[2/25] Stalker with love [2.évad]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Hoseok

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Na, hát itt is volnék a következő résszel. Remélem, ez is tetszeni fog, viszont még nem igazán olvastam át, úgyhogy a hibákat később javítom. :D Addig is jó olvasást mindenkinek! ^^

            -          Emlékszem mindenre.

            Ágyam megemelve, párnám kényelmesen berakva mögém, kezemben egy gőzölgő tea, miután a nővér megtette a szükséges vizsgálatokat, s végre kettesben maradunk barátommal. Fejemről végre le lett szedve a kötés, de azért vigyáznom kell, pihengetnem, s holnap reggel végre elhagyhatom a kórházat. Már ideje, kezd nagyon elegem lenni ebből a helyből, hogy nem tudok semmit se csinálni, semerre menni, hogy másokra vagyok utalva. Utálom ezt a kiszolgáltatottságot.

            Aprót kortyolok a forró nedűből, majd visszateszem ölembe, ott tartom ujjaim között. Azt hittem, mikor felébredek, itt lesz Jungkook is, egy pillanatra így is szerettem volna, hogy újból veszekedésbe elegyedjek vele, végül mikor végre sikerült megnyugodnom, átgondolva már nem is tűnik ez olyan jó ötletnek. Semmi értelme annak, hogy újból veszekedjünk, igaza van, ezt higgadtan kell véghezvinni. Most már legalább értem, mire célzott azzal, hogyha azt mondja, beszélnünk kell, akkor ne szaladjak el, hanem hallgassam meg, viszont így, hogy emlékszem mindenre, több kérdés is felmerül bennem. Például, hogy mit keres itt, miért titkolózik, ki hívta ki egyébként a mentőket, mert nem hinném, hogy a másik autóban ülő tette volna meg, mikor ő is megsérült, és végül, de nem utolsósorban, mi lett Jiminnel? Tudnom kell, márpedig, ha kiakadok, akkor nem fogok válaszokat kapni, csak elijeszteném Jungkookot. Érthető, a helyében én is inkább menekülnék, viszont az a kérdés is foglalkoztat, mit próbált volna elmondani, amit akkor nem tett meg, s most se. Hol lehetett, mikor eltűnt?

            -          Hallottam, hogy elvesztetted az emlékeid, voltam is bent nálad még az elején, de akkor még nem voltál eszméletednél. A szüleid is itt voltak, nekem kellett megnyugtatnom őket, hogy nem lesz semmi baj. Szóval mi történt? Azt tudom, hogy autóbaleseted volt, de akkor most már azt is tudnod kell, hogyan történt – néz rám kíváncsian, én pedig idegesen harapom be ajkam.

            -          Nem is tudom, hol kezdhetném – sóhajtok fel, majd nagyot nyelek. – Mondjuk onnan, hogy ott voltál nálam Minjaevel. Elmentetek, Jungkook rosszul volt a sok alkoholtól, én segítettem rajta, vigyáztam rá, hogy a lehető legjobb legyen neki, aztán… aztán reggel elsírta magát és elment.

            -          Mi van? – néz értetlenül.

            -          Szó szerint. Se szó se beszéd, úgy, ahogy volt, fogta magát és elment. Nem tudom, miért csinálta ezt, azt se tudom, hova ment, mostanáig nem mondta el, de mindegy is, ez még a jövő zenéje lesz. Lényegében utána nagyjából két napig nem értem el, még a sofőrjét is zaklattam, de ő se tudott semmiről, aztán… aztán úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzá és ott várom meg, egyszer úgyis haza kell mennie.

            -          Őrült, de nagyszerű ötlet – mosolyodik el, amit először viszonzok, majd amint eszembe jut, mi várt ott, le is hervad arcomról.

            -          Ott – veszek nagy levegőt, s lehunyom szemeim, mielőtt folytatnám -… ott volt Jimin, az exem.

            -          Hogyan?! – csattan fel, s azt hiszem, ezért imádom őt annyira. Mindig át tudja érezni a helyzet súlyosságát. – Az meg mit keresett ott? Ott? A birtokon? A házában? Mi van?

            -          Ő… ismeri Jungkookot. Tudod, meséltem anno, hogy hogyan szakítottunk – bólint. – Na, hát most az a helyzet, hogy éppen miatta, Jungkook miatt történt, mint kiderült. Azt is megtudtam, hogy két teljes hónapon át csapta a szelet kétfele – szorítom meg a bögrét kissé túl erősen, amit észrevéve, inkább kivesz a kezemből és leteszi az ágy mellett lévő szekrényre. – Jungkook ezt végig tudta, az elejétől tudta, hogy Jimin volt a párom, ahogyan azt is, hogy vele csalt meg!

            -          Nyugi, Tae, nyugi! – emeli karjait. – Ne hagyd, hogy a düh vezéreljen, csak gondold át rendesen. Ez egy véletlen egybeesés, nem igaz? Jimin persze egy pofátlan senkiházi, de ettől függetlenül ez már a múlt, öt éve történt, úgyhogy ne húzd fel magad rajta.

            -          De tudta! – szorítom ökölbe kezeim. – Tudta és nem mondta el!

            -          A helyében valószínűleg én is inkább hallgattam volna, habár egyértelmű, hogy az igazság egyszer utolér, viszont azt nem értem, hogy most mit keresett ott, ha akkor anno történt ez a megcsalásos dolog.

            -          Úgy, hogy nem jártak, ez amolyan… barátság extrákkal volt közöttük. Nem tartott évekig, de Jimin többször is visszament, és egyértelműen azért, mert szerelmes lett, nem véletlenül szakított velem. Évek óta szerelmes, tudja jól, hogy ebből nem lehet semmi több közöttük, mégis visszajár, mintha csak abban reménykedne, hogy meg fog változni.

            -          Ezt most nem igazán értem.

            -          Jungkooknak lényegében csak alkalmi partnerei vannak – sóhajtom. – Ezt egyikünk sem szerette volna senki orrára kötni, én elfogadtam, mert azt mondtad, szükségem van egyfajta kapcsolatra, hogy kezdjek magammal valamit, mert nem állapot, hogy öt éve nincs senkim, így aztán belementem, hogy összejárjunk, de beleestem ugyanabba a hibába, mint Jimin. Én is szeretem.

            -          Oké, kezdem kapizsgálni, aha… - motyogja. – Érthető, szóval még mindig szereted, pedig megtudtad, mi történt, de tudod, hogy Jungkooknak nem kell senki, csak alkalmi partner, te meg gondolom, nem akarsz úgy járni, mint Jimin, hogy visszajárogatsz, hátha megváltoznak az érzései. Teljesen világos, nem is értem, te miért vagy ilyen süsü – rázza fejét, dorgálóan pillantva rám, mire értetlenül pislogok rá. – Tae, az ember nem járkál ennyit olyan után, aki csak néhány alkalomra kell. Vagy fel tud szedni szinte azonnal vagy nem, kész, pont, itt a vége. Ahogyan mondod, Jimin visszajárogat hozzá, reménykedve, mivel hogy ő is szerelmes, így az ő álláspontja is világos, már csak az a kérdés, miért nem látod a fától az erdőt? – Még értetlenebbül meredek rá, szemöldököm összehúzva, szemeim is résnyire szűkítve. – Jimin járogat vissza, nem Jungkook keresi, míg a ti esetetekben ez fordítva van. – Elgondolkodtatnak szavai, hiszen van benne valami, de ez mégsem elég indok a csalódásom után. - Vett neked egy kocsit, ruhákat, mindent megadna neked, még dolgoznod sem kellene mellette, mert a tenyerén hordozna.

            -          Csak gazdag, mindenkivel ezt csinálja.

            -          Nem, Tae, itt nem feltétlenül az anyagiakra gondolok, ez csak egy szempont. Már említettem korábban, hogyan néztek egymásra, és az a tekintet mindenről árulkodik, de arról nem, hogy csak ki akarna használni, az is biztos.

            -          Hoseok, ez…

            -          Nem, ne próbálj kifogást keresni! – emeli mutatóujját elhallgattatva. – Gondolkodj már józanésszel! Ne vakítson el a csalódottság! Annak a csávónak szerintem komolyak a szándékai, nem vagyok vak.

            Fejem rázom kijelentésére, mire csak további magyarázatokat kapok, miszerint nem járna hozzám ezek után a kórházba, nem törődne ennyit velem, ha tényleg csak futó kaland lennék, viszont van, amit ő nem tud. A szerződés, amit nem mondhatok el, pedig az mindennek a kulcsa. Szeretnék hinni neki, a bíztató szavainak, de képtelen vagyok, mert tudom, tisztában vagyok vele, milyen is az örökös valójában. Szeretné, ha aláírnám, láttam a csalódott tekintetét, mikor eltéptem a papírokat. Azt akarta, hogy aláírjam, hogy utána ugyanolyan kegyetlenül bántalmazhasson, mint az előzőeket, köztük Jimint is, ettől pedig undorodom. Nem fogok beállni a sorba, ezek után biztosan nem. Nem fogok az exem nyomdokaiba lépni, viszont egyfajta értelemben nyugtat a tudat, hogy valóban csak Jimin jár vissza, nem Kook keresi.

