Jimin POV
Látom
az arcukon, hogy megrémültek az eléjük táruló látványtól, hiszen az asztalsorok
mind telis-tele vannak hozzám hasonlókkal, mivel a mai nap az, mikor a világ
minden pontjáról a lehető legtöbb fontos vámpírt elhívtam magamhoz Megbeszélést
kellett tartanom velük, aminek már persze vége, így csak kíváncsiságuknak
szerettem volna eleget tenni, hogy bemutassam nekik azt a két személyt, akik az
én jobbomon és balomon fognak állni a későbbiekben már vámpírként. Vannak
olyanok, kiknek ereje vetekszik az enyémmel közülük, de ettől függetlenül én
vagyok a legerősebb, a legkiemelkedőbb alak mindközül, éppen ezért van az,
hogyha én úgy óhajtom, akkor az összesnek egytől egyig a lábaim előtt kell
hevernie, hogy készségesen a szolgálataimban állhassanak. Ez talán kissé
túlzásnak hangzik, de ez így működik. Amióta az eszemet tudom, arra neveltek,
hogy viselkedjek a rangomhoz méltóan, hogy ne engedjek senkinek, hogy legyek
rideg, kőszívű, mindössze azért, hogy ezt a hatalmat megtarthassam. Nem szabad
abba a hibába esnem, mint az apám, mert igen, a vámpíroknak is lehetnek
gyermekeik. Nem a legtermészetesebb módon vagyunk összeeszkábálva, de bonyolult
lenne megmagyarázni. Valójában ez az ok, amiért nagyon sokan vadásznak ránk,
mert kíváncsiak a felépítésünkre a tudósok, mindent tudni akarnak, miért véren
élünk, miért jobb az emberi, mint az állati, hogy hogyan fejlődtünk egyáltalán
ki, hogyha hideg a hőmérsékletünk, hiszen nincs vérkeringésünk, akkor hogyan
lehetséges, hogy ugyanúgy tudunk élni, mint a közönséges emberek. Mindezek
összességére még én se nagyon tudnám megadni a megfelelő választ, hiszen nem
foglalkoztam ilyen apróságokkal, mert nekem ez a lételemem, én így nőttem fel,
nekem az a furcsa, hogy az emberek olyannyira mások.
Magabiztos
léptekkel indulok meg a két sor között, mögöttem Taehyunggal és Jungkookkal,
akik megilletődve néznek körbe, majd a saját helyemhez érve, az egyik asztal
végénél leülök középre, majd a két szabad helyre, ami más vámpírok mellett van
már, de közvetlen mellettem szinte, helyet foglalnak ők is. Balomon Tae,
jobbomon Jungkook. Élvezem a helyzetet, ez természetes, hiszen most nem tehetnek
ellenem semmit. Az asztalon ételek vannak felsorakoztatva, amiket beszereztem e
nemes nap alkalmából, így szemeimmel jelzem mindkettejüknek, hogy szolgálják ki
magukat, ha ennyire éhesek voltak. Míg ők lassan ügyetlenkedve, remegő kezekkel
szervíroznak a tányérjukra egy keveset mindenből, ismételten felállok és
körbenézek a társaságon, majd megköszörülöm a torkom, hogy csendre intsek
mindenkit. A közelünkben ülők közül páran elhallgatnak, de a többség tovább
folytatja a lakomát, mit se törődve azzal, hogy már visszatértem, így egy
hangosabb torokköszörülést intézek meg feléjük. Erre már viszonylag többen csendben maradnak
és könyökkel bökdösve a mellettük ülőt figyelmeztetik a másikat is arra, hogy
figyelni kellene. Lassan teljes csend telepszik az étkező csarnokra, amit a két
velem szemben ülő fiú reszketve tűr.
Mély
levegőt veszek, hogy belekezdhessek mondandómba.
-
Már a lényeget kiveséztük, de szeretnék
pár utolsó szót szólni – kezdek bele éppen olyan hangerővel, hogy mindenkihez
eljusson szavam. – Ti kértétek, így hát itt a lehetőség, hogy szemügyre
vehessétek azokat, akik sokat fognak segíteni a jövőben. Rájuk kell számítani,
hiszen bennük megvan az a plusz, ami nem sokakban, sőt még közületek se
sokakban. Nem szeretnék ezzel senkit sem lealázni, de ezek tények. Habár most
nem úgy tűnhet, hogy összességében készen állunk a tervünk véghezviteléhez, de
fogok tartani kiképzést, ugyanúgy, akárcsak az újaknak, de sokkal komolyabb
lesz. Ahogy említettem is már, sokkal nagyobb összefogásra van szükségünk, mint
valaha. Ez már nem az a régi század, melyben a legtöbben éltünk. Sokkal
komolyabban veszik az emberek a dolgukat, így hát megkérnék mindenkit, hogy
tegye meg a lehető legtöbbet nem csak társaiért, hanem saját magáért is.
