[22/?] A vámpírok legnagyobbja - Árulkodó jelek

Írta: Ayu

Taehyung POV

            A következő napokat a kastély sötét, fáklyákkal megvilágított falai között töltöm Jungkookkal együtt. Napokig összezárva kell élnünk ugyanabban a szobában, ahol először is voltunk, ahol minden megváltozott kettőnk között, köszönhető annak, hogy Jimin mindkettőnknek jól telebeszélte a fejét. Nem hagyott egyetlen ingatag pontot se, ami arra adna aggodalmat, hogy valami nem úgy sül el, ahogy ő azt gondolta.

            Jungkookkal felváltva járunk zuhanyozni, mivel megbeszéltük, hogy egyikünk se szeretné, ha esetlegesen még egyszer előfordulna a múltkori, hiszen sose tudhatjuk, Jimin mikor nyit ránk, vagy akárki más, akiket beszokott küldeni, hogy az alapszükségleteinknek eleget tegyen, így inkább tartottuk a tisztes távolságot. Nem mondom, hogy olyan egyszerű, hiszen már nem egészen tudok úgy tekinteni rá, mint előtte, de ennek ellenére tartottam magam a megbeszélt dolgokhoz. Aztán, ha még belegondolok, hogy ő mit érezhet, olyankor legszívesebben elásnám magam. Hiszen azt mondta, hogy szeret, azt mondta, hogy kiskora óta többet érez irántam, mint kellene, ami teljesen felbolygatott legbelül. Én is nagyon szeretem Jungkookot, de nem tudom, hogy vannak-e olyan erősek ezek az érzések, hogy én is kitartsak, mint párja mellette.

Folyamatosan az eszembe jut ilyenkor az az átkozott Jimin is! Nekem Jungkook olyan volt, mint egy családtag, egy testvér, ezért furcsa most egy kicsit ez a változás. Jimin viszont annak ellenére, hogy vámpír és, hogy tudom, miket tett, egy-két dologban, hogy mit akar, folyton a torkomba ugrik a szívem és levegőt is elfelejtek venni. Próbálok változtatni ezeken az érzéseimen, hiszen haragudnom kéne rá, igen, tudom, hogy így kéne tennem, mégse megy úgy, ahogy én azt szeretném. Vissza szeretnék vágni neki, szeretném, ha átérezné ugyanazt a fájdalmat, amit ő okozott nekünk, de közben, mikor belegondolok, hogy mi lenne, ha tényleg sikerülne ezt elérnem, fáj a szívem. Nem szeretném látni szenvedni, mert akármennyire is rossz, amit tesz, egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy fájdalmat okozzak neki. De miket is gondolok? Hogy is lennék képes ÉN fájdalmat okozni neki? Lehetetlen, egyszerűen képtelenség, hiszen egy ilyen embernek… akarom mondani vámpírnak, nincs szíve. Igaz is, nincs szíve, nem is él igazán. Bár, jobb, ha inkább nem merülök bele ebbe, mert sose fogok rájönni, hogyan működnek.

Mély levegőt veszem, majd fáradtan eresztem ki szájon át egy sóhajtásba fulladva. Befejezem a mosakodást és a megszokott rutinnal öltözöm vissza, miközben a tükörképemre pillantok a falon. Már nagyon sok nap telt el úgy, hogy itt élek most már én is. A telefonom szintén lemerült, akárcsak a Jungkooké, így mindketten végleg fogságban maradtunk. Nincs menekvés, nem tudunk segítségért kiáltani. A szüleimet is próbáltam hívni, de nem vették fel. Miért nem vették fel, ha egyszer nem vagyok otthon? Nem tűnik fel nekik, hogy mi van? Nem hiányzom nekik? Azt hiszem, ez az, ami a legjobban fáj. Hiányoznak, szeretném őket látni. Bele se merek gondolni, szegény Jungkook mit érezhet. Milyen szörnyű, gyötrelmes kínlódás lehet számára, hogy már oly régóta nem látta a családját. Én a helyében már rég összeroppantam volna. Ez embertelen! Mondom ezt úgy, hogy egy olyan zárt be minket, akinek nincs szíve.

Jimin néha lenézett hozzánk, hogy váltson velünk pár szót, vagy épp bogarat ültessen a fülünkbe, így ezeket az alkalmakat mindig megragadtam, hogy a kinti világról kérdezzem, de azt mondta, hogy minden rendben van, és nem kell aggódnom semmi felől, mert ő mindent elintézett. Bár, nagyon foglalkoztat a kérdés, mit ért az alatt, hogy minden a legnagyobb rendben. A szüleimmel kapcsolatos kérdésekre is csak ennyi választ adott. Beszélt velük és rendben vannak. Hogy lennének rendben, mikor eltűntem? Na, és ekkor szóba kerültek Jungkook szülei is, akikről ugyanígy nyilatkozott. Mi fenét titkol? Folyamatosan olyan sejtelmesen válaszol minden ilyenre, mintha valami több lenne a dolgok hátterében, mint azt gondolnánk. Éppen ezért nem érzem magam biztonságban, ezért aggodalmaskodom napról napra egyre jobban. Cseppet sem nyugtat meg a tudat, hogy ő ennyire higgadtan közli ezeket a dolgokat, mintha mindennapos tény lenne, hogy a szülőktől a gyerekeiket ellopják, azok meg békésen élnek tovább. Vagy talán nincs is rendben semmi, csak azért mondja ezeket, hogy megnyugtasson minket. Folyton olyan jeleket küldözget felénk, melyek aggodalomra adnak okot. Ezeket persze Jungkookkal szépen ki is veséztem már, szóval nem őrlődik magamban a dolog, csak mégis…

A hálóba nyitok immáron alvós cuccba öltözve és bevetem magam a puha, baldachinos franciaágyba Kook mellé, aki már hamarabb végzett a zuhannyal, mint én. Bánatosan csillogó szemekkel mered enyéimbe, melyek azt sugallják, hogy valami nincs rendben. Kicsit megijeszt ezzel.

-        Valami baj van? Történt valami, míg nem voltam itt? – húzom fel kíváncsian szemöldökeim, miközben felülök, ő pedig követi példám.

Szemei vörösödni kezdenek, látszik, ahogy küzd a könnyeivel. Szívem nyomban nagyot dobban. Mi történt? Miért most kezd el sírni? Én már semmit nem értek. Mármint oké, azt értem én, hogy be vagyunk zárva egy vámpírokkal teli kastélyba, de az egyáltalán nem világos, miért most tör rá a sírhatnék.

-        Jungkook – motyogom, de fogalmam sincs, mit mondhatnék.

Nagyot nyelek, majd résnyire nyitom ajkaim, hogy több levegőt juttathassak tüdőmbe, mint orron keresztül. Pillanatok alatt felszökik a vérnyomásom az egekbe, fogalmam sincs, mit tehetnék ellene. Miért most kell sírnia!?

Jobb szemének sarkából egy rakoncátlan könnycsepp buggyan ki, majd folyik végig kerek, puha bőrű arcán, hogy végül állán megállapodva a lábára csöppenhessen. Szemeimmel végigkövetem az egész folyamatot, mely csak az én torkom is elszorítja. Ahogy ismét összenézünk összepréselem ajkaim. Fogalmam sincs, mit mondhatnék vagy tehetnék érte. Olyan régóta ismerem már, láttam sírni, de ebben most olyan, mintha akkora fájdalom tükröződne, mely mindenen túltesz. Az egész életét egybefoglalja. Azt, hogy milyen sérelmek érték régen a gyerekkorában, milyenek a felnőtté válás közben, melyben igazából most is benne vagyunk, majd azt, hogy idekerültünk, hogy semmit nem tudunk, hogy kihasználnak, hogy megváltoztattak. Szeretnék, én tényleg iagzán szeretnék rajta segíteni valami módon, de egyszerűen képtelen vagyok bármi cselekvésre vagy nyugtató szóra, mely elhagyhatná ajkaim.

Ekkora váratlanul a nyakamba veti magát, karjaival szorosan ölel magához, miközben elerednek könnyei és hangos zokogásba kezd. Vállai rázkódnak, miközben ujjaival görcsösen szorítja pólóm. Karjaimmal automatikusan ölelem vissza egyiket a derekánál tartva, másikat valahol a háta közepén. Nyakamba fúrja arcát, úgy hüppög tovább, mintha én lennék az egyetlen, aki megtudja őt védeni a gonosz démonoktól, melyek zaklatják őt. Bár, ami azt illeti, jelen esetben ez valóban így van.