            Nem! Nem dőlhetek be ezeknek a bíztató szavaknak! Aljas! Hogyan tehette ezt velem? Tudta, tudta nagyon jól, hogy Jimin ki volt nekem, hogy engem minek akar, ha pedig Hoseoknak igaza van, akkor miért akarná aláíratni velem a szerződést annyira? Bár elképeszt, mennyit tesz érte, akkor se kellek neki semmi többre, ez pedig fáj. Nem leszek az alávetettje. Nem, soha.

            -          Szerintem ne mondd el neki – szól váratlanul kisebb csend után, mire visszaköpöm az éppen kortyolt teám, melyet idő közben kezembe vettem. – Ne érts félre, csak arra gondoltam, ha már nekem nem hiszel – amit teljes mértékben meg tudok érteni -, akkor mi lenne, ha a saját szemeddel bizonyosodnál meg róla, hogy nekem van igazam? Úgy értem, ne mondd el, hogy emlékszel a veszekedésre, meg bármire, ami úgy ott, akkor történt. Várd ki a végét, hogyan fog hozzád állni, így pedig, hogy te mindent tudsz, ő meg nem tudja, hogy tudod, le is tudod akár tesztelni, mennyire őszinte – ránt vállat, s ez az első, hogy felcsillannak szemeim.

            -          Akkor elkerülhető a veszekedés is, és megtudhatnám, ő hogyan áll a történtekhez abból, ahogyan válaszol, hogy bánja-e, tett-e valamit annak érdekében, hogy a későbbiekben megbocsássak.

            -          Viszont ügyesnek kell lenned, hogy ne bukj le. Könnyen megtörténhet, ha nem tudsz időben kapcsolni, és Jungkook nem hülye, van szeme az emberekhez, főleg, ha vállalkozó. Ez amolyan adottság kell, hogy legyen, márpedig kétlem, hogy nem örökölte volna az apja kiállását. Az a fickó elég rémisztő lehet élőben, ha még a képernyőn keresztül is sugározza magából a dominanciát. – Újból félrenyelem a teát, mire barátom megveregeti hátam fej rázva.

            A nap további részében elbeszélgetjük az időt, majd a szüleim ismét látogatást tesznek késő délután a munka végeztével, így velem maradnak, míg megvacsorázom a kórházi kosztot, ami rosszabb, mint az iskolai menza, de valamit muszáj magamba tömni, ha pedig már ezt kapom, akkor ezt eszem. Nem fogok senkit sem ugráltatni, hogy hordjon nekem ételt, mikor itt van ez is.

            Besötétedik már, mikor újból egyedül maradok, viszont nem alszom el, hiszen eddig mindkét alkalommal, mikor így tettem, arra ébredtem, hogy a főnököm az ágyon pihentetve fejét alszik. Biztosan unatkozik, mikor megérkezik, hiszen tudja, hogy pihennem kell, még csak fel se kelthet, habár jobb is, hogy nem teszi, viszont most szeretnék beszélni vele anélkül, hogy álmosak lennénk a hajnaltól. Kíváncsi vagyok, mikor fog megérkezni, s azt hiszem, értem is, miért ő jár estére. Nappal dolgozik, és talán tekintettel is van másokra, a szüleimre is, hogy ők csak délután tudnak látogatni, egyébként meg ő maga is tárgyalásokon vesz részt, így nincs ideje hozzám szaladgálni. Egek! Biztosan sok a dolga, minekután két napig hanyagolta a munkát.

            Egy újságot böngészgetek, minekután a telefonom megtalálásával semmit nem érek, hiszen az le van merülve. A cuccaimat behozták, de töltőről senki sem gondoskodott, így nem is tudok mit kezdeni magammal, így unottan lapozgatom a magazint, mely kezembe akadt. Számomra semmi érdekfeszítő dolgot nem írtak, viszont megragadja figyelmem az álláshirdető rovat. Meglehet, mégis csak új után kellene néznem. Ha Jungkookkal nem javul a kapcsolatom, akkor nem szívesen maradok az egyik olyan helyen pincérként, ahol ő a főnök, legbelül mégis bízom benne, hogy jobbra fordul minden. Szeretném, ha így lenne, de ahhoz elég jó magyarázatra van szükségem a történtekre vonatkozóan.

            Az ajtó alig észrevehetően nyílik, majd bedugja rajta a fejét a várva várt személy, melytől görcsbe rándul a gyomrom, s érzem, idegesebbé válok a kelleténél, de nem szabad kiakadnom. Csak gondoljak vissza Hoseok szavaira. Úgy kell tennem, mintha mi sem történt volna, csak néhány dologra emlékszem, egyébként ugyanúgy kell hozzáállnom, mint előtte. Mély levegőt veszek, s meglepett szemeivel nézek farkasszemet, míg lassan egyre közelebb sétál hozzám, én pedig levezetve a feszültségem harapdálom alsó ajkam, amit természetesen észrevesz, de csak haloványan mosolyodik el fejét rázva. Még jó, hogy sérült vagyok, különben már hányszor nekem esett volna!

            Leül a vendégek szokásos helyére, az ágy mellett elhelyezett kisszékre, majd kissé fáradt szemekkel néz enyéimbe. Biztosan nehéz napja volt, rá se kell kérdeznem, de az sem kizárt, hogy mindig így érkezik, mindössze én ezt az időszakot eddig átaludtam, mikor ő megérkezett.

            -          Az orvosok azt mondták, a hétvégén elmehetek – osztom meg vele az új információt, melyet nap közben gyűjtöttem be. – Azt is mondták, hogy figyeljek oda jobban magamra, a sebemet majd kenegessem a fejemen, mert még mindig nem gyógyult be, de már nem érzem, hogy fájna. Szerintem már egészen jól vagyok, akár már most is elmehetnék.

            -          Jobb az, ha itt vagy, biztos kezek között. Vannak, akik figyelnek rád, és nézd csak, már a gépre sem vagy rákötve! Ez jó hír – néz végig, megállapítva a tényt, miszerint valóban jól lehetek már, ha erre sincsen szükség. – Még szerencse, hogy megúsztad nagyobb sérülések nélkül, bár a zúzódásaidnak kell idő, azért nem vészes.

            -          Nap közben gondolkodtam – veszek mély levegőt, próbálva úgy előadni magam, mintha nem emlékeznék semmire, s kérdéseim se legyenek ily’ módon árulkodóak. – Emlékszem a balesetre, most már egészen biztos vagyok benne, hogy azokból a percekből minden visszajött, viszont így azt is tudom, hogy senki nem volt a környéken a szembe jövő autóson kívül. Ha ő is megsérült, akkor ki hívta ki a mentőket? Még kamerák sincsenek arra. Hogyan kerültem ide? Te azt mondtad, hogy akkor értél már oda, amikor kint volt a segítség, de akkor ki mentett meg?

            Először kissé ledöbbenten néz szemeimbe, majd nyitja száját, hogy válaszoljon, melyet végül vissza is zár. Oldalra biccentem fejem, ezzel is jelezve, hogy neki szentelem minden figyelmem, viszont nem kerüli el figyelmem, hogy nagyon jár az agya valamin, csak tudnám, min. Remélem, nem fog hazudni, mert ha megteszi, akkor képtelen lennék visszafogni magam. Tudom, hogy tudja, ki segített, máskülönben már megmondta volna, ha nem így lenne.

            Végignézve rajta rá kell döbbennem, hogy az érzéseim nem változtak irányába. Bármi is történt, én még mindig ugyanúgy szeretem, viszont csalódottnak csalódott vagyok. Valamilyen szinten legbelül nyugtatnak Hoseok szavai, viszont akkor is tudom, hogy mi van a háttérben, amit ő nem. Igaza van, mindennek már öt éve, akkor is tisztáznunk kell mi történt, mi ez az egész, mi lett Jiminnel, de kétlem, hogy elmondaná. Neki csak jó, ha nem emlékszem semmire.

            -          Engem már Namjoon hívott fel, hogy siessek ki, mert baj van. Ő… ő ment valamerre, fontos ügyben, és észrevett titeket szerencsére még időben. Miért érdekel ez? A lényeg, hogy biztonságban megérkeztél a kórházba, a mentők időben kiértek, mert ha nem, akkor ki tudja, mi lenne veled, amiért ilyen figyelmetlen voltál! – emeli meg hangját, s sokkal dorgálóbbá válik végére, mire megszeppenek. – Mindig mész a saját fejed után, nem gondolsz végig semmit, pedig ha nálam maradtál volna, akkor ez nem történik meg. Nagyon rám ijesztettél, ezért jöttem a mentő után, bejöttem velük a kórházba, kikértem neked a különszobát az ellátással együtt, hogy tegyenek meg mindent, amit csak lehet, nehogy komolyabb bajod legyen, de nem keltél fel hosszú órákig. El kellett mennem dolgozni, nem hagyhattam a munkát annyiban, így is el voltam maradva, viszont téged is biztonságban akartalak tudni.