Tudjátok nagyon jól, mekkora veszélyben lehetünk, ha nem vagyunk elég óvatosak
és felkészültek. Mindenesetre bízom bennetek annyira, hogy tudjam, képesek
vagytok bármire, ha a szükség úgy kívánja. – Tekintetemmel körbepásztázom a termet,
majd ismét mély levegőt veszek. Lezártnak tekintetem a megbeszélnivalóink
sokaságát, így az előttem lévő poharat megragadva emelem azt a magasba. – A
szebb jövőre! – kiáltom, mire mindenki más is követi a példámat, a vörös
folyadékot, mely benne áll vigyázva, ne löttyenjen ki, a fejük fölé emelik,
miközben felállnak és elharsogják egyszerre ugyanazt a pár szót, melyek az én
számból szöktek ki pillanatokkal ezelőtt. A poharat szám elé helyezve lassan
kortyolok az édes vérbe, mely benne áll.
Kíváncsi
lennék, vajon Taehyung és Jungkook tudja-e, mi folyik körülöttük. Róluk is
beszéltem a jelenlétükben, de eléggé körülírtam a dolgokat, hogy ne
sejthessenek túl sok mindent. Szeretném, ha előbb sikerülne elnyernem a
bizalmukat, sőt! Azt szeretném, ha egyenesen megszeretnének, olyannyira, hogy
egyetlen szavamnak se tudjanak ellent mondani. Na, majd akkor azt hiszem, eljön
az ideje annak, hogy átváltoztassam őket. Szükségem van rájuk, mindkettejükre.
Túl sok lakozik bennük, több mint gondolnák. Érzem, érzem, ahogy rájuk nézek,
ahogy viselkednek, a gesztusaikban, mindenben. Csak Taehyunggal kell vigyáznom.
Nagyon úgy tűnik, hogy nem fog könnyen engedni, de mégis van benne valami, ami
arra ad bizonyosságot, hogy könnyű dolgom lesz vele is. Nagyon makacs, ezért
nem valószínű, hogy minden csettintésemre ugrani fog, Jungkook ilyen
szempontból sokkal egyszerűbb eset, de mégis valamiféle kötődést érzek az
irányába, amit tudom, hogy ő is észrevett már.
Halovány
mosollyal ajkaimon foglalok helyet. Tudattam vámpír társaimmal, hogy lassan
indulhatnak útjukra, vagy haza, vagy maradhatnak szállásolva, hiszen a kastély
elég nagy ahhoz, hogy elférjünk mind. A mosoly mégsem emiatt húzódott szét
arcomon. Mikor idefele jöttünk, feltűnt, valami határozottan megváltozott. Nem
mernék biztosra kijelenteni semmit, ráadásul lehet, más van a dologban. Lehet,
hogy nem úgy sültek el a dolgok, ahogy én azt képzeltem, hiszen benne van a
pakliban, hogy az, hogy mindkettejükkel beszéltem, sikeresen összeugrasztotta
őket. Mégis bízom abban, hogy nem így történt. Az is lehetséges, hogy csak
rosszul láttam, de nem csak idefele jövet volt furcsa Taehyung járása, de mikor
leültek egymással szemben, mintha grimaszba futott volna arca. Ezzel nem tudtam
különösebben foglalkozni, hiszen mindenképp beszélnem kellett a néphez. Bár, mi
van, ha csak színészkedik, hogy átverjen? Ez is simán lehetséges, hiszen
legutóbb nagyon dühös volt rám, mielőtt elraboltam volna őt is.
Az
idő teltével már csak mi maradunk hárman a teremben, mikor is már sokkal
nyugodtabban eszik az ízes falatokat, mint előtte. Amint távozott az utolsó
vendégem is, hangosan eresztették ki magukból a levegőt és engedték le
vállaikat.
Széles
vigyorral pillantok felváltva rájuk.
-
Ennyire feszengtetek? – kuncogom, mire
csak egy szenvedő nyögéssel felelnek. – Pedig jobb lenne, ha hozzászoknátok
ehhez, mert gyakori látogatások lesznek, így bizonyára sűrűn fogtok találkozni
párjukkal – magyarázom mosolyogva.