Szorosabban fogom, és lassan ölembe húzom, ő pedig készségesen mászik fel hozzám, mintha csak az élete múlna rajta. Úgy bújik hozzám, mint egy kisbaba az anyjához. Nem hagy egy centi távolságot sem köztünk. Szorongat remegő végtagokkal, hogy már alig kapok levegőt, de tűröm, míg patakokban folyó könnyei el nem apadnak. Egész addig, míg nem csillapszik, simogatom hátát és semmi szót se szólva ölelem magamhoz lágyan, hogy megóvhassam minden félnivalójától. Ez persze tudom, hogy nem lehetséges, de számomra részben olyan, mintha a kisöcsém lenne, akit mindenáron meg kell védenem. Ezt tekinthetjük párként is. Végülis szeretem. Nagyon szeretem, ezt nem lehetne szavakba önteni, amit érzem, szimplán csak érzem irányába azt a vonzást, azt a melegséget, amit nem sokak iránt. Jimin felé inkább intenzívebb, mintha csak testi vágy fűzne, Jungkook pedig más. Ő iránta színtiszta szeretetet érzek. Soha nem lennék képes magára hagyni, ha baj van, de más esetben sem. Szeretném, ha mindig mellettem maradna és segíthetnék neki mindig minden körülmény között.

Egy pillanat alatt dermedek le. Lassan légzése egyenletessé válik, de arcát csak jobban fúrja nyakamba, így minden légvétele cirógatja a bőröm, amitől kiráz a hideg, beleremegek minden porcikámban. Kellemes, kissé bódító, de mégis rossz. Túl sok, túl intenzív hatást vált ki így ő is belőlem.

Nagyot nyelek, legyűrve a hirtelen felgyülemlett zavartságot.

-        TaeTae – sóhajtja nevem. -, köszönöm, hogy vagy nekem.

Szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől, de mielőtt bármit is reagálhatnék erre a váratlan és kissé bugyuta kijelentésére, megérzem ajkait bőrömön, melyekkel érzéki csókot lehel az ért felületre, így teljesen belém fagy a szó. Nem bírok megmozdulni, képtelen vagyok bármilyen cselekvést is produkálni.

A francba is! Nehezemre esik saját magamnak is bevallani, de annak ellenére, hogy azt beszéltük meg, nem csinálunk semmit egymással, hanem inkább tartjuk a távolságot, most legszívesebben leteperném. Mivel sírt, azt hittem, hogy valami olyan nagy baj történt, hogy nem bírja elviselni. Valószínűleg nem bírja azt a nagy terhet a vállán, így természetesen nem fogom ellökni magamtól. Mindig itt leszek neki, ha szüksége van akár egy nyugtató ölelésre, akár egy egyszerű kis beszélgetésre, de erre egyáltalán nem számítottam.

-        Hiányzol – remeg meg hangja, mire mély levegőt veszek. – Én… én nem akartam ellenszegülni a szavadnak, hiszen megbeszéltük, hogy tartjuk a távolságot, de… - ekkor egy könnycseppjét érzem meg bőrömön. – Ez olyan, mintha az egyetlen megnyugvástól, az egyetlen vigasztaló erőmtől eltiltanának. Sajnálom, TaeTae, de nekem ez nem megy – kezd ismét sírásba, így újra remegni kezd, de ezúttal képtelen a hangját magában tartani.

Fáj a szívem, ahogy hallgatnom kell, hogyan bőg, mindez pedig tulajdonképpen miattam. Pedig ezt azért tettem, mert szükség volt erre az intézkedésre. El kell vennünk Jimin eszét, de közben el kell érnünk azt is, hogy felejtse el a hármasunkat és megmeneküljünk, aztán végre hazatérhessünk.

-        Szeretlek, TaeTae – hüppög. – Tudom, nem kéne ilyeneket mondanom, de nem tudok változtatni az érzéseimen. Így érzek, és nekem ezt muszáj kimutatnom – sóhajt. – Kiskoromban is így éreztem már csak akkor azt hittem, hogy valami bugyuta gyermeki hülyeség, ezrét túltettem magam rajta, meg aztán tudtam, hogy nekem a lányokhoz kell vonzódnom, így túltettem magam rajtad és megbarátkoztam ezzel az érzéssel a szívemben. Már beleitta magát a mindennapokba, teljesen hozzászoktam, hogy néha olyan fojtogató érzést érzek, ha mással sokkal jobban elvagy, mint velem, de olyankor inkább én is elvonultam, hogy más társaságában én is olyan jól érezzem magam, mint te, de ez mégse sikerült. A szemem sarkából folyton láttam, hogy te nem ugyanígy érzel irántam, ezért ez folyton elkeserített, de túlléptem rajta, hiszen tudtam, hogy úgyse jönnél össze velem, hogy te nem érzel ugyanígy, mint én. Nekem mindig sokkal többet jelentettél, mint egy egyszerű barát. És most Jimin felidézte bennem ezeket a régi fájdalmakat, azt a szerelmet, amit irántad éreztem. Ehhez hasonlót senki iránt nem éreztem még soha. Sajnálom…

Nagyot nyelek, legyűrve azt a feszítő érzést a mellkasomban, ami aközben húzta egyre nagyobbra magát, míg hallgattam szavait. Sosem beszélt még így nekem. Sírt már máskor is, de így még egyszer sem hallottam beszélni. Az első szerelmi vallomást nem épp tőle vártam, hanem mondjuk egy nőtől, de lehet, az nem is érintene meg ennyire. Ő kiváltja belőlem, hogy rádöbbenjek, sokkal többet érzek én is, mint kellene, mint azt szabadna, így az érzések eluralkodnak felettem. Ahelyett, hogy ellökném, hiszen nem tartotta magát a megbeszélthez, csak szorosabban ölelem, mintha az életem múlna rajta. Képes még engem is könnyekre fakasztani annyitól, hogy elmesélte nekem azt, ami mindig is nyomta a lelkét, az egész életén át, csak soha nem szólt nekem róla egyetlen szót sem, csak csendben tűrt és várta a csodát, amely lássuk be, ha nem is éppen úgy, ahogy azt képzelné bárki, de bekövetkezett. Ha Jimin nem ejt túszul minket, az is lehet, soha nem tudom meg, mit érzett irántam, összejövök valakivel, ő pedig tök egyedül marad. Máris rosszul érzem magam a tudattól, hogy képes lettem volna ilyen szörnyűségre, hiszen összetörtem volna a szívét, de nem fogom hagyni, hogy így történjen. Mellette maradok, ameddig csak lehet és megfogom védeni Jimintől. Nem bánthatja, nem engedem!

-        Nincs mit sajnálnod, Jungkook – felelem, mire egy pillanatra levegőt is elfelejt venni. Érzem szívének heves dobogását, mely miatt halovány mosolyra húzódnak ajkaim. – Én is nagyon szeretlek téged – szorongatom meg, mint egy kisgyereket, mire kuncogni kezd.

-        És Jimin? – vált ismét komolyba, és lassan elhúzódik tőlem, hogy szemeimbe tudjon nézni, de karjait továbbra is összekulcsolva tartja a nyakam körül, én pedig ugyanígy teszek a derekánál.

-        Mi van vele? – húzom fel szemöldökeim.

-        Látom ám, hogyan szoktál rá nézni – húzza fel kissé sértetten ajkait.

Hirtelen azt se tudom, mit mondjak. Ennyire feltűnő, hogy mit érzek? De én ezt egyáltalán nem úgy érzem, hogy annyira észrevehető lenne. Remélem, Jiminnek nem tűnt még fel. Jézusom, ha feltűnt neki, akkor biztos kihasználja majd! A fenébe is! Nem igaz, hogy nem bírom tartani magam.

-        Az… az más… - hebegem, mire megadóan sóhajt fel és elmosolyodik.

-        Nem más, Tae. Akármennyire is haragszol rá, amiért ide bezárt minket, bejön neked, nem igaz? – harap alsó ajkába, amint próbálja magába fojtani a kitörni készülő nevetést.