            Ha nem emlékeznék a történtekre, jobban meghatnának szavai, amik így is hatásosak, de nem eléggé ahhoz, hogy megbocsájtsak. Szóval Namjoon talált rám, és érdekes módon egy fontos ügyben kellett intézkednie. Véletlenül az a fontos ügy éppenséggel egy személy, aki nem más, mint az exem, de ezt nem fogja elmondani, már látom. Értelemszerű, megértem, hogy nem mondja ki, hiszen úgy tudja, nem emlékszem, ha meg szóbahozná a nevét, ki tudja, milyen reakcióm lenne rá, amit én sem tudok megítélni így, hogy minden tisztán él bennem.

            -          Mint láthatod nincsenek komolyabb sérüléseim, úgyhogy semmi szükség nem volt arra, hogy külön intézkedj nekem.

            -          Ebben nem fogok engedni! – néz rám kemény pillantással, s kissé idegesnek tűnik. – Felejtsd el a pénzem, erre szükség volt.

            -          Akkor ne fitogtasd még akkor is, amikor komoly dolgokról van szó.

            -          Taehyung! – köröz egyet fejével, s egyik kezét tarkójához is teszi, hogy megmasszírozza magának. Ezzel elvonja egy rövidke másodpercre figyelmem, de hamar észbe kapok. Ez már rég nem a játék része.

            -          Nem tartozol értem felelősséggel, nem írtunk alá szerződést – dobom be az aduászt, mire megrökönyödve veszi fel velem a szemkontaktust. – A próbaidőnek vége, tulajdonképpen mindennek vége, ha nem írom alá.

            -          Ami azt illeti, éppenséggel mikor átjöttél hozzám, nálad volt egy aláírt szerződés – fog bele feszülten, mely sugárzik róla, az én szemeim pedig kíváncsian csillannak fel, hogy beszélni fog, viszont csak lesütve szemeit hallgat el. Próbálok úgy reagálni, mintha nem emlékeznék semmire, ami különösen nehezemre esik, hiszen igaz, hogy aláírtam, de eltéptem, úgyhogy ne próbálja meg beadni nekem, hogy bármi van köztünk.

            -          Hát… arra emlékszem, hogy aláírtam – köszörülöm meg a torkom. – De akkor, ha végül odaadtam, miért kaptunk össze úgy, hogy annak ilyen baleset legyen a vége?

            -          Szerintem pihenned kellene – néz fel újból rám, mire összeszorítom fogaim levezetve a feszültséget.

            Szóval titkolózik, hát legyen, ha ő így, akkor én is így. El fogom érni, hogy minél rosszabbul érezze magát a történtek miatt, hogy üldözze a lelkiismerete, amiért nem mondja el, mi történt. Ha ennyire hősiesen kitart mellettem, akkor hordozzon csak a tenyerén, mégis csak miatta szenvedtem balesetet, mert eltűnt két napra, aztán váratlanul megjelent nála Jimin, aki felbolygatott mindent, de legalább most már tiszta minden. Való igaz, öt hosszú éve történt mindez, s valószínűleg akkor még egyikőjük sem gondolta, hogy ebből bármi lehetne, viszont kíváncsi vagyok, hogy vajon már akkor is tudta-e, hogy mi együtt vagyunk, mikor ők összejöttek először, vagy csak jóval később lelt rá a képekre a telefonban. Érdekes, kíváncsivá tesz, mégse mondhatok semmit, nem tehetek fel kérdéseket, különben csak veszekednénk újból, aztán nem kizárt, hogy elszaladna, inkább hagyna engem a fenébe, mintsem kibékítsen, viszont így, hogy úgy tudja, az emlékeim elvesztettem, bátrabban mer megközelíteni. Kis álszent, surmók!

            -          Holnap szerintem már hazamegyek, de nem kell fuvar, megoldom magam is. A szerződésről meg majd beszélünk később, elvégre, ha aláírtam, akkor már minden szabály él.

            -          Igazából… nem él a szerződés, de lényegtelen az egész, most nem ez a legfontosabb – keményedik meg újból tekintete. – Nem fogsz egyedül elmenni innen, mit képzeltél? Ha kiengednek, akkor személy szerint én fogok kezeskedni a biztonságodról. Összekaptunk, igen, de most ez sem fontos. Az egyetlen, ami számít az az, hogy biztonságban legyél, márpedig egyedül otthon nem leszel, valakinek figyelnie kell rád.

            -          Szeretnéd ápolgatni a lelkem? – forgatom szemeim, feltűnően mutatva ki, hogy felbosszant ezzel, s az a szerencsém, hogy előtte is ilyen voltam, így szokásos reakciójával néz vissza rám. – Vigyázni rám, ha fájdalmaim vannak? Nem úgy volt, hogy nem eshet bajom, nem lehetek beteg, nem is ihatok, nem tehetek semmit, mert az a te állapotodat nézve nem túl kényelmes. Nem lenne kit dugni – vágom hozzá bunkó módon, mire meglepetten húzza fel szemöldökeit, s ajkamba is harapok izgatottan, nehogy lebukjak, azért csúsznak ki így a szavak a számon, mert haragszom rá. Habár Jimint szívesebben verném pofán… hm. Lehet, fel kellene keresnem, hogy vigyorogva üdvözöljem, azért érkeztem hozzá, hogy levezessem a feszültségem, aztán így szépen orrba kormányoznám. Szép álmok!

            -          Igen, ezt mondtam, de ez már nem számít.

            -          Miért? Mit gondolsz, mi lesz, ha visszatérnek az emlékeim? Azt mondtad, összekaptunk, akkor nem leszek újból mérges? Ezért volt a baleset is, nem?

            -          Taehyung – méreget résnyire szűkített szemekkel. – Emlékszel valamire?

            -          Csak fél információkra támaszkodom, és ez nem hangzik túl rózsásnak, ha ilyen csúfos vége volt a beszélgetésünknek, mikor aláírtam a szerződést, aminek úgy látom, nem is örülsz. Miért?

            -          Most már tényleg hallgass el, aludj inkább. Holnap majd érted jövök valamikor, de én viszlek el mindenképpen, egyedül nem teheted ki a lábad, arról pedig ne is álmodj, hogy egyedül fogod tengetni a napjaidat, mikor még helyre sem jöttél igazán. Hozzám jössz.

            -          Nem kell gondoskodnod rólam, nem leszek teher a válladon, úgyhogy nem megyek hozzád.

            -          Erről nem nyitok vitát.

            A beszélgetés itt be is reked, így kisebb csend után már csak teljesen hétköznapi dolgokról folytatjuk tovább a társalgást, mint például a munkája, esetleg Seoyun, hogy mi újság vele. Érdeklődöm mindenfelől, hiszen valóban tudni szeretném, mi a helyzet, ráadásul valamivel el is kell terelnem a figyelmem a saját csalódásomról, nehogy véletlenül kikotyogjam, igenis emlékszem mindenre, és legszívesebben már rég számon kértem volna Jiminről, hogy mi lett vele. Valamiért úgy érzem, Namjoon fontos dolga miatta volt, tehát nem kizárt, hogy ő fuvarozta onnan haza, viszont kíváncsi lennék, mi történt közöttük. Lehet, elküldte utána, de lehet, gyorsan megbeszélték még, hogy majd később visszajöhet a szerződés miatt, esetleg tényleg aláírta, csak a felzaklatottság miatt még nem mélyedtek bele, később kezdenek együtt, miután helyrejöttem. Ha belegondolok, van jó oldala is annak, hogy ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy átmenjek hozzá. Mikor éppen dolgozik, simán át tudom kutatni az irodáját, hogy megtudjam, van-e új szerződés kötve, vagy bármi más gyanús, ami okot adna arra, hogy ne adjak neki még egy esélyt.

            Szeretném újra próbálni, ha lenne indokom rá, hogy így tegyünk, viszont ez nagyon sok mindentől függ. Egyelőre meg kell leckéztetnem, így pedig, hogy úgy hiszi, egyedül ő őrlődik az emlékekkel, könnyebb dolgom van. Azt akarom, hogy teperjen, ha pedig Hoseoknak igaza van, ezt meg kell tennie. Le akarom tesztelni, meddig megy el, márpedig, ha újra bepróbálkozik a szerződéssel, akkor kétség sem fér hozzá, hogy a szándékai ugyanazok, mint eddig. Nem akar tőlem többet egy futó kapcsolatnál, mivel a szemében ugyanolyan vagyok, mint a többi alávetett, mindössze valamilyen úton-módon jobban tetszem neki, mint az előzőek, ami imponáló, de nem eléggé ahhoz, hogy ugyanabba a hibába beleessek, mint Jimin. Nem, én nem fogom ezt eljátszani. Nekem szükségem van a törődésre, az igaz szerelemre, melyben hiszek, tudom, hogy létezik, még ha ő maga nem is. Még mindig azt kívánom, bárcsak meg tudnám mutatni neki, milyen jó is, ha valakivel kölcsönösen szeretik egymást. Bárcsak… hinne a szerelemben, és bárcsak ne volna Jimin a képben! Mindent elront.

            Másnap ismét látogatást tesznek nálam szüleim, majd Hoseokkal is sikerül beszélnem, elmondom neki, hogy Jungkook elvisz magához, amin eléggé meglepődik, viszont jó ötletnek tartja, amiért kisebb vitatkozásba kezdünk, de mindketten makacsul kitartunk a saját véleményünk mellett. Támogatja, hogy menjek, pedig azt mondta, ha fájdalmat okoz nekem, akkor kiheréli! Ennyit erről, komolyan! Barátok!

