[23/25] Stalker with love

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Hoseok, Minjae   

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Hihi, új réész, tök hamar. Jaj, alig vártam már, hogy eljussak idáig, de nyugalom, ez sem az évad vége még. xD Jó olvasást hozzá! <3

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Magamnak dalolászva sürgök-forgok a konyhában, miközben egy ebédet dobok össze magamnak. Igen, ezt csak magamnak, vacsorára majd készítek többet, hogy Hoseok és Minjae is tudjanak bőven enni, ami az alkohol mellett úgyis elkel majd. Apropó Minjae. Végül ő is átjön, nem dolgozik – nem mintha egy fodrászüzlet vasárnap nyitva lenne. Csak mi leszünk hárman, beszélgetünk, iszogatunk, aztán végül ki tudja, merre visz az éjszaka. Biztos vagyok benne, hogy egyikük sem gondolja úgy, hogy végig itt fog ülni a négy fal között, úgyhogy valamerre el fogunk menni, mindössze alapozni szeretnének itt, biztos helyen. Mindenesetre távolra úgyse mehetünk majd, aztán kell pénz nekik taxira, ha haza akarnak jutni, mert vezetni egyikünk sem fog tudni, az hót szent! Érdekes egy éjszakának nézünk elébe.

            Lassan eszem a rizset, s hozzá a zöldségeket meg a kis húst, amit kisütöttem, mindeközben pedig előttem a telefonom, hogy azon tárgyaljak a fiúkkal, mi újság van feléjük. Hoseok éppen bevásárló körúton van, amíg még van hely, ami nyitva, Minjae pedig a szüleinek segít otthon, amíg nincs jobb dolga. Ráér, elvégre is a vacsoraidő még messze.

            Az ebédet követően előveszem a jól elrejtett borítékot, melyben az a bizonyos szerződés áll a kettőnk kapcsolatáról. Mély sóhaj kíséretében ülök le ágyamra, melyre laptopomat is leteszem, s bekapcsolva már fel is készülök, hogy lesznek dolgok, amiknek alaposabban utánanézek majd. Képben vagyok, már meg is tapasztaltam néhány dolgot, tudom nagyjából, milyen az az élet, amilyet ő nyújtana számomra, viszont kicsit még mindig bennem van a félelem. Félek, mert nem mutatott meg mindent, próbált kedvesebben viszonyulni hozzám, mert amíg nem él a szerződés hivatalosan, akármikor könnyedén elveszíthet, és azon fáradozott, hogy megnyerjen magának. Tudom ám, nem vagyok idióta, egyértelmű, mire ment ki a játék, az én szívem mégis sikerült megdobogtatnia.

            Aláírom. Ez az egyetlen megoldás, ha jól akarok kijönni az egészből. Kiélem magam, ő is magát, mindketten jól járunk, fél évig együtt leszünk, aztán egymásra unva „szakítunk”.

            Nem írom alá. Ez röhejes! Ha megteszem, akkor a végén még jobban beleszeretek, mint kellene, ettől rosszabb meg úgy érzem, már nem is lehetne, pedig de, nagyon is lehet. Totál bele fogok habarodni.

            Mégis csak alá kellene írnom. Ha nem teszem meg, egy életre bánni fogom, hogy kihagytam egy ilyen lehetőséget, amivel élhetnék. Végre vonzódom valakihez!

            Akkor sem szabad megtennem. Anélkül, hogy a nevem a lap aljára firkantanám, vissza kell adnom neki a szerződést, majd közölni vele, hogy szép volt ez a két hét, de elég.

            A fenét volt elég! Többet akarok belőle, azt szeretném, ha teljes mivoltával az enyém lenne, ha együtt tengetnénk a napjainkat, ha szerethetném.

            Pontosan ezért nem tehetem meg. Őrültség lenne!

            Aláírom.

            Nem fogom, soha többet.

            Aláírom!

            Nem tehetem!

            Meg kell tennem.

            Annyira hülye vagyok! Rá sem fogok inkább többet nézni a papírokra!

            Át kellene futnom még párszor… biztos, ami biztos, azért annyira nem rossz, mégis csak oda kellene írnom a nevem.

            Telefonom hangosan csörren fel, mire összerezzenek, mintha rajtakaptak volna valami rossz dolgon, pedig nem csináltam semmit, mindössze gondolkoztam. A képernyőre nézve édesanyám nevét látom, így gyorsan meg is rázom fejem, mintha kiűzhetném belőle a gondolatokat. Megpróbálok úgy beszélni, hogy ne tűnjön ki hangomból, mennyire felzaklattam magam egy ilyen kis dolgon, ami amúgy nem is kicsi, de nem számít.

