Író: Ayu
Annyeong! :) Már elég régóta kiszerettem volna próbálni, milyen lenne egy ilyen kaliberű fanfictiont írni, így hát nekivetettem magam és nagy küszködések után csak megszületett. :D Nem nagyon tudok belőle mit mondani, különben spoilert biztos tartalmazna, amit persze szeretnék elkerülni. Kíváncsi vagyok a reakciókra, hogy tudjam, milyenre sikeredett, így a kommenteknek nagyon örülnék ^^ Röviden a sztoriban Jin Jungkook őrangyala lesz.
Figyelmeztetés: Úgy gondolom egy 16-os karikát talán megér :D
Műfaj: Yaoi, fantasy (igen, mint látható csípem ezt a fajtát ;D)
Jó olvasást! :D
HARMADIK FÉL SZEMSZÖGE
„Nálam jobban senki sem tudja, hogy ami ma még van, holnapra el is tűnhet!” Ezt mondogatta a fekete hajú, barna szemű, kerek arcú fiúcska minden éjjel, attól tartva, egy nagy őrangyala elmegy. Tudta, hogy ő mindig ott van mellette és vigyáz álmára. Ha egy szót se szólt, akkor is megnyugvásra talált a lelke. A gonosz démonokat távol tartotta, így nem volt mitől félnie.
Egyik nap reggel a szokásos rutinnal készült el. Megreggelizett, felöltözött és indult is az iskolába. Éjszaka vele volt az angyalszárny szépséges fiú, de nap közben, mikor a Nap első sugarai megvilágították az utcákat, ő eltűnt, viszont a fény elűzte a sötétséget, a démonokat is, kikből a fekete köd sugárzik, elszívva az összes életkedvet. Jungkook a dementorokhoz hasonlította őket, mégse tartott tőlük. Tudta, hogy ő védve van.
Ezzel a tudattal sétált be az iskola kapuin, beülve az első órára. Szorgalmasan dolgozott, ami az eredményén is meglátszott. Az iskola elsők csoportját erősítette. Büszkék voltak rá a szülei.
A szünetekben az állát támasztva tenyerén, nézett az ablakon ki, mintha valami érdekes lenne ott, amit rajta kívül senki más nem láthat. Felnézett az égre és halovány mosollyal nyugtázta, ott van fent ő, aki minden este lejön hozzá. De valójában félt is. Részben a démonoktól, akik egyszer talán felülkerekednek az ő erején, pedig ilyenre még nem került sor. Másrészt félt, hogy az ő élete is véges, vagy csak megtiltják neki a fentiek, hogy hozzá jöjjön, talán átteszik máshoz. Egyáltalán választás kérdése ez? Ezt nem tudhatta. Sose beszélt hozzá. Mindig csak a barátságos, nagy, barna szemeivel figyelte, ahogy elnyomja az álom. Mindig fehér, elegáns ruhákba öltözve jelent meg. Haja egyenes volt, mintha kivasalták volna, úgy hullott homlokába.
Jungkookie elhatározta, hogy legközelebb meg fogja szólítani. Eddig nem volt hozzá elég bátorsága, de az idő múlásával tudni szerette volna, vajon reagálna-e, ha beszélgetést próbálna indítani. Ezzel a tudattal indult haza. Izgatottan várta az estét, mikor ismét feltűnik, majd aki után mindig nagyot dobban szíve. Szerette az őrangyalt, pedig nem is ismerte. Talán csak gyermeteg képzelgés volt az egész, de számára valóságos. Ő volt az, aki sose bántotta meg, mindig ott volt vele a bajban. Ez volt az oka, annak, hogy így érzett.