-        Hogy mondod? – nyílnak tágra szemeim, mire kuncogni kezd. Legalább már nem sír, bár szemei még mindig könnyesek.

-        Valld csak be, hogy igenis imádod és várod már, hogy összefekhess vele. Már úgyis tudod, milyen érzés, ha téged dugnak, nem? Nekem köszönheted, így már léphetsz egy fokkal fentebb, Jiminhez – nevet fel, mire abban a pillanatban engedem el és lököm hanyatt fekvésbe az ágyon, majd pillanatok alatt felé kerekedve, végig lábai között térdelve pislogok le rá.

-        Az egy kivételes eset volt! Engem nem fog senki sem dugni! Nem érdekel, ki mit gondol, nem fogom hagyni! – dühöngök.

Jungkook ajkain pajzán, de egyben szörnyen édes mosoly terül szét, mely lassan vigyorba vált. Helyezkedni kezd alattam, szinte már vonaglik, ahogy vállaimat markolja és lábait is oldalamnak szorítja.

-        Gyere közelebb – suttogja. – Érezni akarlak. – Kijelentésére nyomban fülig pirulok, de teszem is, amit mond.

Alkarjaimon támaszkodok meg, hogy valóban közelebb kerülhessek hozzá egész, de neki ez nem úgy tűnik, nem elég, mert lábait a derekam köré kulcsolja és csípőjét is megemelve húz le teljesen magára. Kisebb nyögés tör fel belőlem, mire nyomban gurulnék is oldalra, de ő szorosan fog lábaival, majd ujjaival hajamba túr, miközben továbbra is az a csintalan mosoly játszik ajkain.

-        Jól van, Tae. Ha te nem szereted, ha téged döngetnek, akkor cserélhetünk. Én szeretem és hiányzol – sóhajtja, mire érzem, hogy már a fülem is égni kezd a zavartól. – Akarlak téged – nyög fel magasabb hangom, miközben csípőjét nekem löki, éreztetve velem, hogy valóban kezd keményedni.

Szívem hevesen ver, a pulzusom valószínűleg már ez egekben. Egy nagyon aranyos fiúnak ismertem meg Jungkookot, aki már megmutatta nekem, milyen is, ha férfias, erre most úgy fekszik alattam, mint egy olcsó kurva, és hiába próbálom tagadni, tetszik a látvány.

Ajkaira pillantok, melyeket nyomban benedvesít és kéjsóváran várja, hogy sajátítsam ki őket. Több se kell, nyomban egybeforrok velük. Annyira puha, annyira érzéki, hogy egyszerűen nem bírom türtőztetni magam. Hevesen tépem száját, majd nyelvemmel is bejutok hozzá, hogy nyelvemmel az övét simogathassam. Ekkor elvigyorodik, sőt már nevetni kezd, így nem tudom tovább csókolni rendesen, de nem is szükséges. Az ajtó nyitódásának hangja csapja meg fülünket, mire tágra nyílt szemekkel bámulunk egymásra.

-        Ó, elnézést a zavarásért – csendül fel jellegzetes hangja a szobában, mire mindketten felé kapjuk a fejünket. Pajzán vigyorral mér végig minket, mire nyomban szétugrunk, Jimin pedig gondosan bezárja az ajtót maga mögött. – Ugyan már, miattam aztán ne hagyjátok abba. Folytassátok csak – vigyorog, majd közelebb lépve hozzánk, leül az ágy szélére, nekidőlve a sarkánál lévő fának.

[21/?] A vámpírok legnagyobbja - Csábítás

Írta: Ayu

Jimin POV

            Látom az arcukon, hogy megrémültek az eléjük táruló látványtól, hiszen az asztalsorok mind telis-tele vannak hozzám hasonlókkal, mivel a mai nap az, mikor a világ minden pontjáról a lehető legtöbb fontos vámpírt elhívtam magamhoz Megbeszélést kellett tartanom velük, aminek már persze vége, így csak kíváncsiságuknak szerettem volna eleget tenni, hogy bemutassam nekik azt a két személyt, akik az én jobbomon és balomon fognak állni a későbbiekben már vámpírként. Vannak olyanok, kiknek ereje vetekszik az enyémmel közülük, de ettől függetlenül én vagyok a legerősebb, a legkiemelkedőbb alak mindközül, éppen ezért van az, hogyha én úgy óhajtom, akkor az összesnek egytől egyig a lábaim előtt kell hevernie, hogy készségesen a szolgálataimban állhassanak. Ez talán kissé túlzásnak hangzik, de ez így működik. Amióta az eszemet tudom, arra neveltek, hogy viselkedjek a rangomhoz méltóan, hogy ne engedjek senkinek, hogy legyek rideg, kőszívű, mindössze azért, hogy ezt a hatalmat megtarthassam. Nem szabad abba a hibába esnem, mint az apám, mert igen, a vámpíroknak is lehetnek gyermekeik. Nem a legtermészetesebb módon vagyunk összeeszkábálva, de bonyolult lenne megmagyarázni. Valójában ez az ok, amiért nagyon sokan vadásznak ránk, mert kíváncsiak a felépítésünkre a tudósok, mindent tudni akarnak, miért véren élünk, miért jobb az emberi, mint az állati, hogy hogyan fejlődtünk egyáltalán ki, hogyha hideg a hőmérsékletünk, hiszen nincs vérkeringésünk, akkor hogyan lehetséges, hogy ugyanúgy tudunk élni, mint a közönséges emberek. Mindezek összességére még én se nagyon tudnám megadni a megfelelő választ, hiszen nem foglalkoztam ilyen apróságokkal, mert nekem ez a lételemem, én így nőttem fel, nekem az a furcsa, hogy az emberek olyannyira mások.

            Magabiztos léptekkel indulok meg a két sor között, mögöttem Taehyunggal és Jungkookkal, akik megilletődve néznek körbe, majd a saját helyemhez érve, az egyik asztal végénél leülök középre, majd a két szabad helyre, ami más vámpírok mellett van már, de közvetlen mellettem szinte, helyet foglalnak ők is. Balomon Tae, jobbomon Jungkook. Élvezem a helyzetet, ez természetes, hiszen most nem tehetnek ellenem semmit. Az asztalon ételek vannak felsorakoztatva, amiket beszereztem e nemes nap alkalmából, így szemeimmel jelzem mindkettejüknek, hogy szolgálják ki magukat, ha ennyire éhesek voltak. Míg ők lassan ügyetlenkedve, remegő kezekkel szervíroznak a tányérjukra egy keveset mindenből, ismételten felállok és körbenézek a társaságon, majd megköszörülöm a torkom, hogy csendre intsek mindenkit. A közelünkben ülők közül páran elhallgatnak, de a többség tovább folytatja a lakomát, mit se törődve azzal, hogy már visszatértem, így egy hangosabb torokköszörülést intézek meg feléjük.  Erre már viszonylag többen csendben maradnak és könyökkel bökdösve a mellettük ülőt figyelmeztetik a másikat is arra, hogy figyelni kellene. Lassan teljes csend telepszik az étkező csarnokra, amit a két velem szemben ülő fiú reszketve tűr.

            Mély levegőt veszek, hogy belekezdhessek mondandómba.

-        Már a lényeget kiveséztük, de szeretnék pár utolsó szót szólni – kezdek bele éppen olyan hangerővel, hogy mindenkihez eljusson szavam. – Ti kértétek, így hát itt a lehetőség, hogy szemügyre vehessétek azokat, akik sokat fognak segíteni a jövőben. Rájuk kell számítani, hiszen bennük megvan az a plusz, ami nem sokakban, sőt még közületek se sokakban. Nem szeretnék ezzel senkit sem lealázni, de ezek tények. Habár most nem úgy tűnhet, hogy összességében készen állunk a tervünk véghezviteléhez, de fogok tartani kiképzést, ugyanúgy, akárcsak az újaknak, de sokkal komolyabb lesz. Ahogy említettem is már, sokkal nagyobb összefogásra van szükségünk, mint valaha. Ez már nem az a régi század, melyben a legtöbben éltünk. Sokkal komolyabban veszik az emberek a dolgukat, így hát megkérnék mindenkit, hogy tegye meg a lehető legtöbbet nem csak társaiért, hanem saját magáért is. Tudjátok nagyon jól, mekkora veszélyben lehetünk, ha nem vagyunk elég óvatosak és felkészültek. Mindenesetre bízom bennetek annyira, hogy tudjam, képesek vagytok bármire, ha a szükség úgy kívánja. – Tekintetemmel körbepásztázom a termet, majd ismét mély levegőt veszek. Lezártnak tekintetem a megbeszélnivalóink sokaságát, így az előttem lévő poharat megragadva emelem azt a magasba. – A szebb jövőre! – kiáltom, mire mindenki más is követi a példámat, a vörös folyadékot, mely benne áll vigyázva, ne löttyenjen ki, a fejük fölé emelik, miközben felállnak és elharsogják egyszerre ugyanazt a pár szót, melyek az én számból szöktek ki pillanatokkal ezelőtt. A poharat szám elé helyezve lassan kortyolok az édes vérbe, mely benne áll.