            Elbeszélgetjük az időt lényegtelen kis dolgokról, mesél ő is a napjairól, s én is az enyémekről, majd átadja apámnak a vonalat, hogy mi is váltsunk pár szót, végül meg is említik, hogy ideje lenne a közeljövőben áttolnom hozzájuk a képem, mert már elég rég voltam náluk. Igen, mostanság kicsit elfoglaltabb voltam a kelleténél, úgyhogy lehet, lenézek majd, úgyis szükségem lesz rá, hogy kikapcsolódjak, viszont, ha aláírom a szerződést, akkor ezt Kookkal is meg kell majd beszélnem. Jelenleg mindegy is az egész, megígérem nekik, hogy majd lenézek valamikor, s szólok is előtte, viszont egyelőre maradnék inkább itthon, a saját lakásomban.

            Bontjuk a vonalat, így újból Jungkooknak tudom szentelni figyelmem, vagyis inkább a feltételeinek, így belevetem magam a papírok sűrűjébe, utánanézek a neten is pár dolognak, néhány fogalomnak, s el is tévedek a böngészések közepette, egészen a különböző eszközök használatáról szóló videókig. Automatikusan elkalandoznak gondolataim, s magunkat látom a képernyőn, amint ő kényeztet engem így, viszont akad számos olyan felvétel is, amelyen igazán kegyetlennek, fájdalmasnak tűnik az egész. Hirtelen elképzelni sem tudom, hogy velem így bánjon a másik, pedig valamilyen szinten tényleg ilyen, s a vörös szobájára visszagondolva meg is tudná ezeket tenni velem, amiket látok. Az előttem lévőkkel biztosan volt alkalma így bánni, ezek viszont nekem már túl soknak bizonyulnak, nem tetszik. Talán meg tudom vele beszélni, hogy ne legyen szükség elmenni ennyire messzire – már, ha aláírom persze. Bizonyára nem engedne ennyi mindent kihúzni, hiszen pontosan az ilyen esetekre vannak a biztonsági szavak, ha mégse bírnám azt a fájdalmat, akkor csak mondjam az egyiket közülük.

            Az idő teltével megérkezik két barátom is, s valóban sok rágcsálnivalót szereztek be az alkohol mellé, ami sör és soju. Lepakolunk az étkezőasztalomon, majd a vacsorát, melyet késő délután összedobtam, ki is terítem az asztal közepére, így tudnak maguknak szervírozni az ételből. Mindkettejüknek ízlik, amit összedobtam, s én is velük együtt eszek.

            -           Nem gondoljátok, hogy egy kicsit sokat hoztatok amúgy? Vagyunk összesen hárman ennyi italra – ráncolom szemöldököm. – De legalább hoztatok üdítőt is – lesek bele teli szájjal az egyik szatyorba.

            -           Nézegettük a környéken a pubokat, és arra jutottunk, hogy itt van a sarkon egy egészen jónak tűnő, lenézhetnénk majd oda – jelenti be ötletét Hoseok.

            -           Hogy aztán nálam tanyázzatok éjszaka? Lent hagylak titeket, aludjatok a kocsmában.

            -           Néha elgondolkodtató, hogy tényleg a barátunk vagy-e, vagy csak kihasználsz minket, hogy legyen, aki ingyen megcsinálja neked a hajad. Legközelebb átverlek és befestelek szőkére – szól közbe Minjae is.

            -           Azt merd megtenni!

            -           Pedig szerintem még jól is állna – adja alá a lovat a másik, mire szemeim forgatom.

            -           Mi lenne, ha kivételesen mondjuk, rólatok beszélnénk? Te miért nem festeted be akkor a hajad? És amúgy, miért akartok ennyire lemenni? Ott lent drága minden ital, a hely sem túl nagy, ha meg fel akartok szedni valakit, akkor arra nem itt fogtok jó helyet találni. Ahhoz valami nagyobb szórakozóhely kellene.

            -           Ja, szórakozóhely, de oda meg belépőt kell fizetni és nem olvastam sehol, hogy bárki olyan fellépne valahol, akiért érdemes lenne elmenni. Most meg nincs kedvem megint eljátszani azt, hogy olyan helyre tévedünk, ahol aztán megint elkoboznak téged a kezünk alól – feleli teli szájjal, alig érthetően Minjae.

            -           Igaza van! – mutat rá a másik is, mire csak fejem rázom. – Egyébként, nem szeretnék már felszedni úgy senkit. Múltkor sikerült kifogni valakit, aki egészen csinos volt, de így sose fogok barátnőt találni, úgyhogy majd megyek, járni a világot. Nincs kedvetek velem tartani? Gyűjtünk egy kicsit, aztán mehetnénk világot látni. Ha csak itthon ülünk, egyikünk sem fog találni senkit – persze téged kivéve, Tae, mert téged mindenki kiszúr magának.

            -           Aha, lehet, őt inkább itthon kellene hagyni behúzott függönyök között, akkor meglehet, hogy nem kapják el, viszont, ha magunkkal visszük, akkor lehet, azokat is lecsapja a kezünkről, akiket magunknak akarnánk. Mellette nehéz nézelődni.

            -           Teljes mértékben egyet kell, hogy értsek veled, Minjae! Mondd csak, nem tartod a kapcsolatot azzal a múltkori nővel? Merre mentetek tovább az éjszaka? Ugye nem lopta el tőled Tae?

            -           Hé! – csapok az asztalra. – Itt ülök mellettetek! Egyébként is badarságokat beszéltek. Már hogy csapnék le mindenkit a kezetek elől? – húzom fel ajkam sértetten.

            -           Néztél már tükörbe? Hetero vagyok, de már megmondtam Jungkooknál is, hogy van szemem. Ő is egy főnyeremény, ha férfiakról van szó, és ha rád néz bárki, akkor rólad is ezt lehet gondolni. Túl szép arccal lettél megáldva. Nem is csoda, hogy elcsábítod még a férfiakat is! Neked könnyű dolgod van még úgy is, hogy meleg vagy, de mi? Nekünk még így se jut senki.

            -           Ezért nem szabad téged vinnünk sehova, mert bárkinél próbálkoznánk, előbb kérdezne rá, hogy te ki vagy, minthogy egyáltalán belemélyedhetnénk egy beszélgetésbe – kuncogja, mire mélyet sóhajtok.

            -           Nincsen elég önbizalmatok – rázom fejem.

            Lassan befejezzük a vacsorát, majd el is pakolok az asztalról, hogy legyen helye a rágcsáknak, melyekhez előveszek több tálat is, amikbe kiöntöm őket, végül fel is bontjuk az első üveg sojut. Az első kört le is húzzuk, melyekhez veszek elő feles poharakat, majd kísérőnek a sört használjuk fel, úgy ülünk elkényelmesedve az asztal körül, miközben a ropogtatnivalót is habzsoljuk. A hangulat jó, sokat nevetünk egymáson, a történeteken, melyeken mesélünk, kivel mi történt, s mikor felém fordul a szó, nehezen tudok bármit is mondani, elvégre is titokban kell tartanom a nagyját, viszont arról örömmel beszélek, milyen jól éreztem magam a tengerparton. A másik kettő irigykedve hallgat végig, majd szépen ki is nevetnek szerencsétlenségem miatt, mikor ugyebár begörcsölt a vádlim, viszont nekik is vannak cikisebb sztorijaik, így nem én vagyok az egyetlen, akinek ég a pofájáról a bőr.

            Idő közben el is fogy az első üveg, így bontjuk is a másodikat, amihez már bontunk üdítőt is, mivel az első kör is elfogy mindhármunknak. Zenét is kapcsolunk, mivel Minjaenek eszébe jut, hogy amúgy neki van hangszórója, így nem kímélve a szomszédokat kiabáljuk a számok szövegeit, miközben valami táncoláshoz hasonlító dolgot művelünk. Az ágyra is rámászunk, azon ugrálunk, így természetesen elkerülhetetlen, hogy egy kis ital ne csöppenjen az ágyneműre, amiért néhány másodpercig bosszankodom, utána inkább megyek is a következő kör sojuért.

            Telefonom ismét megcsörren, s még szerencse, hogy mellette állok éppen, különben nem venném észre. Nem figyelve, ki hív veszem fel a hívást, majd nem palástolva, mennyire is érzem jól magam, szólok bele, viszont kicsit megrökönyödöm, mikor Jungkook hangja köszön vissza a túloldalról.

            -           Tae? Furcsa a hangod. Mi ez a hangzavar? Otthon vagy? – faggat azonnal, mire megköszörülöm a torkom.

            -           Igazából, már nem kötelességem erre választ adni, de igen, itthon vagyok, és képzeld el, itt van velem Minjae és Hoseok is, úgyhogy úgy döntöttünk, ma este jól fogjuk magunkat érezni! – kurjantok fel a végén, amit a másik két barátom nevetve reagál le, majd követik példámat, amitől szó szerint felröfögök.

            -           Te ittál? – tapint rá a lényegre.

            -           Hm, milyen okos vagy!

            -           Szóval ezért nem vetted fel eddig a telefonod! Én meg már azt hittem, baj van – fújja ki megkönnyebbülten a levegőt. – Mindenesetre már mindegy.

            -           Tessék? Mi mindegy? És mikor hívtál te engem? – öntök fél kézzel mindhármunknak még egy kört. – Várjál csak – tartom el fülemtől a mobilt, mire meglátom, hogy valóban ott a kis piros jelzés felül, ami annyit jelent, valaki tényleg hívott, amit nem vettem észre. – Hupszi? – kuncogom idiótán, s közben mutatom a többieknek, hogy kiöntve a következő kör, amit meg is rohamoznak.

            -           Te most is éppen iszol, miközben beszélünk?

            -           Mit ne mondjak, jó a hallásod – fintorgok az alkohol ízére. – De mit is mondtál az előbb? Hikk! – csuklok fel, mire szám elé kapom kezem. – Jaj, azt hiszem, kicsit becsiccsentettem – túrok hajamba. – Nem kellene többet innom.

            -           Csak maradjatok otthon! – szól még utoljára bele, felelni pedig már nem tudok semmit, ugyanis a hívásnak vége szakad.

            Vállat rántva térek vissza a másik kettőhöz, hogy tovább folytassam a számok éneklését – már, ha azt lehet annak nevezni -, s az ágyam szétugrálva érezzük jól magunkat anélkül, hogy lemennénk egy pubba, vagy bárhová. Úgyis van elég ital, még sok is, maradni fog bőven, úgyhogy majd máskor eliszogatjuk azokat is. Lemegy még vagy két kör néhány szám alatt, mikor a lakás csengője úgy hasít a levegőbe, mintha valaki rátenyerelt volna. A hang nem akar múlni, így bosszúsan lépkedek oda az ajtóhoz, hogy azt felrántva elküldhessem a fenébe szomszédom, akit zavar a zene, ugyanis mindig jó lakó voltam, vigyáztam mindennel, még segítettem is a szomszédoknak. Nem róhatják fel nekem ezt az egy alkalmat! Még nincs is késő!

            -           Köszi – nyitja a túloldalon álló nagyobbra az ajtót, hogy beférjen, hangja pedig hamarabb elér tudatomig, mint alakja, így tágra nyílnak szemeim, mikor utána fordulok, bezárva az ajtót. – Sziasztok! – köszön be a másik kettőnek, akik először meglepetten pislognak párat, majd összenézve rántanak vállat és isszák tovább inkább a sörüket ugrándozva.

            -           Mit keresel itt? – lépek mellé, mire fejét rázva mér végig.

            -           Mennyit ittatok már, hogy így kivagytok?

            -           Igyál te is! – megyek utána a témában, ugyanis becsiccsentve könnyedén váltok témát, nem foglalkozva azzal, hogy egyébként nem válaszolt a kérdésemre.

            -           Kösz, de nem.

            -           Szép estét, Főnök úr! – veti át karját Kook vállain Hoseok, mire szám elé kell tennem kezem, hogy eltakarjam, nem bírom ki nevetés nélkül ezt a megnyilvánulását. – Jött velünk bulizni? Itt nincsenek szabályok, itt semmi sem él, ami a kávézóban. Ide csak az teheti be a lábát a mai este folyamán, aki velünk iszik!

            -           Látom, te se vagy a legjobb formádban – sóhajtja megadóan. – Mire fel ez a nagy ivászat?

            -           Gondoltam kirúghatnánk a hámból! Az én ötletem volt, úgyhogy igazából ez az én partim, de Tae a ház ura, szóval mondhatni ketten vezetünk. Tehát, Tae, igaz csak akkor maradhat, ha velünk iszik? – kacsint rám, mire elnevetem magam, de azért hevesen bólogatok.

            -           Természetesen! Itt nincsenek szabályok, főnök úr! – nézek mélyen a fiatalabb szemeibe, aki biztosan érti, mire célzok, s nem arra, amire barátom. – Tudod, ez egy kicsit segítene, adna egy kis löketet a döntésemhez. – Szavaim hatására szemei felcsillannak, mintha megmozgatnék benne valamit, ami tetszik. Szóval csak ennyi kell ahhoz, hogy rávegyük bármire, ha a szerződést szóbahozom.

            -           Van még bőven ital, és nem hinném, hogy elegek vagyunk rá hárman, szóval bármiféle döntésről is beszéljen Tae, mindenféleképpen inni kell! – veregeti meg vállát, amit ismét megkuncogok.

            Jungkook végül belemegy, sikerül elvonszolnunk az étkezőasztalig, ahol ott hever minden, s elő is kapok számára is egy tiszta poharat, melybe ki is öntöm neki az első kört. Kétkedve méregeti az üveg tartalmát, míg Hoseok önt hármunknak is, s már emeli is, hogy egészséget kívánva koccintsunk, amibe szerencsére a főnökünk is beszáll, de nem húzza le azonnal. Gondolván, nem szereti az ízét, öntök neki kísérőnek üdítőt, majd azt is átnyújtom neki, amit meglepetten figyel, én pedig nagy szemeket meresztve várom, hogy végre megtegye az első lépést, s lehúzza első körét.

            Ajkamba harapva figyelem, ahogy ádámcsutkája mozdul, mely jelzi számomra, hogy lenyelte az italt, s rögtön utána el is húzza száját, majd már issza is az üdítőt, amit kapott, hogy elnyomja az ízét. Minjae nevet rajta a leghangosabban, míg Kook végigszidja, milyen rémes is az íze, és hogy nem érti, miért isszuk ezt ennyire, mikor borzalmas. Jómagam is nevetek reakcióján, mivel úgy viselkedik, mintha soha nem ivott volna, mindenesetre édes, hogy ennyire fintorog.

            Kiöntjük a következő kört is, melyből természetesen nem hagyjuk ki főnökünket sem, aki nem hajlandó felvenni poharát az asztalról. Nem kér belőle, húzza száját, mire ráparancsolok, hogy üljön le az egyik székre. Meglepetten nyílnak tágra szemei, s nyitná is száját, hogy valamit visszavágjon, de úgy tűnik, tudatosul benne, hogy jelenleg semmi hatalma felettem, elvégre is a próbaidőnek vége, és most még a főnökömként sincs jelen. Egyébként is meg akar nyerni magának, akkor kénytelen eleget tenni kéréseimnek, máskülönben meglehet, hogy nem írom alá.

            Kezébe nyomom poharát, majd emelve az enyémet, a többiek is így tesznek, s újabb kör megy le, amit a fiatalabb is lehúz, s ugyanúgy fintorog, még köhécsel is utána, amit nem bírok kuncogás nélkül hagyni, s a másik kettő is szórakoztatónak tartja, hogy ennyire nem szereti. A harmadik adagját is kitöltöm, amit egyedül neki szánok, elvégre le van maradva tőlünk, viszont azt amint átveszi tőlem, vissza le is teszi az asztalra.

            -           Nem, ez túl sok, nem kérek – húzza száját. – Egyébként sem ettem az elmúlt pár órában, úgyhogy nem lenne túl jó, ha egyszerre innék ennyit, azon kívül, hogy borzalmas az íze.

            -           Hm, puhány egy főnökünk van – hümmög helytelenítően Hoseok, amit megnevetek. – Látod, Minjae? És ő parancsolgat nekünk, mikor még inni sem tud. Mi lesz, ha a jövőben lesz valami kis parti a dolgozóknak? Azt nem neked kell leszervezni?

            -           Most már tegezel?

            -           Ugyan, ez már nem számít – vigyorogja bárgyún, miközben legyint. – Ha Tae is tegezhet, akkor nekem is lehet, meg Minjaenek is, aki amúgy egy fodrászszalonban dolgozik. Ő festette be Tae haját is, tudtad? Tetszik neked? Még sose kérdeztem, hopp! – ül le ő is egy székre, s karjára fekve dől le az asztalra. – Most is miatta vagy itt, nem? Én nem hívtalak, nem gondoltam, hogy egy ilyen kis összejövetelre meg kellene hívnom. Az volt bennem, hogy ez barátokról szól, habár ha lenne barátnőm, lehet elhoztam volna, de nincsen, és Minjae is szingli, egyedül ti vagytok kérdésesek. Tae mindig olyan furcsán válaszolt, nehezen tudom összerakni a képet most rólatok.

            -           Nem kell összeraknod rólunk semmilyen képet – sóhajtja Kook, s kicsit mintha meg is szédülne, ahogy oldalra biccen feje, majd egy hirtelen mozdulattal áll vissza egyenesbe. Ajkamba harapok, ahogy figyelem minden egyes mozzanatát, a beszédét, s meg kell, mondjam, már ez a két feles is hatással lehetett rá. Szóval nem bírja az italt? Annál jobb.

            -           Úúú, micsoda válasz! Én mondom, összeillettek! Erre igyunk egy sört! – Azzal fogja és fel is bontja az újabb üvegeket, melyek közül is az elsőt Jungkooknak adja, majd Minjaenek és nekem. – Egészségünkre! Egy szebb jövőre, béremelésre – néz jelentőségteljesen Kookra, mire horkantva nevetek fel -, és nem utolsósorban arra, hogy a főnökünk itt van és velünk iszik!

            A sörből már biztosabban kortyol Jungkook, szemeim pedig szinte le se veszem róla, minden egyes reakcióját figyelem, ami egy idő után feltűnik neki, s felnézve rám elsötétül pillantása. Biztos vagyok benne, hogy szeretne a gondolataimban olvasni, hogy megtudja, mi lesz a válaszom, s éppen ezért issza is ki az üveg tartalmát az utolsó cseppig. Ezután végre lehúzza a harmadik felesét is, melyre ugyanúgy fintorog, én pedig kinevetem érte.

            -           Még jó, hogy már az elején kikötöttem, hogy ezt nem preferálom – túr hajába, miközben hátradől a széken, s fejét is hátraveti.

            -           Igazán? Nem is emlékeztem ilyenre – töprengek el. – Csak nem azért, mert nem bírod az italt? Még alig ittál valamit, és máris dülöngélsz, pedig egyhelyben ülsz.

            -           Gyengének tartasz, mert ülök? Jól vagyok! – Azzal az asztalra tenyerelve áll fel, mire eljátszom a meghökkentet, de a nevetést így se bírom visszafojtani, főleg, mikor újból fejéhez kap, s körbenéz a lakásban, mint aki azt se tudja, hol van.

            -           Nem tartalak gyengének – hajolok közelebb hozzá, hogy tisztán hallhassa szavaim, ugyanis a másik kettő már néhány perce megállás nélkül ordibálja a számokat. – Tudom, hogy az vagy, látszik rajtad, hogy nem bírod, van szemem.

            -           Ez csak azért van, mert nem ettem, és egyszerre húzattad azt mind le velem! – mutat rám, én pedig incselkedő mosollyal lépek el mellette, hogy aztán odatáncoljak barátaimhoz, s beszálljak az éneklésbe.

            Fel se fogom szinte, hogy telik az idő, s mindannyiunknak csúsznak le az újabb felesek – bár Kooknak kevesebb. Utóbbit a táncra még így sem tudom rávenni, hiába állok mögé, karjaira ráfogva, hogy mozgassam, önszántából nem hajlandó így tenni, még akkor sem, mikor mindhárman körbeálljuk, és szó szerint riszáljuk neki magunkat, amit holnapra biztosan megbánunk Hoseokkal, viszont most nem számít. A fiatalabb jóízűen nevet rajtunk, amitől boldogabb vagyok, mint eddig, hiszen ezzel sikerült egy újabb szintet lépnünk, mivel másokkal nem volt még ilyen kapcsolata, nem ment el ilyen messzire senkiért. Tetszik, hogy ennyire tetszem neki, hogy képes inni is értem.

            Hoseok hangját hallom órákkal később, bár alig fogom fel, ugyanis már fáradt is vagyok, viszont látom, amint elhagyják a lakást, s mintha taxit említettek volna, már el is tűnnek szemeim elől. Jungkookra vezetem pillantásom, aki vöröslő szemekkel néz fel rám az asztal szélének támaszkodva. Fáradt vagyok, de el kellene mennem zuhanyozni, ráadásul rendet is kellene varázsolni valahogy, mivel az ágyam is úgy néz ki, mint amin átment egy tornádó.

            Odalépek a másikhoz, aki éppen egy kis burgonyaszirmot vesz ajkai közé, s harapja ketté, ajkai pedig morzsásak maradnak, s bárhogyan nézem, olyan kis gyorsan rágcsálja meg azt a picike falatot, mint valami hörcsög. Elmosolyodom, végigsimítok arcán, mire nagy szemeket meresztve néz rám, de azért újra szájába veszi a chipset, melyet ezúttal ott is hagy, s így ropogtatja el apró harapásokkal, mitől szívem nagyot dobban.

            -           Olyan vagy, mint valami kisgyerek – kuncogom, miközben tovább simogatom arcát.

            -           Ez a kisgyerek egy kis ölelésre vágyik – dünnyögi a nasival a szájában, s ártatlanul pislog párat, amitől felnevetek.

            -           Gyere csak – tárom szét karjaim, mire nyakam köré fonja karjait, s úgy bújik hozzám, mint egy szeretetre éhes kiscica. – Jaj, de édes vagy! – gügyögöm neki hátát simogatva, mire csak mély levegőt vesz, majd meghallom, amint tovább ropogtatja a chipsét.

            -           Tae… hyung… ugye vigyázni fogsz rám? – suttogja elhalóan, s nem is vagyok biztos benne, hogy jól hallom szavait, szívem mégis kihagy egy ütemet.

            -           Tessék?

            -           Fáradt… vagyok… - motyogja egyre halkabban, s el is engedi magát teljesen, én pedig nem vagyok képes tovább tartani, leülök vele a földre, s mivel így sem tudok mit kezdeni vele, hanyatt fekszem, miközben továbbra is magamhoz ölelem testét.

            -           Jungkook, ez így nem lesz jó – emelem fejem, hogy valahogy mozgásra bírjam, viszont meglepő módon ő már csendesen szuszog is. – Ó! – nyögöm ki, majd vissza is dobom fejem a kemény padlóra.

            Egy ideig figyelem, ahogy alszik, haját simogatom, másik kezemmel pedig engem ölelő karját cirógatom. Reggel lehet, ki fog rám akadni, lehet, elveszi majd a szerződést, miszerint hanyagoljuk az egészet, nincs szüksége olyasvalakire, mint én, hogy elvetettem a sulykot, elvégre magáról nem tud, pedig sokkalta kevesebbet ivott, mint én. Benne van a pakliban ez a rossz vég, de lehet, hogy nem lesz semmi ilyen, és ugyanolyan lesz, mint máskor. Idővel engem is elnyom az álom, s részegen egyáltalán nem érdekel, hol fekszem éppen, milyen körülmények között, a lényeg csak annyi számomra, hogy a fiatalabb békésen aludjon, márpedig, ha innen elmozdulok, azzal valószínű, felkeltem. Mindketten békésen alszunk, én pedig élvezem, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben lehetünk együtt.

            Hajnali órákban járhatunk, mikor arra ébredek, hogy Jungkook feltápászkodik rólam, s hunyorogva nézek fel rá. Még a lámpát is felkapcsolva hagytuk, így látom elfehéredett arcát, majd azt, amint szája elé kapja kezét, s több se kell, hogy felkelve a fürdőszobába rohanjon. Nem gondolkozom, felülve nézek utána, majd amint meghallom öklendező hangját, sietek is utána, s az ajtófélfának támaszkodva látom, amint a WC kagyló felett támaszkodik összegörnyedve. Mellé lépve simítok hátára, s letérdelve mellé simítom hátra tincseit homlokából.

            -           Semmi baj, add csak ki, jobb lesz – nyugtatom, mikor is újból feltör belőle gyomra tartalma, én pedig elfordítom tekintetem, viszont ugyanúgy simogatom tovább hátát, bízva benne, hogy ez segít, mivel egyelőre mást nem tudok tenni.

            Bíztató szavakat suttogok neki, míg kiüríti gyomrát, s mikor végre úgy tűnik, hogy már nem fog belőle kijönni semmi, WC papírral törlöm meg száját, amit bármi szó nélkül hagy – bár ereje se lehet most ellenkezni. Szerencsére nekem komolyabb bajom nincs, kicsit émelygek, de kivételesen jobban bírom az alkoholt, mint legutóbb. Múltkor szükségem volt gyógyszerre, ami nem kizárt, hogy most is el kell majd később, de egyelőre elég jól vagyok ahhoz, hogy ne legyen rá szükségem.

            A mosdókagylóig támogatom, hogy kiöblíthesse száját jó alaposan, elvégre nem kellemes azzal a szájízzel meglenni. Hányását is lehúzom, majd befújva a fürdőt, hogy ne a rossz szag terjengjen, ki is vezetem onnan, viszont még mindig szörnyen fest, de legalább már rókázni nem fog. Leültetem az ágyam szélére, s gyorsan előkeresek pár kényelmesebb ruhadarabot, melyeket ledobva mellé kérem meg, hogy vegye át, ne pedig kiöltözve szenvedjen. Az én ruháimat nyugodtan összepiszkolhatja.

            Még az öltözésben is segítenem kell neki, mivel túl lassan emeli karjait, így elé térdelve gombolom ki gyorsan ingjét, majd rántom le róla, hogy aztán fejét átdugva pólóm adjam rá. Ezután már hanyatt vágja magát, s csak legyint nekem, hogy szabad a pálya, mire csak szemeim forgatom, de leveszem nadrágját is, hogy aztán egy melegítőt adjak rá, végül valahogy befektetem normálisan az ágyba, arra az oldalra, amerre az ablak is van, melyet kinyitok neki. Szüksége lesz a friss levegőre, s nekem is, így befeküdve mellé simogatom tovább karját, mire egy rövid ideig csak szemeimbe mered, s nem tudok övéiből semmit sem kiolvasni, de nincs is rá szükség. Következőleg lehunyva szemeit bújik mellkasomhoz, fejét nyakamba fúrva, én pedig magamhoz ölelem haloványan remegő testét, mely mutatja nekem, még mindig rosszul érzi magát, de akkor is jobban van.

            Aláírom.

            Igen, eldöntöttem, ez végleges. Szükségem van rá, s neki is rám, még ha nem is mondja ki nyíltan. Élvezem, hogy gondoskodhatok róla, s azt is, hogy ezután nem húzódik el tőlem, hanem hálásan bújik hozzám. Meg akarom változtatni a gondolkodását a szerelemről, s minden tőlem telhetőt meg fogok tenni ennek érdekében.

Reggel már tálalom is a rántottát az asztalon egy gyógyszer társaságában, miután eltakarítom a múlt éjjeli mocskunkat. Jungkook az illatok hatására mocorogni kezd, s kinyitva szemeit, először szemöldökét ráncolva néz körbe a szobában, majd észrevéve engem még értetlenebbül néz. Elmosolyodom, s közlöm vele, hogy a reggeli készen van, úgyhogy másszon ki lassan az ágyból, mire fel is ül, viszont hirtelen mozdulatának köszönhetően fejéhez kap, tehát még fáj a feje. Szegénykém, ez még fájni is fog neki egy darabig. Én már vettem be fájdalomcsillapítót, így jobban is érzem magam, viszont most itt van még egy bizonyíték arra, hogy nem bírja az alkoholt. Ennyire kilenni!

            Felkel az ágyból, s lassan elbotorkál az asztalig, ahová leülve szemezget adagjával, majd néz gyógyszerére. Vele szemben foglalok helyet, s jó étvágyat kívánva látok is neki az evésnek, viszont ő nem tesz semmit. Hosszas másodpercekig mered rám, mire csak rábökök a kis bogyójára, hogy vegye be, amit ennek hatására meg is tesz, végül a kezébe veszi az evőeszközöket, s neki is lát az evésnek. Feltűnik, hogy szinte le sem veszi szemeit rólam, amit először nem tudok hova tenni, aztán leesik, hogy valószínűleg emlékezetkiesése van. Biztosan azon töri a fejét, mi történhetett, viszont ezt elég aranyosan teszi, mert közben olyan, mint egy lassított felvétel.

            -           Hogy érzed magad? – kérdezem, mire csak megáll az evésben, s kissé ijedten nyílnak tágra szemei. – Ennyire rosszul? Figyelj, hányni már nem fogsz, nem tudom, mennyire emlékszel…

            -           Tudom… hogy hánytam – szól rekedtesen, mintha valaki más lenne, amit megmosolygok.

            -           Emlékszel mindenre?

            -           Nem… tudom…

            Fejem rázom válaszára, s inkább csendben folytatom az étkezést, amit ő is befejez, így tőle is elveszem a tányért, amit szintén nagy szemekkel néz végig. Elmosogatok magunk után, az asztalt is letörlöm, Kook pedig egész idő alatt le sem veszi rólam szemeit, amit nem szólok meg, viszont huzamosabb idő után frusztrálóvá kezd válni. Leülök a jobbján lévő székre, s felé fordulva kíváncsian figyelem, hátha mond valamit, de egy hang sem jön ki száján, így kénytelen vagyok én kezdeményezni.

            -           Jungkook, valami baj van? Ha nem emlékszel, vagy esetleg ez az első, hogy ilyen van veled, nyugodtan mondd el, ne foglak kinevetni érte – húzom el szám. – Megértem, te nem vagy ilyen, és igazából én se, Hoseok ötlete volt az egész, de nem utasítom el, ha már ennyire szét akarja csapni magát. Egyértelmű, hogy te személy szerint nem bírod az italt, de ezzel nincsen semmi probléma.

            -           Én… emlékszem…

            -           Mindenre? Miért viselkedsz ilyen furcsán? Így jön ki rajtad a másnaposság? – nevetem el magam, mire még ijedtebben néz szemeimbe, amit újra kinevetnék, ha nem vörösödnének el íriszei, s telnének meg könnyekkel. – Jungkook? – hajolok közelebb hozzá, mintha csak biztos akarnék lenni abban, amit látok, viszont ehhez semmi kétség nem fér, minekután az első könnycsepp legördül az arcán. – Jungkook, mi a baj? Te sírsz? – kérdezem a nyilvánvalót, amivel még jobban megijesztem a kelleténél. A fiatalabb rémülten kap arcához, ahol az imént lefolyt könnye, s meglepetten nézi meg nedves ujjait, én pedig értetlenül nézek hol a kezére, hol arcára.

            Mindenre számítana az ember, csak arra nem, ami ezután történik. Jungkook ijedten áll fel, nem foglalkozva azzal, hogy a lendülettől a széket fellöki, majd még egy utolsó pillantást vet rám, s már rohan is ruháiért, majd az előszobába sietve kapja fel magára cipőit. Alig bírom követni, éppen elérek hozzá, mikor újból rám mered könnyes szemeivel, s arcán megsokszorozódnak könnyei, végül felszipogva rántja fel az ajtót, s hangosan csapva be azt hagyja el a lakásom. Kétségek között hagy, aggódásra késztet, szívem pedig csak úgy zakatol. Még csak át sem öltözött, mi a fenét művel?

            De már hiába megyek utána.