A vacsoráját is gyorsan fogyasztotta el, majd szaladt is a szobájába, hogy előszedje a pizsamáját. A zuhanyzót elfoglalta, levetette ruháit és a meleg, csobogó víz alá állt. Élvezte, ahogy a cseppek végigfolynak bőrén, de ezúttal nem időzött sokáig, hiába szeretett ott állni és végiggondolni a napjainak történéseit. Túlságosan fel volt pörögve ahhoz. Gyorsan meg is törölközött, felkapta a tiszta ruhákat és szaladt is be a szobájába, mint egy óvodás kisgyermek, aki várja az esti mesét. Mintadiákként a házi feladatokkal már akkor végzett, mikor hazaért, így már nem volt más dolga, csak lekapcsolni a lámpát és álomra hajtani fejecskéjét. Lehunyta szemeit és pár perc pihenés után ismét érezte, ahogy átjárja a melegség teste minden porcikáját. Tudta, hogy megérkezett. Ujjakat érzett arcán, amik lágyan simították bőrét. Érezte, ahogy az ágy besüpped dereka környékén. Ezt a pillanatot választotta, hogy az első pillantásokat a szeretett férfira vethesse. Szíve nagyot dobbant, ahogy egymás szemeibe néztek. Elmosolyodott, akárcsak az angyal, aki szárnyait háta mögött leengedve pihentette. Összébb húzta magát, míg nem magzatpózba helyezkedett. Arcába húzta a takarót és aranyosan pislogva fel, pirospozsgás arcocskával lesett ki mögüle. Az idősebb barátságos mosollyal nézte őt, miközben a fiatalabb erőt gyűjtött magában, hogy megszólítsa.
- Mi a neved? – Kérdezte csendesen a kíváncsiságtól csillogó szemekkel.
Az angyal elgondolkozott. Nem tudta eldönteni, adjon-e választ vagy sem. De a takaró alatt fekvő fiún megesett a szíve, ha tehette volna elolvadt volna tőle.
- SeokJin – adta meg a választ.
A fiatalabb úgy gondolta, a név tökéletesen leírja a tulajdonosát. Angyali. Teljesen kidugta fejét a takaróból és nagy szemekkel pislogott fel rá. Tetőtől talpig végigmérte. Semmit nem változott az előző éjszakához képest. Szeretett volna még beszélni vele, de ötlete sem volt, hogyan tegye fel a kérdéseket. Nem szeretett volna tiszteletlen lenni, de közelinek érezte magához, ami összezavarta. Nem tudta, beszélgetne-e vele szívesen. Ilyen hosszadalmas ideig még az ágyán sem ült soha. Most mégis, mintha várná, hogy szólaljon meg. Ez összezavarta.
Végül merészkedett szólásra nyitni száját.
- Miért épp te vigyázol rám? Miért kell egyáltalán itt lenned mellettem? – Motyogta félénken. – Semmi különleges nincs bennem.
A Jin nevű angyal elmosolyodott a kisfiú szerénységén. Kezét ismét arcához vezette és simogatta a puha bőrét.
- Félnél, ha megtudnád. Jobb a békesség. – Felelte lágy hangon, amely szinte képes lett volna álomba ringatni másokat.
Jungkook a simogató tenyérbe fordította arcát, szinte dörgölőzött, mint egy macska. Élvezte az angyal érintéseit. Legszívesebben megölelte volna és egész nap el sem engedte volna egész nap, ha ezen múlna, hogy mellette lehessen egész nap. De jól tudta, hogy nem így van, hogy az angyal bármikor köddé tud válni, ha úgy akarja.
- Reggel itt leszel, mikor felkelek? – Faggatta tovább, majd egy ásítással jelezte, hogy mennyire fáradt, de nem óhajtott aludni térni.
SeokJin nem felelt erre a kérdésre. Addig simogatta a fiút, míg légzése egyenletessé nem vált, arcán a ráncok kisimultak és szuszogni nem kezdett. Tudta, hogy csak addig maradhat, amíg a Nap fel nem bukkan a horizont mögül. Akkor vissza kell térnie a fentiekhez. Mióta megkapta azt a feladatot, hogy ezt a fiút kell őriznie, sokkal jobban a szívéhez nőtt, mint eddig bárki más. Naphosszakat eltöltött volna vele, de nem tehette. Kötelessége volt.
A szabályok nem írták elő, hogy nem beszélhet az alannyal, de ő mégse volt túl beszédes eddig senkivel. Félt, hogy olyan dolgokat kotyogna ki, amiket viszont nem szabad emberi lénnyel megosztani.
És ha angyallá változhatna ez az ártatlan fiú? Az egy elég bonyolult szertartás lenne. Még fájna is neki. Napokig eltartana. Nem, túl nagy macerával járna az egész. Helytelenül cselekedne, ha elvenné őt a szüleitől, megfosztaná az élet adta örömöktől. Így inkább csak csodálta éjszakánként. Persze nappal is szemmel tartotta onnan fentről, de mégse lehetett a közelében.