            Idegesen harapdálom ajkam, miután újból elérkezem ahhoz a házhoz, ahonnan az egész indult, ahonnan elvesztettem az emlékeim, melyek végül mégis visszatértek szerencsére. Először persze hazavitt, hogy összeszedjem magam, így a szükségesebb cuccokat bele is dobáltam egy táskámba, hogy aztán úgy vessem bele magam a legőrültebb helyzetbe, amibe csak lehet. Azt hiszem, ezek után bárki jogosan hívhat idiótának. Elmenni a házába! Mi a francot művelek?!

            Feszülten fújom ki a levegőt, talán egy kicsit túl hangosan is, hiszen ahogy körbenézek a folyosón, ahonnan jelenleg pont belátok a nappaliba, eszembe jut minden, melytől összeszorul a szívem. Bárcsak egy álom volna az egész!

            -          Mi a baj? – morogja fülembe, mire megcsap legérzékenyebb pontomon lehelete, így beleborzongok az érzésbe. Persze, egyértelmű, hogy még mindig vonzódom hozzá. Ezért is falba kell ma még vernem a fejem, ahogyan nagyon sok mindenért. Például kezdve azzal, hogy eljöttem hozzá.

            -          Tessék? – fordulok vele szembe behúzva nyakam.

            -          Feszültnek tűnsz – mér végig, én pedig nem tudom leplezni haragom, valóban szívesen állnék neki a történtekért, de nem tehetem meg, még nem. – Esetleg, emlékszel valamire?

            -          Emlékezni? Nem, dehogy, semmi új, csak bennem van egyfajta szorongás, amit nem tudok hova tenni. Ha emlékeznék, könnyebb lenne, engem is zavar, de ettől függetlenül még nem emlékszem – nézek végig szemeibe, úgy mondva hazugságaim, mint a vízfolyás.

            Résnyire szűkített szemekkel méreget egy darabig, majd szemeim meglepetten nyílnak tányér méretűre, mikor ujjai közé fogja állam, s úgy hajol közelebb hozzám. Egy részem izgatottan vár rá, hogy újra megízlelhessem ajkait, egy másik viszont arra ösztökél, lökjem el magamtól, ne engedjek semmit, takarodjak a házából is. Viszont egy valamiben igaza van, egyelőre szükségem van egy kis segítségre, elvégre a kisebb zúzódásaim nem múlnak el egyik napról a másikra, pihentetnem kell magam, és mivel a főnökömről van szó, még a munka miatt sem kell aggódnom.

            -          Tudod, van módja a feszültség oldásának – húzódnak pajzán mosolyra ajkai, mire nyomban el is pirulok egyszerre a zavartól, s a dühtől. A történtek után képes lenne megfektetni, mikor tudja, mi történt?

            Váratlanul fordítom el arcom, s egy kígyózó mozdulattal kerülöm ki, hogy az ellenkező irányba induljak, amerre a lépcsőket is találom. Fent az ideiglenes szobámban lepakolok, aztán meglátjuk, mihez kezdek. Nem tudom, meddig bírom ki, hogy ne szóljam el magam.

            Hátrapillantva a másikra látom, amint gyanúsan fürkészget szemeivel, végül mégis utánam indul. Út közben megjegyzéseket tesz a szokatlan viselkedésemre, én pedig ártatlanul pislogok vissza rá. Ez is egyedül Hoseok hibája, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam magam! Ha nem mondja azt, hogy titkolózzak, akkor nem kellene most itt lennem, viszont ha nem jövök, meg kell magyaráznom, márpedig attól jobb indokom nincs, minthogy visszatértek az emlékeim, amit ő még nem tudhat. Nem, mert azt akarom, hogy szenvedjen legalább feleannyira, mint én, s ha valóban akar magának, akkor mozgasson meg érte minden követ, ahogyan azt az elején is akartam.

            -          Hova mész? Állj meg! – kap csuklóm után, mikor elindulnék a harmadik emeletnek, én pedig értetlenül állok elé. – Nem ott fogsz aludni – köszörüli meg a torkát, s maga után húzva indul el a folyosón, hogy aztán egy ajtó előtt megállva kitárja azt előttem. Egy olyan szobát mutat meg, melyet még nem láttam eddig. – Itt leszel… velem.

            -          Veled? – esik le állam, s úgy tűnik, mintha ő is kissé zavarban lenne. – Nem úgy volt, hogy én döntöm el, mikor szeretnék veled lenni, de akkor is a fenti szobában? Ez… mi?

            -          Ez az én szobám – lép beljebb, s lassú léptekkel én is utána megyek. – Tudom, miket mondtam, mert mindenkinek ugyanazt mondom, de most azt szeretném, ha te itt lennél velem. Jobban tudnék figyelni rád, meg aztán ez egy emelettel lentebb is van, és… minden egyéb – vakargatja tarkóját. – Pakolj csak le bárhova, csak találd meg a cuccaid, ne dobáld szét őket. A fenti szobában még a te ruháid vannak, úgyhogy majd onnan hozok le neked, te csak pihenj. Megyek is, lehozok pár szükségesebbet. – Azzal elhagyja a helyiséget, engem egyedül hagyva ledöbbent gondolataimmal.

            Körbenézek a szobában, s ami először feltűnik, a kék szín. A falak nem sötét, de nem is világos színben pompáznak, s innen az ablak pont jobb oldalon nyílik, balra egy újabb ajtót találok, mit kinyitva egy fürdőszoba köszön vissza. Szép, tágas, tiszta, akárcsak a szoba, habár az ágyon hever néhány gyűrött ruhadarab, melyeket gondolom még sietségben hagyhatott ott. Középen elhelyezve, a folyosóról idevezető ajtóval szemben lévő falnál helyezkedik el baldachinos franciaágya, melybe máris belevetem magam, s jólesően nyögök fel a puha matractól. Annyira kényelmes!

            Felszisszenek, ahogy rosszul fordulok, s egyik sérülésemnek kényelmetlenül fekszem, így fel is ülök, táskám ledobom a földre, s úgy nézelődöm tovább. Van itt egy szekrény telis-tele könyvekkel, egy másik fiókokkal, s persze akasztós résszel is, végül az ágy két oldaláról is elmaradhatatlan a tökéletes berendezettséghez az éjjeli szekrény. Ez a szoba is épp olyan pompás, mint a ház többi része.

            Idő közben visszatér a fiatalabb, a kezembe adja a törölközőt, a váltóruhákat, majd a fürdőszobában is mindent megmutat, hol találok, hogyan állítsak min, mivel itt semmi sem olyan, mint nálam otthon. Le is pakolok a megfelelőnek ítélt helyekre, majd már öltöznék is, ha kimenne a másik, viszont ő idegesen mér végig.

            -          Menni fog egyedül? Segítsek?

            -          Nem vagyok rokkant, le tudok zuhanyozni, úgyhogy örülnék, ha kimennél – vágom rá szinte azonnal, mire meglepetten pislog párat, viszont nem szeretnék meztelenül egy légtérben tartózkodni vele. – Ne is gyere be! Szeretnék egyedül tisztálkodni, ha lehet.

            -          Rendben, akkor… majd utána segítek a sebeiddel. Addig előkészítek mindent, de nem kell sietned, csak nyugodtan végezd a dolgod.

            Amint kifordul, s az ajtót is rám zárja, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Szörnyen érzem magam, össze is vagyok zavarodva, már nem tudom, mit kellene gondolnom. A kisördög a vállamon azt hajtogatja, hogy lehetséges, azért nem engedett fel a harmadikra, mert Jimin ott van, még ha abszurdnak is tartom a lehetőséget. Viszont a másik oldalon pihenő angyalka mosolyogva pislog rám, reménytelien csillogó szemekkel, hogy bízzak Kookban, ő most beengedett a személyes terébe, szoba meg van bőven, ennyi erővel a földszinten is pihenhetnék, ha a sérülésem az indok.

            Nem értek már semmit, s újból bele is fájdul fejem ebbe az egészbe, így nem próbálom meg megérteni. A lehetőségek tárháza végtelen, s fogalmam sincs, mi lehet igaz, mi lehet a háttérben, mivel még a tippjeim sem érzem elég valósnak. Vajon miért hozott ide?



U.i.: Aki tud angolul, annak előny, de már jó ideje hallgatok egy számot írás közben, és elgondolkodtam azon, hogy a szövege mit is jelent, így elkezdtem rá figyelni, lefordítani magamnak és... esküszöm, mintha erre a történetre találták volna ki. X'D Nézze meg, akit érdekel: https://www.youtube.com/watch?v=Ny-di8Mv9jE&list=RDNy-di8Mv9jE&start_radio=1

[1/25] Stalker with love [2.évad]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Hoseok

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Íme, a második évad nyitó része: tádááá! ^^ Remélem, tetszeni fog, a reakcióitokat továbbra is kíváncsian várom, aztán majd érkezem a következő résszel idővel. ;) Jó olvasást! ^^

Ébredezem. Biztosan felébredek álmomból, hiszen ez a hang nem a fejemből jön, hanem kívülről. Csipogó hang, egy gép hangja, mely ismerős, mégse jut el a tudatomig, mi lehet ez. Ajkaim résnyire nyitva állnak, meg is remegnek, ahogy egyszerre több levegőt juttatok tüdőmbe, ezt követően pedig szemeim is kinyílnak lassan. Fehér plafon látványa tárul elém, mire pislogok is párat, hogy tisztábban lássak, viszont nem változik, amit magam előtt látok. Szemöldököm ráncolom, ahogy körbenézek a helyiségben, ami látszólag egy kisebb kórterem, ahol egyedül egy ágy van, azon is én fekszem, akárcsak egy elszeparált szekció.

            Megmozdítom ujjaim, s még értetlenebbül nézek magam elé, ugyanis tisztán érzem, hogy valaki fogja kezem. Oldalra fordítom fejem, s lenézve az adott területre, tágra nyílnak szemeim attól, amit látok. Jungkook egy széken ül az ágyam mellett, egyik kezével enyémet fogja, homlokát pedig alkarján támasztja, miközben békésen szuszog álmában.

            A pityegő hang gyorsabbá válik, így következőleg az EKG készülékre tekintek, s ekkor tűnik fel, hogy az orromban is van valami, s hosszan nyúlik el mellettem a kis cső. Több kérdés is átcikázik fejemben, s bele is sajdul az egész, mire halkan felnyüszítek. Úgy érzem magam, mintha átaludtam volna egy jégkorszaknyi időt. Mi történt?

            -           Tae? – hallom meg ismerős hangját, mire újból lepillantok rá, s kétségbeesett, de egyben reménytelien csillogó szemeivel találom szembe magam. – Hát felébredtél? – szorítja meg jobban kezem, mire arra esik pillantásom, ő pedig gyengédebben ér hozzám ezt észrevéve. – Bocsánat, fáj? Fáj valamid? Hogy érzed magad?

            Újból körbenézek a szobában, s nagyot szusszantok, egy másodpercre le is hunyva szemeim, de a helyzet nem változik. Nagyon úgy tűnik, hogy egy kórházban vagyok, de nem értem, miért. Ha itt van velem Jungkook, akkor az annyit jelenthet, azért vagyok egy külön szobában, mert ő erre fizetett be, de akkor sem értem, mi szükség volt erre.

            Váratlanul ugrik be az emlék, mikor sírva hagyta el lakásom, s az én ruháimban sietett el, hogy még véletlenül se tudjam, mi ütött belé. Azóta nem is hallottam felőle, de… igen, megvan! Tisztán emlékszem, hogy kerestem őt, de nem vette fel, ami miatt egyre idegesebb lettem, és ez így ment majdnem két napon keresztül, amikor is… elmentem dolgozni, aztán este hazamentem, de nem tudom, mi történt utána. Lehet, hogy otthon megcsúsztam fürdés közben a kádban, és úgy beütöttem a fejem, hogy eszméletem vesztettem? De akkor ki talált rám?

            Izgatottságomnak újból hangot ad a gép, mire a fiatalabb egyre ijedtebben néz le rám, s meg is kér, hogy maradjak ébren, ne csináljak semmi hülyeséget, meg ne merjek mozdulni, hív egy orvost. El is hagyja a termet, majd nem is kell olyan sokat várnom, mikor visszatér egy nővér társaságában, aki nekilát vizsgálatomnak. Elővesz valamit, mellyel szemeimbe külön-külön belevilágít, végül megnézi pulzusom állását, tulajdonképpen mindent, ami egy alapvizsgálathoz szükséges, miközben beszél hozzám, én pedig hol igenlően bólogatok, esetleg felszisszenve adok hangot nem tetszésemnek, néhol fejem rázom válasz gyanánt. Kiderül, hogy több helyen is zúzódásom van, de szerencsére nem tört el semmim, én pedig egyre értetlenebbül állok a dolgok előtt. Minekután tisztázzuk, hogy értem, amit mond, s a mutogatáson is túl vagyunk, ami pozitívan zárul, megtudom, hogy agyrázkódást kaptam, ugyanis csúnyán beüthettem a fejem az autóban, s ezért van fejemen kötés is, ami eddig fel se tűnt, csak ezután kapom egyik kezem oda.

            -           Néhány napig még bent kell tartanunk megfigyelésen – fordul Jungkookhoz, aki érdeklődve hallgatja minden szavát. – Jelenleg úgy tűnik, szépen javul az állapota, de nem tudhatjuk, milyen károsodást szenvedett el, ami esetleg később mutatkozhat meg, mivel egyelőre nem beszédes. Nyugodtan maradjon itt estére továbbra is, ha pedig bármi változás van, kérem, szól…

            -           Autó? – nyögöm ki rekedtesen, mire mindketten rám kapják tekintetüket.

            -           Mondja csak, Mr Kim! Mire kíváncsi? Mit szeretne mondani? – lép közelebb.

            -           Milyen autó? – ráncolom szemöldököm. – Mit jelent az, hogy az autóban beütöttem a fejem?

            -           Mr Kim, kérem először is, nyugodjon meg! – szól lágyan, ahogy meghallja szapora szívverésem. – Mondja el, kérem, mire emlékszik a balesetből?

            -           Milyen baleset? – válok egyre kétségbeesettebbé. – Mi történt?

            -           Nem emlékszik rá? – méreget úgy, mintha átlátna rajtam, én pedig úgy érzem, meg fogok zavarodni, ha valaki nem fog beszélni most azonnal. – Autóbalesete volt, uram. Az autópályán találtak önre, de a vizsgálatok alapján nem volt részeg, a jogosítványa is érvényes, minden rendben volt, kamerás felvételek pedig nincsenek tudtommal, így nem tudjuk, hogyan történhetett a baleset pontosan. Bizonyára megcsúszhatott valahogy, de ez csak feltételezés, az pedig, hogy nem emlékszik magára a balesetre az nem probléma, megesik az ilyen.

            -           De én… nem is vezettem – gondolkozom el újból, mire szokás szerint megfájdul a fejem.

            -           Mr Kim, kérem, el tudná mondani, mi az, amire emlékszik?

            -           Nem… nem tudom… - nyüszögöm fejemhez kapva, s úgy tűnik, az orvosnak elég is ennyi, megkér, hogy pihenjek és közli, hogy később folytatjuk a beszélgetést, addig is Jungkookot kéri meg rá, hogy próbáljon meg minél többet kiszedni belőlem.

            Újból ketten maradunk, fájdalmaim pedig csillapodnak, próbálok megnyugodni, de folyamatosan a nővér szavain kattogok, aki azt mondta, hogy autóbalesetem volt. Meg is nézem karjaim, melyeken látok kötéseket, s a takarót is megemelem magamról, hogy saját magam tanulmányozásába kezdjek, így tudatosul is bennem, hogy valóban igazak lehetnek a hírek. Autóbalesetem volt, de hogyan? Mikor vezettem? Ráadásul autópályán?

            A fiatalabb lesütött szemekkel ül le újból mellém, s kezem nézegeti, melyet nemrég még fogott, most viszont mintha nem merné megtenni. Ő biztosan többet tud az egészről, mint én, különben nem vágna ennyire fancsali pofát hozzá, de az sem kizárt, hogy csak nagyon aggódik értem, elvégre alávetettnek akar, jobban, mint eddig bárkit, és fáj neki, hogy elveszít azelőtt, hogy megkaphatna. Ó, pedig, ha tudná, hogy alá fogom írni!

            Újabb emlék, mely fejfájással jár, s megjelenik előttem, amint aláírom a szerződést, s szemeim meglepetten nyitom tányérméretűre. Hát persze! Már aláírtam! Át akartam menni hozzá, igen, így van! Meg akartam keresni, de a sofőrjének, Mr Kimnek ez nem volt ínyére, hogy csak úgy beállítsak hozzájuk, végül mégis rávettem, így emlékszem, hogy el is készültem, de… itt ismét képszakadás. Valószínűleg, miközben odafele vezettem, nem figyeltem oda nagy izgalmamban, ezért csúszhattam meg vagy bármi más, ami miatt most itt fekszem. Mennyire idióta vagyok! Ennyire szerelmesnek lenni!

            -           Sajnálom – szól csendesen, s felnéz szemeimbe. – Ha tudtam volna, hogy ez lesz… akkor nem engedlek el.

            -           Ezt meg, hogy érted? – ráncolom szemöldököm, mire ő is értetlen fejet vág. – Te hozattál ebbe a terembe? – Bólint, de továbbra is feszülten figyel. – Meglettem volna egy teljesen átlagos kórteremben is.

            -           Úgy látom, már jobban vagy, ha képes vagy ilyenkor is ezen fennakadni – sóhajt mélyet, de azért elmosolyodik. – Szerettem volna a legjobbat megadni neked, hiszen ez a legkevesebb, amit jelenleg tenni tudok a történtek után… amit sajnálok.

            -           A balesetet?

            -           Az én hibám – préseli össze ajkait idegesen, s újból lesüti szemeit. – Elrontottam mindent. Nem szabadott volna hagynom, hogy elmenj, akkor most nem feküdnél itt. Taehyung, én annyira sajnálom! – néz újból szemeimbe, ezúttal sokkal kétségbeesettebben, mint eddig, én pedig egyre tudatlanabbnak érzem magam.

