[22/?] A vámpírok legnagyobbja - Árulkodó jelek

Írta: Ayu

Taehyung POV

            A következő napokat a kastély sötét, fáklyákkal megvilágított falai között töltöm Jungkookkal együtt. Napokig összezárva kell élnünk ugyanabban a szobában, ahol először is voltunk, ahol minden megváltozott kettőnk között, köszönhető annak, hogy Jimin mindkettőnknek jól telebeszélte a fejét. Nem hagyott egyetlen ingatag pontot se, ami arra adna aggodalmat, hogy valami nem úgy sül el, ahogy ő azt gondolta.

            Jungkookkal felváltva járunk zuhanyozni, mivel megbeszéltük, hogy egyikünk se szeretné, ha esetlegesen még egyszer előfordulna a múltkori, hiszen sose tudhatjuk, Jimin mikor nyit ránk, vagy akárki más, akiket beszokott küldeni, hogy az alapszükségleteinknek eleget tegyen, így inkább tartottuk a tisztes távolságot. Nem mondom, hogy olyan egyszerű, hiszen már nem egészen tudok úgy tekinteni rá, mint előtte, de ennek ellenére tartottam magam a megbeszélt dolgokhoz. Aztán, ha még belegondolok, hogy ő mit érezhet, olyankor legszívesebben elásnám magam. Hiszen azt mondta, hogy szeret, azt mondta, hogy kiskora óta többet érez irántam, mint kellene, ami teljesen felbolygatott legbelül. Én is nagyon szeretem Jungkookot, de nem tudom, hogy vannak-e olyan erősek ezek az érzések, hogy én is kitartsak, mint párja mellette.

Folyamatosan az eszembe jut ilyenkor az az átkozott Jimin is! Nekem Jungkook olyan volt, mint egy családtag, egy testvér, ezért furcsa most egy kicsit ez a változás. Jimin viszont annak ellenére, hogy vámpír és, hogy tudom, miket tett, egy-két dologban, hogy mit akar, folyton a torkomba ugrik a szívem és levegőt is elfelejtek venni. Próbálok változtatni ezeken az érzéseimen, hiszen haragudnom kéne rá, igen, tudom, hogy így kéne tennem, mégse megy úgy, ahogy én azt szeretném. Vissza szeretnék vágni neki, szeretném, ha átérezné ugyanazt a fájdalmat, amit ő okozott nekünk, de közben, mikor belegondolok, hogy mi lenne, ha tényleg sikerülne ezt elérnem, fáj a szívem. Nem szeretném látni szenvedni, mert akármennyire is rossz, amit tesz, egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy fájdalmat okozzak neki. De miket is gondolok? Hogy is lennék képes ÉN fájdalmat okozni neki? Lehetetlen, egyszerűen képtelenség, hiszen egy ilyen embernek… akarom mondani vámpírnak, nincs szíve. Igaz is, nincs szíve, nem is él igazán. Bár, jobb, ha inkább nem merülök bele ebbe, mert sose fogok rájönni, hogyan működnek.

Mély levegőt veszem, majd fáradtan eresztem ki szájon át egy sóhajtásba fulladva. Befejezem a mosakodást és a megszokott rutinnal öltözöm vissza, miközben a tükörképemre pillantok a falon. Már nagyon sok nap telt el úgy, hogy itt élek most már én is. A telefonom szintén lemerült, akárcsak a Jungkooké, így mindketten végleg fogságban maradtunk. Nincs menekvés, nem tudunk segítségért kiáltani. A szüleimet is próbáltam hívni, de nem vették fel. Miért nem vették fel, ha egyszer nem vagyok otthon? Nem tűnik fel nekik, hogy mi van? Nem hiányzom nekik? Azt hiszem, ez az, ami a legjobban fáj. Hiányoznak, szeretném őket látni. Bele se merek gondolni, szegény Jungkook mit érezhet. Milyen szörnyű, gyötrelmes kínlódás lehet számára, hogy már oly régóta nem látta a családját. Én a helyében már rég összeroppantam volna. Ez embertelen! Mondom ezt úgy, hogy egy olyan zárt be minket, akinek nincs szíve.