Ahogy elnézte az álomszuszékot, újabb mosolyra húzódtak ajkai. Lehajolt hozzá és homlokához érintette puha, telt ajkait. Néhány másodpercig így állt, lehunyt szemekkel, majd elvált tőle. A kisebb fészkelődni kezdett álmában és tudat alatt a homlokához vezette ujjait, összehúzta szemöldökét, nem értve mi történt, majd nyámmogva húzta ki magát és merült mélyebb álomba.
Másnap reggel Jungkook nagyokat nyújtózva, mosolyogva ébredt. Megdörzsölte szemeit és körbenézett a szobában. Viszont a szeretett személyt, akit annyira keresett, sehol nem találta. Mintha elnyelte volna a föld. Már hozzá szokott, hogy mindig ez történik. Ilyenkor hiányérzete volt, és kissé elszomorodott. Bár sejthette volna, hogy nem lesz vele, hiszen erre a kérdésére nem is kapott választ, hiába tette fel. Vagy talán éppen ezért fájt neki ezúttal jobban a hiánya. Legbelül reménykedett benne, hogy vele marad, nappal is megvédi innentől a gonosztól, segíti őt az iskolában. De ott nem látnák őt? Dehogynem. Nem láthatatlan. Vagy csak az ő számára nem? Erre a választ talán sose találja meg.
A napja sokkal boldogabban telt, mint eddig bármikor, de sokkal inkább volt nyűgös is, hiszen felzaklatták a történtek. Álmában érezte, hogy homlokon csókolja őt, amivel tudatosította benne, távozni fog. De még sose ért hozzá ily módon, ezért nem tudta mit kezdjen a helyzettel. Kicsit zavarban is érezte magát, hiszen szerette az angyalt, de ezt nem vallhatta be neki. Talán akik felette uralkodnak, még eltiltanák tőle.
Ezzel a tudattal ülte végig az órákat. Még felelnie is kellett, de természetesen nem csalódott benne a tanár. Tökéletesen megfelelt az elvárásoknak, mint mindig, amiért sokan irigykedtek is rá. De Jungkookie nem foglalkozott velük. tudta, hogy mindenkinek meglenne az esze a tanuláshoz, csak a többség lusta. Ha kellett még segített is társainak, akik arra kérték. Sose utasította el őket. Ezen a délutánon is így tett. Egy szép és aranyos lány, aki az osztálytársa volt megkérte őt, hogy korrepetálja matekból, így iskola után volt társasága hazafele úton. Elbeszélgettek mindenféléről, Jungkook egészen feloldódott mellette, pedig eleinte félénk volt, de látva, hogy ezzel a lány sincs másképp, úgy döntött összeszedi magát.
- És melyik része nem megy annyira? – Nyitották ki füzetüket, amint helyet foglaltak a szobájában lévő íróasztalnál.
A lány a füle mögé simított egy tincset és megköszörülve a torkát lapozgatni kezdte a füzetét. Jungkook türelmesen várt, legalább volt ideje neki is átfutni az új tananyagot.
- Ezzel a résszel lennének problémáim. – Mutatott az egyik feladatra. – Tudom, hogy ez még az egyszerű része, és azt is, hogy tudnom kéne, ha az erre épülőket is megtudom csinálni, de mégse megy. Ha így egymagába látom, akkor összezavarodom. Nem értem, hogy kéne. – Magyarázkodott.
- Ha a nehezebb megy, akkor ezzel sem lesz baj. – Mosolygott a fiú kedvesen és bíztatóan. – Akkor nézzük…
És ezzel bele is temetkeztek a feladatok tömkelegébe. Egy nehezebb feladatnál nassolnivalót is vitt be maguknak Kookie. Egész idő alatt figyelmesen meghallgatta az osztálytársa gondjait a feladatokkal kapcsolatban, majd csak dagadt a melle a büszkeségtől, miután már könnyedén vette a feladatokat a másik. Később összepakoltak és a bejárati ajtóhoz mentek. Jungkook megvárta, hogy a lány felvegye cipőjét és pulcsiját, majd lovagiasan kinyitotta neki az ajtót, hogy elmehessen. Az osztálytársa viszont másképp gondolta. Megtorpant a küszöbnél és visszanézett a fiú sötétbarna szemeibe. Volt egy titka, amit nem mert közölni vele.
- Köszönöm szépen a segítséget. – Mosolygott rá, majd a szülőktől is elköszönt. – Remélem nem zavartam.