Kíváncsi lennék, vajon Taehyung és Jungkook tudja-e, mi folyik körülöttük. Róluk is beszéltem a jelenlétükben, de eléggé körülírtam a dolgokat, hogy ne sejthessenek túl sok mindent. Szeretném, ha előbb sikerülne elnyernem a bizalmukat, sőt! Azt szeretném, ha egyenesen megszeretnének, olyannyira, hogy egyetlen szavamnak se tudjanak ellent mondani. Na, majd akkor azt hiszem, eljön az ideje annak, hogy átváltoztassam őket. Szükségem van rájuk, mindkettejükre. Túl sok lakozik bennük, több mint gondolnák. Érzem, érzem, ahogy rájuk nézek, ahogy viselkednek, a gesztusaikban, mindenben. Csak Taehyunggal kell vigyáznom. Nagyon úgy tűnik, hogy nem fog könnyen engedni, de mégis van benne valami, ami arra ad bizonyosságot, hogy könnyű dolgom lesz vele is. Nagyon makacs, ezért nem valószínű, hogy minden csettintésemre ugrani fog, Jungkook ilyen szempontból sokkal egyszerűbb eset, de mégis valamiféle kötődést érzek az irányába, amit tudom, hogy ő is észrevett már.

Halovány mosollyal ajkaimon foglalok helyet. Tudattam vámpír társaimmal, hogy lassan indulhatnak útjukra, vagy haza, vagy maradhatnak szállásolva, hiszen a kastély elég nagy ahhoz, hogy elférjünk mind. A mosoly mégsem emiatt húzódott szét arcomon. Mikor idefele jöttünk, feltűnt, valami határozottan megváltozott. Nem mernék biztosra kijelenteni semmit, ráadásul lehet, más van a dologban. Lehet, hogy nem úgy sültek el a dolgok, ahogy én azt képzeltem, hiszen benne van a pakliban, hogy az, hogy mindkettejükkel beszéltem, sikeresen összeugrasztotta őket. Mégis bízom abban, hogy nem így történt. Az is lehetséges, hogy csak rosszul láttam, de nem csak idefele jövet volt furcsa Taehyung járása, de mikor leültek egymással szemben, mintha grimaszba futott volna arca. Ezzel nem tudtam különösebben foglalkozni, hiszen mindenképp beszélnem kellett a néphez. Bár, mi van, ha csak színészkedik, hogy átverjen? Ez is simán lehetséges, hiszen legutóbb nagyon dühös volt rám, mielőtt elraboltam volna őt is.

Az idő teltével már csak mi maradunk hárman a teremben, mikor is már sokkal nyugodtabban eszik az ízes falatokat, mint előtte. Amint távozott az utolsó vendégem is, hangosan eresztették ki magukból a levegőt és engedték le vállaikat.

Széles vigyorral pillantok felváltva rájuk.

-        Ennyire feszengtetek? – kuncogom, mire csak egy szenvedő nyögéssel felelnek. – Pedig jobb lenne, ha hozzászoknátok ehhez, mert gyakori látogatások lesznek, így bizonyára sűrűn fogtok találkozni párjukkal – magyarázom mosolyogva.

Az idősebbik arca grimaszba rándul, majd mintha csak eszébe jutna valami megenyhült arccal, széles mosollyal fordul hozzám. Egy pillanat erejéig a vele szemben ülőre nézek, hátha kitudok olvasni valamit tekintetéből, de csak ugyanúgy folytatja lassú falatozását, mint eddig.

-        Most, hogy csak hárman maradtunk – kezd bele az idősebb. – Azt hiszem, újból önmagunk lehetnénk. Beszélhetnénk sokkal őszintébben egymással. – A következő pillanatban felkönyököl az asztalra, tenyereiben támasztja állát és ártatlanul pislogva néz fel rám.

-        Mire gondolsz? – húzom fel kíváncsian szemöldököm.

-        Mondjuk, mesélhetnél arról, amiről nekik is – biccent oldalra, utalva az előző tömegre. – Igazán kíváncsivá tettél. Olyan sejtelmes volt az egész, hogy muszáj megkérdeznem, miről folyt a téma.

Hozzá hasonlóan, de én csak jobb tenyeremben megtámasztom állam, így közelebb kerülve hozzá. Elmosolyodom kíváncsiságát hallva. Oldalra biccentem fejem, majd az asztalra nézek, hogy keressek bármit, amivel betömhetem a száját. Egyelőre nem tudhatnak a nagyobb részletekről. Elég, hogy Jungkook tudatában van annak, hogy át fogom változtatni, annak pedig már mindketten, hogy össze akarom hozni őket. Bizonyára megbeszélték. Biztos vagyok benne, hogy kibeszélték az egész dolgot, hiszen nem véletlenül ültettem bogarat a fülükbe.

Egy tányéron akad meg a tekintetem, amin gyümölcsök sokasága sorakozik. Átnyúlok minden felett, hogy magunkhoz húzhassam, majd csak ezután tekintek újra Taehyung szemeibe.

-        Majd, ha megérettél rá, elmondok mindent – feleltem sejtelmesen, mire megrándultak izmai. Csak nem ideges? A gondolatra ismét el kell mosolyodnom. Annyira makacs, de most mégse tesz semmit, helyette inkább leteszi karjait az asztalra maga elé és a vele szemben ülő fiúra néz.

-        Én már igazán megérettem rá – pufogja.

-        Igazán? Akkor azért duzzogsz most, mert annyira felnőttél? – vigyorgom, mire egy sötét pillantással illet felhúzott ajkakkal. – Mondták már, mennyire aranyosan festesz ilyenkor, mikor duzzogsz? – húzom az agyát. Elég volt ennyit mondanom, máris arca pirospozsgás színt ölt.

Száját szólásra nyitja, majd be is csukja azt. Köztem és barátja között váltogatja figyelmét, majd ezt megelégelve hüvelyk-, és mutatóujjam közé kapok egy epret, melyet arca elé tartok. Megilletődve nyitja tágra szemeit és néz meredten a kezembe vett gyümölcsre, majd szemeimbe.

-        Nem szereted az epret? – biccentem kicsit jobbra fejem, miközben igézően pislogok rá. Szinte érzem a levegőben, ahogy már ennyitől megnövekszik a tesztoszteronszintje. Elképeszt, milyen hatással vagyok rá ilyen hamar. Érdekes személy, akivel szeretnék minél több mindent kipróbálni a későbbiekben, hiszen tisztáznom kell magamban is, mi ez kettőnk között.

-        D-de… - motyogja zavarában. A következő pillanatban határozott mozdulattal nyúl egyik kezével a gyümölcsért, melyet nyomban el is rántok tőle.

-        A-a! – rázom fejem helytelenítően. – Csak a kezemből – adom ki az utasítást, mire elfehéredik arca. – Harapd!

Nagyot nyel, mielőtt bármit tenne, majd óvatosan hajol előre kezemhez, melyet újból felé tartok és ajkait szétnyitva fogai közé veszi a zamatos ínyencséget, melyekkel lassan elharapja azt. Puha párnái, ahogy rácuppannak az édes vérszínű finomságra, csak még kívánatosabbá teszik számomra. Nyelvem ismét kidugva nedvesítem be ajkaim, miközben le nem veszem pillantásom róla. Amint lenyelve az első falatot ismét visszahajol kezemhez, nagyon ügyel rá, hogy ne érjen hozzám egy kicsit se, de persze ez kivitelezhetetlen. Minél pontosabb próbál lenni, de végül amint összezárja száját, ujjaim végét is végigsimítja velük, majd nyomban elfordul és lassan rágcsálva az epret szenteli figyelmét a tányérjának.

-        Milyen édes vagy – mosolygom, miközben szemem sarkából észreveszem, hogy Jungkook talán kissé féltékenyen pillant Taehyungra. Ez elégtétellel önt el. Szóval zavarja, ha vele nem foglalkozom?

-        Akkor most egyél te az én kezemből! – ragad meg Taehyung is egy darab epret, majd felém tartva várja izgatottan csillogó szemekkel, szöges ellentéteként az előbbi viselkedésével, hogy elfogadjam és tegyek ugyanúgy, ahogyan neki is kellett alig fél perccel ezelőtt. A várttal ellentétben viszont kikapok kezéből a gyümölcsöt, és én tartom ajkaihoz.

-        Edd meg te! Aztán utána, hogy Jungkook se maradjon ki, megetethetitek egymást is. Szívesen végignézem – vigyorgok önelégülten, mire mindketten kissé pirulva kapják fejüket a másikra. Valami határozottan megváltozott közöttük.

A viaskodással ellentétben Taehyung sokkal érzékibben hajol az eperhez és sokkal nagyobb odaadással és érzékiséggel falatozza el, mint első alkalommal. Szemei csak úgy csillognak, szinte már érezhetően fűti a levegőt erotikával, ahogy egyre ribancosabb módon falatozza el.

-        Nem lenne ellenemre, ha mindig így viselkednél és nem pedig lázadnál – próbálok hatni rá, mire szándékosan nyalva körbe száját, ami a rossz pulya és a szexisség között helyezkedik el valahol. Elképesztő, hogy képes vonzani magához másokat. Még engem is képes megrendíteni, ami azért valljuk be, nagy szó. Van benne valami, amit nem tudok hova tenni, de minél hamarabb ki kell derítenem, ha úgy szeretném, hogy minden a terveim szerint menjen. Nem szabad, hogy bármi erősebb kötelék fűzzön hozzá. Sokkal inkább arra kell hajtanom, hogy ő érezzen irántam többet, hogy a szolgálataimba tudjam állítani. Nem szabad megrendülnöm, hiszen apám is mindig ezt tanította, hogy erősnek kell maradnom és kitartanom az örökkévalóságig, hogy mindenki a lábaim előtt heverjen, ezt pedig nem egy ilyen fiatal emberfiú fogja tönkretenni, aki mit se ért az egész létezésemhez és állandóan csak lázad.

Végül hagytam, hogy viszonylag nyugodt körülmények között fejezzék be a vacsorájukat, amiből nagyon sokat ettek. Valóban nagyon éhesek lehettek már. Eszembe se jutott, hogy nekik életfontosságú rendes ételhez jutniuk. Jungkooknak elintéztem, hogy mindig legyen étke, de most teljesen megfeledkeztem az egészről. Nem akartam zavarni őket, hiszen minél tovább vannak összezárva ilyen összezavart gondolatokkal annál jobb. Talán már sikerült megindítanom bennük valamit, talán már történt valami, talán nem. Talán összevesztek, talán sokkal közelebb kerültek egymáshoz, mint gondolni merné bárki. Édes mindegy. Éjjelre még összezárom őket ugyanoda, majd másnap gondoskodom a megfelelő élelmiszer ellátásukról is, aztán én elmegyek az iskolába és elrendezek mindent Taehyungról is akárcsak azt tettem Jungkookkal. Remélem, nem fog sokáig tartani és sokkal egyszerűbb dolgom lesz. Minden sokkal jobb, ha a szülők megadják magukat pillanatok alatt. Az én szavamnak ellenszegülni nem kellemes. Sajnáltam az otthonukat, de kénytelen voltam ahhoz a módszerhez folyamodni, hogy eleget tegyenek a kérésemnek. Ha Taehyung szülei is olyanok lesznek vagy talán még rosszabbak, akkor a helyzet akár brutálisabbá is fordulhat, ami azért nagy szó az előző eset után. Bár belegondolva, egészen kedvelnek engem, az is lehet, hogy egy jól beadott sztori éppen elég lesz, hogy elzavarjam őket az útból.

Halovány mosollyal arcomon zártam be őket az alagsori szobába. Már meg is van, mit fogok tenni.

[3/?] House of Cards

Írta: Ayu & Hyo

Taehyung

            A kastélyba érve minden kíváncsi szemtől elbújva osontam fel a hálókörletembe, hogy nyugovóra térhessek. Sokáig kimaradtam, ezért reménykedtem benne, hogy senki nem keresett ez idő alatt és holmi magyarázkodás nélkül megúszom a visszatérésem. Szerencsére a szobámba lépve, senki nem állt velem szemben, hogy kínvallató padhoz vezessen, így egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaim. Gyorsan levetettem ruháim, hogy ne abba a koszos parasztruhába menjek el a fürdőbe, hanem valami itthoniban, amit viselve nem foghatnak gyanút, hogy ellógok.

            Már alig vártam, hogy újra láthassam a következő napon Chimet. Szokatlan név, bizonyára a szülei jókedvükben voltak, mikor adták a nevet, ezért kapta azt. Bár, magamból kiindulva, hogy én nem voltam épp őszinte vele, ő mit gondolhat arról, hogy egy darab betűnek becéznek? Mindenesetre, megfogott benne valami, amit nem tudok hova tenni, mert egy férfi egyed még sosem fogott meg ilyen szinten elsőre. Ráadásul még nem is voltam jómagam velem egyneművel, így kíváncsivá tett, hogy vajon milyen lehetne vele is eltölteni egy éjszakát, nem csak a kastély falai között élő nőkkel, akik mondhatni, már a háremembe tartoznak. Milyen kár, hogy nem tarthatok azt! Elég sokan lennének benne és most egy újabb taggal bővülhetne. Igazán örülnék neki, ha sikerülne elnyernem a szívét, ha annyira megtudnám puhítani, hogy legalább egy alkalomra megszerezessem magamnak.

            Gyorsan fogtam egy törülközőt és selyem köntöst, melyekkel indultam a fürdőbe, hol reménykedtem, hogy csak én fogok tartózkodni ezekben a kései órákban. Nem szerettem, ha más is van ott rajtam kívül, mert tudták, ki vagyok, így néha már frusztráló, hogy megbámulnak. Természetesen, ennek örülök, hiszen csak növelik az önbecsülésem, de huzamosabb idő után akkor is zavaró tényezőként tudok rá tekinteni. Nem egy szolgálót már ilyen alkalmakkor sikerült megszereznem magamnak, ami valljuk be, nem volt épp a legnehezebb feladat, mert mindegyik széttett lábakkal vár szinte.

-        Szép estét, hercegem! – hajolt meg előttem egy nő, amint beléptem a fürdőbe. Törölköző takarta testét, így nem sokat láthattam belőle. Bizonyára már készül menni vissza a hálókörletébe.

Gyorsan körbenéztem a helyiségben, majd megkönnyebbülten konstatáltam, hogy teljesen egyedül leszek, ha ő is kimegy végre. Ezzel a tudattal léptem beljebb, bezárva magam mögött az ajtót. Lassan kezdtem levetni ruháim, míg hallgattam, ahogy a szolgáló pakolászik maga után.

-        Elnézést a zavarásért, de ha bármire szüksége lenne, kérem, szóljon csak nekem – lépett mögém tartva a két-háromlépéses távolságot. Felé fordultam, immár félmeztelenül, majd alaposan végigmértem.

-        Értem – feleltem. – Akkor akár segíthetsz megmosakodni is – mosolyodtam el szemtelenül, mire láttam, hogy arca enyhe pírba borul. Szerettem, hogy ilyen reakciókat tudok kiváltani akárkiből, és most jobban belegondolva szükségem is volt valakire az éjszakára, hiszen a Chimmel való találkozás eléggé felhevített. Szükségem volt egy kis lehűlésre, amit pillanatnyilag benne láttam. Tökéletes lesz mostanra. Ő bizonyára többet fog várni az egésztől, de nekem csak egy futó kaland lesz, amit hamar kifogok verni a fejemből, mindössze pillanatnyilag szükségem van valakire, akin levezethetem a felgyülemlett feszültségem.

Így következett be az, hogy életem legelső alkalmával úgy feküdtem össze valakivel, hogy közben végig egy férfira gondoltam.

Jimin POV

Mintha a főszakács nyakba öntött volna egy lábasnyi forrásban lévő vízzel, édesapám szavai a lelkemet forrázták le. Legnagyobb hitemet fektettem abban, hogy az imént elhangzott kijelentés csupán felkavarodott elmém bugyuta játéka volt, ám a helyzet nem úgy mutatta. Sajnos azt hallottam, amit kellett, de nem akartam. A mai napon sokadszor fordítottam hátat jól nevelt énemnek. Miután megbizonyosodtam abban, hogy jól hallottam-e, azon voltam, hogy apámat lebeszéljem erről, és habár úgy hiszem, lehetetlen nem létezik, ez annak bizonyult.

- De apám! Az erőszak sosem volt megoldás, most sem lesz az! - Elnyújtott lépteit nehézkesen tudtam követni, míg ő elszántan szelte a kastély folyosóit én inkább egy megrémült kiscsirkére hasonlíthattam, ami serényen szedte vézna lábait, csakhogy meggyőzze a kakast, hogy hatalmas hibát készül elkövetni. - Mégis... Mit ártott Hwayae a királyságnak? -

A király hirtelen megállt, ennek következtében akaratom ellenére neki ütköztem vörös bársony palástjával fedett hátának. Megszeppenve és kissé imbolyogva léptem hátra.

- Jimin! Mondd, mégis miért ennyire fontos ez neked, fiam? Követsz, mint a pestis, és csipogsz, mint a kakukkos óra! Legyen most már elég! - Sosem volt a legeszesebb ötlet az uralkodót kihozni a sodrából, én viszont, megeshet, hogy közel jártam ehhez. Ez viszont nem tántorított vissza attól, hogy megállítsam. Számomra is kissé érthetetlen ok vezérelt, hogy miért éreztem ekkora késztetést, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről, de meg kellett tennem. Talán azért, mert sosem szerettem az erőszakos megoldásokat, mindig is igyekeztem a dolgaimat nyugodt módon, logikusan elintézni, olyan módon, hogy az mindegyik félnek kedvező legyen. Amint elfoglalom a helyem a trónon, az lesz az első, hogy minden emberéletet követelő intézkedést eltörlök kezdve a nyaktilótól a háborúig. A tudat sem hagyott nyugodni, hogy V hwayae-i, akinek az otthonát Goyohan nemsokára megtámadni készül. Rengeteg minden ellenem beszél. Habár ő nem tudja, én a király fia vagyok, akit beavatnak az ország ügyeibe, aljas lennék, embertelen, ha a szemébe tudnék nézni azzal a tudattal, hogy a hazáját nem sokára támadás éri, én pedig ügyet sem vetve rá lógatom a lábam a folyóparton.

- Miért kell más országot leigázni csak azért, mert a miénk nem halad? Egyáltalán miért kell változtatni azon, ami mindenkinek kedvező? Egy királynak nem az a feladata, hogy megfelelő, békés országot biztosítson a népének? Ahol boldogan élhetnek, nem pedig háborúban részt venni? Behívnak rengeteg ember katonának, hogy segítsenek egy ártatlan ország ostromában? Apám, egy országra rossz hatással van egy háború, még a kezdeményezőről is van szó! Minden tartalék, minden bevétel elhagyja a határokat a katonákkal együtt! Éhínség lesz és szegénység!

Édesapám vaskeze hangos csattanással érte bal orcámat, mire újra hátrahőköltem. Eddig a dühtől forró arcomat most keze csapása égette. Ennél a pontnál már tényleg beláttam, jobban járok, ha leállok. 22 évet leéltem úgy, hogy szidást ugyan kaptam, de sosem bántották. Ez a pofon mintha egybesűrítette volna a múlt évek elszalasztott lehetőségeit, habár nyomós okot sosem adtam erre a cselekedetre. Most sem gyújtottam fel a vármegyét. Torkomon akadt a szó, bal kezemet sajgó arcomra tettem, szinte azt se tudtam, most mi történt.

- Engem ne oktasson ki egy taknyos kölyök! - Hangja hirtelen betöltötte a kastély összes helyiségét, fogadok, még a kis lyukakban bujkáló egerek is visongatva futkostak el - Goyohan királya vagyok, és a jó édesapád, nem egy utcaszéli paraszt, akivel így beszélhetsz! Kinek képzeled magad!? Nem vagyok kíváncsi az ostoba érveidre! Nem tudsz meggyőzni fiam, döntöttem! Háború lesz, akár tetszik neked, akár nem! Ameddig ez a korona nincs a fejeden, neked semmi beleszólásod nincs! Mit is értesz te egy ország irányításához? Alig nyílt ki a csipás szemed, de már lehoznád a csillagos eget is! - Még mindig ugyanabban a pózban álltam és szájtátva hallgattam apám bántó és agresszív szavait - Az ég szerelmére, Jimin, 22 éves vagy, de még mindig szentül hiszel a csodákban... Nőj fel végre! Ebben a világban a szép szó már csak legenda! Ne legyél olyan kishitű, mint anyád!

Igyekszem mindenkivel szemben elfogadó lenni, de azt senki nem tűrőm, hogy édesanyámat akár egy szóval is gyalázza. Apám viszont most megtette, és még rosszabb, hogy ekkor pillantottam még anyám könnyektől fátyolos tekintetét rám nézni tőlünk jó pár lépésnyire, a falhoz dőlve. Mindent látott és hallott. Hallotta, ahogy kisfiát szidják, és látta, ahogyan a király keze csattant arcomon. Tudtam, szíve ekkor már romokban hevert, hiszen kölcsönös az, hogy nem tűrjük, ha valaki bántja a másikat. Ám egyikőnk nem sincs világmegváltó szavunk a királlyal szemben.

Apám, látva anyám felé intézett sajnálattal teli tekintetem, hátra fordult, hogy megnézze, ki olyan bátor, hogy legyen mersze jelen lenni ilyen helyzetben, majd visszafordult és reszelősen hangjával a szobámba utasított.

A düh, amit éreztem jobban hatalmába kerített, mint a már múló fájdalom a bal arcomon. Vannak helyzetek, amikor az ember cselekedne, de nem teheti  hiszen ezerszer rosszabbul járna, mint ahogy épp a dolgok állnak. Ideges voltam, talán jobban, mint máskor bármikor. Kudarcot vallottam, a probléma pedig nem szűnt meg, megeshet, hogy rosszabbodott.

Az előbbi incidens biztosan megbélyegzi az elkövetkezendő napok hangulatát, nyomasztó csend fog uralkodni a kastélyban, hiszen mindenki hű lesz makacsságához.

Talán rossz családba születtem, és királyfi helyett jósnak kéne lennem, csakugyan siralomházzá változott a királyi kastély. Anyám, apám és én mindannyian komor hangulatunkban alig-alig szólítottuk meg a másikat, azt is csak a legfontosabb helyzetben. Mindig ez van, és én annyira utálom! Nem is szeretek ilyenkor a kastélyban lenni, ezért úgy döntöttem, teszek egy sétát a vármegyében.

Ahogyan az elmúlt napokban, ma is mindenki serényen dolgozott, készült az egyre közeledő ünnepségre, néha még úgy is éreztem, hogy láb alatt vagyok, holott mindenki tisztelettudóan, mosolyogva üdvözölt. Látva ezeket a boldog tekinteteket, összeszorult a szívem. Mindenki olyan békés, lelkiismeretesen végzi a feladatát, biztonságban érzik magukat, hiszen még nem tudják, hogy mi vár rájuk. Önként vagy parancsra részt kell venniük majd a háborúban... Ez annyira nem illik Goyohan képéhez. Mintha a király nem ismerné a saját népét... Borzasztó.

- Felség, hogyan szolgál egészsége? - kérdezte egy ráncos arcú, idős ember háza tornácáról szinte lereppenve abban a pillanatban, hogy meglátott.

- Nagyszerűen, köszönöm! - mosolyogtam rá és már mentem is tovább, hiszen lassacskán eljött az idő, hogy újabb találkozót ejtsék V-vel. Az elmúlt éjszaka szinte kínszenvedés volt, mintha a percek hónapokká nyúltak volna, mintha sosem akart volna eljönni a reggel. Ez idő alatt csak gondolkodni tudtam, aligha telt el olyan perc, hogy ne a mai napon vívódjak. El sem tudtam dönteni igazán, menjek-e el újra a folyóhoz és mintha mi sem történt volna, játszani azt V előtt, hogy minden rendben, vagy gyáva módon futamodjak még. Végül próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Ezúttal még elmegyek a folyóhoz, próbálom jól érezni magam, aztán valami szánalmas kifogás kíséretében búcsút intek V-nek örökre és elsüllyedek szégyenemben a királyság egész nevében.

Ezt fogom tenni.

Taehyung POV

Reggel felfrissülten keltem fel ágyamban, meztelen testemet pedig csak egy vékony takaró fedte, miközben szemeim lassan nyitottam ki, kilesve pilláim alól, fel a plafonra, melyet a baldachinos ágy egyáltalán nem takart. Fejem felett kinyújtva karjaim nyújtózkodtam, majd alkarjaim betéve tarkóm alá vezettem tekintetem a mellettem fekvő cselédnőre, akit az éjszakára behívtam magamhoz. Láttam rajta, hogy már ő is ébredezik, majd amint ez megtörtént, felém pislogott ártatlan ez idáig szűzies szemeivel. Bármiféle bűntudat nélkül sóhajtottam egyet és kénytelen voltam közölni vele a tényeket, miszerint távoznia kell abban a minutumban. Muszáj volt elküldenem, hiszen semmiféle érzelem nem kötött hozzá. Az éjjel sem rá gondoltam, mikor kényeztettem vagy épp ő engem, hanem arra a személyre, akit akkor ismertem meg, Chimre, egy férfira, aki nagyjából egyidős velem.

Körbenyaltam kicserepesedett ajkaim.

Milyen szép is lenne, ha sikerülne megszereznem legalább egyetlen alkalom erejéig. Soha nem létesítettem még testi kapcsolatot egy velem egyneművel, de itt volt az ideje, hogy ezen változtassak. Fogalmam sincs, hogyan, s miért, de vágytam rá, akartam, érezni szerettem volna a bőrét a bőrömön, azokat a dús, puha, cukormázédes párnácskáit, melyek megadva magukat, az én hatalmam alá kerülnének.

Már a gondolattól is apró nyögés szaladt ki számon, mire lehunytam szemeim. Ma ismét találkozunk, és ezt ki kell használnom. Biztos, hogy lépni fogok a kettőnk közti távolság leküzdésének érdekében. Mondjuk, elhívom valahova, hogy ne csak a parton üldögéljünk. Megmutathatnám neki Hwayae szépségét, hiszen pont olyan típusnak tűnik, aki odalehet az ilyenekért, a legapróbb dolgokért is, melyek képesek örömet okozni, csak mindössze én élem hercegi kötelességeim ellenére lazán, nem törődöm stílusban az életem.

Vártam az órákat, hogy minél hamarabb elteljenek, amik szörnyen lassan teltek. Nem igazán tudtam lefoglalni magam semmivel, kissé izgatott voltam, ezért folyamatosan járkáltam mindenfelé a kastély falain belül. Egész addig folytattam ezt, míg nem az istállónál kötöttem ki, és parasztruhában felszerelkezve indultam neki utamnak, hogy arra a helyre száguldhassak, ahol az előző napon is találkoztunk.

Hamar megérkeztem a helyszínre, ahol ő már ott állt és apró kavicsokat dobált a vízbe, de amint meghallotta a paták dobogását, arccal felém fordult, így a Nap sugarai tökéletes szögből világították meg, kiemelve szépségét, mintha egy isten lenne. Egy isten, akire szükségem van.

Leugrottam a lóról, majd hagyva, hogy az menjen legelészni, Chim mellé léptem és széles mosollyal ajkaimon hajoltam picit meg előtte, hogy üdvözöljem, mire ő is ugyanígy tett.

- Régóta vársz rám? – tettem fel a kérdést, hogy elindítsam valahol a beszélgetést, mire a fejét rázta.

- Nem, csak kicsit jöttem hamarabb – sóhajtotta fáradtan, majd lesütve szemeit visszafordult a folyó irányába. Valami nem volt rendben vele. Biztos, hogy történt valami, mert egyszerűen sugárzik belőle a negativitás. Történt volna valami? Mi baja lehet?

- Mesélj valamit, ha már itt vagyunk! – rántottam meg karjánál fogva és húztam le magammal a kavicsos, homokos földre, hogy üljünk le. – Én arra gondoltam, hogy nem kéne állandóan itt tengődnünk. Tudom, hogy goyohani vagy, de mit szólnál ahhoz, ha elvinnélek Hwayae-ba? Megmutathatnám neked a királyságot, hogy milyen gyönyörű. Biztos vagyok benne, hogy a lélegzeted is elállna tőle! Szép, fejlett hely, és mivel úgyse tartozol a nagy emberek közé, simán átjöhetsz mindent megnézni, mert te nem fogsz hadat üzenni a királyság ellen, hogy átvegyétek az eszközeinket – mosolyogtam rá bíztatóan, miközben könyökömmel böködtem oldalát. Szavaim mégse egészen hatottak úgy, ahogy azt elképzeltem. Sőt, szinte rémülten nyíltak tágra szemei, mintha valami rosszat mondtam volna, holott ezek csak tények. - Chim? Minden rendben? – húztam össze szemöldököm aggódva.

Jimin POV

Ez most komoly? Alig érkezik meg, de máris szíven szúr mondandójával akarata ellenére? Ez nehezebb lesz, mint ahogy kicsi naiv elmém azt gondolta volna.

Már most feltűnt neki, hogy nincs rendben valami, ez is alátámasztja a róla felállított képemet, miszerint származása ellenére igencsak értelmes és jó eszű fiú. Volt valami, ami azt súgta, megbízhatok benne, így ajánlatát szívesen elfogadtam. Mindig is hajtott a kalandvágy, habár eddig muszáj voltam visszafojtani. Ám a mai alkalom tökéletesnek bizonyult, hogy egy kicsit bűnbeessek, az otthoni légkör pláne egyértelművé tette, menjek csak, jobb, ha most nem vagyok láb alatt.

- Elnézést, kicsit elvesztem a gondolataimban, de minden rendben – húzódott mosoly számra, mely inkább a sírástól görbülne, a hazugságok kapuját már most kinyitottam. De mit is mondhatnék neki? Jobb ez így, azt hiszem. - Jó ötlet, mindig is kíváncsi voltam Hwayaera! - Felpattantam és kezemmel tapsikolni kezdtem, mint egy izgatott kisgyerek.

V úgyszint felállt és halkan nevetett, talán viccesnek találta viselkedésem - Ez a beszéd! Mellesleg meglepett, hogy átjöttél - mosolya arcát díszítette még akkor is, mikor már a lovához lépett, hogy nyergébe pattanhasson.

- Na igen, gondoltam itt várlak meg. Addig is telt az idő, amíg átgázoltam a folyón - reagáltam megjegyzésére.

- Igencsak lassan jöhettél, ha több időbe telt egy szempillantásnál. Netán hosszában szelted át? - kuncogott ismét. Úri énem nem szokott az ilyesfajta viselkedéshez, hogy egy ember a jelenlétemben ennyit nevetgéljen, ráadásul rajtam, vagy legalábbis a cselekedeteimen. Ezért volt az, hogy erre nem tudtam mit mondani, így csak, gondolataim szerint, bugyuta módon vigyorogtam.

Mikor már mindketten lovaink hátán ültünk V elindult a folyó mentén, én pedig szorgosan követtem. V úgy tűnt nekem, beszédes fajta, ám eddigi utunkat nem nagyon töltötte meg hangja, az enyémet pedig még annyira sem lehetett hallani. Kérdezgetett mindenfélét, mit a másikról jó tudni, és miután illedelmesen válaszoltam, visszakérdeztem, mire ő is beszámolt. Ha kezemet hevesen dobogó szívemre tenném, belátnám, nem is nagyon bánom, hogy ezidáig nem igazán elegyedtünk szóba. A lelkiismeret-furdalás, és a magammal szembe érzett utálat jobban elterelte gondolataimat, mint V, holott ennek fordítva kéne lennie. Utolsó találkozásnak tervezem a mait, most először és nagy valószínűséggel utoljára azt fogom tenni, amit a pillanat heve rám parancsol. A következménye rosszabb úgysem lesz, mint annak, ami engem annyira nyomaszt. Ennek okán igyekszek a lehető legnagyobb mértékben V-re figyelni ezalatt az idő alatt, kisebb-nagyobb sikerrel.

- Elárulod, hova megyünk? - törtem meg a pillanatnyi csendet. Mivel sosem voltam még más országban, már most furcsa érzés ölelt körül, holott ha balra fordítottam a fejem, a folyó túloldalán még Goyohan búzaföldét lengette a szél. Ennek ellenére már ekkor idegennek éreztem magam itt.

- Annyi mindent szeretnék megmutatni, azt se tudom, hol kezdjem, ezért azt mondom, menjünk sorba! Nemsokára itt lesz egy falu, úgy hiszem, tetszeni fog! - Aranyosnak tartottam lelkesedését, szépen ívelt barna szemei talán jobban csillogtak, mint a folyó hömpölygő vize, bizonyára szerette hazáját, és büszkeséggel mutogatta másnak. Milyen ember lennék, ha megakadályoznám ebben? Ma úgy terelhet, mint egy birkát, én pedig igyekszem élvezni a nap minden egyes itt töltött pillanatát.

Beérve a falu határába meglepettség fogadott, alig van még itt egy-két ház, de mindamellett, hogy teljesen máshogy néznek ki a goyohanihoz képest, már most tele van élettel. Boldog, hangosan nevetgélő gyerekek futkároztak, néhányan ügyet sem vetettek ránk, lovaink előtt vagy épp között kergették egymást. Idősebb emberek házaik ajtajában, tornácain üldögéltek, láthatóan mind gondtalanul társalogtak szomszédjaikkal, jó barátaikkal. Néhol vidám dallamok is felcsendültek, az egész légkör duzzadt az energiától, az élet szeretetétől. Én nem azt mondom, hogy a mi népünk csupa mélabús, komor ember, de ilyesfajta zsongással még nem találkoztam egy faluban.

V újboni nevetése ismét magára hívta a figyelmem, megint csak furcsállva néztem rá, ezúttal mit tart ennyire mulatságosnak?

- Hát te meg mit találsz ilyen viccesnek? - Szemöldökömet ráncoltam, amint arcát fürkésztem. Hogy rajtam mennyire el lehet szórakozni, nem is hittem volna...

- Imádnivaló, hogy mennyire el vagy kápráztatva! - Imádnivaló? Ilyet se mondtak még rám. Imádnivaló. Érdekes - Kapkodod a tekinteted, mintha az ég megnyílt volna. Várj még, ez még csak a kezdet! Nem sokára olyanban lesz részed, amiben talán még soha. - Ekkor már sejtelmesen vigyorgott, mintsem szórakozottan, nem teljesen értettem, mit akar ezzel mondani valójában. Nos, majd kiderül.

- Meglepő, hogy egy faluban is ekkora élet van. - Vállat rántottam és ismét az előttünk elfekvő földutat néztem, amit néhol tócsa vagy sár tarkított, valószínűleg esett mostanában.

Falu ez egyáltalán? A Nap még majdnem az ég közepén járt, mikor elindultunk, most viszont már kezd a horizont narancssárga színeket ölteni és még mindig itt vagyunk. Bár, ha jobban belegondolok, miattam haladtunk szinte tyúklépésben. Beljebb érve már vezettük lovainkat, és V rögtön boldoggá tett, mikor elvitt a helyi vásárba, ha én egyszer beteszem egybe a lábam, akkor bizony számolni kell azzal, hogy az idők végezetéig ott leszünk, ugyanis nagyon szeretek a sorok közt járkálni, mindent megnézni, holott pénzt nagyon ritkán hagyok ott. Nem is várják el, sőt, csak a két szép szememért ajándékoznak meg mindenféle portékával, na meg azért, mert a király fia vagyok. Feltűnt viszont, hogy sokan furcsán, távolságtartóan reagálnak V jelenlétére vagy épphogy nem a lábai előtt hevernek. De ez mintha neki fel sem tűnne, én viszont észrevettem. Megfordult a fejemben, hogy rákérdezek ennek okára, de mintha tudta volna, hogy erről akarom faggatni, mikor már épp szólásra nyitottam a számat, megelőzött és felhozott valamit. Egy idő után már feladtam, nyílván nem akart róla beszélni, én pedig tiszteletben tartom.

- Leszakad a lábam - jegyeztem meg alig hallhatóan, de V-nek meg talán a tökéletesnél is jobb hallása van, meghallotta nyavalygásom, karon ragadott és bevonszolt egy épületbe.

Belépve megcsapott valami számomra szokatlan, émelygős szag keveredve a szivarokból áradó bűzzel, fintorogva orromat kezdtem dörzsölni, hogy hozzászokjak. Az imént időm sem volt megnézni, hova is hozott be, olyan hirtelen kezdett el húzni maga után.

- Na Chim, ez a te napod, mondd, mit szeretnél - csicseregte a tőle már megszokott módon, és helyet foglalt egy mellette lévő széken. Ekkora már világossá vált, hogy egy kocsmába jöttünk. Ez ám a királyi hely...! Sosem voltam még egyben sem, alkoholt sem ittam soha, és nem most szerettem volna ezt megtenni, de úgy tűnt, ez a nap sok szempontból a legelső lesz.

- Hát... - mintha olyan hatalmas háttértudással rendelkeznék, inkább én kérdezném meg, hogy mi az, amitől nem halok meg – Rád bízom - vigyorogtam rá. Igyekeztem elrejteni ezzel kapcsolatos tudatlanságom, annyi okot adtam nevetésre, hogy azt hiszem, mára már elég.

Furcsa dolog ez az idő. Egyszer lassan telik, máskor pedig rohan, mintha üldöznék. Most is elszaladt, mintha nem is lett volna, nem is tudom, minek köszönhető. Talán V társasága és az a jó pár adag ízetlen, de édeskés soju, vagy épp a zavaros makkolli tehet arról, hogy elvesztettem időérzékem és a Nap is már jócskán nyugovóra tért. Annak ellenére, hogy ezelőtt számhoz sem emeltem az alkoholt, mondhatom, elég jól bírtam, bár tény, kezdett bonyolulttá válni az egyenesen járás művészete.

- Tetszik ez a falu, V, én mondom, barátom, ideköltözök! - mondtam rikkantva, igencsak jó hangulatba kerültem az elmúlt pár órában.

- Úgy legyen, Chim - vigyorgott V. Poharát felemelte, ami csilingelve ütközött az enyémnek. Megszámlálhatatlanul sokszor koccintottunk az este folyamán, ha bejött valaki azért, ha kiment azért, de ha épp megtetszett a poharak koccanásának hangja, akkor meg azért.

- Azt mondtad, mutatsz majd valamit... ami tetszeni fog - mondtam kissé nehézkesen és felkönyökölve az asztalra kezeimmel közre fogtam kicsit égő arcomat.

- Oh, igen! - mutatta fel mutatóujját és már megint karon ragadva húzott maga után. Kérdezhettem volna, hogy hova igyekszünk, de nem érdekelt annyira. Menjünk!

Egy szoba ajtajához értünk, aminek kulcsát V nadrágja zsebéből halászta ki egyik kezével, míg másikkal még mindig csuklómat szorította, mintha el akarnék szökni, holott én inkább jobbnak láttam a falnak támaszkodni.

- Itt. - Épphogy mondtam volna valamit, egy szempillantás alatt a szoba falának tapasztott. Kezei biztosan és erősen szorították vállamat a sötét falhoz, ezúttal sem menekültem volna, nem is tudtam, mi folyik itt. Közelebb hajolt, túl közel, lélegzete arcomat karcolta, szemei pedig a meglepettségtől szétnyílt ajkaimat vizslatta.

- Mit akarsz, V? - kérdeztem szinte suttogva, nem is tudom eldönteni, féltem-e, de hogy sikerült összezavarnia, az biztos.

- Téged - morogta mély hangon, a pokol tüze égett szemeiben. Ajkait, mit eddig meg-megharapdált, hirtelen enyémnek nyomta, mintha az élete múlna rajta.