, mikor kivel vagyok, főleg azok után, hogy állandóan leszól. Már megint ott tartok, hogy őt hibáztatom, holott magamba kéne néznem jó mélyen.

Megengedem a vizet pont kellemes hőmérsékletűre, hogy megmossam könnyektől áztatott arcom, de hiába törlöm le őket, azok folyamatosan patakzanak újra elő, és sajnos magányom se tart túl sokáig, ugyanis hallom, amint nyílik az ajtó és a velem szemben lévő tükörbe nézek, hogy lássam, ki is az, aki ilyenkor idejön, de bánatomra pont az a személy lép be, akihez a legkevésbé nincs ezekben a percekben türelmem.

-        Tae… - kezdi lágyan, mire azonnal a felsőm ujjába törlöm arcom és szemem, hogy ne vegye észre rajtam a sírás nyomait, sajnos sikertelenül. – Tae, te sírsz? – teszi fel a kérdést meglepetten, mire látom a tükörből, hogy valóban teljesen meglepődve áll még mindig az ajtóban, melyet már bezárt maga mögött.

-        Ha sírtam is volna, se lenne közöd hozzá – motyogom, majd mély levegőt véve fordulok szembe vele. – Miért jöttél? Megint rosszul csináltam valamit? – tárom szét karjaim. – Gyerünk, mondd csak ki, engem már egyáltalán nem érdekel! Szórd csak a fejemre azt a sok átkot, ami eddig elhangzott a fejedben azért, mert visszaszóltam. – Nem érem el a kellő hatást, csak tovább áll teljesen ledermedve, mintha nem akarna hinni a szemének, pedig szerintem egyáltalán nem meglepő ez a fajta reakció tőlem. Fordított esetben bizonyára ő is ugyanígy reagálna.

-        Nem azért jöttem, hogy átkokat szórjak rád – feleli, látszólag teljes őszinteséggel, ami meglep. Ismerem már annyira, hogy tudjam, mikor mond igazat és mikor nem.

-        Hát akkor? Mit szeretnél? Elégtételért jöttél, hogy lásd a munkád gyümölcsét? Akkor csak gratulálni tudok, ugyanis minden úgy történt, ahogy azt akartad! – vágom fejéhez idegesen a szavakat, majd azzal a hévvel el is indulok felé azért, hogy távozhassak a helyiségből, de mellette még megállok egy pillanatra. Nem nézek rá, nem létesítek semmilyen testi kontaktust közöttünk, mindössze azt szeretném, ha hallaná a döntésem. – Kilépek a bandából – tolom ki magamból nagy nehezen a szavakat, hiszen szeretem a bandát, mégis úgy érzem, ha ez így menne tovább, összeroppannék.

Nem várva választ fogom magam, hogy kimenjek a folyosóra, de amint nyújtom a kezem a kilincsért, abban a pillanatban érzem meg kezeit magamon, melyekkel egy határozott mozdulattal fordít meg tengelyem körül, hogy aztán nekilökjön a falapnak. Tágra nyílt szemekkel nézek rá, amint mindkét kezével mellettem támaszkodva hajol arcomba, testével is vészesen közel kerülve hozzám.

-        Nem hagyhatod el a bandát – préseli ki fogai között a szavakat, mire már nyitom is a szám, hogy rákérdezzek, mégis miért ne tehetnék így, ha eddig is ezt szerette volna, de megelőz. – Nem hagyhatod el, mert szeretlek, Taehyung. – A vér is megfagy ereimben a szavak hallatán. Érzem, amint elsápadok, de rögtön utána elkezd forrni az arcom a pírtól. – Szeretlek, túlságosan szeretlek ahhoz, hogy elengedjelek. Sajnálom – fejezi be elcsukló hanggal, amit nem tudok mire vélni, de nincs is több lehetőségem ezen agyalni, hiszen puha párnáival azonnal enyéimre tapad, én pedig teljesen ledermedek.

Képtelen vagyok bárminemű mozgásra, egy ép eszű gondolatot se tudok kieszelni, csak sodródom az árral, azzal a varázzsal, amit nyújt számomra. A szívem azt diktálja, viszonozzam, de az eszem hevesen tiltakozik ez ellen. Nem tudom, mit tehetnék, teljesen összezavarodtam, ráadásul azt sem értem, mégis miért akarja egy részem viszonozni, hozzábújni és soha el nem engedni. Mégse vagyok képes mozdulni. Úgy érzem, bármit tennék, annak rosszabb vége lenne, mint amilyet szeretnék elérni.

Végül lassan válik el ajkaimtól, mintha csak egy hosszas puszival ajándékozott volna meg, én pedig továbbra is lángvörös arccal, hatalmas szemekkel nézek övéibe.