- Máskor is szívesen segítek, ha szükséged van rá. – Ajánlotta fel segítőkészen segítségét a fiú.
- Azt igazán szívesen elfogadnám.
A pillanat hevében egy lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és lábujjhelyre állva egy puszit nyomott a másik arcára. Integetett és szinte szökdécselve indult haza. Jungkook pirultan állt ugyanott, ahol hagyták és arcához kapott, ahol a lány szája arcának nyomódott. Nem tudta mire vélni ezt a hirtelen reakciót. Vegyes érzések kavarogtak benne. Semmi baja nem volt a lánnyal, kedvelte, de csak, mint barátot. Szeretni mást szeretett. De lehet, hogy rossz felé húzza a szíve? Hiszen ez a valóság, de az éjszakai puszitól is extázis hatása alá került ezen a napon.
Vajon összebeszéltek? Vagy őt próbálják összezavarni? Mi a helyes út? Mit kéne tennie ebben a helyzetben? Nem tudott rájönni.
Megtanulta a következő napra való leckét, majd amint végzett ezzel, a szüleihez ment a konyhába, hogy együtt vacsorázzanak meg, ahogy szokás. Finom illatok terjengtek a helységben. Apjával egyszerre sóhajtottak fel, amikor a levegőbe szimatoltak, amit az anyja kinevetett, mert szerinte túloznak mindig, pedig az ő főztje valóban a legfinomabbak csoportját erősítette. Pillanatok alatt magukba lapátolták az ételt, majd repetáztak is, míg az anyja csak egy adaggal fogyasztott a vacsorából. Jungkook felállt az asztaltól és a mosogatóba tette a mosatlanját, majd a szobájába sietett. Előkapott a fiókjából egy alsóneműt, a pizsamáját is a vállára dobta és már el is foglalta a fürdőt. Ezúttal a kádat megengedte forró vízzel. El szeretett volna egy kicsit lazulni, ezért döntött úgy, hogy most befekszik oda. Telenyomta tusfürdővel a vizet, majd karjaival belenyúlva összerázta az egészet, egészen habosra verve. Levetette ruháit és először egyik lábát tette a kádba szép lassan, mert túl meleg volt. Ezt követte a másik, amivel már egy kicsit gyorsabban haladt. Végül elzárta a csapot és leül. Felsóhajtott a kellemes bizsergető érzés hatására és hátradőlt, nekitámasztva fejét a kád szélének. Pár pillanat erejéig lehunyta szemeit, majd a toronymagasságú habot tenyerébe véve elfújta és ezzel kezdett szórakozni. Végül ráunt és visszadőlt eredeti helyére és pihenni kezdett. Legalábbis szeretett volna, de megzavarta valami. Vagy valaki. Valaki, ahogy a haját simogatják az ujjai. Azonnal tágra nyílt szemekkel ugrott meg és ült fel a háta mögé nézve, megkapaszkodva a kád szélében. A mosolygós, barna szempárral találkozott tekintete, mire fülig pirult és próbált minél több habot magához húzni, minél kevesebbet lásson belőle az angyal.
- Mit keresel itt? – Kérdezte rémülten. – Miért jöttél ide be?
Jin csak elé lépett, hogy ne kelljen a fiúnak forgolódnia és letérdelve elé, a kád szélén támaszkodva alkarjával nézett a fiatalabbra, aki zavarában azt se tudta, merre nézzen.
- Aranyos vagy. – Szólt hozzá az angyal.
Jungkook dermedten ült és nézett maga elé. Erre nem számított.
- A hajad selymes és fekete, akárcsak a holló tollai az őszi szélben. A bőröd puha és fehér, mint a krém. Hangod mély, pont tökéletes színvonalú, gyermekded, de egyben férfias. Szíveket hódító. Arcod kerek, mint egy kisfiúnak, mellette a férfias izmaid is megjelennek. – Mondotta folyamatosan SeokJin, elérve, hogy a fiú szemeibe nézzen és kíváncsian hallgassa őt tovább.
- Miket beszélsz? – Kérdezte csendesen.
Az angyal elmosolyodott és tenyerét a fiatalabb arcához vezette, végigsimítva rajta. A kellemes érzés hatására Jungkook lehunyta szemeit, a pillanatot kihasználva pedig, az angyal eltűnt.
- Mi a… - Nyitotta ki szemeit, de ahogy szétnézett a helységben, a vendége már sehol nem volt. Lehetséges volna, csak képzelte az egészet?
Alaposabban megvizsgálta a kis helyiséget, majd mikor konstatálta, hogy senki sincs bent, kihajolt a törölközőjéért és gyorsan maga köré tekerte. Nem mert tovább maradni a vízben, bármennyire is kellemes volt számára. Kicsit sajnálta is a sok habot ott hagyni, de félt, hogy talán megint megjelenik az angyal, így a dugót kihúzta és végignézte, ahogy a lefolyó lassan elnyeli az utolsó kis habocskát is. Felvette ruháit, amiket bevitt magával, megtörölte enyhén vizes haját és visszavonult szobájába. Lelkileg kimerülten dőlt be az ágyába magához ölelve a takaróját. Valahol mélyen legbelül arra vágyott, hogy valaki más feküdhessen mellette, akihez ugyanígy hozzábújhat. SeokJinre gondolt. És elég volt a gondolat, már érezte is a jelenlétét, ami a fürdőben elkerülte a figyelmét. Fáradt volt ahhoz, hogy felnyissa szemeit. Elégnek bizonyult a tudat, hogy van, aki vigyáz rá, akiről senki más nem tud csak ő maga és persze az angyal. El is nyomta az álom.
A következő napja is hasonlóan telt a fiúnak. Jin az égből figyelt rá, egy percre sem tévesztve szem elől. Előző éjszaka nem szeretett volna a kisebbre ijeszteni. Valójában ő maga sem tudta, mit művel. Vezették az ösztönei, pedig nem lett volna szabad oda betérnie. Csak az ágya mellett óvni őt a gonosztól. Meg is kapta érte a magáét fent, így a következő napokat fájdalmas szívvel tűrte. Amikor kellett, ő ott volt, de csak a szoba másik végében. Nem mert a fiú közelébe merészkedni, nehogy valami olyat tegyen, amit talán mindketten megbánnának.
Egy emberbe beleszeretni képtelenségnek tűnt a társai körében. Mégis úgy érezte, neki sikerült, ezzel megszegve az egyik legősibb törvényüket, miszerint emberrel kapcsolatot létesíteni TILOS. Hogy miért? Erre egyszerű a válasz. Két külön faj, korcs nemzedéket szül. És ők mindketten ugyanazon nemhez tartoztak. A büntetés pedig mindkettejük számára a halál lenne. Mégis hogy gondolta? Talán Kooknak nem lesz ellenvetése a dologhoz? Már hogy ne lenne? Hiszen milyen reakciót mutatott, mikor a fürdőben megjelent? Félt, hogy elrémítette magától, ezért jobbnak látta, ha nem közelíti meg, de közben mégis vigyáz rá. Ezt találta a megfelelő megoldásnak.
Egyik éjjel, mikor azt hitte a fiú már alszik, odamerészkedett az ágyához és leült a földre, onnan nézte őt. Megilletődött, mikor Kookie kinyitotta szemeit és rá se nézve szólalt meg kissé rekedtes hangon a fáradtságtól.
- Miért távolodsz el tőlem? – Kérdezte.
A szíve megszakadt az angyalnak. Elmondta volna neki az igazat, de nem volt hozzá mersze. Úgy gondolta, jobb nem beavatni a felsőbb dolgokba ezt az ártatlan lelket. De ezzel nem is sejtette, mekkora fájdalmat okoz a másiknak.
- Miért nem válaszolsz? – Kérdezte tovább.
Jin lehunyta szemeit és feszülten sóhajtott. A fejét rázta alig észrevehetően.
- Nem kedvelsz?
Kookie érezte, ahogy könnyel telnek meg szemei. Az idősebb ezt azonnal észrevette, felkapta fejét rá és az ágyra támaszkodva hajolt közelebb.
- Ha azt hiszed, hogy zavar, amiért bejöttél hozzám fürdés közben, tudd, egyáltalán nem érdekel! – Emelte meg hangját. – Én csak örülök minden percnek, amit veled tölthetek. – Szipogott egyet. – Ez elég nyálasan hangzik… - motyogta befejezésül.
Az angyal nem bírta tovább. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a fiú szavai kettéhasítanék a lelkét. A létnek nincs értelme így. Minek bármilyen élet, ha nem tehetsz azt, amit szeretnél? Ha nem követhetnéd az érzéseid, húzzon bárkihez a szíved? Minek annyit szenvedni, ha semmi nem változik meg tőle? Minden rossz után jön valami jó? Ő Nem így gondolta. Létezése során volt alkalma megfigyelni, hogy mennyi ember élt nyomorúságosan és mennyien haltak meg anélkül, hogy megkapták volna munkájuk gyümölcsét.
Megvárta, míg Jungkook lehunyta szemeit és figyelemmel követte, ahogy egy könnycsepp utat enged magának, és halántékánál végigfolyva a párnáján szétterül, kisebb foltot hagyva maga után. Lassan a fiú ajkaihoz hajolt és lágy csókot hintett rájuk. Kookie szíve azonnal a torkába ugrott, tágra nyíltak a szemei, de mielőtt bármit feldolgozhatott volna, az angyal visszaült eredeti helyére és onnan pislogott fel rá kíváncsi szemekkel. A fiú ujjait ajkaihoz emelte és ahol az imént még egy másik volt, körbesimította végig az angyallal tartva a szemkontaktust, aki örömét kifejezve kitárta fehér szárnyait, amit a fiatalabb így megcsodálhatott.
- Olyan szeretnék lenni, mint te. – Suttogta áhítattal.
- Nem lehet. Te embernek születtél. Annak kell maradnod. – Felelte, miközben visszahúzta szárnyait háta mögé.
- Miért nem? – Nyöszörgött. – Vállalok bármit!
- Nem tudod, mit kívánsz. – Áll fel és az ablakhoz lép. – Azért vagyok itt, hogy megvédjelek a démonoktól, amik itt garázdálkodnak a környéken. De nem kell félned, amíg tudod, hogy itt vagyok neked.
Ezeknek a szavaknak tudatában hajtotta álomra újra fejét Jungkook.
Hajnalban magától ébredt. Izzadság cseppek terítették be bőrét, heves légzések közepette. Felült ágyában és az őrangyalát kereste azon nyomban. Mivel még kint sötét volt, úgy gondolta, itt kéne lennie, de sehol nem találta. Lerugdosta magáról a takarót bele-bele akadva, végül hanyatt vágódva a padlón. Nem érdekelte. Az ablakhoz pattant, az üveglapnak nyomta tenyerét és úgy nézett szét a sötét utcákon. Senkit nem látott. Felnézett az égre, de ott se látta keresett szerelmét. Azt szerette volna, ha megjelenik mögötte és átölelve megnyugtatja.
Mindössze egy ölelésre vágyott.
A fürdőszobába rohant. Megmosta arcát remegő karokkal és könnyes szemekkel nézett saját tükörképére. Sápadt volt és karikásak a szemei. Látszott, hogy nem aludta ki magát. Az időt is megnézte. Még az óra alig ütött hármat. Nem tudta, mit kezdjen magával. Nem is olyan rég, még azt mondta neki Jin, nem kell félnie éjszaka, amíg őt látja, mert megvédi őt a gonosztól. De nem volt ott és reszketett. Nem érezte magát biztonságban, hiába tudta, a szülei ott vannak pár lépésre tőle. Neki az angyal kellett. Az, hogy a karjaiba zárja.
Nem gondolkozott, mit tesz. Magára kapott pár ruhát, amit épp kikapott a szekrényéből és nesztelenül lépkedett az előszobába, ahol felhúzta cipőjét és pulcsiját magára kapva kinyitotta az ajtót és kilépett a hűvös levegőre. Megremegett az időjárástól, miközben bezárta maga mögött az ajtót. Mély levegőt vett és körbenézett az utcákon, amiket onnan láthatott. Senki nem járkált arra ezekben a kései órákban, mégis rettegve indult neki az utaknak. Keresett és keresett, de nem talált. Futásnak eredt, gyorsabban akart végezni, de csak kifulladt. Nem tudta már azt sem, hol áll a feje.
Ezzel akarja az angyal megüzenni neki, hogy vége? Nem lesz vele többé? Ezért beszélt vele az utóbbi napokban, aztán távolodott el tőle?
Azt a csókot búcsúnak szánta?
Ilyen fájdalmasan akarta véget vetni a köztük lévő kialakult kapcsolatot? Hiszen elárulta magát, hogy viszonozza az érzéseket. Ennek örülni kellene.