Jimin néha lenézett hozzánk, hogy váltson velünk pár szót, vagy épp bogarat ültessen a fülünkbe, így ezeket az alkalmakat mindig megragadtam, hogy a kinti világról kérdezzem, de azt mondta, hogy minden rendben van, és nem kell aggódnom semmi felől, mert ő mindent elintézett. Bár, nagyon foglalkoztat a kérdés, mit ért az alatt, hogy minden a legnagyobb rendben. A szüleimmel kapcsolatos kérdésekre is csak ennyi választ adott. Beszélt velük és rendben vannak. Hogy lennének rendben, mikor eltűntem? Na, és ekkor szóba kerültek Jungkook szülei is, akikről ugyanígy nyilatkozott. Mi fenét titkol? Folyamatosan olyan sejtelmesen válaszol minden ilyenre, mintha valami több lenne a dolgok hátterében, mint azt gondolnánk. Éppen ezért nem érzem magam biztonságban, ezért aggodalmaskodom napról napra egyre jobban. Cseppet sem nyugtat meg a tudat, hogy ő ennyire higgadtan közli ezeket a dolgokat, mintha mindennapos tény lenne, hogy a szülőktől a gyerekeiket ellopják, azok meg békésen élnek tovább. Vagy talán nincs is rendben semmi, csak azért mondja ezeket, hogy megnyugtasson minket. Folyton olyan jeleket küldözget felénk, melyek aggodalomra adnak okot. Ezeket persze Jungkookkal szépen ki is veséztem már, szóval nem őrlődik magamban a dolog, csak mégis…

A hálóba nyitok immáron alvós cuccba öltözve és bevetem magam a puha, baldachinos franciaágyba Kook mellé, aki már hamarabb végzett a zuhannyal, mint én. Bánatosan csillogó szemekkel mered enyéimbe, melyek azt sugallják, hogy valami nincs rendben. Kicsit megijeszt ezzel.

-        Valami baj van? Történt valami, míg nem voltam itt? – húzom fel kíváncsian szemöldökeim, miközben felülök, ő pedig követi példám.

Szemei vörösödni kezdenek, látszik, ahogy küzd a könnyeivel. Szívem nyomban nagyot dobban. Mi történt? Miért most kezd el sírni? Én már semmit nem értek. Mármint oké, azt értem én, hogy be vagyunk zárva egy vámpírokkal teli kastélyba, de az egyáltalán nem világos, miért most tör rá a sírhatnék.

-        Jungkook – motyogom, de fogalmam sincs, mit mondhatnék.

Nagyot nyelek, majd résnyire nyitom ajkaim, hogy több levegőt juttathassak tüdőmbe, mint orron keresztül. Pillanatok alatt felszökik a vérnyomásom az egekbe, fogalmam sincs, mit tehetnék ellene. Miért most kell sírnia!?

Jobb szemének sarkából egy rakoncátlan könnycsepp buggyan ki, majd folyik végig kerek, puha bőrű arcán, hogy végül állán megállapodva a lábára csöppenhessen. Szemeimmel végigkövetem az egész folyamatot, mely csak az én torkom is elszorítja. Ahogy ismét összenézünk összepréselem ajkaim. Fogalmam sincs, mit mondhatnék vagy tehetnék érte. Olyan régóta ismerem már, láttam sírni, de ebben most olyan, mintha akkora fájdalom tükröződne, mely mindenen túltesz. Az egész életét egybefoglalja. Azt, hogy milyen sérelmek érték régen a gyerekkorában, milyenek a felnőtté válás közben, melyben igazából most is benne vagyunk, majd azt, hogy idekerültünk, hogy semmit nem tudunk, hogy kihasználnak, hogy megváltoztattak. Szeretnék, én tényleg iagzán szeretnék rajta segíteni valami módon, de egyszerűen képtelen vagyok bármi cselekvésre vagy nyugtató szóra, mely elhagyhatná ajkaim.