-        Sajnálom, hogy ilyen voltam veled – köszörüli meg torkát, mire kíváncsian húzom fel szemöldökeim. – Tudom, hogy mennyire igazságtalanul viselkedtem veled, de van okom rá. – Erre a kijelentésére, csak hitetlenül esik le állam is, mire azonnal szabadkozni kezd. – Mármint ne értsd félre, tudom, hogy erre a szörnyű viselkedésre nincsen megfelelő magyarázat, hiszen igazából semmi rosszat nem tettél, csak… csak azt hiszem, féltékeny voltam – sóhajtja, mire nagy nehezen végre én is megszólalok.

-        Miért? – teszem fel a kérdést, hiszen egyszerűen nem tudom elképzelni, mire volt ennyire féltékeny. Ilyen szinten, hogy a föld alá tiporja a büszkeségem!

-        Mert egy idő után egyre kevesebbet kezdtél foglalkozni velem, és sokkal inkább törődtél Jungkookkal vagy Jiminnel, mikor kivel, nem is ez a lényeg – rázza meg a fejét. – Eleinte csak furán éreztem magam, amit nem tudtam mire vélni, de egy idő után akaratlanul is dühös lettem rád, és ez egyre csak fokozódott, főleg, hogy még inkább eltávolodtál tőlem a viselkedésem miatt, amit nem akartam elfogadni. Idő közben pedig rájöttem, hogy azért, mert azt akarom, hogy a lehető legtöbb figyelmed rajtam legyen, hogy velem szórakozz úgy, mint a többiekkel, hogy velem érezd jól magad, de… az ellenkezőjét értem el, amire csak most döbbentem rá. Nagyon sajnálom, el nem tudod képzelni, mennyire – néz bűnbánóan szemeimbe, mire minden eddigi ellenszenves gondolatom tovaszáll.

-        És mindezt azért… azért, mert… mert te… te engem… te belém… - Nem bírom kimondani a szavakat, hiszen még magam számára is hihetetlen, főleg, ahogy fizikailag reagálok rá. Szívem úgy dobog, mintha ki akarna szakadni a helyéről, ami persze képtelenség. Érzem, amint a hőmérsékletem is az egekbe szökik és verejtékezni kezdek meg-megremegve.

-        Igen, szerelmes lettem – mosolyodik el, mire újból könnybe lábadnak szemeim. – Olyan szerelmes lettem egy férfiba, mint még soha senkibe. Nem akartalak bántani, megsérteni bármivel is. Minden rossz szót bánok, ami elhagyta a számat. Tudom, hogy megbocsáthatatlan, de én mégis arra kérlek, hogy… hogy bocsásd meg e szavakat egy szerelmes bolondnak, akinek a szíve csak érted dobog – jelenti ki néhol bűnbánóan nézve, néhol valóban szerelmesen mosolyogva rám.

-        Jézusom, Hoseok. – Már szinte nem is látok könnyeimtől, ezért kezeim arcomhoz emelem, hogy takarjam magam, ne lássa meghatottságom. – Hol tanultad te ezeket?! – hajtom le fejem, végül erőteljesen mellkason csapva őt, mire egy fájdalmas nyögéssel válaszol. – Annyira ostoba vagy! Annyira hülye, hogy nem igaz! – törnek utat maguknak könnyeim, de ezúttal nem a szomorúság vezényli őket, hanem a boldogság, a megkönnyebbülés. – Nálad nagyobb gyökeret még nem láttam a Földön! – ütögetem tovább mellkasát, amit ő készségesen tűr.

-        Nyugodtan üss csak, megérdemlem – jelenti ki hirtelen, mire azonnal felkapom fejem, ő pedig jobb kezével arcomra simít, letörölve egy kósza könnycseppet róla.

-        Hülye! Bolond! – karolom át nyakánál szoros ölelésbe vonva. – Utállak! Hogy lehettél ilyen? Hogy lehetsz ilyen? Hogy lehetsz ilyen bunkó, de mégis… romantikus? – Olyan szorosan ölelem már magamhoz, hogy szinte kipréselem belőle a szuszt is, ő pedig halkan kuncogva ölel vissza gyengéden.

-        Én is szeretlek, TaeTae – suttogja fülembe, mibe beleborzongok jobban bújva hozzá.

-        Nem is mondtam, hogy szeretnélek! – kezdem ütögetni hátát is, mire csak újból nevetni kezd.

-        Dehogynem mondtad! Sokszor mondtad sajtosan kifejezve – tol el kicsit magától, hogy szemeimbe tudjon nézni, melyekből patakként folynak a könnyek. Nem is vár tovább, azonnal ajkaimra mar, hevesen, mégis gyengéden csókolva, mintha én lennék számára az éltető levegő, én pedig készségesen viszonzom azt. Élvezem, ahogy ajkai gyakorlottan mozognak enyéimen, nem hagyva egy pillanat nyugtot se, amit nem bánok. Ugyanolyan hévvel csókolom őt, mint ő engem. Végül mégis kénytelenek vagyunk elválni egymástól egy pillanatra, hogy levegőhöz jussunk, melyet kapkodva szívunk magunkba.

-        Szeretlek, Hoseok – suttogom, majd a következő csókot már én kezdeményezem.