            -           De… én ezt nem értem – nézek szét újból. – Miért sajnálod a balesetet? Te jöttél nekem? Te vezettél? Melletted voltam? Eljöttél hozzám és együtt mentünk vissza?

            -           Tae – suttogja elhalóan, s mintha összeállna benne a kép, tágra nyílnak szemei. – Te semmire sem emlékszel?

            -           Mire kellene emlékeznem? Mi lenne, ha egyenesen beszélnél, és nem kertelnél? Tudod, milyen fejfájást okoz ennyit gondolkodni? – kapok újból fejemhez, mely valóban sajog. – Nem értem, mi történik, miért vagyok itt, ahogyan azt sem, mit sajnálsz, hogyan kerültél elő, egyáltalán hol voltál? Emlékszem, hogy eltűntél, hogy sírtál… te idióta! – emelem meg hangom, de újból erősebben megfájdul fejem, mire elég cifrán elkáromkodom magam, amit először meglepett, majd rosszalló pillantással díjaz, fejét is rázva. – Tudod, hogy mennyire aggódtam?! Te, éppen te, eltűnsz hosszú időre, és még a sofőröd sem tud semmit a hollétedről, pedig állandóan zaklattam! El akartam menni hozzád – ráncolom szemöldököm tovább töprengve, s le is hunyom szemeim, hátha eszembe jut valami, de továbbra is sötét a kép. – Nem emlékszem, hogy elmentem-e. Nem emlékszem innentől semmire, csak arra, hogy összepakoltam és… és aztán képszakadás – nyöszörgöm el a végét. – Ezután történt valami? Lementem az autóhoz, és akkor történt a baleset? Nekimentem valakinek?

            -           Mikor én odaértem, akkor már a mentők kint voltak és a rendőrök is, mert Namjoon intézkedett időben szerencsére. Egy másik autóval összeütköztél, de nem kell aggódnod, már mindent elintéztem, rád semmilyen anyagi terhelés nem hárul.

            -           Nem kellett volna ezt tenned, megoldottam volna egy…

            -           Nem, ezt biztosan nem! – keményedik meg hangja. – Most ne vitatkozz velem, ez nagyon sokba lett volna, tudom, mert én fizettem, és ha én azt mondom, hogy sok, akkor az tényleg sok, oké? – válik mérgesebbé, mire nagyot nyelek, s nem is akadok fenn ezen, meg is lep kijelentésével, hiszen ha már ő soknak talál valamit, akkor ott már valóban nagy összegekről lehet szó. – A kórházi kezelés, az autó, a kártérítés a másiknak…

            -           Miért a másiknak?

            -           A jelek szerint te csúsztál kicsit félre, és a szembe jövő sávba átmehettél, ott meg jöhetett egy autó, aztán… kicsit félre is csúsztatok abba az irányba. Mindegy is, ebben nem lehetünk biztosak, mert senki nem látta, nincsenek szemtanúk, így a rendőrök dolga igazságot tenni, ők meg valahogyan kinyomozták ezt.

            -           Szóval tényleg elindultam hozzád – suttogom elmerengve, majd újból szemeibe nézek, melyből nem tudok semmit sem kiolvasni. – Beszélni szerettem volna veled.

            -           Én is veled – vágja rá gondolkodás nélkül, majd újból összepréseli ajkait. – De te elmentél.

            -           Tessék?

            -           Lényegtelen – fordítja el tekintetét, majd az ablakhoz sétál, s kinyitva azt enged be friss levegőt, így a párkánynak támaszkodva, karjait összefonva maga előtt néz ki az éjszakai égboltra. – Örülök, hogy felébredtél – néz vissza rám. – Most már hajnal van, úgyhogy mondhatjuk, hogy több mint 24 órás kómában voltál, de szerencsére már ébren vagy.

            -           De…

            -           Reggel jönni fognak a szüleid megint, majd váltjuk egymást, de nyugodj meg, nem találkoztak velem, csak be kell írni, ha látogatásra jössz, ők meg előre jelezték az orvosoknak, hogy majd szeretnének jönni. Ne aggódj, nem foglak kellemetlen helyzetbe hozni. Hoseokkal beszéltem, ő kimagyarázza az anyagi részét úgy, hogy a főnököd állja, mint biztosítás, ami igazából munkahelyi balesetre érvényes, de mást nem tudtunk kitalálni, hogy ne kérdezősködjenek.

            -           Ó, értem, hát… köszönöm, azt hiszem – köszörülöm meg torkom.

            -           Pihenned kellene, hátha jobban leszel, mikor újból felébredsz. Talán jobban fogsz emlékezni. Azt sem tartom kizártnak, hogy olyan sokk ért, hogy elvesztetted az emlékeid arról az időről, amit annyira nem is tartok meglepőnek azután, hogy… - Ekkor újból elhallgat, s inkább kifele mered az ablakon, ami elég bosszantó.

            -           Nem fogok aludni, amíg nem mondod el, mi történt – próbálkozom be a fenyegetőzéssel. – Más is volt? Elmentem tőled? Eljutottam hozzád? Összekaptunk, hogy sokk ért volna? Már min tudtunk volna így összezörrenni? Ha elmentem hozzád, akkor beszélnünk kellett, de miért volt balesetem akkor? Tudok vezetni, nem vagyok hülye, nem értem, én…

            -           Aludj inkább – szól rám határozottan, mire elhallgatok. – Biztosan visszatérnek majd az emlékeid, akkor pedig mindenre választ kapsz majd, ha pedig mégsem… akkor úgyis tudni fogsz mindenről.

            -           Összevesztünk?

            -           Taehyung! – emeli meg hangját, amitől megijedek.

            -           Akkor legalább csak azt mondd el, hova mentél! Tudni szeretném, hol voltál, amíg nem értelek el, vagy ezt is tudni fogom, ha emlékezni fogok? – válok egyre kétségbeesettebbé, mire meglágyul tekintete.

            -           Nem… nem mondtam el. Nem volt rá időm – feleli röviden, majd már bele is törődnék, hogy nem fog beszélni, mikor újból szóra nyitja száját. – Igen, összekaptunk, de nem fontos – mosolyog rám keserédesen. – Érthető, hogy haragudtál rám, amiért eltűntem, nem? – nevet fel kényszeredetten, én pedig egyre inkább úgy érzem, valamit elhallgat előlem, de nem kérdezek többet. Elfogadom, hogy nem szeretne róla beszélni, így teszem, amire kért, s lehunyva szemeim próbálok visszaaludni, ami nem is telik bele hosszú időbe, elnyom az álom, mivel a fájdalmaim elnyomnak, tompítanak, nem is csodálom, hogy nem vagyok képbe egyelőre, de bízom benne, hogy nincsen komolyabb bajom. Vissza fogok emlékezni mindenre, csak idő kérdése.

Szüleim megkönnyebbülten borulnak nyakamba, vagyis inkább anyám, de felhagy ezzel a tettével, mikor tudatosul benne, ez nem épp kellemes számomra, mivel tele vagyok zúzódásokkal, foltokkal. Apám lenyom egy monológot a felelősségtudatosabb életről, s arról, hogy nem nézte volna ki belőlem, hogy ennyire fejvesztve vezetek, mire csak szemeim forgatom, elvégre könnyű úgy papolni valamiről, hogy nem is tudják, miért történt, s sajnálatos módon nekem sem tértek vissza az emlékeim. Ebben édesanyám sírása sem segít, mikor is szív sajogtató módon zokog fel, s az ágyra leülve mellém panaszkodik az élet igazságtalanságáról, hogy mindig a gyengébbet, a tehetetlent veri a sors, amit apámmal egyformán reagálunk le, hogy azért álljon meg a menet, nem vagyok gyenge, se tehetetlen, szimplán szerencsétlen voltam az adott helyzetben.

            Végül elkerülhetetlen, hogy a pénz szóba jöjjön, s meg is szólnak érte, hogy remélik, nem halmoztam fel magamnak ezzel adóságot, s nem fognak kirúgni, amiért hiányzom a munkából, de megnyugtatom őket, hogy a főnökömmel jó a kapcsolatom, nem kell ettől tartani. Megmarad a munkám is, és a pénzzel sem lesz gond, hiszen beszéltem már a nagyfejessel, mert volt bent nálam, így sikerül megnyugtatnom valamelyest mindkettejüket, viszont továbbra is aggódnak. Nem meglepő, hiszen kiesett a legfontosabb részlet az egészből, s hiába próbálnak faggatni, egyszerűen semmi sem jut eszembe, teljes a sötétség.

            Ebédig velem maradnak, segítenek felülni, majd ennem is, amiért hisztizek egy sort, hogy nem szükséges, nem vagyok már kisbaba, akit etetni kell, de anyám persze ragaszkodik hozzá, hogy adjam meg magam, mert nem szeretné, ha megerőltetném a sérüléseim. Morcosan, de belemegyek, hogy megetessem, ami inkább számára imponáló, s még puszit is kapok arcomra, amit egyre unottabban nézek, amiért rám is szól, hogy viselkedjek normálisan, ne vágjak ilyen arcot hozzá, mikor ő csak gondoskodni szeretne rólam, így megadóan sóhajtok fel. Magamra erőltetek egy szeretetteljesnek tűnő mosolyt, de egyértelmű, hogy az minden csak az nem, aminek akarnám, hogy látsszon, amit meg is kapok.

            Később újból elnyom az álom, mely a fájdalomcsillapítónak is köszönhető, melyet a nővér ad be nekem, mikor újból bejön hozzám. Elvégez pár futóvizsgálatot rajtam, kérdezget arról, mit tudok, ilyen alapvető dolgokat, majd megállapítja, hogy nem lesz komolyabb károsodásom, mindössze, ahogyan Kook is mondta, a hirtelen sokk az agyamban ezt idézte elő. Mintha csak a belső énem nem engedné, hogy emlékezzek, meg akarná gátolni minden erejével, ezért fájdul bele mindig a fejem. Csak tudnám, mi történt, ha legalább valaki elmondaná, mire nem vagyok képes emlékezni, akkor minden más lenne. Összevesztünk Jungkookkal, amit el is ismert, viszont azt továbbra se értem, hogy ezért miért ültem autóba és száguldottam úgy el, hogy aztán balesetem legyen. Ha dühös is voltam az adott pillanatban, attól függetlenül vezetni tudok, akkor továbbra is kérdőjeles, mi okozta a balesetet.

            Látom magam előtt a sötét utat, felzaklatottnak, csalódottnak érzem magam. Egy könnycsepp gurul végig arcomon, majd egy újabb követi, s addig-addig záporoznak, amíg látásom teljesen el nem homályosul, majd már csak egy erősebb sárga fény vakít el, aztán…

            -           Ne! – ülök fel nagy hévvel, s szerencsémre, nap közben orromból eltávolították azt a vackot, így kényelmesebben tudtam mozogni és enni, így ez most sem akadályoz a mozgásban.

            Váratlan felülésem eredménye, hogy szépen képen húztam azt, aki ismételten az ágyamnak dőlve aludt, s fel is jajdul arcát simogatva, amit meglepett pislogással nézek végig. Elnézést kérek, mire a másik csak fejét rázza, de azért haloványan elmosolyodik.

            -           Látom, elemedben vagy még álmodból kelve is – támaszkodik meg karjain az ágyon.

            -           Te megint éjjel vagy itt? – emelem meg szemöldököm. – Így csak károd lesz belőle, elvégre nem a legkényelmesebb így aludni. Nem kérlek, hogy legyél itt, tudom, hogy sok dolgod akad.

            -           Nem érdekel más, Taehyung – néz mélyen szemeimbe, s teljesen őszintének tűnik, mitől szívem nagyot dobban. Bárcsak, másra kellenék neki, mint az a vacak szerződés! Ha elmentem hozzá, akkor vajon tudja, hogy aláírtam? Talán ezen kaptunk össze? – Rosszat álmodtál?

            -           Elég valóságos volt… sőt… nem csak valóságos, ez az is volt! – emlékezek vissza a sötét autópályára, s ez nem csupán álomként, hanem emlékként is bennem van.

A hideg is kiráz a gondolattól, s rá kell döbbennem, hogy én okoztam a balesetet. Azok az érzések, melyek akkor kerítettek hatalmukba, elgondolkodtatóak, mi is történhetett előtte, hiszen az a csalódottság olyan erősen szorította össze mellkasom, hogy azt hittem, soha nem tudok továbbjutni rajta. Szinte most is érzem, de nem tudom, miért. Ahogy Jungkookra pillantok, összeszorul a torkom, egyszerre szeretném magam a karjai közé vetni, s eltávolodni örökre. Megijeszt ez a kettősség, nem tudom hova rakni saját magam, félek attól, hogy olyat tudok meg, amit nem akarnék, elvégre nem véletlenül felejthettem el, ez a sokk miatt történt.

A fiatalabb feláll a székből, s az ágyra ül, egészen közel hozzám, így egy magasságban vagyunk. Egyik karját másik oldalamon teszi le, úgy támaszkodik meg, majd kissé álmoskás szemekkel néz rám, kíváncsian fürkészve tekintetem, mintha bármit ki tudna olvasni belőle. Közelsége zavarba hoz, melynek a gép is hangot ad, s ez az első alkalom, hogy átkozom, amiért még mindig hozzá vagyok kötve, ugyanis a másik ajkai önelégült mosolyra húzódnak ezt hallva, én pedig kénytelenül köszörülöm meg hangosabban torkom, mintha az el tudná nyomni a pityegő hangot.

-           Szerintem aludnunk kellene. Menj csak haza – fészkelődöm ültömben, de a másik nem mozdul.

-           Még el se mondtad, mire emlékszel! – pislog párat ártatlanul, amivel mindig meg tud lágyítani. Hihetetlen, hogy így tudja változtatni az édes nézését a pajzánnal. – Az imént még azt mondtad, hogy valóságos volt az az álmod, amiért pofont kaptam, úgyhogy kijár, hogy tudjam, mi ugrott be – válik a végére kicsit idegesebbé, s feszülten figyel minden mozzanatomra, mire öntudatlanul harapok ajkamba. – Ezt ne csináld! Fogd vissza magad, sérült vagy!

-           Te fogd vissza magad azért, mert sérült vagyok! – csattanok fel. – Nem jutott eszembe túl sok minden, és elég homályos is az emlék, amire közrejátszik az is, hogy… sírtam – gondolkozom el. – Hű, hát ez elég pocsékul hangzik így kimondva, főleg előtted, szóval örülnék, ha nem kellene róla beszélnem – teszem kezeim vállaira, hogy távolabb tolhassam magamtól, mire elkuncogja magát gyönge próbálkozásomon.

-           Tudnom kell, mire emlékszel. Egyébként is azt mondta az orvos, hogy próbáljak meg minél többet kiszedni belőled, én pedig tudom, mikor emlékszel biztosan – néz jelentőségteljesen szemeimbe, mire lesütöm azokat, s ölembe ejtem kezeim.

-           Nem láttam tisztán, csalódott voltam és dühös, aztán már csak egy nagy sárga fényre emlékszem… itt ébredtem fel – nézek fel újból rá, ő pedig figyelmesen hallgatja minden szavam, s mintha arcizmai megrándulnának, amit nem tudok hova tenni. – Konkrétan a baleset előtti pillanatok ugrottak be. Jézusom! – kapok újból fejemhez, ugyanis újból megfájdul, viszont továbbra is csak a történteken kattogok. – Tőled jöttem el – nyílnak tágra szemeim, akárcsak az övéi szavaim hatására -, de… nem emlékszem, miért. Miért jöttem el? Nem emlékszem arra, hogy nálad lettem volna.

-           Pedig ott voltál – süti le szemeit, s oldalra pillant. – Mindegy, már ez is nagyon jó pont, hogy ennyire emlékszel! Ne erőltesd meg magad nagyon, csak nyugodtan, várd meg, amíg maguktól eszedbe nem jutnak a történtek, akkor biztosan nem fog belefájdulni a fejed – emeli karját, s megsimogatja fejem ott, ahol nincsen bekötve.

Meglepetten nézek rá, míg ő elmerengve folytatja, amit elkezdett, a szívem viszont újból szaporán verdes tettére. Úgy tűnik, meghallja, hogy mi történik velem, így felnéz szemeimbe, s ő maga is meglepődik azon, mekkora szemeket meresztek rá, s csak aztán tűnik úgy, hogy felfogja, mit csinál, ugyanis kezére pillantva gyorsan el is húzza tőlem.

-           Ha zavar, hogy hozzád érek, miért nem szólsz? – köszörüli meg torkát, s nagyon úgy tűnik, hogy zavarba jött, amit rám próbál kenni.

-           Nem vagyok hozzászokva a gyengédségedhez! Nem mondtam, hogy zavar, ha így lenne, akkor nem csak néztem volna, hanem minimum félreütöm a kezed a hévvel!

-           Szóval szereted, ha így érek hozzád? – csillannak fel szemei, mire érzem, hogy elpirulok, s csakhogy tetézze, újból felém nyúl, viszont ezúttal arcom simítja végig, s nem enged el. – Igazat mondtál – suttogja alig hallhatóan maga elé, miközben engem tanulmányoz, én pedig értetlenül ráncolom szemöldököm.

-           Nem mondtam semmit.

-           Mit? – kapja fel fejét, mintha észre se vette volna, hogy mondott valamit.

-           Az mondtad, igazat mondtam, de nem mondtam semmit. – Válaszomra először értetlenül pislog, majd úgy tűnik, leesik neki, s el is mosolyodik.

-           Szeretnék neked valami fontosat mondani, valami nagyon, nagyon fontosat – simogatja hüvelykujjával tovább arcom, amihez kezdek hozzászokni, mégse szeretném, hogy befejezze.

-           Az emlékeimmel kapcsolatos?

-           Bármi is fog történni, bármire is fogsz gondolni, maradj higgadt – kezd bele, amivel máris összezavar. – Szeretném, ha mindent alaposan átgondolnál, ha nem az indulataiddal beszélnél, hanem tiszta fejjel gondolkoznál, ha nem a sérelmeid vennék át a hatalmat az öntudatod felett. Még egyszer ne okozz balesetet saját magadnak, és ha azt mondom, beszélnünk kell, akkor hallgass meg és ne fuss el.

-           Elfutottam? – rakom össze egyből a képet, mire mélyet sóhajt. – Nem hallgattalak meg és elfutottam? Ez nem egészen rám vall, én is beszélni szerettem volna veled, ha pedig már itt tartunk, hogy te is, való igaz, nem tértek vissza az emlékeim, de azt tudom, hogy én mit szerettem volna, és te is biztosan tudod, hogy te mit, úgyhogy akár meg is ejthetjük ezt most.

-           Most? – kapkodja tekintetét jobbra, balra. – De hiszen hajnal van, pihenned kellene, én is fáradt vagyok, majd beszélgetünk máskor, most nem túl alkalmas az idő rá. Egyébként is jobb lesz, ha majd akkor ejtjük ezt meg, mikor tiszta fejjel fogsz gondolkozni minden értelemben.

-           Ez nem igazság! Akkor legalább azt mond meg, hol voltál? – próbálkozom tovább. – Amikor elmentél, hol voltál? Vagy erről beszéltünk, mikor átmentem? Ez zaklatott fel?

-           Nem, erről nem beszéltünk – sóhajtja gondterhelten. – Kérlek, Taehyung, aludj! Ne most támadjon kedved erről beszélni, meg úgy semmiről se. Pihenj, szükséged van az erődre.

Hosszas másodpercekig nézünk farkasszemet, melytől meg se lepődöm, hogy én jövök hamarabb zavarba, amit a velem szemben ülő meg is mosolyog, viszont igaza van, valóban fáradt vagyok, ha pedig minden jól halad, akkor hamar ki is engedhetnek a kórházból, így pihennem kell. Szerencsére komolyabb sérüléseim nincsenek, mindössze a sokként ért emlékezet kiesésem, ami belerondít a képbe. Tudni szeretném, mi az, amit elfelejtettem s közben legbelül mégis rettegek tőle. Félek, mit fogok megtudni vele, hogyan fogok a helyzethez hozzáállni, ha végre eszembe jut minden, hogy miért jöttem el olyan csalódottan Jungkooktól. Vele szeretnék lenni, s mégis valami azt súgja, nem szabad, ezt az érzést pedig nem tudom hová tenni.

-           Eszembe jutott egy elég őrült ötlet – töröm meg a csendet, mire kíváncsian húzza fel szemöldökét. – Egy őrült, ami mesén alapszik, de minden követ meg kell mozgatni a cél érdekében. Csak úgy kíváncsiságból gondoltam rá, hátha visszatérnek vele az emlékeim, nem is muszáj belemenned, csak mondom, egy hülye ötlet, sőt, igaz is, nincs értelme az egésznek, inkább felejtsd el, hogy most megszólaltam, hagyj inkább aludni! – mocorgok, hátha elveszi végre kezét mellőlem, hogy kényelmesen visszafekhessek, viszont nem hagyja, hogy ledőljek, szabad kezével még hátamra is fog, nehogy lemerjek feküdni.

-           Miféle ötlet? – húzza fel szemöldökét. – Miből gondolod, hogy segítene az, amire gondolsz?

-           Semmiből, ezért mondom, csak egy hirtelen ötlet volt – harapok ajkamba. – A mesékben az ilyesmi használ, nem véletlenül változott kis királyfivá egy béka – nézek mindenfele, csak rá nem, mire eddig hátamnál lévő kezét államra vezeti, s így kényszerít arra, hogy szemeibe nézzek.

-           Csókoljalak meg? – jelenik meg jellegzetes csintalan mosolya arcán.

-           Látod? Mondom, hogy hülyeség, főleg, ha nem is történt előtte ilyen… vagy igen?

-           Ha visszajönnek tőle az emlékeid, akkor megtudod – kuncogja, s egyre közelebb hajol arcomhoz, mire tudat alatt már picit jobban oldalra döntöm fejem, hogy kényelmesebben férhessünk egymáshoz. – Szóval hiszel a mesékben? – kuncogja, s nyomban el is húzódom tőle, amiért kicsit fáj a szívem, hiszen már egészen közel voltunk egymáshoz.

-           Hogy lehetsz ennyire tapintatlan egy sérült emberrel? – lököm el elég határozottan mellkasánál fogva, s ekkor végre el is engedi magát, így hátrébb dől, viszont vigyora törhetetlen.

Kihasználom az alkalmat, hogy van egy kis helyem, így vissza is fekszem kényelmesen, amit a másik jókedvűen figyel végig, majd leül eredeti helyére, a székre, melyet közelebb húz az ágy végéhez, történetesen pontosan annyira, hogy alkarjain támaszkodva, állát is rajtuk pihentetve nézzen tovább egészen közelről. Tovább szívja a vérem apró, csípős beszólásaival, miszerint szerinte nagyon kis aranyos, hogy ilyenekre gondolok, s úgy érzem, ez segítene, mikor ez csak egy mese, nekem mégis ez jutott először eszembe. Azért is megszól, hogy titkon ennyire vágyom rá, amire már megemberelem magam, s visszavágok, hogy ő az, aki állandó jelleggel kanos, ha meglát, viszont ezzel sem sikerül zavarba hoznom. Perverz mosolya, s csillogó szemei mindent elárulnak arról, hogy mi gondol erről, s szóvá is teszi, miszerint mellettem képtelenség nyugton maradni, ez pedig a végszó számomra. Lehunyom szemeim, s duzzogva húzom orromig a takarót, próbálva nem figyelni rá, hiszen továbbra is csak beszél hozzám, nyomja nekem az értelmetlen témákat, amit egy idő után képtelen vagyok nevetés nélkül hagyni, végül sikeresen elnyom az álom.

Álmomban újból az autópályán járok, s kavarognak a gondolataim akörül, mekkora egy idióta, naiv személy voltam, s remélem, lesz, aki őszintén szeretni fog, s én viszonozni tudom azt. Erre vágyom, s Jungkook képe is megjelenik előttem, amire nagyot dobban szívem, s átjár a keserűség. Haragszom rá, elmondhatatlanul haragszom, hogy titkolózott előttem, hogy mindvégig tudott mindenről, és nem mondta el. Az orromnál fogva vezetett… s most se mond semmit. A kórházi ágyban látom magam legközelebb, ahol ő néz le rám mellettem állva, s szemeiből sugárzik a szomorúság, a megbánás, ami megdobogtatja szívem, hogy talán mégsem olyan, mint amilyennek gondoltam, talán adnom kellene neki még egy esélyt. Nem, ezt nem tehetem, de miért? Ezek az érzések valósak, egyre élénkebben élnek bennem, s az autópályáról is több minden jut eszembe.

Jimin!

Szívem szaporán ver, a levegőt csak úgy kapkodom, ahogy sorba jelennek meg előttem a képek, mikor először megláttam a nappaliban, majd idegesen löktem neki a szekrénynek, végül túltéve magam a kezdeti fellángoláson, egyenest a dolgozószobába indultam, hogy felkutassam azokat a fiókokat, melyeket előtte nem tudtam. Az exem szívta a vérem, ha Jungkookról volt szó, azonnal határozottabban válaszolt, próbált megfélemlíteni, de ellenálltam. Igaz, egyszer elborult az agyam annyira, hogy nekiessek, de akkor végre a legfiatalabb is betoppant, s véget vetett a felesleges dulakodásnak. Jimin elmondta, hogy ugyanazt a személyt szereti tiszta szívvel, akit én is, s ez kétség kívül a jelen pillanatig is így van, mindössze a csalódottság olyan erősen uralkodik el felettem, hogy képtelen vagyok ép ésszel gondolkodni.

Elmondtam neki minden reményt feladva, hogy valójában szeretem, s fittyet hányva arra, mit próbálna elmondani, amiről annyira beszélni szeretett volna, elmentem a házból. Eljöttem, beültem az autóba, és könnyeim megszakíthatatlanul törtek utat maguknak. Eláztatták arcom minden szegletét, látásom homályossá varázsolták, ami nem túl előnyös, ha éjszaka sötétben vezetsz egy autópályán. Nem figyeltem oda, éppen csak megtöröltem szemeim, mellyel semmit sem segítettem magamon, tán csak rosszabb lett a helyzet, nem láttam semmit, s már csak annyit vettem észre, hogy egy sárga fény egyre nagyobbá válik, én pedig ijedten rántottam félre a kormányt, utána pedig… összeütköztünk.

Érzem, amint egy forró könnycsepp gurul végig halántékomon, s mellkasom összeszorul. Egy férfi hangja szakít ki álmomból, mely nem is igazán álom, sokkal inkább emlék, melybe még fejem is belefájdul ismételten, s kivételesen jobban fáj, mint máskor, így szenvedve nyögök fel, csak aztán nyitom ki szemeim.

-           Tae, jól vagy? – kérdez tanácstalan szemekkel méregetve. – Fájdalmaid vannak? Tudod, mit? Hívok orvost! – hagyja is el a termet, én pedig egyedül maradok a gondolataimmal, s a visszatért emlékeimmel, társamként pedig egyedül könnyeim szolgálnak.