Legalább hagyta volna elbúcsúzni…
Egy hangos lövés hangja törte meg a városszéli utca csendjét. Jungkookban benne rekedt a levegő. Meg akarta nézni honnan érkezett a hang, de nem bírt megfordulni. A háta közepébe egyre erősebben mart a fájdalom. Végigcikázott a testén, a kiindulópont lüktetett. Száját nagyra nyitotta, hörögve próbált levegőhöz jutni.
Térdre zuhant.
Mellkasához kapott, megszorította a ruhát. Nem bírta elviselni az egyre növekvő fájdalmat testében. Tenyerén megtámaszkodott a betonon. Könnyek mardosták a szemét, de nem akarta, hogy lefolyjon egy csepp is, mert az még nagyobb fájdalmat okozott számára.
SeokJin, segíts!
De nem érkezett válasz. Miért is érkezett volna, ha csak gondolta? Az ő neve jutott eszébe, az ő arca lebegett szemei előtt. Felordított, ahogy az első találkozásuktól kezdve végigpörgött minden éjszaka a fejében a mai utolsóig.
Egyre csak ordított, mikor hasra esett és rángatózott. Az érzés elviselhetetlen volt. Miért akarta ezt tenni épp vele bárki? Miért épp most?
Marta a torkát valami, ami miatt köhögésbe kezdett összeszorított szemhéjakkal. Összegörnyedt. Olyan volt, mintha visszaköszönne a vacsorája, de mégse. Ahogy a betonra pillantott maga elé elhomályosult a látása, majd kitisztult, és ez a körforgás ment tovább, de még így is ki tudta venni, hogy a saját vérét köhögte fel. Mellkasára pillantott. Pólóját és pulcsiját átitatta a vörös folyékony anyag.
Nem bírta tovább. Izmai felmondták a szolgálatot és hasra zuhant.
Ekkor szárnyak suhogását hallotta, majd sietős lépteket. Az egész olyan volt számára, mint messze a távolban történne mindez. Pár fényfoltot látott a homályban, majd ebbe belemászott egy fehér ruhás alak, kiből két oldalra valami nagy fehér nyúlt. Jungkook tudta, ki ez. Az őrangyala. Eljött utána, az utolsó perceit végignézni. Legalább boldogan halhat meg. Vethet rá még egy utolsó pillantást.
Jin leguggolt hozzá és a karjai közé vette a meglőtt fiút. Ez a sokk pillanata volt számára, mit nem lehet szavakkal leírni. Mint, amikor bejelentik a gyászhírt: „Sajnálom, de előző éjjel távozott a köreinkből”. Könnyek öntötték el a szemét, majd folyt le az első csepp. Azt követte a második, míg nem záporozni kezdtek. Egy angyal fagyos sikolya hasított a levegőbe. A fentiekhez ordított, amiért elszakították tőle az éjjel.
- Miért kellett ilyen ostobának lenned? Miért nem maradtál otthon? Ennek nem veled kellett volna történnie! – Kiabálta a résnyire nyitott szemű fiúnak, kinek testéből kezdett kiszállni az élet.
- Seok…- egy kis vért köhögött fel. - … Jin…
- Ne tedd ezt velem! – Könyörgött a fiúnak, miközben megtörölte hüvelyujjával arcát.
Jungkook ajkai halovány mosolyra húzódtak, majd az életet jelentő fény is kihunyt szemeiből.
Az angyal minden erejét felhasználva begyógyította az idővel kihűlt test sebeit. Legalább külsőre tűnjön egészségesnek. Ezzel e tudattal fektette vissza ágyába és takarta be gondosan. Ha a szülei reggel rátalálnak, nem fogják megtudni, mit tett egy angyalért. Az életét sodorta veszélybe olyasvalakiért, akinek aligha lett volna mersze ehhez hasonlóhoz. Szégyellte magát. Ezzel az érzéssel élni tovább elviselhetetlen lett volna számára, de nem tehetett másképp, hiszen egy angyal halhatatlan. Kooktól viszont nem akart megválni. A sápadt bőrű fiú mellé feküdt és karjaival átölelte, majd szárnyaival takarásba fedte magukat.
Így várta, hogy felkeljen a Nap, ami meghozza majd a döntést a sorsáról.
Pokolra kárhozott, vagy angyalként kell szenvednie ezzel az érzéssel? De ezt a döntést a leghatalmasabbak hozhatták meg. Legyen bármi a válasz, neki szenvednie kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése