[3/?] A vámpírok legnagyobbja - Jungkook hívása

Írta: Ayu

Taehyung POV

            Amilyen gyorsan csak lehet, elkészítem a leckéket, a tanulást pedig a következő két napra hagyom, inkább nem bajlódom vele. Nehéz, hogy péntek délután és a hétvége mindkét napján dolgoznom kell, de nincs mit tenni. Lassan úgyis hozzászokom. Ugyanazzal a rutinnal vesszem fel a koszolható ruháim egyikét és indulok is át a szomszédba, hogy nekikezdjek ottani teendőimnek. Megérkezve azonnal elém szalad a pultnál álló férfi és köszönt. Gyorsan meghajolok előtte és már ott is termek mellette, várva a mai utasításokat.

-        Takarítani ráér zárás közelben, most hátul az italos hűtőket kéne feltölteni. Csak ahogy kell. Ráérünk. Hátsókat előre, újakat hátra. A raktárban minden ott lesz. Reggel érkeztek meg az új rendeléseim. – Magyarázza.

Több se kell, pillanatokon belül a raktárba zárkózom. Felkapcsolom a lámpát és szétnézek. Valóban megérkeztek a rendelések. Nagy a rendetlenség. Mivel azt mondta, hogy ráérünk, úgy döntök, egy kicsit helyre pofozom a helyiséget. Az italos rekeszeket az ajtó mellé teszem, egymásra, az ennivalókat pedig szintén a megfelelő helyükre. Előkapom a seprűt, felseprek, port törlök, majd mikor végre úgy érzem, minden tőlem telhetőt megtettem, nekiindultam az első rekesszel az egyik italos hűtőhöz. Ellenőrzöm, mikből van hiány és elkezdem a szabályok szerint feltölteni. Miután az első rekesszel végzek, visszavonulok a raktárba és így folytatom a többivel is. Már az utolsóval is végzek. Visszazárom a hűtőajtót, a raktárba visszaviszem az utolsó üres darabot is, majd a pult mögé lépek főnökömhöz.

-        Készen vagyok. – Jelentem ki büszkén.

-        Remek! – Lelkesül fel és még az épp pénztár előtt álló vendégnek megadja a visszajárót és felém fordulva nekem szenteli figyelmét. – Már egyszer-kétszer megfordultál itt is. Nekem el kell ugranom valahova, de sietek vissza. Addig kérlek, vedd át.

-        Rendben. – Cserélünk helyet.

Először az irodájába megy, de máris egyedül érzem magam. Szétnézek az üzletben. Nem túl nagy, de nem is kicsit. Jól át lehet látni, ha esetleg lopás vagy valami baj történne.

-        Mi az? Ma már nem szokás a vendégeket rendesen kiszolgálni? – Hallom meg jellegzetes hangját, mitől azonnal égnek áll a szőr a hátamon. Annyira belemerültem a bámészkodásba, hogy fel se tűnt, valaki, ráadásul éppen Park Jimin itt áll előttem és arra vár, hogy kiszolgáljam. – Na, mi az? Most már elég okosnak számítok? – Húzza széles mosolyra ajkait. Tekintetem elidőz egy ideig azon a táján, de gyorsan észbe kapok és szemeibe nézek.

-        Mit keresel itt? – Húzom össze szemöldökeim értetlenül.

-        Nem gondolod, hogy változtatni kéne a modorodon? A vendéggel mindig kedvesnek kell lenni!

-        Mintha nem azért jöttél volna, hogy… - mondatom felét elharapom, mikor rádöbbenek, mit is készülök a fejéhez vágni. Azt, hogy azért jött, hogy tovább zaklasson a perverz modorával, de tudom, mi lenne ennek a vége, így nem teszek meggondolatlan lépést.

-        Hogy? Miért jöttem? – Húzza fel szemöldökeit. Jól szórakozik rajtam.

-        Mit szeretnél? Kérsz valami esetleg mögülem? – Biccentek hátra. – Ha nem, akkor ne ácsorogj itt, mert ha jön egy vendég, akkor nem tud…

-        Akkor én félreállok kedvesen. – Vág a szavamba.

Magamban mérgelődök. Nem igaz, hogy nem bír leszállni rólam! Mióta Jungkookot nagy valószínűséggel ő tűntette el, azóta rám van akadva. Csak tudnám, miért! Jó, mondjuk, így ki tudnék szedni pár dolgot belőle, ha közelebb engedném magamhoz. De nem. Valami nincs rendben vele, érzem. Már az is épp elég indok, hogy keze van egy diák eltűnésében. És ezt nyíltan bevállalta előttem. Még fenyegetést is kaptam tőle.

Szerencsémre pillanatokon belül érkezik is egy idősebb hölgy, akinek kosarában lévő tartalmát fel is ütöm a pénztárgépbe, majd mögülem is kér egy-két dolgot, végül fizet és távozik. Jimin természetesen minden mozdulatomat sasszemekkel figyeli. Mély levegőt véve leülök a kis székre, ami a pult mögé volt helyezve az ilyen esetekre, ha épp semmi dolgunk nincs. Ölembe helyeztem az árlistát tartalmazó füzetet és lapozgatni kezdtem. Próbáltam a lehető legkevésbé figyelni Jiminre, aki mindössze azért nem szólt hozzám, mert főnököm kijött az irodájából és elsétált mögötte.

-        Visszajöttem, elmehetsz majd, Taehyung! Fizetést pedig holnap számolunk. – Szól vissza még az ajtóból és végleg távozik.

Ahogy elfordítom tekintetem az ajtóról, azonnal összeakad a pultra hajoló vöröskéjével.

-        Nem támaszkodhatsz ott! – Ugrok fel ültemből és saját magamat is meglepve vele, kezeim két vállára teszem és egy határozott mozdulattal emelem meg, viszont így arca túl közel kerül enyémhez. Először ő is nagy szemeket mereszt, de ez hamar átvált pajzánba. Érzem, hogy pír önti el az arcom, ezért azonnal elengedem és hátralépek, ő viszont nem tartotta magát, hiszen rám bízta egész súlyát, így lefejeli a pultot.

-        Áú! – Állt egyenesbe és orrát dörzsölgette ujjaival.

-        Jaj, sajnálom! – Lépek vissza, de nem jut eszembe semmi, amivel kifejezhetném sajnálatom. Nagy valószínűséggel betört az orra, pedig nem ezt szerettem volna. Tényleg csak váratlanul ért a közelsége. Annyira felzaklatott. – Nem akartam! Nagyon fáj? Hívjak orvost?

-        Nem kell semmi! Hamar rendbe jövök. – Veszi el kezét a sérült felületről és meglepetten veszem észre, hogy valóban, mintha mi sem történt volna.

-        De… de ezt hogyan? Ez lehetetlen. Túl erősen csaptad magad pofán!

-        Először is – Pislog párat. – Nem lehetetlen. Nem vagyok olyan szerencsétlen, mint gondolnád. Másodszor, már nem megmondtam, hogy válogasd meg a szavaid?

Elhúzom szám szélét és keresztbe fonom karjaim.

-        Komolyan kezd nagyon elegem lenni abból a nagy képedből! – Vágom hozzá flegmán.

-        Tudom, hogy tetszik neked az a nagy képem. – Vigyorog.

Szemeim forgatom.

-        Hát persze! – Felelem erős szarkazmussal hangomban, de ennek ellenére jobban megfigyelem arcát. Valóban egy rossz szavam nem lehet rá. Szép bőre van, jól ápolt haja, dús, telt, vörös ajkai, gyönyörű mosolya, csillogó szemei. Ha lány lennék, valószínűleg nem hagynám figyelmen kívül. Így viszont csak a fejem rázom ezekre a gondolatokra. Egy férfi nem gondolhat ilyeneket egy ugyanolyan neműről!

Ekkor rezegni kezd a zsebemben a telefonom. Azonnal kikapom onnan és nagyot dobban szívem, amint meglátom a nevet a kijelzőn.

Jungkook.

Felpillantok Jiminre, aki érdeklődve figyeli minden reakciómat, én pedig ajkamba harapok izgatottságomban. Nem vehetem fel addig, amíg itt van. Valamit ki kell találnom, hogy félreálljon erre a kis időre, de fogalmam sincs, micsodát. Valószínűleg érdekli, kinek vagyok olyan fontos.

-        Na, mi az? – Kérdezi ajkaimat lesve, mire azonnal félbehagyok annak rágcsálásával. – Nem veszed fel? Ha felveszed, akkor hogyan fognak neked fizetni? Viszont valamiért úgy érzem, fontos ez a hívás. – Mér végig, mintha röntgen szemei lennének és belelátna az elmémbe.

-        Felveszem. Fontos. – Felelem gyorsan. – Szóval félreállnál egy kicsit? – Húzom fel szemöldököm. – Ez személyes.

-        Mit kapok cserébe? – Szórakozik, tovább húzva az időmet, én pedig egyre dühösebb leszek.

-        Amit akarsz, csak menj már el! – Szemeim már villámokat szórnak, de tudom, hogy nem ezért dönt úgy, hogy a bolt másik végébe megy. Tudom, hogy még behajtja rajtam azt az akármit, de ilyen húzós helyzetben nem jutott eszembe semmi.

Azonnal elhúzom ujjam a képernyőn és fülemhez szorítom a készüléket. Félig hátat fordítok a boltnak és minden figyelmem a vonal túlsó végének szentelem.

-        TaeTae? – Hallom meg fáradt, szenvedett hangját.

-        Jungkook! – Nyílnak nagyra szemeim. – Hol vagy most? Mi történt veled? Hogyan tudnék segíteni?

-        TaeTae… - motyogja, és szinte látom magam előtt, ahogy könnyeivel küszködik.

-        Mit csináltak veled? – Rémülök meg.

-        Segíts! – Kérlel, és suttogóra fogja hangját. – Mindjárt visszajönnek! – Figyelmezteti inkább magát, mintsem engem.

Óvatosan hátrapillantgatok, hogy van-e valaki a közelben, de szerencsére Jimin is tartja a tisztes távolságot, míg vonalban vagyok.

-        Hogyan tudnék segíteni? Legalább azt mond meg, hol vagy! – Próbálkozom tovább.

-        Emlékszel, mit mondtam a denevérekről? – Suttogja tovább.

-        Miért olyan fontos ez most? – Emelem meg hangom kicsit, de gyorsan visszább is veszek magamból, nehogy feltűnést keltsek. – Tegnap óta nem láttalak! Mi a fene történt veled? A szüleid tudnak valamit?

Csak szipogó hangját hallom a túlsó végről.

-        A szüleim… - hallom, ahogy sírni kezd.

-        Jungkook! – Mondom nevét, mivel nem tudok semmit sem hozzáfűzni.

-        Nyugtasd meg őket, hogy semmi bajom! – Vesz erőt magán. – Taehyung – és ekkor komolyabbá, sokkal merevebbé válik hangja. – Ha minden a tervei szerint megy, akkor nemsokára találkozunk. Rám fogsz találni.

-        Kiről beszélsz? – Értetlenkedem tovább, de már ez is több mint a semmi.

-        Félek, Taehyung! Félelmetes! Nagyon félelmetes tud lenni és fájdalmas! Annyira aggódom érted! Kérlek, nagyon vigyázz magadra! És szólj a szüleimnek! – Nyögi ki szipogások közepette.

-        Szólni fogok, de mégis mit mondjak nekik? Nem tudok megnyugtatni valakit úgy, hogy közben én se tudok semmit! Az olyan, mintha csak bíztatnám őket.

-        Mond el, hogy felhívtalak. Mutasd meg a híváslistád! Ne légy ennyire idióta! – Suttogja a sértést.

-        Látom, akármilyen rossz állapotban vagy, van elég erőd beszólni nekem. – Morgom.

-        Csak félek. Jól vagyok. Helyesbítenék… egész jól vagyok. – Magyarázza. – Le kell tennem! Itt vannak!

-        Kik? Hé! Jungkook! Fogsz még hívni? – Kérdezem, de a vonal megszakad.

Lassan elhúzom fülemtől a készüléket és csak meredten bámulok magam elé. Ilyen hívásban sem volt még részem. Ráadásul azt se tudom, mikről zagyvált össze Jungkook. Miért kell emlékeznem a denevérekre? Kik tartják fogva? Milyen tervnek vagyok a része, amely miatt találkozni fogunk? Kitől kell félnem? Miért kell vigyáznom magamra? Mintha nem tudnék. Valószínűleg jobban megy ez nekem, mint neki, hiszen nem engem vittek el a maffiák.

Lassan visszafordulok a pulthoz, de azonnal összerezzenek. Jimin, mintha egész idő alatt ott állt volna, nézett teljesen komoly arckifejezéssel szemeimbe.

-        Mit szeretnél? – Fújom ki a levegőt. Most tényleg nincs kedvem hozzá. De nem felel. Hosszú perceknek tűnő másodpercekig méreget és tekintetéből semmit nem lehet kiolvasni. – Megint elállod a sort. – Mosolygok rá, mikor konstatálom, hogy hozzám tart egy középkorú nő.

Jimin éppen csak tesz egy lépést oldalra, hogy el tudjam végezni a dolgom, de továbbra sem veszi le rólam a szemét. A nő megköszönve a kiszolgálást távozik az üzletből én pedig vöröskére pillantok. Aggaszt a hangulat változása.

-        Elvitte a cica a nyelved? – Kuncogom el magam, mire végre sikerül egy féloldalas mosolyt kicsalnom belőle. – Eddig annyit jártattad a szád, most pedig mintha feldugtak volna neked valamit, úgy beléd szorult a levegő! – Kuncogok tovább.

Ismét elém lép és tenyereivel a pulton támaszkodva közelebb hajol hozzám.

-        Ha kettőnk közül valakinek itt bármit fel fognak dugni, az nem én leszek. – Húzódnak a megszokott perverz mosolyra ajkai. – És akinek a nyelvét elviszi a cica, se én lennék. – Hajol még közelebb, mire mély levegőt veszek.

Szívem hevesebben ver szavai hallatán. Most konkrétan kettőnkről beszél. Mint alá- és fölérendelt párról. És sajnálatos módon nem úgy tűnik, mintha engem nevezett volna meg a domináns félnek. Bár ha elképzelem magam mellette, még én se tudnám magasabb rangúnak tekinteni magam, nemhogy ő, aki akkora egóval rendelkezik, mint egy ház.

            És én miért is képzelek ilyeneket?!

-        Most mennem kell. – Mászik ki intimszférámból, de engem is meglep, hogy ezúttal nem tettem ellene. Talán még engedtem is volna neki bármit, ha úgy akarja, de nem így lett. – Sok a dolgom, de holnap még találkozunk. Munkád után itt fogok várni rád és szépen eljössz velem valahova.

-        Te most komolyan parancsolgatsz?

-        Igen. – Feleli tömören.

-        Jó. – Motyogom, mire elvigyorodik.

-        Ez gyors volt.

És távozik az üzletből.

[2/?] A vámpírok legnagyobbja - Elrabolt barát

Írta: Ayu

Jimin POV

            Már a reggelem borzalmasan indult. A kastély alagsorában felfordulás volt egy pár újonc miatt. Nem bírnak magukkal, mert szomjaznak, de nem kényeztethetem el őket, különben irányíthatatlanok lesznek. Márpedig meg kell tanulniuk, hogy velem nem packázhatnak. Velem Park Jiminnel, a valaha élt egyik leghatalmasabb vámpírral nem szórakozhat senki. Elég hatalmam van ahhoz, hogy bárkit eltegyek láb alól, ezért nem is nagyon mernek ellenszegülni nekem azok, akik tudják, kivel is állnak szembe. Ehhez már hozzászoktam. Nem igazán fordult elő eddigi életem során, hogy bárki megmakacsolta volna magát előttem.

            Egészen a délutánig.

            Az egyik szünetben sikeresen elkaptam Jungkookot, ahogy terveztem is. Minden pontosan úgy történt, ahogy történnie kellett. Egész nap rajta és a barátján tartottam a szemem. Reggel hallottam, hogy eljár a szája, így meg kellett akadályoznom a további információk ki tudódását. Az a fiú már így is épp eleget tudott és sajnos elég értelmes volt ahhoz, hogy felfogja a dolgok jelentőségét, aminek jelet is adott. Valószínűleg aggódott a barátjáért, így ahogy én is ő rajta, ő is énrajtam tartotta a szemét. Abban a szünetben azt hitték, megszabadulnak tőlem. Tudom, hogy így gondolták. De peches módon Jungkook elrohant a mosdóba. Azon az emeleten épp nem tartózkodott senki a mellékhelyiségben, így mikor végzett kiléptem a fal mögül, ami addig takart és egyik kezem szájára szorítva, másikkal magamhoz szorítva őt, az ablakon keresztül pillanatok alatt távoztunk az épületből. A fiú sokk hatása alá került, így, amint denevérszárnyaim megjelentek és a levegőbe csaptak ficánkolás nélkül rekordidő alatt a kastélyhoz repültem. Ott letettem őt a köves lépcsőre és szembefordítottam magammal. Menekülési útvonalat keresett, miközben hátrált, de elkaptam bal csuklóját és nyitottam is a szám, hogy ihassak véréből pont annyit, hogy eszméletét veszítse. Szenvedett, hangosan ordított a fájdalomtól, amit én élvezettel hallgattam és néztem végig. Finom vére volt, de tudtam, hogy nem mehetek tovább a kelleténél, különben vagy átváltoztatom, vagy végleg meghal. Meg kellett tennem, mert az előző napokban többször is a lebukás szélén álltam miatta. Tudtam, hogy látta, mikor láthatóvá váltak szárnyaim, így odamentem hozzá, hogy befenyítsem. Azt hittem, sikerrel jártam, de a padtársának kétértelmű dolgokat mondott, így kénytelen voltam ehhez a módszerhez folyamodni. Majd valamit kitalál a rendőrség az eltűnésének okára. Egy ilyen kis városban senkit nem fogják érdekelni a részletek. Ezekben a percekben is épp az alagsorban szenved leláncolva egy külön helyiségben. Még veszélyes lehet, így külön őrséget állíttattam hozzá.

            És elérkezett az a bizonyos délután is. Sietnem kellett, hogy ne késsek el, de még így is sikerült formába hoznom magam, így gondoltam, senkinek nem tűnik fel, hogy mennyire zilált lettem. De tévednem kellett. Helyemre ülve azonnal összefonódott tekintetünk a padtársával.

            Kim Taehyung.

            Tud valamit. Legalábbis sejti. Láttam a szemében, hogy neki feltűnt, nem vagyok mégse oly összeszedett, mint szoktam lenni. A fellángoló tüzet benne kihívásnak vettem. Ettől kezdve nem is próbálta palástolni, hogy rajtam tartja szemeit. Mikor az óráink véget értek megvártam, míg nagyjából kiürül az iskola és azok, akiknek órájuk van, menjenek oda, ahova kell. Tudtam, hogy Taehyung keresni fogja Jungkookot. Olyan helyről lestem, ahol nem láthatott. Mikor már a telefonját is kezébe vette, hogy tárcsázza elveszett barátját, aki úgyse venné fel, maximum hergelné vele, hiszen hallja, ahogy a zsebében szól a zene, de nem tudja előhúzni onnan, úgy döntöttem ideje bevetnem magam. Vonzott vérének illata is. Igazán különleges, ritka fajta. Kár lenne érte, ha őt is vámpírrá változtatnám, és a szolgálatomba tenném. Nem. Ettől ő sokkal értékesebb. Ráadásul helyes, aranyos, akárcsak Jungkook, akivel együtt szintén hasznomra lehetnének. Ó, mennyi mindent tehetnék velük! Annyi terv szövődött fejemben, hogy hirtelen nem is tudtam mihez kezdjek. Szokatlan vonzást éreztem irányába, mit nem is próbáltam takarni előtte. Először megrémült, de aztán bedühödött. Makacsul próbált ellenállni. Nem adott válaszokat, szabadulni próbált tőlem, de nem hagytam. Kihasználva főlényességem, kiélveztem minden biztonságos másodpercet, amit a közelében tölthetek. Kiélveztem az illatát, az élettel teli meleg bőrének érintését. Ahogy tehetetlenül rúgkapált fogságomban, beindította fantáziám. Legszívesebben letepertem volna ott helyben, de úgy döntöttem szórakozom egy kicsit. Míg barátját úgyse láthatja viszont, de tudja, hogy kezem van a dologban, többet fog keresni. Kénytelen lesz a társaságomban lenni. Tudom, hogy így lesz, és én ezt kifogom használni.

            Számításaimmal ellentétben az egész délelőttöt úgy tölti, hogy rám se néz. Érzem rajta, hogy cseppet sem nyugodt. Élvezettel legeltetem rajta szemeim egész áldott nap. Azzal is tisztában vagyok, hogy tudja, mit teszek. Minden szünetben elhagyja a termet valakinek a társaságában. Valószínűleg a tegnapi incidensünk után annyira beparázott tőlem, hogy próbál levegőnek nézni. Ez így csak még érdekesebb lesz.

            Egyik szünetben, ahogy visszaér a terembe, én ugyanúgy várom, ahogy eddig. Végre sikerül elcsípnem a pillantását, mire alsó ajkamba harapva nézek fel rá. Szemei meglepetten formáznak kör alakot. Pislog párat, miközben mély levegőt vesz, és ismét semmibe vesz. Magamban kuncogok rajta. Ezzel csak még inkább azt éri el, hogy érdeklődjek felé. Eddig, ha bárkinek is figyelmet szenteltem, az nem viselkedett így. Az a személy a kedvemben akart járni. De őszintén megvallva tetszik ez a stílus. Új és érdekes.

            Az utolsó óra elteltével lassan kezdek szedelődzködni. Megvárom, míg mindenki elmegy, addig is reménykedve benne, hogy Taehyung nem slisszol ki valakik társaságában. Kettőnkön kívül, viszont nem marad senki a teremben. Már felöltözve ül vissza székébe. Tudtam, hogy nem fog sokáig ellenállni!

-        Jól van? – Kérdezi csendesen maga elé meredve. Továbbra sem néz rám.

-        Mi baja lehetne? – Húzom fel szemöldökeim és felkapom táskám. – Igazán szórakoztató társaság. – Kuncogom.

Ekkor rám kapja tekintetét.

-        Hogy érted azt, hogy szórakoztató társaság? – Érződik hangjában az ideg. – Tényleg nálad van? De miért? Mikor, hogyan…? – Értetlenkedik.

Fej rázva nevetek tudatlanságán. Asztalához lépek. Végig követ szemével, ahogy kényelembe helyezem magam előtte. Befészkelem magam az asztal és a szék közé, amin ül. Nekidőlök, tenyeremmel a szélén támaszkodom. Arcizmai megrándulnak a közelségemtől és határozottan hátra is tolja magát lábával.

-        Ennyire össze voltatok nőve, hogy ennyire érdeklődsz felőle? – Vigyorgok.

Fintorba húzódnak izmai.

-        Csak féltem az olyanoktól, mint te. Ilyen egy barát, nem? – Veti nekem a kérdést.

Ledobom a táskát az asztal másik végébe és lepattanok Jungkook helyére. Jobb karommal a mögöttünk lévő asztalon támaszkodom, miközben közelebb húzom magam hozzá.

-        Irritáló vagy! – Húzza össze magát. – Kiráz a hideg tőled, ne gyere a közelembe! – Ugrik fel ültéből.

-        Na, hé! Ez csúnya volt! – Játszom a sértettet, de tudom, hogy akkor sem venné magára, ha komolyan gondolnám.

-        Csak őszinte vagyok. – Mosolyodik el végre ő is.

-        Ez tetszik. – Állok fel én is. – Gyakrabban is csinálhatnád, ha velem vagy.

Azonnal lefagy a mosoly arcáról.

-        Egyébként csak azért maradtam, hogy figyelmeztesselek, ne molesztálj nyilvánosan! – Szid le.

-        Most nem vagyunk nyilvánosság előtt. – Közelítem meg, ő pedig az ellenkező irányba veszi útját tolatva.

-        Ne forgasd ki a szavaim!

-        Csak tényeket közlök. Te mondtad, hogy nyilvánosság előtt ne. Hol látsz itt több mint két pár szemet? – Mutatok ujjaimmal mieinkre.

A tanári asztal felé indul meg, de folyamatosan követem, majd nyelvemmel benedvesítem ajkaim. Szemei azonnal arra tévednek. Pajzán vigyorral állok meg és fonom keresztbe karjaim magam előtt.

-        Örülnék, ha nem állnál az utamba és hazamehetnék.

-        Én aztán nem gátollak meg benne. – Vigyorgok szemtelenül.

Pár másodpercig elővigyázatosság képen méreget, hogy teszek-e valami meggondolatlan lépést, majd mikor konstatálja, hogy nem, a táskájáért siet, természetesen kerülő úton, minél messzebb tőlem, aztán indul is kifelé a teremből, de összeszedve saját cuccom, utána iramodok.

-        Azt mondtad, nem gátolsz meg abban, hogy hazamenjek! – Néz hátra rám. Tartom a tisztes távolságot, hogy ne meneküljön folyamatosan.

-        És nem is gátollak. – Szórakozok jól rajta, miközben kilépünk a szabadba, de én nem a kastély irányába fordulok, hanem továbbra is követem őt.

-        Már a jelenléted is gátol. – Feleli, mikor megáll a legelső zebránál, ami szembejön vele és résnyire szűkített szemekkel méreget. – Nem gondolod, hogy hazáig követsz, ugye?

-        Nem. – Váltok egy pillanat erejéig komolyba, majd ki is előzöm, így már ő jön én utánam.

Egy ideig csendben járunk és hallgatjuk az emberek nyüzsgését az utcákon, majd szándékosan irányt változtatok. Tudom, merre lakik, de kíváncsi lettem valamire. Neki balra le kellett volna fordulnia, mikor én jobbra fordultam, ő pedig mit se véve észre, jött arra amerre én.

-        Ki is követi a másikat? – Nevetek fel, ahogy hátranézek.

Hirtelen megtorpan és szétnéz. Valóban olyannak tűnik, mintha elbambult volna, de kihasználom a helyzetet.

-        Ha már úgyis így összehozott minket a sors – fintorodom el saját szavaimtól. – Igazan tölthetnénk együtt egy délutánt.

-        Te kis buzi… - motyogja, de tisztán hallom vámpír létemnek köszönhetően.

-        Hogyan kérlek? – Húzom fel szemöldökeim, és ő is így tesz. – Minek neveztél?

-        Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Sóhajtja fáradtan és ellenkező irányba vált. – Nem érek rá ma délután. Dolgoznom kell.

-        Akkor holnap megvárlak. – Próbálkozom tovább, ahogy utána sietek.

-        Egyik nap se érek rá. – Kiabálja, mikor átfut át az úton, én pedig követem példáját.

-        Akkor hol dolgozol?

-        Találd ki! Úgyis olyan okos vagy!

Futásba kezdek, hiszen nem szeretnék lebukni előtte, így mellé érek. Könyökénél megfogom és visszarántom magamhoz. Rángatózik egy sort, de amint elfogadja a tényt, hogy nem engedem el, kifújja a levegőt és szemembe nézve vár.

-        Mit óhajt őfelsége? – Teszi fel a kérdést.

-        Tetszik ez a megnevezés. – Vigyorgok.

Szemét forgatja és sikeresen kirántja karját fogságomból, hiszen gyengítettem szorításán, mert tudom, nem fog elmenni.

-        Élvezd ki, mert soha többet nem fogod hallani! – Vigyorog.

-        Ha rajtam múlik, fogom.

Nagyot nyel. Látom rajta, hogy komolyan fontolóra veszi, amit mondtam. Nincs kedvem tovább szórakozni vele, így a lehető legközelebb hajolok hozzá és mielőtt elléphetne, egyik kezem derekára teszem és magamhoz húzom. Füléhez hajolok és ezúttal a lehető legkomolyabb arcomat veszem fel. Tudnia kell, hogy kivel áll szemben.

-        Nem ismersz. A helyedben félteném magam és Jungkookot is.

A lehető legkomolyabb arccal hajolok távolabb tőle. Ő nagy szemekkel néz. Ismét sikerült meglepnem.

-        Te valami pszichopata vagy? – Szűri ki a szavakat összeszorított fogai közül.

-        Ó, ha te azt tudnád. – Halványan elmosolyodok, majd teszek egy lépést hátra. – Értékesebb vagy számomra, mint gondolnád. Nem olyasvalaki vagyok, aki szeret játszadozni, de te mégis kihozod ezt belőlem. – Mondom el neki őszintén a dolgokat.

-        Miről beszélsz? – Ráncolja homlokát.

-        Idővel talán magadtól is rájössz.

Kérdések tömkelegében hagyom magára. Hátat fordítok neki és elindulok a kastély irányába, amit persze nem is sejt. Egyelőre.