[2/?] A vámpírok legnagyobbja - Elrabolt barát

Írta: Ayu

Jimin POV

            Már a reggelem borzalmasan indult. A kastély alagsorában felfordulás volt egy pár újonc miatt. Nem bírnak magukkal, mert szomjaznak, de nem kényeztethetem el őket, különben irányíthatatlanok lesznek. Márpedig meg kell tanulniuk, hogy velem nem packázhatnak. Velem Park Jiminnel, a valaha élt egyik leghatalmasabb vámpírral nem szórakozhat senki. Elég hatalmam van ahhoz, hogy bárkit eltegyek láb alól, ezért nem is nagyon mernek ellenszegülni nekem azok, akik tudják, kivel is állnak szembe. Ehhez már hozzászoktam. Nem igazán fordult elő eddigi életem során, hogy bárki megmakacsolta volna magát előttem.

            Egészen a délutánig.

            Az egyik szünetben sikeresen elkaptam Jungkookot, ahogy terveztem is. Minden pontosan úgy történt, ahogy történnie kellett. Egész nap rajta és a barátján tartottam a szemem. Reggel hallottam, hogy eljár a szája, így meg kellett akadályoznom a további információk ki tudódását. Az a fiú már így is épp eleget tudott és sajnos elég értelmes volt ahhoz, hogy felfogja a dolgok jelentőségét, aminek jelet is adott. Valószínűleg aggódott a barátjáért, így ahogy én is ő rajta, ő is énrajtam tartotta a szemét. Abban a szünetben azt hitték, megszabadulnak tőlem. Tudom, hogy így gondolták. De peches módon Jungkook elrohant a mosdóba. Azon az emeleten épp nem tartózkodott senki a mellékhelyiségben, így mikor végzett kiléptem a fal mögül, ami addig takart és egyik kezem szájára szorítva, másikkal magamhoz szorítva őt, az ablakon keresztül pillanatok alatt távoztunk az épületből. A fiú sokk hatása alá került, így, amint denevérszárnyaim megjelentek és a levegőbe csaptak ficánkolás nélkül rekordidő alatt a kastélyhoz repültem. Ott letettem őt a köves lépcsőre és szembefordítottam magammal. Menekülési útvonalat keresett, miközben hátrált, de elkaptam bal csuklóját és nyitottam is a szám, hogy ihassak véréből pont annyit, hogy eszméletét veszítse. Szenvedett, hangosan ordított a fájdalomtól, amit én élvezettel hallgattam és néztem végig. Finom vére volt, de tudtam, hogy nem mehetek tovább a kelleténél, különben vagy átváltoztatom, vagy végleg meghal. Meg kellett tennem, mert az előző napokban többször is a lebukás szélén álltam miatta. Tudtam, hogy látta, mikor láthatóvá váltak szárnyaim, így odamentem hozzá, hogy befenyítsem. Azt hittem, sikerrel jártam, de a padtársának kétértelmű dolgokat mondott, így kénytelen voltam ehhez a módszerhez folyamodni. Majd valamit kitalál a rendőrség az eltűnésének okára. Egy ilyen kis városban senkit nem fogják érdekelni a részletek. Ezekben a percekben is épp az alagsorban szenved leláncolva egy külön helyiségben. Még veszélyes lehet, így külön őrséget állíttattam hozzá.

            És elérkezett az a bizonyos délután is. Sietnem kellett, hogy ne késsek el, de még így is sikerült formába hoznom magam, így gondoltam, senkinek nem tűnik fel, hogy mennyire zilált lettem. De tévednem kellett. Helyemre ülve azonnal összefonódott tekintetünk a padtársával.

            Kim Taehyung.

            Tud valamit. Legalábbis sejti. Láttam a szemében, hogy neki feltűnt, nem vagyok mégse oly összeszedett, mint szoktam lenni. A fellángoló tüzet benne kihívásnak vettem. Ettől kezdve nem is próbálta palástolni, hogy rajtam tartja szemeit. Mikor az óráink véget értek megvártam, míg nagyjából kiürül az iskola és azok, akiknek órájuk van, menjenek oda, ahova kell. Tudtam, hogy Taehyung keresni fogja Jungkookot. Olyan helyről lestem, ahol nem láthatott. Mikor már a telefonját is kezébe vette, hogy tárcsázza elveszett barátját, aki úgyse venné fel, maximum hergelné vele, hiszen hallja, ahogy a zsebében szól a zene, de nem tudja előhúzni onnan, úgy döntöttem ideje bevetnem magam. Vonzott vérének illata is. Igazán különleges, ritka fajta. Kár lenne érte, ha őt is vámpírrá változtatnám, és a szolgálatomba tenném. Nem. Ettől ő sokkal értékesebb. Ráadásul helyes, aranyos, akárcsak Jungkook, akivel együtt szintén hasznomra lehetnének. Ó, mennyi mindent tehetnék velük! Annyi terv szövődött fejemben, hogy hirtelen nem is tudtam mihez kezdjek. Szokatlan vonzást éreztem irányába, mit nem is próbáltam takarni előtte. Először megrémült, de aztán bedühödött. Makacsul próbált ellenállni. Nem adott válaszokat, szabadulni próbált tőlem, de nem hagytam. Kihasználva főlényességem, kiélveztem minden biztonságos másodpercet, amit a közelében tölthetek. Kiélveztem az illatát, az élettel teli meleg bőrének érintését. Ahogy tehetetlenül rúgkapált fogságomban, beindította fantáziám. Legszívesebben letepertem volna ott helyben, de úgy döntöttem szórakozom egy kicsit. Míg barátját úgyse láthatja viszont, de tudja, hogy kezem van a dologban, többet fog keresni. Kénytelen lesz a társaságomban lenni. Tudom, hogy így lesz, és én ezt kifogom használni.

            Számításaimmal ellentétben az egész délelőttöt úgy tölti, hogy rám se néz. Érzem rajta, hogy cseppet sem nyugodt. Élvezettel legeltetem rajta szemeim egész áldott nap. Azzal is tisztában vagyok, hogy tudja, mit teszek. Minden szünetben elhagyja a termet valakinek a társaságában. Valószínűleg a tegnapi incidensünk után annyira beparázott tőlem, hogy próbál levegőnek nézni. Ez így csak még érdekesebb lesz.

            Egyik szünetben, ahogy visszaér a terembe, én ugyanúgy várom, ahogy eddig. Végre sikerül elcsípnem a pillantását, mire alsó ajkamba harapva nézek fel rá. Szemei meglepetten formáznak kör alakot. Pislog párat, miközben mély levegőt vesz, és ismét semmibe vesz. Magamban kuncogok rajta. Ezzel csak még inkább azt éri el, hogy érdeklődjek felé. Eddig, ha bárkinek is figyelmet szenteltem, az nem viselkedett így. Az a személy a kedvemben akart járni. De őszintén megvallva tetszik ez a stílus. Új és érdekes.

            Az utolsó óra elteltével lassan kezdek szedelődzködni. Megvárom, míg mindenki elmegy, addig is reménykedve benne, hogy Taehyung nem slisszol ki valakik társaságában. Kettőnkön kívül, viszont nem marad senki a teremben. Már felöltözve ül vissza székébe. Tudtam, hogy nem fog sokáig ellenállni!

-        Jól van? – Kérdezi csendesen maga elé meredve. Továbbra sem néz rám.

-        Mi baja lehetne? – Húzom fel szemöldökeim és felkapom táskám. – Igazán szórakoztató társaság. – Kuncogom.

Ekkor rám kapja tekintetét.

-        Hogy érted azt, hogy szórakoztató társaság? – Érződik hangjában az ideg. – Tényleg nálad van? De miért? Mikor, hogyan…? – Értetlenkedik.

Fej rázva nevetek tudatlanságán. Asztalához lépek. Végig követ szemével, ahogy kényelembe helyezem magam előtte. Befészkelem magam az asztal és a szék közé, amin ül. Nekidőlök, tenyeremmel a szélén támaszkodom. Arcizmai megrándulnak a közelségemtől és határozottan hátra is tolja magát lábával.

-        Ennyire össze voltatok nőve, hogy ennyire érdeklődsz felőle? – Vigyorgok.

Fintorba húzódnak izmai.

-        Csak féltem az olyanoktól, mint te. Ilyen egy barát, nem? – Veti nekem a kérdést.

Ledobom a táskát az asztal másik végébe és lepattanok Jungkook helyére. Jobb karommal a mögöttünk lévő asztalon támaszkodom, miközben közelebb húzom magam hozzá.

-        Irritáló vagy! – Húzza össze magát. – Kiráz a hideg tőled, ne gyere a közelembe! – Ugrik fel ültéből.

-        Na, hé! Ez csúnya volt! – Játszom a sértettet, de tudom, hogy akkor sem venné magára, ha komolyan gondolnám.

-        Csak őszinte vagyok. – Mosolyodik el végre ő is.

-        Ez tetszik. – Állok fel én is. – Gyakrabban is csinálhatnád, ha velem vagy.

Azonnal lefagy a mosoly arcáról.

-        Egyébként csak azért maradtam, hogy figyelmeztesselek, ne molesztálj nyilvánosan! – Szid le.

-        Most nem vagyunk nyilvánosság előtt. – Közelítem meg, ő pedig az ellenkező irányba veszi útját tolatva.

-        Ne forgasd ki a szavaim!

-        Csak tényeket közlök. Te mondtad, hogy nyilvánosság előtt ne. Hol látsz itt több mint két pár szemet? – Mutatok ujjaimmal mieinkre.

A tanári asztal felé indul meg, de folyamatosan követem, majd nyelvemmel benedvesítem ajkaim. Szemei azonnal arra tévednek. Pajzán vigyorral állok meg és fonom keresztbe karjaim magam előtt.

-        Örülnék, ha nem állnál az utamba és hazamehetnék.

-        Én aztán nem gátollak meg benne. – Vigyorgok szemtelenül.

Pár másodpercig elővigyázatosság képen méreget, hogy teszek-e valami meggondolatlan lépést, majd mikor konstatálja, hogy nem, a táskájáért siet, természetesen kerülő úton, minél messzebb tőlem, aztán indul is kifelé a teremből, de összeszedve saját cuccom, utána iramodok.

-        Azt mondtad, nem gátolsz meg abban, hogy hazamenjek! – Néz hátra rám. Tartom a tisztes távolságot, hogy ne meneküljön folyamatosan.

-        És nem is gátollak. – Szórakozok jól rajta, miközben kilépünk a szabadba, de én nem a kastély irányába fordulok, hanem továbbra is követem őt.

-        Már a jelenléted is gátol. – Feleli, mikor megáll a legelső zebránál, ami szembejön vele és résnyire szűkített szemekkel méreget. – Nem gondolod, hogy hazáig követsz, ugye?

-        Nem. – Váltok egy pillanat erejéig komolyba, majd ki is előzöm, így már ő jön én utánam.

Egy ideig csendben járunk és hallgatjuk az emberek nyüzsgését az utcákon, majd szándékosan irányt változtatok. Tudom, merre lakik, de kíváncsi lettem valamire. Neki balra le kellett volna fordulnia, mikor én jobbra fordultam, ő pedig mit se véve észre, jött arra amerre én.

-        Ki is követi a másikat? – Nevetek fel, ahogy hátranézek.

Hirtelen megtorpan és szétnéz. Valóban olyannak tűnik, mintha elbambult volna, de kihasználom a helyzetet.

-        Ha már úgyis így összehozott minket a sors – fintorodom el saját szavaimtól. – Igazan tölthetnénk együtt egy délutánt.

-        Te kis buzi… - motyogja, de tisztán hallom vámpír létemnek köszönhetően.

-        Hogyan kérlek? – Húzom fel szemöldökeim, és ő is így tesz. – Minek neveztél?

-        Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Sóhajtja fáradtan és ellenkező irányba vált. – Nem érek rá ma délután. Dolgoznom kell.

-        Akkor holnap megvárlak. – Próbálkozom tovább, ahogy utána sietek.

-        Egyik nap se érek rá. – Kiabálja, mikor átfut át az úton, én pedig követem példáját.

-        Akkor hol dolgozol?

-        Találd ki! Úgyis olyan okos vagy!

Futásba kezdek, hiszen nem szeretnék lebukni előtte, így mellé érek. Könyökénél megfogom és visszarántom magamhoz. Rángatózik egy sort, de amint elfogadja a tényt, hogy nem engedem el, kifújja a levegőt és szemembe nézve vár.

-        Mit óhajt őfelsége? – Teszi fel a kérdést.

-        Tetszik ez a megnevezés. – Vigyorgok.

Szemét forgatja és sikeresen kirántja karját fogságomból, hiszen gyengítettem szorításán, mert tudom, nem fog elmenni.

-        Élvezd ki, mert soha többet nem fogod hallani! – Vigyorog.

-        Ha rajtam múlik, fogom.

Nagyot nyel. Látom rajta, hogy komolyan fontolóra veszi, amit mondtam. Nincs kedvem tovább szórakozni vele, így a lehető legközelebb hajolok hozzá és mielőtt elléphetne, egyik kezem derekára teszem és magamhoz húzom. Füléhez hajolok és ezúttal a lehető legkomolyabb arcomat veszem fel. Tudnia kell, hogy kivel áll szemben.

-        Nem ismersz. A helyedben félteném magam és Jungkookot is.

A lehető legkomolyabb arccal hajolok távolabb tőle. Ő nagy szemekkel néz. Ismét sikerült meglepnem.

-        Te valami pszichopata vagy? – Szűri ki a szavakat összeszorított fogai közül.

-        Ó, ha te azt tudnád. – Halványan elmosolyodok, majd teszek egy lépést hátra. – Értékesebb vagy számomra, mint gondolnád. Nem olyasvalaki vagyok, aki szeret játszadozni, de te mégis kihozod ezt belőlem. – Mondom el neki őszintén a dolgokat.

-        Miről beszélsz? – Ráncolja homlokát.

-        Idővel talán magadtól is rájössz.

Kérdések tömkelegében hagyom magára. Hátat fordítok neki és elindulok a kastély irányába, amit persze nem is sejt. Egyelőre.