Ekkora váratlanul a nyakamba veti magát, karjaival szorosan ölel magához, miközben elerednek könnyei és hangos zokogásba kezd. Vállai rázkódnak, miközben ujjaival görcsösen szorítja pólóm. Karjaimmal automatikusan ölelem vissza egyiket a derekánál tartva, másikat valahol a háta közepén. Nyakamba fúrja arcát, úgy hüppög tovább, mintha én lennék az egyetlen, aki megtudja őt védeni a gonosz démonoktól, melyek zaklatják őt. Bár, ami azt illeti, jelen esetben ez valóban így van.

Szorosabban fogom, és lassan ölembe húzom, ő pedig készségesen mászik fel hozzám, mintha csak az élete múlna rajta. Úgy bújik hozzám, mint egy kisbaba az anyjához. Nem hagy egy centi távolságot sem köztünk. Szorongat remegő végtagokkal, hogy már alig kapok levegőt, de tűröm, míg patakokban folyó könnyei el nem apadnak. Egész addig, míg nem csillapszik, simogatom hátát és semmi szót se szólva ölelem magamhoz lágyan, hogy megóvhassam minden félnivalójától. Ez persze tudom, hogy nem lehetséges, de számomra részben olyan, mintha a kisöcsém lenne, akit mindenáron meg kell védenem. Ezt tekinthetjük párként is. Végülis szeretem. Nagyon szeretem, ezt nem lehetne szavakba önteni, amit érzem, szimplán csak érzem irányába azt a vonzást, azt a melegséget, amit nem sokak iránt. Jimin felé inkább intenzívebb, mintha csak testi vágy fűzne, Jungkook pedig más. Ő iránta színtiszta szeretetet érzek. Soha nem lennék képes magára hagyni, ha baj van, de más esetben sem. Szeretném, ha mindig mellettem maradna és segíthetnék neki mindig minden körülmény között.

Egy pillanat alatt dermedek le. Lassan légzése egyenletessé válik, de arcát csak jobban fúrja nyakamba, így minden légvétele cirógatja a bőröm, amitől kiráz a hideg, beleremegek minden porcikámban. Kellemes, kissé bódító, de mégis rossz. Túl sok, túl intenzív hatást vált ki így ő is belőlem.

Nagyot nyelek, legyűrve a hirtelen felgyülemlett zavartságot.

-        TaeTae – sóhajtja nevem. -, köszönöm, hogy vagy nekem.

Szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől, de mielőtt bármit is reagálhatnék erre a váratlan és kissé bugyuta kijelentésére, megérzem ajkait bőrömön, melyekkel érzéki csókot lehel az ért felületre, így teljesen belém fagy a szó. Nem bírok megmozdulni, képtelen vagyok bármilyen cselekvést is produkálni.

A francba is! Nehezemre esik saját magamnak is bevallani, de annak ellenére, hogy azt beszéltük meg, nem csinálunk semmit egymással, hanem inkább tartjuk a távolságot, most legszívesebben leteperném. Mivel sírt, azt hittem, hogy valami olyan nagy baj történt, hogy nem bírja elviselni. Valószínűleg nem bírja azt a nagy terhet a vállán, így természetesen nem fogom ellökni magamtól. Mindig itt leszek neki, ha szüksége van akár egy nyugtató ölelésre, akár egy egyszerű kis beszélgetésre, de erre egyáltalán nem számítottam.

-        Hiányzol – remeg meg hangja, mire mély levegőt veszek. – Én… én nem akartam ellenszegülni a szavadnak, hiszen megbeszéltük, hogy tartjuk a távolságot, de… - ekkor egy könnycseppjét érzem meg bőrömön. – Ez olyan, mintha az egyetlen megnyugvástól, az egyetlen vigasztaló erőmtől eltiltanának. Sajnálom, TaeTae, de nekem ez nem megy – kezd ismét sírásba, így újra remegni kezd, de ezúttal képtelen a hangját magában tartani.

Fáj a szívem, ahogy hallgatnom kell, hogyan bőg, mindez pedig tulajdonképpen miattam. Pedig ezt azért tettem, mert szükség volt erre az intézkedésre. El kell vennünk Jimin eszét, de közben el kell érnünk azt is, hogy felejtse el a hármasunkat és megmeneküljünk, aztán végre hazatérhessünk.

-        Szeretlek, TaeTae – hüppög. – Tudom, nem kéne ilyeneket mondanom, de nem tudok változtatni az érzéseimen. Így érzek, és nekem ezt muszáj kimutatnom – sóhajt. – Kiskoromban is így éreztem már csak akkor azt hittem, hogy valami bugyuta gyermeki hülyeség, ezrét túltettem magam rajta, meg aztán tudtam, hogy nekem a lányokhoz kell vonzódnom, így túltettem magam rajtad és megbarátkoztam ezzel az érzéssel a szívemben. Már beleitta magát a mindennapokba, teljesen hozzászoktam, hogy néha olyan fojtogató érzést érzek, ha mással sokkal jobban elvagy, mint velem, de olyankor inkább én is elvonultam, hogy más társaságában én is olyan jól érezzem magam, mint te, de ez mégse sikerült. A szemem sarkából folyton láttam, hogy te nem ugyanígy érzel irántam, ezért ez folyton elkeserített, de túlléptem rajta, hiszen tudtam, hogy úgyse jönnél össze velem, hogy te nem érzel ugyanígy, mint én. Nekem mindig sokkal többet jelentettél, mint egy egyszerű barát. És most Jimin felidézte bennem ezeket a régi fájdalmakat, azt a szerelmet, amit irántad éreztem. Ehhez hasonlót senki iránt nem éreztem még soha. Sajnálom…

Nagyot nyelek, legyűrve azt a feszítő érzést a mellkasomban, ami aközben húzta egyre nagyobbra magát, míg hallgattam szavait. Sosem beszélt még így nekem. Sírt már máskor is, de így még egyszer sem hallottam beszélni. Az első szerelmi vallomást nem épp tőle vártam, hanem mondjuk egy nőtől, de lehet, az nem is érintene meg ennyire. Ő kiváltja belőlem, hogy rádöbbenjek, sokkal többet érzek én is, mint kellene, mint azt szabadna, így az érzések eluralkodnak felettem. Ahelyett, hogy ellökném, hiszen nem tartotta magát a megbeszélthez, csak szorosabban ölelem, mintha az életem múlna rajta. Képes még engem is könnyekre fakasztani annyitól, hogy elmesélte nekem azt, ami mindig is nyomta a lelkét, az egész életén át, csak soha nem szólt nekem róla egyetlen szót sem, csak csendben tűrt és várta a csodát, amely lássuk be, ha nem is éppen úgy, ahogy azt képzelné bárki, de bekövetkezett. Ha Jimin nem ejt túszul minket, az is lehet, soha nem tudom meg, mit érzett irántam, összejövök valakivel, ő pedig tök egyedül marad. Máris rosszul érzem magam a tudattól, hogy képes lettem volna ilyen szörnyűségre, hiszen összetörtem volna a szívét, de nem fogom hagyni, hogy így történjen. Mellette maradok, ameddig csak lehet és megfogom védeni Jimintől. Nem bánthatja, nem engedem!

-        Nincs mit sajnálnod, Jungkook – felelem, mire egy pillanatra levegőt is elfelejt venni. Érzem szívének heves dobogását, mely miatt halovány mosolyra húzódnak ajkaim. – Én is nagyon szeretlek téged – szorongatom meg, mint egy kisgyereket, mire kuncogni kezd.

-        És Jimin? – vált ismét komolyba, és lassan elhúzódik tőlem, hogy szemeimbe tudjon nézni, de karjait továbbra is összekulcsolva tartja a nyakam körül, én pedig ugyanígy teszek a derekánál.

-        Mi van vele? – húzom fel szemöldökeim.

-        Látom ám, hogyan szoktál rá nézni – húzza fel kissé sértetten ajkait.

Hirtelen azt se tudom, mit mondjak. Ennyire feltűnő, hogy mit érzek? De én ezt egyáltalán nem úgy érzem, hogy annyira észrevehető lenne. Remélem, Jiminnek nem tűnt még fel. Jézusom, ha feltűnt neki, akkor biztos kihasználja majd! A fenébe is! Nem igaz, hogy nem bírom tartani magam.

-        Az… az más… - hebegem, mire megadóan sóhajt fel és elmosolyodik.

-        Nem más, Tae. Akármennyire is haragszol rá, amiért ide bezárt minket, bejön neked, nem igaz? – harap alsó ajkába, amint próbálja magába fojtani a kitörni készülő nevetést.

-        Hogy mondod? – nyílnak tágra szemeim, mire kuncogni kezd. Legalább már nem sír, bár szemei még mindig könnyesek.

-        Valld csak be, hogy igenis imádod és várod már, hogy összefekhess vele. Már úgyis tudod, milyen érzés, ha téged dugnak, nem? Nekem köszönheted, így már léphetsz egy fokkal fentebb, Jiminhez – nevet fel, mire abban a pillanatban engedem el és lököm hanyatt fekvésbe az ágyon, majd pillanatok alatt felé kerekedve, végig lábai között térdelve pislogok le rá.

-        Az egy kivételes eset volt! Engem nem fog senki sem dugni! Nem érdekel, ki mit gondol, nem fogom hagyni! – dühöngök.

Jungkook ajkain pajzán, de egyben szörnyen édes mosoly terül szét, mely lassan vigyorba vált. Helyezkedni kezd alattam, szinte már vonaglik, ahogy vállaimat markolja és lábait is oldalamnak szorítja.

-        Gyere közelebb – suttogja. – Érezni akarlak. – Kijelentésére nyomban fülig pirulok, de teszem is, amit mond.

Alkarjaimon támaszkodok meg, hogy valóban közelebb kerülhessek hozzá egész, de neki ez nem úgy tűnik, nem elég, mert lábait a derekam köré kulcsolja és csípőjét is megemelve húz le teljesen magára. Kisebb nyögés tör fel belőlem, mire nyomban gurulnék is oldalra, de ő szorosan fog lábaival, majd ujjaival hajamba túr, miközben továbbra is az a csintalan mosoly játszik ajkain.

-        Jól van, Tae. Ha te nem szereted, ha téged döngetnek, akkor cserélhetünk. Én szeretem és hiányzol – sóhajtja, mire érzem, hogy már a fülem is égni kezd a zavartól. – Akarlak téged – nyög fel magasabb hangom, miközben csípőjét nekem löki, éreztetve velem, hogy valóban kezd keményedni.

Szívem hevesen ver, a pulzusom valószínűleg már ez egekben. Egy nagyon aranyos fiúnak ismertem meg Jungkookot, aki már megmutatta nekem, milyen is, ha férfias, erre most úgy fekszik alattam, mint egy olcsó kurva, és hiába próbálom tagadni, tetszik a látvány.

Ajkaira pillantok, melyeket nyomban benedvesít és kéjsóváran várja, hogy sajátítsam ki őket. Több se kell, nyomban egybeforrok velük. Annyira puha, annyira érzéki, hogy egyszerűen nem bírom türtőztetni magam. Hevesen tépem száját, majd nyelvemmel is bejutok hozzá, hogy nyelvemmel az övét simogathassam. Ekkor elvigyorodik, sőt már nevetni kezd, így nem tudom tovább csókolni rendesen, de nem is szükséges. Az ajtó nyitódásának hangja csapja meg fülünket, mire tágra nyílt szemekkel bámulunk egymásra.

-        Ó, elnézést a zavarásért – csendül fel jellegzetes hangja a szobában, mire mindketten felé kapjuk a fejünket. Pajzán vigyorral mér végig minket, mire nyomban szétugrunk, Jimin pedig gondosan bezárja az ajtót maga mögött. – Ugyan már, miattam aztán ne hagyjátok abba. Folytassátok csak – vigyorog, majd közelebb lépve hozzánk, leül az ágy szélére, nekidőlve a sarkánál lévő fának.