Az
idősebbik arca grimaszba rándul, majd mintha csak eszébe jutna valami
megenyhült arccal, széles mosollyal fordul hozzám. Egy pillanat erejéig a vele
szemben ülőre nézek, hátha kitudok olvasni valamit tekintetéből, de csak
ugyanúgy folytatja lassú falatozását, mint eddig.
-
Most, hogy csak hárman maradtunk – kezd
bele az idősebb. – Azt hiszem, újból önmagunk lehetnénk. Beszélhetnénk sokkal
őszintébben egymással. – A következő pillanatban felkönyököl az asztalra,
tenyereiben támasztja állát és ártatlanul pislogva néz fel rám.
-
Mire gondolsz? – húzom fel kíváncsian
szemöldököm.
-
Mondjuk, mesélhetnél arról, amiről nekik
is – biccent oldalra, utalva az előző tömegre. – Igazán kíváncsivá tettél.
Olyan sejtelmes volt az egész, hogy muszáj megkérdeznem, miről folyt a téma.
Hozzá
hasonlóan, de én csak jobb tenyeremben megtámasztom állam, így közelebb kerülve
hozzá. Elmosolyodom kíváncsiságát hallva. Oldalra biccentem fejem, majd az
asztalra nézek, hogy keressek bármit, amivel betömhetem a száját. Egyelőre nem
tudhatnak a nagyobb részletekről. Elég, hogy Jungkook tudatában van annak, hogy
át fogom változtatni, annak pedig már mindketten, hogy össze akarom hozni őket.
Bizonyára megbeszélték. Biztos vagyok benne, hogy kibeszélték az egész dolgot,
hiszen nem véletlenül ültettem bogarat a fülükbe.
Egy
tányéron akad meg a tekintetem, amin gyümölcsök sokasága sorakozik. Átnyúlok
minden felett, hogy magunkhoz húzhassam, majd csak ezután tekintek újra
Taehyung szemeibe.
-
Majd, ha megérettél rá, elmondok mindent –
feleltem sejtelmesen, mire megrándultak izmai. Csak nem ideges? A gondolatra
ismét el kell mosolyodnom. Annyira makacs, de most mégse tesz semmit, helyette
inkább leteszi karjait az asztalra maga elé és a vele szemben ülő fiúra néz.
-
Én már igazán megérettem rá – pufogja.
-
Igazán? Akkor azért duzzogsz most, mert
annyira felnőttél? – vigyorgom, mire egy sötét pillantással illet felhúzott
ajkakkal. – Mondták már, mennyire aranyosan festesz ilyenkor, mikor duzzogsz? –
húzom az agyát. Elég volt ennyit mondanom, máris arca pirospozsgás színt ölt.
Száját
szólásra nyitja, majd be is csukja azt. Köztem és barátja között váltogatja
figyelmét, majd ezt megelégelve hüvelyk-, és mutatóujjam közé kapok egy epret,
melyet arca elé tartok. Megilletődve nyitja tágra szemeit és néz meredten a
kezembe vett gyümölcsre, majd szemeimbe.
-
Nem szereted az epret? – biccentem kicsit
jobbra fejem, miközben igézően pislogok rá. Szinte érzem a levegőben, ahogy már
ennyitől megnövekszik a tesztoszteronszintje. Elképeszt, milyen hatással vagyok
rá ilyen hamar. Érdekes személy, akivel szeretnék minél több mindent kipróbálni
a későbbiekben, hiszen tisztáznom kell magamban is, mi ez kettőnk között.
-
D-de… - motyogja zavarában. A következő
pillanatban határozott mozdulattal nyúl egyik kezével a gyümölcsért, melyet nyomban
el is rántok tőle.
-
A-a! – rázom fejem helytelenítően. – Csak
a kezemből – adom ki az utasítást, mire elfehéredik arca. – Harapd!
Nagyot
nyel, mielőtt bármit tenne, majd óvatosan hajol előre kezemhez, melyet újból
felé tartok és ajkait szétnyitva fogai közé veszi a zamatos ínyencséget,
melyekkel lassan elharapja azt. Puha párnái, ahogy rácuppannak az édes vérszínű
finomságra, csak még kívánatosabbá teszik számomra. Nyelvem ismét kidugva
nedvesítem be ajkaim, miközben le nem veszem pillantásom róla. Amint lenyelve
az első falatot ismét visszahajol kezemhez, nagyon ügyel rá, hogy ne érjen
hozzám egy kicsit se, de persze ez kivitelezhetetlen. Minél pontosabb próbál
lenni, de végül amint összezárja száját, ujjaim végét is végigsimítja velük,
majd nyomban elfordul és lassan rágcsálva az epret szenteli figyelmét a
tányérjának.
-
Milyen édes vagy – mosolygom, miközben
szemem sarkából észreveszem, hogy Jungkook talán kissé féltékenyen pillant
Taehyungra. Ez elégtétellel önt el. Szóval zavarja, ha vele nem foglalkozom?
-
Akkor most egyél te az én kezemből! –
ragad meg Taehyung is egy darab epret, majd felém tartva várja izgatottan
csillogó szemekkel, szöges ellentéteként az előbbi viselkedésével, hogy
elfogadjam és tegyek ugyanúgy, ahogyan neki is kellett alig fél perccel
ezelőtt. A várttal ellentétben viszont kikapok kezéből a gyümölcsöt, és én
tartom ajkaihoz.
-
Edd meg te! Aztán utána, hogy Jungkook se
maradjon ki, megetethetitek egymást is. Szívesen végignézem – vigyorgok
önelégülten, mire mindketten kissé pirulva kapják fejüket a másikra. Valami
határozottan megváltozott közöttük.
A
viaskodással ellentétben Taehyung sokkal érzékibben hajol az eperhez és sokkal
nagyobb odaadással és érzékiséggel falatozza el, mint első alkalommal. Szemei
csak úgy csillognak, szinte már érezhetően fűti a levegőt erotikával, ahogy
egyre ribancosabb módon falatozza el.
-
Nem lenne ellenemre, ha mindig így
viselkednél és nem pedig lázadnál – próbálok hatni rá, mire szándékosan nyalva
körbe száját, ami a rossz pulya és a szexisség között helyezkedik el valahol.
Elképesztő, hogy képes vonzani magához másokat. Még engem is képes
megrendíteni, ami azért valljuk be, nagy szó. Van benne valami, amit nem tudok
hova tenni, de minél hamarabb ki kell derítenem, ha úgy szeretném, hogy minden
a terveim szerint menjen. Nem szabad, hogy bármi erősebb kötelék fűzzön hozzá.
Sokkal inkább arra kell hajtanom, hogy ő érezzen irántam többet, hogy a
szolgálataimba tudjam állítani. Nem szabad megrendülnöm, hiszen apám is mindig
ezt tanította, hogy erősnek kell maradnom és kitartanom az örökkévalóságig,
hogy mindenki a lábaim előtt heverjen, ezt pedig nem egy ilyen fiatal emberfiú
fogja tönkretenni, aki mit se ért az egész létezésemhez és állandóan csak
lázad.
Végül
hagytam, hogy viszonylag nyugodt körülmények között fejezzék be a vacsorájukat,
amiből nagyon sokat ettek. Valóban nagyon éhesek lehettek már. Eszembe se
jutott, hogy nekik életfontosságú rendes ételhez jutniuk. Jungkooknak
elintéztem, hogy mindig legyen étke, de most teljesen megfeledkeztem az egészről.
Nem akartam zavarni őket, hiszen minél tovább vannak összezárva ilyen
összezavart gondolatokkal annál jobb. Talán már sikerült megindítanom bennük
valamit, talán már történt valami, talán nem. Talán összevesztek, talán sokkal
közelebb kerültek egymáshoz, mint gondolni merné bárki. Édes mindegy. Éjjelre
még összezárom őket ugyanoda, majd másnap gondoskodom a megfelelő élelmiszer
ellátásukról is, aztán én elmegyek az iskolába és elrendezek mindent
Taehyungról is akárcsak azt tettem Jungkookkal. Remélem, nem fog sokáig tartani
és sokkal egyszerűbb dolgom lesz. Minden sokkal jobb, ha a szülők megadják
magukat pillanatok alatt. Az én szavamnak ellenszegülni nem kellemes. Sajnáltam
az otthonukat, de kénytelen voltam ahhoz a módszerhez folyamodni, hogy eleget tegyenek
a kérésemnek. Ha Taehyung szülei is olyanok lesznek vagy talán még rosszabbak,
akkor a helyzet akár brutálisabbá is fordulhat, ami azért nagy szó az előző
eset után. Bár belegondolva, egészen kedvelnek engem, az is lehet, hogy egy jól
beadott sztori éppen elég lesz, hogy elzavarjam őket az útból.
Halovány
mosollyal arcomon zártam be őket az alagsori szobába. Már meg is van, mit
fogok tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése